Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

Hétfő, 1989. január 2. Magyar Nemzet. A múlt visszahúz A bérkérdés — alapkérdés A szakszervezetekben napjaink­ban zajló megújulási folyamat­ban az embereket leginkább fog­lalkoztató kérdés: mennyi pénzt kapnak munkájukért. A legkülön­bözőbb területek dolgozói fogal­mazzák meg béremelési igényü­ket. Úgy tűnik, a bérkérdés ma már nem egy a sok különböző kér­dés közül, nem egyes területek dolgozóinak problémája, hanem a bérből és fizetésből élők általá­nos problémájává vált. Eddig sokan úgy reagáltak az állami szektor egyre nehezebb megélhetést biztosító voltára, hogy elmentek a magántulajdonosi szektorba, a megélhetést nem biz­tosító pályát felcserélték valami jövedelmezőbbre. .Ismert az is, hogy­ sokan próbálnak külföldön egzisztenciát teremteni maguk­nak. Egyesek számára jelenthet alternatívát az állami szektor el­hagyása, de a nagy többség szá­mára ez a választási lehetőség nem létezik. Jogosak-e a követelések? Főleg a napjainkban megélt drasztikus életszínvonal-csökken­tés váltotta ki, hogy az utóbbi he­tekben, hónapokban az egyes te­rületek dolgozói felismerik saját érdekeiket, rájönnek, hogy raj­tuk kívül senki nem fog érdekük­ben fellépni — ezért megfogal­mazzák követeléseiket A végső ellehetetlenülés kényszerítette ki ezt a lépést. Jogosak-e ezek a bérkövetelé­sek? Jogosságukat nem lehet meg­kérdőjelezni. A magyar bérszín­vonal némi változtatással az öt­venes években kialakult rendszert tükrözi: rendkívül nyomott bér­­szint, ami mellé kezdetben az ál­lam biztosította a lakást és sok egyéb ingyenes, illetve kedvez­ményes juttatást. Ezeket mára jó­részt visszavonta, de a bérekbe nem vagy csak részben építette bele. Tehát nemcsak arról van szó, hogy elképesztő torzulások van­nak a bérarányokban (erről ma­napság sok szó esik), hanem az állami szektorban dolgozók­­bére, különösen a költségvetési intéz­ményekben általában alacsony. Mit hallunk a bérkövetelésre válaszul: „majd, ha a gazdaság teljesítménye nagyobb lesz, lehet több bért fizetni. Többen bírálják a kérdés ilyen megközelítését: várhatjuk-e a teljesítmény foko­zását," az egyensúly javulását, a gazdaság egészéges működését, ha az állami szektor érdekeltsé­gi viszonyait nem reformáljuk meg bérpolitikával és bérrendsze­rünkkel? A gazdaságra mint alapra va­ló hivatkozás mindig ..visszatér nálunk. Ezt halljuk akkor is, ha az egészségügy, ha az oktatás, ha a tudomány napjainkra válsá­gossá vált helyzetéről esik szó. Ki kell mondani, hogy e hivat­kozás alapja egy a sztálini rend­szerben általánosan elfogadott dogma. E dogma szétszakítja a szétszakíthatatlant, az alapot (a gazdaságot) és a felépítményt (a társadalmat) egyrészt „előbb” és „azután” kapcsolatot tételez fel a tisztán anyaginak felfogott gaz­daság és a többi terület között, másrészt az alapot értékesebbnek véli a felépítménynél. E dogma szerint — mely az alapról és fel­építményről szóló marxi tétel el­torzítása, merevvé tétele — ala­kultak ki a sztálini rendszerben a társadalmi viszonyok. Lukács György A társadalmi lét ontoló­giájához című művében több vul­­gármaterialista tétellel együtt ez ellen is fellép. Kifejti: a társadal­mi lét egyik legfontosabb és leg­inkább középponti meghatározá­sa, hogy az anyagi és a szellemi mozzanat, a tudat és a társadal­mi gyakorlat elválaszthatatlanul összefonódik. Genetikailag és ha­tásában egyaránt megbonthatat­lan összefüggése ez a társar­dalm­i létnek. „Durva, formalista­ isme­retelméleti elvonatkoztatás tehát — mondta Lukács —, ha a társa­dalmi lét területén pontosan el akarják választani — mechanikus módon — az anyagi folyamatokat a „tisztán" gondolatiaktól. Minél társadalmasultabb a társadalom, annál elválaszthatatlanabbul fo­nódik össze — éppen az anyagi termelésben — ez a két folya­mat (...) a társadalmi lét terüle­tén hatásuk elsődleges ontológiai ténye az, hogy egymástól elvá­laszthatatlanul együtt léteznek. (...). Az elsődlegesség kérdéseit tehát csak akkor lehet értelme­sen felvetni, ha a jelenségcsopor­tok vizsgálatában elismerik ezt az elválaszthatatlan együttlétezést. A társadalmi lét totalitása szem­pontjából ez az együttlétezés — mint történeti mozgató — a lét alapvető tényezője marad.” . Előbb vagy azután Nálunk nemcsak a döntéseket hozók, de a közvélemény szemlé­letét is erősen befolyásolja a gaz­daság és a többi terület mecha­nikus szétválaszthatóságának, az ún. „produktív" (fizikai) és „nem produktív" (szellemi) munka szembeállíthatóságának, ez utóbbi kevésbé fontosságának nézete. Ma, amikor a legkülönbözőbb területek (és nemcsak a gazdaság) válságos helyzetbe jutottak, köny­­nyebb felismerni, hogy e dogmára épülő elosztási rendszer nemhogy segítené, de éppen akadályozza a kibontakozást. Mi sem cáfolja jobban e tétel hamis voltát, mint az, hogy bár évtizedeken keresz­tül a gazdaság elsődlegességére hivatkozva kevés, majd egyre kevesebb pénzt kapott a tudo­mány, az oktatás, a kultúra egyéb területei, az egészségügy , a gazdaság ahelyett, hogy egyre na­gyobb fejlettséget ért volna el, az előbb említett területekkel együtt válságos helyzetbe került. A sztálini rendszer e szilárdan bevésődött dogmája befolyásolja a bérekkel kapcsolatos véleménye­ket is! Mintha elválasztható vol­na a gazdaság teljesítménye az emberek hozzáállásától? Mintha realitással bírna az „előbb” és „azután”? Ma, amikor a magyar társadalomban két kereső sem tudja biztosítani a család számá­ra a megélhetést, amikor az aktív dolgozók 70 százaléka a főmun­kaidőn kívül egyéb jövedelem­­forrást is igénybe vesz a megél­hetést biztosítandó, hogyan kép­zelhető el, hogy a dolgozó főmun­kaidejében minden energiát össz­pontosítva a gazdaság jobb telje­sítményét, a reformfolyamat ki­bontakozását, végeredményben a magyar társadalom megújulását segíti elő? Másokkal együtt val­lom, még ha akarná, sem volna erre képes. A bérekkel érdekeltté kell ten­ni az embereket az állami szek­torban való munkában. Nem kép­zelhető el kibontakozás, ha nem számolnak az egyes ember érde­keivel, éppen azért, mert a tu­dat és a társadalmi gyakorlat el­választhatatlanul összefonódik. Ez a nyilvánvaló összefüggés az adórendszerrel kapcsolatban is bebizonyosodott, példa erre a tel­jesítmény-visszafogás. Ma már nem elég szép eszméket kitűzni az emberek elé, mint a szocializ­mus építésének kezdetekor. A szép eszmék megkoptak, az em­berek ott dolgoznak, ahol meg­éri nekik, és ezért senki sem ítél­heti el őket. Kiemelkedő eredmé­nyeket mindenhol csak akkor várhatunk — sok egyéb szintén fontos tényező biztosítása mellett —, ha a dolgozókat megfizetik. Vajon ugyanilyen sikeresen sze­repeltek volna olimpikonjaink Szöulban, ha nem biztosítják szá­mukra a felkészüléshez szükséges feltételeket, csak ígéretet kapnak a győzelem esetén járó jutalom­ra? Nyilvánvalóan nem. Nincs ez másképp az élet többi területén sem. Egy társadalmi-gazdasági program, amely nem számol az egyes ember érdekeivel, nem válhat valóra, mert az egyes em­bereken áll, vagy bukik a dolog. Résk és egész Ma már nem lehet úgy reagál­ni a bérkérdésre, mint pár évvel ezelőtt, mondván, nincs rá keret. Éppen azért, mert napjaink bér­kérdése már nem ugyanaz, mint volt néhány éve. Ezt a választ már nem fogadják el a dolgozók, mert hitelét vesztette az indoklás. Éveken keresztül nem követke­zett be a remélt változás a gaz­­­daságban, és még ma sem történt meg a fordulat , s eközben vál­ságos helyzetbe került a tudo­mány, az oktatás, a kultúra egyéb területei, az egészségügy, és 10 év alatt 17 százalékkal csökkentek a reálbérek. Befejezésül: a bérkérdésre, amely napjainkban a bérből és fi­zetésből élők alapvető kérdésévé vált, s amelyet a különböző szak­­szervezetek meg is fogalmaznak, csak úgy lehet megnyugtató meg­oldást találni, ha sikerül megsza­badulnunk a sztálini rendszer egy sor kárt okozó dogmájától: a tár­sadalmi lét egyes alkotóelemei, gazdaság és a többi terület, a gazdaság teljesítménye és a bérek szétszakíthatóságának, külön ke­zelhetőségének mítoszától, ha a társadalmi gyakorlatban, az egész­nek elsőbbsége lesz a részekkel, az összkomplexumnak az ezt al­kotó részkomplexumokkal szem­ben. Bezzeg Mária , Ketten 47 év alatt Rajta vagyunk a térképen? A Geodéziai és Kartográfiai Egyesület legutóbbi ülésén indu­latos vitát robbantott ki Nagy Já­nos nyugdíjas térképész beszámo­lója, amelyet a földrajzi nevek rendezésének munkálatairól tar­tott.Nagy János kijelentette, hogy a Földrajzi névtár (FNT) — amely 1978 és 1981 között, 19 megyei kö­tetben jelent meg — hivatalos névanyagának csaknem egy­har­mada revízióra szorul. Sok név kimaradt Annak idején ezeket a százöt­venezres méretarányú térképeket csak a felszabadulás utáni térké­pek adatai alapján készítették. Ellenőrzésük jórészt elmaradt, vagy csak íróasztal mellett tör­tént meg. A térképek adatai a művelési mód változásai vagy a településszerkezet átalakulásai miatt amúgy is gyorsan elavul­nak, de emellett olykor évszáza­dos tévedéseket is őriznek , ha a korrekció elmarad. Így fordul­hatott elő például, hogy Csonka­­mindszent határában a település egyik része, Bugaháza, a település nyugati szélére tkerült, történeti fekvése, az északkeleti határ he­lyett. De nem mentes a tévedé­sektől az FNT Fontosabb dombor­zati, táj- és víznevek c. térképe sem. A névtárat sokan — nyelvé­szek, térképészek, községi tiszt­ségviselők — azért is bírálták, mert az ebben közzétett hatvan­­kétezer földrajzi nevet kevésnek találták. A kötetekből sok fontos, a helyiek számára nélkülözhetet­len név maradt ki. A válogatáshoz anyagot szol­gáltató, rendszeres nyelvészeti gyűjtés 1982-ben kezdődött. A Nyelvtudományi Intézet irányítá­sával folyó munka eredménye­képpen az ország területének há­romnegyedéről összegyűjtötték, harmadáról pedig már közzé is tették a neveket Az így lajstromozott névkincs a munka befejeztével — szakem­berek becslése — elérheti az egy­milliót is. Ez az anyag azonban nem hasznosítható közvetlenül a különböző térképek készítésénél és a hivatalos névanyag összeál­lításánál. A nyelvészeti gyűjtés célja ugyanis az, hogy minél­­ gyorsabban, minél több elneve- s­zést mentsenek meg, ezért az egyes változatok használatáról, közismertségéről, valamint az ál­taluk jelölt területek, földrajzi objektumok kiterjedéséről, hatá­rairól a névanyag elhelyezkedését mutató térképvázlatok nem ad­nak pontos eligazítást. Ezért merült fel a névrendezés szükségességének gondolata­­»■ szinte már az TNTA utolsó köteté­nek megjelenésével egyidejűleg — több tudományos intézetben is. 1983-ban a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Or­szágos Földügyi és Térképészeti Hivatalának megbízásából Nagy János hozzá is kezdett a munká­hoz. Öt év alatt százhetven hely­ségben végezte el a névrendezést. Ma kollégájával kettesben, rész­­munkaidőben foglalkoznak ezzel a feladattal, így előreláthatólag kerek negyvenhét esztendő alatt érhetnek a munka végére... A Földmérési és Távérzékelési Intézet munkatársai — bár az el­nevezés arra utal — nem para­pszichológiával foglalkoznak. Pe­dig nem tennék rosszul, mert leg­alább némi esélyük volna arra, hogy a névrendezés meggyorsítá­sához szükséges összeget elő tud­ják varázsolni valamely minisz­tériumi tárcából. Földesi Ervin, az intézet tudományos főmunkatár­sa már többféle javaslatot, kalku­lációt terjesztett elő ebben az ügy­ben. Mit hogy hívnak — Milyen eredménnyel? — 1983 óta évi két-háromszáz­­ezer forintot kapunk erre a cél­ra a MÉM térképészeti hivatalá­tól. Az idén ezt az összeget — az infláción kívül — 25 százalékos áfa is csökkentette. Ahhoz, hogy kétezerig be tudjuk a munkát fe­jezni, mintegy ötvenötmillióra­­volna szükség. Ebben már a gépi adattárolás költsége is benne van. Első programjavaslatunkat még 1987-ben terjesztettük a tudo­mánypolitikai bizottság titkárá­hoz. Azóta egy újabb változat ké­szült, de még hátra van az együtt­működés kérdésében a­ megegye­zés. — A névgyűjtés javát eddig is helyi pedagógusok, papok, közsé­gi és szövetkezeti vezetők végez­ték társadalmi munkában. A név­rendezésben nem kívánnak rájuk támaszkodni? " — De igen. Csongrádban, Haj­­dú-Bihar megyében a helyszíni feladatok nagy részét a HNF munkatársai oldották meg. A vizs­gált községben a tanácshoz, a me­zőgazdasági és ipari üzemekhez, az iskolákba kiküldtünk egy-egy térképvázlatot, azzal a kéréssel, hogy azt ellenőrizzék, a valóságos helyzetnek megfelelően töltsék ki. Ez meggyorsítja a munkát. Ez meggyorsítja a munkát. — A névrendezés a kívülálló számára elsősorban nyelvészeti vonatkozásai miatt fontos. Milyen haszonnal jár a térképészeknek­? — A térképezéssel összekapcsolt névrendezés segítséget nyújt a részletes térképek készítéséhez is. A földrajzi nevek — köztük a dű­lőnevek — megmaradását az biz­tosíthatja, ha fölkerülnek a min­dennapi életben használatos üze­mi, mezőgazdasági és földmérési alaptérképekre. 4. Az FNT pontatlanságai egy­aránt bosszantják a térképet használó laikust, a nyelvészt és a térképészt. Ahhoz,­­hogy hibái ne ismétlődjenek meg, ahhoz az ér­dekelt tudományterületek szak­embereinek meg kell egyezniük a hivatalos névben — és nemcsak egymással, hanem a helyi lakos­sággal is. És ez nem is olyan könnyű. Vegyük például azt az esetet, amikor két szomszédos faluban, a köztük levő erdőt, me­zőt, dombot másképp hívják. De az ugyanabban a faluban élők is gyakran más-más tulajdonos után neveznek el egy földdarabot vagy egy tanyát. Hogy ezek közül me­lyik a jogosabb, az értékesebb, melyik érdemes a megőrzésre, ab­ban sokszor a szakemberek véle­ménye is eltér. A történészek oly­kor még egy-egy rég kihalt nevet is szívesen föltámasztanának a tartalmatlan, semmitmondó újab­bak helyett. Balogh Lajos, a Nyelvtudomá­nyi Intézet munkatársa kezdettől fogva részt vett a névgyűjtés és az FNT munkáiban. Sok ilyen és hasonló kérdés eldöntésében volt szava. Véleménye a mostani név­rendezés kapcsán is megfonto­landó. — A korrekciót térképészek végzik. Nem tart attól, hogy emiatt az eredmény nyelvészeti szempontból kifogásolható lesz? — A próbarendezés során még nem alakulhatott ki az a mecha­nizmus, amely biztosítaná bele­szólásunkat. s­gy gondolom, az volna célszerű, ha a névanyag a helyiekkel való megbeszélés és a lokalizációs problémák tisztázása után hozzánk kerülne. Így­­lehe­tőség volna arra, hogy szükség esetén módosításokat javasol­junk. A határon túl — A névrendezés során sok­szor egyformán értékes nevek kö­zött kell dönteni. Mi az álláspont­juk a nemzetiségi neveket ille­tően? — A szlovák, szerb, német, ro­mán és ukrán neveket a többivel együtt összegyűjtöttük. Termé­szetesnek tartjuk, hogy a név­rendezés során is megmaradjanak, ha a lakosság ezt kívánja; illetve, ha a nemzetiségiek többségben vannak. — A hazai gyűjtés lassan a vé­ge felé jár. A nevek közzététele viszont — pénz híján — akado­zik. De mi a helyzet a határon túl? Hiszen magyar földrajzi ne­veket ott is találhatunk... — Hazai szakembereiknek rit­kán van lehetőségük a határon túl gyűjteni. Inkább az ott élő magyar nyelvészek foglalkoznak ezzel a feladattal. Jugoszláviában a gyűjtésnek már kézzelfogható eredményei vannak: a vajdasági településekről eddig tizenhárom füzet jelent meg. Szlovákiában is folyik ez a munka, de publiká­ciók még nem születtek. Kárpát­alján még nem volt ilyen gyűjtés, de az ungvári egyetem hungaroló­giai intézetének tervei közt szere­pel. Burgenlandban a­ tartományi szervek támogatják a szombat­­helyi tanárképző főiskola prog­ramját, amely a régi magyar köz­­igazgatási, határrész- és egyéb földrajzi nevek átöröklődését vizsgálja. Romániában nem fo­lyik ilyen jellegű munka. Múltunk, nemzeti kultúránk fontos, jelentékeny alkotóelemei a földrajzi nevek.­­E névkincs to­vábbélése attól függ, sikerül-e még időben regisztrálni a kész­letet, és használatukat általános­sá tenni a térképek segítségével. Ehhez azonban ma még nemcsak a pénz hiányzik, hanem a meg­felelő szabályozás is. Mert a föld­rajzi neveknek ugyan a soknál is több gazdájuk van — a Miniszter­­tanács, a Mezőgazdasági és Élel­mezési, a Vízgazdálkodási és Kör­nyezetvédelmi és a Közlekedési Minisztérium, a Magyar Posta és a helyi tanácsok — mégsincs sen­ki, aki — például a nagy tömegű dűlőnevekről — gondoskodna. Az új rendelettervezet már el­készült. Minden remény megvan arra, hogy előbb életbe lép, mint ahogy a névrendezés befejeződik. Koncz Mária Ha a párttitkár nem akar költözni... Az arrébb telt ház esete Ha egy nagy házast harminc méterrel arrébb kell felépíteni, mert az eredeti tervben Szereplő helyen még egy másik áll, amiből nem sikerül a lakót kirakni, ak­kor az egy szokványos huzavona, ami elkerülhetetlenül együtt jár nálunk mindenfajta építkezéssel. Ám ha az, aki miatt a huszon­négy lakást át kell helyezni, a szóban forgó település első számű­ politikai vezetőjének tartott em­ber, akkor már közérdekű az ügy. Mert mégiscsak furcsa, ha a vá­rosi MSZMP-bizottság első titkára miatt nem folyhat az elképzelé­seknek megfelelően az építkezés. Városképi tévedés Mezőkövesd részletes rendezési terve 1982-ben elkészült. Eszerint a városban huszonnégy lakásos sorházak készülnek. Ekkor ren­delkeztek az útban levő ingatla­nok kisajátításáról, illetve a szük­séges területen élő lakóknak cse­­relakásokat adtak. Gyakorlatilag mindenkivel sikerült időben meg­egyezni, kivéve a Károly út 9/A alatti tanácsi tulajdonú családi házban élő Makó Józseffel, az MSZMP Mezőkövesdi Bizottságá­nak első titkárával. Azért, hogy ne kelljen megvárni ennek a vi­tának a lezárását, módosították az­ eredeti elképzeléseket és a sor­házak helyett két különálló épü­letet készítettek. Az egyik házat egyszerűen hátrább „tolták”, hogy ne kelljen lebontani a párt­titkár lakását. A többletköltsé­gekről annyit, hogy csak a daru­pálya áttelepítése több mint egy­millió forintba került. Nem be­szélve a közművek, utak áthelye­zésének forintjairól. Igaz, a kivitelező írásban, a módosított tervről azt nyilatkoz­ta, hogy „a szekció pontházként való beépítése alapvető építészeti, városképi tévedés lenne”. Ugyan­is ez teljesen megváltoztatja az eredeti, átgondolt tervet, hatal­mas, sivár falak nézznek egymás­ra, a módosítás miatt eltűnt az eredetileg megálmodott zöld terü­let és a többi — végül ma így állnak a házak Mezőkövesden. A lakótelep építkezése körüli bonyodalmak természetesen be­szédtémává váltak a városban. A mai világban már egy városi spárttitkár sem szent és sérthetet­len, ezért nem meglepő, hogy Mezőkövesd tanácsának ülésén interpelláció hangzott el az ügy­ben. Vámos István tanácstag, aki különben egy közeli másik tele­pülés tanácsánál építési ügyekkel foglalkozik, tehát szakember, két egymást követő ülésen is felszó­lalt. Kérte a tanácselnök magya­rázatát a történtekre, s azt java­solta, hogy a testület ügyrendi bizottsága vizsgálja ki az eset jogi oldalát, míg a városfejlesztési bi­zottság döntsön arról, jogos volt-e a beépítési terv módosítása. A ta­nácstagok ezt az indítvány elvet­­ették, ezzel az ügy részükről le­záratott. A tanácsülés után a tanács el­nökét, Herkely Györgyöt, kérdez­tem véleményéről, az interpelláló tanácstag, Vámos István jelenlé­tében. — Ön a testületnek adott vála­szában valahogy úgy fogalmazott, hogy ennek az ügynek más a jogi és más a morális megítélése. Vagyis ön, ha jogilag rendben­­levőnek is tartja ezt az esetet, erkölcsileg nem? — Én úgy fogalmaztam, az em­berek erkölcsi értékrendje eltérő. Tehát ha én kerültem volna ilyen helyzetbe, más követelményeket támasztottam volna a cserelaká­sért — hangzik a diplomatikus válasz.* — Persze, azt is hozzá kell tennem, hogy biztosan van olyan, nem vezető állású állam­polgár, aki szintén ugyanilyen követelményekkel lépett volna fel, vagy bírósági útra terelte vol­na az eljárást. Más az erkölcs, más a jog — Vagyis ön szerint a titkár kérései túlzóak? — Az első titkár egy állami tu­lajdonban levő főbérleti, nyolcvan négyzetméteres, háromszobás, földszintes családi házban lakik. Ő cserébe egy ugyanilyet kért. A tanács kezeléséből viszont ilyen nincs, csak többlakásos bérházban tudtunk volna hasonlót ajánlani. A párttitkár viszont családi házat szeretne, hogy ne kerüljön hátrá­nyosabb helyzetbe. Mi egyezségre törekszünk vele is, mint mindenki mással. Én írásban felterjesztéssel éltem a megyei tanács elnökén keresztül a Borsod-Abaúj-Zemp­­lén megyei pártbizottsághoz, ahonnan az a válasz jött, hogy indokoltnak tartják azt, hogy az első titkár ne kerüljön rosszabb helyzetbe. — Természetesen senki ne ke­rüljön hátrányba, a párttitkár se. Viszont nem hiszem, ha mondjuk egy tanár lakik ebben a házban, akkor is megkérdezték volna a megyei szervezetek véleményét. Így olyan érzete van az ember­nek, mintha a megyei pártbizott­ság nyomást gyakorolt volna a tanácsra. — Természetesen, ha másról van szó, nem kérdeztük volna meg a megyeieket, de akkor is egyezségre törekedtünk volna. Számunkra a megyei vezetés vé­leménye azért volt fontos, hogy tudjuk, ők morálisan vagy jogilag indokoltnak tartják, hogy ilyen kérései legyenek a párttitkárnak.­­ De a hatósági jogkörben el­járó tanácsnak egy állampolgár ügyében kell döntenie, és nem a párttitkáréban.­­— Ez kétségtelen. Csinálhattuk volna azt is, hogy felajánlunk egy lakást, vagy kell, vagy nem. Aztán a vita jogi útra terelődik, ami­­­nek ki tudja, mikor lenne vége. Akkor az emberek nagy része azért ítélné most el a tanácsot, mert mindenkinél egyezségre törekszik, csak pont a párttitkár­nál nem. — Miután a további építkezé­sekhez a ház helyére mindenkép­pen szükség van, azzal, hogy ar­rébb húzták fel az egyik épületet, még nem oldották is meg a gondot. A párttitkárnak új lakhelyet kell adni. Mi a megoldás önök szerint? — Mivel megfelelő cserelakás nem áll rendelkezésünkre, a vá­rosi tanács 1988. évi programjá­ban jóváhagyta egy kétlakásos ház építését. Ami akkora alapte­rületű, szobaszámú, komfortfoko­zatú lesz, mint a mostani. Az egyik lakás Makó elvtársé lesz, a másik pedig majd a jövendő főorvosé. — Ha, mondjuk, egy már meg­levő bérlakásba kiköltözik a párt­titkár, akkor is felépítik ezt a házat? — Elképzelhető, hogy igen. Az eddig beszélgetésünket csak hallgató Vámos István most közbeszól: — Felajánlottak a párttitkárnak több lakást. A tanács megvette volna neki, és bérlakásként bérel­hette volna. — Volt ilyen is — bólogat a tanácselnök. — Egy ilyet el is fogadott volna, de a megyei ve­zetés véleménye szerint ez táma­dási felület lett volna, mert na­gyobb alapterületű és szobaszámú, mint a jelenlegi lakás. Természetesen az ügy indulato­kat kavart a városban. Különösen azért, mivel tanács mindenáron egyezségre törekedett a párttit­kárral, készségesen várt, hogy megfelelő lakást találjon a szá­mára, addig az arrébb telt ház területén levők ingatlanait vil­lámgyorsan kisajátították, kiköl­töztették az ott lakókat. Termé­szetesen ki kellett sajátítani azt a telket is, ahová a párttitkár új háza épül, néhány méterre a régitől. Kisajátítások azért voltak Az igazsághoz hozzátartozik, ha mereven ragaszkodnak az eredeti tervhez, és párttitkár perre viszi a dolgot, akkor ma még sehol nem tartana az építkezés, így vi­szont csak elkészült az a ház, ha kicsit arrébb is. A darupálya át­helyezésének költségét el lehetett számolni a további építkezéseknél, mivel újabb 63 lakás készül, ami­hez megfelelő helyen áll a mun­kagép. A dologban az is furcsa, hogy az építtető lakásépítő szövetkezet a szerződés­ szerint „építési tel­ket” vett át, több mint kétmillió forintért. Azt azért a szövetkezet képviselőinek is látni kellett vol­na, oda, ahol áll még egy ház, ráadásul a párttitkáré, nem lehet építkezni. A párttitkár, Makó József véle­ményét is megkérdeztük. " — Három felajánlott bérlakást is elfogadtam. Az egyiknél az el­adó lépett vissza, a másiknál a megyei pártbizottság nem járult hozzá, hogy megkapjam, a harma­dik pedig olyan rossz állapotú volt, hogy a városi tanács nem volt hajlandó megvenni. Külön­ben a megyei pártvezetés úgy döntött, hogy én ne foglalkozzam a lakásüggyel, ők döntenek majd helyettem. — Ön szerint ennek az ügynek csak ön lehetett a vesztese? — A városi tanács már régen tudta, hogy meg kell oldania majd ezt az ügyet, de évekig nem tettek semmit. Pedig mondtam nekik, én kiköltöznék, ha lenne hova, ha kapnék megfelelő csere­lakást. Mivel nem intézkedtek idejében, azért lett ilyen kap­kodás mostanra. * A beszélgetések során többször oda lyukadtunk ki, mi lett volna, ha nem a városi pártbizottság első titkára lakna abban az épületben. Akkor is ilyen megértőek lettek volna a hatóságok? Nem biztos, hogy a történtekkel összefügg, de tény: két nappal a tanácsülés után tartották a városi pártérte­kezletet. Ahol a küldöttek nem választották újjá Makó Józsefet, és nem került be a pártbizottság­ba Herkely György tanácselnök sem. Dési János

Next