Magyar Nemzet, 1988. június (51. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-01 / 130. szám

Lelki egyensúly Az idősebb korosztályt érin­tő gondokról írtam e helyen és szokatlanul sok levelet kaptam e vezércikk kapcsán. Ez is bi­zonyítja, hogy társadalmunk élénken reagál korunk szociá­lis kérdéseire. Ámbár hozzá kell tennem, hogy az idősebbek helyzetét megkeserítő bánás­mód nem korlátozódik csupán csak szociális térre. Az anyagi gondoskodás hiányosságai azon­ban hatványozottabban előtér­be hozzák a problémákat. Az idősebbek szociális hely­zetének javítása, megélhetésé­nek könnyítése a kormány­­program napirendjén szerepel. Ennek megvalósulása gazdasá­gi helyzetünk jobbrafordulásá­­tól is függ. Ezt ma mindenki tudja az országban, s ha sürge­tik is ennek megoldását a levél­írók, nem emiatt keseregnek elsősorban. Inkább a bánásmó­dot, vagy hogy pontosabb le­gyek: azt sérelmezik, hogy ke­vés megértést és együttérzést kapnak ma a fiataloktól és saj­nos, a családtól is. „Én itt lakom a Peterdy ut­cában, a fiam mindennap a 75- ös trolival megy be a munka­helyére, de néha hetek is eltel­nek, amíg eszébe jut, hogy le­szálljon és bekopogjon hozzám. Néha rám szárad a kenyér, mert nincs erőm lemenni a bolt­ba. Egyedül élek. Négy gyereket felneveltem.. Azt hiszem ehhez a keserű megnyilatkozáshoz felesleges minden kommentár. És hányan vannak ilyenek ma­ Budapes­ten, vidéki városokban, s még a falun élők között is. Gyakran tűnődöm, ennyire megváltozott a világ? Mitől vajon? Attól ta­lán, hogy ma falun is kétszintes házakat építenek garázzsal és fürdőszobával, hogy egyre több a gépkocsi, hogy minden ház­ban van televízió és mosógép, hogy a városi ember nem törő­dik már a szomszédjával, a nevét se tudja, hogy nagy a hajsza, futás, loholás a pénz után, vagy mi másra vezethető vissza? Egyre nagyobb az el­idegenedés, egyre magasabb fokú a gépesítettsége az élet­nek és ez kiöli a szeretetet és az emberséget is? Egyszer talán majd feldolgozzák a szociológu­sok és történészek ennek a kor­nak a történetét, lehet, hogy atomkornak nevezik, lehet, hogy az elhidegülés korának, eljegesedésnek, vagy az ember­telenség érájának? Pedig látszólag minden a leg­nagyobb rendben van. Egyre több a gyermekintézmény, egy­re csinosabbak iskoláink (csak az oktatás nem találja meg iga­zi helyét), egyre több figyelmet­­ fordítunk a kórházak építésére (amire sokkal, de sokkal több pénz kellene!), szaporodnak az idősek otthonai, a szociális biz­tosítás kiterjed az öregkorra, s mégis. Valami hiányt érez az ember, s ha azt hallja, hogy „öregek”, szorongás fogja el. Mert arra gondol talán, hogy egyszer ő is oda jut, közéjük számít. Nem az évek számától fél. Hiszen arra számított, abba be­lenyugodott (ha nehezen is!), hanem az okoz benne rémüle­tet, hogy magányossá válik és az őt körülfogó közönyben úgy vergődhet majd, akár a partra dobott hal. Igen, közönyt mondtam. Ami körülveszi az időseket minden gondjukkal, félelmükkel egye­temben. A közönyről egyre töb­bet hallani, s ez nem csak ab­ban nyilvánul meg, hogy a nyugdíjasokkal ma már sok he­lyütt nem számolnak, s ha itt­­ott mégis akad ellenkező példa, távolról sem ez a jellemző. „Papa, maga örüljön annak, hogy kikerült ebből a taposó­malomból. Hallgasson és élvez­ze megérdemelt nyugdíját.” — hallani lépten-nyomon. Arról most ne beszéljünk, hogy mi élvezetet nyújthat ma az idős embernek ha történetesen cse­kélyke összegű a nyugdíja, és miért kellene örülnie annak, hogy kikerült az élet sűrűjéből? „Nem akarok odafigyelni! — írta levelében a cikkre reagál­va egy nyugdíjas tanár. — Uta­zom a buszon, rendetlenkednek a fiatalok, egymást lökdösik, engem állva hagynak (negyven­öt évig oktattam hasonló korúa­­kat az iskolában rendre, fegye­lemre, udvariasságra, ember­ségre!) erre az arcomba nevet­nek, kajánul és mutatják fél­reérthetetlenül, hogy talán nem is vagyok normális!... Elfor­dítottam a fejem, igyekszem oda se figyelni. Beszéljenek csak. Jobb ha nem veszem a szívemre. Lelki békém miatt. Mert azt szeretném mindenkép­pen megőrizni és csak úgy le­het manapság, ha egyik füle­men be, a másikon ki...” . Valóban csak így lehet? Sok jel mutatja, hogy igaza van en­nek a nyugdíjas tanárnak, amikor elfordítja a fejét, igyekszik oda se figyelni, hogy elkerülje vérnyomásának fel­szökését, vagy talán a belse­­jében táplált ideálok összeom­lását. Negyvenöt évig nevelte a fiatalokat. Mire is? Csalódot­tan kapkodja a fejét, amikor olykor szétnéz. De helyesen cselekszik-e? —­ötlik fel bennem a kérdés aka­ratlanul is. Mert be lehet ta­pasztani a fület, be lehet huny­ni a szemet, senki sem gátol meg bennünket abban, hogy bezárjuk otthon az ajtónkat és csak a függöny keskeny résén át tekintsünk ki a világba. El lehet zárni a rádiót, amikor hí­reket mond háborúkról és me­rényletekről, emberrablásról és terrorizmusról, de ez nem vál­toztat a dolgok lényegén. Hogy így tudjuk csak megőrizni lel­künk békéjét, s fenntartani ön­magunkban az egyensúlyt? De hát mi értelme lehet egy ilyen egyensúlynak? A passzivitás nem megoldás semmire sem, cselekedni kell, tenni, beleszólni a dolgok me­netébe, figyelmeztetni, kiálta­ni, ha arra van szükség. Csak ettől lehet javulást remélni. Az idősebbek tanácsára, gaz­dag tapasztalatára szüksége van népgazdaságunknak, erőt je­lenthet ez is a feladatok meg­oldásában. És éppen ma van erre a legnagyobb szükségünk, a kibontakozás útján társakra kell lelnünk, szövetségeseket kell találnunk, s közöttük az időseket, akiknek érett bölcses­sége sok mindenre megtanít­hat bennünket. Olyasmire, ami­ről gyakran megfeledkezünk. Tehát semmiképpen sem he­lyes szemet hunyni, elnémulni, fel kell inkább háborodni, a nemes harag, ha izgalomba is hozza a szívünket és egy kissé meglódítja talán a vérünket, többet használ mindannyiunk közös ügyének, a helyes út megtalálásának, mint­ a csiga­házba való visszahúzódás, a magány tornyába való zárkó­­zás. És talán éppen így találnánk meg azt a ma oly gyakran em­legetett lelki egyensúlyt, ami feltétlenül szükséges, ahhoz, hogy tovább lépjünk. Mert lelki egyensúly nélkül nincs politi­kai dinamizmus, nagyobb ru­galmasság, amire feltétlenül szükségünk van; lelki egyen­súly nélkül nem lehet hitele a reformnak, amely a szívós, hét­köznapi aprómunkától lesz si­keres. Az idősebbek helyzetének, társadalmi megbecsülésének ja­vításán való fáradzást is tekint­sük a reform olyan aprómun­kájának, amely közelebb visz bennünket az emberséghez. Illés Sándor A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Gorbacsov és Reagan sétá­ja a Vörös téren Közelebb jutottak a hadászati megállapodáshoz Dokumentumokat írtak alá a csúcs harmadik napján, az amerikai elnök a Lomonoszov egyetemen A külpolitikai helyzet A VILÁGSAJTÓ természetesen a moszkvai szovjet—amerikai csúcs­­találkozóra összpontosítja figyelmét A szovjet tömegtájékoztatási esz­közök részletesen beszámolnak Ronald Reagan minden egyes lépéséről, így bőséges ismertetést adta­k a szovjet ellenzékieknek az amerikai nagyköveti­­rezidencián történt fogadásáról is. A két vezető államférfit tárgyalásaik előtt vagy után, az úgynevezett „fotózási alkalmakkor" kérdésekkel „zaklatják” azok a szerencsés újságírók, akik a sok ezer tudósítóból a közelükbe kerülhetnek. Ezek a rögtönzött sajtóértekezle­tek ugyancsak nagy tálalást kapnak világszerte. Amikor kedden do­kumentumokat írtak alá a két nagyhatalom képviselői a Kreml Vörös­­termében Mihail Gorbacsov több érdemi megjegyzést tett. Elmondta, hogy a megelőző tárgyalásokon beható eszmecserét folytatott az ame­rikai elnökkel a kétoldalú kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok állásá­ról. A szovjet pártfőtitkár hangoztatta: már régen bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok gazdaságilag független egymástól, ennek ellenére a két országnak együtt kell működnie, hiszen ez népeiknek és az egész világnak érdeke. A Zsenmin Zsipao, a Kuangming Zsipao és több más kínai lap az Új Kína hírügynökség jelentései alapján számol be a szovjet—ameri­kai csúcstalálkozó eseményeiről. Kiemelik, hogy — eltekintve az em­beri jogok kérdésétől — Gorbacsov és Reagan megbeszélései komoly, tárgyszerű és baráti légkörben zajlanak. Az Új Kína jelentéseiben és ezek nyomán a pekingi lapokban is hangot kap az a vélemény, hogy az amerikai elnök a jelek szerint nincs tisztában a szovjet valósággal, nem utolsósorban azzal, hogy a Szovjetunióban miként vélekednek az úgynevezett emberi jogokról. A sajtó tálalásából érzékelhető, hogy Kína, amely az utóbbi években több alkalommal a belügyeibe való illetéktelen beavatkozásnak minősítette az Egyesült Államok magatar­tását és Kína címére intézett bírálatait, a szovjet álláspontot tekinti ésszerűnek az amerikaival szemben. v . NAGY TERJEDELEMBEN tájékoztatnak a moszkvai csúcsról az amerikai hírközlő szervek is. A tudósítások arra utalnak, hogy a ta­lálkozó a „disszidensekkel” elsősorban propagandisztikus célokat szolgált, és nem mozdította elő a csúcs érdemi munkáját. A tévékom­mentárok kiemelték, hogy a jelek szerint a két fél közelebb jutott a hadászati nukleáris fegyverek csökkentését érintő kérdések megoldásá­hoz. Fontos fejleménynek tekintették­ Amerikában a két védelmi mi­niszter újabb találkozót a csúcs keretében A CBS televízió többször is levetítette azt a rövid nyilatkozatot, amelyet Mihail Gorbacsov adott az amerikai újságíróknak a keddi tárgyalás idején. A szovjet vezető derűlátóan nyilatkozott arról, hogy még Reagan elnök hivatali idejé­ben lehetőség nyílhat a hadászati fegyverek ötvenszázalékos csökken­téséről szóló szerződés aláírására. Hasonló nyilatkozatot adott Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter a CNN tévétársaságnak: lehető­ség van arra, hogy „ősszel betakarítsák a mostani vetés eredményét". A The Washington Post szintén azt állapítja meg főcímében, hogy van haladás a leszerelési kérdésekben. A The New York Times viszont „korlátozott előrehaloásról” ír. MEGELÉGEDÉSSEL nyugtázzák a nyugatnémet lapok is, hogy fej­lődés van a fegyverzet-ellenőrzési kérdésekben, de elgondolkodtatónak tartják Reagan elnöknek az emberi jogokkal kapcsolatos megnyilvánu­lásait A Süddeutsche Zeitung nem vitatja az elnök fellépésének őszinte indítékait, ám a lap szerint „úgy fest, hogy Reagan nincs tisz­tában azzal, már-már a végső határáig ment­­el annak, amit a Szovjet­unió vezetőjétől elvárhat. Mert egy dolog a szovjet rendszer liberalizá­lását szorgalmazni, és síkraszállni az emberi jogok tiszteletben tartá­sáért, és megint más, ha valaki, mint Reagan, szovjet disszidensek előtt olyan követeléseket szegez a moszkvai kormányzat mellének, amelyek a kommunista rendszer önfeladásával egyenlők". A lap azonban egybeveti Reagan megnyilvánulását Nyikita Hruscsov hajdani jóslatával, amely a kapitalizmus küszöbeálló pusztulását jövendölte meg, s elmarasztalja az „iskolás módon való kioktatást”. A West­deutsche Allgemeine Zeitung is ugyanerre gondol, amikor azt fejtegeti, hogy Reagan ugyanúgy foglya saját ideológiájának, mint Hruscsov volt első amerikai látogatása idején. Ugyanakkor „Gorbacsov főtitkár mos­tani reagálása merőben eltér a korábban hallott moszkvai propaganda szólamoktól: mértéktartó és önkritikus volt így a jövőben a nyílt pár­beszédet kell meghonosítani. (A. J.) Moszkvai tudósítónk jelenti Bizakodó légkörben folytatódik a csúcs Moszkva, május 31. A csúcs harmadik napján Gorbacsov és Reagan ismét tárgyalt négyszemközt, együtt tettek sétát a Kremlben és a Vörös téren; az amerikai elnök ellátogatott a szovjet írószö­vetségbe és a Lomonoszov Egyetemre, felesége pedig Le­­ningrád nevezetességeivel is­merkedett. Eközben a két ve­zető tanácsadói szinte egyfoly­tában tárgyaltak, külön a kül­­ügy- és a védelmi miniszterek is. Ismét borult az eredeti prog­ram: szerda helyett egy nappal előbbre csúszott a szovjet—ame­rikai dokumentum aláírása a Kremlben. A déli órákban a moszkvai televízió egyenesben közvetítette a rövid ünnepélyes ceremóniát,­ amelynek a fősze­replői ezúttal — Washingtontól eltérően — a két külügyminiszter, valamint a szovjet kulturális élet és az amerikai tájékoztatás irá­nyítói voltak. Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan csupán a hát­térből figyelte, amint előbb Eduard Sevardnadze és George Schultz, majd Vlagyimir Zaharov és Charles Wiese az aláírásokat követően kezet ráz egymással. A három megállapodás közül az első közös kísérletet rögzít az ellenőrzés területén, a második bizalomerősítő intézkedés az in­terkontinentális, valamint a ten­ geralattjárókon elhelyezett bal­lisztikus rakétákkal kapcsolat­ban, míg a harmadik hároméves együttműködési és csereprogram­ról szól, a jövő évi kezdettel. A nap folyamán a két külügymi­niszter egyéb kormányszintű megállapodásokat is aláírt, egy­séges rádiónavigációs rendszerek létrehozásáról, valamint a ten­geren eltűntek kereséséről és mentéséről. Sevardnadze és Schultz továbbá jegyzéket cserélt azok­nak az együttműködési irányok­nak a kiszélesítéséről, amelyeket a tavaly áprilisi kormányközi megállapodás írt elő békés célú kozmikus együttműködés terén, valamint az 1973-as atomenerge­tikai tudományos-technikai együttműködés meghosszabbítá­sáról. Két további megállapodás is született; az egyik a szállítás, a másik a halgazdaság területén. Ezzel — mint Gennagyij Geraszi­­mov szóvivő jelezte — minden kész egyezményt aláírtak, több kidolgozott szerződés szentesíté­se nem várható. A keddi dokumentumok közül a bizalomerősítő intézkedés lát­szik a legjelentősebbnek, amely­nek értelmében a két ország kö­telezte magát, hogy a nukleáris veszély­csökkentő központokon keresztül értesítik egymást bár­melyfajta stratégiai ballisztikus rakéta kilövésének tervezett idő­pontjáról, a kilövés és a becsa­pódás helyéről. A cél a véletlen nukleáris háború veszélyének a megakadályozása. A nukleáris robbantás közös kísérleti ellenőr­zéséről szóló megállapodás cél­ja az 1974-ben, valamint 1976-ban aláírt, de nem ratifikált atom­­csendszerződések hatékony kont­rolljának a kidolgozása. Az együttműködési egyezmény pe­dig az 1980-ban megszakadt és csak 1986-ban felújított szerző­dés kétoldalú tudományos, kul­turális és egyéb kapcsolatok foly­­tását rögzíti 1991-ig. Derűlátás A kremlbeli aláírásokat meg­előzően kedden ismét négyszem­közt találkozott egymással a két vezető, s az újságírók ezúttal is kaptak néhány percet. Elsősor­ban a leszerelési kérdésekről esett szó, s a két vezető válaszai egy­becsengtek abban, hogy a straté­giai felezőegyezmény még Rea­gan elnöki terminusának ideje alatt megköthető. Gorbacsov ki­fejtette: „Erre a megbeszélésre már meghatározott előrehaladás­sal érkeztünk, s úgy, gondolom, hogy ezeket a megbeszéléseket követően nagy előrelépés várha­tó. Meggyőződésem, hogy ha az elnök úr hatékonyan gazdálkodik a megmaradt idejével, akkor még előkészíthetjük a stratégiai támadófegyverekről szóló egyez­ményt.” Reagan ehhez azt fűzte hozzá, hogy „nagyon elégedettet vagyok mindezek hallatán”, s megerősítette, hogy valóban si­kerülhet az egyezmény. Gorba­csov az első, genfi csúcsra emlé­keztetett, amikor holtpontra jut­ván Reagan azt javasolta, hogy csapjanak ököllel az asztalra, s ezt követően valóban sikerült eredményesen befejezni a talál­kozót. Megemlítette, hogy talán ez alkalommal is erre lenne szük­ség. Reagan egyébként feltűnően szűkszavú volt, és az amerikai tudósítók meg is kérdezték Mar­tin Fitzwatert, nem beteg-e az elnök? A szóvivő azonban az el­nök szemmel látható törődöttsé­­gét azzal magyarázta, hogy Rea­gan rosszul aludt. Ezt követően a két vezető visszavonult a négy­szemközti tárgyalásokra, amelyek tartalmából Gorbacsov az aláírá­si ceremóniákat követő rövid in­terjú során a gazdasági együtt­működésről folytatott eszmecse­réket emelte ki. A főtitkár arra emlékeztetett, hogy a gazdaság a politikai kap­csolatok alapja, segíti a jobb megismerést, száműzi a sztereo­típiákat, a gyanakvást, az előíté­leteket. „Ha jók a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok, az országok nagyobb mértékben füg­genek egymástól — s ha ez fenn­áll, úgy a politikájuk is előre jelezhető.” Gorbacsov szólt arról, hogy kritikával illette az elnök és a kongresszus álláspontját, az akadályok állítását az egészséges gazdasági kapcsolatok fejlődése útjába. Mint elmondta, az elnök egyetértett abban, hogy e téren előbbre kell lépni. Szóvivői értékelések A keddi megbeszéléseken, mint az egyébként a szóvivői tájékoz­tatókból is kitűnt, tehát a két­oldalú kapcsolatok és az egymás viszonyaiban való pontosabb tá­jékozódás állt az előtérben. Így az utolsó tárgyalási fordulóra, csütörtökre maradt a regionális konfliktusok megvitatása, bár mint a szóvivők jelezték, a mun­kacsoportokban áttekintették e témakört, s a külügyminiszterek is foglalkoztak a válságterületek­kel. A csúcstalálkozó keddi for­dulója után némileg eltért Ge­­raszimov és Fitzwater értékelése a tárgyalások eddigi menetéről. Amerikai részről azt hangoztat­ták, hogy az elnök nagyon elége­dett az elért haladással. „Véle­ményünk szerint egyelőre min­den nagyon jól megy” — mond­ta Fitzwater. Reagan és Gorba­csov ezek szerint kedden „na­gyon jól elbeszélgettek”, az elnök élénk érdeklődést mutatott a pe­resztrojka és a szovjet vezetés további tervei iránt, a főtitkár pedig megelégedéssel fejtette ki álláspontját ebben a kérdésben. A talány csupán az, hogy ez töb­­bé-kevésbé laza munkaprogram vajon nem az üresen zörgő ame­rikai tárgyalási csomag követ­kezménye-e? Kedden, a sajtó­­központban tartott tájékoztatón Georgij Arbatov akadémikus már érzékeltette, hogy kissé csalódott a washingtoni paksaméta kibon­tásakor. Geraszimov is elmondta, hogy a munkacsoportokban fo­lyó tárgyalások alapján szovjet részről nem bánták volna, ha na­gyobbat sikerül előbbre lépni, s az amerikaiak friss ötletekkel áll­tak volna elő. Akik nagyon nagy eredményeket vártak a moszk­vai csúcstól, azok lehet, hogy csa­lódnak — fejtegette —, de akik a reális lehetőségekből indultak ki, azok érzékelik az előrehala­dást. Ő is megerősítette egyéb­ként, hogy a stratégiai felező­egyezmény aláírása még a je­lenlegi amerikai adminisztráció­val is lehetséges. Szakértői munka Mihail Gorbacsov szerint még a moszkvai találkozón is minden nyitott, intenzív politikai dialógus folyik minden problémáról, a szakértők éjjel-nappal dolgoznak a stratégiai keretmegállapodáson (ez afféle köztes egyezmény len­ne, az ötvenszázalékos stratégiai nukleáris leszerelés terén rögzíte­né az eddig elérteket). Majd hol­nap meglátjuk — jelentette ki a főtitkár a Krémja adásában. A szovjet televízió híradója azt a jelenetet örökítette meg, amikor

Next