Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

4 Egyetemisták Egyensúlyt keresve Amikor beszélgetőtársaimmal először találkoztam az Eötvös Kollégiumban, megállapodtunk, aki úgy akarja, névtelenül vagy költött néven szerepelhet írásaim­ban. Ez a „kikötés” nem tőlük származott, én gondoltam rá, mi­vel úgy érzem, hogy a nyilvá­nosság előtti kitárulkozásnak és őszinteségnek vannak bizonyos hátrányai, amelyektől egy ifjú embert — adott esetben — óvni kell. Nem félelemről vagy sunyiság­ról van Itt szó, hanem szemé­remről és emberi méltóságról, amit talán sebezhetőségnek is ne­vezhetünk. A fontos, a hírneves, a jelentős, sőt olykor a jelenték­telen ember is jól viseli a nyilvá­nosságot, áhítja a közszereplést, mivel szívesen veszi magát szem­ügyre egy hamis tükörben, amely lényének legjobb oldalát mutatja. A tömegkommunikáció számára áldás az érdemdús ember, akit­­ példaként állíthat elénk. Nincs­­ ebben semmi rossz. De mindezt­ megértve alig-alig hiszem, hogy egy érdemszerzésre készülő fiatal­nak, akiben van önérzet, de nincs feltűnési vágy, igaz örömére szol­gálna, hogy szerepelhet egy napi­lapban. Egy bölcsész vagy egy matematikus nem viselkedhet úgy, mint egy körülrajongott szí­nész, vagy kilazult tévészemélyi­ség. Az ő szerepe más, lénye, hogy úgy mondjam, mereven viselke­dik a reflektorfényben. A diák ily módon védtelen. Mi­vel még nem szerzett nevet ma­gának, átérzi, hogy van mit ve­szítenie, ha túlzó őszinteséggel beszél, gondolatait tekintély nem támogatja, hamisságát vagy té­vedéseit nem menti hírnév. Ebben a félszegségben és óva­tosságban megnyilvánul még egy sajátság: az egyetemista, ha ki­váló, a szakmájában, a tanulmá­nyaiban kiváló, nem a közszerep­lésben, s sohasem a szócséplés­­ben. A tudós, csak öreg korában lesz bőbeszédű, s a tudást terjesz­teni vágyó, az ifjú értelmiségi szakmai elismerésre vágyik, nem nyilvánosságra. Ezért jobban meggondolja, hogy mit beszél. Mindezt tapasztalatból tudom: az idősebb emberek sokkal könnyeb­ben nyílnak meg az újságíró előtt, mint a fiatalok. Az öregek életteljesítr­ényük jogos elisme­résével azonosítják a nyilvánossá­got, ugyanúgy, ahogy a kitünte­tést. Egy huszonkét éves egyete­mista, ezzel szemben épp abban az erős lelkiállapotban van (ha van), amelyben az ember nem vágyik dicséretre, mivel azt hi­szi, épp elég magának önmaga. S igaz az is, hogy egy speciális szaktudással bíró ember, soha­sem bízik meg igazán az újság­íróban. S végül: egy fiatal másképp fontoskodik, mint egy öreg. Nem oly nyilvánvalóan tolja előtérbe vélekedésében saját személyét. Érnnek egyszerű a miértje; míg az egyik kifelé megy az életből, a másik az életre készül, s milyen­ségét még csak gyanítja, ez ma­gyarázza, hogy az egyik mohó, kapkodó, a másik óvatos.­ ­ ... Tehát ezek után ne furcsálljuk, hogy Bátky János (költött név) felismerhetetlen akar maradni. A vele kapcsolatos írásban termé­szetesen csak a név hamis. Való­ság, hogy Eötvös­ kollégista, hogy ötödéves német-angol szakos böl­csész hallgató, tanárnak készül. (Csöndes, zárkózott, mélyen érző, erkölcsi és szellemi dolgokra fo­gékony személye, azokat akik kö­zelről ismerik A Pendragon le­genda filosz-hősére, dr. Bátkyra emlékezteti. Ezért vettem kölcsön Szerb Antaltól a hős nevét.) Nagyon fiatal arcán észrevehető valami esendő, kissé szomorú lágyság; megjelenésében semmi sincs, ami tanárosan határozott; feszes vagy szigorú, lényéből mégis magabiztosság árad, mint­ha kitöltené az átgondolt dolgok nyugalma. Azt mondja beszélgetésünk leg­elején : — Szeretnék anonim maradni és ha lehet, csak a magam nevé­ben beszélnék, nem úgy, mint Eötvös-kollégista. — Jó — félelem. — Sz. nagyvárosból jöttem, ér­telmiségi családból, édesanyám tanár, édesapám jogtanácsos. Ti­zennégy éves koromig egyke vol­tam, akkor született a kishúgom. Jó volt elkényeztetetten, védet­­ségben élni, jó dolog volt gyer­meknek lenni, édesanyám máig engedi, hogy az legyek, ha aka­rok. Egy ideig ő tanított az álta­lános iskolában; igyekvő, jó gye­rek voltam és elégedett... Az­tán úgy látszik beteltem ezzel, tizennégytől tizenhat éves koro­mig minden a visszájára fordult, cigarettáztam, inni kezdtem, ra­gasztóztam, kipróbáltam mindazt, amitől a jó szülő óvja a gyerme­két ... — Nem értem — mondáa erre. — Tudsz választ rá mi történik ilyenkor egy gyerekkel? — Azt hiszem olyan sokáig és olyan buzgón vetettem alá maga­mat a felnőtt, tanári és szülői ér­tékrendnek, hogy törvényszerű lett az erős és elszánt tagadás. Rájöttem, hogy jó kisfiú voltom miatt a társaim nem szeretnek... Lehet, hogy nekik akartam meg­mutatni ... _Furcsa — mondom. — Alig hihető... • _Később a gimnáziumban, ahol hosszú távon nem értékelték ezt a magatartást, újra elkezdtem tanulni. A rossz fiú szerep véget ért. Nyilván álszerep volt, mert semmilyen mélyebb kötődés nem alakult ki iránta bennem. — Még most sem értem — né­zek rá vállat vonva. — Miért rontja f el valaki szántszándékkal azt, ami­­ jó, s ha elrontja, később miért tér vissza hozzá?... Egy percig hallgatunk. Úgy ér­zem, mintha habozna. Aztán na­gyon hirtelen szólal meg. — Épp abban az időben váltak el a szüleim. Még akkor sem ér­tettem miért, amikor a válás gyakorlatilag is megtörtént már. Azóta édesanyámmal és a kishú­­gommal élek. 2. — A szüleim már nem nehez­telnek egymásra. Lényegében ki­békültek, csak a házasságuk szűnt meg. Én is mindkettőjükkel jól kijövök. Körülbelül három évig tartott a kilengés, aztán tanulni kezdtem megint, megfordult min­den. — Miképpen? — Azelőtt nem volt jelentősé­ge a vallásnak az életemben. Szá­momra a hit vagy tagadása sem­mit sem jelentett. Harmadik gim­nazista koromban történt, hogy csatlakoztam egy szabadegyház­hoz. Megtértem. Ez számomra óriási változást jelentett, érzelmi és értelmi megrendülést éltem át Mindezt ma úgy látom: biztonsá­got kerestem, meg akartam talál­ni azt az értékrendet, amely ab­szolút és kikezdhetetlen: ismét szilárd világban akartam élni. Kezdetben számomra a hitnek kizárólag erkölcsi tartalma volt, így az élet mindennapos dolgai fölé helyeztem, semmi más nem volt fontos és értékes, csak az. Furcsa, hogy bár nem tartottam fontosnak, mégis tanulni kezd­tem. Nem akartam jó tanuló len­ni, mégis azzá lettem. Tudnom kellett hogy a tudás jelentéktelen a hithez képest, nem boldogít nem visz sehova. Mégis tudásra törekedtem. Szinte lebénultam ebben a kettősségben. Nem akar­tam tovább tanulni, de engedel­meskedni akartam a szüleimnek. És szinte csoda, hogy sikerült va­lami. — Ebben a kettősségben hol az egyensúly? — A gimnáziumban volt egy német tanárnőm, aki akaratom ellenére nagy hatás tett rám, az­zal, ahogy az életet élte. A dolgot teljesen leegyszerűsítve, benne láttán­ meg a goethei teljességet. Szinte szikrázott, ahogy élt, ahogy gondolkodott, ahogy viselkedett és érzett. Így aztán mély hitem és meggyőződésem ellenére, szeret­tem is tanulni, légióként miatta. Egy nyelvet tudni teljesen nyitott dolog, semmire sem kötelez, hogy mire használja az ember, arról majd később dönthet. Tanárnőm lénye, a belőle áradó elfogulat­lanság és érdeklődés, az általa képviselt értelmiségi magatartás szinte ingerelt, épp azért, mert alapvető hajlam volt bennem erre, még ha meg is próbáltam elfojtani, mert hitem szempont­jából nem éreztem helyesnek. Nem akartam egyetemre jelent­kezni, édesanyám és ez a tanár­nő beszélt rá. Végső soron most már­ tudom, én voltat­­ az, aki akarta, hogy ráhassanak. 3. — Kiolvastam az elérhető ma­gyar, angol és német nyelvű, iro­dalmat, ahol tudósok vitatkoznak a hit és a tudomány viszonyáról. Tudtam m­ár minden érvet. Az az eredeti közvetlensége a hitnek és az a naivság, ahogy befogadtam, kezdett megszűnni. Ismereteim révén eljutottam a farizeus szint­re, amikor a hitet magyarázni tudtam, de már nem kötődtem hozzá igazán. Fiatalságom ellené­re karriert futottam be a hívők között, nagyon hirtelen volt a kibontakozásom és a fejlődésem. Két-három éve jöttem rá, hogy amit egykor igazként átéltem, szereppé vált, s ezt a szerepját­szást jobb lesz abbahagynom. Ez életemben­ a harmadik változás. — És egyensúlyt kereső álla­pot ...­­ — Az, hogy nyelveket kezdtem tanulni, egy pragmatista alapál­lás kifejezése volt, védtem a meg­lévő elkötelezettségemet, és nem köteleztem el magamat semmire. Most egy­ olyan helyzetben ve­szem hasznát, amikor véres elkö­telezettségeim nincsenek. Az egyensúlyomat az adja, hogy ta­nítok, nyelvtanárnak készülök, és ami ezzel jár, azt szeretem. Eb­ben az egyensúlyra jutásban nagy szerepe van mostani környeze­temnek. Ahelyett, hogy én vá­lasztanék magamnak egy irányt, amerre kitartóan megyek, meg­próbálok azonosulni azzal a kor­osztállyal,­ amely előtt még szám­talan lehetőség van. Félek minden megvalósult céltól. Gimnázium­ban tanítok, és a szülővárosomba térek majd vissza. Mióta válságba jutott a hitem, nem hiszek ma­gamról sem olyan dolgokat, amik nincsenek; beláttam, hogy elve­ink és testi mivoltunk korántsem határolhatok el olyan egyértelmű­en egymástól, mint ahogy koráb­ban magam is gondoltam. — Mivel ember az ember — mondom magamban erre. — Mindig volt bennem vágy, hogy valaki elismerjen: a tanítás­ban ezt úgy találom meg, hogy a hiúságom aközben elégül ki, mi­közben jót teszek. Hitem hiú vol­ta miatt nem emésztem el maga­mat, nem megyek leprások közé, de... Érthető ez? — Gondolom érthető. — A szakdolgozatom furcsa dolog lesz, lehet, hogy meg sem írom, egy mese, s amilyen cím­szó alatt el lehet adni egy me­sét az egyetemen, az a metodika. Ez egy olyan mese lenne, ami bevezeti a kisiskolás korú gyere­keket a nyelv birodalmába... Például elbeszélve azt, hogy a való világ nem száraz, analizál­ható tényanyag, a szellemi világ pedig nem különül el a valóság­tól, hanem a létezés önmagában elég­­ csodálatos és átszellemült dolog. A nyelv megtestesíti ezt a kettősséget, tükrözi a szellem és a valóság összefüggését... 4. Ezután mindennapi dolgokról beszélünk. — Éppen annyink van, hogy tudunk enni, ruházkodni, köny­vet venni... Nincs semmi má­sunk. Édesanyám nyolc éve fizeti a havi kétszáz forintot az ifjúsá­gi takarékbetétre, körülbelül húszezer forint gyűlt össze mos­tanra, négyszámjegyű a sorszá­mom a lakáselőjegyzésben. Ha visszamegyek a szülővárosomba, édesanyámmal és a húgommal la­kom majd. Az ösztöndíjam min­dig annyira volt elég, hogy a kol­légiumot kifizessem, meg heten­ként hazautazzak. Havi 1200— 2000 forintot kaptam otthonról. — Foglalkoztat-e, hogy mi tör­ténik manapság Magyarországon? — Bármit mondanék, nem mérvadó, annyira elzárkózva él­tem. — Tévét nem nézel? — Itt a kollégiumban nem. — Újságot olvasol? — Azt se nagyon. — Van az ország jelenlegi ál­lapotáról véleményed? — Van. De amit tudok, az csak hallomás. És nem akarok tarta­lom nélkül beszélni. Tulajdon­képpen Magyarországon minden politikai vélemény átlagolást és utánamondást jelent... Nálunk a politikusság nem szakma ... — Miben hiszel most? — Nagyon hiszek a személy­ben, az egyéni különbözőségek­ben, a kisközösségekben, a kisvá­rosban és mindenben, ami még kicsi és kiforratlan. — Miképpen gondolsz a jövőd­re? — Azon az alapon, hogy nyelvtanár vagyok, az úgyneve­zett pedagógus elithez tartozom, úgyhogy nekem viszonylag jó dolgom van. De nagy szégyen, hogy országunkban sokak mellett a pedagógus is kénytelen magá­nak feltenni a kérdést: pénz vagy hivatás. De egész nemzedékeket nem fog felnevelni kevesek kény­szerű idealizmusa. Kristóf Attila Zoltán Márta Flóra rajza A Magyar Nemzet megkérdezte: Mi történt az Oper­aházban csütörtök este? A Magyar Állami Operaház csütörtöki előadásán Prokofjev Rómeó és Júlia című balettje sze­repelt Seregi László rendezésé­ben. A nézők az első felvonás vé­ge felé, akkor, amikor a báli kép­ről az erkélyjelenetre vált a szín, hatalmas kiáltást hallottak a füg­göny mögül, majd a produkció félbeszakadt Rövidesen kiderült, hogy a főszereplő Lőcsei Jenőt színpadi baleset érte. — Mi történt a színfalak mö­gött? — kérdeztük Borsa Miklóst, az Operaház főmérnökét — A színpadon több süllyedő pódium található, közülük a leg­nagyobb, tizenkétszer három méteres, a báli képnél három méter magasan helyezkedik el a színpad fölött Innen, az új jelenetre körülbelül másfél perc alatt süllyed vissza a színpadi nyílásba, majd létrát helyeznek rá, ezen mátszik fel Rómeó az erkélyjelenet idején. Nos, ez a süllyedő pódium még nem volt a helyén, amikor a címszereplő már elindult, és lába a pódium és a színpadi nyílás közé került. A pá­­ternoszterhez tudnám hasonlítani a helyzetet, ott fordulhat elő ilyes­mi, ám ott billenő lemezek ki­zárják a baleset lehetőségét. — A körülmények jobb megér­téséhez el kell mondanom azt is, hogy a színpadnak ez a része sö­tétben van, a közönség elől füg­gönnyel takart. A színpadmester, aki az egész változást figyeli, rá­dión kapcsolatban áll a vezérlő­pultnál dolgozókkal, és amikor minden a helyére kerül, jelzi a művésznek, hogy indulhat. Mint mondottam, Lőcsei most előbb in­dult, és óriási szerencse a szeren­csétlenségben, hogy a szerkezet mozgását a műszakiak abszolút begyakorlottságának eredménye­ként néhány tized másodperc alatt sikerült megállítani. — Mi történt Lőcsei Jenővel? — Azonnal kórházba szállítot­ták, ahol idegröntgenezték és megállapították, hogy csontrepe­dése van, és levált a lábujjáról egy csontszilánk. Megoperálták, de erre a műtétre inkább csak azért volt szükség, mert egy balettmű­vész kényes „kenyérkereső eszkö­­zésről” volt szó. Ha ez mással történik, egy gipszkötéssel meg­ússza az egészet. Lőcsei egyébként a balett bemutatása óta sok tu­catszor végigcsinálta a jelenetet, tán éppen a rutin okozott figye­lemkihagyást. Külön pech, hogy az utólagos ellenőrzésnél kiderült: az egész jelenetváltásnál egyetlen másodpercnyi pillanat van, ami­kor ez megtörténhet. Az biztos, hogy a jövőben még az eddigiek­nél is jobban figyelünk a tech­nikai berendezés és jó szereplők összhangjára. (dénes) ­ Magar Mpiazot Szombat, 1988. február 20. ben...kosárral a kézben...kosárral a kézb Mosodák végnapjai Jó közérzetünknek, melyet a friss ágyneműnek, a tiszta fehér­neműnek köszönhetünk, egyik legfőbb őre a fővárosban a Pa­tyolat Vállalat Talán nincs is olyan budapesti polgár, aki ne ismerné és ne vette volna igény­be a szolgáltatásait Nem csoda, ha érzékenyen reagálunk az ezek­kel kapcsolatos változásokra, me­lyek éppenséggel nem kerülték el a Patyolat fehér hattyú emblé­más háza táját sem. — Milyen mértékben emelték az árakat és milyen hatással volt ez a forgalomra? — érdeklődtem Törnek Antal főmérnöknél. — A kilós ruha mosását ez év január 1-jétől a korábbi kilenc forint helyett 10 forintért vállal­juk — felelte kérdésemre. — Ez összességében 88,9 százalékos emelkedést okoz e mennyiségé­ben legjelentősebb szolgáltatá­sunknál. Meg kell azonban je­gyeznem, hogy van olyan, hason­ló profilú vállalkozás, ahol az áremelés a miénknél nagyobb mértékű. A főmérnök további szavaiból azt is megtudom, hogy a kilós ruha mosásánál az árváltozás 75 százaléka az állami ártámogatás megszűnéséből adódott, s csupán a többi írható az anyag- és ener­giaárak, valamint egyebek szám­lájára. Mint mondta, a vállalat ez ügyben nem járt el teljesen következetesen, mert akkor a vállalási ár ennél magasabb lett volna. Számunkra viszont ez tűnt fel követendőnek, ha a gazdasá­gosság ésszerűségi határain be­lül, lehetőleg alacsony árakat szabnak meg. — Az egyéb lakossági mosás viszont száz százalékkal emelke­dett. Így mindent összevetve az elmúlt évihez képest 94,5 száza­lékkal magasabbak az áraink — egészítette ki az ezzel kapcsola­tos tudnivalókat. — A lakossági vegytisztítás, bőr- és felsőruházat, szőnyeg csak 15 százalékkal lett drágább, részben azért, mert eze­ken korábban sem volt állami ár­támogatás. A közületek részére 15 százalékkal magasabb árakon dolgozunk. — Megérezte-e ezeket a válto­zásokat az üzleti forgalmuk? — Erre egészen pontos adato­kat tudok mondani. Idén január­ban a lakossági mosás mennyi­sége 197 tonna volt. Ez a tavaly januári forgalmunknak a 67 szá­zaléka, az igénybevétel tehát mintegy egyharmados csökkenést mutat. Ezzel szemben a lakossá­gi vegytisztítás 41 tonnája tizen­egy százalékos emelkedést jelez az elmúlt év hasonló időszakához képest. Noha egy hónap nem sok a végleges következtetések levo­násához, személyes megítélésem szerint a forgalmunk kedvezően alakult, összességében a vártnál kisebb mértékű a csökkenés. — Hogyan hatott ez az üzle­tekre? Hány Patyolat-fiókot kel­lett bezárnjok? — Gazdálkodási indokokból az elmúlt év végén 32 üzlet bezá­rását terveztük, kifejezetten olya­nokat, amelyek ráfizetésesek vol­tak. Azt ugyanis tőlünk sem le­het elvárni, hogy fenntartsunk olyan részlegeket, amelyek elvi­szik azt, amit mások megkeres­tek. Jól tudom persze, hogy a be­zárás ellentmondásos jelenség, hisz ahol az efféle szolgáltatá­sokra nincs más lehetőség, az bi­zony százszázalékos csökkenést, hiányt okoz. Épp ezért arra tö­rekedtünk, hogy csak olyan he­lyeken szüntessünk meg fióko­kat, ahol emberi közelségben, tehát egy villamos- vagy autó­­busz-megállónyira van a másik szolgáltató. — Végül is hány fiókot zártak be? A tervezett 32 a 160-ból kis­sé soknak tűnik. — Huszonhármat, de abból kettőt már ismét megnyitottunk. Hogy miért? Részben azért, mert e tanácsok rávettek bennünket arra, hogy adjunk még némi „türelmi időt” a ráfizetéses fió­koknak, részben pedig méltá­nyosságból. Hangsúlyozni szeret­ném, hogy ez a döntés részünk­ről nem önkényes diktátum volt, hanem komoly gazdasági megfon­tolás következménye. Előzőleg sokszor megtanácskoztuk a helyi szervekkel, sőt ahol lehetőség nyílt rá, a lakosokkal is. — Mi történt a bezárt üzletek­kel? — Többségük egyelőre zárva tart, és folynak az értékesítésük­kel kapcsolatos tárgyalások. Két üzletet eladtunk, hármat pedig bérbe adtunk kisiparosoknak. Úgy hiszem, február végén nem rossz ez az arány, hozzátéve még, hogy ahány üzlet, annyiféle eljá­rás lehetséges. Mi mindenesetre arra törekszünk, valami módon helyettesíthessük a bezárt fióko­kat, és üzlet nélkül is biztosítani tudjuk az ellátást, a lakosság ki­szolgálását. (a. m.) PIACPROGNÓZIS (FEBRUÁR 22—17-40) A piaci áraik: Ft Burgonya 15 — 21 Petrezselyem 10 — 25 Zeller 11 — 20 Sárgarépa 8,80— 24 Cékla 10 — 20 Torma 88 —100 Zöldhagyma­­14 — 22 Vöröshagyma 10—20 Fokhagyma 54 —140 Fejes káposzta 9 — 10 Vöröskáposzta 9—15 Kelkáposzta 9 —12 Saláta db. 10 — 24 Paraj 50 — 80 Sóska 100 —140 Karalábé 9 — I1 Zöldpaprika hegyes, erős db. 0 — a Zöldpaprika tv. db. •(töltenivaló) 14 — 41 Sütőtők 11 — 14 Uborka 200 —900 Gomba 95 —140 Alma 12 — 94 Körte 94 —50 Szárazbab 50 —140 Savanyú káposzta 20 — 24 Mák 145 —200 Dióbél 200 —400 Tojás db. 1,70— 200 HALLOTTUK . . . . .­­.Ára lesz a lónak A Balatonmagybereki Állami szállítanak lóhúst. Csonttal együtt Gazdaság húsáruházát nyitott­a árulják, kilónként 85 forintért. A főváros szívében, a Tolbuhin „lógyulaira” még várni kell, ezt csarnokban. Dákai Tibor, az Al­­a terméket jelenleg érlelik,­­körül­iami Gazdaság termelési igazga- belül három hét múlva kerül a tója elmondta, hogy termékeik pultra. A „lógyulainak”, hivatalos főleg nyugati exportra kerülnek, nevén ló vékony szárazkolbásznak Szarvasmarha, sertéshús, lóhús, 135.5 Ft/kg lesz az ára, lőtt vad feldolgozásával egyaránt Az Állami Gazdaság igyekszik foglalkoznak. Budapesten azért folyamatossá tenni a lóhús­szál­nyitottak önálló üzletet, hogy fe­­lírását, s ehhez megfelelő áru­ként saját termékeiket értékesít- alappal rendelkeznek. A ló­vé­sők. Az Országos Anyag- és Arci­­kony szárazkolbászból azonban vatal ármegállapítását a napok- félő, hogy hiánycikk lesz, ugyanis han kapták meg, így február 22- hetente többtonnányit is el tűd­én, hétfőn reggel megkezdik a ló­­nak adni ilyen kedvező áron. húsárusítást. Mini­ep hét elején (—csatlós—) „Nép" Bármerre is járnak-kelnek mostanában az állami és társa­dalmi ellenőrök,a kötetre való fel­jegyzést kénytelenek ikészíteni a minőségi hibákról. Miközben se szeri, se száma a nagy megúju­lásról szóló nyilatkozatoknak, az ellenőrök egyre gyakrabban kényeszerülnek jegyzőkönyvezni: „izzad a párizsi, mócsingós a hús, mészvirágok virítanak a tetőpa­lán ..." Nem sorolom. A lényeg ugyanaz: már a termelők becsap­nak bennünket vásárlókat, silány termékeiket pedig jobb­­hiján mégiscsak kénytelenek vagyunk megvásárolni — első osztályú áron. Mindez azt sejteti, a nagy nemzeti megújulásunkhoz való nekifeszülésünk még korántsem hozta meg a kívánt eredményt. Csak a mészvirágok virítanak a tetőpalán. Meg aztán szóvirágok­nak sem vagyunk szűkében. Bizo­nyítja ezt az is, amit a minap az egyik megyei lapunkban olvas­tam: elkényelmesedtünk és előre­­hányosodtun­­, túl nagy mostaná­ban a „népi elnézés"... — mondta a soros nyilatkozó. Na, végre, sóhajtottam a tudó­sítás elolvasása után, valahára már megtaláltuk az első felelőst. Itt vagyunk mi, az elnéző népi Még szerencse, hogy a nyilatkozó nem követel fegyelmit ellenünk, nem követeli a leváltásunkat. Igaz, arra sem ad tanácsot, ha netán következetes vásárlók len­nénk és visszautasítanánk az izza­dó párizsit és a mészvirágos pa­lát, mit tehetünk a kenyerünkre és talán szóvirágokkal fedjük be a ház tetejét? ... (cs. n. t.)

Next