Magyar Nemzet, 1988. június (51. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-06 / 134. szám

Hétfő, 1988. június 6. A Magyar Nemzet Galériája Benes József kiállítása Június 30-ig látható a makói József Attila Múzeumban Gondolkodószék Az egészség hasznáról Tűrödjön többet az egészsé­gével! — buzdít a szép mosolyú hölgy a tévében. Megjelenése már maga az ígéret, hogy egy kis figyelem, és lám­­ndék leszünk, kedvesek és fiatalok. Így megy ez heteken, hónapo­kon át, mikor egy röpke üzem­zavar következik. A bájos tünemény az egyik este elkéshetett a stúdióból — beteg volt a gyerek vagy kima­radt az ura, esetleg gyász érte — és a sminkes már nem tu­dott vele mit kezdeni. Szépen mosolygott most is, csak fárad­tan egy kicsit, nem volt rajta festék, amitől a tükörbe nézve maga is megborzonghatott, hogy ily pőrén, kiszolgáltatot­tan kell megjelennie a nagyér­demű előtt. Azon az estén nem adott egészségnevelő tanácso­kat, szokásától eltérően kissé komoran közölte, hogy Bejrút­ban ezúttal hány halott... mennyi az iráni frontokon, és hol lehet használt ruhát leadni az erdélyi menekültek számá­ra. Más- vagy harmadnap a hölgy a megszokott módon üde és hamvas volt, a dohányzás káros voltáról is nyugodtan beszélhetett ezúttal. Finoman és udvariasan tette, ahogy lé­nyéből következik. Sokan he­lyeslen bólogattunk is neki a képernyő előtt. Mert valóban, egészségesnek lenni nem csu­pán jó dolog, de hazafias cse­lekedet is, továbbá nagyon he­lyes, ha az országgyűlés egy szenvedélybetegség káros hatá­saival foglalkozik, és nem utol­sósorban­­ mindenkinek dek­larált joga van az egészséges élethez és környezethez. Ezt pedig senki sem csorbíthatja rossz szokásaival. Különösen akkor nem, ha az egészség megőrzésének nemzeti prog­ramja van. . Ha nem volna ilyen, akkor meg kéne hirdetni, ez világos. Az is, hogy tervek, eszmé­nyek, célok nélkül létezni nem lehet — legyen hát ezek kö­zül a testi harmónia... ■ Úsz­­szunk tehát legalább háromszor hetente, menjünk a zöldbe hét­végeken, együnk sok zöldséget és gyümölcsöt, jó sajtokat és sovány húsneműt. Méressük meg időnként a vérnyomásun­kat, ne hanyagoljuk el fogaza­tunkat ... Mindezt felsorolva úgy tűn­het: aki ezeket ajánlja, az gú­nyolódik velünk. Mi ne tud­nánk, hogy mindez kellemes, hasznos dolog? Oly balgák vol­nánk, hogy önnön vesztünkre törünk? Nem. Mi, pestiek például a konti­nens vélhetően legrosszabb le­vegőjű városában ülünk a tévé, a rádió előtt, hallgatjuk egyre rosszabb lelkiismerettel a hasz­nos tanácsokat, és azt, hogy számos jogunk egyike az egész­séges léthez való. Itt dolgozunk — napjában talán legtöbbet Európában — már ami a mun­kában töltött időt illeti —, és in­nen indulunk sétára, ha meg­tehetjük, tarlóit hegyeinkbe vagy oda, ami ezekből megma­radt. És itt szeretnénk szépek, okosak és edzettek lenni. Nem biztos, hogy igazunk van, de arra gondolunk: éle­tünk minőségének javítása sem törvénnyel, sem rendelettel, de még propagandával sem lehet­séges. Először a meglevő tör­vények betartásával kellene kezdeni. Mert van ilyen a le­vegő meg a víz oltalmára, és van még számos hasonló ... Aztán azzal kéne folytatni, hogy ne terhelje adó a környe­zetvédelminek mondott beruhá­zásokat , amelyeknek a kör­nyezet védelméhez általában amúgy sincs sok közük, céljuk többnyire a károsodás mérsék­lése ... Ezek után törhetnénk a fejünket azon, hogy szigorúan gazdasági szempontokból mér­legelve a dolgot mi célszerűbb: az olcsó sportolási lehetőségek megteremtése vagy ezek hí­ján a gyorsan növekvő egész­ségügyi számlák tisztességes és lehetséges fedezése... És mi lenne, ha az Egészségügyi és Szociális Minisztérium az egész­séges életre nevelő propagan­dát a kormányon belül is meg­kezdené. Megkérdezvén példá­ul a­ kereskedelmi tárcától, hogy­ a kétütemű gépkocsik­ ismételt megvásárlását pusztán keres­kedelmi, netán politikai, eset­leg erkölcsi kérdésnek is tekin­ti? Aztán a pénzügytől tudako­zódna, hogy a városi levegőt kevésbé szennyező nyugati ko­csik vámja valóban olyan jó üzlet, mint amilyennek látszik? A közlekedésügyi, esetleg a belügyi hatóságoktól is meg lehetne kérdezni: a már meg­levő és katasztrofális műszaki színvonalú és állapotú gépko­csik rendszeres ellenőrzése mi­ért nem lehetséges. Mert ami ezen a címen évek óta törté­nik, az már szinte komédia, nem pedig átgondolt tevékeny­ség. Tudjuk persze, hogy a jelen­legi­ helyzetben — mely szókap­csolat­­ nálunk még mindig mentség és magyarázat min­denre­­ rossz vért szülne, ha a kis keresetű gépkocsi-tulajdo­nosok ezreitől bevonnák a for­galmi engedélyt. Ráadásul olyan kocsik engedélyét, ame­lyeket busás haszonnal az ál­lami kereskedelem értékesít... Ám kétségtelen: ezekkel az au­tókkal is lehet tenni valamit, hogy legalább saját műszaki színvonaluknak megfelelően működjenek. De ez a „valami” lehetőleg ne két cintányér ösz­­szeverése legyen annak tiszte­letére, hogy valamely vidéki szövetkezet akár évi negyven­ötven kétütemű gépkocsi átala­kítására is képes! Márpedig en­nek a cintányérnak a zenéjé­től — nagyobb dicsőségünkre — az egész hazai sajtó hangos volt napokig. Tízévesnél régebbi , adat, mely szerint a főváros nem egy részén az ott lakó annyi mér­gező anyagot szív be naponta, mint amennyi száz cigaretta füstjében található. De hol va­gyunk már attól? Azért ne gondolja senki, hogy a jobb levegőre nincs remény. Bár sanda ez is. Mert lám, mennyi minden történt a Bala­tonért, miután annak állapota komoly gazdasági — vagyis vendégforgalmi — érdekeket veszélyeztetett. A pesti gépko­csibűzt is megszűrik majd, ha vendégeink sorra elmaradnak a fojtó füst miatt. Addig szív­juk persze, és keveset dohány­zunk, meg rendszeresen uszo­dába járunk , ha lehet. (megay) Magyar Nemzet ­ A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL Esélyegyenlőség? Kisebbségi jogok? Politikai érdekképviselet? Válságos a cigányság helyzete Mára már felismert és han­goztatott igazság, hogy csak ön­­rendelkezésre képes, felelős ál­lampolgárok, a politikába egyen­rangú félként bevont, partner­ként együttműködő társadalmi szervezetek hozhatnak létre új közmegegyezést. Hogyan látja ebből a szem­pontból a Magyarország la­kosságának öt százalékát ki­tevő cigányság helyzetét Zsigó Jenő, a Fővárosi Tanács Cigány Szociális és Művelődési Módszer­tani Központ igazgatója? — Egy megközelítően jó társa­dalomban az határozza meg az emberek közérzetét, hogy milye­nek a fizikai és társadalmi élet­esélyeik. Nagyjából négy évtize­det áttekintve, azért került meg­­hasonlott állapotba a lakosság egy része, mert a meghirdetett ideológiák, eszmék nem váltak valóra. Ez részben az alkotmányos jogokra vonatkozik, hogy minden ember egyenlő, a tudás minden­kié, és így tovább.­­ Nos, a szociológia, a dekla­rációknak ellentmondva, már évek óta bizonyította, hogy az előnyös és hátrányos társadalmi helyzetek öröklődnek. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a ma­gyarországi cigányság helyzetét, akkor katasztrofális állapotokat találunk. Katasztrofálisnak tekint­hető, hogy a felnőtt munkaképes cigány férfilakosság hetvenöt­nyolcvan százaléka segédmunkás és betanított munkás munkakör­ben dolgozik; hogy a gyerekek öt­­ven-hatvan százaléka tizenhat éves koráig sem végzi el a nyolc általánost és utána már csak mi­nimális esélye van az elvégzésé­re; hogy csak század százalékok­ban fejezhető ki azoknak a­­ci­gányfiataloknak az aránya, akik bekerülnek a középiskolába, il­letve a felsőfokú iskolákba. Ide sorolható az, hogy a legrosszabb lakáskörülmények között él a ci­gányság többsége, hetven-nyolc­­van százaléka hátrányos földraj­zi település- és lakásviszonyok, 50—60 ezren pedig putritelepe­ken, embertelen körülmények kö­zött. Nagyjából tíz évvel ezelőt­ti az adat­, a cigányság átlagélet-, kora tizenöt évvel kevesebb, mint a nem cigány lakosságé. Mindez azt jelenti, hogy a legrosszabb fizikai feltételek mellett a legne­hezebb fizikai munkákat kell vé­­gezniök, és ez évtizedekkel ront­ja fizikai életesélyeiket.­­ A társadalmi életesélyek azt jelentik, hogy mennyire tudnak hozzájutni az emberek ahhoz a tu­dáshoz, amellyel a társadalomban érvényesülni lehet Mindkét terü­let amely az emberek életében, perspektívájában meghatározó, a cigányok születése pillanatában determinált. A „másság“ üldözendő? — Sportszerűtlen társadalom­nak érzem a miénket Úgy hir­detjük meg a versenyfeltételeket hogy azzal mindenkinek egyenlő esélyeket adunk. Ezzel szemben mindenki csal a valóságban, az időmérő, a rajtbíró, a verseny­zők. Százméteres versenyfutásban ábrázolva, a cigányság kezén-lá­­bán különböző béklyókkal ke­rül a rajtvonalra. Ezek a béklyók a lakáskörülmények, az iskolázat­lanság, a munkakörülmények és a munkanélküliség, az előítéletek. A versenytársak pedig nem a rajtvonalról indulnak, hanem a társadalmi rétegződésnek megfe­lelően ki harminc méterre áll, van, aki a kilencven, vagy éppen a kilencvenkilenc méterre, így folyik a verseny. Aki célt ér, az társadalmi megbecsülési előnyö­ket élvez, aki vesztes, az viszont nem kap segítséget, szolidaritást, mint a sportban a fair-play sza­bályai szerint hanem megbélyeg­­ződik. Ez a megbélyegződés fo­lyamat kíséri a cigányság nagy részét élete végéig.­­ A katasztrofálisként jellem­zett iskolázási, foglalkozási, la­kás- és egyéb adatokat a többségi magyar társadalom hajlamos úgy felfogni, mint a cigányság önhibá­ját, egyéni felelősségét. Bizonyít­­ható-e, hogy ezek az adatok nem önhibák sorozatait tükrözik? — Több dologgal is bizonyítha­tó. Az első az oktatás diszfunkcio­­nális működése, mely az első osz­tályba került gyermekeknek el­méletileg egyenlő esélyt hirdet Az iskola azonban képtelen a hát­rányokat kiegyenlíteni. A hátrá­nyok, a különbségek az évek fo­lyamán nőnek, az előnyösebb hely­zetből érkezett gyermekek elő­nyös helyzete megerősödik. a A szerkesztőség egyetért azzal, hogy az úgynevezett cigánykérdés” meg­érett a nyilvános vitára. S ezzel kap­csolatban szívesen adjuk közre otvm­­■óink véleményét is, hátrányos helyzet is megszilár­dul — a leszakadás többnyire véglegessé válik. Úgy fogalmaz­zák meg ezt a kérdés szakembe­rei, hogy a magyar oktatási rend­szernek arra van lehetősége, ener­giája, hogy a legjobb pozícióból érkező gyermekeket végigvezes­se, de képtelen arra, hogy bár­milyen hátránnyal érkező gyer­mekek esélyeit kiegyenlítse.­­ A másik érvem, hogy egy meghatározott, többszázezres, többszörösen hátrányos helyzet­ben lévő etnikai kisebbség eseté­ben az iskola ilyen mérvű disz­­funkcionalitása nem oktatáspoli­tikai, hanem politikai kérdés. A magyar oktatáspolitika „eredmé­nyeként” az iskola évtizedeken keresztül százezerszámra „képez­te” a segédmunkásokat, kielé­gítve a gazdaság segédmunkás­szükségletét Ezzel önmagában nem lenne baj, ha az arányok nem ilyen torzan jelentkeznének. Az már politikai kérdés, ha a ci­gányok nyolcvan százaléka segéd­munkás, betanított munkás a magyarországi munkamegosztási hierarchiában, és politikai kér­dés, ha egy etnikai kisebbség na­gyobb része egy társadalomban évtizedekig analfabéta és szak­képzetlen marad. — A cigányok „önhibája” állan­dóan felmerülő kérdés, ami arra alkalmas, hogy az egyébként jog­gal lelkiismereti problémákkal küszködő többség azzal oldja meg a maga lelkiismereti problémáit, hogy a kisebbséget bűnbakká te­szi. — Miért kezelendő kiemelten, elkülönítetten a cigányság prob­lémája? Miért nem kezelhető a cigányok ugyanolyan többszörösen hátrányos helyzetű szociális réteg­ként, mint a fizikai és társadalmi életesélyeik szempontjából hason­ló, más rétegek? — Valóban nagyon sok csoport került hátrányos helyzetbe, nem­csak a cigányság. De ettől még nem bélyegződnek meg e csopor­tok tagjai, nem kezdik gyűlölni önmagukat, hanem több választá­si lehetőségük is van. Megpróbál­hatnak alkalmazkodni, megkeres­hetik­ a kiskapukat vagy politi­­­zálni kezdenek, megpróbálják ér­vényesíteni az érdekeiket vala­milyen módon. A hátrányos hely­zetű etnikai kisebbségnél ez másképp van, a közhangulat, az előítéletesség, mely a cigányokat körülveszi, megalázottságot, ön­gyűlöletet, félelmet vált ki belő­lük.­­ A másik ok, hogy szerin­tem egy hozzávetőlegesen 250 év­vel ezelőtti megoldási modell éli túl magát a cigányprobléma ese­tében. Mária Terézia volt az, aki elsőként felfigyelve a cigányság helyzetére, „felvilágosult, humá­nus" módon akarta megoldani a cigányproblémát: megtiltotta a cigány nyelv használatát, a ci­gány szülőktől elvették gyerme­keiket és nem cigányoknak adták oda, a cigányok nem rendelkez­hettek vagyonnal, nem tarthattak lovat, hagyományos mesterségei­ket nem űzhették, s hasonlók. Egy mondatban úgy fogalmazha­tó meg ez a „humánus” megoldási mód, hogy az embereket ugyan életben hagyják, de az etnikai m­ásságot likvidálni kívánják. Úgy gondolom, a cigányságtól ma is ugyanezt várják el: szabaduljon meg mindentől, ami mássá teszi viselkedésében, szokásaiban, nyel­vében, hagyományaiban, öltöz­ködésében. Ez volt, és ez ma is a rózsaszínű ígéret: ha a cigányság ezeket az „elvárásokat" teljesíti, akkor elnyeri azt a társadalmi­presztízst, amit a pejoratívan használt cigány fogalommal le­hetetlen elérnie. Tudathasadásos állapot — Ne ugorjuk át azt a törté­nelmi időszakot, amikor nem­csak az etnikai másságot, hanem az egyedeket is likvidálni kíván­ták. Erről azért is beszélnünk kell, mert a kelleténél kevesebb szó esik az 1944-ben koncentrációs tá­borokba hurcolt cigányokról. És azért is, mert a mai napig halla­ni lehet vissza-visszatérő szélső­séges, előítéletes megnyilvánulá­sokat, hogy a cigányokat össze kellene fogni, táborokba zárni, megsemmisíteni. Más kérdés per­sze a végrehajtás... — A végrehajtást mindig meg­előzte az ilyen hangulat. Most, 1988-ban, Magyarországon bün­tetlenül lehet olyan falfeliratokat festeni, hogy „Cigánymentes öve­zet", „Gyilkold a cigányt”, „Ci­­gánypüfölő gárda". Nyíltan lehet fasiszta megjegyzéseket tenni rá­dióban, tévében, újságokban. Az emberek bátorítást éreznek arra, hogy megtehetik, holott ez az al­kotmánnyal és minden törvényes­séggel szemben áll. — A cigányság megítélésében nagyon fontos szerep jut a tö­megkommunikációnak. Ennek kö­szönhető, hogy a közvélemény ma két dolgot tud a cigányokról: hogy „túl vannak támogatva”, és hogy „bűnözők”. Pedig ismert tény, hogy ez a túltámogatási mí­tosz mennyire nem igaz. 1979—80- ban szociológusok húsz évre viss­­szamenőleg vizsgálták a cigány­ságot érintő szociálpolitikai intéz­kedések hatékonyságát. Ez a rep­rezentatív vizsgálat egyértelműen azt bizonyította, hogy a cigány­sághoz töredékében sem jutnak el a rendelkezésre álló szociálpoli­tikai intézkedések. Soha nem volt olyan támogatási forma, amely csak cigányok részére lett volna kialakítva. Tudathasadásos álla­pot, hogy mást tud erről a poli­tika, mást a tudomány, és mást a közvélemény. — Így van ez a bűnözéssel is. Néhány évvel ezelőtt a magyar bűnüldözés megkreálta a „cigány­bűnözés”, a „cigánybűnöző" fo­galmát Ez a jelzős szerkezet egyedülálló, hiszen nem beszél­nek szlovák-, román-, szerb-, magyar- és nem tudom, milyen egyéb bűnözésről, ez a privilé­gium úgy látszik, csak a cigánysá­got illeti meg. A tömegkommuni­káció segítségével pedig ez a fo­galom elterjedt a köztudatban. Ennek csúcsteljesítménye Moldo­va György Bűn az élet című munkája, amelyben a szerző fő­ként rendőr-riportalanyai segít­ségével közvetít olyan megállapí­tásokat, kijelentéseket általáno­sításokat amelyek tökéletesen­­ alkalmasak arra, hogy a magyar­­országi lakosság többsége a ci­gányságot bűnözőként ítélje meg; veszélyérzet félelem, esetleg ag­resszió keltődjön benne a cigány­sággal szemben. Félmegoldások, kísérletek — Mit tehet a politikai vezetés a cigányság helyzetének javítá­sáért, az előítéletek csökkenté­séért? — A politika mára ilyen szem­pontból valószínűleg úgy ítéli meg, hogy lehetetlen helyzetbe került, mert amikor ténylegesen döntenie kellett volna, akkor nem tette meg. Időközben a hátrányos helyzet továbböröklődése közre­játszott abban, hogy az előítéle­tek megerősödjenek, „igazolást nyerjenek”. Az előítéletek foko­zódása, kiéleződése viszont ab­szolút politikai tényezővé vált. A politikai mulasztások előidézték az előítéletek fokozódását, az elő­ítéletek fokozódása pedig úgy hat vissza, hogy lehetetlenné tesz bár­milyen politikai­­beavatkozást a cigányság helyzetébe, mert olyan a közhangulat, hogy ezt kockáza­tos lenne megkísérelni.­­ Születtek ugyan különböző „megoldási javaslatok”, ilyen pél­dául a Hazafias Népfront ötlete, miszerint a vajda-rendszert kel­lene visszaállítani, pedig az soha nem volt szerves része a cigány­ság életének, a cigányok a család­fői, nemzets­égfői, törzsfői veze­tést ismerték. A Mária Terézia idején meghonosított vajda-rend­szer a külső környezettel, a helyi hatalommal, a helyi erőszakszer­vezettel való együttműködést szol­gálta. Visszaállítása feudális ál­lapotokat hozna vissza a köz­életbe ... Ilyen továbbá, hogy a cigányság társadalmi presztízsé­vel nem lenne semmi baj, csak a lumpenek és a bűnöző életmódot folytatók vetnek rossz fényt a ci­gányságra, úgyhogy a cigányság tisztítsa meg sorait, fogja meg a kezét a bűnözőknek, és maga­ ve­zesse őket jó útra vagy a bör­tönbe. Ez pedig olyan hazug vá­rakozást kelt a cigányokban, hogy ha részt vesznek ebben a „megtisztítási” folyamatban, ak­kor a társadalmi presztízst auto­matikusan kivívják. Ez félelme­tes ideológia, hiszen a­ bűnözés­nek elég pontosan ismert és meg­határozott társadalmi okai van­nak, és ebbe csak oktatás-, lakás-, foglalkozáspolitikával lehetne be­avatkozni. Mindaddig, amíg ezek a feltételek nem változnak, a bű­nözés törvényszerűen újraterme­lődik, és nem csupán a cigány­ság körében, hanem minden pe­remhelyzetbe sodródott társadal­mi réteg körében. Az Országos Cigánytanács bűn­megelőzési tanácsok létrejöttét kezdeményezte. Számomra ijesz­tően deformált, cinikus gondolat a „megoldást” a BON fogalmához kötődően keresni. Cigány önkén­tes rendőri alakulatok szerveződ­nek, és ahelyett, hogy tényleges politikai érdekképviselet megfo­galmazására vagy kialakítására törekednének, cigány bűnüldözési és bűnmegelőzési gyakorlat kezd kialakulni. Ez a torz „megoldási modell” azért is működtethető, mert a cigányságot valóban meg­osztják a ránehezedő, súlyos elő­ítéletek. A bűnmegelőzési taná­csok működése azt a maradék szo­lidaritást kezdi ki, ami még lé­tezik a cigányok között A cigány­ságon belüli kollektív tudathasa­dást jellemzi, hogy míg a magyar emberekben a közülük kikerülő bűnözők emlegetése nem okoz lel­kiismereti problémát addig a ci­gányságnál a cigány bűnözők reflektorfénybe állítása félelmet, szégyenérzetet és az etnikai más­ságtól való menekülés kényszerét váltja ki. A tudathasadás tehát azért kollektív — a segédmun­kástól az egyetemi, végzettségű szakemberekig bezárólag —, mert a kollektív kezelés előnyöket nem nyújt de ugyanakkor a „cigány­bűnözés” sulykoló emlegetésével kiváltott mindinkább fenyegető­vé fajuló közhangulat az egész cigány társadalmat egységesen sújtja. A sajátosság megélhető méltósága — Változtatna esetleg a cigá­nyok önbecsülésén, megosztottsá­gukon, ha nem felemásan meg­fogalmazott státusuk volna, hanem nemzetiségként, azaz kollektív jogokkal rendelkező etnikai ki­sebbségként lennének elismerve? — Alapvető emberi igény, hogy el tudjuk fogadni önmagunkat. Ha a cigányság százezrei előtt az a kép áll, hogy cigányságuk felvál­­lalhatatlan, mert a társadalomban a cigány fogalom csak pejoratív tartalommal létezik, akkor nem kell különösen bizonygatni, mi­lyen fontos lenne annak vállal­­hatóvá tétele, hogy valaki cigány. Azzal pedig, hogy nyelvüket az oktatás- és kultúrpolitika évtize­dekig letagadta, kultúrájukat a korszerűtlenség inadekvát kriti­kájával illette, megtagadta érté­keiket , megfosztották őket azok­tól az alapelemektől, amelyek se­gítségével vállalhatóvá tehető egy etnikumhoz való tartozás. Min­denképpen bűnös dolognak tar­tom azt, ha egy kisebbség kultú­ráját, hagyományait, nyelvét, szokásait nemlétezőnek, kevésbé értékesnek nyilvánítják.­­— A cigányság egy része maga sem kívánja a nemzetiségivé vá­lást ...­­ — Ez törvényszerűen követke­zik az előbb elmondottakból. Ez nem a cigányok szabad vállalása és döntése, hanem kényszerpálya. Ha a cigányság vállalása nem je­lentene megbélyegzettséget, akkor az embereknek döntési lehetősé­gük lenne. Ebben a helyzetben csak menekülési lehetőségük van. A nemzetiséggé nyilvánítás nem azt jelentené, hogy mindenkinek, aki cigány, tetszik — nem tetszik, cigánynak kell vallania magát. Egyszerűen a vállalhatóságot, vá­laszthatóságot jelentené, az önfel­adás helyett az emelt fő maga­tartását, a sajátosság méltóságá­nak megélését, kinyilvánítható­­ságát. — Milyen esélyei vannak a ci­gányságnak? — Van egy olyan félelmem, hogy a sok feladat között a ci­gányság helyzetének megoldása a legeslegutolsó, úgy is mondhat­nám : a cigányságról ebben a hely­zetben a hivatalos politika mint­ha lemondott volna. A kialakuló­ban lévő új gazdasági működés­ben emberek hatalmas csoport­jaira, amelyeket eddig kitermelt magából a társadalom, már nincs szükség, egyszerűen leselejteződ­­nek. Pedig közös felelősségünk, hogy a Magyarországon élő — a becslések szerint mintegy fél­millió — magát magyarnak valló cigánynak milyen életesélyei van­nak. Ahhoz, hogy a demokrácia alap­ját képező esélyegyenlőség felté­telei a cigányság életében is meg­teremtődjenek, politikai bátor­ságra, következetességre van szükség. Emellett feltétlenül szük­ség lenne még egy változásra, ez pdig a cigányságot magát érinti. Arra az eddigi gyakorlatra beren­dezkedni, hogy a cigányság sor­sáról, helyzetéről, jövőjéről má­sok döntsenek, és mindig azt fel­tételezni, hogy ezek a döntések jók és a cigányság, de tágabb ér­telemben az egész magyar társa­dalom érdekeit szolgálják,­­ nem feltétlenül az egyetlen megoldás. A cigányságnak el kell jutnia ad­dig, hogy felismerje közös prob­lémáit, és ezek megoldását politi­kai úton keresse, párhuzamosan azokkal a társadalomban végbe­menő folyamatokkal, melyekben csoportok, rétegek megfogalmaz­zák saját érdekeiket, és azt képe­sek politikai fórumokon is képvi­selni. A cigányság nem maradhat ki ebből a társadalmi folyamat­ból.­­ Neményi Mária1

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék