Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
Szombat, 1988. november 12. A debreceni református kollégium a magyar kultúra büszkesége Mi történt Mohács után? Nemcsak az ország három részre szakadása, nemcsak a mérhetetlen anyagi és vérveszteség, hanem a magyarság hihetetlen erős élni akarásának megmutatása, katonai és szellemi berendezkedés a végsőkig való védekezésre, nemzeti azonosságunk megőrzésére, sőt továbbfejlesztésére. A Mohács utáni tizenöt év politikai zűrzavarában jött létre a református kollégiumok láncolata, amelyek az újkori európai magyar kultúra melegágyai és sugárzó fényű új csillagzatai lettek. Mohács után 12 esztendővel, 450 évvel ezelőtt így jött létre a debreceni kollégium. A debreceni kollégiumot egyrészt az emelte nagy jelentőségre, hogy az ország legegységesebb református és magyar tömbjében jött létre, amelytől sajátos arculatát kapta. Másik megtartó ereje Debrecen városa volt, amely Magyarországnak Róbert Károly korától egészen a XIX. század közepéig a legnépesebb települése, a Duna-medence egyik legfontosabb kereskedelmi gócpontja volt, amelyen Skandinávia és a Balkán között az év minden szakaszában az egyetlen járható út vezetett. A reformációt az enyingi Török család vezette be a városba 1536-ban. A hagyomány szerint a városi iskolában 1538-ban indult meg a reformáció szellemében végzett tanítás. Erőszakos cselekményekre nem került sor, a ferences rendi kolostor még néhány évig működött, majd önként távozott a városból. Amikor a század ötvenes éveinek elején a reformáció irányzatai kikristályosodnak hazánkban, Debrecen egyértelműen a Helvét irányhoz csatlakozik. Ez meghatározta sorsát és kulturális örökségét is. A katolicizmus Itália és Bécs műveltségét igyekezett a magyarsággal ötvözni, Debrecen és a református reformáció pedig a nyugati protestáns országok, a legfejlettebb polgári demokráciák szabad egyetemein szerzett tudományt igyekszik a magyar szellemi életbe átültetni. Abban a kollégiumban, amely a debreceni humanista iskola helyén támadt, kezdettől fogva akadémiai szintű tanítás folyt. A reformációnak egyszerre igen sok lelkipásztorra volt szüksége, mert a régi egyház Mohács után szinte teljesen felbomlott, papjai pedig vagy elestek, vagy kihaltak, vagy protestánsokká lettek. Az 1567-es alkotmányozó zsinat, amelyen a magyar református egyház első törvényeit megalkotta, az akadémiai képzést, amely elsősorban lelkészeket és tanárokat, tanítókat nevelt, már meglevőnek tekinti és szabályozza. Méliusz, Debrecen „sorsembere” nemcsak eredeti teológus, nagy egyházszervező püspök, hitvitázó, hanem az első magyar nyelvű Herbárium írója is volt. Amennyire a múlt századok kollégiumi oktatását ismerjük, abból nyilvánvaló, hogy a közölt tudásanyag harminc százaléka természettudományos jellegű volt. 1576-ban találjuk azt a bejegyzést Debrecen város jegyzőkönyvében, amely a kollégiumot „universitas studiosorum debreceniensum"-nak nevezi. Ha az universitas szót nem is a mai egyetem szó értelmében kell vennünk, akkor is nyilvánvaló, hogy nem kisdiákokról, hanem felnőtt férfiakról van szó, akiket a városi tanács egy szerződésben egyenrangú társnak tekint. A magyar iskolázás történetében páratlan emlék az 1588-ban elkezdett Series Studiosorum a debreceni kollégium akadémikus diákjainak a névsora, amely talán a kollégium 50 éves jubileumán kezdődik el és mindmáig tart. Minden akadémiai rangú, tógátus diáknak alá kellett írnia saját kezűleg a kollégium törvényeit, így fennmaradt a nevük. Az első ötven év tizenkét ismert rektorából kiemelkedik Dézsi András, a bibliai epikus, Félegyházi Tamás, a bibliafordító, és Thuri Mátyás, aki wittenbergi, genfi, zürichi és heidelbergi tanulmányai folyamán a híres svájci reformátorok, Bulfinger (Zwingli utóda) és Béza (Kálvin utóda) társaságába is bekerült és velük egyháztörténelmi jelentőségű levelezést folytatott különben az első debreceni reformátor nemzedékre jellemző, hogy nem anynyira Luther, mint Melanchthon tanítványai, akinek nagy humanista terveltsége és közvetítő teológiáj ,bizonyos mértékben meghatározta a debreceni kollégium további fejlődését és a református teológia irányát Amiért a debreceni kollégium „a magyar kultúra büszkesége" díszítő jelzőjét méltán kapta, annak egyik oka az úgynevezett partikularendszer. Az anyaiskolának kialakult a maga hatáskörzete. Ennek az iskoláiba küldte végzős vagy végzett tanítványait rektorként és ott ily módon érvényesítette sajátos szellemét. A történeti helyzet és a földrajzi viszonyok hamar vezető helyzetbe juttatták a debreceni kollégiumot. A Dunántúl déli része, a Nagyalföld, amely szinte teljes egészében a török hódoltság alá esett, lakossága többségében református volt. A debreceni kollégiumnak az ország ezen részein, nem szólva az Alföld keleti részeiről és a partiumról, teljesen szabad keze volt és így az ország legmagyarabb vidékeit saját partikuláival hálózta be. Zsigmond Ferenc akadémikus így méltatja a debreceni kollégiumnak ezt a kultúrtörténeti jelentőségű munkáját: „A Debrecenből irányított magyar iskolázás mentette meg elsősorban Magyarország közepét a XVI. század második és a XVII. század első felében a balkáni színvonalra süllyedés veszedelmétől. A partikulahálózat a legmagyarabb vármegyék népe között végezte hosszú időn át a szegénysorsú tehetségek kiválasztásának és elkallódástól való megmentésének nemzeti fontosságú munkáját, útnak indítván a falusi gyermekek legjavát az anyaiskola felé és onnan esetleg külföldre is, tehetségük nyers gyémántjának kiköszörülése végett. A debreceni alma mater így vette ki oroszlánrészét nemcsak a református egyház, hanem a magyar nemzet értelmiségi rétege utánpótlásának sorsdöntő feladatából.” A debreceni kollégium történetének másik nagy korszaka az alapítás évtizedei után a XVII. század derekán következik be, amikor a török 1660-ban elfoglalja Váradot, de a védőknek és a lakosságnak szabad elvonulást ad. Ekkor olvad bele az igen magas színvonalú váradi iskola a debreceni kollégiumba és erősíti meg annak akadémiai jellegét. A nagy iskolaszervező, aki ezt véghezviszi. Martonfalvi György, aki nemcsak rendet teremt Debrecenben a kollégium és a város közti viszályban, hanem újjászervezi a kollégiumot és megszilárdítja a puritanizmust, amely ettől Debrecen és kisugárzási területének meghatározó életstílusa lesz. Debrecen város halotti jegyzőkönyve szerint ez a „vastag, barna, nagy magatűrtető ember” Debrecen másik sorsembere lesz Méliusz után. A puritanizmus kultúrtörténeti jelentősége egyrészt forradalmi jellegében van, másrészt abban a gondolkodásban, amely a hollandiai Franekerben tanító angol Amesius gondolkodásában fejeződik ki legmarkánsabban, amely a hitet és a tudományt még teljes szintézisben látja. Ugyanez a tanítás, amely Ramus hugenotta filozófus gondolatrendszerében is megjelenik, kaput nyit a természettudományok szabad művelése előtt, amint azt a XVII. század végétől kezdve Szilágyi Tönkő Márton, Maróthi György és Hatvani István munkásságában látjuk —, hogy csak a legkiválóbbakat említsük. Ebben az időben terjed el a természettudományos gondolkodás a debreceni kollégiumon keresztül hazánkban, a kísérleti fizika és a modern matematika művelése. De feltétlen említést érdemel ebből a korszakból Komáromi Csipkés György bibliafordító, kiváló filológus munkássága, akinek a nevéhez az első gyakorlati angol nyelvtan fűződik (Anglicum Specilegium, 1664). Hatvani István kezdte el hazánkban a kémia tanítását és a valószínűségszámítást. Apáti Miklós, debreceni lelkész, kartéziánus filozófus lelkesen vallja: „Isten a legfőbb matematikus!” Ebben a korszakban, keletkezik (1670) a Tűzoltótársaság, amely európa egyik legrégibb diáktűzoltósága, valamint a Kántus (1739), amely Magyarország legrégibb megszakítás nélkül működő énekkara, Maróthi György alapításaként. Ekkor katalogizálják a kollégium könyvtárát, amely a Tiszántúl központi könyvtárává növekedik. A debreceni kollégiumi nagykönyvtár ma az ország legnagyobb egyházi könyvtára 600 000-t meghaladó állománnyal, amelyben felbecsülhetetlen könyvészeti értékek vannak. A debreceni kollégium harmadik nagy korszaka a felvilágosodás és a reformkor. A még Maróthi által kezdeményezett, de 1770-ben megjelent Methodus, a módszeres utasításokkal ellátott tantervreform, amely miatt a kollégium nem fogadta el a Ratio Educationis állami tantervét, mert modernségében megelőzte azt. A debreceni társadalom kimagasló alakja, Domokos Lajos, aki külföldön szívta magába a felvilágosodás eszméit és ezekért írásban is harcolt, kíméletlen harcot indít a kollégium intézményes megújításáért. A korszak nagy professzor egyéniségei: Sinai Miklós egyháztörténész, Budai Ézsaiás historikus, Sárvári Pál természettudós, Kerekes Ferenc európai hírű matematikus, Péczely József irodalomtörténész, az 1848-as szabadságharcban küzdő kollégiumi zászlóalj-parancsnok. De ennek a korszaknak szülöttei, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, akiknek érzékeny írói lelke nehezen viselte el a kollégiumi nevelés keménységét, de sohasem tagadták, hogy európai műveltségüket ott szerezték. Ekkor tanult a kollégiumban Török Pál is, a kisújszállási partikula későbbi rektora, majd Duna melléki püspök, a budapesti református teológia megalapítója. A Szenczi Molnár Alberttel kezdődő költők és írók sora a kollégiumban Móricz Zsigmonddal, Ady Endrével és Szabó Lőrinccel fejeződik be, de az élők között Szabó Magda és Kiss Tamás is ennek a szellemnek örökösei. A magyar képzőművészet olyan alakjai, mint Kis Bálint, Medgyesy Ferenc, G. Szabó Kálmán, Félegyházi László a kollégiumban kaptak életre szóló ihletéseket. A ma élő nagy muzsikusaink közül Újfalussy József, Csenki Imre, Vass Lajos élete kötődik a kollégiumhoz. Bocsánatot kell kérnem holtaktól és élőktől, akiknek a neve még ide illett volna. A kollégium árkádjai alatt és a homlokzat falán 25 bronzplakett. Debrecenben 7 nagy köztéri szobor örökíti meg a kollégium ama diákjainak és tanárainak arcvonásait, akik arany betűkkel írták be nevüket a magyar kultúra történetébe. 1912-ben állami törvény születik a debreceni egyetem létesítéséről, 1913-ban a kollégium átadta három fakultását az egyetemnek, amely 1914-ben kezdte meg működését. A kollégium feláldozta az egyetemes magyar tudomány oltárán fakultásait, de az az áldozat nem hiába történt. A debreceni kollégium legfőbb tudományos és szellemi örököse a mai Kossuth Lajos Tudományegyetem tiszteletet parancsoló 75 éve bizonyítja, hogy milyen magasra ívelhet a tudomány, ha mélyre bocsátja a gyökereit. A történelmi korszakfordulók után a kollégium szerepe is megváltozott, de nem vált feleslegessé, sőt új arculatot kapott. Ma is országos feladatot tölt be, múltunk megbecsülésére tanít, helyes magyarságtudatra nevel, jobbik énünket erősíti. A múlt örökségéhez tartozik az Oratórium, nemzeti emlékhely, ahol az 1849- es országgyűlés folyt a győzelmes tavaszi hadjárat idején és ahol a függetlenségi nyilatkozat elhangzott. Ez a hely a mai Magyarország bölcsője is. Az ideiglenes nemzetgyűlés 1944. december 21— 22-én e falak között ülésezett. A Református Gimnáziumnak 450, a Teológiai Akadémiának 220 diákja tanul a kollégiumban, akik közül 450 bennlakó a régi internátusban. A kollégium nem lett rezervátum, ma is nyitott a tudomány, a társadalom, népünk és az emberiség nagy kérdései előtt, dialógusra kész és együttműködésre. Kész szolgálni 450 év minden tapasztalatával. Dr. Kocsis Elemér püspök Perlay Rezső rajza VOLT SOROK A megmaradásról Amióta az erdőkön túli terület, azaz Transsylvania, Erdély magyarjainak sorsa az ott élő más nemzetiségiekével, mi több, a románokéval együtt válságosra fordult: nincs nap, sőt, talán nincs a napnak órája, amikor ne gondolnánk e gonddal. Ahogy az emberfia a családi baj terhétől nem szabadulhat. De vajon a Pálfunkra is vesszük e gondot? Ha csak a közelmúlt hónapjait tekintjük, határozott igennel felelhetünk e kérdésre. A sóhajtás, a részvét cselekvésre fordult, és a cselekvés az állami politika szintjére emelkedett. Ami megelőzte ezt: az egyéni tett, a közírói aktivitás és olykor a művészi felszólalás volt. Ez utóbbiak sorában kitüntetett helyet foglal el Csurka István Megmaradni című drámája, mely a nyári gyulai bemutató után most már a Nemzeti Színházban is látható. Ez a színmű-cím a magyar nyelv árnyalatossága folytán egyszerre jelent óhajt és parancsot, buzdítást és rejtett kétkedést. Szólhat az anyaországi és az „erdőn túli" magyarság lelkéből és értelmezhető felszólításként mindkét országbeli honfi- és sorstársainkhoz. Átkarolhatja a határon innen és túl nemcsak a sorsüldözte magyarokat, hanem a szászokat, szerbeket, románokat is. Legelsősorban azonban mégiscsak „nekünk harangoz", anyaországbeli magyaroknak, akik jó tanácsot oszthatunk és külhoni segítséget kérhetünk, ám végül és könyörtelenül mégiscsak magunkra vagyunk utalva e téren is. Hogy miért, arra nagyon is ideillően „tájékoztat” Amiei, a francia bölcselő két mondata: „Légy az, amivé felebarátaid akarod hogy váljanak. Nem a szavad, hanem a lényed legyen a prédikációd.” Ezt a parancsot, morális hittételt érti meg fokozatosan Csurka drámájának hőse, Harisnyás Márton múzeumigazgató, aki átérzi, hogy példamutató életének minden eredménye semmivé foszlik, ha családját menekíteni segíti Erdélyből, ha kilép abból a karizmatikus körből, amelybe honfitársainak már-már vallásos tisztelete helyezte. Ha azt akarja, hogy felebarátai és rokonai kövessék őt a megtisztulás útján, lényével, létével kell prédikálnia. Ennek a muszáj-Herkules-sorsnak az emelkedettsége és tragédiája Sík Ferenc nemzeti színházi rendezésében erőteljesebb, hitelesebb, mint Gyulán volt. Mint ahogy a vagon-környezet, a vakondok-lét megjelenítése is megrázóbb ezúttal. Hozzájárulhat mindehhez a kérdéskör napi politikai feszültségének növekedése és egy „látszólag” technikai mozzanat is: a zárt tér, így részben feledhető (ami alkalmasint koncepció is lehet), hogy a szerző nem „igazított" színművén, holott az anyaországban a darab megírása óta változott a helyzet: nem mondható, hogy az erdőntúli és az itteni helyzet azonos, mint erre az egyik szereplő utal, vagy az sem, hogy egyáltalán nem törődünk a határon túli magyarság gondjaival, nem protestálunk őértük. Csurka talán ezért kívánta művében a megírás időpontjának körülményeit konzerválni, mert így arra figyelmeztet: ha nem vagyunk elég határozottak és következetesek, bármikor visszahullhatunk a passzivitás önpusztító állapotába. A rombolásra „felinduló” buldózerek drámavégi akkordjai nem olyan hatásosak ugyan, mint szabadtéren voltak, így is híven kifejezik azonban a dráma következtetését: nem csupán szavunkkal, hanem egész lényünkkel, minden tettünkkel „prédikálnunk” kell, ha azt akarjuk, hogy „niniveiek” megtérjenek. És megmaradjanak. Barta András Magyar Nemzet Átszervezik a Művészeti Alapot (MTI) A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapját a hírek szerint átszervezik, működését a kormányzati szervek a jövőben csupán állami költségvetési szervként látják elképzelhetőnek. Az öt vállalatot és néhány más vállalkozást tömörítő Alap egy évet kapott, hogy elvégezze a szervezetkorszerűsítést. Bár konstrukciós elképzeléseit még a nyáron eljuttatta a Művelődési, valamint a Pénzügyminisztériumba, konkrét választ ez idáig nem kapott. Békés Imre, a Művészeti Alap igazgatója elmondta, hogy vállalataik a nyereség- és a termelési adót az év végéig még az Alapnak fizetik. A jövő viszont teljességgel bizonytalan, jóllehet, a Művészeti Alap a korábbi évtizedekben bizonyította életképességét Ezt igazolja, hogy a megváltozott, kedvezőtlen körülmények között, is képes támogatni a művészeti alkotómunkát, a képzőművészek, az írók és a zenészek körében egyaránt A változó körülmények között azonban a Művészeti Alap maga is változtatásokra szorul, ám a belső megújulás feltételeinek megteremtése a vezetők szándéka és a tagság közös akarata kell legyen. Az Alap a maga erejéből kívánja növelni anyagi forrásait, jól megszervezett vállalkozásokkal kívánja működéséhez a pénzügyi hátteret előteremteni. A Művészeti Alap a Coopsystem Szervezési és Vezetési Tanácsadó Irodával készítteti szervezetkorszerűsítés koncepcióját. A művelődési, valamint a pénzügyi tárca illetékesei november végén kapják kézhez elképzeléseiket. * A Művészeti Alap védelmében a Magyar Írók Szövetsége felhívást tett közzé, amelyben arra kéri a párt és a kormányzat illetékes vezetőit, hogy pozitív döntésükkel szüntessék meg az Alap körül kialakult bizonytalanságot, erősítsék meg a Művészeti Alap önállóságát, és segítsék elő belső megújulási folyamatát, átszervezését. Biztosítsák ezáltal az Alapba tömörült mintegy hatezer művész — köztük nyolcszáz magyar író — további alkotómunkájához a segítséget A Pedagógus szimfonikus zenekar két Mozart-művet ad elő november 14-én, hétfőn este fél nyolckor a Fáklya Khidban. A zenekart Kardos Gábor vezényli. 9 ZENEI JEGYZETEK A kisterem újjászületéséről A ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA — közkeletű, korábbi nevén: Zeneakadémia — kisterme, akárcsak a nagyterem, eredetileg az intézetben folyó oktatás céljaira készült. A kisteremben színpad volt, ez meghatározta a rendeltetését is, operaszakos növendékek gyakorolták itt későbbi hivatásukat. A háború utáni években rövid ideig valódi színház is működött benne: a Vígopera (it tűnt fel többek között az a nagytehetségű fiatal karmester, akit Erdélyi Miklósnak hívtak!). Az épület 1960-as évi restaurálása után a kisteremből eltüntették a színpadot és helyén hangversenydobogót próbáltak kialakítani. A Filharmónia egykori, Semmelweis utcai kamaratermének pótlására itt is kezdtek hangversenyeket rendezni. Megfordult a kisteremben nem egy világhírű művész, a hazai muzsikusok azonban nem szívesen léptek erre a pódiumra: mindannyian a nagyteremről álmodoztak és valamiféle büntetésnek, számkivetésnek tekintették, ha mégis itt kellett fellépniük. Ellenérzésüket néhány külső körülmény valóban indokolttá tette, elsősorban a rossz minőségű zongora, a nagyteremből és a magasabb emeleten fekvő termekből idehallatszó más zenék, az utcáról beszűrődő lármaez utóbbi véleményem szerint kedvezően mérsékelhető volna, ha a terem, nyilvánvalóan e célra készült bársonyfüggönyeit összehúznák. Ez ügyben évekkel ezelőtt szenvedélyes hangú leveleket váltottam a főiskola műszaki vezetőjével, de természetesen azóta sem történt semmi.) A fent felsorolt negatív jelenségek közül a leglényegesebb kérdésében hiánytalan megoldást jelent a Japántól ajándékba kapott Yamaha zongora. Ezen a kitűnő hangszeren jó művész zavartalanul muzsikálhat, ha pedig a pódiumon jól muzsikálnak, utcát, szomszédságot, meztelen ablakot könnyebben feledjük mi, akik a nézőtéren ülünk. Az elmúlt héten sűrű egymásutánban három jelentős esemény követte egymást a kisteremben, három, kivételes produkció tanúi lehettünk, nem is kevesen, mivel mindhárom hangverseny telt házat vonzott. Reméljük, ez azt jelenti, a kisterem felől lassan elmúlik a rontás, feledjük a hely baljós hírét és ezzel az eddig oly fájón nélkülözött kamarazene végre méltó otthonra talál! KEMENES ANDRÁS zongoraestje nyitotta meg a sikersorozatot. Koránál jóval fiatalabbnak tűnik megjelenése, de már az első ütemek hallatán minden kétséget eloszlat művészi kvalitásai felől. Tüneményes zongorajátékos, minden hangja figyelmet kelt és élményt szerez. Ez a magvas, zengő, fénylő és színes zongorahang manapság nem mindennapos jelenség. Csalódik azonban az, aki ebben véli föllelni Kemenes András muzsikus-arcélét. Alig térünk napirendre e dús és lenyűgöző billentés fölött, máris lehelletfinom és kecses csembalóhangzásra váll át, hogy utóbb a clavichord bensőséges dallamosságát idézze elénk, majd az orgona regisztereinek gazdagságába avasson be. Mindent tud tehát ez a fiatal művész, amit a mai zongora technikai tökéletessége jóvoltából meg lehet valósítani. Mindent tud és azt mindig a kellő időben, a kellő mértékkel alkalmazza. Valamiféle sugallatos megsejtés, vagy érett művésznél is külön méltánylást érdemlő tudatosság készteti előadói eszközeinek megválogatására? Gondolom, mind a kettő ott munkál produkciója felépítésénél, kidolgozásánál. Bach e-moll partitájának értelemre és érzelemre egyforma erővel ható megfogalmazása (egyedül a záró Gigue-tételnél méretezte túl az indulatot és a tónust!), Beethoven kéttételes e-moll szonátájának már-már szélsőséges romantikus szertelensége és — szinte ugyanakkor! — kiegyensúlyozott dalolása éppolyan ámulatra késztetett, mint Berg variációsorozatának karakteres sokfélesége, vagy Schubert sokarcú a-moll szonátájának nagyvonalú és egyúttal a részleteket sok szeretettel kidolgozó megformálása. Úgy értesültem, Kemenes András a kecskeméti zeneiskolában tanít. Nem ő az egyetlen tüneményes tehetség, akire az utóbbi időben felfigyelhettem és aki ugyancsak ebben a tanintézetben működik. Vajon tudatában vannak a boldog kecskemétiek mind e gazdaságuknak? KÁLLAY GÁBOR párját ritkító jelenség, nem csupán az énekesek (tenoristák!) között, de egész zenei életünkben. Párját ritkítja sokoldalúsága — a hangszerek egész során játszik —, zenetörténeti műveltsége, nyelvi jártassága — nyolc nyelven énekelt, kifogástalan kiejtéssel — és mind e jeles tulajdonságait betetőzi veleszületett zeneisége, előadásának szuggesztív természetessége. Eleven életre bűvölt olyan zenéket, amelyek ma már legjobb esetben a zenetörténeti órák hangzó példatárainak leltári tárgyai; percek alatt egész Európa letűnt századai megelevenedtek, elandalítva, megindítva, megmosolyogtatva, áhítatra fakasztva, de mindenképpen magával ragadva a hallgatóságot. No persze, muzsikus társait is bölcsen és szerencsésen válogatta Kállay Gábor, a régi zene professzionista szakértőit gyűjtve maga köré a pódiumon Czidra László, Mandel Róbert, Harsányi Zsolt, Klembala Géza és Jakobi László személyében, akik valamennyien nem egy és nem két, hanem jóval több hangszer virtuózaiként vették ki részüket a nem mindennapi sikerből. KATONA ÁGNES zongoraestjén Schubert és Schumann művei hangzottak el, mindvégig értő, ápolt és ihletett előadásban. Schubertet a hat Moment Musical és a posztumusz Három zongoradarab középső tagja, Schumannt a C-dúr fantázia és a Bécsi farsang ritkán hallható ciklusa képviselte. Sorozat azonban merő technikai műszó a zenében, egyformán jelenthet összefüggő nagy egészet és lazán egymás mellé rendezett kis darabokat. Ezen az estén mindkettőre akadt példa. Schubert Zenei pillanatai rövid hangulatképeket foglalnak magukba, teljességében meggyőző, ám a nagy egészből kiemelve, önmagukból is kerek jellemdarabok sorát. Schumann Bécsi farsangja azonban öttételes zongoradarab megszakíthatatlan tömbje, a zeneköltő rövid bécsi tartózkodásának élményeit összegző, Schubert és Metternich világát egyaránt magába foglaló, nagyvonalú és szellemes kommentár. Értékét előfordulásának ritkasága még jobban megnöveli számunkra. Mert a zongoraművészek meglehetős óvatossággal tűzik műsorukra, jóval kevesebb alkalommal, mint mondjuk a C-dúr fantáziát. Ez utóbbi egyedül a fizikai erővel alig győzhető, középső tételben jelentett némi problémát Katona Ágnes számára (holott a Faschingsschwank nem csekély nehézségeit utóbb könnyűszerrel győzte le), a nyitó tétel Beethovenre utaló „hommage”-karakterét és a finálé lehelletfinom rezdüléseit azonban költői elmélyültséggel tolmácsolta. Pándi Marianne