Magyar Nemzet, 1988. június (51. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-06 / 134. szám
Hétfő, 1988. június 6. A Magyar Nemzet Galériája Benes József kiállítása Június 30-ig látható a makói József Attila Múzeumban Gondolkodószék Az egészség hasznáról Tűrödjön többet az egészségével! — buzdít a szép mosolyú hölgy a tévében. Megjelenése már maga az ígéret, hogy egy kis figyelem, és lámndék leszünk, kedvesek és fiatalok. Így megy ez heteken, hónapokon át, mikor egy röpke üzemzavar következik. A bájos tünemény az egyik este elkéshetett a stúdióból — beteg volt a gyerek vagy kimaradt az ura, esetleg gyász érte — és a sminkes már nem tudott vele mit kezdeni. Szépen mosolygott most is, csak fáradtan egy kicsit, nem volt rajta festék, amitől a tükörbe nézve maga is megborzonghatott, hogy ily pőrén, kiszolgáltatottan kell megjelennie a nagyérdemű előtt. Azon az estén nem adott egészségnevelő tanácsokat, szokásától eltérően kissé komoran közölte, hogy Bejrútban ezúttal hány halott... mennyi az iráni frontokon, és hol lehet használt ruhát leadni az erdélyi menekültek számára. Más- vagy harmadnap a hölgy a megszokott módon üde és hamvas volt, a dohányzás káros voltáról is nyugodtan beszélhetett ezúttal. Finoman és udvariasan tette, ahogy lényéből következik. Sokan helyeslen bólogattunk is neki a képernyő előtt. Mert valóban, egészségesnek lenni nem csupán jó dolog, de hazafias cselekedet is, továbbá nagyon helyes, ha az országgyűlés egy szenvedélybetegség káros hatásaival foglalkozik, és nem utolsósorban mindenkinek deklarált joga van az egészséges élethez és környezethez. Ezt pedig senki sem csorbíthatja rossz szokásaival. Különösen akkor nem, ha az egészség megőrzésének nemzeti programja van. . Ha nem volna ilyen, akkor meg kéne hirdetni, ez világos. Az is, hogy tervek, eszmények, célok nélkül létezni nem lehet — legyen hát ezek közül a testi harmónia... ■ Úszszunk tehát legalább háromszor hetente, menjünk a zöldbe hétvégeken, együnk sok zöldséget és gyümölcsöt, jó sajtokat és sovány húsneműt. Méressük meg időnként a vérnyomásunkat, ne hanyagoljuk el fogazatunkat ... Mindezt felsorolva úgy tűnhet: aki ezeket ajánlja, az gúnyolódik velünk. Mi ne tudnánk, hogy mindez kellemes, hasznos dolog? Oly balgák volnánk, hogy önnön vesztünkre törünk? Nem. Mi, pestiek például a kontinens vélhetően legrosszabb levegőjű városában ülünk a tévé, a rádió előtt, hallgatjuk egyre rosszabb lelkiismerettel a hasznos tanácsokat, és azt, hogy számos jogunk egyike az egészséges léthez való. Itt dolgozunk — napjában talán legtöbbet Európában — már ami a munkában töltött időt illeti —, és innen indulunk sétára, ha megtehetjük, tarlóit hegyeinkbe vagy oda, ami ezekből megmaradt. És itt szeretnénk szépek, okosak és edzettek lenni. Nem biztos, hogy igazunk van, de arra gondolunk: életünk minőségének javítása sem törvénnyel, sem rendelettel, de még propagandával sem lehetséges. Először a meglevő törvények betartásával kellene kezdeni. Mert van ilyen a levegő meg a víz oltalmára, és van még számos hasonló ... Aztán azzal kéne folytatni, hogy ne terhelje adó a környezetvédelminek mondott beruházásokat , amelyeknek a környezet védelméhez általában amúgy sincs sok közük, céljuk többnyire a károsodás mérséklése ... Ezek után törhetnénk a fejünket azon, hogy szigorúan gazdasági szempontokból mérlegelve a dolgot mi célszerűbb: az olcsó sportolási lehetőségek megteremtése vagy ezek híján a gyorsan növekvő egészségügyi számlák tisztességes és lehetséges fedezése... És mi lenne, ha az Egészségügyi és Szociális Minisztérium az egészséges életre nevelő propagandát a kormányon belül is megkezdené. Megkérdezvén például a kereskedelmi tárcától, hogy a kétütemű gépkocsik ismételt megvásárlását pusztán kereskedelmi, netán politikai, esetleg erkölcsi kérdésnek is tekinti? Aztán a pénzügytől tudakozódna, hogy a városi levegőt kevésbé szennyező nyugati kocsik vámja valóban olyan jó üzlet, mint amilyennek látszik? A közlekedésügyi, esetleg a belügyi hatóságoktól is meg lehetne kérdezni: a már meglevő és katasztrofális műszaki színvonalú és állapotú gépkocsik rendszeres ellenőrzése miért nem lehetséges. Mert ami ezen a címen évek óta történik, az már szinte komédia, nem pedig átgondolt tevékenység. Tudjuk persze, hogy a jelenlegi helyzetben — mely szókapcsolat nálunk még mindig mentség és magyarázat mindenre rossz vért szülne, ha a kis keresetű gépkocsi-tulajdonosok ezreitől bevonnák a forgalmi engedélyt. Ráadásul olyan kocsik engedélyét, amelyeket busás haszonnal az állami kereskedelem értékesít... Ám kétségtelen: ezekkel az autókkal is lehet tenni valamit, hogy legalább saját műszaki színvonaluknak megfelelően működjenek. De ez a „valami” lehetőleg ne két cintányér öszszeverése legyen annak tiszteletére, hogy valamely vidéki szövetkezet akár évi negyvenötven kétütemű gépkocsi átalakítására is képes! Márpedig ennek a cintányérnak a zenéjétől — nagyobb dicsőségünkre — az egész hazai sajtó hangos volt napokig. Tízévesnél régebbi , adat, mely szerint a főváros nem egy részén az ott lakó annyi mérgező anyagot szív be naponta, mint amennyi száz cigaretta füstjében található. De hol vagyunk már attól? Azért ne gondolja senki, hogy a jobb levegőre nincs remény. Bár sanda ez is. Mert lám, mennyi minden történt a Balatonért, miután annak állapota komoly gazdasági — vagyis vendégforgalmi — érdekeket veszélyeztetett. A pesti gépkocsibűzt is megszűrik majd, ha vendégeink sorra elmaradnak a fojtó füst miatt. Addig szívjuk persze, és keveset dohányzunk, meg rendszeresen uszodába járunk , ha lehet. (megay) Magyar Nemzet A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL Esélyegyenlőség? Kisebbségi jogok? Politikai érdekképviselet? Válságos a cigányság helyzete Mára már felismert és hangoztatott igazság, hogy csak önrendelkezésre képes, felelős állampolgárok, a politikába egyenrangú félként bevont, partnerként együttműködő társadalmi szervezetek hozhatnak létre új közmegegyezést. Hogyan látja ebből a szempontból a Magyarország lakosságának öt százalékát kitevő cigányság helyzetét Zsigó Jenő, a Fővárosi Tanács Cigány Szociális és Művelődési Módszertani Központ igazgatója? — Egy megközelítően jó társadalomban az határozza meg az emberek közérzetét, hogy milyenek a fizikai és társadalmi életesélyeik. Nagyjából négy évtizedet áttekintve, azért került meghasonlott állapotba a lakosság egy része, mert a meghirdetett ideológiák, eszmék nem váltak valóra. Ez részben az alkotmányos jogokra vonatkozik, hogy minden ember egyenlő, a tudás mindenkié, és így tovább. Nos, a szociológia, a deklarációknak ellentmondva, már évek óta bizonyította, hogy az előnyös és hátrányos társadalmi helyzetek öröklődnek. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a magyarországi cigányság helyzetét, akkor katasztrofális állapotokat találunk. Katasztrofálisnak tekinthető, hogy a felnőtt munkaképes cigány férfilakosság hetvenötnyolcvan százaléka segédmunkás és betanított munkás munkakörben dolgozik; hogy a gyerekek ötven-hatvan százaléka tizenhat éves koráig sem végzi el a nyolc általánost és utána már csak minimális esélye van az elvégzésére; hogy csak század százalékokban fejezhető ki azoknak acigányfiataloknak az aránya, akik bekerülnek a középiskolába, illetve a felsőfokú iskolákba. Ide sorolható az, hogy a legrosszabb lakáskörülmények között él a cigányság többsége, hetven-nyolcvan százaléka hátrányos földrajzi település- és lakásviszonyok, 50—60 ezren pedig putritelepeken, embertelen körülmények között. Nagyjából tíz évvel ezelőtti az adat, a cigányság átlagélet-, kora tizenöt évvel kevesebb, mint a nem cigány lakosságé. Mindez azt jelenti, hogy a legrosszabb fizikai feltételek mellett a legnehezebb fizikai munkákat kell végezniök, és ez évtizedekkel rontja fizikai életesélyeiket. A társadalmi életesélyek azt jelentik, hogy mennyire tudnak hozzájutni az emberek ahhoz a tudáshoz, amellyel a társadalomban érvényesülni lehet Mindkét terület amely az emberek életében, perspektívájában meghatározó, a cigányok születése pillanatában determinált. A „másság“ üldözendő? — Sportszerűtlen társadalomnak érzem a miénket Úgy hirdetjük meg a versenyfeltételeket hogy azzal mindenkinek egyenlő esélyeket adunk. Ezzel szemben mindenki csal a valóságban, az időmérő, a rajtbíró, a versenyzők. Százméteres versenyfutásban ábrázolva, a cigányság kezén-lábán különböző béklyókkal kerül a rajtvonalra. Ezek a béklyók a lakáskörülmények, az iskolázatlanság, a munkakörülmények és a munkanélküliség, az előítéletek. A versenytársak pedig nem a rajtvonalról indulnak, hanem a társadalmi rétegződésnek megfelelően ki harminc méterre áll, van, aki a kilencven, vagy éppen a kilencvenkilenc méterre, így folyik a verseny. Aki célt ér, az társadalmi megbecsülési előnyöket élvez, aki vesztes, az viszont nem kap segítséget, szolidaritást, mint a sportban a fair-play szabályai szerint hanem megbélyegződik. Ez a megbélyegződés folyamat kíséri a cigányság nagy részét élete végéig. A katasztrofálisként jellemzett iskolázási, foglalkozási, lakás- és egyéb adatokat a többségi magyar társadalom hajlamos úgy felfogni, mint a cigányság önhibáját, egyéni felelősségét. Bizonyítható-e, hogy ezek az adatok nem önhibák sorozatait tükrözik? — Több dologgal is bizonyítható. Az első az oktatás diszfunkcionális működése, mely az első osztályba került gyermekeknek elméletileg egyenlő esélyt hirdet Az iskola azonban képtelen a hátrányokat kiegyenlíteni. A hátrányok, a különbségek az évek folyamán nőnek, az előnyösebb helyzetből érkezett gyermekek előnyös helyzete megerősödik. a A szerkesztőség egyetért azzal, hogy az úgynevezett cigánykérdés” megérett a nyilvános vitára. S ezzel kapcsolatban szívesen adjuk közre otvm■óink véleményét is, hátrányos helyzet is megszilárdul — a leszakadás többnyire véglegessé válik. Úgy fogalmazzák meg ezt a kérdés szakemberei, hogy a magyar oktatási rendszernek arra van lehetősége, energiája, hogy a legjobb pozícióból érkező gyermekeket végigvezesse, de képtelen arra, hogy bármilyen hátránnyal érkező gyermekek esélyeit kiegyenlítse. A másik érvem, hogy egy meghatározott, többszázezres, többszörösen hátrányos helyzetben lévő etnikai kisebbség esetében az iskola ilyen mérvű diszfunkcionalitása nem oktatáspolitikai, hanem politikai kérdés. A magyar oktatáspolitika „eredményeként” az iskola évtizedeken keresztül százezerszámra „képezte” a segédmunkásokat, kielégítve a gazdaság segédmunkásszükségletét Ezzel önmagában nem lenne baj, ha az arányok nem ilyen torzan jelentkeznének. Az már politikai kérdés, ha a cigányok nyolcvan százaléka segédmunkás, betanított munkás a magyarországi munkamegosztási hierarchiában, és politikai kérdés, ha egy etnikai kisebbség nagyobb része egy társadalomban évtizedekig analfabéta és szakképzetlen marad. — A cigányok „önhibája” állandóan felmerülő kérdés, ami arra alkalmas, hogy az egyébként joggal lelkiismereti problémákkal küszködő többség azzal oldja meg a maga lelkiismereti problémáit, hogy a kisebbséget bűnbakká teszi. — Miért kezelendő kiemelten, elkülönítetten a cigányság problémája? Miért nem kezelhető a cigányok ugyanolyan többszörösen hátrányos helyzetű szociális rétegként, mint a fizikai és társadalmi életesélyeik szempontjából hasonló, más rétegek? — Valóban nagyon sok csoport került hátrányos helyzetbe, nemcsak a cigányság. De ettől még nem bélyegződnek meg e csoportok tagjai, nem kezdik gyűlölni önmagukat, hanem több választási lehetőségük is van. Megpróbálhatnak alkalmazkodni, megkereshetik a kiskapukat vagy politizálni kezdenek, megpróbálják érvényesíteni az érdekeiket valamilyen módon. A hátrányos helyzetű etnikai kisebbségnél ez másképp van, a közhangulat, az előítéletesség, mely a cigányokat körülveszi, megalázottságot, öngyűlöletet, félelmet vált ki belőlük. A másik ok, hogy szerintem egy hozzávetőlegesen 250 évvel ezelőtti megoldási modell éli túl magát a cigányprobléma esetében. Mária Terézia volt az, aki elsőként felfigyelve a cigányság helyzetére, „felvilágosult, humánus" módon akarta megoldani a cigányproblémát: megtiltotta a cigány nyelv használatát, a cigány szülőktől elvették gyermekeiket és nem cigányoknak adták oda, a cigányok nem rendelkezhettek vagyonnal, nem tarthattak lovat, hagyományos mesterségeiket nem űzhették, s hasonlók. Egy mondatban úgy fogalmazható meg ez a „humánus” megoldási mód, hogy az embereket ugyan életben hagyják, de az etnikai másságot likvidálni kívánják. Úgy gondolom, a cigányságtól ma is ugyanezt várják el: szabaduljon meg mindentől, ami mássá teszi viselkedésében, szokásaiban, nyelvében, hagyományaiban, öltözködésében. Ez volt, és ez ma is a rózsaszínű ígéret: ha a cigányság ezeket az „elvárásokat" teljesíti, akkor elnyeri azt a társadalmipresztízst, amit a pejoratívan használt cigány fogalommal lehetetlen elérnie. Tudathasadásos állapot — Ne ugorjuk át azt a történelmi időszakot, amikor nemcsak az etnikai másságot, hanem az egyedeket is likvidálni kívánták. Erről azért is beszélnünk kell, mert a kelleténél kevesebb szó esik az 1944-ben koncentrációs táborokba hurcolt cigányokról. És azért is, mert a mai napig hallani lehet vissza-visszatérő szélsőséges, előítéletes megnyilvánulásokat, hogy a cigányokat össze kellene fogni, táborokba zárni, megsemmisíteni. Más kérdés persze a végrehajtás... — A végrehajtást mindig megelőzte az ilyen hangulat. Most, 1988-ban, Magyarországon büntetlenül lehet olyan falfeliratokat festeni, hogy „Cigánymentes övezet", „Gyilkold a cigányt”, „Cigánypüfölő gárda". Nyíltan lehet fasiszta megjegyzéseket tenni rádióban, tévében, újságokban. Az emberek bátorítást éreznek arra, hogy megtehetik, holott ez az alkotmánnyal és minden törvényességgel szemben áll. — A cigányság megítélésében nagyon fontos szerep jut a tömegkommunikációnak. Ennek köszönhető, hogy a közvélemény ma két dolgot tud a cigányokról: hogy „túl vannak támogatva”, és hogy „bűnözők”. Pedig ismert tény, hogy ez a túltámogatási mítosz mennyire nem igaz. 1979—80- ban szociológusok húsz évre vissszamenőleg vizsgálták a cigányságot érintő szociálpolitikai intézkedések hatékonyságát. Ez a reprezentatív vizsgálat egyértelműen azt bizonyította, hogy a cigánysághoz töredékében sem jutnak el a rendelkezésre álló szociálpolitikai intézkedések. Soha nem volt olyan támogatási forma, amely csak cigányok részére lett volna kialakítva. Tudathasadásos állapot, hogy mást tud erről a politika, mást a tudomány, és mást a közvélemény. — Így van ez a bűnözéssel is. Néhány évvel ezelőtt a magyar bűnüldözés megkreálta a „cigánybűnözés”, a „cigánybűnöző" fogalmát Ez a jelzős szerkezet egyedülálló, hiszen nem beszélnek szlovák-, román-, szerb-, magyar- és nem tudom, milyen egyéb bűnözésről, ez a privilégium úgy látszik, csak a cigányságot illeti meg. A tömegkommunikáció segítségével pedig ez a fogalom elterjedt a köztudatban. Ennek csúcsteljesítménye Moldova György Bűn az élet című munkája, amelyben a szerző főként rendőr-riportalanyai segítségével közvetít olyan megállapításokat, kijelentéseket általánosításokat amelyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy a magyarországi lakosság többsége a cigányságot bűnözőként ítélje meg; veszélyérzet félelem, esetleg agresszió keltődjön benne a cigánysággal szemben. Félmegoldások, kísérletek — Mit tehet a politikai vezetés a cigányság helyzetének javításáért, az előítéletek csökkentéséért? — A politika mára ilyen szempontból valószínűleg úgy ítéli meg, hogy lehetetlen helyzetbe került, mert amikor ténylegesen döntenie kellett volna, akkor nem tette meg. Időközben a hátrányos helyzet továbböröklődése közrejátszott abban, hogy az előítéletek megerősödjenek, „igazolást nyerjenek”. Az előítéletek fokozódása, kiéleződése viszont abszolút politikai tényezővé vált. A politikai mulasztások előidézték az előítéletek fokozódását, az előítéletek fokozódása pedig úgy hat vissza, hogy lehetetlenné tesz bármilyen politikaibeavatkozást a cigányság helyzetébe, mert olyan a közhangulat, hogy ezt kockázatos lenne megkísérelni. Születtek ugyan különböző „megoldási javaslatok”, ilyen például a Hazafias Népfront ötlete, miszerint a vajda-rendszert kellene visszaállítani, pedig az soha nem volt szerves része a cigányság életének, a cigányok a családfői, nemzetségfői, törzsfői vezetést ismerték. A Mária Terézia idején meghonosított vajda-rendszer a külső környezettel, a helyi hatalommal, a helyi erőszakszervezettel való együttműködést szolgálta. Visszaállítása feudális állapotokat hozna vissza a közéletbe ... Ilyen továbbá, hogy a cigányság társadalmi presztízsével nem lenne semmi baj, csak a lumpenek és a bűnöző életmódot folytatók vetnek rossz fényt a cigányságra, úgyhogy a cigányság tisztítsa meg sorait, fogja meg a kezét a bűnözőknek, és maga vezesse őket jó útra vagy a börtönbe. Ez pedig olyan hazug várakozást kelt a cigányokban, hogy ha részt vesznek ebben a „megtisztítási” folyamatban, akkor a társadalmi presztízst automatikusan kivívják. Ez félelmetes ideológia, hiszen a bűnözésnek elég pontosan ismert és meghatározott társadalmi okai vannak, és ebbe csak oktatás-, lakás-, foglalkozáspolitikával lehetne beavatkozni. Mindaddig, amíg ezek a feltételek nem változnak, a bűnözés törvényszerűen újratermelődik, és nem csupán a cigányság körében, hanem minden peremhelyzetbe sodródott társadalmi réteg körében. Az Országos Cigánytanács bűnmegelőzési tanácsok létrejöttét kezdeményezte. Számomra ijesztően deformált, cinikus gondolat a „megoldást” a BON fogalmához kötődően keresni. Cigány önkéntes rendőri alakulatok szerveződnek, és ahelyett, hogy tényleges politikai érdekképviselet megfogalmazására vagy kialakítására törekednének, cigány bűnüldözési és bűnmegelőzési gyakorlat kezd kialakulni. Ez a torz „megoldási modell” azért is működtethető, mert a cigányságot valóban megosztják a ránehezedő, súlyos előítéletek. A bűnmegelőzési tanácsok működése azt a maradék szolidaritást kezdi ki, ami még létezik a cigányok között A cigányságon belüli kollektív tudathasadást jellemzi, hogy míg a magyar emberekben a közülük kikerülő bűnözők emlegetése nem okoz lelkiismereti problémát addig a cigányságnál a cigány bűnözők reflektorfénybe állítása félelmet, szégyenérzetet és az etnikai másságtól való menekülés kényszerét váltja ki. A tudathasadás tehát azért kollektív — a segédmunkástól az egyetemi, végzettségű szakemberekig bezárólag —, mert a kollektív kezelés előnyöket nem nyújt de ugyanakkor a „cigánybűnözés” sulykoló emlegetésével kiváltott mindinkább fenyegetővé fajuló közhangulat az egész cigány társadalmat egységesen sújtja. A sajátosság megélhető méltósága — Változtatna esetleg a cigányok önbecsülésén, megosztottságukon, ha nem felemásan megfogalmazott státusuk volna, hanem nemzetiségként, azaz kollektív jogokkal rendelkező etnikai kisebbségként lennének elismerve? — Alapvető emberi igény, hogy el tudjuk fogadni önmagunkat. Ha a cigányság százezrei előtt az a kép áll, hogy cigányságuk felvállalhatatlan, mert a társadalomban a cigány fogalom csak pejoratív tartalommal létezik, akkor nem kell különösen bizonygatni, milyen fontos lenne annak vállalhatóvá tétele, hogy valaki cigány. Azzal pedig, hogy nyelvüket az oktatás- és kultúrpolitika évtizedekig letagadta, kultúrájukat a korszerűtlenség inadekvát kritikájával illette, megtagadta értékeiket , megfosztották őket azoktól az alapelemektől, amelyek segítségével vállalhatóvá tehető egy etnikumhoz való tartozás. Mindenképpen bűnös dolognak tartom azt, ha egy kisebbség kultúráját, hagyományait, nyelvét, szokásait nemlétezőnek, kevésbé értékesnek nyilvánítják.— A cigányság egy része maga sem kívánja a nemzetiségivé válást ... — Ez törvényszerűen következik az előbb elmondottakból. Ez nem a cigányok szabad vállalása és döntése, hanem kényszerpálya. Ha a cigányság vállalása nem jelentene megbélyegzettséget, akkor az embereknek döntési lehetőségük lenne. Ebben a helyzetben csak menekülési lehetőségük van. A nemzetiséggé nyilvánítás nem azt jelentené, hogy mindenkinek, aki cigány, tetszik — nem tetszik, cigánynak kell vallania magát. Egyszerűen a vállalhatóságot, választhatóságot jelentené, az önfeladás helyett az emelt fő magatartását, a sajátosság méltóságának megélését, kinyilváníthatóságát. — Milyen esélyei vannak a cigányságnak? — Van egy olyan félelmem, hogy a sok feladat között a cigányság helyzetének megoldása a legeslegutolsó, úgy is mondhatnám : a cigányságról ebben a helyzetben a hivatalos politika mintha lemondott volna. A kialakulóban lévő új gazdasági működésben emberek hatalmas csoportjaira, amelyeket eddig kitermelt magából a társadalom, már nincs szükség, egyszerűen leselejteződnek. Pedig közös felelősségünk, hogy a Magyarországon élő — a becslések szerint mintegy félmillió — magát magyarnak valló cigánynak milyen életesélyei vannak. Ahhoz, hogy a demokrácia alapját képező esélyegyenlőség feltételei a cigányság életében is megteremtődjenek, politikai bátorságra, következetességre van szükség. Emellett feltétlenül szükség lenne még egy változásra, ez pdig a cigányságot magát érinti. Arra az eddigi gyakorlatra berendezkedni, hogy a cigányság sorsáról, helyzetéről, jövőjéről mások döntsenek, és mindig azt feltételezni, hogy ezek a döntések jók és a cigányság, de tágabb értelemben az egész magyar társadalom érdekeit szolgálják, nem feltétlenül az egyetlen megoldás. A cigányságnak el kell jutnia addig, hogy felismerje közös problémáit, és ezek megoldását politikai úton keresse, párhuzamosan azokkal a társadalomban végbemenő folyamatokkal, melyekben csoportok, rétegek megfogalmazzák saját érdekeiket, és azt képesek politikai fórumokon is képviselni. A cigányság nem maradhat ki ebből a társadalmi folyamatból. Neményi Mária1