Magyar Nemzet, 1988. december (51. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-01 / 286. szám
Magyar Nemzet Demokrácia egyenjogúság nélkül? Zűrzavar a nőkérdésben Miért olyan türelmetlenek a magukat demokratikusnak valló politikai csoportosulások a nőkérdésben? Miért zavarnék viszsza a nőket elmúlt századokba, oly módon, hogy a halott feudalizmus szöveteit, szerveit ültetnék át a mai társadalom testébe? Vajon az ilyen anorganikus fejlődés elfogadható? Nem vetné-e ki az élő szervezet az átültetett testrészeket? Miközben lekicsinylik, óriássá nagyítják, erősebbnek minősítik a gyengébb nemet, mint megannyi társadalmi probléma előidézőjét. Elismerés az anyáknak Régi és új társadalmi szervezetek egyaránt az anyák társadalmi megbecsülését követelik. Pénzben is kifejezve. Ki kapjon, és meddig kapjon fizetést? — ez itt a kérdés. Sokan nem értik, miért kérdezik ezt egyáltalán. Hiszen van kielégítő válasz, amely a kétkeresős család logikáját követi: a gyed és a gyes. A gyed egyelőre minden gyerek születése után két évig jár, egy esztendeig pedig az anyák gyermekgondozási segélyt vehetnek fel. Tervezik a gyed meghosszabbítását és feltehetően a gyesét is. Az is szóba került, hogy a nyugdíjrendszerbe — ha megreformálják — beépíthető az említett szociális jövedelmeken kívül a gyermeknevelésre fordított, szolgálati időnek számító 2—3 éves munkam megszakítás. Az anya javadalmazásának másik értelmezése, amely nem újonnan keletkezett, de mostanában sokat hangoztatják, hogy 02 asszony az otthonában keresse meg a kenyerét. Húzzon fizetést az államtól gyermekei felneveléséért, a háztartási munkáért, a család ellátásáért Miből finanszírozható ez? Akik javasolják, tudják a módját: a bölcsődék, az óvodák, az iskolai napközik leépítéséből, a kereső anyáknak járó szociális jövedelmek, társadalmi szolgáltatások és kedvezmények megszüntetéséből. Azzal kecsegtetnek, hogy az állam és a társadalombiztosítás ily módon még keres is a bolton. De az anyagiaknál — úgymond — nagyobb az erkölcsi haszon. A család megszilárdul és kevesebb lesz a társadalmi beilleszkedési zavar az ifjúság körében. Az elképzelésnek vannak jövőbe mutató elemei, például az, hogy a család és a háztartás ellátását társadalmilag hasznos munkának ismeri el. Ami engem mégis elriaszt, az a szociálpolitika pilléreinek a ledöntése. Nagy visszalépés volna. Felülmúlná a háztartási szolgáltatások elsorvasztását is. A viszszafejlesztési elképzelések továbbfejleszthetők. A múltba vezető úton elrendelhetnék az otthoni — a szomszédasszony segítségével levezetett — szüléseket. Meganynyi kórházi ágy felszabadulna, a szülészet és a nőgyógyászat, amelyeket a szintén programba vett abortusztilalom amúgy is összezsugorít, a lehető legkisebb helyre szorulna. Az egyetemi felvételnél kimondhatnák a nőkre a numerus clausust, amely az oktatásra fordított kiadásokat csökkentené... ”. Az iróniával felhagyva: demokratikus megoldásnak azt tartom, hogy az anyák szabadon választhassanak az otthon maradás és a házon kívüli munkavállalás között. A két keresőre épülő családnál kényszerítő körülmény, hogy a nőnek állása legyen. Szívből örülnék, ha a közeljövőben a két fizetés elegendő lenne a család fenntartására, és a házastársak közös erővel nem vállalnának egy harmadik állást is. Csak a gazdaság fellendülése, megszilárdulása után tűzhető napirendre a nők kényszermentes választása az egyetlen anyai hivatás és a kettős elfoglaltság között. Ez feltételezi azt, hogy egy keresetből is megél a család, illetőleg azok a szociális jövedelmek, amelyek jelenleg munkaviszonyhoz kötöttek (és amelyeket egyes „reformerek” megszüntetnének), állampolgári jogon minden anyának járjanak. A nők otthon tartásától, az óhajtott abortusztilalommal kiegészítve, több gyereket is remélnek. Vajon tiltással, megtorlással elérhető-e, hogy a házastársak áldásnak érezzék a harmadik, a negyedik gyereket? A Központi Statisztikai Hivatal legújabban végzett felmérése szerint a szülőképes korú nők harminc százaléka a népes családot tartja eszményinek. De az így vélekedőknek csak a fele akar harmadik, negyedik gyereket kettőt — csekély kivétellel — azonban mindenképpen világra hoznak. S miért nem annyit amennyit szeretnének? Úgy hiszem, azért mert nincs elég pénzük, mert nem bíznak a házasság biztonságában, anyagi helyzetük gyors javulásában. Márpedig egy ilyen életérzéssel nem birkózik meg a kényszer. Megjegyzendő, hogy az egy keresőre alapozott család megjelent a látóhatáron. Nem mint vívmány, hanem mint fenyegetés. A munkanélküliség fenyegetése. Nálunk is bekövetkezett ami a fejlett ipari országokban receszszió idején szokásos. Sokan úgy néznek a nőkre, mint akik bitorolják a munkahelyeket; szinte sugallják, hogy az elsőbbség az elbocsátásban nekik „jár”. Ez feléleszti azt az előítéletet hogy a nőknek otthon a helyük. Ám nem hiszem, hogy a munkanélküli-segély volna a kívánt anyai fizetés. A demokrácia megköveteli az érdekeltek meghallgatását. Mit akarnak a nők, illetőleg mit akarnának, ha megélhetési szempontok nem befolyásolnák döntésüket? A Központi Statisztikai Hivatal idézett felmérésében mindkét kérdést feltették. A választ adók négyötöde a kettős szerepre szavazott az esetben is, ha keresetükre nem volna szükség odahaza. Véleményük indokolásából azonban kitetszett, hogy ilyen jómódra még álmukban sem gondolnak. A „mi lenne, ha... ’, a képzelet helyett a tapasztalat beszélt belőlük. Az anyjuk is keresett, őket is úgy indították útjukra, hogy saját erejükből megélhessenek. Figyelemre méltó, hogy azoknak a nőknek, akik még nyolc osztályt sem jártak, vagy az általánost éppen hogy elvégezték, a kétharmada, háromnegyede voksol a munkavállalás mellett — a mai háziasszonyokra is az alacsony iskolázottság jellemző —, míg a diplomás nők 91 százaléka tartotta szükségesnek azt. Népesebb családokban az anyáknak csaknem a fele maradna otthon, átmenetileg vagy véglegesen. Úgy tetszik, ezt először nekik kell lehetővé tenni, nagyobb családi pótlékkal és társadalmi szolgáltatásokkal. Tehát több és nem kevesebb szociálpolitikával. A népes családok javuló életkörülményei ösztönözhetnének igazán a több gyermek vállalására. A nők többsége szereti a kereset adta önállóságot, munkáját, hivatását, a munkahelyi közösséget. Amit kérnek, az a több idő, mert abból az ötnapos munkahét ellenére kevesebb jut. Hiszen a család mindkét keresőjének mellékfoglalkozása van vagy csupán a férj az álláshalmozó és ezért a teljes háztartás, háztáji az asszonyra marad. A gyereket egyedül nevelő anyák kiváltképp időhiányban szenvednek. Több időt kérnek a nők, 4—6 órás munkanapot, bedolgozást, amit értelmes munkaszervezés, reális bérezés esetén kaphatnának is. No meg akkor, ha kevesebb volna a formalizmus. Számos értelmiségi nő panasza: miért nem a munkát kérik számon tőlük, és miért a munkaidő letöltését? Érzelmek nélkül A nemek egyenjogúsága mellé nem kívánkozik kérdőjel. Csak éppen másképp kell értelmezni azt, mint azelőtt A termelésközpontúság összemosta a nő két hivatását: vezető szerepet a keresőmunkának adott A munkahelyi közösséget a család elé, fölé helyezte. Elhitették, hogy a család nevelő funkciója megszűnt, sőt a szabadidő eltöltésének kialakításától is megfosztották a munkahelyre telepítve a közéleten kívül a társasági öszrejöveteleket, a művelődést, szórakozást is. Nem adva lehetőséget házastársaknak és gyerekeknek a bensőséges és csak sajátjuknak mondható élményekre. Az erőltetett iparosításnak „uniszex” hatása is volt Nem a két nem esélyeinek kiegyenlítésén fáradoztak, hanem azonos teljesítményt követeltek. Amikor elfogadták a nők sajátos munkavállaló mivoltát, azt eleinte csak a jobb munkakörülményekre és bizonyos szakmáktól való eltiltásukra értették — úgy-ahogy —, és korántsem nemük jellegzetességeinek a megőrzésére. Sőt azokat mintegy kigyomlálták belőlük, figyelemnélküliséget keménységet és fölös adag következetességet várva el tőlük. A nők e felvett vállalati magatartásukat nemegyszer hazaviszik. Így váltják ki azt a nézetet amely ezután nem az emancipáció kinövéseit hanem az egészét vetné el. Más volna a társadalmi megítélés, ha érvényesülne a „mindent a maga helyén és idejében" szempont Ha megadhatnak a vállalatnak, ami a vállalaté és a családnak, ami a családé. Igaz, már nem divat a vállalatnál a közös színházlátogatás, a munkahelyi „bulik” is megcsappantak, de barátságok mégis gyakran ott keletkeznek és a fiatalok egy része is ott talál egymásra. Nemegyszer az idősebbek is. A különböző cselekvések, kapcsolatok színtere, tartalma tehát elválasztható. Sajnos ez nem aktuális. Mert most nem a munkahely telepedik a magánéletre, hanem a meghosszabbodott munkanap. Először a háromszor nyolc órát kellene rehabilitálni, s azután átrendezni az életet. De nem oly módon, hogy ezentúl a családba olvasszuk azt is, aminek azon kívül van a helye. Nem lehet kérdéses Végezetül: le kell szögezni, hogy nem a fizetett állás teszi egyenjogúvá a nőt. Az lehet nagyon kis igényű is, azt lehet tessék-lássék betölteni. A családnak viszont lehetnek igen nagy szellemi, erkölcsi és érzelmi követelményei. A nőknek mindazonáltal egyenlő esélyeket kell kapniuk, ha azokkal a maguk módján élnek is. Összetartják a családot, tisztességre nevelik gyerekeiket Ki vitathatja a jó anya és feleség egyenjogúságát? Kovács Judit A Miryu Naná megkérdezte: Ki utazik Hollandiába? — Ezt persze még nem tudom! — mondja Berkes Péter, a népszerű Kölyök Magazin főszerkesztője —, de hogy utazik, hogy kiskamasz lesz, és hogy részt vesz majd a világ legtekintélyesebb fotópályázata, a World Press Photo zsűrijének munkájában, azt már tudom, és meg kell mondjam, nagyon örülök annak, hogy szervezői lehetünk ennek az egyedülálló akciónak. — Avasson be a részletekbe! — Amikor bárminckét évvel ezelőtt az első World Press Photot meghirdették, negyvenkét riporter küldte el munkáját a szervezőknek, tavaly már 1215 pályázó közel 10 ezer felvételét minősítették Amszterdamban. És idén először külön gyermekzsűrit is összehívnak, hogy a várhatóan megintcsak gazdag választékból kiválogathassák a saját korosztályuk díjazottjait. Azokból a riportokból, amelyek a tizenévesekhez szólnak. — És a zsűrinek lesz magyar tagja is. — Úgy van, a kilenctagú nemzetközi gyerekzsűri egyik tagja magyar lesz, személyére januárban kell majd javaslatot tennie lapunk szerkesztőségének — a közvetítésre minket kértek fel —, s a kiválasztott, a World Press Photo költségén, februárban utazik majd Amszterdamba. Természetesen mi is pályázat alapján döntünk majd, hogy ki legyen az ország delegátusa, ennek részletes feltételeit a Kölyök decemberi számában közöljük majd. De aki türelmetlen, megkérdezheti tőlünk telefonon is. — Ha már alkalmam van a beszélgetésre, engedjen meg még egy kérdést. Úgy tapasztalom, a Kölyök népszerű újság — azok körében, akik ismerik. A forgalmazás paradoxom arrautal, bár két éve, hogy havonta megjelenik a lap a standokon, viszonylag szűk körön jut el a tinédzserekhez ... — Valóban ez a legfőbb gondunk, akik ismerik, szeretik, de kevesekhez jut el folyóiratunk. •Közhely a sajtóterjesztés nehézkességét emlegetni, de az mégis tény. És szerintem a legfőbb akadálya, hogy eljussunk például kisebb vidéki településekre. A propaganda is lehetne határozottabb. E tekintetben fontos fejlemény testvéri szövetségesünk az immár rendszeresen jelentkező Kölyökrádió műhelyével, s a tévé hamarosan meginduló Kölyökidő című sorozatának adásszerkesztőségével. Mindazonáltal továbbra is az a fő gondunk, csak önmagunk jobb megismertetésével remélhetünk példányszámnövelő népszerűséget, ami — a mi esetünkben — létkérdés. — A piac értékítélete, ezzel nyilván egyetért, mégis olyan eleme egy lap sorsának, amelyet el kell fogadni, mint akceptálandó irányjelzőt. — No igen. Ha itt tényleg piacról van szó. Csakhogy árat diktál a nyomda, árat a „papírgazdálkodás", árat aposta, s mindenki érvényesítheti ebben az árban minden költségét, amit nem szégyell érvényesíteni. És nálunk senki sem szégyenlős. Maga a műhely, ahol a lap születik — és nem a Kölyökrőlbeszélek csupán — legfeljebb a költségek tíz százalékát illetően rendelkezik erősen korlátozott mozgástérrel. Ez vonatkozik egyébként akár a Magyar Nemzetre is, és minden lapra, ha kiteszik — mint ígérik — az úgynevezett „piac” diktátumának. Mi már ezen a hadszíntéren hadakozunk a létünkért. És valóban csak magunkba kapaszkodhatunk... I Magyar József rajza PACKA Ha packázni szeretnék az állampolgárral, akkor lakáscsereszándéka esetén ellátnám egy mindenre kiterjedő, sokrubrikás „Lakáscsere-szerződés és kérelem annak jóváhagyására” című árkus papírhalmazzal és sok-sok apróbetűs pontot tartalmazó útmutatóval annak kitöltésére. Ezzel elaltatnám bizalmatlanságát és megnyerném jóindulatát. Ezután foghatok a packázáshoz. Szerepeltetnék ugyanis olyan rubrikákat az árkus ívek egyikén, melyeknek „A szerződés tárgyát képező lakásokra, illetve a bérleti (használói) jogokra vonatkozó adatok" címet adnám, s ahol néhány négyzetmilliméternyi helyen igazolást követelnék arról, hogy az illető állampolgár nem tartozik sem lakbérrel, sem fűtési díjjal. A házkapu alatt természetesen nem függeszteném ki, hogy hol a hivatal (azaz a magát annak képzelő IKV-iroda), vagy — ez még ügyesebben és áttételesebben szolgálná a célt, a packázást — teljesen más címet és teljesen más fogadóórát tüntetnek föl, mint ahol az iroda van. Zsúfolt kerület, például a budapesti ötödik esetében biztos a siker. Mert az állampolgár elmegy ott a Dimitrov térre és — nem talál IKV-t Arról gondoskodnék, hogy a megadott címen levő más iroda portása a jó édesanyja életére megesküdjön, hogy ő még az életben a keresett hivatalról nem hallott De jószándékúan azért elküldheti a portás az állampolgárt — no, nem oda, csak az Engels térre. Itt persze szintén nem lenne IKV-ügyosztály, csak tanácsi ügyfélszolgálat ahol ideges ügyfélszolgálatosokkal förmedtetnék az állampolgárra, hogy hagyják őket békén, már a harmincadik ember zaklatja őket ezzel az IKV-val. Menjenek az Alpári Gyula utcába, állítólag ott az IKV. Ez aztán így is van, csak éppen fogadóóra van máskor. Ezzel el is ment egy fél munkanap. Amikor az állampolgár visszatérne fogadóórán, akkor közölném vele, hogy az IKV „szerződéskötési csoport” köteles ugyan igazolni az igazolandókat, de a lakbérhátralékról csak úgy szerezhet tudomást, ha a kedves bérlő (itt ez az állampolgár fedőneve) elhozza a díjbeszedő vállalat számláját, vagy átutalás esetén a betét számlakivonatát, mert nekik nyilvántartásuk nincs. Állampolgár hazamegy és elhozza a számlát vagy kivonatát, mire kap egy pecsétet. Hogy ezt miért nem teheti meg a lakáscsere-hivatalban? Mert akkor nincs packázás. Ezután következik a fűtésdíj, amelyet a ,,bérbevételi csoport” igazol, azaz igazolna... Ha nem lelne a nagykönyvben többezer forint hátralékot. Erre a kedves bérlő hazamegy, elhoz egy postai feladóvevényt, amely igazolja, hogy három hónappal korábban egy összegben befizette az egész évi fűtéspénzt (mert 1. mazochista, 2. pénzhez jutott és ki tudja, mikor jut megint hozzá). Erre azt mondanám a bérbevételi csoportbeli packázóm helyében: „Ja, tényleg.” Aztán morognék egy kicsit, hogy fenemód ráérnek a kedves bérlők munkaidőben három félnapot eltölteni ilyen igazolások beszerzésével. Csoda, hogy ott tartunk, ahol... És aztán a cserepartnerével egész más szabályok és előírások szerint végigjáratnám egy másik kerület IKV-jának ugyane stációit. Szerencsére én nem szeretnék packázni az állampolgárral. Én nem. J. Gy. Csütörtök, 1988. december 1. Mibe szólhat bele az üdülőlakás ? Kölcsönös véleménycserére, tájékoztatásra van szükség Hazánkban a felszabadulást követően a hatvanas évtized második fele volt az az időszak, amikor az életszínvonal emelkedése lehetővé tette, hogy az állampolgárok tömegesen jussanak hozzá a hét végi kikapcsolódást, aktív pihenést szolgáló üdülőingatlanokhoz. Ez a folyamat lényegében azóta sem torpant meg, s ma már különösen a nagyvárosok lakóinak körében természetes egyfajta kétlakiság. Az tudniillik, hogy tavasztól-őszig hétvégenként, de sokszor huzamosabb ideig is az üdülőtelepülés állandó vendégeivé válnak. Ahogyanaz üdülőingatlanok elterjedése, s az ezzel járó elfoglaltság változást hozott az üdülőtulajdonosok életmódjába, az üdülőhelyi jelleg kiteljesedésével a „fogadó települések" hagyományos viszonyai is módosultak. Egyfelől kedvező folyamatok indultak meg — gondoljunk az infrastruktúra, a foglalkoztatottság fejlődésére —, másrészről viszont jelentkeztek a természetbe való beavatkozásból, az építészeti sivárságból és fegyelmezetlenségből, valamint az ellátás fogyatékosságaiból eredő problémák. Az évek során az üdülőterületek értékeinek gazdagodása mellett jelentős feszültségek is felhalmozódtak. A fejlődés gerjesztői Az üdülőtulajdonosok leggyakrabban azt nehezményezik, hogy miközben az üdülőterületen reájuk jelentős közterhek hárulnak (pld. út- és közműfejlesztési hozzájárulás, építményadó, gyógy- és üdülőhelyi díjátalány, teho), a befizetésekért cserébe nem kapnak komfortos ellátást, a település őket is érintő ügyeibe pedig minimális a beleszólásuk. Sokan közülük a mai szervezeti lehetőségeket és érdekképviseleti formákat elégtelennek tartják sajátos érdekeik kifejezéséhez és érvényesítéséhez. Ugyanakkor a másik fél — a helyi tanács — helyzete sem irigylésre méltó. Az üdülőterületek növekedése miatt ellátási feladataik egyre kiterjedtebbé válnak, az infrastruktúra fejlesztésének pénzemésztő teendőihez pedig mind vékonyabb képzeletbeli pénztárcájuk. A tanácsoknak olyan helyzetben kell a növekvő követelményeknek megfelelniük, amikor az állandó lakosság szükségleteit sem tudják mindenben kielégíteni. Az üdülőlakosoktól befolyt többletbevételekért „cserében” viszont aránytalanul nagyobb beruházási terheket kell elviselniük. Eltérőek tehát a pozíciók, sőt látszólag ellentétesek. Az üdülőlakosokat, illetve az őslakosságot képviselő tanácsot azonban nem szabad egymással szembe állítani, hiszen ha gondosabban megvizsgáljuk az érdekviszonyokat, több az egyezőség, mint a különbség. Bár a tanács a pénzügyi, egyenleget nézve nem nyer az üdülőtulajdonosoktól beszedett adókon és díjakon, mégis, az üdülési igény növekedése a település fejlődésének egyik ösztönzője, gerjesztője, ami végső fokon az őslakosság érdekeit is szolgálja. A tanácsok magatartására sokáig jellemző volt — sok helyen még ma is az —, hogy a pénzügyi nehézségek abszolutizálása miatt az üdülőlakásokkal kevéssé alakítottak ki rendszeres kapcsolatot. Annak a jogos követelménynek a maradéktalan megvalósításáig, hogy az üdülőlakosságot érintő döntéseket az érintettekkel együtt, véleményüket minden esetben kikérve hozzák meg, bizony még sok a teendő. A tanácsokat is minősíti A megoldás döntően a helyi vezetés problémafelismerő képességén, cselekvési készségén és akaratán múlik. Azt is mondhatnánk, hogy az adott vezetés színvonalának egyik fontos minősítő tényezője ez. Az önálló, kellő időben való cselekvés képessége azonban jelenleg még településenként eltérő, amit jól érzékeltet, hogy van eset például, amikor egy nagyobb folyó vagy tó partján merőben eltérőek a viszonyok: az egyik oldalon az Üdülőtulajdonosokkal már évekkel ezelőtt kialakult a párbeszéd, a túlfelén viszont az üdülők összejövetelei meglehetősen viharosak. Több településen a tanácsi vezetés figyelme kiterjedt arra is, hogy a tehe szervezésekor olyan célt határozzanak meg, amely az üdülőlakosok számára ugyancsak előnyökkel jár, máshol ezzel szemben fenntartással fogadták az üdülőlakosok kapcsolatfelvételre irányuló kezdeményezéseit is. Ahol a tanácsi vezetés kellő körültekintéssel járt el, már hosszabb ideje rendszeresen megszervezik az üdülőlakosság rétegtalálkozóit, az úgynevezett üdülőgyűléseket. Ezeken a falugyűlésszerű rendezvényeken ismertetik mindenekelőtt a település jövőbeni fejlesztésével kapcsolatos elképzeléseket, az üdülőket érintő tanácsi intézkedések, rendeletek tervezeteit, s más, hasonló tudnivalókat. E fórumok a kölcsönös véleménycsere és tájékoztatás jövőben is alkalmazandó formái. Atapasztalatok azt mutatják, hogy mindenekelőtt az üdülőövezetek fejlesztésével, az Üdülőlakosság szükségleteinek kielégítésével kapcsolatos tanácsi döntések azok, amelyek az Üdülőtulajdonosok érdeklődésére számot tartanak. A kapcsolatokat tehát elsősorban e körben szükséges szorosabbra fűzni. A tanácsok akkor járnak el helyesen, ha a véleménycseréhez minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználnak: a tanácstagok személyes kapcsolatteremtésén kívül a nem tanácsi szervek (például a Hazafias Népfront) rendezvényeit, vagy éppen az üdülők saját szervezeteinek fórumait. Egyesületek, bizottságok Ha egyelőre nem is nagy számban, de az országban már több helyen alakultak olyan öntevékeny szervezetek, amelybe az üdülőlakások tömörültek az adott terület dinamikusabb fejlesztése, szórakozási igényeik jobb kielégítése érdekében. Szegeden például már komoly múltra tekint vissza a Tömörkény István Üdülő Társulat, amely az üdülőtelep rendezésében, fenntartásában és közművekkel való ellátásában együttműködik az illetékes tanáccsal, tagjai pedig személyes és anyagi segítséget nyújtanak a kitűzött célok megvalósításához, igen alkalmas szervezeti forma lehet e célra az egyesület is. Hazánkban az úgynevezett fürdőegyesületeknek komoly hagyományai vannak — döntően a Balatonnál alakultak ilyen önkormányzatok az 1930—40-es években —, a jogszabály adta keretek mai tartalommal való megtöltése igen csábító lehetőség.Az üdülőlakosoknak módjuk van utcabizottságot is alakítani, a társadalmi-érdekképviseleti szervek a demokratizmus széles alapján szerveződhetnek. Az utcabizottságokból olyan összekötő kapcsok fejlődhetnek ki, amelyek képesek az üdülőlakosság érdekeit a tanácsnak közvetíteni, ugyanakkor eredményesen segíthetik annak munkáját is. Akinek kedve van, bekapcsolódhat a Hazafias Népfront mozgalom megfelelő bizottságának munkájába. Jelenleg már számos településen működik „üdülőhelyi társadalmi bizottság", amely — közvetlenül, vagy aktívahálózaton keresztül — az üdülőlakosság széles rétegeivel tart fenn sokrétű, rendszeres kapcsolatok Az üdülőlakosság érdekeinek integrálására igen alkalmas forma az olyan tanácsi bizottság alakítása, amely alapvetően az üdülőhely sajátos helyzetével, problémáival foglalkozik. Az országban sok helyen működnek már ilyen testületek, s számuk egyre növekszik. Az üdülőlakosság képviselői a bizottság nem tanácstag tagjaiként kapcsolódhatnak be ebbe a munkába, párbeszédet alakítva így ki a helyitanáccsal. Újszerű kezdeményezésként a Nógrád megyei Bánkon olyan szakbizottságot hoztak létre e feladatra, melynek a munkájában az üdülőterületen szerepet játszó valamennyi állami és társadalmi szerv képviselője részt vesz. Ilyen módon célszerűen egyesíti erejét a helyi tanács, Afész, költségvetési üzem, horgászegyesület és a többi szervezet az üdülőlakosság igényeinek jobb megismerésére és színvonalasabb kielégítésére. Nem árt hangsúlyozni, hogy adott településen mindig a legcélravezetőbb fórumokat és szervezeti megoldásokat kell keresni, azaz a település sajátosságainak figyelembevételével szükséges kialakítani az érdekképviselet megfelelő módját. Nincs akadálya annak, hogy egy üdülőterületen több érdekképviseleti forma együttesen, egyszerre működjön, például tanácsi bizottság és üdülőhelyi egyesület egyidejűleg, ha szorosan összehangolva tevékenykednek. Az érdekképviselet megszervezése azonban nehezen képzelhető el a tanácstól, mint a település „gazdájától” függetlenül! Ezért arra kell törekedni, hogy az üdülőlakosság öntevékeny szervezetei vele szoros, napi munkakapcsolatban tevékenykedjenek. Ehhez a tanácsok részéről is fokozott figyelemre és nagyobb kezdeményezőkészségre van szükség. Seereiner Imre