Magyar Nemzet, 1987. november (50. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-02 / 258. szám

4 SZÉLRÓZSA ■ Egy különleges Strauss-évforduló A Bajorországhoz tartozó Co­burg városka nem mindennapi esemény színhelye volt száz év­vel ezelőtt Itt telepedett le — ha csak rövid időre is —­ Johann Strauss, a bécsi „valcerkirály”, s esküdött örök hűséget harmadik feleségének. Még az akkori szász Coburg—Gotha hercegség állam­polgárságát is felvette, csakhogy a frigy létrejöhessen. Minderre ma már talán a co­­burgi polgárok sem emlékezné­nek, ha a Johann Strauss Társa­ság fel nem idézi, azzal, hogy itt tartja évi közgyűlését. A történet röviden a követke­ző. Johann Strauss első feleségének korai halála után egy nálánál jó 30 évvel fiatalabb, Angelika Ditt­rich nevű színésznőt vett felesé­gül. A házasság rosszul sikerült, a primadonna csapod­ár életet élt, s megcsalta a zeneszerzőt (töb­bek között) egy színházigazgató­val. Strauss egy Adele Strauss ne­vű (csak névrokon) özvegggyel vi­gasztalódott. A katolikus császá­ri Ausztriában azonban nem le­hetett újra házasodni, hiába tért át az akkor 60 éves Strauss az evangélikus hitre. Az ak­kori világnak is ak­adt azonban olyan vidéke, ahol gyor­san lehetett válni és házasodni. Ilyen „paradicsomi állapot” ural­kodott például a német biroda­lomhoz tartozó szász-cotourg­­gothai hercegségben. Külön meg­könnyítette a házasulandóik hely­zetét, hogy a herceg, II. Ernő (Viktória angol királynő sógora) lelkesedett Straussért, s tetejébe magát is komponistának tekintet­te. A többi már könnyen ment. Johann Strauss és Adele 1886 vé­gén a kék Duna mentéről az Itz nevű patakocska menti Coburg­­ba költözött, felvette az állampol­gárságot és­­megházasodott 1887- ben. Alig egy évig maradtak Co­­burgban, mely „szívük egy részét” jelentette nekik (Strauss levele szerint), majd visszatértek Bécs­­be, most már törvényes házas­ként. A zeneszerző két kevésbé népszerű nagyoperettel (Simpli­cius, Pázmán lovag hálálta meg Coburg vendégszeretetét, a város pedig most kiállítással és azzal, hogy a centenáriumi ünnepségek keretében teret nevezett el Jo­hann Straussról. Moszkva városépítészete Érdekes és fényképekkel, do­kumentumokkal gazdagon il­lusztrált könyv jelent meg Düs­seldorfban az Edition Marzona kiadásában. Szerzője, Barbara Kreis, az egyik legismertebb épí­tőművészet szakíró, a szovjet fő­város kialakulását és metropo­lisszá fejlődését írja le 1917-től 1935-ig. Azt a korszakot tehát, amely megalapozta Moszkva ké­sőbbi arculatát, Moszkva, mint ismeretes, 1918- ban lett ismét főváros. (Előtte több mint kétszáz évig, 1712— 1918 között Szent-Pétervár, a mai Leningrád töltötte be ezt a szere­pet.) Moszkvának tehát szinte egyik évről a másikra kellett ki­bontakoznia. Majdnem megold­hatatlan feladat hárult a város­­tervezőkre. A lakosság hirtelen kétmillióra duzzadt fel, szükség volt a közigazgatás megszervezé­sére, ipart kellett építeni, a keres­kedelmet beindítani. Közben dúlt a polgárháború és az inter­venciósok elleni harc. Gorkij ír­ta az akkori állapotokról, hogy korábban a gazdagok lovai jobb körülmények között éltek istál­lóikban, mint­ a munkások a túl­zsúfolt fabarakkokban. Le Corbusier Szép kort megélt és maradan­dóan jelentőset alkotott száza­dunk egyik leghíresebb építésze, akinek születése 100. évforduló­jára emlékezik most az utókor. Charles Edouard Jeanne-re Le Corbusier (teljes nevén) 1887-ben született a francia—svájci La Chaux-de-Fond-ban, s alig vala­mivel több mint két évtizeddel ezelőtt hunyt el (1965); neve azonban már életében fogalom­má vált még a laikus közvéle­mény előtt is. A centenáriumi ünnepségek egész évben tartanak, majdnem mindenütt, ahol a mester alkotott. Marseille-ben kiállítás nyílt Le Corbusier és a Földközi-tenger címmel; itt épített lakóházkom­binátja a modern lakásépítészet iskolateremtő remeke. Október 5. és 10. között a Fondation Suisse (Svájci Alapítvány) előadás- és vitasorozatot rendezett neves nemzetközi szakértők részvételé­vel, amelynek témája: „Mi a ma­radandó Le Corbusier művészeté­ből?” (Színhely: Cité internatio­nale universitaire.) Külön érdeklődésre tarthat szá­mot az a kiállítás, amely október 6-tól január 3-ig tekinthető meg a Centre Pompidou különterme­Szinte fel sem lehet sorolni mindama nehézségeket, ame­lyekkel az ország és a város ve­zetőinek meg kellett küzdeniük az „új Moszkva” kialakításáért. A tulajdonképpeni tervezés és vá­rosépítés csak 1921 után kezdőd­hetett meg, de attól kezdve roha­mosan haladt az új főváros­­ki­bontakozása. Ez nem ment min­den akadály nélkül, hiszen egyez­tetni kellett a hagyományt a mo­dern építészeti törekvésekkel. A probléma magvát az egyik szov­jet vezető így fogalmazta meg 1923-ban: „A jövő építészetének és iparának anyaga a vas és a beton. A mi hagyományunk azon­ban a faipari kultúra. A fa a jö­vőben is fontos szerepet tölt majd be, de a maga sajátos helyén. Mi­nél gyorsabban akarunk fejlődni, annál több vasra van szükségünk, mert a jövő építkezési anyaga az acél, a beton és az üveg.” Ezt a városépítészeti folyama­tot tárja elénk kétszáznegyven­négy oldalon és háromszáz illuszt­rációval, dokumentummal Bar­bara Kreis könyve, amelynek kü­lön nagy értéke, hogy anyagát nem másodkézből, hanem erede­ti szovjet forrásokból meríti, centenáriuma ben Bruno Reichlin (Zürich) és Francois Burkhardt (Párizs) ösz­­szeállításában. Ezzel egy időben a francia fővárosban székelő Svájci Kultúráéra tram Le Corbu­sier és az ipar dokumentációit, valamint az Esprit Nouveau című folyóirat (Le Corbusier egyik alapítója volt) számait prezentál­ja mintegy tanúságtételül, hogy a művész elméleti, szakírói mun­kássága felért tervezői alkotásai­val. A Hotel Sully csarnokában pedig a francia építészek intéze­te mutatja be november 25-től 1988. február 22-ig Le Corbusier hatását a kortárs építészekre. A svájci származású francia építőművész könyveit ugyancsak kiadják újból francia, német és angol nyelven a centenárium al­kalmából. Oscar Wilde, az ír származású angol író, költő és drámaíró (1854—1900) kü­löncködéseivel gyakran keltett feltű­nést, s mint ismeretes, nem a legjobb véleménnyel volt a gyengébb nem­ről. Ennek nemcsak sziporkázó darab­jaiban, de talán legkedveltebb műfa­jában, az aforizmában is hangot adott. Egyik híres mondását idézzük: — A nős férfiak legnagyobb boldog­ságát azok a nők jelentik, akiket nem vettek feleségül. Összeállította: Vámos Imre Teret neveztek el Vuk Karadzsicsról Magyar—szerb emlékülés Szentendrén (MTI) Kétnapos ünnepi elő­adássorozat kezdődött a hét végén Szentendrén, az első Szentendrei Szerb Tanítóképző megalapításá­nak százhetvenötödik évfordulója alkalmából. Az egykori főiskolát, amely a mai Ferenczy Múzeum épületében működött, Uros Nesz­­torovicsnak, a magyarországi pravoszláv iskolák tanfelügye­lőjének kezdeményezésére a szerb iskolai oktatás szín­vonalának emelése érdekében hozták létre. A főiskola négy évig működött Szentendrén, aztán — 1816-ban — Zomborba tele­pítették át, jogutódja ma is ott található. Az emlékülés résztvevőit Szent­endre város nevében Szini István tanácselnök, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövet­sége nevében pedig Mándity Má­ria főtitkár köszöntötte. A szerb és magyar nyelven el­hangzott előadások részletesen elemezték a főiskola alapításának körülményeit, szentendrei műkö­dését és annak jelentőségét, vala­mint a jogutód akadémia mai munkáját. Ugyancsak Mándity Mária fő­titkár mondott beszédet a tanács­kozás befejezéseképpen szomba­ton a főiskola egykori épületének falán felavatott emléktáblánál. Egy másik szerb vonatkozású ünnepségnek is Szentendre volt a színhelye: teret neveztek el Vuk Karadzsicsról, a modern szerb­­horvát irodalmi nyelv megalapo­zójáról, a szerb népköltészet egy­begyűjtéséről és közreadójáról, születésének kétszázadik évfor­dulója alkalmából. Vuk Ka­­radzsics gyakorta járt Szentend­rén, számos barátja és pártfogó­ja élt itt. Nevét ezentúl a Bük­köspatak és a Pozsarevacska­­templom közötti tér viseli. A tér­­avatón Vujicsics D. Sztoján író mondott ünnepi beszédet. Magar Nemzet NAPLÓ Svájci vendégszereplésre uta­zott vasárnap a Magyar Állami Hangversenyzenekar. Az együttes Genfben, Bernben, Zürichben, Lausanne-ban, Luganóban és Ba­selban ad egy-egy hangversenyt Kobajasi Kenicsiró vezényletével, Vladimir Askenazi zongoramű­vész közreműködésével.­­ Műkincsek az Arany János Mú­zeumban 1972—1987 címmel az utóbbi tizenöt év régészeti, nép­rajzi, irodalomtörténeti és képző­­művészeti szerzeményeiből nyílt kiállítás szombaton Nagykőrösön. A korábbi állandó kiállítás anya­gát kiegészítő tárgyakat sok száz lelet és dokumentum közül válo­gatták ki a rendezők. A régészeti gyűjtés kiemelkedő darabjaként látható például az az avarkori arany fejedelmi kard, amely 1981-ben Simonyi László régés Dabas melletti ásatásai során ke­rült napvilágra. A kiállítás iro­dalomtörténeti része új, Arany Jánossal kapcsolatos dokumentu­mokkal gazdagodott. Látható pél­­dául az a váltó, amelyet a költő, mint nótárius írt alá 1847-ben. A képzőművészeti anyag több neves festő- és szobrászművész grafikái­val és érmeivel gyarapodott. A bemutató három hónapig látogat­ható.♦ Váraljai Imre és Szatmáriné Varga Ágnes alkotásaiból kiállítás nyílt szombaton Budapesten, a Ság­vári Endre Művelődési Ház­ban. A tárlat november 13-ig lát­ható.­ Szentágothai János ünneplése a cí­me egy keskeny kis könyvnek, ame­lyet (a kolofón szerint) „75. születés­napjára, a jeles tudós és professzor iránti őszinte megbecsüléssel és sze­retettel jelentet­tek meg tisztelői és barátai**, az Akadémia, a Bibliofil Társaság, a Medicina, valamint az Akadémiai Kiadó és Nyomda dolgo­zóinak közreműködésével társadalmi munkában, Szántó Tibor szerkesztésé-­­ ben és tervezésében. Az ünnepi kö­­szöntőt a könyv élére Berend T. Iván­­ írta, s benne Szentágothai János „a reneszánsz személyiségek napjainkban már rendkívül ritka reprezentánsa’* jelzővel illeti. Mennyire így igaz, bi­zonyítja maga a könyv, amely — Ke­­resztury Dezső, Szentágothai János­nak című szép verse után — Vadas József méltató szavai mellett a tudós professzor két gyönyörű akvarelljét — Falusi ház Svájcban és Mecseki táj — tartalmazza, majd Halász Béla esszéjét. A modern idegrendszeri ku­tatás világhírű művelője; végül ma­gának az ünnepeknek Tudomány és művészet címmel írott, az orvostudo­mány és az emberábrázolás határterü­leteit történelmi példákon elemző, él­vezetes stílusú és gazdag tudás birtok­lását bizonyító tanulmányát közli. Olyan ünneplés tehát e könyv, amely egyszersmind megörökíti az ünnepeit arcát s lelkét* (7. 1.) Dixieland-matinéval fejeződött­­be vasárnap Debrecenben, a Köl­csey Művelődési Központ és a Magyar Rádió által tizenhatodik alkalommal megrendezett dzsessz­­napok. Az idei fesztivál hét kon­certjén húsz együttes, illetve szó­lista lépett fel.♦ Harminchat csapat részvételével szombaton a SZAMALK budapesti központjában megtartották a „... Megrengette a világot** című vetélke­dő döntőjét. A Pest Megyei Tanács kezdeményezésére a megye harminc középiskolája kapcsolódott be a nagy októberi szocialista forradalom 70. év­fordulója alkalmából meghirdetett versenybe, s az elő- és középdöntők után az elmúlt hét végén a legjobbak mérték össze tudásukat. Ahogy azt Havass Miklós, a Számítástechnikai és Alkalmazási Vállalat vezérigazgató­ja megnyitójában elmondta, nap­jainkban az információ nemcsak a po­litika-, a gazdaság- és humán tudomás­nyok területén alapvető fontosságú — egyben a történelem eszköze is. A há­romfős csapatoknak a Szovjetunió Irodalmának és történelmének isme­rete mellett számítástechnikai isme­reteikről is számot kellett adniuk. A nyertesek: a szentendrei Móricz Zsig­­mond Gimnázium, a váci Lőwy Sán­dor Ipari Szakközépiskola és az érdi 220. számú Ipari Szakmunkásképző­­ versenyzői együtt utazhatnak majd a Szovjetunióba, a második helyezettek iskolái egy-egy C 16-1­4-es számítógé­pet, a harmadikok pedig könyvjutal­mat kaptak. A Pest megyei pedagógu­sokból álló zsűri mellett a házigazda SZAMALK, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, az MSZMP Pest Megyei Bi­zottsága, az Európa Könyvkiadó, az Állami Gorkij Könyvtár és a Könyv­­értékesítő Vállalat munkatársai segí­tették a versenyt. (Rojkó) : Az indiai tánc és zene világhí­rű művészei vendégszerepelnek Magyarországon november 2. és 8. között. Birju Maharaj és együt­tese, valamint Sri M. S. Gopalak­­rishan és zenekara Debrecenben, Kecskeméten, Szombathelyen, Vácon és a budapesti Pataky Művelődési Központban lép fel. A Nemzetközi Ifjúsági Filhar­monikusok „Prága" elnevezésű nagyzenekara november 6-án Bu­dapesten vendégszerepel, az Or­szágos Filharmónia szervezésé­ben. A zeneakadémiai koncerten Jiri Belohlavek vezényletével Beethoven III. Leonóra­ nyitánya, Dvorak Hegedűversenye és Sosz­­takovics V. szimfóniája csendül fel Ivan Zenaty hegedűművész közreműködésével.­­ Mindeddig ismeretlen Liszt­­kézirat került egy magángyűjte­ményből a Sotheby’s műkereske­dő cég birtokába. A harminchat oldal terjedelmű zongoraműről — amely mostanáig egyetlen nyilvántartásban sem szerepelt —­­ maga a művész is csupán egy­szer, 1832. december 12-én kelt levelében tett említést A Telivér romantikus fantázia valószínűleg ■ 1830 körül született. Kamarakiállításnak is nevez­hetnénk azt a tárlatot, amely a Budavári Palotában nyílt meg október elején. Holott a tárlókra rakott mintegy félszáz könyv egy életmű kivonata. Kner Erzsébet könyvkötésiben gyönyörködhet az, aki fellátogat a Várba. A meg­nyitóra hazaérkezett a kilenc­­venesztendős könyvkötő, aki 1949 óta Chicagóban él és alkot. A kiállítást Kner Erzsébet unoka­öccse, az Iparművészeti Főiskola professzora, a tipográfus Haiman György szervezte meg, mintegy születésnapi ajándékként. Élet­műve elismeréseképpen az Elnö­ki Tanács a Magyar Népköztár­saság Csillagrendjével tüntette ki Kner Erzsébetet. A kiállítás megnyitóján és a kitüntetési ceremónián is Kner Erzsébet kissé csodálkozva, már­­már megriadva nézett körül. Szinte nem is értette a „felhaj­tást”, örült, meghatódott a kö­szöntéstől, de mintha mindvégig zavarta volna a reflektorfény, hi­szen ez nem a könyvkötőműhe­lyek megszokott csendje... A hazautazása,­­ pontosabban Chicagóiba való visszautazása előtt néhány nappal kértem be­szélgetésre Kner Erzsébetet. Mennyiben mesterség és mennyi­ben művészet a könyves szakma? — Erről egy műtörténészt vagy egy elméleti szakembert kellene megkérdeznie. Én azt gondolom, hogy van olyan, hogy könyvmű­vészet. S amikor az ön munkásságát il­letik ezzel a jelzővel? — Nem emlékszem, hogy ez va­laha is felmerült volna. Tettem a dolgomat a legjobb tudásom sze­rint, s ha sikerült valami mara­dandót, szépet alkotni, ami öröm a szemnek és öröm a kéz­nek, nos, alt­kor örülök. De mon­dom, szerintem, ha van ötvös­­mesterség és van ötvösművészet, akkor létező fogalom a könyv­művészet is. És erről eszembe jut egy nemrégi élményem. Most, mi­előtt hazajöttem volna Chicagóból, volt ott egy nagy kiállítás, II. Szu­­lejmán kincseiből. Tudja, ez az a szultán, aki elvitte a magyar Corvinákat és egyebeket. Egész Chicago magán kívül volt a gyö­nyörűségtől, özönlöttek az embe­rek a kincsnézőbe. Én mostaná­ban már csak nagyon ritkán moz­dulok ki hazulról, de­ ezúttal rá­beszéltek. Ám engem a kiállított kincsek annyira hidegen hagytak, hogy azt el se tudom mondani. Az a rengeteg drágakő, mind olyan kemény és rideg volt. A kiállítást nézve én csak arra gondoltam, hogy egy szép könyvkötés meny­nyivel érdekesebb lenne a szá­momra. A Kner-család tagjától azt kér­dezni, hogy miként lett könyvkö­tő, belátom, kissé furcsa kérdés. Erre csak az bátorít­od, hogy azt olvastam: valaha egyetemre akart menni. — Valóban, számomra a tanu­lás a középiskolában könnyű és élvezetes volt, s a legkedvesebb tanárnőm ösztönzött: menjek egyetemre! Édesapám a háború miatt nem engedett el maga mel­lől. Akkor kértem meg, hadd me­hetnék le a kötészetbe! Beleegye­zett, de figyelmeztetett: addig semmiféle művészkedést nem en­ged, amíg egy egyszerű vászonkö­tést nem tudok tökéletesen meg­csinálni. És látja, soha, soha nem bántam­ meg, hogy nem sikerült egyetemre mennem. A könyvkötő mesterségben soha nem unatkoz­tam. Kétesztendei inaskodás után édesapja Kner Izidor, fivérével Alberttel együtt Lipcsébe küldte önöket,, ahol két szemesztert vég­zett. Ott találkozott a Bauhaus­­zal és számos mesterfogást is elsajátított. 1824-ben hazatért Gyoméra, de egy esztendővel ké­sőbb már Budapesten nyitotta meg a műhelyét. Miért hagyta ott Gyo­mét? —­ A műhelyemnek még csak lett volna helye Gyomán, de nem voltak megrendelőim. Hiába küld­tem szét számos körlevelet, nem érkezett rájuk elegendő megren­delés. De Gyoméval, a gyomai mű­hellyel, bátyjaival mindvégig kap­csolatban maradt, ugye? — Hogyne. Dolgoztam nekik sokat. Volt például egy híres eset. Még Gyomán laktam, amikor Im­re bátyámnak sikerült egy be­cses könyvritkaságot, a bécsi Trattner császári és királyi könyv­nyomtató üzemének 1760-ból va­ló betűmintakönyvét megszerez­nie. Táblája már nem volt a könyvnek, s a bátyám ideadta, hogy megmutathatom, mit tudok. A kötetet sötétbordó bőrbe kö­töttem, a gerincén kék címkére nyomtam a címet. 1925-ben, ami­kor megnyitottam a műhelyemet itt Pesten, az Alkotmány utcában, akkor egy bemutatkozó tárlatocs­­kát is rendezhettem az Ernst Mú­zeumban. S ott szőrén-szálán el­tűnt ez a ritka kincs. Majd két évtized telt el, amikor — már a német megszállás napjaiban — az angol tanárom könyvespolcán megpillantottam az ismerős kö­tést. Kiderült, hogy a tanárom egy régi könyvekkel házaló em­bertől vette, csak azért, mert meg­tetszett neki a díszes táblakötés. Visszakaptam, s vissza is adtam volna a bátyámnak, dehát... 1845 Igencsak inaikus volt a Koer-családnak. Kner Imre a kon­centrációs tánbort­ól nem tért viss­­z, másik bátyja, Endre munka­­szolgálatban halt meg. Kner Imre fia, Kner Mihály pedig a felsza­badulás után néhány hónappal Gyomán, önkezével vetett véget az életének. — Hát igen, sokszor beszélge­tünk még most is az unokaöcsém­­mel, Haiman Gyurival arról: ha például ezt vagy azt tettük volna, vajon segíthettünk volna rajta? Engem a saját műhelyemben búj­tatott az Alkotmány utcai ház házmester-házaspárja. Mihállyal — mikor egy transzportból meg­szökve bekopogott hozzám — együtt bujkálva vészeltük át azo­kat a heted­et. Nagyon sokat be­szélgettünk, s ennek a szép, hatal­mas fiúnak kicsordultak a köny­­nyei, amikor azt mondta nekem: „Ne hidd, valaha is látni fog­juk őket...” Nagyon pesszimista volt, s úgy érezte, hogy nem lesz érdemes abban a világban élni, ami következik. A felszabadulás után Mihály mindenáron haza akart m­enni Gyomára. Lement, ott volt egyedül, s amikor úgy látta, hogy tényleg reménytelen, akkor öngyilkos lett. Ön 1848-ben kivándorolt. Meg­kérdezhetem, hogy miért? — Egyetlen életében maradt bá­tyám, Albert még 1940-ben mene­kült el. Amikor kikísértem a pá­lyaudvarra, azzal búcsúzott: „Ta­nulj angolul, mert amint alkal­mam lesz rá, ki foglak hozat­ni.” És amíg levelezhettünk, ad­dig mindig írta: vettek lakást, s abban az egyik szoba az enyém. Azokban az években nekem meg­nyugtató gondolat volt, hogy va­lahol Chicagóban van nekem egy szobám. Aztán a háborúnak vége lett, s én lassan-lassan arra a meggyőződésre jutottam, hogy so­ha többet nem lesz az embereknek könyvkötőre szükségük. Berci is így gondolta ezt, ezért hát elin­téztük az összes formaságokat. Megvolt már minden iratom, ami­kor behívtak a könyvkötők szak­egyesületébe, s mondták: rám gondoltak. Ugyanis az állam nagy iparművészeti főiskolát akar be­rendezni, s a könyvkötést én ta­nítanám. Meg voltam hatva et­től az ajánlattól, de már nem vál­toztattam ... Az ajánlat nem kéretette mara­dásra? " — Ha elfogadtam volna az aján­latot, talán én is ugyanott dol­gozhattam volna, mint az általam nagyon szeretett unokaöcsém, a főiskolán. De akkor eszembe vil­lant egy emlék, ami nagyon meg­ijesztett Ugyanis, amikor 45—46 táján utaztam haza Gyomára, ak­kor egy egészen fiatal lány rém hangosan azzal szórakoztatta a kö­zönségét hogy a Goldbergerek­­re meg a Weiss Manfrédékre nézve vége a jó életnek... ötvenkét évesen, amikor mások már lassan a nyugdíjas tértre ké­szülnek, nekivágott az ismeretlen­nek. Gyorsan talált munkát. — Mégpedig nagyon szép mun­kát: Chicagóban a Newberry Lib­­raryben mintegy kétezer inkuná­bulum, tehát 1501 előtti ősnyom­tatvány van, s ezek közül soknak szüksége volt a védelemre. A tábla nélküli könyveket bekötöt­tem, a többinek jól záródó dobo­zokat készítettem. Most, hogy er­re a kiállításra készülve kerestem a munkáimat, megkértem a könyvtár egyik munkatársát, né­hányat hadd fényképezhessünk le a kötéseimből. S hozzátettem, tu­dom, hogy nehéz lesz kiválogat­ni a sok ősnyomtatvány sorából az enyémeket. Nagyon jólesett, amikor azt válaszolta: egyálta­lán nem lesz nehéz, mert ő még ma is, három és fél évtized után is megismeri a kötéseimet. Az inkunábulumok bekötése után­ ismét műhelyt nyitott, ■ Chicagó­ban 86 esztendős koráig folytat­ta a munkát. A chicagói kötései­ből is számos kötetet láthattunk e mostani kiállításán. Hozzávető­legesen tudja, hogy hány köny­vet kötött be az élete során? S me­lyik a legkedvesebb, a szívéhez leg­közelebb álló munkája? — Hogy hány ezer vagy hány tízezer könyvet kötöttem be, arról fogalmam sincs. A legkedvesebb munkám az Anatole France-köte­tem, a Le jongleur de Notre-Dame című. Ezt még Gyomán csináltam, 1924-ben, és magam kalligrafál­­tam. Azt gondolom, én any­­nyiféle stílusban kötöttem, hogy azt akár a szememre is hányhat­nák. Hisz én csináltam a rene­szánsztól kezdve mindent, de ha azt kérdezi, hogy melyik az én stílusom, az igazi, akkor ezt a ko­rai könyvemet említem. Bee a beszélgetésre készülve, rábukkantam bátyjának, Imrének egy nagyon szép gondolatára: .... a nyomdász tulajdonképpen mindent mástól, készen kap. Máz­tól kapja a szöveget, a papirost, a betűt, a festéket, a gépeket. Amit ő ad a könyvhöz, az a betűk kö­zötti fehér sík, az üres tér, a spá­cium.’’ Mit ad mindehhez a könyv­kötő? — A könyvkötő tulajdonkép­pen ugyanígy van, ugyanebben a helyzetben. A most elkészült ka­talógusomat átnézve én magam is meglepődtem, hogy a kezdetektől milyen cirkalmas kötéseim is vol­tak, s a végén jött a lecsillapo­dás, az egyszerűségnek a korsza­ka, amikor a munkáimon például a díszítések kiszorultak a könyv szélére, s ezzel megmutattam az anyagnak, elsősorban a bőrnek a puszta szépségét. Úgy látszik, végeredményben én is ugyanarra az eredményre jutottam, mint Imre... Néha-néha nem kötne megt . Nemrégiben megpróbáltam. Volt egy leány, aki megkért, hogy egy értékes könyvét ugyan kös­sem már be. Amikor a műhelye­met átadtam, nem volt annyi eszem, hogy legalább a kézi­szerszámaimat megtartsam. Csak egy bicskám volt, és úgy elfárad­tam, mire készen lettem, hogy azt hiszem, többet nem merek már kötésre vállalkozni. De azért tudomásom szerint még egy da­rabban van az a könyv... Ezt a „bicskás” kötést mikor csi­nálta? . — Talán három évvel ezelőtt. De azóta megtanultam helyette szőni. Ez nem fáraszt, ezt nagyon élvezem. Murányi Gábor „...öröm a szemnek és öröm a kéznek... ’*­7/ Beszélgetés Kner Erzsébet könyvkötővel Hétfőtől Könyvesházi olcsóságok Megszokott dolog immár, hogy a néhány esztendővel ezelőtt megjelent könyveket, azokat, amelyek nem keltek el teljes áron, időszakonként féláron is meg lehet vásárolni. Sőt, mosta­nában olykor a félárnál is na­gyobb kezdvezményekkel kínálja portékáját a könyvkereskedelem, így lesz ez november 2-étól, hétfőtől a Könyvértékesítő Válla­lat Váci úti Könyvesházé­ban is, ahol egyébként egész évben kap­hatók féláron könyvek. Hétfőtől további kedvezményekre számít­hatnak a Könyvesházba betérők: öt-, tíz-, húsz- és harmincforintos egységáron kínálnak könyveket, ezek nemritkán 60—80 százalékos árengedményt is jelentenek. A kínálatot látva, persze szo­morúság is elfogja az embert, hi­szen a polcokon olyan irodalmi, történeti, művészeti értékek is várják az olvasót, amely könyvek raktáron maradása mindenképp elgondolkodtató. A könyvkiadás és a könyvkereskedelem számos anomáliája követhető nyomon az igencsak gazdag választék szem­lélése során. És mégis: amikor a könyvkereskedelem — a keres­kedelem másutt bevett fogásával — a raktáron maradt készleteit árkedvezménnyel próbálja csök­kenteni, akkor feltétlenül a könyvszerető vásárlók járnak jól. Hisz a könyv, az írott szó nem mindig megy ki oly gyorsan a di­vatból, mint például a szűk nad­rág. A könyvesházi akciót a Könyv­­értékesítő Vállalat ez év végéig hirdette meg, azt ígérve, hogy a mintegy húszezer könyveimet őr­ző utánrendelési raktárából fo­lyamatosan frissíti fel a féláras és a 60—80 százalékos kedvez­ménnyel kínált választékot És hasonló mértékű árcsökkenéssel vásárolhatnak a boltba betérők többféle olyan hanglemezt és műsoros kazettát, amelyeknek bo­rítója, illetve doboza sérült, ám a lemez vagy a kazetta hibátlan. —áogi Hétfő, 1987. november 2. Mozart-emlékkiállítás nyílt Prágában Mozart-emlékkiállítás nyílt a prágai Bertramka-villában, a nagy zeneszerző egykori kedvenc lakóhelyén. A bécsi mester 1787 októberében Frantisek Xaver Du­sek zongoraművész és felesé­­ge, Jozefina Duskova énekesnő vendégeként itt fejezte be a Don Giovanni-t, amelyet kétszáz éve — október 29-én — az Aranyvá­rosban mutattak be az akkori Rendi (ma Tyl) Színházban. A Bertramka-villát már korábban is megtekinthette a prágai közön­ség, századunk harmincas évei­­ben emlékkiállítást rendeztek be két szobájában. Az egész épületet azonban költséges helyreállítás után csak 1956-ban nyitották meg, a Nemzeti Múzeum kiállí­tása azóta hét teremben volt lát­ható. Az értékes műemlék meg­védésére a végső lépést tavaly tették meg: a villa a csehszlo­vák állam tulajdonába került. Az épületet felújították, a következő években pedig teljes szépségében állítják helyre a kertet és a mel­léképületeket. (I.­P­)

Next