Magyar Nemzet, 1988. április (51. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-13 / 87. szám

A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Szomorú hírek a virágos háttérrel Egyre izgalmasabb estékkel ajándékozza meg a nézőket a Hírháttér. Jobb lett ez a műsor, mint hajdanán volt? Nemigen lett jobb, hiszen ugyanazon stúdióbelsőben, ugyanazon a hőfokon és ugyanazzal a fölkészültséggel faggatja vendégeit Mester Ákos gitost is, mint a műsor indulásakor. A hírek sem lettek jobbak, mint régente. Sőt, éppen mindnyájunkat érintő keménységükkel, szomorúságukkal és szigorukkal bilincselnek le azok a tények, amelyeket a Hírháttér az utóbbi időben sorra-rendre föltár a nagyközönség előtt Nem vitás, közérdekűtémái teszik izgalmassá és fontossá a tévé hírmagyarázó magazinját És persze az is, hogy a választott témakört igyekszik minden alkalommal a lehetőségek szerint a legteljesebben körüljárni, megvilágítani és megmagyarázni a negyvenötperces beszélgetés. Érthető módon hónapok óta azok voltak a legnépszerűbb adásai a Hírháttérnek, amelyek a lakosság pénzügyi lehetőségeit (fogalmazzunk pontosabban: anyagi korlátozottságait) tárgyalták. Visszhangokból, jelzésekből kideríthető azonban, hogy az adó-, ügyi, „bankárkodó”, devizagazdálkodásba beavató televíziós hírmagyarázatok együttesen sem váltottak ki akkora érdeklődést a nézőkből, mint az április hetedikén képernyőre kerülő adás, amely a Magyarországraérkező romániai magyar menekültek sorsával foglalkozott. A hír, hogy tudniillik tömegesen jönnek Kelet-Magyarország nagyobb városaiba erdélyi családok, nem volt ismeretlen a szélesebb nyilvánosság előtt Az Élet és Irodalom legendás riportoldalán megrendítő írást olvashatott az ember arról a kétélybeejtő bizonytalanságról, amely a menekülteket körülveszi. Mester Ákos műsora azáltal lett mégis „újdonság” az eddig elsuttogott és elsiratott hírekkel szemben, hogy a menekülési lázról és a befogadói kötelességről együttesen sorakoztatta fel valamennyi politikai, társadalmi és erkölcsi tudnivalót Miután hivatalos tájékoztatást kapott ,Gál Zoltántól a néző arról, hogy milyen álláspontot képvisel a kormány erről a váratlanul bekövetkezett szomorú népvándorlásról, a hivatalos segítségnyújtás módozatait vették sorra a beszélgetők. Majd pedig, a sokféle „hivatalos” után azok az erkölcsi kérdések, talányok és feladatok következtek, amelyek a földönfutóvá lett erdélyiekkel kapcsolatban minden éplelkű emberben fölmerülnek. Mit kell tennie az egyénnek, mit a köznek, hogy a vele, egy anyanyelvet beszélők sokaságát emberhez méltó körülményekhez juttassa? És mi a tisztességesebb tett: otthonukba visszatalálni segíteni a megbolydult csoportokat vagy helyet szorítani szűkös körülményeink között mindazoknak, akiknek a mi nincsünk maga a Kánaán? Nagy próba egy nemzetnek cselekedetekkel, és nem csupán szép és heves szavakkal nehéz sorsú rokonainak segíteni éppen akkor, amikor szinte mindenkinek nehézre forult a sora, önmagára is másként néz egy ilyen próbatétel után az ember, nem csak azokra, akiken segített (vagy nem segített). Mester Ákos kopogó hangon előadott, szikáran megfogalmazott kérdései, eszmefuttatásai ennek atudatosításában segédkeztek. Az erkölcsi, önvizsgálati lehetőségektől lett több, meszszibbre tekintő, a tájékoztatás mellett a néző morális nemesedésére is ügyelő műsor a Hírháttér. Címénél és feladatánál érdemesebbet adó műsor. Ismertetett egy eseményt, annak a közvéleményre tartozó valamennyi tartozékával együtt De csöndes „háttérinformációként” arról is gondoskodott, hogy a korszerű nemzettudatról segítsen gondolkodni a nézőnek. Meg még valamiről, ami fontosabb is, több is, mint nemzeti kötelességünk: a bajba jutottak megsegítésének tisztéről. Olyan tartalmak, érzések, erkölcsi parancsolatok ezek, amelyekről a mai ember nemigen hall. De ha mégis, szívesen engedi el a füle mellett a fennkölt szavakat, kiváltképpen ha lemondásra, önzetlenségre szólítják, fel.A Hirháttér bizonyára alaposan ismervén a nemzeti érzemények mögé búvó önzést, szót sem ejtett áldozatról, segítőkész tevékenységről. De tárgyszerű közlései ezek nélkül is fölébresztették kinek-kinek a szunnyadó lelkiismeretét Ha hosszabb időre talán nem is, egy estére mindenkiben föltápászkodott az elhatározás: legalább megértéssel, csöndes együttérzéssel kell fogadni minden olyan embert körünkben, aki nem leli konját a hazában. A fészek melege Miközben válogatott szívfájdalmaikkal és szomorúságokkal szolgálnak a tévé tájékoztató programjai, a szórakoztatás régióiban szinte csupa köznapjainktól idegen és érdektelen mesékkel találkozhatunk. Megélhetési gondok, egzisztenciális bizonytalanságok, otthontalanságok hírei közepette — ki tudja miért? — nehéz indulni, azoknak a fiataloknak a felsülésén, akik jó dolgukbannem is tudják már, hogy mire áhítozzanak, milyen célok elérése érdekében hamiskodjanak. Legalább ennyire fárasztó kacarászni szorongató és tragikomikus élményekben bővelkedő napjainkban élveteg, ifjú leánykákért bolonduló öregurak kudarcain. Két kellemes egyéniségű és tehetségű íróember öreges-fiatalos meséi igyekeztek mulattatni az elmúlt héten a közönséget. Mindegyikőjük hiányzott egy ideig a derülni és ellágyulni gusztusosan megírt, könnyűtörténetek fölött szerető közönségnek. Bárány Tamás A fészek melege című tévéfilm szerzője hat-nyolc esztendeig hiányzott, Bókay János meg, a Ragaszkodom a szerelemhez című tévéjáték írója (aki nem tévesztendő össze a híres orvostudorra), akiről utcát neveztek el a fővárosban legalább negyven esztendeig. BárányTamás írásának televízióra alkalmazásához nem volt pénz és alkalom, Bókay Jánoséhoz pedig, kit „polgáribbnak” találtak még Molnár Ferencnél is,nem volt mersz. Két, négy vagy tíz éve finom, szolid mulatságul szolgált volna ez a tévéfilm, és ez a tévéjáték. Gaál Albert rendezésének vontatottságát megbocsáttuk volna A fészek melege című tévéfilm alkalmával azokért az ügyesen elhelyezett társadalmi fricskákért cserében, amelyeket a familiáris érzeményű szocialista vezetők kaptak. A Ragaszkodom a szerelemhez című tévéjáték előre kitalálható szabványfordulatai fölött pedig szemet hunytunk volna azoknak a szellemes párbeszédeknek a kedvéért, amelyeket Darvas Iván szikráztatott föl az ifjúságot képviselő Rátóti Zoltán, Pápai Erika, Rácz Géza és Tóth Enikő készséges közreműködésével. Így azonban úgy jártunk a két kedves elméncséggel az elmúlt hét tévéműsorán, mint a viccmesélő emberrel, aki fontos és sietős utunkon tartóztat föl bennünket valamely ósdi tréfával: szerettük volna mihamarabb lerázni magunkról. Szép, szép — gondolhattuk magunkban a „lerázás” hadmozdulatai közepette —, hogy a Magyar Televízió 1988 áprilisában ily' párbaszedett buzgósággal foglalkozik az öregedő férfiak szerelmi választásaival, meg a választások elé akadályokat gördítő fiatalság pimaszkodásaival — de vajon nem találhatni időszerűbb és változatosabb mulatságot fonákságokban, sajátságos helyzetkomikumokban, és napjainkra jellemző vígjátéki típusokban bőviben levő világunkban ? A türelemből jelesre vizsgázott tévénéző persze elmondhatja az efféle akadékoskodónak, hogy a televízió „hosszú átfutással" dolgozó műsorgyár. Az a tükör (mulattatóan ferdítő vagy valósághű, voltaképpen egyre megy), amit ma tartanak az élet elé a tévének dolgozó írók és rendezők, legfeljebb két vagy három év múlva kerül a nagyközönség elé. Filmstúdiókban és külső helyszíneken tán éppen most, április első heteiben forgatják azokat a munkákat, amelyek jelenünk fontos és jellegzetes jelenségein segítenek majd derülni. Jövőbeli tévéreményeink fölépítésében a készülő tévéműsorokról kiadott füzetnyi híradás is segédkezik. Kiolvasható belőle, csakugyan munkában van az a két rendező, is, akinek a műveivel a múlt heti műsorban megismerkedtünk. Gaál Albert ezúttal Méhes György forgatókönyvéből készít tévéfilmet, amelynek tárgya: egy hetvenegy esztendős öregember huncutkodása egy ifjú hölggyel. Hajdufy Miklós pedig, aki Bókay írását vitte a képernyőre, a Pasaréten, a Mafilm stúdiójában Bíró Lajos A rablólovag című munkájából formál tévéjátékot. A játék története: Fegyverneky Ferenc gróf egy nála több évtizeddel fiatalabb lányt készül feleségül venni. Nesze neked naprakész televízió, változatosság és nézői türelem...! Lőccei Gabriella Másvilágkép KÉT KIÁLLÍTÁS látható ezekben a napokban a budapesti Ernst Múzeumban: Samu Géza alternatív szobrász új művei és Bukta Imre vegyes műfajú mezőgazdasági művész életműtárlata. Samu Géza negyvenegy éves, Bukta Imre öttel fiatalabb, egyikük sem járta végig a hivatásos művészképzés stációit; mindketten komoly szakmai tekintélyre tettek szert már mostanra (példának okáért mind a kettő volt már a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának választott vezetője). Nem az első alkalom, hogy egymás mellett szerepelnek műveik: így történt ez az 1980-as párizsi biennálén is, s így lesz idén Velencében, ahol Pinczehelyi Sándorral együtt ők a Biennálé magyar résztvevői. Samu Géza a hetvenes évek folyamán teknőből vájt, szarvakkal díszes szobrokat készített. Ezeket a rurális műveket egy élőnek tekintett magyar mitológia lényeinek, árnyainak, totemeinek szánta. Művei fogadtatása lelkes volt, Samu Géza még most is szereti régebbi munkáit, újabb kiállításaira is elővesz közülük egyet-egyet, mégis érezte, hogy nem jó úton jár. Elég erős volt ahhoz, hogy a mítoszokba való menekülés helyett nekilásson megfogalmazni leg-alapvetőbb szorongásainkat, a velünk élő pánikot a jelen megoldatlansága miatt, a hit nélküli, érzékenység nélküli, öngyilkos világ vízióját. Ez volt az 1983-as kiállítás a Műcsarnokban. AKKORI HÁROM teremnyi műegyüttese eddig megismételhetetlennek bizonyult. De talán nem is az ismétlésre törekszik Samu Géza. Az egységes ökológiai látomás után most újra a próbálkozás, a tájékozódás periódusában tart. Az Ernst Múzeumban kiállított munkáinak többsége a fából faragott mutáns sorozatba tartozik (a pusztulás utáni világ szomorú túlélői ezek a vegetatív lények), de van új szobra, amelyik a korábbi, paraszti kultúrából merítő műveivel keres szintézist, van, amelyik a jelszóértékrendet kritizálja élesen, és van olyan is, amelyik egy ökológiailag értelmesebb világ modelljéhez gyűjt adalékokat. Bukta Imrének az — úgy, ahogy — élő, magára maradt, akkulturálódott faluhoz, a diszkósított földműveléshez van köze. Olyan szürrealista ő, aki a legképtelenebb lautremont-i képeket a mezőgazdaságból veszi. S a naivok gondosságával megmunkált rajzai, szobrai, tárgyait montázsok, amelyek szervező ereje az együttérzés. A homlokba húzott svájcisapka és az „érett” gumicsizma kiállításával nem ironizál, hanem vall és vállal. Érzékennyé kíván tennibennünket arra, hogy egy kultúráját vesztett életforma mechanikus mozdulatait, lesüllyedt tárgyait, sörszagú helyzeteit ne elborzadva, hanem az Ítélő esztétikum szemszögéből szemléljük. Nemi dokumentumokat mutat tehát föl, úgy a félreértelmezéseket csak szaporítaná. Maga vezet végig a szemlélődés asszociatív folyamatán, szabad gondolattársításain a felsorolástól a felismerésen át a megnevezésig és a szürrealista újrarendezésig. Ígéretes, új vázlatai közül a kelleténél több variációt állított ki Samu Géza. Bukta Imrének pedig inkább tágasabb helyre lett volna szüksége: első alkalommal — épp időben — rendezett retrospektív kiállítást, amely így túl zsúfoltra sikerült. A mostani tárlatpár csak megerősíti a tényt, amellyel már korábban is tisztában lehettünk: Samu Géza és Bukta Imre eredeti látásmódjukkal, rendkívüli tehetségük, következetességük révén európai rangú művészek. A művészet dolgairól a piac, a divatok sürgetésétől eltérő alternatívákban gondolkodók sorába tartoznak (mint minálunk is ismertebb alkotók közül hozva példát — a román Ana Lupas, az osztrák Richard Krische vagy a finn Olavi Lanu). (Samu Géza és Bukta Imre kiállítása az Ernst Múzeumban megtekinthető: április 11-ig) (dán) Massar Nwraei írószövetségi együttműködés Csehszlovákiával (MTI) A csehszlovák és a magyarírószövetség közötti együttműködés értékelésére, a további feladatok megbeszélésére, és az ez évi munkaterv aláírására Budapestre érkezett Rudolf Chmel és Maria Codrova, a Csehszlovák írószövetség titkára. A vendégeket Cseres Tibor, a Magyar Írók Szövetségének elnöke tájékoztatta a hazai irodalmi élet helyzetéről. Az együttműködést rögzítő okmányt az írószövetség épületében Rudolf Chmel és Jókai Anna, a Magyar Írók Szövetségének alelnöke látta el kézjegyével kedden. A dokumentumban foglaltak szerint az idén magyar írók, fordítók utaznak Csehszlovákiába a cseh és a szlovák irodalom szakértőinek szemináriumára. Fordítók vesznek részt a pozsonyi és prágai nyári egyetemeken, folytatódik az irodalmi folyóiratok közötti munkatárs-csere. Csehszlovák írók érkeznek a tavaszi könyvhétre. Magyar Műhely-est a Kossuth Klubban A párizsi Magyar Műhely ma címmel irodalmi estet tartanak április 15-én, pénteken este hat órakor a Kossuth Klubban, a TIT budapesti irodalmi szakosztályának rendezésében. Meghívott vendégek az avantgárd folyóirat alapítói és szerkesztői: Bujdosó Alpár (Bécsi, Nagy Pál és Papp Tibor (Párizs). A beszélgetést Petőcz András vezeti. Barcsay Jenő temetése Barcsay Jenő festőművész, Kossuth-díjas, kiváló művész temetése április 14-én, csütörtökön 14 órakor lesz a Mező Imre úti temetőben — közli a Művelődési Minisztérium. Napló Véget ért kedden a Jeunesses Musicales Szövetség európai szekcióinak Budapesten tartott ötnapos értekezletsorozata. * Az állam régiségtana címmel Komoróczy Géza tart előadást a TIT történelmi választmánya, budapesti történelmi szakosztálya és a Fővárosi Pedagógiai Intézet szervezésében ma, szerdán délután három órakor a Kossuth Klubban, a történelemtanároknak rendezett sorozat keretében. Tiszteletre méltó vállalkozásba fogott Bozóky Mária festő. Illusztrációkat készít Széchenyi naplójához. Vegyes technikával, tussal és akvarellel készült lapjaiból a Gelért Szálló teaszalonjában állított ki egy sorozatot a Széchényi Társaság. Ez a fajta történelmi illusztráció szinteeltűnt a művészeti piacról, mióta a könyvkiadónak nem áll módjában megbízást adni a grafikusok számára. Bozóky Mária, mint egy múltba kiküldött tudósító, olvassa Széchényi szövegét. Gyorskezű anzixokat és sajtóképeket készít a súlyos életpálya jeles cselekedeteiről, sorsdöntő találkozásairól, az utazásokról, a visszavonultságról. A lélekrajz nem erőssége a grafikai lapoknak, inkább helyzeteket örökítenek meg. S a helyzetek felvázolásánál is a legkézenfekvőbb ábrázolási konvenciókat választja a művész: frontális beállítások, szigorúan különválasztott középtér-háttér, széles gesztusokkal kifejezett ,,mondanivaló”, s amit nem közvetít a rajz. Széchényi szorongásai és önmarcangolása, a konfliktusoktól meggyötört agy lassú magábafordulása. A tárlat április 14-ig tekinthető meg. (is) ♦ Eötvös József születésének 175. évfordulójára felújítják a munkássága emlékeit bemutató múzeumot Ercsiben. Az Országos Pedagógiai Intézet könyvtára, a Művelődési Minisztérium, valamint a községi tanács anyagi hozzájárulásával új helyiségekkel bővítik az intézményt. Tudósítónk telexjelentése Az Utolsó császár diadala Washington, április 12. Kilenc Oscar-díjat kapott hétfőn este az Utolsó császár. Bernardo Bertolucci alkotását találta a legjobbnak az amerikai filmakadémia, amelynek szobrocskáit Los Angelesben osztották ki, az idén hatvanadszor. Az ABC tévéhálózat élőben közvetítette az ünnepi eseményt, három és fél órán át, a késő éjszakába nyúlóan, s a meghívottak természetesen felidézhették a múltat is, a régi filmek bejátszásával, érdekes pillanatok felvillantásáva. A ragyogó előadásnak a házigazdája Chevy Chase volt, a parodista, aki szellemesen segítette át a műsort a döccenőkön, a néha hosszúnak hiadó köszöntő nyilatkozatokon. S a díjak átadásánál olyan nagyságok is segédkeztek, mint Audrey Hepburn, Olivia de Havilland, Gregory Peck, Paul Newman. Az Oscar-esteknek a fénypontja a legjobb filmnek a bejelentése, ám Bertolucci gyönyörű művének a bírálóbizottság voltaképpen megelőlegezte a bizalmat, amidőn minden olyan kategóriában, amelyben e cím felmerült, ezt a munkát emelte ki. Így lett Bertolucci a legjobb rendező, s ezt a filmet fényképezték, díszletezték, a szereplőket ebben öltöztették föl a legszebben, s természetesen a forgatókönyv díja is olasz fezekbe vándorolt, összesen kilencszer szólították az alkotókat a színpadra, s az utolsó kínai császár, Pu Ji életét megörökítő, s Kínában forgatott film, amely az Egyesült Államokban is nagy közönségsikert aratott, megdicsőült ezen az esten. A legjobb női alakítás díját Cher nyerte el Magastruck (Holdszoros)-ban nyújtott teljesítményéért, a férfiaknál Michael Douglas érdemelte ki az Oscart, a Wall Street-i pénzéhes, spekuláns vállalkozó megformálásáért, Oliver Stone művében. A legjobb férfi karakterszereplő Sean Connery lett az Untouchables (Érinthetetlenek) egyik alakjának a megtestesítéséért. A jelenlevők nagy tapsa kísérte, amidőn azt kívánta a díjat átvéve, hogy fejeződjék be a forgatókönyvírók még mindig tartó sztrájkja. Nagyszerű mellékszerepléséért tüntették ki Olympia Dukakist (szintén a Holdkórosban játszik egy elnyűtt feleséget), aki nem hagyta ki ezt az alkalmat sem rokonának a támogatására. „Oké, Michael, gyerünk!” — kiáltotta, s természetesen a demokrata elnökjelöltre gondolt, aki a hír hallatán azonnal fel is hívta unokatestvérét abból a New York-i kávéházból, ahol a díjátadást nézte. Később a színésznő úgy nyilatkozott, „tudom, hogy ez az év a Dukakisoké lesz”. Az igen erős mezőnyben meglepetést okozott a legjobb külföldi filmnek juttatott Oscar: egy dán rendező, Gabriel Axel alkotása, a Babette ünnepe című film nyerte el a díjat. A történet egy Dániába menekült francia szakácsnő élete álmának megvalósulásáról szól: végre egyszer valódi francia lakomát tálalhat a kulináris iránt kevés érdeklődést tanúsító dánoknak. Ez volt az első alkalom arra, hogy dán film nyerte el az Oscar-díjat. A Filmművészeti Akadémia különdíját kapta életművéért Billy Wilder, a világhírű rendező és forgatókönyvíró. (k. m.) Szerda, 1988. április 13. Ésszerű modernség A belgrádi Nemzeti Színház Budapesten Nagy ijedséggel kezdődött a belgrádi Nemzeti Színház ötnapos magyarországi látogatása: útközben, a kecskeméti pihenőnél kútba zuhant az egyik gyermekszereplő, a súgó csemetéje, s kis híján megfulladt. De nyugodtnak és szívderítőnek azok a körülmények sem nevezhetők, melyeket a Budapesten, majd Szegeden fellépő társulat maga mögött hagyott. A háromtagozatú színház már két éve félig a zimonyi Népszínházban „lakik”, félig pedig egy sportközpontban „albérlő” — ennyi ideje folyik ugyanis a Köztársaság tér) épületük tatarozása.Két éve játszik szükségállapotok közepette, csökkentett „kapacitással” az együttes — miközben jubileumra készülődik. . — Valójában csak a színház állandó épülete lesz az idén százhúsz éves — magyarázza Miodrag Ilic igazgató —, maga a színház ennél jóval „öregebb”. 1834-től számítjuk nemzeti színjátszásunkat. Ünnepelni pedig, reméljük, már az új „házban” fogunk, s ide várjuk-majd a magyar Nemzeti Színház viszontlátogatását is. — Visszatekintve a belgrádi Nemzeti Színház múltjára, mit emelne ki történelmi feladatai közül? — Mindig is a műveltség terjesztése volt a legfőbb hivatása. Egyrészt a világirodalom klasszikusait játszotta, másrészt a nemzeti drámairodalmat ösztönözte, például Nusic színműírói pályafutását. Kulturális központ volt tehát, s nemcsak Szerbiáé, a horvát Miroslav Krleza is ebben a színházban aratta első sikereit — Miben látja a színház nemzeti sajátosságait ma ? — Ez a színház sohasem a szórakoztatásra törekedett, igyekezett mindig minőséget nyújtani. Ezt a hagyományt szeretnénk folytatni, többek között műsorpolitikánkkal. Most, az évfordulóra új repertoárt állítottunk össze, melyben visszatérünk a kezdeti művekhez. De egy nemzeti színháznak vannak ezen túl is megkülönböztető jegyei: például olyan nagyszabású, mozgalmas, látványos produkciókat tud létrehozni, amilyeneket a többi társulat kisebb „lélekszáma” miatt nem. — Mennyire ragaszkodnak a tradíciókhoz a játékstílusban? — Nem vagyunk a patetikus játék hívei. Igyekszünk korszerűen játszani. Előadásmódunkban a realista stílus dominál, iparkodunk a művekben rejtőző gondolatot láthatóvá tenni — de ez nem zárja ki az értelmes kísérletezést. Tűznyelés, öncélú meztelenség,hatásvadász mutatványok, persze, nem valók a színpadunkra. De, remélem, önök is úgy találják, ráleltek az észszerű modernségre. — Nemzeti színház lévén, élveznek-e kiemelt anyagi támogatást? — Tény, hogy mi kapjuk a legnagyobb összegű dotációt. Azonban a mi színházunka legnagyobb az egész országban: két épületet tart fenn, hétszáz főt foglalkoztat, drámai, opera- és balett-tagozata van, s azt hiszem, nem kell részleteznem, milyen költséges például ma egy igényes operaelőadás. A nagyságrendben utánunk következő Drámai Színházban feleannyi színész dolgozik, mint nálunk a prózai tagozatban. Mindent összevéve, még a viszonylag jól fizetett színházak közé tartozunk, veszteség nélkül működünk... Hogy elegendő-e ez a támogatás? Természetesen nem. Nincs az a pénz, amely a mai gazdasági nehézségek közepette kihúzná a színházat a csávából. — Mennyire ad teljes képet a színházról az a három produkció, mellyel Magyarországon fellépnek?— Nagyon jól tükrözik, milyen színvonalon áll a társulat jelenleg, s a repertoárunkat is jól jellemzi a három előadás. A Szókimondó asszonyság, Sardou vígjátéka, melyet Ljubomir Draskic vitt színre, afféle „jól megcsinált színdarab”, de a maga műfajában klasszikus, és a közönség igényli. A Nasztaszja Filipovnával, Andrzej Wajda Dosztojevszkij-adaptációjával, melyet Mira Erceg állított színpadra, új törekvéseinket szeretnénk bemutatni. Milos Cmjanski, a Királyok palotája szerzője pedig nemzeti íróink egyik legnagyobbika. — Ön választotta a Királyok palotáját? — kérdeztük Mira Trailovicot, a Crnjanski-színmű vendégrendezőjét, aki egyben a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál igazgatója. — Milos Crnjanski a barátom volt, ő kért meg drámái színpadra állítására. Akkor ismertem meg, amikor még Londonban élt, emigrációban. Három darabja közül az Álarcot nyolc éve vittem színre, a Királyok palotája bemutatója pedig két éve volt a Nemzeti Színházban; a budapesti fellépés lesz kereken az ötvenedik előadás. — Hogyan jellemezné a drámaíró Cmnjanskit? — Cmjanski elsősorban költő, másodsorban regényíró, aki leginkább az Örökös vándorlás és a London regénye szerzőjeként ismert, gondolom, itt, Magyarországon is. Csak harmadsorban drámaíró. Ettől függetlenül, remélem, a magyar nézőket is érdekelni fogja az előadás, mivel a szerb Obrenpoje-dinasztia végnapjait dolgozza fel, s az események szorosan kapcsolódnak az Osztrák—Magyar Monarchia történelméhez. — Mint a BITEF igazgatója, ön sokat jár színházi fesztiválokra, jól ismeri Európa színikultúráját. Milyen színháznak tartja a belgrádi Nemzetit? — A legrégibb szerb színház, nagy történelmi hagyományokkal. Igen fontos szerepet játszik a szerb drámairodalom ápolásában — de erről inkább a színház igazgatójának kellene beszélnie. — Nagyképűség lenne állítani, hogy az egész ország színháza vagyunk — veszi át a szót ismét Miodrag Ilic —, hiszen működnek Jugoszláviában olyan színvonalas nemzeti színházak, mint az újvidéki, a zágrábi, a szkopjei. Azt sem mondhatom, hogy mi vagyunk a legjobb színház. .De hosszú távon szeretnénk azt a minőséget megőrizni, melyet az együttes immáron több mint egy évszázada képvisel. (tegyl)