Magyar Nemzet, 1988. június (51. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
Szombat, 1988. június 25. Jelentés a IV. A-ról Az érettségi vizsgát megnyíltó értekezleten már elmondtam, most csak a nyomaték kedvéért ismétlem meg: az egyházi gimnáziumokban az érettségi elnök mellé a művelődési miniszter által kinevezett miniszteri biztos címe kissé gyanúsan hangzik számomra. A hídjainkért felelős kormánybiztos feladata teljesen világos: az ő tiszte, hogy gondoskodjék a munka befejezéséről a megadott időben. De vajon miért felelek én? Azért, hogy a vizsga időben véget érjen, hogy ne törrténjék visszaélés a feleleteknél, mindenki azt a jegyet kapja, amelyet megérdemel? De hiszen erre való maga a bizottság, élén az elnökkel. Jó hagyományok Annak, hogy én miért vagyok itt, már vázoltam az okát Megérkezésemkor Korzenszky Richárd igazgató úr kérdésére elmondtam, hogy 36 éve vagyok a Magyar Nemzet munkatársa, és az itt eltöltött hosszú idő alatt meghatározó szerepet játszott számomra az oktatási terület figyelemmel kísérése. Sok érdekes és nem kevés rossz tapasztalatban volt részem, és mind a jó, mind a gyöngén sikerült kísérletek elterjesztésébenlegjobb hitem szerint feladatot vállaltam. — Különösen vonatkozik ez az érettségi vizsgákra, amelyeken negyedszázada elnökösködöm. Az említett negyedszázad alatt láthattam olykor sikeres, de gyakrabban kevésbé szerencsés kísérleteket az érettségi vizsga megújítására, ahelyett, hogy a matúra régi jó hagyományainak fölújítására gondoltak volna a közoktatás ügyéért felelős szakemberek. Elhatároztam tehát: ennyi idő elteltével megnézem, milyennek kellene lennie az ideális érettségi vizsgának. Amit — újból hangsúlyozom — egyszer már föltaláltak, csakúgy mint a nyolc évfolyamos gimnáziumot, amelynek létrehozására csodák csodája, most folynak a „vadonatúj” kísérletek... Nem az én tisztem — bár őszinte örömmel vállalkoznék rá —, hogy a bencés rend progresszív hagyományairól, a pannonhalmi gimnázium közismerten toleráns szelleméről, és külön nagy hangsúllyal a főapátság mély humanizmusáról szóljak a második világháború rettenetes éveiben,bár említés nélkül sem hagyhatom. Ami ebből jelen érettségi vizsgánkra vonatkozik, örömmel mondhatom: várakozásaimban nem csalatkoztam. Amidőn főképpen két tárgy feleleteit, illetve a magyar nyelv és irodalom esetében az írásbeli dolgozatokat is értékelem, igyekszem egyben általános tapasztalataimról is számot adni. A matematika-, a fizika- és a biológiadolgozatokról tudatosan nem szólok. Az idén erre a szabálytalan lépésre azért érzem följogosítva magamat, mert Lockert Margit nővér, a Patrona Hungáriáé Római Katolikus Gimnázium tanára, ez érettségi vizsga elnöke, ez ügyben gondos munkát végzett. Miután én e szakterületeken nem vagyok otthonos, csak arravállalkozhattam volna, hogy szakemberekkel átnézetem e dolgozatokat, és az ő véleményüket olvasom föl. Ami a magyar dolgozatokat illeti, úgy vélem, hogy feladatát a 35 tanuló általában megértette, és igyekezett saját műveltsége, tudása, tanultsága szintjén megoldani. Az érettségi elnöknővel értek egyet abban, hogy az Arany János két balladájának, az Ágnes asszonynak és a Szondi két apródjának összehasonlító elemzése, valamint Örkény István egyik szabadon választott „egypercesének” értelmezése mellett a harmadik tétel lakonikus tömörségű megfogalmazása nem a legszerencsésebb elgondolásból keletkezett. Mert vajon elegendő fogódzkodót ad-e Kosztolányi Hajnali részegség című költeménye értelmezéséhez az a nem túlságosan sokat mondó Babits-idézet, hogy „et az élet úgy érdekelte, ahogy van’’. Van-e olyan magyar költő és író, akire ez a mondat nem illenék? Mindennek előrebocsátásával e három téma alkalmat adott ugyan a jelöltek ismereteinek közlésére, ám az érettségi vizsgának az a többször is deklarált célja, hogy a maturandus áttekinthető, szintetizáló képességéről is bizonyságot szerezzen, egyik tétel kidolgozásánál sem érvényesülhetett maradéktalanul. A pannonhalmi bencés gimnázium igazgató-tanárának magyaroktatását minősíti, hogy e korlátokon a diákok általában túltették magukat, és témájukból szélesebb körben kipillantva oldották meg feladatukat. Figyelemre méltó megállapításokat elsősorban az Örkényről és Kosztolányiról írott dolgozatokban tapasztaltam; a 35 érettségizőből ezt írta a nagy többség, 14, illetve 13 diák. Úgy tűnt föl, hogy a két Arany-ballada összehasonlító elemzése nem mozgatta meg kellőképpen az ezt a témát választó fiatalok képzeletét. A gyanú árnyéka A sok jó gondolat kiemelése mellett nem hagyhatom említés nélkül némely diák gyönge, olykor elszomorítóan rossz helyesírását. Az igazsághoz tartozik — és ez külön pszichológiai elemzést érdemelne —, hogy volt olyan jelölt, akinek nyelvi jegye elégtelen lett, de az ilyenkor kötelezően előírt tesztlapot hibátlanul kitöltötte. Ennél is nagyobb meglepődéssel, tapasztaltuk,, hogy a feleletéhez írt vázlatában egyetlen helyesírási hibát sem vétett. •A mélyebb elemzéstől ugyan eltekintek, de mintegy mellékesen jegyzem meg: vajon e hibákhoz nem járul-e hozzá a dolgozatírás körülményeinek központilag előírt merev, rideg szabályozása? Talán kevésbé köztudott, hogy a maturandusok csak meghatározott idő elteltével mehetnek ki az illemhelyre, amely előtt a folyosón tanár őrködik, az ültetést pedig szigorú rend szerint kell meghatározni, ennek leírása csatolandó az érettségi elnök dokumentumaihoz. Illő, tisztelettel megkérdezem: megkívánható-e a nyugodt légkör az olyan dolgozatírástól, ahol a jelöltek felett a gyanú árnyéka lebeg?. Doktor Zsivago Ezt a kitérőt igazolni látszanak azok a feleletek, amelyek rendkívül közvetlen, a szó valódi értelmében vett baráti légkörben hangoztak el. Itt köszönöm meg az érettségi vizsgabizottság minden tagjának mély hagyományokban gyökeredző emberségét, segítőkészségét, amely nagymértékben hozzájárult a diákok képességeinek kibontásához. Külön örömömre szolgált az a sok memoriter, amelyeket felelés közben hallhattunk Balassitól Katonán és Aranyon át Adyig és Radnótiig. A szabadon választható világirodalmi műnél őszinte feltűnést keltett az a diák, aik a Doktor Zsivagóról beszélve — és meggyőzve abizottságot, hogy valóban olvasta a terjedelmes orosz regényt — Paszternák egyik versét is idézni tudta. A rosszmájúság azt mondathatná valakivel, hogy feleletére készülve megtanulta; ekkor viszont ezért illesse elismerés e kitűnő képességű diákot. Mind a magyar, mind a történelem szóbelitételeknél szívesen hallgattam a nagyon pontosan megfogalmazott tételcímeket. A magam újságírói tapasztalatából tudom, hogy szabatos válasz csak gondosan föltett kérdésre várható. És ha már a történelem tárgyát említettem, hadd köszönjem meg a tudós Polán Hildebrand tanár úrnak azokat a szép feleleteket, amelyeket ebből a tárgyból, illetve hét fiúnál latinból hallhattam. (A IV. A egyharmada a latint választotta második idegen nyelvéül, bizonyára nem függetlenül Hildebrand atya személyiségének varázsától. Az ő növendéke az osztályban M. Paki latinból első lett az országosközépiskolai tanulmányi versenyen.) Itt láthattam örömmel, hogy a diákok nemcsak az eseménytörténettel és a legfontosabb világnézeti, sőt napi politikai kérdésekkel vannak tisztában,hanem a térképpel is. Nem túlságosan gyakoriugyanis az a tapasztalat, hogy a fiatalok megbízható topográfiai ismeretekkel rendelkeznek. Ennél a tárgynál külön kiemelem azokat a feladatokat, amelyek egy-egy művészeti stílusú bemutatását kívánták meg az írásvetítő segítségével. Ezeket ugyanúgy a tanár úr készítette, mint a magyar nyelvből az ugyancsak kiváló ,3” tételeket az igazgató úr. És ez utóbbi akkor is elismerésre méltó, ha a diákok bizonyos nyelvtani fogalmakat inkább csak az elmélet szintjén ismernek, s alkalmazni nehezebben képesek. Ez azonban nemkizárólag a pannonhalmi, hanem nagyon sok más gimnáziumnak is komoly gondja. Örömmel hallottam néhány szép latin feleletet; ebben is a pannonhalmi iskola jó hagyományára véltem következtetni, és a legnagyobb egyetértéssel fogadtam annak a diáknak a válaszát, aki a „B”-tételében azt fejteget-t te, miért van (volna) szükség a latin nyelv tanulására. Néhány értelmes, a beszédkészségben és a nyelvben való otthonosság biztonságával megfogalmazott feleletet hallottam németből, mind a normális, mind a fakultatív oktatási rendszerben tanult fiúknál. Földrajzból is jó tárgyi tudásról tanúskodott az a tizenkét fiatal, aki egyik érettségi tárgyul a földrajzot választotta. Mind a németnél, mind a földrajznál, valamint a feleletek kis száma miatt itt nem említett más tárgyaknál azt tapasztaltam, hogy a maturandusok nagy általánosságban fölkészültek maguk választotta tantárgyaikból Ezt mutatja az osztály tanulmányi átlaga is a negyedik év végén. Ez 3,86, és ha mindenre nem is lehet következtetni a statisztikából, az azért megemlítendő, hogy ebben benne van T. T. 3.11- es és B. J. 4.89-es átlaga is. Örömmel értettem egyet, hogy ez utóbbi tanulót mások mellett az érettségi elnök általános dicséretben részesítette. Fölépült a híd Végezetül engedjenek meg két megjegyzést. Nem világnézeti nem ideológiai vitára érkeztem Pannonhalmára, hanem tanulni Külön köszönöm a lelkesen buzgólkodó Kiss Domonkos osztályfőnöknek, hogy ebben részem lehetett, és hogy a kollégák minden szempontból egyenrangú társként fogadtak el. A másik megjegyzés: miniszteri biztosként teljes meggyőződéssel jelenthetem az engem küldő főhatóságnak, hogy a vizsga sikerült, és ebben tanár, diák egyaránt teljes odaadással vett részt. Ahogyan a kormánybiztos a közúti hidak elkészüléséért felel, én azt közölhetem, hogy fölépült ez a híd is az állami és a hitbéli követelmények között. Kívánom hogy tartós és szilárd legyen. Gábor István DŐLT SOROK Könyvek, menekültekről A közhiedelemmel ellentétben nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki mostanság erdélyi menekültekről írjon könyvet. S lám mégis akadtak vállalkozó kedvűek: dr. Kende Péter Erdélyből jöttem és Franka Tibor Most jöttem Erdélyből című munkája szinte egy időben került a könyvesboltokba. És hogy miért kell bátorság? Nos, ellentétben az utóbbi évtizedek ma már bevallottan hibás gyakorlatával, politikai megfontolásokból már nem gördítenek akadályokat az erdélyi magyarság sorsával foglalkozó írásművek megjelenése elé. A merészség máshoz szükségeltetik. Többek között ahhoz, hogy az Erdélyből menekültek ellentmodásokkal jócskán terhelt világát, a probléma társadalmi összetevőit a riport eszközeivel mutassák be. E műfaj szabályai ugyanis kérlelhetetlenek, nem tűrik a mellébeszélést... A magyar társadalom egyik súlyos traumájának újabb, tragikus fejleményeiről írni tehát rendkívüli írói tisztességet, érzékenységet kíván. Ebben a témában minden megnyilatkozásnak különös súlya van, a kimondott és leírt szó terhe ezerszeres, már csak azért is, mert sokáig hiányzott a közösségi állásfoglalás, aminek nyomán Magyarországon magánvélemények millióiból állt össze az Erdély-kép. Ha ez a gondolatmenet elfogadható, akkor a kedves ■olvasó nyilván megérti óvatosságomat e könyvek kapcsán. Kérdezni nagyon nehéz riporteri feladat. Jól kérdezni egyenesen művészet. Ebbőlkövetkezik, hogy fontos ügyekben rossz technikával faggatni embereket hiba. Mégpedig a súlyosabbak közül való. Az Erdélyből különböző okok miatt kitántorgottak sorsa nem tűr semmilyen manipulációt, csak a valóság abszolút hiteles bemutatása adhat tisztességes képet arról, mi is történik napjainkban két azonos szövetségi rendszerhez tartozó ország között. És ebből a szemszögből nézve nem szimpatikus számomra az, hogy Kende Péter többnyire az előzetes elképzeléseihez keres odaillő válaszokat. Kérdéseket tesz fel, amelyekre simán, szinte maguktól feszülnek rá a feleletek, mikor, mit kíván az írói szándék. Szinte semmi sincs az olvasóra bízva... Franko könyve viszont profi riporteri munka (ez tőle el is várható...), úgy faggat, ahogy újságírónak kérdeznie kell. Élesen, pontosan, tárgyszerűen. És ettől lesz meggyőző. Pedig nem zár le semmit, nem ad receptet semmire — egyszerűen bemutatja a tragédiát. És az olvasó hozzáteheti a maga történeteit, netán a saját traumáit. S mert a menekültek ügye nagyon is égető, napi gond — és míg nincs meg fontos ügyekben olyannyira fontos távlat —, ezzel a módszerrel sikeresen védi ki az esetlegesség csapdáját. Mondatait, alakuljon bárhogy is a jövő, évek múltán is vállalni lehet. S a riport műfajában — mindez oly ritkán sikerül... Dénes D. István Magyar Nemzet 9 RÉGI HÍRÜNK A VILÁGBAN I. Az erdélyi diplomácia múltjából X. KÁROLY GUSZTÁV svéd király hazánkban oly huzamosan időzött diplomatájának, Claes Brorsson Balamb-nak (1622— 1698) nálunk tett megfigyeléseinek egyes részleteiről korábbi munkáimban már megemlékeztem. Ezúttal nem magyar- és erdélyországi feljegyzéseinek eddig publikálatlan részeit mutatom be, hanem az oszmán birodalom fővárosában, Konstantinápolyban vagyis Sztambulban végzett diplomáciai ténykedésének reánk vonatkozó, vagy legalább is velünk kapcsolatos eseményeit. Azokat a külön-külön apró, jelentéktelennek tűnő epizódokat, amelyek reávilágítanak az önálló Erdély diplomáciai életeinek mindennapjaira, szokásvilágára, az erdélyi követek és más országok oda akkreditált diplomatáinak viszonyára — vagyis jócskán kiegészítik Biró Vencelnek 1921- ben és Georg Müllernek 1925-ben megjelent írásait. Az uppsalai, majd a németalföldi leideni egyetem jelesen végzett hallgatója előbb német földön teljesített diplomáciai szolgálatot, majd egy időre átvette családi birtokának kezelését és ennek során arra is talált módot, hogy megírja első, közjogi témájú könyvét Udvari és hadügyi tanácsossá történt kinevezése után .követte uralkodóját, X. Károly Gusztávot (1654—1660), Krisztina királynő utódát lengyelországi hadjáratába. Megkoronázásának törvényességét II. János Kázmér lengyel király (1648—1669) nem akarta elismerni, lévén jómaga jezsuita, egyben a bíborosi kalap viselője, aki ellen éppen emiatt lázadtak fel kozák és tatár alattvalói. Károly Gusztáv ezeket a zavarokat a maga javára akarta kamatoztatni és erős szövetséget kötött II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel, valamint Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemmel János Kázmér lengyel király ellen. II. Rákóczi György szeme előtt Báthori István lengyel királyságának példája lebegett és ezért kockára téve a virágzó Erdély politikai biztonságát és gazdasági jólétét, nagyon is kalandos útra lépett. Seregével 1657-ben megindult Lengyelországba, ahol — bár vezére, Kemény János a svédekkel egyesülve még elfoglalta Varsót — rövidesen beteljesült balvégzete, szép serege tatár rabságba került és Erdély rettenetesen megszenvedte a töröktől, tatártól a fejedelem nagyravágyásának az árát Hogy a Fényes Porta jobbhozzáállását" még az utolsó pillanatban kieszközölje, látott hozzá királyi ura megbízásából Balamb konstatinápolyi küldetése teljesíésének. Ennek eseményeiről, eredményeiről számolt be jóval missziójának befejezte után, 1679- benkiadott könyvében, melyeknek Erdély diplomáciai életével foglalkozó részeit — némileg sűrített formában — itt kapja kézhez az olvasó. A svéd király egyrészt el akarta oszlatni az oszmán vezető köröknek azt a megrögzött aggodalmát, mely a svéd nagyhatalmiság esetleges megvalósulásában a törökellenes szövetkezés új vezető hatalmát látta, másrészt „el akarta téríteni a török császárt, attól a vészthozó gondolattól, melyet felséges uramnak, Károly Gusztávnak Rákóczi György erdélyi fejedelemmel kötött szövetsége oltott bele, s arra késztette, hogy nagy török erőket küldjön őfelsége és a szóban forgó erdélyi fejedelem ellen... Küldetésem megvalósítása során rendkívüli nehézségekkel kellett megbirkóznom már a kezdetektől fogva. A lengyel hadjárat miatt természetesen nem utazhattam Lengyelországon keresztül és jogszerűen Ausztrián és Magyarországon át sem, mivel a Habsburguralkodó megtagadta számomra az útlevél kiszolgáltatását. Ezért álruhábanés parókával, éjnek idején keltem útra Stettimből és még titkárom sem tudhatta utazásom célját A bécsi svéd követség egy embere és egy magyar postamester volt egyedül beavatva a titokba; ezek egy megadott helyen találkoztak velem és segítettek további utamon. Sokféle útlevéllel láttak el — egyikben üzletembernek tüntettek fel, a másikban diáknak, a harmadikban vándoriparosnak stb. Több helyen kis híján felismertek, de végül is parókám „megvédett” — ugyanakkor egy régi jó barátom, akivel Lipcse környékén találkoztam, nem ismert fel, s a drezdai udvar emberének nézett." 1657. február 22-én indult el Stettínből — mely 1637 óta svéd uralom alatt állt — és Berlin, Lipcse, Drezda, Prága, a morvaországi Jihlava és Bécs útbaejtésével érkezett első magyarországi állomására, Pozsonyba. További hazai útvonala Trencsény, Rózsahegy, Lőcse, Eperjes, Tokaj, Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagyszeben, s végül Brassó volt, ahonnan Bukarest érintésével Szilisztrián és Sumlán át igyekezett a török birodalom fővárosába. MAGYARORSZÁGI idézése SORÁN megfordult Sárospatakon is, de itt bujkálnia kellett, „mert éppen akkor érkezett oda Rákóczi László sárosi főispán, valamint a krakkói püspök, Gembeck Péter, negyven nemes — mind katolikus, lengyelek és császárpártiak — kíséretében. Bujkálásomban Halápi Márton tiszttartó segített, aki négy hajdút és hat lovat bocsátott rendelkezésemre.” Balamb erdélyi élményeit már ismerjük az előző közlésekből, s tudjuk, hogy a fejedelmi udvarba bogárfalvi Sebesi Ferenc vezette be, akinek sztambuli működésére még röviden visszatérünk. A kolozsvári nagy fogadás után, amelyet a fejedelem édesanyja tartott, Balamb a már említett útvonalon folytatta útját. 1657 május 12-én érkezett a Konstantinápolytól négy órányira eső helyre, Kücsükcsekmedzsébe, a Portára igyekvő európai követek várakozási pontjára. Itt egy karavánszerájban szállt meg, ahová esti hat órakor elébe siettek a Konstantinápolyban rezideáló erdélyi követ beosztottai. Az erdélyi követet már előző napom lovasküldönc útján értesítették érkezésérőlis rajta keresztül a nagyvezért is. „Ideérkezett borosjenői Tisza István követ és Harsányi Jakab is, Rákóczi fejedelem szekretáriusa. Május 13-án somogyi Thordai Ferenc, a fejedelem rendkívüli követe a követség tagjaival együtt elindult Konstantinápolyba; velük együtt küldtem titkáromat, Jonas Klingstedt-et is. Másnap már jómagam is oda indultam Félúton várt reám az erdélyi rezidens, beosztottai társaságában, míg a török császár részéről Ali aga fogadott huszonnégy csaus élén. Ezek kíséretében folytattam utamat a fővárosba, elöl kettesével vonultak a csausok, majd az erdélyi kíséret, utána a mellém rendelt Ali aga. őt követték az erdélyi követség tagjai, majd az én hat lóvonta hintóm, melyben egyedül foglaltam helyet. Utánam a kocsik, amelyekben embereim ültek, végül pedig a málhásszekér. Ily módon vonult át a városon — majd lépett ki a drinápolyi kapu alatt — addig a házig, amelyet szállásául jelöltek ki Balata városrészben, nem messze az erdélyi követség épületétől. A svéd küldött szállását a szultán rendeztette be a maga költségén. „Mihelyt elrendezkedtem, megjelent mind az angol, mind a francia követ, sőt a holland követ megbízottja is. Ez utóbbit azonban az én csausom nem engedte be, azzal az indokolással, hogy még nem fogadott a nagyvezír, még kevésbé a császár. „Gondviselőm", Ali aga jócskán felindult azon, hogy franciák és angolok jöttek hozzám még mielőtt a császár és a nagyvezír fogadott volna, de sikerült meggyőznöm afelől, hogy mindez csak a keresztényeknél megszokott udvariassági aktus. Válaszom ki is elégítette Ali agát Ezután megkértem Harsányi Jakab urat, hogy fordítsa le megbízólevelemet törökre és ismertesse azt a nagyvezírrel”. Május 15-én értesítették, hogy 17-én a nagyvezír, 19-én a szultán fogadja kihallgatáson. Bármily csábító lenne a két külsőségekben különlegesen gazdag a diplomáciai tisztelgés pontos ismertetése, terjedelmi okok ezt nem teszik lehetővé. A kihallgatásra egyébként mind az erdélyi, mind a francia követség személyzete elkísérte Küprülit Mehmed küszöbéig. A Balamb által a franciák, majd a törökök számára rendezett lakomák leírása után ezt olvashatjuk a svéd diplomata naplójában: „Az erdélyi főkövetet, Thordai Ferencet a vezír Terzanában, az Aranyszarv északi partján fogadta. Thordai fejedelem nevében üdvözölte a vezírt, de az úgy tett, mintha nem is ismerné. Megkérdezte: „ugyan ki is ez a Rákóczi? Én semmit sem tudok róla!". Azt sem érti — tette hozzá -— miként lehet Erdély fejedelme, hiszen nem is Erdélyben tartózkodik, hanem Lengyelországban. Először a nagyvezír igen keményen beszélt az erdélyi követtel, de azután szelídebb hangra váltott.” „Másnap megbízottam útján engedélyt kértem hogy a holnapi szultáni kihallgatáson az erdélyi követség tolmácsát — Zülfikár agát, egy, erdélyi renegátot — vehessem igénybe, mivel az én tolmácsom kevésbé járatos mind a nyelvben, mind az érintett témakörben.”. ÉRDEMES NÉHÁNY MONDATOT szentelni Zülfikár tolmácsnak, hiszen az Erdélyből érkezett követek személyzetének különösen fontos tagjai voltak e funkció hordozói. Az idősebb Zülfikár tolmács pécsi származású volt, Bethlen Gábornak a Portán szerzett bizalmasa, akit Branderburgi Katalin, mint fejedelem, szintén barátjának nevezett Amikor több évtizedes szolgálat után meghalt, fia — Mehmed aga — követte őt hivatalában, aki szintén kiérdemelte a belé helyezett bizalmat — igaz, ezt busásan meg is fizettette. Utóda a zsidó Juda lett, aki szintén becsületes tolmácsnak bizonyult — , igaz, szolgálatának megkezdése előtt kemény fogadalmat kellett tennie: „...ha valami csalárdságot, hamisságot vagy az ártalmas dolgoknak megjelentésében személyválogatást néznék, a föld engemet elnyeljen, a bélpoklosság reám szálljon, hirtelen halállal haljak meg, a guta megüssön, a vérfolyás reám szálljon... és ha igaz nem leszek, töröljön el eggemet az Adonai hatalma” és így tovább... A szultáni kihallgatás leírása terjedelmesebb — íme néhány mondat, ízelítőül: „Hajnali három és négy óra között indultam el szállásomról alpestesi Balogh Máté úr, somogyomi Thordai Ferenc rendkívüli követ úr társaságában, természetesen elöl két lovas csaussal; a menetet a velünk tartó francia és más diplomaták zárták le.” „Mikor minden elcsendesedett, belefogtam latin nyelvű beszédembe, s átadtam megbízólevelemet, valamint előadtam királyom üdvözletét. Egy pasa átvette az irományt, átadta a nagyvezírnek, aki azt a szultán lábához helyezte. Mikor beszédemben az érdemi részhez érkeztem, a nagyvezír félbeszakított, mondván, hogy ő már mindezt a szultán elé terjesztette. Utána Erdély követe szólt néhány mondatot, s adta át fejedelme levelét. Majd érkezésünk rendjében hazatértünk szállásainkra." Érdemes közbefűzni, hogy a magyar követség épülete a „Magyarok utcájában"(Madsarlar jokusu) emelkedett. Bethlen Farkas (1639—1679) erdélyi történetének tanúsága szerint Szülejénán szultán ajándékozta még a Magyarországból kiszakított új fejedelemségnek, s azt 1699-ben az erdélyi kancellária, 1700-ban pedig az erdélyi kormányszék még az ország tulajdonának tartotta. 1640-ben a rossz állapotban lévő házat ürmösi Maurer Mihály követ rendbe hozatta, miáltal az alkalmas volt más országok fogadására is. Az emeletes épület földszintjét istállók foglalták el, lakószobákkal. A földszint kőből épült, a többi téglából; teteje cserepesvolt Volt kertje, a kertben kút Mindenre a követség szolgája ügyelt fel, „a legtovább szerepelt József zsidó szolga aki vagy ötven évig szolgálta hűségesen a kapitihát vagyis az állandó követet TL). A követ megírta róla,hogyha meghal, soha ilyent nem kapnak. Éjjel-nappal eleget talpalt, megérdemelte a posztot, s s az évi 50 forint fizetést, bár azt is hiányosan kapta” — olvashatjuk a Török—Magyarkori Állam Okmánytár IV. kötetében és másutt is. Tardy Lajos