Magyar Nemzet, 1987. november (50. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-02 / 258. szám
4 SZÉLRÓZSA ■ Egy különleges Strauss-évforduló A Bajorországhoz tartozó Coburg városka nem mindennapi esemény színhelye volt száz évvel ezelőtt Itt telepedett le — ha csak rövid időre is — Johann Strauss, a bécsi „valcerkirály”, s esküdött örök hűséget harmadik feleségének. Még az akkori szász Coburg—Gotha hercegség állampolgárságát is felvette, csakhogy a frigy létrejöhessen. Minderre ma már talán a coburgi polgárok sem emlékeznének, ha a Johann Strauss Társaság fel nem idézi, azzal, hogy itt tartja évi közgyűlését. A történet röviden a következő. Johann Strauss első feleségének korai halála után egy nálánál jó 30 évvel fiatalabb, Angelika Dittrich nevű színésznőt vett feleségül. A házasság rosszul sikerült, a primadonna csapodár életet élt, s megcsalta a zeneszerzőt (többek között) egy színházigazgatóval. Strauss egy Adele Strauss nevű (csak névrokon) özvegggyel vigasztalódott. A katolikus császári Ausztriában azonban nem lehetett újra házasodni, hiába tért át az akkor 60 éves Strauss az evangélikus hitre. Az akkori világnak is akadt azonban olyan vidéke, ahol gyorsan lehetett válni és házasodni. Ilyen „paradicsomi állapot” uralkodott például a német birodalomhoz tartozó szász-cotourggothai hercegségben. Külön megkönnyítette a házasulandóik helyzetét, hogy a herceg, II. Ernő (Viktória angol királynő sógora) lelkesedett Straussért, s tetejébe magát is komponistának tekintette. A többi már könnyen ment. Johann Strauss és Adele 1886 végén a kék Duna mentéről az Itz nevű patakocska menti Coburgba költözött, felvette az állampolgárságot ésmegházasodott 1887- ben. Alig egy évig maradtak Coburgban, mely „szívük egy részét” jelentette nekik (Strauss levele szerint), majd visszatértek Bécsbe, most már törvényes házasként. A zeneszerző két kevésbé népszerű nagyoperettel (Simplicius, Pázmán lovag hálálta meg Coburg vendégszeretetét, a város pedig most kiállítással és azzal, hogy a centenáriumi ünnepségek keretében teret nevezett el Johann Straussról. Moszkva városépítészete Érdekes és fényképekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált könyv jelent meg Düsseldorfban az Edition Marzona kiadásában. Szerzője, Barbara Kreis, az egyik legismertebb építőművészet szakíró, a szovjet főváros kialakulását és metropolisszá fejlődését írja le 1917-től 1935-ig. Azt a korszakot tehát, amely megalapozta Moszkva későbbi arculatát, Moszkva, mint ismeretes, 1918- ban lett ismét főváros. (Előtte több mint kétszáz évig, 1712— 1918 között Szent-Pétervár, a mai Leningrád töltötte be ezt a szerepet.) Moszkvának tehát szinte egyik évről a másikra kellett kibontakoznia. Majdnem megoldhatatlan feladat hárult a várostervezőkre. A lakosság hirtelen kétmillióra duzzadt fel, szükség volt a közigazgatás megszervezésére, ipart kellett építeni, a kereskedelmet beindítani. Közben dúlt a polgárháború és az intervenciósok elleni harc. Gorkij írta az akkori állapotokról, hogy korábban a gazdagok lovai jobb körülmények között éltek istállóikban, mint a munkások a túlzsúfolt fabarakkokban. Le Corbusier Szép kort megélt és maradandóan jelentőset alkotott századunk egyik leghíresebb építésze, akinek születése 100. évfordulójára emlékezik most az utókor. Charles Edouard Jeanne-re Le Corbusier (teljes nevén) 1887-ben született a francia—svájci La Chaux-de-Fond-ban, s alig valamivel több mint két évtizeddel ezelőtt hunyt el (1965); neve azonban már életében fogalommá vált még a laikus közvélemény előtt is. A centenáriumi ünnepségek egész évben tartanak, majdnem mindenütt, ahol a mester alkotott. Marseille-ben kiállítás nyílt Le Corbusier és a Földközi-tenger címmel; itt épített lakóházkombinátja a modern lakásépítészet iskolateremtő remeke. Október 5. és 10. között a Fondation Suisse (Svájci Alapítvány) előadás- és vitasorozatot rendezett neves nemzetközi szakértők részvételével, amelynek témája: „Mi a maradandó Le Corbusier művészetéből?” (Színhely: Cité internationale universitaire.) Külön érdeklődésre tarthat számot az a kiállítás, amely október 6-tól január 3-ig tekinthető meg a Centre Pompidou különtermeSzinte fel sem lehet sorolni mindama nehézségeket, amelyekkel az ország és a város vezetőinek meg kellett küzdeniük az „új Moszkva” kialakításáért. A tulajdonképpeni tervezés és városépítés csak 1921 után kezdődhetett meg, de attól kezdve rohamosan haladt az új fővároskibontakozása. Ez nem ment minden akadály nélkül, hiszen egyeztetni kellett a hagyományt a modern építészeti törekvésekkel. A probléma magvát az egyik szovjet vezető így fogalmazta meg 1923-ban: „A jövő építészetének és iparának anyaga a vas és a beton. A mi hagyományunk azonban a faipari kultúra. A fa a jövőben is fontos szerepet tölt majd be, de a maga sajátos helyén. Minél gyorsabban akarunk fejlődni, annál több vasra van szükségünk, mert a jövő építkezési anyaga az acél, a beton és az üveg.” Ezt a városépítészeti folyamatot tárja elénk kétszáznegyvennégy oldalon és háromszáz illusztrációval, dokumentummal Barbara Kreis könyve, amelynek külön nagy értéke, hogy anyagát nem másodkézből, hanem eredeti szovjet forrásokból meríti, centenáriuma ben Bruno Reichlin (Zürich) és Francois Burkhardt (Párizs) öszszeállításában. Ezzel egy időben a francia fővárosban székelő Svájci Kultúráéra tram Le Corbusier és az ipar dokumentációit, valamint az Esprit Nouveau című folyóirat (Le Corbusier egyik alapítója volt) számait prezentálja mintegy tanúságtételül, hogy a művész elméleti, szakírói munkássága felért tervezői alkotásaival. A Hotel Sully csarnokában pedig a francia építészek intézete mutatja be november 25-től 1988. február 22-ig Le Corbusier hatását a kortárs építészekre. A svájci származású francia építőművész könyveit ugyancsak kiadják újból francia, német és angol nyelven a centenárium alkalmából. Oscar Wilde, az ír származású angol író, költő és drámaíró (1854—1900) különcködéseivel gyakran keltett feltűnést, s mint ismeretes, nem a legjobb véleménnyel volt a gyengébb nemről. Ennek nemcsak sziporkázó darabjaiban, de talán legkedveltebb műfajában, az aforizmában is hangot adott. Egyik híres mondását idézzük: — A nős férfiak legnagyobb boldogságát azok a nők jelentik, akiket nem vettek feleségül. Összeállította: Vámos Imre Teret neveztek el Vuk Karadzsicsról Magyar—szerb emlékülés Szentendrén (MTI) Kétnapos ünnepi előadássorozat kezdődött a hét végén Szentendrén, az első Szentendrei Szerb Tanítóképző megalapításának százhetvenötödik évfordulója alkalmából. Az egykori főiskolát, amely a mai Ferenczy Múzeum épületében működött, Uros Nesztorovicsnak, a magyarországi pravoszláv iskolák tanfelügyelőjének kezdeményezésére a szerb iskolai oktatás színvonalának emelése érdekében hozták létre. A főiskola négy évig működött Szentendrén, aztán — 1816-ban — Zomborba telepítették át, jogutódja ma is ott található. Az emlékülés résztvevőit Szentendre város nevében Szini István tanácselnök, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége nevében pedig Mándity Mária főtitkár köszöntötte. A szerb és magyar nyelven elhangzott előadások részletesen elemezték a főiskola alapításának körülményeit, szentendrei működését és annak jelentőségét, valamint a jogutód akadémia mai munkáját. Ugyancsak Mándity Mária főtitkár mondott beszédet a tanácskozás befejezéseképpen szombaton a főiskola egykori épületének falán felavatott emléktáblánál. Egy másik szerb vonatkozású ünnepségnek is Szentendre volt a színhelye: teret neveztek el Vuk Karadzsicsról, a modern szerbhorvát irodalmi nyelv megalapozójáról, a szerb népköltészet egybegyűjtéséről és közreadójáról, születésének kétszázadik évfordulója alkalmából. Vuk Karadzsics gyakorta járt Szentendrén, számos barátja és pártfogója élt itt. Nevét ezentúl a Bükköspatak és a Pozsarevacskatemplom közötti tér viseli. A téravatón Vujicsics D. Sztoján író mondott ünnepi beszédet. Magar Nemzet NAPLÓ Svájci vendégszereplésre utazott vasárnap a Magyar Állami Hangversenyzenekar. Az együttes Genfben, Bernben, Zürichben, Lausanne-ban, Luganóban és Baselban ad egy-egy hangversenyt Kobajasi Kenicsiró vezényletével, Vladimir Askenazi zongoraművész közreműködésével. Műkincsek az Arany János Múzeumban 1972—1987 címmel az utóbbi tizenöt év régészeti, néprajzi, irodalomtörténeti és képzőművészeti szerzeményeiből nyílt kiállítás szombaton Nagykőrösön. A korábbi állandó kiállítás anyagát kiegészítő tárgyakat sok száz lelet és dokumentum közül válogatták ki a rendezők. A régészeti gyűjtés kiemelkedő darabjaként látható például az az avarkori arany fejedelmi kard, amely 1981-ben Simonyi László régés Dabas melletti ásatásai során került napvilágra. A kiállítás irodalomtörténeti része új, Arany Jánossal kapcsolatos dokumentumokkal gazdagodott. Látható például az a váltó, amelyet a költő, mint nótárius írt alá 1847-ben. A képzőművészeti anyag több neves festő- és szobrászművész grafikáival és érmeivel gyarapodott. A bemutató három hónapig látogatható.♦ Váraljai Imre és Szatmáriné Varga Ágnes alkotásaiból kiállítás nyílt szombaton Budapesten, a Ságvári Endre Művelődési Házban. A tárlat november 13-ig látható. Szentágothai János ünneplése a címe egy keskeny kis könyvnek, amelyet (a kolofón szerint) „75. születésnapjára, a jeles tudós és professzor iránti őszinte megbecsüléssel és szeretettel jelentettek meg tisztelői és barátai**, az Akadémia, a Bibliofil Társaság, a Medicina, valamint az Akadémiai Kiadó és Nyomda dolgozóinak közreműködésével társadalmi munkában, Szántó Tibor szerkesztésé- ben és tervezésében. Az ünnepi köszöntőt a könyv élére Berend T. Iván írta, s benne Szentágothai János „a reneszánsz személyiségek napjainkban már rendkívül ritka reprezentánsa’* jelzővel illeti. Mennyire így igaz, bizonyítja maga a könyv, amely — Keresztury Dezső, Szentágothai Jánosnak című szép verse után — Vadas József méltató szavai mellett a tudós professzor két gyönyörű akvarelljét — Falusi ház Svájcban és Mecseki táj — tartalmazza, majd Halász Béla esszéjét. A modern idegrendszeri kutatás világhírű művelője; végül magának az ünnepeknek Tudomány és művészet címmel írott, az orvostudomány és az emberábrázolás határterületeit történelmi példákon elemző, élvezetes stílusú és gazdag tudás birtoklását bizonyító tanulmányát közli. Olyan ünneplés tehát e könyv, amely egyszersmind megörökíti az ünnepeit arcát s lelkét* (7. 1.) Dixieland-matinéval fejeződöttbe vasárnap Debrecenben, a Kölcsey Művelődési Központ és a Magyar Rádió által tizenhatodik alkalommal megrendezett dzsessznapok. Az idei fesztivál hét koncertjén húsz együttes, illetve szólista lépett fel.♦ Harminchat csapat részvételével szombaton a SZAMALK budapesti központjában megtartották a „... Megrengette a világot** című vetélkedő döntőjét. A Pest Megyei Tanács kezdeményezésére a megye harminc középiskolája kapcsolódott be a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója alkalmából meghirdetett versenybe, s az elő- és középdöntők után az elmúlt hét végén a legjobbak mérték össze tudásukat. Ahogy azt Havass Miklós, a Számítástechnikai és Alkalmazási Vállalat vezérigazgatója megnyitójában elmondta, napjainkban az információ nemcsak a politika-, a gazdaság- és humán tudomásnyok területén alapvető fontosságú — egyben a történelem eszköze is. A háromfős csapatoknak a Szovjetunió Irodalmának és történelmének ismerete mellett számítástechnikai ismereteikről is számot kellett adniuk. A nyertesek: a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnázium, a váci Lőwy Sándor Ipari Szakközépiskola és az érdi 220. számú Ipari Szakmunkásképző versenyzői együtt utazhatnak majd a Szovjetunióba, a második helyezettek iskolái egy-egy C 16-14-es számítógépet, a harmadikok pedig könyvjutalmat kaptak. A Pest megyei pedagógusokból álló zsűri mellett a házigazda SZAMALK, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, az MSZMP Pest Megyei Bizottsága, az Európa Könyvkiadó, az Állami Gorkij Könyvtár és a Könyvértékesítő Vállalat munkatársai segítették a versenyt. (Rojkó) : Az indiai tánc és zene világhírű művészei vendégszerepelnek Magyarországon november 2. és 8. között. Birju Maharaj és együttese, valamint Sri M. S. Gopalakrishan és zenekara Debrecenben, Kecskeméten, Szombathelyen, Vácon és a budapesti Pataky Művelődési Központban lép fel. A Nemzetközi Ifjúsági Filharmonikusok „Prága" elnevezésű nagyzenekara november 6-án Budapesten vendégszerepel, az Országos Filharmónia szervezésében. A zeneakadémiai koncerten Jiri Belohlavek vezényletével Beethoven III. Leonóra nyitánya, Dvorak Hegedűversenye és Sosztakovics V. szimfóniája csendül fel Ivan Zenaty hegedűművész közreműködésével. Mindeddig ismeretlen Lisztkézirat került egy magángyűjteményből a Sotheby’s műkereskedő cég birtokába. A harminchat oldal terjedelmű zongoraműről — amely mostanáig egyetlen nyilvántartásban sem szerepelt — maga a művész is csupán egyszer, 1832. december 12-én kelt levelében tett említést A Telivér romantikus fantázia valószínűleg ■ 1830 körül született. Kamarakiállításnak is nevezhetnénk azt a tárlatot, amely a Budavári Palotában nyílt meg október elején. Holott a tárlókra rakott mintegy félszáz könyv egy életmű kivonata. Kner Erzsébet könyvkötésiben gyönyörködhet az, aki fellátogat a Várba. A megnyitóra hazaérkezett a kilencvenesztendős könyvkötő, aki 1949 óta Chicagóban él és alkot. A kiállítást Kner Erzsébet unokaöccse, az Iparművészeti Főiskola professzora, a tipográfus Haiman György szervezte meg, mintegy születésnapi ajándékként. Életműve elismeréseképpen az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével tüntette ki Kner Erzsébetet. A kiállítás megnyitóján és a kitüntetési ceremónián is Kner Erzsébet kissé csodálkozva, mármár megriadva nézett körül. Szinte nem is értette a „felhajtást”, örült, meghatódott a köszöntéstől, de mintha mindvégig zavarta volna a reflektorfény, hiszen ez nem a könyvkötőműhelyek megszokott csendje... A hazautazása, pontosabban Chicagóiba való visszautazása előtt néhány nappal kértem beszélgetésre Kner Erzsébetet. Mennyiben mesterség és mennyiben művészet a könyves szakma? — Erről egy műtörténészt vagy egy elméleti szakembert kellene megkérdeznie. Én azt gondolom, hogy van olyan, hogy könyvművészet. S amikor az ön munkásságát illetik ezzel a jelzővel? — Nem emlékszem, hogy ez valaha is felmerült volna. Tettem a dolgomat a legjobb tudásom szerint, s ha sikerült valami maradandót, szépet alkotni, ami öröm a szemnek és öröm a kéznek, nos, altkor örülök. De mondom, szerintem, ha van ötvösmesterség és van ötvösművészet, akkor létező fogalom a könyvművészet is. És erről eszembe jut egy nemrégi élményem. Most, mielőtt hazajöttem volna Chicagóból, volt ott egy nagy kiállítás, II. Szulejmán kincseiből. Tudja, ez az a szultán, aki elvitte a magyar Corvinákat és egyebeket. Egész Chicago magán kívül volt a gyönyörűségtől, özönlöttek az emberek a kincsnézőbe. Én mostanában már csak nagyon ritkán mozdulok ki hazulról, de ezúttal rábeszéltek. Ám engem a kiállított kincsek annyira hidegen hagytak, hogy azt el se tudom mondani. Az a rengeteg drágakő, mind olyan kemény és rideg volt. A kiállítást nézve én csak arra gondoltam, hogy egy szép könyvkötés menynyivel érdekesebb lenne a számomra. A Kner-család tagjától azt kérdezni, hogy miként lett könyvkötő, belátom, kissé furcsa kérdés. Erre csak az bátorítod, hogy azt olvastam: valaha egyetemre akart menni. — Valóban, számomra a tanulás a középiskolában könnyű és élvezetes volt, s a legkedvesebb tanárnőm ösztönzött: menjek egyetemre! Édesapám a háború miatt nem engedett el maga mellől. Akkor kértem meg, hadd mehetnék le a kötészetbe! Beleegyezett, de figyelmeztetett: addig semmiféle művészkedést nem enged, amíg egy egyszerű vászonkötést nem tudok tökéletesen megcsinálni. És látja, soha, soha nem bántam meg, hogy nem sikerült egyetemre mennem. A könyvkötő mesterségben soha nem unatkoztam. Kétesztendei inaskodás után édesapja Kner Izidor, fivérével Alberttel együtt Lipcsébe küldte önöket,, ahol két szemesztert végzett. Ott találkozott a Bauhauszal és számos mesterfogást is elsajátított. 1824-ben hazatért Gyoméra, de egy esztendővel később már Budapesten nyitotta meg a műhelyét. Miért hagyta ott Gyomét? — A műhelyemnek még csak lett volna helye Gyomán, de nem voltak megrendelőim. Hiába küldtem szét számos körlevelet, nem érkezett rájuk elegendő megrendelés. De Gyoméval, a gyomai műhellyel, bátyjaival mindvégig kapcsolatban maradt, ugye? — Hogyne. Dolgoztam nekik sokat. Volt például egy híres eset. Még Gyomán laktam, amikor Imre bátyámnak sikerült egy becses könyvritkaságot, a bécsi Trattner császári és királyi könyvnyomtató üzemének 1760-ból való betűmintakönyvét megszereznie. Táblája már nem volt a könyvnek, s a bátyám ideadta, hogy megmutathatom, mit tudok. A kötetet sötétbordó bőrbe kötöttem, a gerincén kék címkére nyomtam a címet. 1925-ben, amikor megnyitottam a műhelyemet itt Pesten, az Alkotmány utcában, akkor egy bemutatkozó tárlatocskát is rendezhettem az Ernst Múzeumban. S ott szőrén-szálán eltűnt ez a ritka kincs. Majd két évtized telt el, amikor — már a német megszállás napjaiban — az angol tanárom könyvespolcán megpillantottam az ismerős kötést. Kiderült, hogy a tanárom egy régi könyvekkel házaló embertől vette, csak azért, mert megtetszett neki a díszes táblakötés. Visszakaptam, s vissza is adtam volna a bátyámnak, dehát... 1845 Igencsak inaikus volt a Koer-családnak. Kner Imre a koncentrációs tánbortól nem tért vissz, másik bátyja, Endre munkaszolgálatban halt meg. Kner Imre fia, Kner Mihály pedig a felszabadulás után néhány hónappal Gyomán, önkezével vetett véget az életének. — Hát igen, sokszor beszélgetünk még most is az unokaöcsémmel, Haiman Gyurival arról: ha például ezt vagy azt tettük volna, vajon segíthettünk volna rajta? Engem a saját műhelyemben bújtatott az Alkotmány utcai ház házmester-házaspárja. Mihállyal — mikor egy transzportból megszökve bekopogott hozzám — együtt bujkálva vészeltük át azokat a hetedet. Nagyon sokat beszélgettünk, s ennek a szép, hatalmas fiúnak kicsordultak a könynyei, amikor azt mondta nekem: „Ne hidd, valaha is látni fogjuk őket...” Nagyon pesszimista volt, s úgy érezte, hogy nem lesz érdemes abban a világban élni, ami következik. A felszabadulás után Mihály mindenáron haza akart menni Gyomára. Lement, ott volt egyedül, s amikor úgy látta, hogy tényleg reménytelen, akkor öngyilkos lett. Ön 1848-ben kivándorolt. Megkérdezhetem, hogy miért? — Egyetlen életében maradt bátyám, Albert még 1940-ben menekült el. Amikor kikísértem a pályaudvarra, azzal búcsúzott: „Tanulj angolul, mert amint alkalmam lesz rá, ki foglak hozatni.” És amíg levelezhettünk, addig mindig írta: vettek lakást, s abban az egyik szoba az enyém. Azokban az években nekem megnyugtató gondolat volt, hogy valahol Chicagóban van nekem egy szobám. Aztán a háborúnak vége lett, s én lassan-lassan arra a meggyőződésre jutottam, hogy soha többet nem lesz az embereknek könyvkötőre szükségük. Berci is így gondolta ezt, ezért hát elintéztük az összes formaságokat. Megvolt már minden iratom, amikor behívtak a könyvkötők szakegyesületébe, s mondták: rám gondoltak. Ugyanis az állam nagy iparművészeti főiskolát akar berendezni, s a könyvkötést én tanítanám. Meg voltam hatva ettől az ajánlattól, de már nem változtattam ... Az ajánlat nem kéretette maradásra? " — Ha elfogadtam volna az ajánlatot, talán én is ugyanott dolgozhattam volna, mint az általam nagyon szeretett unokaöcsém, a főiskolán. De akkor eszembe villant egy emlék, ami nagyon megijesztett Ugyanis, amikor 45—46 táján utaztam haza Gyomára, akkor egy egészen fiatal lány rém hangosan azzal szórakoztatta a közönségét hogy a Goldbergerekre meg a Weiss Manfrédékre nézve vége a jó életnek... ötvenkét évesen, amikor mások már lassan a nyugdíjas tértre készülnek, nekivágott az ismeretlennek. Gyorsan talált munkát. — Mégpedig nagyon szép munkát: Chicagóban a Newberry Libraryben mintegy kétezer inkunábulum, tehát 1501 előtti ősnyomtatvány van, s ezek közül soknak szüksége volt a védelemre. A tábla nélküli könyveket bekötöttem, a többinek jól záródó dobozokat készítettem. Most, hogy erre a kiállításra készülve kerestem a munkáimat, megkértem a könyvtár egyik munkatársát, néhányat hadd fényképezhessünk le a kötéseimből. S hozzátettem, tudom, hogy nehéz lesz kiválogatni a sok ősnyomtatvány sorából az enyémeket. Nagyon jólesett, amikor azt válaszolta: egyáltalán nem lesz nehéz, mert ő még ma is, három és fél évtized után is megismeri a kötéseimet. Az inkunábulumok bekötése után ismét műhelyt nyitott, ■ Chicagóban 86 esztendős koráig folytatta a munkát. A chicagói kötéseiből is számos kötetet láthattunk e mostani kiállításán. Hozzávetőlegesen tudja, hogy hány könyvet kötött be az élete során? S melyik a legkedvesebb, a szívéhez legközelebb álló munkája? — Hogy hány ezer vagy hány tízezer könyvet kötöttem be, arról fogalmam sincs. A legkedvesebb munkám az Anatole France-kötetem, a Le jongleur de Notre-Dame című. Ezt még Gyomán csináltam, 1924-ben, és magam kalligrafáltam. Azt gondolom, én anynyiféle stílusban kötöttem, hogy azt akár a szememre is hányhatnák. Hisz én csináltam a reneszánsztól kezdve mindent, de ha azt kérdezi, hogy melyik az én stílusom, az igazi, akkor ezt a korai könyvemet említem. Bee a beszélgetésre készülve, rábukkantam bátyjának, Imrének egy nagyon szép gondolatára: .... a nyomdász tulajdonképpen mindent mástól, készen kap. Máztól kapja a szöveget, a papirost, a betűt, a festéket, a gépeket. Amit ő ad a könyvhöz, az a betűk közötti fehér sík, az üres tér, a spácium.’’ Mit ad mindehhez a könyvkötő? — A könyvkötő tulajdonképpen ugyanígy van, ugyanebben a helyzetben. A most elkészült katalógusomat átnézve én magam is meglepődtem, hogy a kezdetektől milyen cirkalmas kötéseim is voltak, s a végén jött a lecsillapodás, az egyszerűségnek a korszaka, amikor a munkáimon például a díszítések kiszorultak a könyv szélére, s ezzel megmutattam az anyagnak, elsősorban a bőrnek a puszta szépségét. Úgy látszik, végeredményben én is ugyanarra az eredményre jutottam, mint Imre... Néha-néha nem kötne megt . Nemrégiben megpróbáltam. Volt egy leány, aki megkért, hogy egy értékes könyvét ugyan kössem már be. Amikor a műhelyemet átadtam, nem volt annyi eszem, hogy legalább a kéziszerszámaimat megtartsam. Csak egy bicskám volt, és úgy elfáradtam, mire készen lettem, hogy azt hiszem, többet nem merek már kötésre vállalkozni. De azért tudomásom szerint még egy darabban van az a könyv... Ezt a „bicskás” kötést mikor csinálta? . — Talán három évvel ezelőtt. De azóta megtanultam helyette szőni. Ez nem fáraszt, ezt nagyon élvezem. Murányi Gábor „...öröm a szemnek és öröm a kéznek... ’*7/ Beszélgetés Kner Erzsébet könyvkötővel Hétfőtől Könyvesházi olcsóságok Megszokott dolog immár, hogy a néhány esztendővel ezelőtt megjelent könyveket, azokat, amelyek nem keltek el teljes áron, időszakonként féláron is meg lehet vásárolni. Sőt, mostanában olykor a félárnál is nagyobb kezdvezményekkel kínálja portékáját a könyvkereskedelem, így lesz ez november 2-étól, hétfőtől a Könyvértékesítő Vállalat Váci úti Könyvesházéban is, ahol egyébként egész évben kaphatók féláron könyvek. Hétfőtől további kedvezményekre számíthatnak a Könyvesházba betérők: öt-, tíz-, húsz- és harmincforintos egységáron kínálnak könyveket, ezek nemritkán 60—80 százalékos árengedményt is jelentenek. A kínálatot látva, persze szomorúság is elfogja az embert, hiszen a polcokon olyan irodalmi, történeti, művészeti értékek is várják az olvasót, amely könyvek raktáron maradása mindenképp elgondolkodtató. A könyvkiadás és a könyvkereskedelem számos anomáliája követhető nyomon az igencsak gazdag választék szemlélése során. És mégis: amikor a könyvkereskedelem — a kereskedelem másutt bevett fogásával — a raktáron maradt készleteit árkedvezménnyel próbálja csökkenteni, akkor feltétlenül a könyvszerető vásárlók járnak jól. Hisz a könyv, az írott szó nem mindig megy ki oly gyorsan a divatból, mint például a szűk nadrág. A könyvesházi akciót a Könyvértékesítő Vállalat ez év végéig hirdette meg, azt ígérve, hogy a mintegy húszezer könyveimet őrző utánrendelési raktárából folyamatosan frissíti fel a féláras és a 60—80 százalékos kedvezménnyel kínált választékot És hasonló mértékű árcsökkenéssel vásárolhatnak a boltba betérők többféle olyan hanglemezt és műsoros kazettát, amelyeknek borítója, illetve doboza sérült, ám a lemez vagy a kazetta hibátlan. —áogi Hétfő, 1987. november 2. Mozart-emlékkiállítás nyílt Prágában Mozart-emlékkiállítás nyílt a prágai Bertramka-villában, a nagy zeneszerző egykori kedvenc lakóhelyén. A bécsi mester 1787 októberében Frantisek Xaver Dusek zongoraművész és felesége, Jozefina Duskova énekesnő vendégeként itt fejezte be a Don Giovanni-t, amelyet kétszáz éve — október 29-én — az Aranyvárosban mutattak be az akkori Rendi (ma Tyl) Színházban. A Bertramka-villát már korábban is megtekinthette a prágai közönség, századunk harmincas éveiben emlékkiállítást rendeztek be két szobájában. Az egész épületet azonban költséges helyreállítás után csak 1956-ban nyitották meg, a Nemzeti Múzeum kiállítása azóta hét teremben volt látható. Az értékes műemlék megvédésére a végső lépést tavaly tették meg: a villa a csehszlovák állam tulajdonába került. Az épületet felújították, a következő években pedig teljes szépségében állítják helyre a kertet és a melléképületeket. (I.P)