Magyar Nemzet, 1987. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-07 / 210. szám

Hétfő, 1987. szeptember 7. Magyar Nemzet S Botrányos jelenetek után Nincs vezetősége az SOS-egyesületnek Ha egy focimeccsről tudósíta­nék, elégedetten nyugtázhatnám: a játék minden igényt kielégített. A fordulatokban gazdag mérkőzé­sen gyakran elszabadultak az in­dulatok, hol az egyik, hol a má­sik csapat látszott fölülkerekedni. Volt sok szabálytalanság, sok lö­vés, rengeteg cseles megoldás, gól, sőt, öngól is, úgyhogy a nézők nem unatkoztak. A bökkenő csak az: mindez nem az Üllői úti pá­lyán történt szombaton, hanem a Vöröskereszt Arany János utcai székházában, az SOS Gyerekfalu Magyarországi Egyesületének tisztújítónak szánt közgyűlésén. „ Viselkedjünk felnőtt módra " A tavaly decemberben határa zatképtelenség miatt elhalasztott, majd januárban a vita elfajulása és elhúzódása miatt semmire sem jutó előző közgyűlések nem ígér­tek sok jót mostanra sem. A száz­négy rendes tag egyrésze nem ro­konszenvezett Kaposvári Júlia el­nök vezetési stílusával, szereteti volna nagyobb beleszólást kapni a dolgok eldöntésébe, s nagyobb ön­állóságot adott volna a faluveze­tőnek is a falu életének irányítá­sában. Kifogásolta, hogy késve épült fel a gyerekfalu, hogy há­rom ház mindmáig üresen áll, hogy nincsen a jogokat és kötele­zettségeket pontosan előíró mű­ködési szabályzata az .egyesület­nek. Elhangzottak súlyosabb vá­dak is: gazdasági visszaélések tör­téntek volna, a vezetőség külföldi utazgatásai homályosak, a köny­velés nem felel meg az előírások­nak. És a végső érv: a vezetőség­nek lejárt a mandátuma, jogtala­nul intézi hát továbbra is a gye­rekfalu ügyeit. Fél tizenegykor a hangulat olyan, mint minden tanácskozás előtt. Az első izgalmat az okozza, hogy a vezetőség jogász tagja tü­relmét kér: még nincs meg a ha­tározatképességhez szükséges lét­szám. Aztán az „örömhír”:,a kez­désnek nincs akadálya. A levezető elnök megválasztása az előzmények és la folytatás is­meretében simának mpndható. A „hivatalos” jelölt Hanga Mária. Valaki javasolja dr. Lengyel End­rét. Magasba emelkednek a kék tagsági könyvek. A jogász külön meg akarja számolni, ki szavazott a jelöltekre igennel, nemmel, ki tartózkodott. Felesleges, háborog­­nak többen. Kisebb purparlé, a végeredmény 30:25 Hanga Mária javára. O ahogy elfoglalja helyét az elnöki asztalnál (Cazsó Ferenc, a felügyeletet ellátó Művelődési Minisztérium miniszterhelyettese, Kaposvári Júlia, Takács Dezső és Michael Cschliesser, a nemzetkö­zi szervezet képviselőjének társa­ságában) emberségességet és ösz­­szefogottságot kér mindenkitől, s hogy tartózkodjanak a gyerekek ügyéhez méltatlan magatartástól. A terem néhány pillanatra le­csendesedik, hogy aztán á napi­rend eldöntése, fölött újra ütköz­zenek az eltérő vélemények. „A ve­zetőség legutóbb már megtartot­ta beszámolóját, mi újat tudnak mondani? Vegyük fel a tagnak jelentkezőket és válasszunk új ve­zetőséget." — hangzik az ellenja­vaslat. Vannak, akik az alapsza­bály módosítását levennék a na­pirendről, mondván, az előkészí­tők pongyola munkát végeztek, előterjesztésüket (amiben nehé2 kiigazodni) a tagok későn kapták kézhez; különben is: a nemzet­közi szervezet értsen előbb egyel a tervezettel, s ha a mozgalom céljaival, szellemével egyezőnek találja, akkor határozzon róla a tagság. Megkérdezik Gschliesser urat, aki kihasználja az alkalmat és azt kéri: a felgyülemlett érzelmek és a számtalan ellentét ellenére bé­kés hangulatban folyjon le a köz­gyűlés és szülessen egység, egyet­értés a végén. A jogász védi az előterjesztést: azért nem szerkesztette egységes szövegbe, ihogy látszódjanak az el­lenvélemények, lehessen válasz­tani. Figyelmeztet: ha az új tago­kat nem a végén, hanem az ele­jén veszik fel, a közgyűlés hatá­rozatképessége könnyen veszély­be kerülhet, mert a tisztesség és törvényesség úgy kívánja, hogy felvegyék mind az ötvenhatét, aki fél éve, egy éve vár a belépésre, s ne csak a közgyűlésre hívás nél­kül eljötteket. A szóváltást lezárva, az elnök elrendeli a szavazást a napirend­ről. A hatvanegy jelenlevő rendes tagból huszonkilenc a vezetőség javaslata ellen voksol. A sorrend tehát: Űj tagok felvétele, a veze­tőség rövid beszámolója, tisztújí­tás. A király ruhája Delet harangoznak. Hanga Mária felolvassa egy ala­pító tag levelét, aki nem ért egyet a beteges személyeskedéssel, a ha­diállapottal, a nyomasztó légkör és munkahelyi elfoglaltsága miatt nem kíván tovább az egyesület­ben maradni. A tagnak jelentkezők rossz ér­zéssel hallgathatják a vitát — szól hozzá Kaposvári Júlia —, a köz­gyűlésre nem tőlünk kaptak meg­hívót, de örülünk, hogy itt van­nak, és jogszerűen fogunk eljár­ni. — Lássuk már meg, hogy nincs ruha, a királyon — csatlakozik hozzá helyeslóleg egy indulatos férfi. — Megszervezték, hogy azok jöjjenek el a jelentkezők .közül, akikkel ők győznek. Nem vagyunk már gyerekek. Igaza volna. A gyerekek Batto­­nyán vannak. Erre intett Gschliesser úr is: ne feledjék, a gyerekek a fontosak, nem a fel­nőttek. Vagyis: akkor viselkedné­nek felnőtt módjára, ha a gyere­kek sorsával, s nem egymással tö­rődnének. De hallgassuk csak: az elnök egy felszólaló kérésére újabb le­velet olvas fel. Tizenhatan írták alá, és küldték szét á tagoknak Feltehetően azok, akikre a Mez­telen a király-t bekiáltó célzott. A vezetőségnek címzett vádakat már ismerjük, ezenkívül a levél azt tartalmazza, hogy bebizonyo­sodott alkalmatlanságuk, teljes megújulás kell, de a színfalak mögött elvtelen mesterkedés fo­lyik, ne hagyják ezt a tagok. Szünet. Minden kezdődik elölről. A fel­vettekkel az egyesület létszáma 161-re nőtt. Izgatott számolgatás, hányán vannak jelen. Megköny­­nyebbült sóhaj: nyolcvanketten. Mehet tovább. Két és fél órával a kezdés után kezdődhet Kaposvári Júlia elnök rövid beszámolója. A har­minc percben a következőket halljuk: Reméli, hogy indulat­­mentesebb lesz a hátralevő me­net. Az utolsó szó jogát a halál­raítéltnek is megadják, sokáig úgy tűnt, hogy a leköszönő veze­tőségtől ezt a lehetőséget is meg­vonják. Az égyesület kész hely­zet elé állítva kezdte meg mű­ködését három és fél éve, a hely­színt, az alapkőletétel időpontját, az alapszabályt „örökölte", kény­szerpályán mozgott. Nem ' volt minden döntése helyes, de visz­­szautasít minden gyanúsítgatást. Nemcsak a gyerekekről esik ke­vés szó, de a tisztességgel helyt­álló anyákról is. A felügyeleti vizsgálatot a minisztérium nem a legutóbbi közgyűlés hangulata alapján, hanem a hároméves pe­riódus megnyugtató lezárásáért rendelte el. Ha befejeződik,' re­méli, hogy akik ezt a vezetőséget a nyilvánosság előtt megvádol­ták, ugyanott elismerik majd a gyanúsítások alaptalanságát Is. Ennyi megpróbáltatás, becsület­­sértő kritika után is érdemes volt vállalni ezt a megbízatást. Az elnök az ellenőrzőbizott­ság vezetőjének ad szót. Majd az igazságügyi könyvszakértőt szó­lítja. A szakértő a vizsgálat vég­leges- lezárása előtt csak a köz­gyűlést kívánja tájékoztatni a valószínű eredményről, fél órán át ismertetett véleménye publi­kálásához nem járul hozzá. A szünetben már elárulták a jól tájékozottak, hogy a jelek sze­rint visszaélést nem találtak, csak formai hiányosságokat az egyesület gazdálkodásában, köny­velésében. Ha megrendül a bizalom... Ne legyen beszámoló — java­solta az elején Púja Frigyes — mert mérges vita lesz újra fölöt­te, s elmegy az idő. Igaza lett. Hozzászólás hozzászólást követ. Miért ment el a faluvezető? Mi­ért' nem válaszoltak a segítséget felajánló levelekre? Egy új tag: Meg kell köszönni a vezetőség munkáját és köszönjünk el tő­lük. Egy vezetőneik el kell fogad­nia, hogy ha a bizalom megren­dül iránta, dolgozzon bár saját megítélése szerint bármilyen tisz­tességesen is, át kell adnia a he­lyét másnak. Szót két a miniszterhelyettes is: A falu felépült és működik, ez eredmény, de sok az anomália. Nem volt senkinek tapasztalata arról, hogy kell egy gyerekfalut létrehozni, a minisztérium sem állt feladata magaslatán, túlsá­gosan beleszólt az elején. Az egyesületen belüli ellentétek el­mérgesedtek, veszélybe került a falu léte, ezért szólította fel a vezetőséget a minisztérium a rendteremtésre. Világos alapsza­bály kell, s olyan vezetőség, amely élvezi a tagság bizalmát, képes a konszenzusteremtésre. Az elnökasszonnyal szemben ezért nem tartja méltánytalannak a minisztérium nyilatkozatát á Nők Lapjában. A~ minisztériumi vizsgálat összegzése, egyébként augusztus 24-e óta a vezetőség rendelkezésére áll, jó lett volna ezt a tagokkal is megismertetni. Jó lenne, ha az új vezetőség megválasztása után a közvéle­mény nem a szembenállásról érte­sülne, hanem egy eredményesen működő egyesületről. — Ne keverjük össze az ügyet a személyekkel — int Zsom La­jos, a volt faluvezető, aki elmon­dása szerint a kibontakozás érde­kében állt félre, ha egyszer a ve­zetőség őt alkalmatlannak talál­ja erre a posztra, ne múljon ezen az ügy sikere. Telnek az órák, fél kettő, fél három. Fél négykor kezdődhetne a vezetőségválasztás. Ám ahogy várható volt: nincs meg a hatá­rozathozatalhoz szükséges több­ség. Nyolcvanegy helyett hetven­­hatan maradtak a teremben. Három hét múlva... Elszabadulnak az indulatok. — Ne játsszanak tovább a sza­vakkal, elbeszélték az idötl Ki­csinálták az egészet, hogy me­gint ne dönthessünk! — kiabálja az egyik oldal. — Maguk akarták felvenni az újakat, ezért nem vagyunk ele­gen — replikázik a másik tábor. Gschliesser úr újra megpróbálja menteni a menthetőt. Sajnálatos volna, mondja, ha a harmadik közgyűlés érne véget anélkül, hogy ebben a nagy nyilvánossá­got érdeklő ügyben határozna. A minisztérium jogásza a tör­vénykönyvet lobogtatja: a köz­gyűlés nem határozatképes, tör­vényt sért, ha most választ veze­tőséget. Áthidaló javaslatok érkeznek: oszlassuk fel a közgyűlést és tíz perc múlva hívjuk össze az újab­bat. A másodikon már határoz­hatunk, akárhányan vagyunk is. — Nem lehet, mert 15 nappal korábban értesíteni kell a köz­gyűlésről valamennyi tagot — hangzik az ellenérv. A jelölőbizottság elnöke drá­mai hangon tudtul adja: ő je­lölőbizottsági javaslatát csak ha­tározatképes közgyűlésnek haj­landó előterjeszteni. A levezető elnök bejelenti: ha a felügyeletet ellátó minisztéri­um jogásza a szavazás megtar­tására nem lát módot, a befeje­zettnek tekinti elnöki működését — Helyes! — kiabálja valaki. Teljes zűrzavar. A levezető el­nök feláll és lesiet az emelvény­ről. Kaposvári Júlia indítványoz­za: a megújulás érdekében és hogy felnőtt módra viselkedje­nek, fogadják el az elnapolást. A gyerekek érdekében ... — Ne mondjon még mindig ilyet, hogy a gyerekek érdeké­ben ... — szakítja félbe felhábo­rodottan egy nő. — Ügyis beperelem — mondja izgatottan egy másik — azt mondta rám, hogy sár vagyok, akiért nem hajol le. Az egyesület elnöke fogja a táskáját és elhagyja az elnöksé­gi asztalt. Ott már csak az osztrák úr marad és a tolmács. A minisztérium jogásza megy a mikrofonhoz. Közben valaki azt javasolja, hogy ne törődje­nek semmivel, válasszanak ve­zetőséget azok, akik jelen van­nak, a minisztérium meg he­lyezze ezt hatályon kívül, de leg­alább addig is lesz, aki irányítja az egyesületet, intézi a falu ügye­it Egy merőben formai hiba mi­att ne hagyjuk válságba sodor­ni a mozgalmat, ad igazat neki másvalaki. „ — Nem tisztességes ez az egész, de halasszuk el — indítvá­nyozza Púja Frigyes. — Ha most nem döntünk, én nem utazom ide mégegyszer, ki­lépek — jelenti be egy idős hölgy. — Ne tegye -— kérik —, ha még egyszer összeülünk, már semmilyen manipulációval nem odázható el a választás. Miközben mindenki méltatlan­kodik', zúgolódik, a minisztérium jogásza kihirdeti a nagy nehe­zen elfogadott egyezséget: három hét múlva újra közgyűlés lesz az Arany János utcában. iBattonyán 54 gyerek, 12 anya arra vár,'vezesse valaki a'falut, vezesse valaki az egyesületet, mindegy, hogy hívják. Értse és tegye a dolgát. Javorniczky István Kovács Péter Balázs grafikája Átszervezett tejipar Eladtak egy irodaházat Nehezen áttekinthető feladata volt a Tejipari Vállalatok Tröszt­jének, amíg központilag Irányí­totta 15 .tejipari, egy szállitási­­szolgátató vállalat, no meg a ku­tatóintézet ügyeit. Senkinek sem volt jó. Különösen az, hogy amíg egyik vállalat eredményes mun­kát végzett, jól ,fiúzott”, addig a másik közepes hatásfokkal dol­gozott, vagy eredményei még azt sem érték el, a .közös kalapból" mégis hasonlóképpen részesült Azóta a tejipari vállalatok nagy­fokú önállósággal rendelkeznek. A tejipari szállítási és szolgál­tatási feladatot ez év elejéig a Tejipari Szállítási, Szolgáltató és Készletező Vállalat látta el, köz­pontja Budapesten volt 57 egy­sége pedig az ország különböző pontján. Az irodaház bejáratára ez év elején két új tábla került Az egyik a jogutódé, a Tejipari Szolgáltató Vállalaté, a másik ol­dalon pedig új cégtábla jelzi, hogy ott székel a SALDO Terve­zési és Szervezési Vállalat, mint a Pénzügyminisztérium egyik in­tézménye. Az „értelmi szerző” dr. Ven­­dégh Ferenc, a Tejipari Vállala­tok Trösztje vezérigazgatója nagy vonalakban vázolja, hogyan tör­tént az átalakulás, miként csök­kenthették a tröszt 240 fős lét­számát egy harmadára, és hogyan szervezték át a tej- és tejtermék­­ellátás szempontjából meghatá­rozó jelentőségű szállítást: — Ahhoz, hogy a vállalatok önállóságot kapjanak, először a tröszti létszámot kellett csökken­teni, a sok íróasztal ugyanis „ke­resi” a munkát! Az érintettek számára több mint 150 munka­­lehetőséget kutattunk fel és a felszabaduló dolgozók többségé­nek sikerült a korábbi munka­­feltételekhez viszonyítva előnyö­sebben, vagy hasonló módon elhe­lyezkedni. — Hogyan került sor a korsze­rű irodaház eladására? — A tröszti lészám csökkentése és a szállítás decentralizálása ré­vén az irodaház fele üresen ma­radt. Több mint százan felesle­gessé váltak azáltal, hogy a tej­ipari szállítást 1987. január l-jélől kezdve minden vállalat saját ma­ga végzi azokkal a fuvareszkö­zökkel, amelyeket eddig — for­mailag legalábbis — Budapestről irányítottak. Ez a létszámcsök­kentés sem járt egyetlen munka­ügyi vitával sem. A megmaradt dolgozók ma is jó körülmények között dolgoznak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy a tejipar nem tulajdonosa, hanem bérlője azoknak az irodáknak, amelyek­ben dolgoznak. Az épületet ugyanis eladtuk a Pénzügymi­nisztériumnak, így foglalta el az épület nagy részét a már emlí­tett SALDO Tervezési és Szerve­zési Vállalat. A SALDO helyébe pedig — a bankrendszer decent­ralizálása révén — az újonnan alakult egyik kereskedelmi bank költözött, mivel az az épület év­tizedekkel ezelőtt banképület volt, kialakítása tehát a banki céloknak közvetlenül megfelelt. — Mi lett az irodaház eladásá­ból befolyó több mint 200 millió forint sorsa? — Mindenekelőtt az eléggé el­használódott szállító járműparkot újítottuk fel, de jutott Hcencek vásárlására, rekonstrukciók fi­nanszírozására és nem utolsósor­ban új termékeink, így a féUartós tej, vagy a jégkrém gyártásához nélkülözhetetlen beruházásokra is. ' — A szállítás decentralizálása és az irányítás megváltozása zök­kenőmentesen folyt le? — Az előkészítő munkára nagy gondot fordítottunk, és elértük azt a célt, hogy a kereskedelem, illetve a vásárló észre se vegye, hogy nincs külön szállítási válla­lat. Valóban nem volt zökkenő. F. R. Volt egyszer egy orfeum A valószinútlenségi esetlanul­­mány címe: Hogyan kell éj­fél tájban átsuhanni egy félho­mályos termen? A helyszín: a Fészek Klub. Az előadó, vagyis az átsuhanó: Paudits Béta. A közön­ség: barátok, ismerősök, isme­retlenek és mindenféle művész­­kóros al-, fel-, túl- és félvilági népség, amely éjszakáit merő szórakozottságból nem ágyban, ha­nem bárban tölti. A kivétel: ter­mészetesen az újságíró, aki nem lumpenségból, hanem munkaköri kötelességéből kifolyólag konya­­kozik itt, mivelhogy tökéletesen tisztában van vele, nélküle nincs semmiféle áteuhanás, vagy ha mégis, akkor meg nincs, aki meg­örökítse, azaz mintha át sem zu­hanás történt polna. Márpedig a meg nem örökítés igazán jóvátehetetlen vétek vol­na. Béla ugyanis döbbenetesen nagyszerű. Hajszálvékony, szinte áttetsző alakja úgy tűnik föl a lengőajtónál, aktr egy látomás, amely illékonyán úszik a félho­mályban, mintha nem is a föl­dön járna, hanem legalább tíz centivel a szőnyegpadló fölött le­begne, suhanna, szárnyalna. A zsibongóé elhalkul, a kicsiny, fekete asztalok körül furcsa csönd támad, ttt-ott hallani lehet a je­lentőségteljesnek szánt suttogást: trA Béla". Hát ez csakugyan ta­gadhatatlan, ismerem el magam­ban, mégsem nevetségességet ér­zek, inkább valamiféle különös feszültséget, amely benne vibrál a levegőben. A főiskolán bizo­nyára tanítják, ha lehet egyálta­lán tanítani, miként kell úgy lép­ni a világot jelentő deszkákra, hogy a színész abban a pillanat­ban mágnesként vonzza magára a figyelmet. Bélát persze nyugod­tan föl lehetne menteni a „belé­péstan” alól: ennek a tantárgy­nak az egész anyaga a vérében van. Mire mindez végigvillan raj­tam, ő már el is tűnik. Mintha teljesen föloldódott volna a sö­tétességben, sem hire, sem ham­va. Csak a csönd, a kicsit sejtel­mes marad utána egy ideig, az­tán újraéled a zsibongás. Nem­sokára már apró nevetések, hang­súlyosabb szavak-félszavak hang­zanak föl, egyik-másikukból in­dulat csap ki: a művészi világ­­megváltás tehát zavartalanul folytatódik. Hja, a Fészek éjfél után nemigen hagyja magát tar­tósan kizökkenteni mégoly szo­kat lanságoktól sem. Béla külön­ben sem számit itt idegennek. Nem is csak azért, mert idestova két évtizede bejáratos, de pár hó­napja ö a bár és a presszó tulaj­donosa, vagyis hogy bérlője is. Vége tehát a Majakovszkij ut­cai Paudits-orfeumnak. A hajda­ni fekete, fehér, vörös és minden­féle színű macskákról elnevezett mulatók, lokálok, vendéglők pa­tinás utcájában ismét befellegzett egy szórakozóhelynek. Csöndben fellegzett be, szinte észre­vétlen, ahogy az már mifelénk szokás: nyitáskor görögtűz és ha­bos pezsgő, záráskor pletykák és síri némaság. Eszem ágában sincs persze a lokálsirató (bár ebben a krokodilkönnyes műfajban talán még sokra vinném), hiszen az or­feum helyén „helyreállt" a régi Halló bár, a „törzsgárda” tehát ma sincs arra kárhoztatna, hogy saját ágyában töltse éjszakáit (konyaktatanul és egyedül töp­rengve a macskaszinváltó világ sorsán). Az orfeumagóniáról, sajnos, nem tudók beszámolni, akkoriban már nem jártam oda. Nincs mit eltitkolnom rajta: megsértődtem. Az újságíró is ember (bárha ez nem mindig látszik rajta), s ha egy pár soros Írását tökéletesen félreértve, a fejére olvassák, bi­zony égnek emeli, vagyis fölhúz­za az orrát. Mimóza lelke tehát jófajta szamársággal jár karon­fogva, mondanám fölöttébb kép­­zavarosan, ha az a pár sor leg­alább az orfeumról szólt volna. S ha egyáltalán szemtől szembe váltottunk volna szót róla, hi­szen egész más innen-onnan egyet s mást hallani. Mindegy. Tény, hogy azóta egymás színét sem láttuk. És akkor jön ez a furcsa zuha­nás, amely még hagyján, ám bot­fül és botiélek kellene hozzá, hogy ne vegyem észre: valami megváltozott Béla körül. Amikor hajnalban a pultnál egymásba botlunk, szembetűnő, hogy sokkal soványabb, mint az­előtt bármikor. Jó csontban vagy, szalad ki majdnem a számon, de meggondolom magam. Inkább udvariaskodunk egy kicsit, ám az angol lordok szarai finomkodása egyikünknek sem kenyere. Annál azért jóval mélyebben gyökered­zik a barátságunk, hogysem pár percnél tovább tébláboljunk a langyos vízben. Különben is mi­nek játsszam meg, hogy az ég világon semmi bajom vele, jut eszembe, s már mondom is a ma­gamét. Tíz perc múlttá pedig már sze­retnék a föld alá süllyedni. Vas­kosnak vélt igazam, akár egy pil­lekönnyű papirosának, ingatag játékszerként libeg közöttünk. At­­lényegülésének egyszerű az oka: az igazságnál is van nem egy sú­lyosabb dolog. A sebzettség, a véd­­telenség, az érzékenység például. A lélek szavakkal alig kifejezhető átalakulása. Színészkor? Vagy — finomab­ban fogalmazva — színészálla­pot? De hiszen az érzéketlen szí­nész fából vaskarika. Egész lénye nem arra való, hogy éljen, ha­nem, hogy átéljen. Egy másik embert, egy másik helyzetet, egy másik örömöt, egy másik tragé­diát. Egy másik világot. S ez a másik: ö maga. Sót, jobban ő, mint valóságos, hús-vér énje• Nem folytatom: nem akarok nyelvtanilag belegabalyodni a lé­lekelemzésbe. És nem szeretnék semmit sem eltúlozni, bár az éjszaka csábít erre. Béla most — pestiesen szól­va — csöppet sincs földobva. Fá­radt és lehangolt. Jó ideje sehol sem lép föl, elege lett abból, amit eddig csinált (de milyen reme­kül!), s valami mást szeretne. A kővetkező nagylemezéről beszél, megakadt vele, úgy érzi, ez sem megy. „Nem akarok semmit", mondja és a tekintete nagyon messzire réved. Ketten maradtunk. Már vilá­gosodik. Az orfeumra gondolok, ahol nemegyszer ránkhajnalodott. Akkor /tele volt tervekkel: ipi mindent fog csinálni. Esténként hétvégi színházat, éjjel revűt, de nem ám szabványosat, hanem szokatlant, újszerűt, kitágítva a műfaj határait. Fellep járó lett volna? Azért abban az orfeum­ban mégiscsak történt csoda: me­lyik éjszakai szórakozóhelyen merészelne például színpadra lép­ni valaki Tóth Árpád .Körúti hajnal” című versével? Hajas Ilo­na, a kedves tévébemondó ezt a verset mondta el itt nászajándé­kul, s olyan sikere volt vele, hogy azt leírni sem tudom. Mert a közönség sem a szokásos volt: Karinthyt, Molnár Ferencet ép­­úgy lehetett játszani neki, mint igényes sanzont, modern musi­calt előadni, vagy bizarr dzsesszt. S hajnal körül jöttek a zenészek, énekesek, csak úgy, maguktól, miután másutt befejeződött a műsoruk, ■itt a maguk örömére énekeltek, táncoltak, játszottak. Ezek a hajnalt „hep eningek” ugyancsak csodaszámba mentek. A csodák persze mulandóak. Nincs ugyan kizárva, hogy egy­szer még belekerülnek az orfeu­mok fennkölt történelemkönyvé­be, noha pillanatnyilag ez a ve­szély nem fenyeget. Legföljebb ha majd összeállítom hajnali vi­lágmegváltásaim bőrkötetes lel­tárát, a feketebetűs fejezetbe be­leveszem: „Két nappal harminc­nyolcadik születésnapja előtt Pau­dits Béla már nemhogy nem akart senkit és semmit megváltani, de egyenesen fütyült a világra. Nem dühösen, nem sértetten, nem in­dulatosan. Sokkal inkább nagyon szomorúan." Veszprémi Miklós A Magyar Nemzet megkérdette: Mit kínál a Keleti Nyelvek Kincsestára? A hazai orientalisztika nagy hagyománnyal rendelkező, rangos műhelye, a Magyar Tudományos Akadémia Körösi Csorna Társa­sága ezúttal új kiadványsorozat­tal jelentkezik. Az új sorozat eredményeiről és (terveiről fag­gatjuk dr. Irányi Tamás egyete­mi adjunktust, a Keleti Nyelvek Kollégiumának titkárát — Tapasztalatunk szerint egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a régi, tőlünk távoleső kultúrák iránt. Másrészt hazánk kulturális­­gazdasági kapcsolatainak tágulá­sa és a megnövekedett turizmus is elősegíti és megkívánja a ke­leti nyelvek és kultúrák alapo­sabb megismerését Ezért hatá­roztunk úgy, hogy — a legkivá­lóbb hazai szakemberek közre­működésével — nyelvkönyveket szótárakat, segédkönyveket nyújt­sunk az érdeklődő nagyközönség kezébe. Kiadványainknak a Ke­leti Nyelvek Kincsestára sorozat­címet adtuk, hiszen egy-egy kul­túra, egy-egy nyelv mélyebb megismerése megannyi kincset kínál mindazok számára, akik időt és fáradságot nem kímélve foglalkoznak vele. — Milyen kiadványokra szá­míthatunk? — A Keleti Nyelvek Kincses­tárának első három kötete máris napvilágot látott Japán nyelv­könyv és Kínai nyelvkönyv mel­lett egy bevezető kötetet állítot­tunk össze Arab írás címmel. Ez utóbbit rövidesen Az arab Írás kézikönyve fogja követni, amely enciklopédikus munka, s az arab betű és könyv történetét ismer­teti a modem könyvnyomtatás koráig. Jelenleg két kis kéziszótár (Tibeti—magyar és Arab—ma­gyar) áll nyomdakészen. További nyelvkönyvek (tibeti, szanszfcrit, perzsa, mai héber) készülnek kez­dő és haladó fokon. A nagy ér­deklődéssel várt magyar—arab kéziszótár munkálatai is befeje­zés előtt állnak, . — Kik fogják használni ezeket a könyveket? — Kiadványainkhoz — az Aka­démiád Kiadó Magiszter-boltjában — a legszélesebb olvasóközönség is hozzáférhet majd, ám azok természetesen elsősorban a hato­dik éve működő Keleti Nyelvek Kollégiumának hallgatóit fogják szolgálni. A jobb tanulás és a levelező hallgatók segítésére min­den tervezett könyvhöz nyelvi kazettát is készítettünk. Jelenleg tizenegy élő nyelven (arab, mai héber, hindi, japán, kínai, koreai, mongol, perzsa, szuahéli, török és vietnami), valamint három holt nyelven (bibliai héber, szanszkrit és .tibeti) folyik rendszeres okta­tás. A Keleti Nyelvek Kollégiu­mának esti és levelező tagozata (kezdő, középhaladó és haladó fokon) bárki jelentkezhet. A be­iratkozásra éppen ezekben a na­pokban, szeptember 8-ig kerül sor az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem Izabella utca 46. számú épületében. R. T.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék