Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-01 / 26. szám

3 két kimagasló alakja, Rosa Lu­xemburg és Karl Liebknecht ha­lálának évfordulója alkalmából január 17-én tartott hagyományos tömegfelvonuláson különféle fel­iratos táblák felmutatásával pró­bálták megzavarni a megemléke­zést Berlinben. A miniszter úgy vélte, hogy a hatóságok részéről nagyobb tü­relemre lenne szükség a fiatalok­kal való párbeszéd megkezdése céljából, azt mondta: ezért szor­galmazza a büntetőeljárások meg­szüntetését. Genscher szerint, a két német államban elkerülendő minden olyan lépés, amely — az ő értelmezésében — megnehezít­heti Bonn és Berlin közös fele­lősségének érvényesítését a többi között a békés európai együttmű­ködésben. Munk­atárgyalt­­eklonjelentése Sok a hasonlóság a finn elnökjelöltek programjaiban Helsinki, január 31. Harry Haikert, a Konzervatív Nemzeti Koalíciós Párt elnökje­löltje bejelentette, hogy szükség esetén elektorai Mauio Koivistót támogatnák a finn elnökválasztá­sok utolsó fordulójában. Ezzel lé­nyegében az elméleti lehetőségét is kizárta annak, hogy a polgári tábor szövetségre lépjen a szo­ciáldemokraták és két kisebb cso­port által támogatott államfővel szemben. Tegnap reggel Helsinki kihalt utcáin alig lehetett észrevenni, hogy megnyitották az urnákat, megkezdődtek a szavazások. A választási törvény tiszteletben tartja a víkendet, ezért egészen ma estig lehet leadni a voksokat. Sokan várhatóan még így sem él­nek alkotmányos jogaikkal. Az vi­szont felzúdulást váltott ki a la­kosság körében, hogy a tervek szerint az idén statisztikai vizs­gálat elemzi majd a távolmaradók csoportjait A „fekete listák" összeállítását egyébként maguk az elnökjelöl­tek is elutasították a nyilvános televíziós vitájukban. Nem ez volt az egyetlen kérdés, amiben egyet­értettek. Az északi politikai vér­­mérsékletnek megfelelően inkább elmélkedő disputa, mint heves szócsata jellemezte a fórumot Valójában az igazi meglepetést Holkernnek az utolsó percekben tett bejelentése okozta. Nem kis bátorságát a másnapi helsinki lapok is elismerték, hi­szen ezzel maga erősítette meg a centrumpárti Paavo Vayrynen azon törekvését, hogy az „egyet­len alternatívának” tüntesse fel magát Ezt a kampánytervét a Gallup Intézet utolsó felmérésé­nek az eredménye igazolta: szí­vós munkával nemcsak utolérte, de kevéssel meg is előzte polgári vetélytársát, Holkerit. Mindez el­sősorban a saját politikai kar­rierje szempontjából lehet lénye­ges, a jelenlegi választások me­netére azonban valószínűleg ke­véssé hat ki. Koivisto népszerű­ségi indexe a szavazások előesté­jén változatlanul meghaladta a közvetlen megválasztásához szük­séges ötven százalékot. (Ha vok­­sainak száma nem érné el ezt az arányt, akkor kerülne a döntés a 301 tagú elektori testület kezé­be.) Vayrynen a hátrányosabb hely­zetűek fokozottabb támogatását emelte ki, külpolitikájában pedig a környezetvédelem fontosságát egy szintre helyezte a leszerelés­sel. Valójában éles vitát ő sem nagyon tudott kezdeményezni, mi­vel a többi jelölt álláspontja nem tért el markánsan az övétől. Ezért is merülhetett fel e kérdés kap­csán, hogy a fiatal választók apo­litikusságát talán éppen az össze­mosódó politikai profilok indokol­ják. Másrészt viszont egy felmérés szerint a finnek 90 százaléka elé­gedett a jelenlegi irányvonallal, amely a hétköznapi életben az évi 3-4 százalékos gazdasági nö­vekedésben az igen magas élet­­színvonalban jelentkezik. Valós támogatásra tehát nemigen szá­míthat az, aki ettől lényeges el­térő platformra helyezkedik. Mint a televíziós vitából is ki­tűnt, a három legnagyobb támo­gatásra számító jelölt, Vayrynen, Koivisto és Holkeri egyetértett abban is, hogy ideje lenne lega­lizálni Helsinkinek az Európa Ta­nácshoz fűződő, s a gyakorlatban amúgy is meglehetősen szoros vi­szonyát. Finnország az egyetlen Nyugat-Európában, amely nem tagja e szervezetnek. A gazdasági kényszer a magasan fejlett tech­nológia áramoltatása a finn cé­gek növekvő érdekeltsége a nyu­gat-európai vállalatokkal indokol­ja az integráció szorosabbra fűzé­sét. Ugyanakkor a két kisebb bal­oldali tömörülés jelöltjei, Kalevi Kivistö, valamint Kajanoja bírál­ták az Európa Tanács tömbgon­dolkodását. A hagyományos finn semlegesség alapelveinek a válto­zatlan tiszteletben tartása egy­ben jelzi az integráció határait is, fel sem merült a közös piaci tagság. A finn politikusok az EF­­TA erősítését helyezik szembe az EGK-ba való belépéssel. A gazdasági elégedettség szűk­re szabta az átfogóbb belpolitikai viták lehetőségét, azok inkább részletkérdések köré összponto­sultak. Így például az egyébként csökkenő irányzatú körülbelül öt­­százalékos munkanélküliség, a struktúraváltás irányítása, a meg­élhetési minimum emelése váltott ki élénkebb fejtegetéseket. A bel­politika irányait jelzi, hogy Vay­rynen egyedül maradt, amikor a védelmébe vette a kekkoneni örökségei, a rendkívül széles el­­nöki jogkör tiszteletben tartását A többiek, így maga az államfő is a funkciók arányosabb megosz­tását helyeselték. A köztársasági elnöknek nem kell minden kérés­sel foglalkoznia — vélte Koivisto, aki egyébként az elmúlt hat év alatt is ennek szellemében tevé­kenykedett. Komoly formában merült fel az is, hogy két perió­dusnál többször senki sem töltse be az államfői tisztséget. Ma, helyi idő szerint este nyolc­kor zárják az urnákat, s a válasz­tások végeredménye holnap haj­nalra válik ismeretessé. Lambert Gábor Szajna-parti esték Párizs, január Moliére és Labiche Kell-e a nemzet színháza, vagy sem, erről alig vitatkoznak Párizsban. Csinálják. Költsége­sen és áldozatokkal, hiszen a Comédie Francaise csak a be­vételeiből alig élne meg, a ve­zetői panaszkodnak is, de szol­gálnak. Alattvalói a hagyomá­nyoknak, az irodalomnak, élővé teszik a múltat. Nem válogatás nélkül, de mellőzve a sznobiz­must is. Így történhetett meg az a szentségtörés, hogy Moliére mel­lett egy múlt századi bulvár­­szerző kapott színpadot. Most van éppen száz éve, hogy Eugé­­ne Labiche gazdag és sikeres pályafutás után meghalt, és az évforduló alkalmat adott a föl­támasztására. Poros-e vagy sem, erről sem elmélkedik senki, a nemzeti színház egyik drama­turgja nekilátott a korszerűsíté­sének, bővérű, a mának is szóló komédiát teremtett belőle. Hogy­ne, hiszen a téma aztán igazán időszerű. A Porhintók (La poudre aux yeux) két polgárcsaládja a „fenn az ernyő nincsen kas” szemfényvesztését játssza végig; kiházasítani igyekezvén leányát, illetve fiát, többet mutat, mint amije van, egymásra licitál élet­módban, vagyonban, a pöffesz­­kedésben. A végére persze min­den kiderül, de a szerelem is legyőzi az akadályokat; a kissé szürke, szerepében hálátlan nagybácsira jut a „deus ex ma­­china" feladatköre, az ifjak egy­máséi lehetnek. Az igazán jó mutatáson túl, abban van ennek az előadásnak a nagy érdeme, hogy fittyet hány a divatnak. Nincs szükség ren­dezői beavatkozásra, mélylélek­tani formabontó kísérletekre, díszlet, jelmez és játék nem akar többet adni, mint ami Labiche­­ban benne van. Hűségesen oda­varázsolt tizenkilencedik századi szalonok a polgár hitványságá­val (a vendég érkezésére gyor­san lerántják és dugdossák a porvédő vásznat a fotelekről és kanapékról), sovány pénzecskék vándorolnak zsebből zsebbe, ha­mis hercegnői levelek érkeznek, a komikumot a helyzet és a jellem teremti meg, és nem mes­terségbeli ügyeskedés. Aztán egyszerre századokat megyünk vissza. A színpad sok­kal egyszerűbb Moliére balettel vegyített vígjátékában, a Mon­sieur de Pourceaugnac-ban, a nálunk most föltámasztott Göm­böc úrban, mondhatni klasszi­kusan dísztelen. Talán a takaré­kosság is kényszerítette a tár­sulatot erre a puritánságra, de alighanem inkább a játéktér ki­használása. Hiszen ezek a szí­nészek és táncosok szinte min­dent tudnak. Akrobaták és mi­­mesek, micsoda alakítókészség bújt beléjük. A csaknem kopár fal előtt él és mozog minden, tele van velük a szín, kicsattan a harsányság. Csak Moliére az úr. A szavak szépek, minden szótag érthető, és a pénztárak előtt tolongó közönség ezt mél­tányolja. Mondják, a franciák naciona­listák, túlteng bennük a nem­zeti érzés, fönnhéjázóan azok. Meglehet, az idegen ezt is látja bennük. De ebben sokkal több a nemes, értékeik megbecsülése. Ezt szolgálja híven a Comédie Francaise; nincs szakadék múlt és jelen között. Pivot és Mozart Vita alig van akörül is, hogy mi a szerepe a televíziónak a műveltség terjesztésében. Vagyis abban, képernyő és nyomtatott szó ellensége-e egymásnak. Ko­rántsem rózsaszínű minden. Hat tévécsatorna, hat ádáz ellenség, bevallják-e, vagy titkolni igye­keznek. A hatból négy magán­kézben van, kettő állami maradt. Könnyű volna lehúzni a kereszt­vizet a privát társaságokról, hogy csak a pénzt hajszolják, hirdetésekkel tűzdelik tele és szakítják félbe az igényesebb produkciókat is. Igaz is, nem is. Kétségtelen, hogy a magáncsa­tornák elameriki­nizálódtak, több bennük a western, a rémtörté­net és a bűnügyi história, kora reggeltől éjfél utánig. És ehhez alkalmazkodniuk kell az állami társaságoknak. De egy hét alatt volt két va­rázslat, két elbűvölő este. Pén­teken csaknem másfél órán át a képernyő az irodalomé. Az Apostrophes házigazdája Ber­nard Pirot, a mi Könyvvilá­gunkéhoz hasonló havi folyó­irat főszerkesztője, ezúttal hat írót látott vendégül. Hat fris­sen, azon a héten megjelent kötet szerzőjét Nem ragadtak ki egyből sem dramatizált részletet, bíztak a nézők képzelőerejében, többet ad számukra a tartalmas beszélgetés, a vita, mint az il­lusztráció. Igaz, ehhez légkör is kell. Nemcsak a műsorvezető volt fölkészült, az invitáltjai is. Mind­egyik ismerte a másik alkotását, olvasta, méltányolta, kérdést tu­dott föltenni és véleményt mon­dani. Pedig milyen változatos téma! Alma Mahler élete és egy anya története, a zsidóságtudat vállalása és egy kritikus­ élet­műve; két tollat forgató volt miniszterasszony és négy esztéta. Pirot, aki az esztendők alatt intézménnyé lett, a beszélgetés hevében (horribile dictu) még az orrát is elfelejtette megtöröl­­ni, csak később, mintegy szóra­kozottan kapta elő a zsebkendő­jét, és ez a fölszabadult, csak a ma irodalmának élő pillanat uralta a sajnálatosan rövid más­fél órát. Sehol egy másodperc­nyi üresjárat, vontatottság, vagy keresettség, zárt klub egy zárt dobozban, de az Antenne 2 jó­voltából milliók részvételével. És másnap az élvezve lapoz­­gatók ezrei a könyvesboltokban, bizonyára elvétve, egészen kivé­telesen akadt csak, aki mind a hat kötetet megvásárolta, de va­lamelyiket közülük sokan. Ki mondaná, hogy a képernyő az ellensége a nyomtatott szónak­. Inkább a hírverője. A másik este varázsát a zene hozta meg. A film régi, a lemez is, amely az FR 3 vetítésével egyidőben a muzsikát sztereóban sugározta a France-Musique hullámhosszán, tízévesnél is öregebb; vannak már digitális felvételek Mozart Figaro lako­dalmából, hanghatásban talán hűségesebbek is, de ehhez ha­sonlóan tökéletes aligha. A ze­nekart a feledhetetlen Kari Böhm vezette, a filmre alkalmazott színpadot Jean-Pierre Ponnelle népesítette be. Régi vita ugyan­csak, mennyire kell változtatni a fölfogást, hogy a film és az opera egymásra találjon, nagy rendezők többször is kísérletez­tek vele. Egyéni vélemény, de Ponnelle-nek remekül sikerült. Nincs olyan mozzanat Lorenzo da Ponte szövegkönyvében, amely ne kapta volna meg hű­séges tolmácsolását; még az is, aki először találkozott netán a Figaróval, minden apró részletét megérthette. Igaz, ritkán találni bármely rangos operaház színpadán ilyen együttest. Mirella Freni csordul­tig erotikus Susanna-ja kívána­tosabb, bölcsebb és ravaszabb volt minden szexbombánál; Her­mann Prey Figarója Mozart fi­lozófiájával súlyosbítva, láza­dóbb Beaumarchais inasánál; Dietrich Fischer-Dieskau grófja maga a kalandvágy, akit el­emészt a szerelmi hevület; Kiri Te Kanawa Rosina gróf­né­ja az érett szépség és a bánatos visz­­szahódítási szándék, míg a ná­lunk alig ismert Maria Ewig Cherubin apródja, akárcsak Kir­­kegaard elemzéséből lépne ki, a kamasz Don Giovanni, elindul a szívtiprás útján. Igazi Mozart volt ez, a szerelem apoteózisa minden mást háttérbe szorítva, férfiak és nők nagy drámája egy­más leküzdésében. És jóllehet a végén nem volt förgeteges vastaps, csak némán vonult föl a közreműködők hosz­­szú listája, a néző akár a Wiener Staatsoper, a Covent Garden, vagy a Scala fotójében érezhette magát. Fölállni nem volt kedve az élmény után, a képernyő is­mét csodát művelt. Bizonyára más a légkör a színház nézőte­rén, másokkal együtt vörösre tapsolt tenyérrel, de ilyen in­tim, zavarmentes befogadási al­kalom ritkán adatik meg. A tévé lehet átok, pimasz időrabló, de fölbecsülhetetlen ajándék is. Táti A nagy művész kiszabadult ha­lála után az adósságok fojtogató öleléséből, a filmjei végre ismét a közél. Kisterem mindössze a boulevard Saint Michel elején, a néhány száz ülésen alig pár tucat jegyváltó süpped a zsöl­-­lyékbe. A mozi délutánonként három egymást követő vetítésen mutatja be Jacques Tati három remekét: a Kisvárosi ünnepet, a Hulot úr nyaral burleszket és a Nagybácsimat. Idő nincs mindhármat végignézni, a kény­szerű válogatás a régi nagy em­lék, a Mon­onele mellett köt ki. Vajon mi a hatása évtizedek múltán arra a közönségre, amely most látja először? Hiszen több­nyire huszonévesek váltottak je­gyet vasárnap este a Diáknegyed szívében, akik immár elfogulat­lanul ítélhetik meg, mennyire látta igazán, helyes ítélettel az ő korukat az az idősödő ren­dező és színész, aki félt a mo­dernség fojtogatásától. Dehogy akarta Chaplint utánozni az egyébként őt követő orosz szár­mazású francia klown, mégha a Modern idők sugallta is a té­máját, csak más módszerekkel. Annak idején, itt nálunk is dúlt a vita, hogy Táti konzervatív-e a kisvárosi Párizs iránt eltelt nosztalgiájával, a düledező vis­kók között csavargó kutyák köl­tészetével, vagy megálmodja a fojtogató metropolisok nosztal­giáját. Bármennyire nélkülözhetetlen része lett is életünknek a házi­­gép és az otthoni mozi, az utak kocsifolyama és a műanyag, Táti semmiben sem tévedett. Dehogy volt ő ellenfele a haladásnak, a műszakinak sem, csak a költé­szetet féltette. A kis csavargók Ifikét, akik abban lelik örömü­ket, hogy szórakozott járókelő­ket a lámpaoszlopnak ütköztes­senek, a még géptelen utca­seprőt, aki a szemétkupac elta­karítása helyett szívesebben fe­cseg a járókelőkkel, a napfény­nek örvendő, éneklő madárkát Monsieur Hulot kalickájában az ajtó előtt, kisöccsét, aki a film végén magához öleli eddig ide­gennek tartott apját, mert föl­fedezi benne is a huncutságot. Könnyes mosollyal lehet csak vé­gignézni annyi évtized elmúltá­val is ezt a filmet; a hasonlat bizonyára erős, de Shakespeare Szentiván­éjének a derűje ját­szik benne végig. Csak ennek a Puckja egy hórihorgas, kétbal­kezes, csetlő-botló idősödő úr, maga Monsieur Hulot. Estére jár a boulevard Saint Michelen, amikor ezek a fiata­lok elhagyják a mozit. Már­ a Cluny közelében járván fütty­szó harsan az autók berregése közben. A Nagybácsim fülbemá­szó muzsikája, amely akkor, a hatvanas évek elején is végig­kísért a vetítésről távozván. Táti győzött: Várkonyi Tibor Magyar Nemzet Központi áremeléseket jelentettek be Varsóban Az 1982-es intézkedések óta a legnagyobb áremelésekről döntöttek Lengyelországban. A hatósági és a szabadáras termé­kek együttes drágulása átlag 36 százalék lesz, vagyis az idén a fogyasztói árszínvonal a ta­valyról áthúzódó áremelésekkel együtt 43—44 százalékkal nő. Néhány termék, illetve szolgál­tatás esetében az árak emelkedése március és április elsejével lép hatályba, de a bérek reálértéké­nek megőrzése érdekében már február elsejével központi bér­emelésre kerül sor. Valamennyi foglalkoztatott bérét egységesen 6000 zlotyval emelik, ami a lét­­fenntartási költségek növekedésé­nek több mint a felét ellensúlyoz­za. Februártól az élelmiszerek át­laga 40, a postai és távközlési dí­jak 45, az autóbusz- és vonatje­gyek 50, a lakbérek szintén 50, a rádió és televízió előfizetési díja 75, a magas alkoholtartalmú ita­lok 46, a cigaretta 40 százalékkal drágulnak. Egy üveg vodka (fél liter) ezentúl 1500 zlotyba fog ke­rülni. A szuperbenzin ára 60 szá­zalékkal emelkedik, a korábbi 75, zloty helyett 120 zlotyba fog ke­rülni, míg a gázolaj ára a kétsze­resére ugrik és 100 zloty lesz li­terenként. Ezzel egyidejűleg — a jegyrendszer megtartásával — bevezetik az üzemanyag szabad forgalmazását, a jegyre kapható­nál drágábban. Márciustól emelik a bölcsődei és óvodai térítéseket, ami az egy főre eső családi jöve­delem 20 százaléka lesz. Április­tól a szén ára megháromszorozó­dik, 1 mázsa kőszén ára az eddigi 500 zloty helyett 1500 zloty lesz. A duplájára emelkedik az elekt­romos áram tarifája, a meleg víz és a központi fűtés térítése. A lakossági megtakarítás ösz­tönzésére emelik a takarékbetétek kamatait is. Három évi tartós le­kötés esetében például a korábbi 15 százalékról 30 százalékra, a látra szóló betétkönyveknél pedig 6 százalékról 21 százalékra. A Lengyelországban most beje­lentett áremelés a legnagyobb 1982 óta, amikor egy év alatt át­lag 100 százalékkal emelkedett a fogyasztói árszínvonal. Azt kö­vetően néhány éven keresztül si­került javítani a belpiaci egyen­súlyon és lassult az infláció. 1986- tól azonban felerősödtek a ked­vezőtlen jelenségek és ismét nőtt a szakadék a lakossági jövedel­mek és az árukínálat között. Az infláció 1987-ben 26 százalék kö­rül alakult. A novemberi népszavazás után azonban, ahol a szavazók egyhar­­mada a radikális, gyors reformok ellen voksolt a reformelképzelé­sek mérsékeltebb ütemű megva­lósítását határozták el, ami első­sorban az egy évre tervezett ár­emelések három évre való elosz­tását jelentette. Ennek következ­ménye, hogy most a korábban ter­vezett átlag 40 százalék helyett csak 27 százalékkal emelkedik a fogyasztói árszínvonal, ezen belül 100 százalék helyett csak 40 szá­zalékkal drágulnak az élelmisze­rek. Ebbe az irányba nyomta az ország vezetését a közvélemény, de tették ezt mindenekelőtt a szakszervezetek, amelyek a kor­mány által ajánlottnál nagyobb béremeléseket kényszerítettek ki. A magyar reformhoz hasonló intézkedéseket terveznek Bulgáriában A „szocialista közös piac" nem puszta kívánság A Bolgár Kommunista Párt pénteken véget ért országos konferenciájához kapcsolódva három sajtóértekezleten talál­kozhattak az újságírók az or­szág politikai és gazdasági éle­tének első vonalbeli vezetőivel. A külföldi sajtó képviselői el­sőként Petar Djurgerovtól, a poli­tikai bizottság póttagjától, a bol­gár szakszervezetek központi ta­nácsának elnökétől megtudhatták, hogy a bolgár szakszervezeti moz­galom önálló, nem a párt „transz­­missziója”, s hogy időnként és egyes kérdésekben a kormánnyal is éles vitába keveredik, Emil Hrisztov, a központi bi­zottság titkára főként a gazdasági reformmal kapcsolatban kapott sok kérdést. Válaszaiból kitűnt, hogy a január elsejével életbe lé­pett változások részeként a bolgár termékek mintegy 20 százaléká­nak termelői árát igazították hozzá a világpiaci árakhoz, de az ilyenek listája fokozatosan bővül a továbbiakban, így akarnak, szakaszosan eljutni a következő ötéves terv indulásáig (1991), amikor is az országban általános árreformot, adó- és bérreformot hajtanak végre. Egyébként ezek — nemcsak céljaikban, de jelle­gükben is — nagyon hasonlítanak a Magyarországon idén foganasí­­tott intézkedésekre, amennyiben ugyancsak a hozzáadottérték-adó bevezetéséről, a közszükségleti cikkek állami dotációjának meg­szüntetéséről vagy csökkentéséről stb. van szó. Emil Hrisztov azt mondta, hogy a fogyasztói árakat a reform általánossá és teljessé tétele előtt nem emelik, ezt köve­tően az állam vállal egy „ellen­őrzött inflációt”. Andrej Lukanovot, a Politikai Bizottság póttagját, a külgazda­sági kapcsolatok miniszterét egyebek között arról­ kérdezték: hogyan kell értelmezni azt, amit a pártkonferencián elhangzott be­vezetőjében Todor Zsivkov egy esetleges „szocialista közös piac­ról" mondott, egyfajta vágyálom ez vagy realitás? A válasz szerint távolról sem puszta kívánságról van szó: a KGST radikális meg­reformálásának — amely tudva­levőleg már napirenden szerepel — ilyen vonásai is lesznek, e re­formnak el kell vezetnie a mun­kaerő és az áruk szabad áramlá­sához is az integrációs szervezet határain belül. A radikális reform részletein már intenzív munka folyik a KGST-ben. Hétfő, 1988. február 1. Prim­zsro­ka a bilüg­yminlny.tériumban Tűrhetetlen a titkolózás a szovjet rendőri munkában A szovjet belügyminisztérium dolgozóinak döntő többsége tá­mogatja az átalakítás folyama­tát. A belügyminisztérium vezetésé­nek, pártszerveinek az a feladata, hogy összefogja az alkotó kezde­ményezéseket, erőfeszítéseket — állapítja meg vasárnapi számá­ban a Pravda, „Hatalom és nyil­vánosság" című terjedelmes cik­kében elemezve az e témában érkezett olvasói leveleket. A belügyi dolgozók írásainak áttekintése ugyanakkor azt mu­tatja, hogy nehéz feladat a régi munkastílus, a beidegződött, bü­rokratikus módszerek megváltoz­tatása, a nyilvánosság követelmé­nyeinek érvényesítése a korábban „tabu”-témának számító kérdé­sekben. Szó esett arról, hogy a rendőrség munkájának értékelé­sénél még mindig a százalékos" mutatók esnek inkább latba. A gyakorlati rendőri munkával fog­lalkozóknak a jelentések özönét kell írniuk, az irányító apparátus pedig gyakran csak formálisan ítéli meg tevékenységüket. Alekszandr Vlaszov belügymi­niszter a Pravdának nyilatkozva megállapította: az alsóbb színtű belügyi dolgozók leveleikben éle­sen vetik fel a problémákat, s ez éppen azt bizonyítja, hogy a nyilvánosság elősegíti azoknak a merev kereteknek a felszabadítá­sát, amelyekbe a pangás idősza­kában szorították be a rendőrség munkáját. Nyilvánvaló, ma már a rendőri munkában tűrhetetlen a titkolózás, a befelé fordulás, a bürokratikus bizalmasság, s nincs visszaút a titkok idősza­kába. Bécsben cáfolják a Der Spiegel cikkét Waldheim háborús múltjáról Bécsből jelenti az MTI. Gerold Christian, az osztrák köztársa­sági elnök szóvivője hamisít­ványnak minősítette a Der Spie­gel­­ című nyugatnémet napilap legújabb — hétfőn utcára ke­rülő — számában nyilvánosság­ra hozott okmányt, amely a lap szerint bizonyítja: Kurt Wald­­heimnek a német Wehrmacht hadnagyaként 1942-ben Jugo­szláviában köze volt háborús bűnök elkövetéséhez. Az elnök szóvivője, akinek ki­jelentését a Welt am Sonntag című nyugatnémet újság, vala­mint a jugoszláv sajtó vasárnap ismertette, egy távirat valódisá­gát vonta kétségbe. Ebből — a Der Spiegel állítása szerint — kiviláglik: Waldheim a Bosznia­­hercegovinai Kozara-hegységben a németekkel szövetséges horvát fasisztáktól követelte mintegy négyezer jugoszláv fogoly elszál­lítását. Közülük később sokan haláltáborokban életüket vesztet­ték. A vasárnapi jugoszláv újsá­gok szintén szó szerint idézték a táviratot. Gerold Christian, az elnök szó­vivője azt mondta, hogy Wald­­heimnek soha nem volt parancs­noki hatásköre, ezért nem intéz­kedhetett foglyok elszállításának ügyében sem. A Der Spiegel jelentése sze­rint a szóban forgó táviratot Dusan Plencsa, a belgrádi Had­történeti Intézet volt vezetője találta meg Zágrábban magán­jellegű kutatásai közben. Dr. Hans-Peter Martin, a Der Spie­gel szerkesztője szerint az ok­mány hitelességét ellenőrizték. Manfred Messerschmidt, a Wald­heim háborús múltját tanulmá­nyozó nemzetközi történész­bizottság nyugatnémet tagja el­lenben erről nincs teljesen meg­győződve. Úgy véli, hogy a távirat megszövegezése nem egé­szen felel meg az akkori kato­nai szóhasználatnak. A bizottság a közeli napokban fejezi be je­lentésének elkészítését. A külpolitika hírei­ ­ (Prága, MTI) Csehszlovákia és a Vatikán kapcsolatainak idő­szerű kérdéseiről, mindenekelőtt a katolikus egyházmegyék betöl­tetlen püspöki tisztségeiről tár­­gyalt Prágában az a vatikáni kül­döttség, amely Francesco Cola­­suonno érsek, különleges megbí­zatású apostoli nuncius vezetésé­­vel­­január 18—29. között tartóz­kodott Csehszlovákiában. A meg­beszélésekről szombaton kiadott kommünikéből az tűnik ki, hogy valamelyest közeledett egymáshoz a két fél álláspontja. A tárgyalá­sokat a közeljövőben Rómában folytatják.­­ (Varsó, MTI) Négy szocialista országot — Lengyelországot, Bul­gáriát, Romániát és Csehszlová­kiát —, érintő európai körútjának első állomására, Lengyelország­ba érkezett John Whitehead, az Egyesült Államok első külügymi­niszter-helyettese. 0 (Las Vegas, AFP) Befejezte a nevadai nukleáris kísérleti te­lepen tett látogatását a Szovjet­unióból érkezett szakértői csoport.­­ (Leningrád, TASZSZ) Nem­zetközi értekezlet kezdődött­ va­sárnap Leningrádban az egyházi kultúra témakörében.­­ A rendez­vény az,, oroszországi keresztény­ség ezeréves évfordulója megün­neplésének előkészítését szolgál­ja.­­ (Peking, MTI) Honan tarto­mány népi gyűlésének képviselői óriási többséggel tartományi kor­mányzóhelyettessé választották a 36 éves Liu Jü­­ant, az 1969-ben tragikus körülmények között meghalt Liu Sao-csinek, a Kínai Népköztársaság egykori elnöké­nek a fiát.­­ (Dubai, Reuter) A szombat éjszakai támadás után kilenc órá­val Irak légiereje ismét lecsapott egy kereskedelmi hajóra az Öböl­ben.

Next