Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-02 / 1. szám
β /5 AZ ELMÚLT ÉVBEN többször idéztünk Tóth Mártonnak lényegében mindmáig ismeretlen s kiaknázatlan visszaemlékezéseiből, aki debreceni diákhonvédként találkozott Petőfi Sándorral, az erdélyi táborban. Ő is a költő nagy népszerűségéről szól, amit egyéb forrásaink is igazolnak. Hatvany Lajos némi fenntartással élt Petőfi erdélyi népszerűségét illetően. Nagy munkájában ő csupán egy mozzanatot említett (amelyre Illyés Gyula is utalt Petőfi-könyvében): „1849. január 25. Medgyes és Nagyselyk közt az országúton nagy csapat székely lovassággal találkozik, akit állítólag megéljeneztek". Az 1860-ban, a Vasárnapi Újságban megjelent emlékezés szerint a szekéren utazó Petőfi a lovas és gyalogos székelyek őrnagyával szóba ereszkedett . — „Mi a neve százados úrnak? — kérdi az elválás előtt az őrnagy. — Petőfi — feleli Sándor. — A poéta? — kérdi egy erős hang, a huszárság hátulsó soraiból. —■ Igen — válaszol Petőfi. E szóra, mint varázsütésre, felriadt a hallgatag völgy, s ezerötszáz torok éljen kiáltása mennyi dörgött végig a hegyek közt, s áradatként megindult az egész tömeg szekerünk felé, melyben Petőfi lángragyúlt arccal, a meghatottságtól mintegy átszellemülten állt, s levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeiknek. Soha jelenet nem volt rám ily hatással.” Hatvany ehhez ezt a jegyzetet fűzte: „Nincs kizárva, hogy akadt a seregben egy literátus ember, akinek erős hangon kiáltott éljenét visszhangozták a honvédek. Mégis valahányszor a kortársak Petőfi nevének a legénység körében való elterjedtségét emlegetik, azt olyan okokból, melyekre még rátérek ... némi szkepszissel kell fogadni.” Nem sokkal később a február 4-i vízaknai csatával kapcsolatban Imreh Sándor emlékezéseihez is hasonló tartalmú meg- jegyzést csatolt. Érdemes Imréht is idéznünk: „Midőn mi e szárny segítségére érkeztünk, Petőfi Sándor már ott lelkesített, vágtatva az egyik csapattól a másikhoz, még a csatárlánchoz is, onnan a tüzérekhez s így tovább. Határozottan emlékszem, hogy Petőfi e szárnyon maradt a katasztrófa beálltáig, de őt kevesen ismerték, s éppen ezért szereplése felett sokan csodálkoztak, mivel nem volt rajta látható semmiféle tiszti jelvény.” Gyarmathy Miklós szerint a költő száguldása közben még Csatadal című versének néhány sorával is biztatta a honvédeket: „Egyszerre jobb felől egy lovas tűnik fel, aki vágtatva száguldott soraink előtt bal felé, s éppen mikor előttünk elrohant, harsány hangon e szavakat kiáltá: Ha két kezünk leszakad is. Ha mindnyájan itt veszünk is. Előre! A lovasban Petőfit ismertükfel, s szavaira lelkesedésünk újabb lángra lobbanva győzelem- ittasan rohantunk előre le a völgybe.” A Medgyes és Nagyselyk közötti találkozással kapcsolatban merülhetnének föl kételyeink, hiszen Petőfi akkor járt először az erdélyi táborban, de két évvel korábban megjelent összes versei nemcsak nevét, arcképét is ismertté tették. A sok diákhonvéd (akik közé Tóth Márton is tartozott) nagyon is jól tudta, kit kell tisztelni Petőfiben, ahogy hamarosan személyes jelenléte s varázsa (éppen feltűnő öltözete révén, s azáltal, hogy a fővezér, Bem mellett volt látható mindig) ismertté tették az egész táborban. S Tóth Márton följegyzései alapján már a versével harcra lelkesítő költő alakja sem tűnik annyira hihetetlennek. Tóth maga említi, hogy az összes költemények kiadása sok példányban forgott közkézen a táborban, s ugyancsak ő mond kritikát — éppen személyes benyomások s megfigyelések alapján — a Petőfi-ábrázolásokról: „Mikor híre ment, hogy Petőfi szaval vagy szavalni fog, ez a hír az egész tábort mozgásba hozta. Rendkívüli népszerűségének és az iránta való általános szeretetnek kézzel fogható bizonyítéka volt többek között az az általános megdöbbenés is, mely a vesztett vízaknai csata után az egész táboron végigszállott arra a hírre, hogy Petőfit elfogta az ellenség. A lehangoló vereségről alig volt szó, az egész tábor Petőfiről beszélt. S mekkora lett a közöröm, mikor másnap Petőfi előkerült. PETŐFI ALAKJÁT, magatartását, sokatmondó érdekes arczát az erdélyi hadjáratban minden előfordult alkalommal odaadó figyelemmel szemléltem, úgyszólván tanulmányszerűleg nézegettem. Az ekként szerzett benyomásokat híven megőriztem. Eme benyomások alapján valónak vélem itt megjegyezni, hogy Petőfi különböző eredetű összes arczképei között az 1893. évben megjelent »Petőfi-album«ban is látható Orlay-féle arczkép: “Petőfi Debreczenben 1844- ben« ez a kép a legjobb." A kortársak véleménye s a Petőfi-ikonográfia szerint is Orlay, Petrich képe az egyik leghitelesebb arckép (Barabás 1845-i s az 1847-i összes versek Petőfiportréja mellett) a költőről. Érdekesek az Izsó—Havas-féle Duna-parti Petőfi-szoborról tett megállapításai is, már csak azért is, mivel megerősítik azt, hogy a Nemzeti dalt többször is szavalta a táborban (tehát alkalma nyílhatott a 2. versszak vitatott tagolásának kijavítására): „Tárgyrokonságnál fogva azt is érdekesnek tartom megemlíteni, hogy a Petőfi-féri szobor a nagy költőnek eddig legjobb szobra. Hadjárati szavalásai alkalmával számtalanszor megfigyeltem állását, kéztartását, melylyel a riadónak “A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!« ismétlő sorait kísérte: azt a Petőfit ez a szobor oly meglepő hűséggel állítja elénk, hogy aki Petőfit szavalni hallotta és látta, azt az a hűség valósággal megdöbbenti. Mintha azt a kézzelfogható természetről fényképezte volna le a művész fantáziája. Távolról se lehet azonban ezt mondani a költőnek a végzetes harcz téren felállított újabb szobráról.” (Ez a szobor az erdélyi hatalomváltozás után Kiskőrösre került.) A következőkben Tóth Márton részletesen, külön fejezetben szól a vele egyidős, Petőfi-rajongó enyedi diákról, Bethlen Sándorról, s ez a följegyzés Petőfi versei elterjedtségének is érdekes mutatója: 1849-ben nemcsak nagy hazafias verseit ismerték könyv nélkül az erdélyi diákok, hanem pl. olyan hoszszabb elbeszélő költeményeit is, mint a Szécsi Mária (s ez még akkor is érdekes, ha kivételes esetről van szó): „Bethlen Sándor kiváló szép, rokonszenves, sugár fiú, nagyenyedi diák volt. Gyerekes katonásdit játszott tanuló társaival, mikor — úgy emlékszem — a 11-dik honvédzászlóalj őrnagya megpillantotta s felszólította őt, hogy álljotv be honvédnak, azonnal tizedessé lesz. A fiú (17 éves volt) ezt válaszolta, hogy nem megy tizedesnek, hanem , ha elfogadják, hát felcsap közlegénynek, mert ő protectio nélkül akarja megérdemelni előmenetelét. Honvéddé lett. ... Ebben a rajongó, ideális, derék nemeslelkű ifjúban már mint gyermekben lobbant lángra a honszerelem. Petőfi tanítványa volt .... a nagy költőnek mindama költeményeit, melyekben a honszerelem szent hangjai megrendültek [értsd: megrendültek], könyv nélkül tudta, folyton szavalgatta még akkor is, midőn az ágyút nyergelte. A »Szécsi Máriá«-ban ragyogó gondolatokat, megkapó hasonlatokat csokorba szedve szavalgatta. Petőfi hazafias költeményei képezték lelki világa légkörét. Boldognak érezném magamat — mondá egyszer —, ha jól emlékszem Nagy-Selyken —, ha én a [!] félistennel kezet foghatnék. Ma is jóleső viszszaemlékezés rám nézve, hogy az én szerény közvetítésemmel teljesült e nemes ifjú bajtársam forró óhajtása.” Azt, hogy Tóth 1905-ben megjelent emlékezései kiadásakor korábbi följegyzései alapján dolgozhatott, megerősíteni látszanak zárójelbe tett dátumai (mint pl. itt is a „III. [hó] 5.”), de különben a leírt jelenet minden mozzanata teljesen hitelesnek hat, ide értve a költő szavait is ,miikor Segesvárt (III. 5.) pihenőt tartottunk, Bethlen Sándor a körülöttünk összegyűlt honvédség előtt elszavalta a nagy költő »Tied vagyok, tied hazám« stb. és »A hazáról« czímű gyönyörű költeményeit az ő csengő hangjával és gyújtó lelkesedéssel. TÁBOROZÁSÁNAK alkalmával Petőfi a honvédség között időzött legörömestebb, Bethlen szavalása alkalmával is megjelent ágyúink közelében. Figyelemmel hallgatta a zengzetes hangú, lelkesülten szavaló gyerektüzért s mikor a szavalás véget ért, így szólt Bethlenhez: »Ezzel lelkem bátran színpadra léphetnél«. Én látva Petőfi meleg érdeklődését a fiú iránt, így szóltam: »Ez a nyúlánk szőke gyerek egészen századra új tanítványa. Mindig, még mikor az ágyút is nyergeli, Petőfit szaval. Valósággal imádja önt, de nem a katonát, hanem a költőt. Egészen a költő hazafias feld világában él. Csupa eszmény.« Petőfi odalépett a vékony Bethlenhez, kezet nyújtott neki, aztán megölelte és megcsókolta. Bethlen Sándor oly boldog volt e perczben, hogy semmiféle földi potentáttal se cserélt volna. »Ha ez a gyerek tüzes mennykővé lehetne — mondom — minden zsarnokot és gonoszt egy perez alatt agyon sújtana.« Erre Petőfi velem is kezet fogott s »köszönöm — szólt —, hogy megismertetett ezzel a kedves gyerekkel«. Aztán eltávozott. Bethlen pedig örömtől sugárzó arczcal nekem ugrott, átkarolta nyakamat és össze-vissza csókolt.” A Petőfi-rajongó enyedi diáktüzérnek még egy szomorú kitüntetés jutott a költőtől, éppen akkor, mikor annak mellére Bem személyesen tűzte föl a vitézségi érdemrendet: „A nemes lelkű gyerek gyenge dongájú fiú volt. A folytonos éjjeli erőltető menetek és rettenetes meghűlések kimerítették a kedves ifjú életerejét. Irtózatos fulasztó köhögés vett erőt rajta s április 12-én Szászsebesen aznap virradóra halt meg, mikor Bemet a nemzetgyűlés küldöttei az I. osztályú vitézségi érdemrenddel díszítették fel. Bem is ugyancsak ezen a napon tűzte fel Petőfi mellére a vitézségi érdemrendet. Bethlen Sándor, az én kedves lelkem barátom kétségbeejtő meghatottsággal és lemondással eme szavakkal búcsúzott el tőlem: »Kedves Marczini, úgy érzem magamat, hogy a reggelt már nem érem meg. Legalább csak néhány ellenségét kartácsolhattam volna le a hazának mielőtt így elpusztulok.« Sötét előérzetét eloszlatni s vigasztalni igyekeztem, pedig biz’ isten nekem is ép oly komoly szükségem volt a vigasztalásra. A korai halálban elérte azt a kitüntetést, hogy Petőfi mondott felette megindító búcsúztatót, ami mindnyájunkat, az összes tüzérbajtársakat könnyhullatásra indított. Soha az életemben senkiért se hullattam igazabb könynyeket, mint e kedves ifjú barátomért. Csak vázlatosak emlékszem már a nagy költő eszmemenetére. »Ezt a nemes ifjat is honszerelme, a haza iránt való kötelesség hű teljesítése vitte korai sírba — mondá —, kedves emlékeét azzal tiszteljük meg legméltóbban, ha az ő ifjú lelkének nagy feladatait, melyeket végrendeletében ránk bízott a haza ellenségeivel szemben, fegyverrel kezünkben híven teljesítjük. Áldott legyen kedves emléked, lelkem bajtársam!«” Három és fél hónap múlva a költő hamvai szentelték meg Erdély sok vihart látott földjét. Fölötte senki nem mondott búcsúbeszédet. De igén, s a Világszabadság gondolata, ott világolnak jeltelen segesvári sírja fölött is, ma is, és mindörökké. Szilágyi Ferenc Áldott legyen kedves emléked, lelkem bajtársam!“ Petőfi ismeretlen halotti búcsúbeszéde re. Morelli Gusztáv: Petőfi-illusztáció A színházak heti műsora Operaház: K: A csengő — Gianni Schicelli (L. béri. 4. ea., 7) — Szó: Didó és Aeneas — Mario és a varázsló (Tóth A. béri. 3. ea., 7) — Cs, V: Trisztán és Izolda (L. béri. 2. ea., T. béri. 2. ea., este 5) — P: A bolygó hollandi (Bérletszünet, 7) — Szó: Figaró házassága (Ifj. ea., de. 11), Bánk bán (Bérletszünet, 7) Erkel Színház: Szó: A trubadúr (2. béri. 4. ea., 7) — Cs: Háry János (3. béri. 3. ea., 7) — P: Rómeó és Júlia (Palló I. béri. 4. ea., 7) — Szó: V: A diótörő (ifj. béri. VI. sor. 3. ea., V: Failoni béri. 4. ea., de. 11) — Szó: Traviata (11. béri. 3. ea., 7) — V: Nabucco (Basilides béri, 3. ea., 7) Nemzeti Színház: H: Doktor Zsivago (7) — K: Advent a Hargitán (7) — Sze: Megmaradni (7) — Cs, P: Szó, V: Fehér Anna (7, V: de. 11) — Jövő H: Bánk bán (7) Várszínház: H, Cs: Lettice és Lotte (7) — K: Dollárpapa (7) — Sze: Csíksomlyói passió (7) — P: Sze: Romanov és Júlia (7) — V: Tüzet viszek (7) — Jövő H: Galilei (7) — a kamarateremben: κ: Cserefának füstje, virága (fél 8) — V: Tudósnők (fél 8) Katona József Színház: H: Szó, V: A mizantróp (7) K: Három nővér (7) — Szó: Übü király (7) — Cs: Catullus (7) — P: Galócza (7) — Jövő H: Budapest — Orfeum (7) Madách Színház: P: Tévedések vígjátéka (7) — Szó: Macskák (8) — V: Doktor Herz (du. fél 3, ill. a nov. 13-i jegyek érv.: 7) Madách Kamara: Η, V: Romantikus komédia (7, V: du. fél 3) — K: Páratlan páros (7) — Szó: A hattyú (7) — Cs, V: Jövő H: Szénaláz (7) — P: Az érseki palota... (7) — Szó: Édes fiaim (7) — Cs, P, Szó: Élelem bére (éjjel fél 11) — Vígszínház: H, Szó: A padlás (Pálos béri. 1. ea., Sze: Heltai béri. 2. ea., 7) — K, Cs: Éjjeli menedékhely (Molnár béri. 2. ea., Cs: Lenkei béri. 2. ea., 7) — P: Álomkompandó (7)— Szó: A vágy villamosa (7) — V: A nadrág (du. fél 3), Csókos asszony (fél 8) — Jövő H: Az ügynök halála (7) Pesti Színház: H: Sze, Cs: Viktor... (7, Sze: XI. béri. 2. ea., Cs: ΧΠ. béri. 2. ea.,) — κ, Jövő H: Edith és Marlene (7) — V: Különóra — Kopasz énekesnő (7) — Szó, V: Caligula ... (z, V: Vin. béri. 1. ea., du. fél 3) — V: Arzén és levendula (fél 8) Fővárosi Operettszínház: K: Szó, V: Marica grófnő (7, V: Petráss L. béri. 2. ea.) — Cs, P: A denevér (7, Cs: Nyári L. béri. 2. ea.) — Szó: A víg özvegy (du. fél 3 és 7) — V: Robin Hood (de. fél 11) — a Zsebszínházban: p, Szó: Love Story, (fél 8) József Attila Színház: K: A hölgy fecseg... (7) — Szó: Léfccsőnjáró szellemek (A/2. béri. 7) — Cs: A császár messze van (N/1. béri. 7) — Szó: Jövő H: Szerelmeim (Szó: Premier 3., Jövő H: A/3. béri. 7) — P: Mezítláb a parkban (7) — a Stúdiószínpadon: P: A semmi ágán (fél 8) — Szó: Varsói melódia (fél 8) Thália Színház: H, K, P, Szí): Mindhalálig Beatles (7) — Sze: Csak egy tánc volt (7), — Cs: Doktor úr (7) — V: Evita (a Rock Színház előadása — du. 3 és 7) — Jövő H: Lóvá tett lovagok (7) Thália Stúdió: V: Velem mindig történik valami (du. fél 3 és fél 5, az 1988. dec. 1l-i jegyek érv.) Mikroszkóp Színpad: Cs, P: Az állam is felkopik ... (fél 8) — Szó, V: Felettünk a béka (fél 8) Vidám Színpad: H: Jövő H: Szexbogyó (7) — K: A kaktusz virága (7) — Szó: Az ördög nem alszik (7) — Cs, V: Hol a határ? (7) — P: Szeretem a feleségem (7) — Szó: Kabosshow (7) — V: Ninocska (du. fél 3) — a Kisszínházban: P: Hívtak, jöttem ! (fél 8) — V: Kellemes húsvéti ünnepeket! (du. 3) — Jövő H: Anna csak egy van! (fél 8) Radnóti Miklós Színpad: H: P: Johanna (7) — K: Jövő H: A hetvenkedő katona (7) — Sze: V: Andrássy út 60. (7) — Cá: Julius Caesar (7) — Szó: Őri divat (7) Arany János Színház — a Pataky L Műv. Központban: Sze: Emil és a detektívek (du. 3) — Cs: Úrhatnám polgár (du. 3) — P: Csilicsala csodája (du. 3) — a József A. Műv. Központban: Sze: Az ördög három aranyhajszála (du. 3) — a József A. Színházban: V: A kőszívű ember fiai (de. fél 1l és du. fél 3) Józsefvárosi Színház: H: A szabin nők elrablása (7) — K: Hazánk fiai (7) — Szó: Egy bolond (7) — Cs: Koldusopera (7) — P: Buborékok (7) — Szó: Ciklámen (7) — V: Sándor, József, Benedek (de. fél 11 és du.fél 3) — Jövő H: Háry János (du. 5) — az Asbóth utcai Kisszínpadon: Szó: Az ennivaló nagynéni (7) Karinthy Színház: V: Az elegfogó (7) Pinceszínház: H: A szegény kisgyermek panaszai (7) — P: Kötélen a Niagara fölött (7) — V: Jövő H: A dolgok menete (7) Állami Bábszínház — a Jókai téren: K, Sze, Cs, P, Szó, V: Hófehérke és a hét törpe (de. 10, Szó: du. fél 3, és fél 5, V: de. fél 10 és fél 12) — a Népköztársaság útján: K, Sze, Cs, P: Hamupipőke (de. 10) — Szó: V: Fajankó kalandjai (de.ll és du. 4) — Jövő H: A vihar (felnőtt en., fél 8) Gutenberg Műv. Otthon: V: Édes mostoha (a Napsugár Gyermekszínpad előadása, de. 10) Ódry Színpad: P: Vőlegény (du. 3) — Szó: Teljes napfogyatkozás (du. 3) — V: Kurázsi mama (du. 3) Pesti Vigadó hangversenyterem: Jövő H: A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenye (fél 8) — a kamarateremben: Cs, V: New York körbe-körbe (7)· — P: Libikóka (7) — Jövő H: Veronika szobája (7) Liszt Ferenc Kamaraterem: P: „Hommage a 1789” Matúz István fuvolaestje (fél 8) Zeneakadémia: Cs: A Magyar Állami Hangversenyzenekar hangversenye (Karácsonyi bérlet, 2. fél 8) — Pi V: A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának hangversenye (MRT Ifj. bérlet, 1. fél 8, V: MRT-matiné 1. de. 11) — Jövő H: A Kodály-vonósnégyes hangversenye (Karácsonyi kamarabérlet I. fél 8)%Szó, V: Mesélő Muzsika (IX/2. béri. de. fél 11 és X/2. béri. du. fél 5, V: XI/2. béri. du. 4) Fővárosi Nagycirkusz: Sze,r Cs, P, Szó, V: Cirkuszkarnevál (du. 3, Sze, P, Szó: este 7 is, Szó, V: de. Jo is!) Szereposztás és rövid tartalom a Pesti Műsorban található! Hétfő, 1989. január 2. ZENEI JEGYZETEK Halál és megdicsőülés Puccini és Strauss jegyében PUCCINI első operájának magyarországi bemutatóját mindenképpen rendkívüli zenei eseménynek kell tekintenünk, ha másért nem, azért, mivel ezt az előadást hangversenyszerűen rendezték meg a Zeneakadémián, akik rendezték pedig: a MÁV Szimfonikusok ! A vállalkozást a zeneszerző születésének százharmincadik évfordulóján kívül az indokolhatja, hogy valamikor, az ötvenes években, a zenekar operai feladatot is vállalt, a Gördülő Opera együtteseként vitte el a kultúrának ezt az ágát az ország távoli, operát nem látott falvaiba. Az együttes tagjai között ma már ugyan nemigen találni e hajdani, hősi tettek résztvevőjét, múltjukat azonban a nemzedékek közösen vállalják és ez éppen azon múltak közé tartozik, amelyben csak dicsőség akad, szégyelnivaló nem. A díszes, nemzeti színekben (az olasz trikolór más szemszögből magyarnak vélhető színeiben) pompázó műsorlap alján feltüntették mindazon olasz cégek nevét, akik — az Olasz Kultúrintézet kezdeményezése nyomán — ezt a bemutatót támogatták, így valószínű, hogy a MÁV Szimfonikusok nem csupán anyagi, de erkölcsi hasznát is látják vállalkozásuknak, amire bőségesen rászolgáltak. Puccini Le Vili című operáját (a Tündérbosszú fordítást kissé erőltetettnek érzem, szerintem A lidércek cím megfelelőbb lenne !) több, mint száz évvel ezelőtt, 1884-ben mutatták be. A zeneszerző, aki korábban szimfonikus művek írásával próbálkozott, huszonhat éves volt ekkor. A mai hallgató, aki a teljes életmű ismerője, álmélkodással fedezi fel, mi mindent tudott már ekkor Puccini dallamalkotásról, az énekszólammal való bánásmódról, zenekari effektusokról és — ezt a hangversenyszerű megszólaltatás is sejteni engedte — színpadról. A történet persze — amit Adam népszerű Giselle-je révén jól is ismerünk — drámai megjelenítéshez sovány és egysíkú, népballada szűkszavúságát igényli, nem részleteinek elemző boncolását. A szereplők jóvoltából mégis teljes volt illúziónk, nem hiányoltunk sem színpadi látványosságot, sem színészi játékot. Tokody Ilona ezúttal is eszményi Puccini-hősnőnek bizonyult, egyedül hangjának minőségével, énekének stílusával valósította meg a zeneszerző világát —, amelyben ekkor talán még Puccini maga sem volt igazán otthonos! Bandi János egy ideje másképpen énekel, ami nagyobb hangerőt biztosít számára, de ez a hang nyersebb a réginél. Ennek ellenére ő is élő, meggyőző alakítást nyújtott és zeneileg is teljes biztonságról tett tanúságot. Csurja Tamás az apa szerepében mértéktartóeszközökkel keltett életre egy időtlenül rokonszenves emberi figurát. A kitűnően helytálló zenekart és a Hollerung Gábor által igazgatott Talentum Művészegyüttes Egyetemi Kórusát Gál Tamás vezényelte. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR hagyományos karácsonyi hangversenyei a megszokott, magas művészi színvonalon kívül kevés újat hoztak. Feltehető, hogy a tavalyi „köhögd demonstráció” meggondolásra készteti Fischer Iván karmestert, letérjen-e a hagyományos műsorpolitika kitaposott útjáról, így hát úgy döntött) megmarad a már kipróbált Richard Straussféle szimfonikus költemények és a Kocsis Zoltán előadásában biztos sikert jelentő Liszt-zongoraversenyek mellett, amelyek közül e három alkalommal az A-dúr koncert hangzott el. Új színt Perényi Miklós közreműködése hozott a nagy érdeklődéssel kísért események sorába: Csajkovszkij Rokokó változatait szólaltatta meg, a reá mindenkor jellemző poézissel és bravúrral. “Strauss két szimfonikus költeményét, a Don Juant és a Halál és megdicsőülést adták elő a Fesztiválzenekar elitmuzsikusai. Számomra főként az utóbbi jelentett különleges élményt, gondos kidolgozottságával és hangjának pátoszmentes őszinteségével. Pándi Marianne Túléli-e a Gördülő Vígopera? Háromszáz Háry János ROSSZ SEJTELMEKKEL kezdődött a Kulich Gyula téren ez ünnepinek szánt díszelőadás. A Józsefvárosi Színház előcsarnokában nyargalászás, viháncolás, patakokban folyt az üdítő. Tízéves gyermekek száguldottak, fogócskáztak a ruhatár környékén, csöngetés után is lökdösődtek a székeken. Aztán megszólalt a muzsika, és megtörtént a csoda. Pisszenés sem hallatszott két és fél órán keresztül, nem zörögtek a cukroszacskók, feszült figyelem kísérte a művészeik játékát, akárcsak az Operában. Valami rendkívülit produkál ez a piciny, de lelkes társulat? Joggal válaszolhatjuk rá, hogy igen. Csekély anyagi eszközökkel, páratlan leleménnyel missziót teljesít. Kodály Háry Jánosát a közelmúltban háromszázadszor adta elő Szekszárdon, majd háromszázegyedszer itt, Budapesten. Járja az országot rajta kívül Flotow Mártájával, Offenbach Párizsi életével, és főképpen szakmunkás tanulók előtt Donizetti Csengőjével. Oda viszi el a nemes zenét, sikerrel, megnyerve sajátos közönségét, ahol mostanában inkább a vad rángatózás hódít és hódít. Aligha valószínű, hogy ez a hallgatóság siet majd megvásárolni Solti és Giulini hanglemezeit, de ha a társulat csak néhány órára is mustrát ad abból, mi is az igazi művészet, máris csatát nyer. És mi ilyen sodró komédiázással, alázattal, hivatástudattal teszi! A kis színpad, amelyen viszonylag kevés a szállításra alkalmas díszlet, hanggal, karakteres játékkal telik meg, akik csinálják: teljes értékű operaénekesek. Németh Gábor és Toldi Nagy Miklós kidolgozott, hajlékony baritonja, Bihari Tóth Zsuzsa és Tilles Éva szopránja, bármelyik igényes társulatban megállná a helyét, játékkészségük korszerű, mellőzi a nagyszínházi manírt. Ami megkapó ebben a lelkes együttesben, az a másutt ritkán föllelhető művészi demokratizmus. Hegedűs József érces tenorján egyszer a diák szólal meg, másszor Napóleon komikus szerepe, mindig csak prózában. De a következő pillanatban már a kórusban énekel, jeltelenül beolvadva a többiek közé; meglehet, nagyon is eltúlzott a hasonlat, Perényi Miklós jut eszünkbe, amidőn nem tudván megvárni szólószólamának a belépését, megszállottan játssza a zenekarral a cselló dallamát. És ha hozzáveszszük mindehhez Rimanóczy Yvonne-nak szinte zseniális, önmagukban játszó szellemes jelmezeit, a vendég Szegő Györgynek ugyanilyen funkcionális díszleteit, előttünkvan egy igazán remek este. Két vezéregyénisége és összefogója van ennek a társulatnak. A zenei irányító László Endre karmester, aki itt, más színháztól eltérően, nem elégedhet meg az orkeszter, az énekesek és a kórus betanításával, megdirigálásával; a nagy hangzásokat kamarai szerénységre kell adaptálnia, kisebb együtteshez és termekhez alkalmaznia. Ne túlozzuk el, hogy tökéletes. Főként a rézfúvósok gyakran félresiklanak, a belépések sem a legpontosabbak, de igazi muzsika szól. Kár, hogy a bécsi harangjáték magnetofonról szólal meg, a kísérő bábos betét szellemes, de a szalag elnyűtt, nyávog, talán ez volt az egyetlen illúziórontó. A SPIRITUSZ REKTOR viszont Kertész László, a Gördülő Vígopera vezetője, rendezője, mi több, mostanában inkább menedzsere. Mert bármilyen furcsának látszik is, többet kell küzdenie a túlélésért, mint a produkciók karbantartásáért, újak színpadra állításáért. Hol maga a színház érzi úgy, hogy a muzsikusok csökkentik amúgy is szűkös anyagi eszközeit, hol a minisztérium fontolgatja, kell-e ez a műfaj, amidőn mind gyakrabban üres a zseb. A haladékot minduntalan alapítványok nagylelkűsége adja meg, az ő jóvoltukból jár a komoly zene falvakba, iskolákba, intézetekbe. A téma körül már parázs vita is kerekedett; az Élet és Irodalom zenei rovata tette szóvá, majd a Rádió Új Zenei Újságjában Szokolay Sándor vélte úgy, hogy a Gördülő Vígopera esetleges eltűnése „szellemi falurombolással" érne föl. Már magának a polémiának a fénye szomorú; senki nem hiheti komolyan, hogy ez a pazarlás. A misszió soha nem áldozat, hanem befektetés. Ez a véleménye Petrovics Emilnek, az Operaház főigazgatójának is, aki a műfajban, jövendő közönségében gondolkodik. Kicsit aggasztó is, hogy éppen a Háry János háromszázadik kamaraelőadása után, csaknem százezer falusi néző élményét követően kell erről beszélni. V. T. Yves Montand, a világhírű francia filmszínész és sanzonénekes 67 éves korában, életében először, apa lett. A négy kiló 20 dekával született fiúgyermekkel 28 éves élettársa, Carole Amiéi ajándékozta meg, miután Simone Signoret-től negyedszázados házassága alatt nem született gyermeke. Anya és a kisfiú jól vannak, és Nizza legelőkelőbb magánklinikáján pihennek; nevét a most kevesebbet filmező Montand utódjának még nem hozták nyilvánosságra.