Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-14 / 271. szám

Hétfő, 1988. november 14. Petőfibánya harmadik lázadása //Ez a demokrácia így működik" — Írjon csek le mindent, amit az emberek mondanak — szor­galmazta Varga Antal, a Lőrin­ci Nagyközségi Közös Tanács el­nöke —, mert ebben az ügyben nem a személyes sérelmek a meg­határozóak, hanem a tanulságok. Hogy megtudjam, hol hibáztam? Ezért sosem érdekelt, kik gyűj­töttek aláírásokat azért, hogy Petőfibánya, önálló státust kap­jon.Ennek eldöntésére november tizenkettedikére népszavazást ír­tak ki Petőfibányán. Petőfibá­­nya a Mátraaljai Szénbányák Vál­lalat lakótelepeként épült, a te­lepülésrészen levő 960—970 tömb­ház 1978-ban került tanácsi ke­zelésbe. Az augusztusi falugyű­lésen legtöbben azt sérelmezték, hogy a település parkjai elha­nyagoltak. A tanácsiak szemére vetették az utak és a járdák gon­­dozatlanságát, meg azt is, hogy n­em alakítottak ki építési telke-Igen — Az itt élők — tájékoztatott a torzsalkodás hátteréről az el­nök — nem veszik tudomásul, hogy a költségvetésünkből nem futja egy 10-12 fős kertészbri­gád fenntartására. A fejlesztési alapból évente 3—3,5 milliót for­dítunk az intézményrendszer fenntartására, Petőfibánya pe­dig intézményekkel nagyon jól el­látott településrész. Építési tel­keket csak mezőgazdasági terü­letekből alakíthatnának ki, de ez a­­tanácsnak nagyon sokba ke­rülne. Ha pedig a költségeket az ott építeni szándékozókra ter­helnénk, aligha tudnák megfizet­ni a telek árát. Aki akar, az építkezhet itt Lőrinciben is, hi­szen most formálódik a 150 há­zas faluközpont. Teljesített ígéretek További feszültségforrásként említette, hogy a­ hobbitelkek épületei után adózniok kell a petőfibányai tulajdonosoknak; hogy a késedelmesen fizetett adót — a jogszabályi előírások alapján — behajtják, sérelmezik a tőho fizetését, mert azt a bá­nyatelepiek közül szavazták meg legkevesebben, mivel azonban a társközségekben és a többi tele­pülésrészen magas volt az ön­kéntes támogatást ajánlók ará­nya, így a döntés rájuk is köte­lező. — Kétszer felajánlottuk a pe­­tőfi­bányai tanácstagi csoportnak — így az elnök — az elöljáróság jogosítványait, de ezt mindkét­szer visszautasították. Amit erre a tervidőszakra ígértünk — az új 400 négyzetméteres­ ABC-t, a­­kolumbárium építését, a gáz be­vezetését — azt teljesítettük. Így 1989-től megszüntetjük a tőho fizetését. Önállósodás esetén sem­­ járnak jobban, hiszen a fejkvó­ta csaknem a felére csökken, üze­meknek akkor sem lesz több pénzük a támogatásra, a jogsza­bályok szerint pedig akkor is adózniuk kell a hobbitelkek tu­lajdonosainak. Az emberek most tanulják a demokráciát, és so­kan azt hiszik: ez az intézmény a mindent szabad elve alapján működik... Misi Lajosné petőfibányai nép­fronttitkár a kedvemért rögtön­zött fórumot szervez munkahe­lyén, a művelődési ház igazgatói irodájában. Míg a többiekre vá­rakozunk, elmondja: ez a pető­­fibányaiak harmadik lázadása az önállóságért. Az első nekibuzdu­lás a hatvanas években még alig­­ jutott túl a szervezők körén,­­két éve már a megyei akarat latba vetésére volt szükség az önálló­sodási szándék megállításához, most pedig a­­látszólagos közöny ellenére is felgyülemlettek a fe­szültségek. — Nem tudni, mit hoz a nép­szavazás — mondta —, mert többen emlegetik, hogy a taná­csi apparátus egyik-másik tagja meg a párttagok is különféle pressziókat helyeztek kilátásba az önállóság kimondása esetén. Nevünkben — a rovásunkra íme, a röpke órás „minifórum” néhány sérelme és gondolata: — A lőrinci tanács nálunk akarja megoldani az összes lakás­gondot — így Tarcsa Sándor anyaggazdálkodási csoportveze­tő —, miközben a helybéliektől ötszörös lakás-használatbavételi díjat kérnek, a nem helybéliek egyszeres díj felében kaphatnak, juthatnak lakáshoz. Mindany­­nyiunk személyi igazolványába az van beírva: lőrinci lakosok vagyunk, időnként a leveleink is késnek emiatt. A döntések meg­hozatalában nem lehetett sza­vunk, mert a többségben levő lő­rinciek állandóan leszavazták a mi tanácstagjainkat. Ez a de­mokrácia így működik. Lénárt Albert (művezető a gépüzemben) szerint Petőfibá­­nyán 85 százalékban ma is olyan emberek élnek, akik kötődnek a bányához. Újabban sok a betele­pülő. Talán nem véletlen az sem, hogy a tanácsiak Lőrinciben oda álmodták a faluközpontot, ahol zömmel cigánylakosság él. Ta­­rancsics József, a gépüzem SZB titkára, érvelése szerint a feszült­ségek elsősorban abból adódtak, hogy a szénbánya üzemeinek adott szinte­t kizárólag Lőrinci és a társközségek fejlesztésére for­dították. Tóth György műszaki előadó amiatt dohogott, hogy hó­napok óta ijesztegetik a helybé­lieket; ha az önállóságra voksol­nak, elviszik innen az OTP-t, a mentőállomást, az Afor is fel­számolja az olajkútját, nem lesz majd gyerekorvosa Petőfibányá­­nak. Zachár László, a könyvtár ve­zetője szerint nem lett volna itt szükség az elválásra, ha a taná­csi vezetés törődik a petőfihá­­nyadok gondjaival. Íme, panasz­­listájának egy töredéke: — Itt mindent a bánya csi­nál ! Ha elromlik egy ajtó az is­kolában, ha letörik egy kilincs, máris hívják a szülőket. Nincs pénz, mondogatják évek óta a tanácsnál. Miért kormányozzák a nevünkben, de a rovásunkra ezt a településrészt? De még ar­ra sem kaptunk elfogadható ma­gyarázatot, miért szedték ki a társadalmi munkában épült ját­szótér kerítését, amikor egy har­mincméteres szakaszt meg kel­lett volna javítani. Mert azt nem hisszük el, hogy ezt a köjál ren­delte el. Az emberek meg tőlünk kérik számon, miért csak ennyi­re becsülik a társadalmi munká­jukat. Egyébként is, amíg ebben az országban milliókat herdálnak el, senkinek nincs­­joga társadal­mi munkát, meg támogatást kér­ni az emberektől. Nagy Gézáné, a tanácsi kiren­deltségvezető úgy fogalmazott, a legtöbb feszültségforrást az okoz­ta, hogy megszűnt a bérlakások adókedvezménye, és ebben a helyzetben mindenki a bányá­hoz tartozás időszakát sírja visz­­sza.­­ A népszavazás előtt elbi­zonytalanodtak az emberek — így a kirendeltségvezető —, egy­re­­többen kérdezik: vajon pénz és támogatás nélkül képes lesz-e Petőfibánya az önállóságra, hi­szen még egy tanácsháza sincs, és hiányoznak az önállóság fel­tételei. Dr. Csipkés Ilona gyermekor­vos: — Nekem még nem mondta senki, hogy önállóság esetén nem lesz szükség a munkámra. Ezt egyébként sem hiszem, szabályos körülmények között, pályázat út­ján kerültem ide. Sok a gyerek, rengeteg itt a munka. Részlet a Heves megyei Nép­újság november 10-i számából,­­amelyben a tanácselnök nyilat­kozott: „Nemrég oldottuk meg a gyermekorvosi ellátást. A vonat­kozó jogszabályok érdekében Pe­­tőfibánya erre nem lenne jogo­sult, ha elválna tőlünk.” A válásra voksoltak Mede Ilona pedagógus, tanács­tag. „ Az emberek csak a pusz­tulást látják maguk körül. Sér­tő, hogy a Lőrinciben építkezők vissza nem térítendő támogatást és kamatmentes hitelt kapnak, az i­tt élőknek pedig alig jut a ta­nács pénzéből. Visszautasítottuk az elöljáróság jogosítványait, mert azzal, hogy mezőőrt vagy tűzol­tóparancsnokot választanánk, nem oldhatnánk meg a felhal­mozódott gondokat. Sosem volt beleszólásunk a tanácsi dönté­sekbe, bármikor is kételkedtünk egy-egy döntés ésszerűségében,­­ azt a választ kaptuk,­­hogy azt már a megye jóváhagyta... Tő­lünk csak a bólintást várták. Az emberek furcsállják, hogy mi­közben­­tőlük azt kérik, társadal­mi munkával szépítsék a tele­pülést, az általuk befizetett pénz­ből pártház épül Lőrinciben. Talán, segít a gondok megis­merésében, ha felidézem Papp­­né Lipták Editnek, a helyi nép­front alelnökének véleményét: —­­ Látszólag apró sérelmek­kel önérzetében bántották meg ezt a településrészt, és ezen már a tere jövő januári eltörlése sem segített. Nem ellenőrizhető, hogy a községi vezetők közül ki mi­nek a megszüntetésével akar benn­üket maradásra bírni. Meg­alázó ez az egész, pedig erről a kezdeményezés annyira spontán volt, hogy a népfront is csak ké­sőbb értesült az aláírásgyűjtés­ről. Ma már az emberek azt mond­ják: bármilyen szegényen is, de önállóan akarnak élni. Ilyen előzmények után kezdő­dött november 12-én reggel hét órakor a népszavazás, amit nem előzött meg semmiféle technikai jogszabály megalkotása. A sza­vazóhelyiségek hangulatán már érződik, aligha lesz szoros a vég­eredmény, hét óra óta folyama­tosan jönnek a szavazók, fél ti­zenegykor a 2505 választásra jo­gosult polgár fele, egy órával ké­sőbb háromnegyede leadta sza­vazatát. Citor László, a helybéli nép­front elnöke, bár nem akar elő­re inni a medve bőrére, de így fogalmazott: tulajdonképpen ap­róságokon bukott el a tanács, pe­dig a népfront nem támogatta a teljes önállóságot. Osztotta ezt a véleményt Dér János, a megyei népfrontbizottság munkatársa is, aki szerint az anyagi feltételek miatt, első lépésként a társköz­ségi rang elérése lett volna kívá­natos. Nem sokkal este hat óra után Lőver János, az összesítőbizott­­ság elnöke arról tájékoztatott: 2031-en éltek a jogukkal. Száz­­harmincöten érvénytelen, 1896-an érvényes szavazatot dobtak az urnákba. A petőfi­bányaiak közül 1774-en szavaztak a település­rész önállóságára, százhuszon­­ketten pedig arra, hogy minden változatlan maradjon. — Az urnák lezárásával meg­vártuk azokat, akik négy óra után érkeztek haza a bányából — mondta —, ők egyből szavaz­ni jöttek. Felelősséggel szavaz­tak a petőfibánya­iak, cáfolva ez­zel minden olyan állítást, mely szeriint ez a nép még nem érett arra, hogy döntsön a sorsáról... Császár Nagy László Magyar Nemzet A zsákutca nem utca Az Új Márciusi Front a felzárkózásról, a többpártrendszerről - a túlélésről Fél évvel ezelőtt illetékes hely­ről még megrótták volna azt, aki a nyilvánosság előtt a magyar gazdaság és társadalom válságá­ról beszél. Már csak ezért is el­gondolkoztatott a héten, hány ko­moly intés, figyelmeztetés is jár­na e régi módi szerint annak a hírlapírónak, aki most az Új Már­ciusi Front múlt szombaton meg­tartott vitájára próbál — épp annyi bizonytalansággal, ameny­­nyivel végighallgatta — őszintén visszatekinteni. A magyarországi kiútkeresésről, a konszolidáció­ról folytatott tanácskozáson ugyanis nem akadt felszólaló, aki ne azzal kezdte volna: ma mély és általános válságunkból szük­séges történelmi esélyt talál­nunk ... Pedig az Új Márciusi Frontról eleddig senki sem állította, hogy sanda, kétes politikai gyökerű egyének gyülekezete. A mozgalom tagjai tehát feltehetően nem a társadalom rosszindulatú rémiszt­­getésére festettek sötétre sikere­dett jelent. A mai magyar társa­dalmat nem is nagyon lehet már ijesztgetni: aki a válságot érzé­keli, az meg is szenvedi azt A felismerés kevés! A Front budai vigadóbeli ta­nácskozásán olyan tudósok, köz­életi személyiségek tartottak elő­adásokat, akiknek sem pozícióju­kat sem egyéni megítélésüket il­letően érdekük nem lehet a köz­vélemény fölös riogatása. Elég ré­­misztőek maguk a tények. Amint például az egyik előadó, Antal László megfogalmazta: az utóbbi másfél évtizedben az egész ke­let-európai régiót válságövezet­nek­­kell tekinteni. Nemcsak gaz­daságilag, de társadalmilag is... A többi felszólaló szintén egyet­értett abban, hogy az egész sztá­linista modell került zsákutcába. Ráadásul a piacot, az áru- és pénz­­viszonyokat száműző, a politikát és a társadalmat egyaránt köz­pontosító berendezkedés kisebb­­nagyobb változtatásokkal még a nyolcvanas években is tovább élt , holott apróbb kiigazításokkal már nehéz életben tartani. Meg­állapításához Antal László bi­zonysággal is szolgált. Sokak szá­mára minden bizonnyal döbbe­netét okozó tényként tárta fel: népszerű jelszavakat, a gazdaság élénkítésének ígéretét, az inflá­cióellenes gazdaságpolitika áb­rándját felvillantva, 1984—1987 között megduplázódott Magyar­­ország külföldi adósságállomá­nya. Nemzetköziig páratlan „si­ker” ez. Hasonló példákat mostanában sokan és sokféle forrásból merí­tenek. A részleteken túlmutató lényeg azonban alighanem Tardos Márton­­megállapításában kere­sendő. Szerinte azért különlege­sen mély a válság, mert a szocia­lista ideológia alapján működő hatalmi struktúrák megszüntet­ték a gazdálkodási alanyok lét­feltételeit. Éppen ezért a tőkeér­­dekeltséget vissza kellene állíta­ni a történelmileg kialakult he­lyére. A megújuláshoz­­tulajdo­nosi reformra, kemény költség­­vetési korlátokra és szociálpoli­tikai védőhálóra lenne szükség; az utóbbira azért, hogy az elke­­­rülhetetlen megrázkódtatásokat tompítani lehessen, önmagában viszont kevés m­s a felismerés, ha a központosított politikai hatalom berkeiben csak annyit tesznek meg a jelenlegi modell reformja érdekében, amennyi a túléléshez szükséges. Az Új Márciusi Front fórumá­nak résztvevői a gazdaság mel­lett a politikai és a társadalmi válság jegyeit is sorba rakták. Gombár Csa­ba politológus egye­bek között „a szocializmusra tör­ténelmileg rárakódott hulladék­ként” említette a feltétlen enge­delmesség személyiséget elszegé­nyítő, akár tömeges apátiát kivál­tó késztetését. Mint mondotta: az utóbbi fél évtizedben a napi po­litikában fosztóképzővé értéktele­nedett a szocialista jelző: a tulaj­donra, az egészségügyre, az okta­tásra. Ha valaki azt olvasta, „szo­cialista egészségügy", akkor fo­lyosói kórházi ágyakon hánya­dok jutottak eszébe. A „szocialis­ta oktatást” a tanterem- és peda­gógushiánnyal, körbekoldult szü­lőkkel lehetett behelyettesíteni. Rendteremtés helyett: hitet Sötét ez a kép? Vagy ugyan­így rémisztőek, túlfestettek a ha­sonló tanácskozásokon összerak­ható mozaikok? Az mindenesetre tény, hogy az ilyen összegzés so­kakból vált ki agresszivitással ve­gyes félelmet. Az Új Márciusi F­ront koreferácu­ainak elhang­zása után a szünetben lehetett hallani féltő-aggódó, rendteremtő vaskézért kiáltó mondatokat is. Csakhogy a parancs uralmát kö­vetelők még azokat is visszariaszt­hatják az útkereséstől, a cselek­véstől, akiknek eszük ágában sincs Magyarország érdekei ellen tenni. Tudatosan semmiképpen sem. Éppen Vitányi Iván, az Új Márciusi Front titkára figyelmez­tetett arra, hogy mifelénk nem kell az ördögöt a falra festeni, anélkül is hajlamosak vagyunk megijedni. Az elbizonytalanodás, a gyors visszakötődés magyará­zatát nemzeti pszichológiánkban lehet megtalálni. Okkal-joggal emlékeznek ugyanis sokan ma­napság a demokratikus nemzeti megújulásunk esélye hallatán a történelmi múltra,­apáink tapasz­talatára. Mert bizony, sokszor fog­tunk hozzá lelkesen, s hittük, most végre jön az igazi felemel­kedés. Más jött — a nagy neki­buzdulások után újra és újra le­sújtott ránk a bunkós Hiába áll­tunk sokszor az európai felzárkó­zás, egy történelmi érvényű átme­net lehetősége előtt , átmen­nünk, felzárkóznunk sohasem si­került. Meglehet, Vitányinak van iga­za, s értelemszerűen most nem félelmeket, hanem erőt és hitet kellene a társadalom­ba plántálni. Okos hitet! Hiányos, ködös jövő­képek helyett most már arra kel­lene válaszolni: mi lesz velünk holnap és holnapután? Minek fe­jében mit szükséges tennünk és vállalnunk? Ám minden tiszte­letre méltó gondolati gazdagság ellenére, a valóban eligazító fe­lelet még mindig hiányzik. Elvek persze vannak. Nyers Re­zső egyebek között arról beszélt, hogy a civil társadalom önszer­veződése, és a tolerancián alapu­ló magyarországi demokratikus szocializmus mellett jó meggyő­ződéssel lehet kiállni. E célt nem a monolit egység, hanem a sen­kit sem kizáró sokféleség jegyé­ben ajánlatos elérni. Teóriák is vannak. Az egyik Hankiss Elemér szociológusé. Első pillantásra né­miképp meghökkentő társadalmi­­politikai megközelítéssel abból indul ki, hogy Magyarországon kialakulóban van egy koalíció, amelyben az oligarchiák, az ilyen­olyan szintű vezetők, a mened­zserréteg, s a magánvállalkozók felső rétegei egymásra találhat­nak. Szép számmal akadnak pél­dául funkcionáriusok, akiknek famíliájában a lány butikos, a fiú egy külföldi cég vezérképviselője, a vő pedig valamelyik nagyvál­lalat gazdasági vezetője. A ka­rácsonyi ünnepli asztalnál jószeri­vel már együtt is ül az előbb vá­zolt koalíció! S itt jön Hankiss Elemér következtetése: nem szét­rombolni, ellenkezőleg, garantál­ni szükséges e koalíció meglévő hatalmának átmentését. Ha ugyanis e jelentős réteg az új rend által veszélyeztetve látja hatalmi­­pozícióit, kiváltságait, akkor megakadályozhatja, és meg is akadályozza a jelenlegi gazda­sági-társadalmi rendszer gyöke­res átalakítását. De miként fest 1988 vége felé­­Magyarország reálisan kialakít­ható új modellje? Erre a kérdés­re manapság jobbára még min­dig úgy kezdődik a válasz: nem lesz kapitalista, s nem lesz az ed­digi történelmi kalodába beszo­rított szocialista sem. Vagyis többnyire elhatárolódással, tapa­dással igyekeznek megrajzolni a magyar jövőképet; talán csak Bihari Mihály politológus közelí­­­­tett másképp, állt elő a front ta­­­­nácskozásán kidolgozott elmélet­tel. Mindenekelőtt a többpártrend­szer bevezetésében, alkotmányo­­zó nemzetgyűlés összehívásában jelölte meg az új társadalmi köz­megegyezés alapjait; ő az, aki hosszabb ideje olyan átmenet esé­lyeit villantja fel ezzel az úttal, amely a demokratikus szocializ­mus kialakulásához vezet. Vissza — de hová? A Magyar Nemzet olvasóinak a részleteket illetően könnyű visszakeresnünk azt az interjút, amelyben Bihari Mihály éppen az erőszak nélküli szerves fejlődés lehetőségeit ecsetelte. Abból új­fent kiragadni a többpártrendszer szükségességének tételét kizárólag azért érdemes, mert az IMF vi­tagyűlésének majd harminc fel­szólalója elengedhetetlennek tar­totta a többpártrendszer megte­remtését. .Igen ám, de mint oly sok más kérdésben, a többpárt­rendszert illetően is elbizonyta­lanodásra ítéltetik a sokoldalúan tá­jékozódó állampolgár. Érthetően kételyei támadnak, hiszen a leg­különbözőbb nyilvános fórumo­kon tudományosan, politikailag tekintélyes, a magas hivatalos be­osztást sem nélkülöző szónokok hirdetik: pluralizmus és demok­rácia elképzelhetetlen az egy köz­pontú politikai hatalom megbon­tása nélkül. De hol, s hogyan az átmenet? Merre vezet a konszolidáció? Meglehet, akadtak a fórumnak­­olyan résztvevői, akik előtt már kikristályosodott a válasz; töb­bek szerint az a jövő is feltételez­hető — sajnos —, amit Kolosi Ta­más szociológus vázolt róL , a többiekhez hasonlóan abból in­dult ki,­­hogy az élet valamennyi területét központi hatalom alá he­lyező, sztálini típusú szocializmus zsákutcába jutott. De — kérdez­te: — a zsákutca, falaiba ütköz­ve vajon kell-e, érdemes-e ön­magunkat szüntelenül összever­nünk? A karambolok elkerülésé­re lehetséges változatként emlí­tette a zsákutcás helyzet akár tör­ténelmi időmértékű tudomásul vételét. Vagyis Magyarország berendezkedhet hosszú időre a maihoz hasonló, nagyjából vál­tozatlan feltételű tovább- és túl­élésre. Ehhez érzelmi kényszerből csak azt kérdezném meg: a gyerekeink élhetnek-e perspektíva nélkül? Kolosi persze gondolatmenetéhez hozzátette: van egy másik meg­oldás is. Vissza lehet fordulni ! De a megnyugtató válasz még ebben az esetben is hiányzik ama: visz­­szafordulni — de hová? Mélykúti Attila Öregcserkész-találkozó a Jurta Színházban Sokan talán negyven évig vár­tak arra, hogy a liliomos, szent­koronás magyar zászló alatt újra elénekelhessék a cserkészindulót. Szombaton a Jurta Színházban megrendezett cserkésztalálkozón ismét felharsant a dal. A zsúfo­lásig megtelt színházban jelen­­lévők nagy része arra számított, részese lehet a cserkészszövetség újjáalakításának. Alapszabály­ra, cselekvési programra, tervek­re­­ vártak. Ehelyett nagyrészt öregcserkészek emlékeztek a régi szép időkre. A Magyar Cserkész­szövetség ideiglenes országos intézőbizott­ságának elnöke, dr. Ujhelyi Já­nos, azt tartotta a legnagyobb eredménynek, hogy egyáltalán létrejöhetett a szövetség, megkez­dődhetett az előkészítő munka. Véleménye szerint a megalakulás kimondása óta eltelt egy hónap­ban nem is történhetett volna több, mint hogy ideiglenes inté­zőbizottságot hoztak létre, felvet­ték a kapcsolatot a Hazafias Nép­fronttal. Az elnöki megnyitóban az is elhangzott, hogy a szövet­ség elhatárolja magát azoktól, akik jogtalanul nyilatkoznak, szerződést kötnek a szövetség ne­vében. Ez azt mutatja, az alapí­tók sincsenek egységes vélemé­nyen mindenben, vita folyik köz­tük. Az elnök elmondta, a jogsze­rű megalakulással és a szabályok kidolgozásával meg kívánják vár­ni az új egyesülési törvényt. A tervek szerint a cserkészet politi­kamentes, de a valláserkölcs alapján álló szervezet lesz, amely nem kíván versenytársa lenni az úttörőmozgalomnak. A szervezés­be be kívánják vonni az egyháza­kat. Közvetítők útján már felvet­ték a kapcsolatot a magyar kato­likus egyház fejével. De más fe­lekezeteket szintén megkerestek. Természetesen lesz lehetőség, hogy ne csak az egyházak mel­lett szerveződjön cserkészcsapat. A legfontosabbat talán Sinko­­vits Imre öregcserkész mondta felszólalásában: „Ne nosztalgia­klubot alakítsunk, hanem olyan mozgalmat, amelyre a gyerekek­nek szükségük van.” (désl) Hetvenöt éve született Tömpe Ap­rá,sz .V­isszaemlékezésében olvasom 1946-ban a rendőr-főkapi­tányság vidéki politikai osztályát irányította Egy nyomozás fo­lyamán Nagy Ferenc akkori mi­niszterelnök, a kisgazdapárt ve­zetője megsértette. Felettesével, Farkas Mihállyal közölte, le­mond. „Arról szó sem lehet. Vár­ja meg, amíg mi dobjuk ki ma­gát." Ilyen volt a HANG. Tömpe András 1913. november 14-én született Budapesten. (Ap­ja postafelügyelő, szociáldemok­rata lévén, a forradalmak leveré­se után nyugdíjazták.) Érettségi­ző diákként az­­illegális KISZ, 1934-től a KMP tagja. Madzsar József szemináriumait látogatta (ezek emlékezetes hallgatója, résztvevője József Attila is). Egy kortársa, akivel együtt jártak di­áktúrákra, írja, hogy „csodálatos egyéniség volt. Mindene a mozga­lom, nem volt feladat, amit el ne végzett volna”. Brünnben sze­rezte gépészmérnöki diplomáját, de nem sokáig használta. 1937— 39-ben Spanyolországban har­colt, kétszer sebesült. (Élete ké­sőbbi folyamán is mindig ott volt, ahol fegyverrel kellett az ügyért harcolni.) Az összeom­láskor a nemzetközi brigádok főhadnagya. Két év francia in­ternálótáborokban. 1941 októbe­rében Németországból szökik ha­za. Lebukás, börtön, megingat­hatatlan marad. 1944-ben a ma­gyar frontvonalról átszökik a Szovjetunióba és Rákosi Mátyást a párt itthoni helyzetéről tájékoz­tatja. Ejtőernyős partizánvezető­ként (Nógrádi Sándor helyettese) érkezik vissza Magyarországra. A felszabadulás után nehéz és népszerűtlen feladatot vállalt a Belügyminisztériumban. Nem egyszer került összeütközésbe a vezetéssel, elsősorban Farkas Mihállyal. Tömpe András kemé­nyen és odaadással szolgálta a szocialista rendszert, de azt a valódi és nem a kitalált ellenség­gel szemben kívánta megvédeni. Óvatos és bizalmatlan természetű volt, de minden kérdésnek ala­posan a végére akart járni. Az igazságtalanságoktól irtózott Munkastílusa — mint látható — nem egyezett Farkaséval. En­nek sikerült is megszabadulnia tőle: a szovjet felderítésnek fe­leségével együtt beajánlotta, mint kipróbált, intelligens, spa­nyolul (is) jól beszélő házaspárt. Tizenkét évre elkerültek Latin- Amerikába. Hazatérése után részt vett a koncepciós perek lezárásáról szó­ló párthatározat kidolgozásában. Ismét, izgalmas viták: kifogásol­ta, hogy több vezető ÁVH-s tisz­tet és másokat, akik a perek alatt felelős funkciót viseltek, meg­hagytak állásaikban; az egész re­habilitációs folyamat megtorpanni látszott Nem alkudott meg: le­mondott az MSZMP-ben viselt osztályvezetői állásáról. 1963 ele­jén a Corvina Könyvkiadó igaz­-z gatója lett k­övetkező állomás: 1967-ben nagykövet az NDK-ban. E posztról 1968. augusztus 24-én le­vélben lemondott. Tömpe NDK- beli belső válságáról sokat sut­togtak, de azt lényegében mind­máig homály fedte. A Valóság ez évi szeptemberi számában Hajdú Tibor történész közzéteszi Tömpe levelét amit az MSZMP Központi Bizottságához intézett A levél xeroxmásolatát — Töm­pe kérésére — Feri Sándor kom­munista ügyvéd őrizte meg, né­hány naplószerű feljegyzéssel együtt E levélben Tömpe sziká­­ran­ emelkedetten összefoglalta felfogását a szocializmusról és a demokráciáról, a tömegek tájé­­­koztatásáról, a tájékozódási lehe­tőségek biztosításáról, elsősorban pedig arról, hogy véleménye sze­rint Csehszlovákiában az ellen­­forradalmi veszély nem vált akuttá. Ezért nem értett egyet azzal, hogy a Varsói Szerződést aláíró öt állam bevonult Cseh­szlovákiába. Bírálja az NDK ve­zetőinek merev és­ a maguk el­képzelését a többiekre ráerősza­koló magatartását. „... ezzel a szocialista országok együttműkö­dése és a nemzetközi munkás­­mozgalom felmérhetetlen kárt szenvedett”. Politikai lelkiisme­retével összeegyeztethetetlen volt, hogy nagykövetként állomáshe­lyén olyan felfogást képviseljen, amellyel nem értett egyet. (A csehszlovákiai bevonulást többen bírálták. Tömpe András volt azonban az egyetlen, aki állás­pontjának magas politikai pozí­cióiról való lemondással adott súlyt.) Utolsó állása: 1969-ben a Ma­gyar Könyvkiadók és Könyvter­jesztők Egyesülésének elnöke lett Munkáját itt is kiválóan vé­gezte. De sokan haragudtak rá. Elsősorban a koncepciós perek szervezői, akik elmozdításában korábban része volt. Úgy érez­te, rágalmazóival szemben ma­gára maradt és ez a küzdelmek folytatását elviselhetetlenné tette számára. 1971. december 15-én főbe lőtte magát. Ma lenne 75 éves. Köves Rózsa

Next