Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-04 / 185. szám
6 Lakásokkal a piacon? Ez a címe lapjuk 1987. augusz- tus 31-i számában annak az interjúnak, amelyben a Hajdú Bihar Megyei Állami Építőipari Vállalat „piaci lakásépítésben" elért sikereit méltatja a vezérigazgató. Elmondta, vállalkozásuk négy éve indult Lényege: megvásárolják a telket, közművesítik, elkészítenek pár házat és amikor kész, eladják. Pénzük volt, mert „kiharcolták”, hogy tartalékalapjukat ne kelljen „az előírt forrásokba áramoltatni”. (A „Hírháttér’’ augusztus 27-i adásában dicsérte őket a miniszter is, mert eltértek az „eszi, nem eszi” gyakorlatától.) A „piaci nyitás” évében lettem partnerük sokadmagammal. Nem válogathattam kész lakások közt (talán nem is voltak ilyenek). Egy meghatározott lakás felépítését vállalták első osztályú anyagból és munkával. Késedelem esetére napi 500 forint kötbért ígértek. „Csupán” azt kötötték ki, hogy átadás előtt fizessem ki a teljes vállalkozói díjat (1.165.474 Ft-ot), és mikor kész, vegyem meg tőlük. Akkor nem tűnődtem azon, mi a kettős szerződés értelme? Azután rájöttem! A lakás 1983. december 16-ra elkészült. Átadás nem volt, bár a törvény ezt előírja. Ehelyett a gázberendezések üzembe helyezésének örve alatt a kulcsokat megpróbálták kezembe nyomni. A laikusnak is szembetűnő hibák láttán az átvételt megtagadtam! A vállalati közeg ezt jegyzőkönyvelte, ekként: „tulaj kulcsot nem vette át”. Innen a központba mentem és ott mindezek dacára, aláírtam az adásvételi szerződést, „elismerve", hogy a lakást megtekinthettem. Árát ennek megfelelően közös megegyezéssel állapítottuk meg. Azt rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotban birtokba vettem és „szedem annak hasznait”. Kézenfekvő, mindebből egy szó sem volt igaz! Hogy miért írtam alá? Mert fenyegettek, az 500 Ft-okat innentől és fizetem, ha makacskodom. Ezt persze nem tudtam bizonyítani a vállalati következményelhárító apparátussal szemben. De ahogy nincs tökéletes bűntény, nincs tökéletes uzsorásszerződés sem! A lakást egy vállalati „bizottság” még 1984. február 9-én sem tudta rám sózni. Így a jogtanácsos 1984. február 16-án egy kioktató levéllel utánam küldte a kulcsokat az albérletbe, ahol laktam... Közjegyző útján szakvéleményt szereztem be, hogy a kivitelezés hibás. Rá sem hederítettek. Perelni kényszerültem. A Nyíregyházáról rendelt szakértő lakhatást gátló hibákat is felfedezett! Az ítélet: szerződés felbontva, visszajár a vállalkozási díj és ráadásnak 317.000 Ft késedelmi kötbér, így fest(ene) a vállalkozói kockázat. A Közgazdasági Szemle 1984. januári számában olvasható Hegedűs András tanulmánya „A nagyvállalatok és a szocializmus”. A szerző állítja, hogy azok reform és piacellenesek. „Érdekérvényesítési csatornáik" segítségével terv-, szabályozó és áralkukat kötnek (nem a vevőkkel ...) és már-már ők kezdik diktálni a gazdasági, erkölcsi normákat. (A jogi normákról nincs szó...) Mi köze ennek témánkhoz? Talán semnd. Az ügyben mindenesetre fordulat következett be. A megyei bíróság (dr. Sas-tanács) az ítéletet megsemmisítette és újratárgyalást rendelt el. Felrótta a nyíregyházi szakértőt (megyebelit / kebelbelit kellett volna?). Rámutatott, nem biztos, olyan rossz az a lakás, hogy ennek ürügyén kibújhatnék a szerződésből. A kötbérkikötés se érvényes, mert az „előszerződés” nem vállalkozási szerződés! Hiába utal a másfél oldalas iromány tizenhat (!) helyen a vállalkozói jellegre! És hiába rendelkezik úgy a polgári törvénykönyv, hogy ha a felek, vagy egyikük nem gazdálkodó szervezet, építési szerződésükre a vállalkozási szerződések rendelkezéseit kell alkalmazni. De ha érvényes lett volna, akkor sem jár kötbér, mert az adásvételi szerződésben kötbérkikötés nincs. Hogy mit szólt a bíróság az „adásvétel” körüli furcsaságokhoz? Semmit!! Új eljárás. Az alsóbíróság a megye elvárásaihoz igazodik. Egyet kivéve. A Budapesti Műszaki Egyetem igazságügyi műszaki szakértői bizottságát rendelte ki. Ez megállapította, a „lakás" nem felel meg a lakás funkciójának, csak szagra, nedvességre nem érzékeny funkciók ellátására alkalmas, pl. raktár, szerelőműhely stb., mert alperes a vízszigetelésre vonatkozó szabályokon egyszerűen túltette magát. Mire a vállalat: „...az IMSZB véleménye szakszerűtlen, Borai Judit célja pedig a munka nélküli haszonszerzés...” A szerződést már nem lehetett nem felbontani. A kötbérigényt viszont el lehetett (kellett) utasítani. Annál is inkább, mert az ügyész is ezt kérte (a törvényesség érdekében fellépve). Most én fellebbeztem, kötbérért. Nem lett igazam! A megyei bírósági hercehurca „fájdalomdíjaként” kioktattak: „..a polgári jogok gyakorlása során a feleknek olyan magatartást kell tanúsítaniuk, hogy érdekeik érvényesítése a társadalom érdekeivel összhangban álljon." Törvénysértés történt volna? Dehogy! A panasz azzal jött vissza, hogy“„...a jogerős ítélet tör-' vényes és megalapozott! Az elnök megbízásából Tomszer Ferenc sk.” Komártól tudjuk, a vevők piaca az igazi piac. A „létező piac” ezzel szemben olyan valaminek tűnik, amit egy egy monopolszervezet alakít ki saját hasznára, dicsőségére és nevez piacnak. Vasbeton stabil. Rajta a pecsét „Törv, védve! Lál sk. Tomszer sk.” Milyenek a piaci viszonyok ott, ahol csak az eladó dicsérheti magát nyilvánosan, a vevő viszont nem szidhatja ugyanígy? Esetem nem egyedi. 1984-ben mintegy ötvenen tettek panaszt a „minőség” miatt, a tévé debreceni stúdiójánál is! És azóta? Képes hirdetés a Népszabadságban. „Üzlet az üzlettel!” Telefoninformáció: először előszerződést kötünk... Más. Cikk a Hajdú-Bihari Naplóban. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok!” Téma: a Vállalat Hajdúszoboszló, Rajk László utcai építkezése... Borai Judit Füst Milán — személyesen Most, amikor Füst Milánra emlékeztek a lapok, éppen a Magyar Nemzet július 16-i számának 8. oldalán megjelent Antal Gábor-cikk adta az apropót, hogy elmondjam néhány emlékemet a mesterről. Jómagam ugyanis azzal büszkélkedhetem, hogy a Szép Szó 1940-ben megjelent pótfüzetében, a Delta Almanachban (a lapot 1939-ben tiltották be) Füst Milán IV. Henrik király című drámájának második részével egy számban jelenhettem meg életem első írásával Talán ennek volt köszönhető, hogy K. Havas Géza, aki cikkemet közölte, összehozott Füsttel, először a Szép Szó — ha jól emlékszem ugyancsak 1940 telén megrendezett — matinéján, ahol Füst Milán személyesen olvasta fel egyik novelláját Ekkor nyűgözött le először, mint előadó. Ugyanis nemcsak megrázóan tudott írni, ugyanolyan lenyűgözően adott elő, kitűnő színészi hanghordozással és gesztusokkal. Itt mutatkoztam be neki mint fiatal újdondász, beszéltünk a Deltában megjelent első cikkemről is, majd — ugyancsak K. Havas társaságában — vendége lehettem a mesternek sashegyi villájában. Magánéletében ugyanolyan kitűnő előadó volt, mint a pódiumon. Nemcsak hangjával, előadásával, de különcködő hajlamával is, amit ugyancsak kitűnően tudott érvényesíteni. Ennek egyik példája, ahogy levelet írt. Volt ugyanis sok ménkű nagy íves papírja, erre írt. És, ahol a levél véget ért, levágta. Így aztán K. Havas Géza hol egészen kicsi, hol ír nagyságú levelet kapott tőle. K. Havas tragikus halála után, 1946-ban volt még egy találkozásom Füsttel (nyilván ezt is K. Havas jóvoltából szerzett bizalomnak köszönhettem), amikor én vittem el tőle egy hosszabb elbeszélését Zsolt Bélának, hogy Fehér Könyv című antológiájában megjelentesse. Máté Iván Miskolc Luxus — magyar módra •Forró nyári este. Ölünk a ló foki verandánkon és beszélgetünk. Azaz beszélgetnénk, ha hallanánk egymást. Ez azonban lehetetlen. Egyik oldalon olyan hangerővel bömböl az Interpopfesztivál, mintha a szomszéd állítaná maximumra a rádióját. A másikon vadmotorosok túráztatják hatalmas teljesítményű gépeiket. Ki érti, miért engedik be ezeket az embertelenül hangos járműveket az országba? A harmadikon tolatnak az új teherpályaudvaron. Dübörög a világ leghangosabb mozdonya, éppen a ház előtt vár a váltóállításra, közben dudál még az éjszaka kellős közepén is, s aztán teljes erővel löki az egyik szerelvényt a másiknak. Őszinte hálával gondolunk a siófoki városi Tanácsra és a MÁV-ra azért a zseniális ötletért, hogy egy nyaralóövezet kellős közepére tervezték ezta zajtermelő létesítményt, noha nem sokkal messzebb lakatlan terület kínálkozik hozzá a kaposvári vasút mentén. Bálánkat az Ingatlan jelentős értékcsökkenése mellett különösen fölforrósítja, hogy a „kiemelt üdülőhely" luxus adóját is fizetjük mindezért. TTE Magyar Nemzet Csokonai Lillájáról A tévedések, hibák gyakran valóságos fényként rögződnek, és ismétléseik erősítik a téves adat megbízhatóságát Ilyen megerősítés a Magyar Nemzet július 9-i számában, az Útközben rovatban Csokonai Vitéz Mihály legszebb szerelmes verseinek ihletőjével, Vajda Juliannával, Lillával kapcsolatban volt olvasható: „A költőtől kapott gyűrűt haláláig őrizgette, verseit másolgatta, emlékét szívében hordozta." Ebből a versmásolgatás sajnos nem igaz! A Lillát még ismerő Széllő Lajosné Kovács Krisztina hagyatékában fellelt múlt század eleji versesfüzetben látható írásnak és az egyetlen hiteles kéziratnak, a debreceni Déri Múzeumban őrzött, 1844-ben írt felségfolyamodványnak elemző vizsgálata során 30 eltérés volt megállapítható. A két írás merőben különbözik egymástól, a kézazonosság teljesen kizárt. De miért is másolgatta volna Lilla azokat a verseket, amelyek egyébként birtokában voltak? Hiszen Csokonai halálát követően a költő édesanyja megküldte neki a Lilla, érzékeny dalok három könyvben című kiadványt, amelyben az állítólagosan másolt 12 közül 7 költemény szerepel. Miért írt volna a füzetbe Csokonai-verseken kívül egyéb költeményeket, s miért toldotta volna meg az A Viola című versét két strófával? Sok kötelezettséggel terhelt háziasszony volt, nem költő! Miért fokozta volna le ett nélküli, megszámozott nótákká a hajdani szerelemre emlékeztető, részben róla szóló, s az ő nevét is magukba foglaló költeményeket? A másolgatásra vonatkozó megállapítás sem logikailag, sem lélektanilag nem helytálló. A másolgatás állítása a kárpótlás, kiegyenlítés óhajából fakadt, egy olyan tudattalanul lezajló pszichikus folyamatból, amelyről a feltételezőknek nem volt közvetlen tudomása. (Szilágyi Ferenc irodalomtörténész, Rákosné Ács Klára grafológus.) Inkább valószínűsíthető, hogy „emlékét szívében hordozta”, mivel nem lehet olyan idős egy asszony, hogy ne gondoljon arra, aki által valaha szeretve volt. Talán az egyetlen, igazi kárpótlást, büszkeséget, önérzetet erősítő, örömet jelentő tényező az lehetett Vajda Julianna számára szerencsétlen házasságaiban, hogy Csokonai Múzsájaként, Lillájaként tartották számon. Ferenczy doktort én is nagyra becsülöm, könyveit ismerem, az általam lefolytatott vizsgálatról tudomása van, mert a 4 oldalas, 6 rovatot tartalmazó, a két írásra vonatkozó összehasonlító táblázatot megküldtem neki. Beiczer Éva♦ Szívesen esélyt adunk Beiczer Éva bírálatának. Az „Ütközben”ben említett sorokat Ferenczy doktor könyvében találtam. A vita tehát perczer Éva és Ferenczy doktor között van, ha van. (Cs. I.) Juhász Gyula-ereklye Tápén. Hódi Ilona (tápai idősek ajkán Hódelonka) a múlt század végén egy fakeresztet állíttatott Tápé akkori temetőjének Szeged felé eső sarkába, hogy Krisztus tartson távol minden elemi csapást a falutól. A temető lezárását követően a keresztet 1923 táján az akkor létesített tápaihősök kertjébe helyezték át. A körülötte'' levő temérdek nyárfából meghagytak kettőt, a kereszt két oldalánál. A nyárfák helyébe annyi hársfát ültettek, ahány tápai ember odamaradt az első világháborúban. A felszabadulást követő években a keresztet kiásták, helyébe szabadtéri színpadot építettek. A kereszt az út szélére került, ám a téeszirodaház kerítése éppen addig kívánkozott nyújtózni. Megint kiásták, s csak lehempergették az út menti árok partjára. A pusztulástól végül is egy buzgó tápéi asszony mentette meg,s a saját telkének az utca felé eső szegletében állíttatta fel. Ma is ott van. Hogy meddig? Ki tudja, hiszen nem kell, csak egy szélfordulat, s máris új helyet kell keressünk neki. Tudom, még találnánk, mert Tápén éppen ennek a keresztnek mindig helye lesz! Mert ez Juhász Gyula Tápéi Krisztusa, a költő egyetlen ránk hagyott ereklyéje. Juhász Gyula már a hősök kertjében láttameg: „Az ország útján függ, s a földre néz..." A fogadalmi kereszt történetét is ismerte Juhász Gyula. Nem véletlen hát, hogy csodálatos versének ihletője lett. Hetente haladt el előtte, s ha messzebbre tekintett, át a kecskelegelőn, nem látott mást, mint egy disznóitató gémeskutat, még távolabb pedig a szélmalom kerekeit. Az országút szélén állott a kereszt, mert az akkori Tápénak még nem voltak utcanevei. A Szegedről Tájiéra igyekvők éppúgy azon az úton ballagtak, mint a tápéi nemzet, amelyik gyékényportékáját vitte a szegedi vásárokra. Krisztusunk csak nézte, egyre Csak nézte őket, a népet,amint ballagva munkából megyén”. Van Tápénak egy másik keresztje is, a templom kertjében. A tápéiák nyelvén „vasjézuskát” Tápé község elöljárósága emelte a századforduló körül. A kereszt vasból van, a rajta levő Krisztus az eget nézi. Körülötte soha nem voltak nyárfák, csak tölgyesek, tuják és akácok. Juhász Gyula sűrűn kinézett Tápéra, ott a templommal szemközti Fercsi kocsmában szívesen elidőzött. Bizonyára látta ezt a keresztet is, de éppen szériagyártmányosságánál fogva ügyet sem vetett rá. Sajnos, súlyos tévedés, mely Kilényi Irmától származott, a tévedés útvesztőjébe csalta Horváth Dezső szegedi tollforgatót is, aki a Délmagyarország húsvéti számában —" Kilényire hivatkozva — megkérdőjelezte, vajon nem a vaskereszt-e Juhász Gyula tápéi Krisztusa? Megjelent írására senki válaszcikkét nem vállalta közlésre a Délmagyarország, még akkor sem, ha Tápé népében s lokálpatriótáiban nagy port kavart Horváth ügyeskedése. Hoszszúra sikerített írásában gyakran szembe kerül önmagával, ami azt mutatta, hogy Horváth Dezső nem mérte fel kellően a helyzetet: sem megfelelő helyismerettel, sem kellő témaismerettel nem rendelkezett ahhoz, hogy egy nagyon is helyére tett dolog tárgyában port kavarjon. A mai idősek jól ismerték Juhász Gyulát, aki „mindég megállt a hősök kertjibe álló Krisztusunk előtt”. „Láttam néha, biciklivel gyütt, azt akkor virágot tett a kerösztön." Szerénységem csak későn, az 1960-as évek elején tudta meg, hogy az akkor még Utolsó előtti helyén álló kereszt nem akármilyen útszélikorpusz. A családunknál nyaraló Magyar László és Szeged tudós fia, Bálint Sándor társaságában sétálgattunk el arrafelé, ahol a kereszt állott. Megálltunk előtte és nézegettük. Bálint Sándor és Magyar László fájdalmas arccal nézték, mennyire tönkrement a keresztfa is, meg a bádog Krisztus is. „A fáját, azt mondják, a faj tájaid, Ácsferkó János meg a Szélkovács reparálgatták össze, mert eltörte egy szélvihar" mondta Bálint Sándor. Magyar László (meg én) csak hallgattuk Sándor bácsit, miket mond erről az egyszerű keresztről. Szeptember volt, a tápéi búcsú hava. Ebből a séta közbeni beszélgetésből Magyar László cikket „szült”, amelyet a Délmagyarország 1963. szeptember 29-i számában meg is jelentetett. Nékem Bálint Sándor még ezeket mondotta: „Jóskám, erre a Krisztusra nagyon ügyelj, mert ez a Tápénak egyetlen Juhász Gyula-ereklyéje.” Bálint Sándor egyébként megerősíti hitüinket, mely szerint a most Tápé, Budai Nagy Antal utca 60. számú ház udvarán álló Krisztus az ereklye, az Ünnepi kalendárium első kötetének 349. oldalán ez áll: „A tápéi Hódelonka (Hódi Ilonka) keresztet Juhász Gyula emelte a költői halhatatlanságba. (A tápai Krisztus).”’ Péter László az így élt Juhász Gyula című könyvének 178-ik oldalán a kép alatt írja: „A Tápéra vivő Országút bádog Krisztusa...” Mindezek után már természetes, hogy a Tápai Juhász Gyula ereklye előtti kis kertben márványtábla hirdeti a tápaiak igazát, emléket állítva ezzel a fél évszázada halott költőnek és Tápai Krisztusának, mely Krisztus „nemzeti kérdések hordozója lett”. II. Lele József Juhász Gyula tápai Krisztusa Csütörtök, 1988. augusztus 4. Ki a hátrányos helyzetű? Sok ezernyi honfitársammal együtt magam is egyetértő bizakodással fogadom a hazánkban jelenleg kibontakozó politikai, társadalmi, gazdasági megújulást. Ennek jegyében hirdeti vezetésünk a nagyobb demokráciát, esélyegyenlőséget és nem utolsósorban az értelmiség szerepének fokozott elismerését mindenféle szempontból. Elég sokáig tartott a felismerése annak, hogy a szocializmus felépítésére a munkásosztály önmagában nem képes a programok megvalósításában érdekelt és aktívan részt vevő szellemi dolgozók nélkül. Vagy, ha felismerték is ennek fontosságát, vajmi kevés intézkedés hatott ez irányba. Megdöbbenéssel olvastam a Magyar Nemzet 1988. június 30-i számában a Hány pont kell a felvételihez? című írást Hát még mindig itt tartunk? Az utóbbi években már úgy hittem, hogy a továbbtanulás lehetőségeit nem befolyásolják a korábbi évtizedek ellenérzési, rossz szájízt keltő, bürokratikus módszerei. Úgy tudtam, a származás már nem döntő tényező a továbbtanulás szempontjából. Ezek szerint naiv voltam (vagyok!). A felvételiknél alkalmazott kettős alsó ponthatár felháborító, és számomra, valamint, gondolom, sok más értelmiségi számára is elfogadhatatlan. Először is nem lehet egyetérteni a kettős pontozás elhallgatásával. Oktatásügyünk miért nem hozza ezt nyilvánosságra, miért nem tartalmazzák ezt a tényt a felvételi tájékoztatók? A cikkben említett öt pontnyi megkülönböztetés óriási! Azt jelenti, hogy a felvételiző felvételi tárgyanként egy-egy jeggyel jobb, illetve rosszabb osztályzatot kap ugyanolyan teljesítmény mellett A szerint, hogy milyen származású. Tudom, hivatalosan a „hátrányos helyzettel” indokolják a fizikai dolgozók gyermekeinek előnyben részesítését. Ez ma már megalapozatlan indoklás és igazságtalanságot eredményez,amire a cikkíró is rávilágít. Napjainkban az átlagos munkáscsalád nincs rosszabb anyagi helyzetben, mint az értelmiségi. A familiáris környezet ambicionáló hatásai, a tájékozottság, olvasottság esetleges és minimális előnyeit ellensúlyozza az államilag nyújtott, felzárkóztatást szolgáló korrepetálás, előkészítő stb., ahová értelmiségi, származású tanuló „nem teheti be a lábát”. Ez így van az általános iskolától a felvételiig. Úgy gondolom, hogy a fenti, demokratikus esélyegyenlősdi köntösébe bújtatott megkülönböztetés csak ürügy. A valódi szándékot inkább ideológiai jellegűnek érzem, így kívánják a munkásgyökerekkel, munkásöntudattal bíró értelmiségi réteget megteremteni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az értelmiségi, származzon bár fizikai dolgozó ősöktől, értelmiségi szemmel néz, értelmiségi tudattal gondolkodik, érez és cselekszik. Sőt! Érvényes ez a következő nemzedékekre is. A fizikai dolgozók számos államilag biztosított kedvezményben részesülnek: lakáshoz jutás, üdültetés, oktatás stb. Sajnos, társadalmunk ma túl sok mércével mér, lassan többel, mint elviselhető. A főváros és a vidék, a pozícionáltabb és az átlagember, az állami vállalat és a kisiparos, a társadalmi osztályok és csoportok számára a „magasugró léc” nem ugyanott van. Mindez nem a nemzeti összefogást, egységet segíti! Dr. Pallós Zoltán Pécs A honvédhősök budai sírja Vitát kiváltó cikkemre írt levelében (M. N. 1988 — 170. sz.) dr. Hernács Lajosné arra utalt, hogy a Budavár visszavételénél elesett magyar hősöket „nem a krisztinavárosi temetőben” hantolták el. "’A”hitelesség érdekében-Mérem a Vasárnapi Ujság 1877. június 3. (22. sz.—XXIV. évf.) számában „A budai honvéd-emlék” címmel megjelent vezércikket mely az emlékobleliszk ünnepi felavatását örökítette meg. Ebben, többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Azok a hősök, akik halált megvető elszántsággal rohantak neki a meredek falaknak, s ott lelték dicső halálukat, jeltelenül pihentek azóta közös szűk sirjokban, a budai krisztinavárosi temető egy végső zugában, s nyugvó helyük is titok volt sokáig mindenki előtt, kivéve ama keveseket, akik kegyelettel őrizve a megemlékezést a hősi halottakra, el-eljöttek ide fölkeresni őket. Elhagyott, ismertető jel nélküli volt e hely... Ez év mondott napján (1877. május 21.) három-négyszáz emberből álló kis csapat vonult ki a félreeső temetőbe, elaggott, törődött emberek többnyire, az elpihent hősök életben maradt bajtársai, köztük a dicső napokra emlékeztető egyenruhában. ... Ez idén, huszonnyolc év múlva, állítottak emléket a Buda vára ostrománál elesett honvédek hamvai fölé." A Vasárnapi Újság címlapján az obeliszk — maival egyező — rajza is látható. Mellette állnak, honvéd atillában és sapkákkal, a honvédmenház rokkant tagjai, nemzeti zászló alatt. A síremléket „fölavatni jött most ide a kis gyülekezet”, írja a tudósítás. Nincs okom arra, hogy kételkedjem a beszámoló hitelességében, hiszen, azt az arra leghivatottabbak hagyták ránk és ez most, szabadságharcunk 140. évfordulóján külön figyelmet is érdemel. A temetők neve és az általuk jelzett helyek azonosságában azonban — több, mint egy évszázad eltelével — nem zárható ki esetleges eltérés. A bizonyosság és saját állításom valóságának igazolása érdekében kutatva, a napokban minden vitát eldöntő bizonyítékot találtak. Budapest Főváros Tanácsa védnöksége alatt, a Kartográfiai Vállalat 1983-ban kiadta „Buda és Pest. — 1833”-ban készült nagyméretű térkép reprodukcióját. Ebben a Csúcsos hegy (ma Naphegynek nevezzük) mögötti területen tüntették fel a hosszan elnyúló egyetlen temetőt, mégpedig az alábbi nagybetűs szöveggel: „Krisztinaváros”, és mellette kisebb betűkkel: „Temető.” Ekként a szabadságharcot megelőző, alatti és azt követő évtizedekben kizárólag csak krisztinavárosi temetőt jelöltek, mint arra az emlékoszlop felavatásakor a kortársak is helyesen hivatkoztak. Dr. Kávássy Zoltán Mentsük meg a Várbazárt! Híre jár, hogy a Várbazár helyére szállodát szánnak. Ne tegyék. Őrizzük meg, amink van: oly kevés maradt meg sok gyönyörű alkotásból, oly keveset kímélt meg Budából is a háború. A királyi várkertet lezáró neoreneszánsz Ybl-művet elhanyagolni sem lett volna szabad, föláldozni még kevésbé. Olyan ez, mint fiatal lény homlokán a párta. A Vár ékes pártája. Ha kevés a szálloda, épüljön máshová. Ide semmiképpen sem illik. Ez a Várkertbazár legyen újra olyan szép, mint ahogyan Ybl Miklós megépítette. Előbb kellett volna rendben tartani, akkor most nem kerülne oly sokba a helyreállítása. Legyenek itt újra műtermek, mint korábban voltak. Vagy kiállítótermek. Esetleg műtárgyakat árusító, színvonalas boltok. A gyönyörű teraszos kert legyen újra szép park (ha kell, szedjenek belépti díjat), és et vigyázza a vandál rongálóktól. Pest kőrengetegéből is biztosan szívesen jönnének ide sokan piheni. A Várkert Kioszk legyen újra hangulatos vendéglátóhely, igazán szép, halk zenével, s tegyék rendbe a szép kis szökőkutat. Budaiak, várbeli, várkörnyéki lakók: emeljük fel szavunkat e szép és kedves kis környék helyreállítása, megóvása érdekében. Ne kelljen szégyenkeznünk Ybl Miklós szobrára nézve! Mányoki Stella Budapest „Kibontakozás" Gázművek módra Lakásunkban távmelegvíz-ellátás van, mely évente 10—12 napig szünetel karbantartási munkálatok miatt. Ilyenkor a Gázművektől bérelt Hévíz gázmelegítőből nyernénk meleg vizet. Meghibásodott, bejelentettem a Gázművek Kresz Géza utcai kirendeltségének, július 22-én, ki is jött két szerelő. Öt perc alatt minden tüzetesebb vizsgálat nélkül megállapítotték, hogy a KV6 cikkszámú membrán (egy €—7 cm átmérőjű kis gumilemez) meghibásodott, de nekik ilyen nincs, forduljak a Javszerhez. Javasoltam, vegyék meg ők a Javszertől, hiszen az ő készülékük. Kezembe nyomtak egy 123 forintos számlát, amit természetesen nem fizettem ki. Azután másik papírt kellett aláírnom, amelyre — tiltakozásuk ellenére — rávezettem észrevételeimet, amiért — áttételesen — hülyének nevezett az íródeák. Ezt azután kérésemre korrigálta. Július 25-én elmentem személyesen esedezni a javításért. A fővezető házon kívül volt. A művezető kinyilatkoztatta: nem számít, hogy nem csináltak sexpilt, fizetnem kell. Így akar a Gázművek „kibontakozni”? Magam erkölcstelennek tartom, hogy a saját készülékükön el nem végzett javításért pénzt kívánjanak bezsebelni. laza József ny. építész