Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

Szombat, 1989. január 7. Magyar Nemzet A festők és a bunda De hiszen tudtam én ezt! — mondom magamnak megdöbbenve, miközben a békéscsabai bundaügy fejleményeiről hallok, olvasok. Két, legfeljebb három éve történhetett, hogy valamelyik csabai vagy talán hódmezővásárhelyi kiállításon gratuláltam egy kitűnő fiatal művésznek, mert mindjárt a tárlat megnyitása után piros pöttyök kerültek képei címkartonjára, jelezvén, hogy elkeltek. S ki vette meg őket? A megye! — Nem egy nagy etvas — mondta keresetlen szavakkal a festő. — A pénz felét vissza kell fizetni. — Kinek? — kaptam fel a fejem, gyanakodva,mert hiszen értesültünk mi már a szerkesztőségben olyan esetekről,amikor a vállalati igazgató csakis azzal a feltétellel egyengette beosztottai találmányának útját, ha őt is beveszik, professzor csakis akkor volt hajlandó elismerni tanítványa felfedezését, ha a dolog az ő neve alatt fut és így tovább. — Kinek? — kérdeztem. — Állítólag a sportkör javára — mondta rosszkedvűen a festő. Mások is jelen voltak, mosolyogva csóválták a fejüket. Megbocsátó mosollyal. Ja, ha a sportkör, az más. Magam is fellélegeztem, hogy nem valamelyik megyeitisztviselő háza köré épül a visszakért pénzből puccos kerítés. Ma azt kérdezem magamtól, miért nem írtam meg ezt az esetet ? Előre tudtam, hogy úgysem közölnék?... De meg sem kíséreltem ! Értettem az esetet a többihez. Elvégre az állami műkereskedelem is elképesztő sápot szed. Ott is csak félpénzen adott, ad el a művész. De — kérdezhetnénk — miért nem tiltakoztak a megyei eljárás ellen a megyei művészek? Akik mind tudtak egymásról.. .? — Az értelmiséggel mindent lehet — mondaná az egyik. — Bele kellett törődni — mondaná a másik. — Nekem házam van Csabán, én nem mehetek el innen. S miért gondolja, hogy más megyében jobb? — Nem lehet örökösen háborogni — mondaná a harmadik. — Akkor az ember nem tudna dolgozni. És mennyi minden miatt kellene háborogni naponta! Ez csak egy csepp a tengerből! Kinek van arra energiája? .... .. Beszélgetőpartnereim csupán részben képzelt személyek, én látom" őket magam előtt. S magamat is köztük. A legrosszabb, ami velünk az utóbbi évtizedekben történt: hogy kezdtük elveszíteni a felháborodás képességét. Ember Mária Hiába? Megy két rendőr az utcán... — így kezdődtek a legjobb viccek néhány éve. Talán másoknak is feltűnt azóta, hogy elfogytak a rendőrviccek, mint ahogyan jószerivel a „posztoló közegek” is eltűntek a pesti utcákról. Biztosan másutt van dolguk, vagy náluk is munkaerőhiány van, nem tudom. Azt azonban érzem, mint velem együtt sokan, egyre nagyobb szükség volna a cirkáló járőrökre. A híres magyaros vendégszeretettel egy kategóriába sorolt közbiztonság már korántsem olyan, hogy dicsekedni lehetne vele, akár a turisták, akár a honpolgárok előtt. Elég csak a napi sajtót föllapozni, milyen leleményes vandálok szaladgálnak a pesti utcákon: nyakláncletépés a Buszmegállóban, OTP-rablás, szobrok lefejezése, szélsebesért gyarapodó lakásbetörések, autólopások és rongálások. Ellopják az utcai szeméttartókat, mert szüret idején kitűnően használható puttonyként, összetörik az úttest szegélyén lévő korlátot — ez talán Lakásdíszként jött divatba, mert láttam a minap valakinek a kezében egy korlátdarabot, éppen hazafelé vitte... Az eddigi csúcsteljesítmény a néhánynapos újdonság: légpuskával több lövéssel „leterítették” Vecsésen a repülőtéri zajmérő állomás mikrofonját. Telefonhelyzetünket mindenki ismeri, ,nem is ragozom a dolgot. De tanulságos azoknak a műszerészeknek a véleménye, akik az évente ezernél több kifosztott, letépett, agyonrugdosott fülkéket hivatottak rendbehozni. Nemrég megtudtam: sokan azért válnak meg állásuktól, mert hiábavalónaktartják munkájukat. Amit este,rendbehoznak, reggelre — Déva várához hasonlóan — újra kezdhetik. Nem kívánhatjuk, hogy minden fülke, parkoló autó vagy rosszul világított utcán este holtfáradtan haza igyekvő idősebb asszony mellé rendőrt állítsanak. De azt igen, hogy az egyre „európaiasodó” közbiztonság őreinek munkastílusa iskövesse a tendenciát. Nálunk az átlagember jobbára akkor' lát rendőrt,'"'ha ''tilosban 'parkol, vagy piszkosnak minősíttetett a rendszámtáblája. Londonba szakadt ismerősöm — középkorú nő — emlékeitől űzve az angol fővárosban érveken keresztül, eszelősen menekült autójával, ha rendőrt látott. Egy szép napon azután már nem kerülhette ki a hobbyt, mert azodament hozzá. Csak ekkor jött rá: Londonban azért váry e rendőr, hogy segítsen ... -'fi' ' ·η·. ..I - 09 ft. J.) GYURKOVICS TIBOR: Köszönöm, gyerekek! A gyerekkicsi volt. Tizenegy éves. Lány, szép. LeomloT szőke haja átvillogott az ablakon. Nézte a férfit, aki a konyhában ült. A férfi leszegte a fejét. Az asztal kék, virágmintás térítőjét nézte. Belefúródott csaknem az asztalba, mintha el akarna tűnni. Eskenázy — mert így hívták a férfit — alig bírta tovább. Nem volt annyira idős, hogy meghaljon, de nem volt már fiatal sem. Most az asztal lapját nézte, mintha föl akarna szívódni benne, bele akarná emészteni magát a fába, a kék terítőbe, a virágmintákba, eltűnni, megsemmisülni. Eskenázy nem tudta megoldani az életét. Mintha kettéhasadt volna — nemcsak fejben, de testben is. Mintha két Eskenázy lenne az egyik, aki itt üldögél a konyhában, részegett fejjel, a másik, aki kinn kóborol a hózivatarban, fedetlen fővel megy fölfelé az ismeretlen hegyi ösvényeken. Eskenázy harminc évet töltött ebben a konyhában, a kék, virágmintás terítő előtt Most meg kiszaladt a hegyi hóviharba, hogy belerobbanjon a hóvidékbe. A megsemmisülést kereste? A konyha asztallapja előtt éppen úgy, mint a hegyi futásban? Kettő Eskenázyélt Mintha kézzel széjjel akarnák tépni — kétfele. Egy helyben is futott, a hegyi úton is futott Befelé. Az erdőbe. Valami ismeretlen erdőbe, mely elnyeli majd, mint a ködöt. Itt, belül, a lelkében nyeli el, és nem lesz többé Eskenázy. A lány bámulta Eskenázyt, a nagyapját. Mért néz a térítőre olyan mezőn? El akarta kapni a tekintetét, de az csak lefele sugárzott Így aztán egy id£ múltán kaparászni kezdte a konyhaajtó ablaküvegét. Kis kockára osztott üvegek bélelték az ajtó felső harmadát. Azokon kukucskált be a lány a férfira. Kaparászta az üveget, mert az ajtó be volt zárva. Kis körmével motoszkált a gitt mentén. Végtére fölkelt a férfi, az ajtóhoz ment/ Nézte a kislányt. Az is fölnézett rá. Az öregúr morcosán nézett, szemöldökét is föl- görbítve. Alány állta a tekintetét. Mit akar ez a lány? — Na, mit vacakolsz itt? — kulcsolta ki az ajtót Eskenázy. — Csak... nézek. — Mit nézel? — Hát... . téged. — Mit nézel rajtam? — emelte föl a hangját a rekedtes torok. All . socito . . — Azt nem tudom. Csak nézlek. — Hogy megdöglök itt, mi? Hogy egy perc — és meghalok, mi? Azt nézed? Mind azt nézitek? Hogy mikor esem össze, mint egy szalmabáb? Hogy nincs már bennem semmi erő? Hogy lélegezni alig tudok? Azt nézitek mindannyian? — Nem. Nem azt nézem. — Akkor mit? '·”*3 — Hogy élsz. Azt nézem. — Még mozgok? — "Mozogsz. — Nyögök, beszélek? — Nyögsz, beszélsz. Csak belül ég a tűz. — Milyen tűz, te gyerek? — Azt nem tudod. De benned ... belül. Ég a tűz. — Na, gyere be... — beengedte a lányt, egy pillanatra a fejére tette a kezét. Érezte a finom hajszálak játékát, a selymes gyerekhajat. Visszaugrott vele az idő, és saját magát érzékelte egy ötven év előtti karácsonyon. Karácsony előtti nap, volt, éppen úgy, mint ma. Az apjával mentek a hóban. Apja nagy léptekkel haladt, abban a bakancsben, amelyikben Oroszországot járta meg, mint hadifogoly. Sok évig kitartott, még most is megvan vala hol, vastag autógumidarab van a talpára szögelve sűrű, kék szögekkel. Ő szaporázott mellette, hallgatta apját. „A karácsony a gyerekek ünnepe. Mindenki a gyerekeknek akar adni valamit, mert a gyerekeknek nagyon sok szeretet kell. Fontosabb, mint az élelem. De, ne hidd, hogy a felnőtteknek nem kell szeretet! Akár hiszed, akár nem, talán még több szeretet kell a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. Éppen azért, mert már nem gyerekek. Éhezik a szereteted Mint valami kábítószert. Mohón kapnak utána. Hogy azt érezzék — még élnek. Emlékszem, egy régi karácsonyon Ukrajnában — iszonyúan éheztünk, meg fáztunk — negyvenöt fok is volt —, egy gyerek járt be hozzám a fogolytáborba. Nem volt apja. Talán anyja sem. Az a gyerek mindig hozott nekem valamit, egy kis napraforgómagot, egy darab fekete kenyeret, egy vékonyka halat, szárítva. Alig tudtunk beszélni egymással. De mindig jött. Életet lehelt belém. Úgy szeretett. A gyerekektől kapjuk a legtöbb ajándékot. Mert ők még tudnak szeretni” — hallotta Eskenázy a múltból apja hangját a hó fölött. Most meg itt ez a lány... bevezette a konyhába, leültette, még egyszer a fejére tette a kezét. Elsimította a homlokából a hajat. A lányka eligazgatta a szoknyáját. — Ne haragudj a Mamára... — húzta el a hangot kérlelően. — Én nem haragszom... — dörmölészte maga elé Eskenázy. — Nem haragszol? Ne játszd meg magad, legalább előttem ne. Tudom, hogy nem tudod eloltani azt a tüzet, ami benned ég, de ne haragudj a Mamára... Ő kíváncsi rád. Én is az vagyok, de én megállom. Tudni akar mindenről, ami veled történik. Azért olvassa el a naplóidat, az írásaidat, azért kutatt fiókokban, nem rosszaságból... — Akkor sincs joga... senkinek ahhoz... ■ — Jog? Nem jogból csinálja, hanem kíváncsiságból. Mindig azt mondod, valami titkot keres, titkot szimatol. Nincs igaza? Itt a titok, itt benned — megkopogtatta Eskenázy mellkasát. — * A tűz. Milyen titkot akar meglesni a Mama? Mi az a titok, azt mondd meg! Hogy mást szeretsz? Vagy hogy elmész? Hogy a hegyi útra mész? Mi az a titok, amiről folyton kiabálsz? Hogy kettéhasadsz, az a titok? Amiket össze-vissza kiabáltok? — Az az igazság... — Nincs igazság! Te kiabáltad a múltkor! Szeretet van, nem igazság. Tőled tudom ezt is. De elfelejtitek a nagy fene élet közben, hogy mit gondoltok az életről. Csak gyilkoljátok egymást. De nincs idő gyilkolni! — A kislány fölállt, magából kikelve, piros arccal lobogott a konyha közepén. Kis kezével hadonászott — ismételgette-alakítgatta a felnőttektől hallott félmondatokat, harci jelszavaikat. Besötétedett. A kinti lámpa messzire bevetődött a köves konyhába, a gyerek arcára hullott a fény, aki egy papírdarabot rángatott elő a kardigánja zsebéből. Az angolkisasszonyok vékony fehér templomából idehallatszott a megkonduló harang szava. A hó világított az ablakperemen, mint fehér könnyű gallér. — Itt van ... Te írtad ... Csak elfelejtitek, mit írtok, lassan jobban tudtok írni, mint élni... Itt van. „Van, amikor a tűzzel együtt kell élni, ki kell bírni... hogy az a megoldás, hogy nincs megoldás... De mindig marad remény.” — Azt mondod? — Igen — mondta a kislány és kiment a konyhából. Az üvegen át még visszanézett. Magyar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN: A patikus A Széna téri patika az influenzajárvány negyedik hetében, ezen a délutánon is zsúfolt, a gyógyszerre várók kettős sorokban állnak az épület előtt, még az úttesten is. Ezt látva sokan visszafordulnak, abban bízva, hogy másutt jobb a helyzet. Ez azonban hiú remény, mert a kerület hat gyógyszertára közül jelenleg csak kettő van nyitva; a Széna térihez közel — a Déli pályaudvarral szemköztiben és a Szilágyi Erzsébet fasoriban — is leltároznak. Jobban jár, aki késő este, valamivel fél tíz előtt érkezik; addigra az öregek, a betegek és a kisgyermekes anyák már biztosan kidőlnek a sorból. E kései órában beszélgetünk Ambrus Ferencnével, a gyógyszertár vezetőjével, kerületi főgyógyszerésszel. — A gyógyszerészek munkáját nálunk nem kíséri különleges figyelem. Megszoktuk, hogy csendben, megbízhatóan dolgoznak kevés pénzért és még kevesebb elismerésért. Az egészségügyben szokásos külön juttatásokból kimaradnak, igaz, annak tekintélyromboló, kínos vitáiból is. Hogy látja ezt ön, aki harminc éve gyakorolja ezt a mégiscsak szép hivatást? — Valóban úgy érezzük, hogy még az egészségügyiek között is hátrányos helyzetben vagyunk. Keveset tudnak a munkánkról, és nem is becsülik meg érdeme szerint. Pedig ezen a pályán nemcsak szakmai ismeretekkel kell bírni. A gyógyszerészoklevél önmagában semmi. A tájékozottság, a műveltség bizonyos foka alapfeltétel, és érteni kell az emberekhez is. A betegek ugyanis az orvostól sok esetben csak receptet kapnak, és a gyógyszerész az első, akivel a betegségükről szót tudnak váltani! — Délután már megpróbáltam ide bejutni, de látva az ostromállapotot, nem mertem önt munájától elszakítani, ésezzel fejemre vonni a népharagot. Állják meg a rohamot? — Igen, bár betegség miatt nyolc munkatársunk van távol. A szokásos négy óra helyett két- óránkéntváltjuk egymást az árazásnál és a kiadóban. A fáradtságból eredő tévedés kockázatát nem vállalhatjuk. — Az árváltozás miatti felvásárlási láz és az influenzajárvány ezúttal egybeesett. Nem lehetett volna az'átállást jobban időzíteni ?" — A mostani helyzethez hasonlót harmincéves gyógyszerészpályafutásom alatt még nem értem meg. A rendkívüli állapot, a felvásárlás már október közepe ótatart. Az áremelés híre miatt az orvosok nagy mennyiségben írnak fel gyógyszert, hogy a betegek még a régi áron juthassanak hozzá. Növeli a forgalmat, hogy most maguk az orvosok is beállnak a sorba. Most még — igazolványuk bemutatásával — a külön korlátozás alá nem eső patikaszerekhez hozzájutnak, ezután ez a lehetőség megszűnik. A leltározást — már csak az influenzajárvány miatt is — jobb lett volna februárig elhalasztani. A tapasztalatok szerint az ilyen és hasonló betegségek mindig januárban jelentkeznek. Erre most is számítani lehetett volna. — A sorban állás rendszerint senkiben sem ébreszti fel az emberbaráti hajlandóságot. A várakozók gyakran türelmetlenek, gorombák. Így van ez most is? — Tény, hogy csaknem minden második ember nyugtatót és altatót kér. Az indulatok leszerelésében komoly gyakorlatunk van. A kereskedelmi stílus itt nem honosodhat meg. Mindanynyian hivatásszeretetből vagyunk itt, és ezt talán érzik mások is. (Koncz) Túlélés Hová forduljonaz ember, * Ha nem tartozik a harcosok közé, nem dob be ablakot, nem tép föl utcaköveket? — kérdezi magától József Attilával sok százezer, tán millió gyermekének jövőjét, kis vagyonkáját féltő háziasszony, nyugdíj felé ballagó munkás, felnőtt családját semmiből segítő nagyszülő. Mondja uram, van még remény? — hallik innen is, onnan is. Lehet még tennünk nekünk valamit, vagy már minden eldőlt a fejünk felett? Mi nem , akarnánk politizálni, mindegy nekünk,hogy ki intézi az ország sorsát, csak azt szeretnénk" tudni, mi lesz ebből. Viharzóbb vagy unalmasabb gyűléseken ezeket a tompa hangokat figyelem a mélyből. A nem harcosok hangját. Azokét, akik sem korábban, sem most nem akarták, nem is tudják magukat a politikai zsarnokság üldözöttjeinek, a szabad eszmék mártírjainak, avagy újbátraknak maszkírozni. Kormos, repedezett falú gyárakba, poros irodákba járnak kora reggel, napról napra, a változtatás reménye nélkül S ma éppoly riadtak, értetlenek, dühösek, mint azok, akik a tizenkét, tizennégy órai munkákba beleroppanva egyszerre csak kórházi ágyon ébrednek. Sejtettek valamit, hogy nincs ez így jól. Érezték már mellükben a szorító fájást, de hogy most kórterembe szorítsák őket, válságot kiáltsanak, erre nincsenek felkészülve. Milyen súlyos a baj, meddig kell ittmaradni? Hová forduljon az ember, hogy ne állítsák hajnali ötkor egy mosdótál mellé, suvickolja magát tisztára egyedül, ha tudja? Kezdünk hát egymástól kórházi stratégiát és taktikát ellesni. Kinek mennyit kell adni,kivel kell jóban lenni, hogy megetessenek, megmosdassanak. És elkezdjük megérteni: a játék a túlélésre megy. Válsájitechnikákat nunk. Először is azt, hogy eddigi" ismereteinket " "újra" kel értelmeznünk. Biztos árak? Nincsenek ilyenek. Tudni kell együtt élni az inflációval. Nem azért, mert szeretjük, nem azért, mert belenyugszunk, hanem mert azt is túl kell élnünk. Biztos munkahely? EL veszett. Fel kell készülnünk a munkahelymegtartás és -változtatás, a betanulás technikáira. Ahogy Kolozsváron meg kellett tanulni a sorban állás, a baksisolás, a semmiből vegetálás technikáit, hogy lehet etetni, ruházni három gyereket, amikor csak szappanért, pálinkáért lehet élelmiszerhez jutni, s hozzá erdei gombán, hogyan a pótlást szerezni. Nekünk is átgondolandó immár, hogy hol, mit és miként vásárolunk, miről, milyen feltételekkel mondunk le. A családi költségvetés ma fontosabb lehet, mint az országos. Karácsony táján méginkább. Kiszámolni: min érdemes takarékoskodni, és min nem. Nehogy úgy járjunk, mint a kormány, amely ott takarított meg, ahol nem kéne, s ott fizetett, pazarolt, ahol végképp nem szabadna. Igen, a válságtechnikákhoz tartozik az ismeret. Tisztázni szükséges például, hogy munkahelyünk mit ér és meddig. Találkozni olyanokkal, akik bűntudatosan mintegy bevallják: sejtik, munkahelyük nem azt, nem úgy termeli, ahogy kéne. De még mindig béremeléseket osztogat, jutalmakat a vezetőknek. Ki érti? Maradnak, mert hátha ők, a mélyrenézők látnak rosszul. Talán mégsem jut csődbe, az az építőipari vállalat, amely nem építi meg amit kell, s amely perek százait viseli a hibákért. Vigyázat! Lehet, hogy a kormányzati gazdaságpolitika révén tartósan kihúznak vállalatokat a bajból, de vérátömlesztésre berendezkedni eleve életveszélyes. A válságvállalattal testben és lélekben azonosuló ember kiszolgáltatottá válik, útja nem vezet sehová. A válságtechnika életmód. Most gondokkal küzdünk. A 70-es évek végére kialakult az a középosztályi életmódmodell, amely az egyéni gazdagodásra, a fogyasztásijavakért történő munkatöbbletre és vállalkozásra épült. Bécs, Burgenland, Budapest, Balaton, Győr követése a 60-as évektől orkánkabáttal, farmernadrággal kezdődött, televízióval, autóval tenisszel, sivel, utazással, videóval, színes csempével, panzióval, gyermeknevelési megoldásokkal folytatódik. Tart annak ellenére, hogy a középosztály most szakad éppen részeire. Most emelkednek ki igazán a gazdagok, most lesz tömegessé a tisztes szegénység, a kopottság, a lemondás. Kétségbeesett próbálkozások összpontosulnak a középosztályi lét fenntartására, sőt a kiemelkedő tehetősekkel való lépéstartásra. Két nap alatt, félmilliárd schillinggel a zsebükben, százezrek rohannak bevásárolni Bécsbe, egy „szegényedő” országból, ahol a kórházakban hiányzik a gyógyszer, ahol nem működnek folyamatosan a gépek, ahol az iskolákban összekunyerált pénzből van vécépapír. Mégis életmódunk berendezkedése arra kényszerít, hogy magánmegtakarításainkat ne életünket eldöntő vállalkozásokba, ne közösségi célokba, hanem a „következő modellbe” fektessük. Piaci technikákat is kell tanulnunk, nemcsak a válságét. Az alkudozás, a mérték, a határidők, a szakmai becsület piaci technikáit, amelyeket az államigazgatási tulajdonlás foglalkoztatottként kiölt belőlünk. Minden válsággal együttjáróan csökken az alkufelek szótartása, szétfolynak a határidők, veszendőbe megy a szakmai tisztesség. Ha ennek a folyamatnak piaci technikákkal, egyéni és csoportos érdekvédelemmel nem álljuk útját, akkor nem lesznek vállalkozói alapjai még a legjobb kormányzati politikának sem. Ha nagyon beleszokunk a válságtechnikákba — a kórházi túlélésbe —, akkor sohasem tudunk majd visszailleszkedni az élhető életbe. Ha belénk ivódóan csak a közvetlenül legszükségesebbre, a következő percbe összpontosítunk, akkor, nem lesznek- -új, becsülhető, fiainkra átörökíthető hagyományok. Ezért az államot is terelni, ösztökélni kell arra, hogy az említett tanulási folyamatot segítse, s ne gátolja adósarcokkal, elbizonytalanító szabályozgatással. De vajon milyenek a túlélés politikai esélyei? Az utóbbi hónapok világosan mutatták, hogy mozgalmi iskoláztatásunk is hiányos. Nem ideológiailag, hanem gyakorlatilag. Nem tudjuk hogyan kell, miként vagyunk jogosultak egyesülni, gyülekezni, gyűlést tartani, alapszabályt elfogadni, munkát beszüntetni, és sztrájkalapot létrehozni. Az utóbbi időben hónapokra foglalta le százak életét a számukra ismeretlen jogokról, technikákról folytatott vita, mások és maguk kedvét rontóan. Később már ezrek fogják tapasztalni, mennyire szükséges megismerkedni a politikai tárgyalás, a petíciógyűjtés vagy éppen a műhely igazi érdekképviseleti megszervezésének kérdéseivel. Nem jó a fronton tanulni a fegyverforgatást. Kezdjük el számba venni, kire számíthatunk nehéz helyzetben. Családtagokra, barátokra, munkatársakra? Mert ez a rovancs a későbbiekben magunk és gyermekeink életét, biztonságát, jövőjét jelentheti. Olyan társadalomban élünk, amely szolidaritási értékek nélkül nőtt fel. Ésbármilyen furcsán hangzik, a szolidaritás is technika. Ismeret, hogy miként tudjuk meg mások élethelyzetének adatait, honnan szegezzünk ismereteket a rászorultakról, az elesettekről. Tudnunk szükséges, kivel kell együttéreznünk, ki mellett kell kiállnunk — hiszen mindez együtt a társadalmi nyilvánosság technikája élethelyzeteket, tanuljunk meg mások távlataibabelehelyezkedni. Ugyanilyen beleérzésre szólítsuk a kormányzatot is, amelynek köznapjaiból ez a rászorultsági empátia ma még igen-igen hiányzik. Hova forduljon az ember? Talán egymáshoz. Mert mindaddig „hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond”. Lengyel László 5