Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
Szombat, 1989. január 7. Magyar Nemzet A trükkök kora lejárt Tardos Márton az útkeresésről, a hatalomról és az akadályokról A magyar társadalom jelentős részéből kiveszett a hit a gazdasági reform sikerét illetően. A reményeket nem kizárólag az ország végletes eladósodása, a fokozatosan visszaeső és az 1980-as évek végére a mélypontra zuhant életszínvonal kudarcai koptatták. A romló körülményeknél is erőteljesebben taszított az apátia felé megannyi elvetélt ígéret, a népnek csodaszerként felmutatott gazdaságpolitikai, közgazdasági módszer szétfoszlása. Mintegy kénes szag maradt csak az orrunkban a nagy nekiveselkedések, a hatékonysági, munkaszervezési, külgazdasági és a jó isten tudja még hányféle más program után. Mostanra elérkezett a megvilágosodás ideje. A többség számára nyilvánvalóvá vált: a gazdaságban a trükkök kora lejárt. Ezért is félő, hogy az életünk alapjait érintő s mind inkább elodázhatatlannak tetsző tulajdonosi reform legalábbis eleinte nem kapja meg a társadalom támogatását. Akkor viszont milyenek a holnapi esélyeink? A múlt néhány tanulságáról, holnapra nyíló kilátásainkról Tardos Mártonnal, a Pénzügykutató Részvénytársaság elnök-vezérigazgatójával beszélgettünk. Egy korábbi beszélgetésünkkor már említette, hogy közgazdászként ugyancsak érzi a megcsalatások miatti társadalmi kiábrándultságot. Az emberek előbb a gazdaságpolitika irányítóitól, majd a tudomány cinkosnak tekintett képviselőitől is elfordultak ... — A szocialista tulajdonviszonyok kialakulásának folyamata a 40-es évek végén az államosításokkal kezdődött és a 80-as évek elején a mezőgazdaság kollektivizálásával zárult. — Az állampolgárok a gyors gazdasági növekedés, a teljes foglalkoztatás ellenére csak korlátozottan élvezhették erőfeszítéseik eredményeit. A termelés mennyiségi hajszája és az áruhiány a gazdaság jellemzője lett, ami lényegesen korlátozta az állampolgár termelői és fogyasztói szuverenitását. Annak okát, hogy a legkonzekvensebb piacpárti állásfoglalás sem szólt a tőkepiac szükségességéről, és a kormányzat a teendőjét nem a tőkepiac befolyásolásában, hanem a piac helyettesítésében látta, nyilvánvalóan abban kell keresni, hogy az elkülönült tulajdon nélkül megvalósíthatatlan a tőkepiac megjelenését összeegyeztethetetlennek tartották a kor szocializmusképével. A sikert azonban elsősorban nem a szocialista tulajdon ideologikus kezelése korlátozza, hanem az államosításokkal együtt kialakult hatalmi struktúra és a piaci irányú változások ellentmondása. — A gazdasági reform azért nem válthatta be saját ígéreteit, mert a politika belső és külső nyomás hatására visszahőkölt Sivatagi vándorlás — Vagyis mára már trükkök sem maradtak.. . V, — Az utóbbi húsz év alatt folyamatosan kellett eljutni egy nagyon fontos felismerésig. Eszerint ennek a struktúrának, amit szocializmusnak hívnak, az átalakítása egy működőképes, társadalmilag elfogadható politikai, gazdasági rendszerre jóval nagyobb feladat, mint gondoltuk. Sőt, nem is biztos, hogy elvégezhető feladat... Nemrégiben Bécsben olyan értekezleten vettem részt, amelyen reformokkal foglalkozó keleti és nyugati szakemberek tanácskoztak. Ott hallottam a szovjet sajtóban már megfogalmazott példázat jellegű kérdést, vagyis miért tartott vajon Mózesnek negyven évig, amíg a zsidókat az egyiptomi sivatagból kivezethette? Aki a térképre ránéz, láthatja, hogy maga a távolság valóban néhány nap alatt megjárható. Mégis van magyarázat. Ez úgy szól, hogy Mózesnek a zsidókkal szabad emberként kellett megérkeznie az ígéret földjére. Vagyis addig kellett toolyangatnia népével a sivatagban, amíg az egyiptomi rabszolgasághoz kötő tradíciók kihaltak. — Úgy gondolja, hogy nekünk még sokáig kell a homokot taposnunk? — Lehet, az emberiség valamikor meg tudja változtatni a fejlett ipari országokban kialakult hatékony, de nem ellentmondásmentes gazdasági, politikai és társadalmi formációt,berendezkedést. Ehhez a meghaladáshoz azonban gyakorlatilag semmit nem adott a lenini, sztálini szocializmus. Vagyis a szocializmus útjáról láthatóan nem lehet konvergenciához, egy sajátos magasabb rendű megoldáshoz jutni. Ezért vissza kell térni az általunk elhagyott fejlődési fővonalhoz, ott a messianizmussal leszámolva újra végiggondolni mindent. Az igazi kérdés persze az, hogy visszatérhetünk-e egy felülről vezényelt, felvilágosodottan irányított folyamat eredményeként, súlyos és hosszan tartó zavarok nélkül? Az 1953 óta Magyarországonhasznált eszközök miként mondta, a trükkök egy ilyen, nagyobb megrázkódtatások nélküli átvezetést igyekeztek megcélozni. Nagy a veszélye annak, hogy ez az út járhatatlan. — Hitt-e korábban a sikerben az a Tardos Márton, aki közgazdászi munkásságával az ötvenes évektől egyvégtében magára vonta a hatalom figyelmét? — Azt gondoltam, hogy magasabb rendű megoldáshoz lehet jutni a szovjet, a kelet-európai tapasztalatok bázisán. Ha leegyszerűsítve is, de hittünk a piac és a tudatos társadalmi ráhatás újszerű ötvözésének, a tradicionális tervirányítás meghaladásának sikerében. Jó húsz évvel ezelőtt viszont már láttam a politikai rendszer jellegéből fakadó áthághatatlan akadályokat. Tíz évvel ezelőtt a felismerésemet már meg is írtam. Aztán mintegy fél évtizeddel ezelőtt kezdett meggyökeresedni bennnem a bizonyosság, mely szerint az általunk választott út járhatatlan. Arról vissza kell fordulni. — Ezek s felismerések azonban legfeljebb szűk körben terjednek. A tömegkommunikációs eszközök még 1985-ben is a szocialista tervezés, a gazdaság dinamizálásának sikerígéretét, felsőbbrendűségét visszhangozták, mert azt kellett visszhangosítani. Vagyis mit tudhat a magyar állampolgár mindazokról a történelmi mélységű összefüggésekről, amelyekről az előzőekben beszélt? — Nagyon széles rétegek még mindig azt vágják a hatalomtól, hogy az majd mindnyájunk szempontjából megrázkódtató átalakítás nélkül is közelít a társadalomnak tett ígéreteihez. A sikertelenséget nem adottságnak, hanem ügyetlenségnek, az éppen rossz politika következményének tekinti. A betarthatatlan ígéretek miatt aztán elveszti a vezetés iránti bizalmát, s általában válik bizonytalanná. Így jutunk el addig a pontig, ahol a trükkök korának már vége, hiszen nincs olyan módszer, olyan vezetés, olyan politika, amely változatlan gazdasági szerkezetben objektíve megalapozott fejlődési reményt nyújthatna a társadalomnak. És éppen itt kell visszatérnem a mózesi sképhez. Vagyis szerintem csak akkor kezdhetünk hozzá az új út előfeltételeinek kemény megteremtéséhez, ha a társadalom képes lemondani az utóbbi ötven év ábrándjairól,és a kapott ígéretekről. A sorskérdés esélye — Úgy fogalmaznék, hogy képesek vagyunk-e a fél évszázad alatt eltorzult struktúrát „lenullázni”, átalakítani, mégis megőrizve mindazt, amit annakelőttről megtartottunk, majd elnyertünk. Tudnunk kell tehát, hol kapcsolódunk be új szerkezetünkkel a világ fejlődésébe amihez felejteni kell nemcsak a korábban tett ígéreteket, hanem a torz tradíciókat is. Vagyis következik a magasabbrendűségi hitünkkel leszámoltató sivatagi vándorlásunk kora. — Gyakorlatilag mi adhatna iránytűt? — A vezetést a társadalom ellenőrzése alá kellene helyezni, hogy újratermelhető legyen a bizalom, s közös megállapodás alapján térhessünk vissza a piaci fejlődés fő útjára. Ehhez rövid időn belül a központi hatalomnak nemcsak politikai pozícióból kell leadnia, harem a biztonságát, a stabilitását szolgáló állami kiadásokból is le kell faragnia. Tisztában kell lennünk persze azzal, hogy a változások igazi támaszát, az alkotni vágyó, a hatékony munkáért növekvő életszínvonalat, kulturált életkörülményeket igénylőket is nehéz lesz a jó célnak megnyerni. A jelen áldozatai ugyanis csak hosszabb perspektívában hozhatják meg gyümölcsüket. Nehéz is olyan programmal megnyerni az embereket, amely az eddigi áldozatokhoz újabbakat kivin. Ezt mind gyakrabban hallani, hogy letelt a hét szűk esztendő, ami után kiki már némi enyhülést vár. Ezzel szemben a közgazdászok jelentős része, köztük Tardos Márton is a kiúthoz csak vért és könnyet ígért. · — Mintegy két éve agitálok s más erőfeszítéseket is teszek a kilábalás érdekében, holott a zavartalan és gyors siker esélyét nem tartom többnek 15 százaléknál. Ha megkérdeznék, egy elképzelt fogadóirodában egyáltalán tennék-e a kiírtunkra, akkor azt válaszolnám: Inkább másra adnám az odsómat. Viszont itt és most — egy életünk lévén — Magyarországon a 15 százalékos esélyt is sorskérdés megjátszanunk annak fejében, hogy valamikor, talán csak jóval később, de elkerül a befutó. — Ráadásul közgazdászkörökben hellyel-közzel — a Pénzügykutató Részvénytársaságnál pedig teljes egyértelműséggel — a tulajdonosi reformot is elengedhetetlennek tartják. Azérthasználtam a ráadásul kifejezést, mert a magyar tulajdonviszonyok átalakítása a legvaskosabb ideológiai tabut kezdik. Márpedig egyetlen társadalom nem viseli könnyen hiteinek lerombolását. — Az igazi akadály...nem ideologikus jellegű. A hatalom számára az a döntési kérdés, hogy mi gyengíti jobban a pozíciójukat. Tehát vagy eltérnek a hatalmukat legitimáló ideológiától, vagy hagyják tovább, működni azt a szerkezetet, amely báz az alapvető tanításokkal nincs ellentétben, ám folyamatosan és törvényszerűen veszteségeket termel. S mivel ezek a károk tetemesek, s a külföldi hitelezőkkel való jó viszony is megköveteli az átalakulást, ezért hajlandók voltak a társasági törvény, a plurális tulajdonviszonyok, a magántőke előtti nyitás elfogadására és készülnek a tőzsde megteremtésére. Vagyis úgy vélik, így még mindig jobban tudnak részesedni a döntési, irányítási jogokból, a belső folyamatokat jobban kézben tudják tartani. Az ideológiai elszakadás, s vele párhuzamosan a tulajdonviszonyok átalakulása tehát a kisebbik rosszat jelenti. Éppen ezt az összefüggést is figyelembe véve, a magyarországi fordulatnak csak akkor van értelme, ha meg tudja haladni a hatalom gyakorlóinak szándékait. Ők ugyanis hajlamosak arra, hogy a piacot a hatalom védelmének mértékén fogadják be, holott a piac csak akkor válik hatékonnyá, ha maga a hatalmi szerkezet is átalakul. Politikai érdekalku — Korábban hangoztatta, hogy a piaci működéshez ugyancsak elengedhetetlenek az önálló gazdasági szereplők. — Ezek a szereplők igazán csak akkor tudnak megkapaszkodni, ha politikai érdekalkura is szerveződni tudnak, ami egyenlő esélylyekkel rendelkező politikai mozgalmak jelenlétét követeli meg. Az ilyen szerkezet és működés minőségileg egészen más, mint amit 20 évvel ezelőtt gondoltunk. Nemzetileg katasztrófához vezetne, ha ezeket a lépéseket nem tennénk meg, hiszen akkor még az elért helyzetünket nem tudjuk tartani sem relatív, sem abszolút értelemben. " Ú Újra és újra előkerül a kérdés, hogy vajon rendelkezünk-e a fordulathoz' szükséges feltételekkel? " — Az igazi társadalmi válság az, hogy tulajdonképpen nem értünk meg helyzetünk és lehetőségeink felfogására, tudatosítására. Még azok sem veszik észre problémáink mélységét, akik nem nagyon szeretik, nem azonosulnak, vagy végső soron nem azonosulnak a rendszerrel. Végeredményben tehát a közgazdaság területén az államosítással, a politikáiban a monopolisztikus hatalom megteremtésével olyan zsákutcába kerültünk, amelyből az eddigi módszerekkel és az eddigi gondolkodással képtelenség kijutni. Mélykúti Attila Feje tetejére állított dramaturgia, avagy: Ha az üzemben feltűnik a fegyveres őr önkéntes leninvárosi tudósítónktól az alábbi tájékoztatást kaptam: „A Tiszát Vegyi Kombinátnál 53 fős fegyveres gyárőrséget hoznak létre. A tiltakozásnak a vezetők úgy igyekeznek elejét venni, hogy az aláírók prémiumát megvonják. A fegyveres gyárőrség parancsnoka a városi első titkár lett, többszörös jövedelemért.” Mérnök ismerősöm a kombinátból : „A vagyonvédelemmel nálunk eddig sem volt különösebb probléma. Az ilyen fokozottan veszélyes üzemekben, a dolgozók fokozott felelősséget vállalnak egymásért, s még véletlenül sem tűrik el a fegyelmezetlen munkavégzést, ami esetleg tömeges katasztrófát okozhatna. Szerintem a kialakult technológiai fegyelmet és felelősségérzetet csak kikezdheti egy fegyveres őr időnkénti felbukkanása. Különben sem értjük jó néhányan, hogy miért éppen most kerítenek sort a felfegyverkezésre, mikor az Országgyűlés végre a hadikiadások számottevő mérséklése mellett döntött.” Váltani tudni kell Sipőcz Lajos személyzeti és szociális vezérigazgató nem titkolja, hogy nagy volt az ellenállás a polgári fegyveres őrséggel szemben, amelyet már 1987. végén létre kellett volna hozni. Azt követően, hogy a Minisztertanács Honvédelmi Bizottsága — amint azt tavaly novemberben körlevélben tudatták a dolgozókkal — 1985. szeptember 26-i ülésén határozott „a fontosabb ipari létesítmények belső és külső őrzésvédelmének technikai és személyi feltételei javításáról. Ezen belül szükségesnek tartotta a fontosabb ipari létesítményeknél a polgári fegyveres őrség felállítását.” I — A TVK vezetése a fegyveres őrség létrehozása helyett inkább az őrzésvédelemben alkalmazható műszaki-technikai eszközök alkalmazását szorgalmazta az ipari miniszternél. Ezt a kérést azonban a tárca elutasította, azok után, hogy az Országos Rendőr-főkapitányság szakemberei helyszíni vizsgálatot végeztek Vállalatunknál, s megállapították: az őrzésvédelem nem kielégítő, s ezért elrendelték a központi telephelyünkön a polgári fegyveres őrség felállítását. — Miért ellenezték a fegyveres őrség létrehozását? — Kifejezetten gazdasági szempontból· Értelmetlennek tartjuk az inproduktív létszám növelését. — Mi az ön személyes véleménye? — Nem voltam abban a helyzetben, hogy szembeszálljak a döntéssel, s ezzel nyilván így vannak más vállalatok vezetői is, de nem értek vele egyet. Megítélésem szerint mi itt biztonságban vagyunk. Hozzáteszem, a tanult mesterségem vegyészmérnök, s egy napig sem voltam katona, nyilvánvalóan nem vitatkozhatok biztonsági szakemberekkel. Éppen ezért — miután én felügyelem az üzembiztonsági főosztályt, amelyhez a rendészet mellett a polgári fegyveres őrség is tartozik — a feladatot végrehajtom, s lényegében olyannak tekintem, mint egy nagyjavítást, vagy egy gyárindítást. A vezérigazgató-helyettes elmondta azt is, hogy szerencséjükre ez az „inproduktív fejlesztés” nem rendíti meg a vállalatot különösebben, annak ellenére, hogy az új adóintézkedések számukra sem éppen kedvezőek. Tény viszont, hogy az elmúlt évben fennállásuk óta a legnagyobb nyereséget érték el, több mint négymilliárd forintot, s ezzel egyidejűleg a dolgozók jövedelemgyarapodása meghaladta az infláció mértékét. Dóka Ferenc, az üzembiztonsági főosztály vezetője, 1958. júniusában került Tiszapatkonyára, a rákövetkező évben lépett be a pártba, és a munkásőrségbe. 1982-ben a KISZ KB kinevezte a TVK műtrágyagyárához szervezőnek, a védnökségi munka koordinálása lett a feladata. Dolgozott a városi, a megyei pártbizottságon, elvégezte az SZKP hároméves politikai főiskoláját, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát (tartalékos százados). 1979-ben választották meg a leninvárosi pártbizottság első titkárának, mely tisztsége alól közvetlenül a tisztújító küldöttgyűlés előtt (amely éppen ma van), felmentését kérte. — Önről azt tartják Leninvárosban, hogy megfutamodott az újabb megméretés elől... — Ilyesmit csak azok állítanak, akik mindenért a pártot hibáztatják, s csak sikeres, vagy bukott párttitkárokat tudnak elképzelni. Két ciklust végigcsináltam első titkárként, elmúltam ötvenéves, s úgy gondoltam, ilyenkor — ha az emberben van még mersz — váltani kell. Egyébként meggyőződésem, hogy újraválasztottak volna első titkárnak, ha ambicionálom. Együtt nőttem fel ezzel a várossal, szeretnek, tisztelnek az emberek. Ami pedig az ideszegődésemet illeti: már tavaly májusban jeleztem a TVK vezetőinek, hogy szeretnék átjönni. Több ajánlatot is kaptam, de úgy gondoltam, nem kell kreált munkakör. Például nem lettemvolna tanácsadó, csak azért, mert megelőzően első titkár voltam. Végül is azért választottam az üzembiztonsági főosztály vezetését, mert úgy ítéltem meg, hogy ez nekem testhez álló feladat. Itt érheti személyemet, s rajtam keresztül a pártot, a legkevesebb támadás. — És mi igaz abból, amit a fizetéséről terjesztenek? — Az alapfizetésem több, mint volt. Bár az köztudott, hogy a pártapparátus nincs megfizetve. Egy titkárnak kevesebb a jövedelme, mint egy művezetőnek a TVK-ban. Az viszont magától értetődő, hogy a főosztályvezető jövedelme többszöröse a művezetőének. „Nem fognak lőni" Így aztán Dóka Ferenc 1988. december elsejétől a TVK alkalmazottja, s helyettesével, Várszegi Ákossal azóta isfáradhatatlanul munkálkodnak a fegyveres polgári őrség létrehozásán. A toborzás, mondották, gyakorlatilag már két éve tart, legalább négyszeres a túljelentkezés, anélkül, hogy hirdettek volna. Olyan embereket vesznek fel, akik minden feltételnek megfelelnek, s természetesen ugyanolyan dolgozói lesznek a vállalatnak, mintha a gépgyárban dolgoznának. Feladatuk az 500 hektáron elterülő vállalat őrzése, s a társadalmi tulajdon védelme. Arra a kérdésre, hogy indokoltnak tartják-e a fegyveres védelmet, az egybehangzó válasz: ők végrehajtják. Úgy gondolják, ha összeáll a csapat, elkezdődhet a kiképzés, s vélhetően február végén már az eskütételre is sort keríthetnek. — A kiképzés — tette hozzá Várszegi Attila, aki megelőzően a munkásőrség parancsnoka volt — a technológia ismeretére is kiterjed. Ez azért is elengedhetetlen, mert fokozottan tűzveszélyes üzemben nyilván nem lehet fegyvert használni. — Mikor lehet? — Ennek megvannak a szabályzatban leírt módjai. De nem ez a meghatározó, hanem a megelőzés és a féken tartás. Csak a legdrasztikusabb esetben lehet fegyverhez nyúlni. — Eszerint nem lehet lőni, meg kell is lőni... — Nem fognak lőni. Van viszont lehetőség testi kényszer alkalmazására. De természetesen a polgári fegyveres őr minden esetben csak a személyiségi jogok tiszteletben tartásával járhat el. Vagyis a nagy élet nem hitelesíti azt a dramaturgiai alapigazságot, amely szerint, ha a színpadon feltűnik egy puska, az előbb utóbb el is fog sülni. Ha ez viszont így van, akkor minek a puska? — Mit gondol — kérdeztem végül a volt munkásőrparancsnokot — nem lehetett volna megoldani ezt a védelmi feladatot a munkásőrséggel ? — Talán lehetett volna, de az még több terhet rótt volna a vállalatra. Képzelje csak el, mekkora veszteséget jelentene az, ha a gépészeti főmérnököt beosztanám 24 órás járőrszolgálatra... Simon Péter gépészmérnök, a vállalati pártbizottság közelmúltban megválasztott titkára (megelőzően a műanyaggyár vezetője volt), Leninváros országgyűlési képviselője meglehetősen tudathasadásos állapotban van, mert hiszen csak vállalati emberként tud arról, hogy fegyveres polgári őrséget kell létrehozniuk. — Mint képviselő, nem találkoztam ezzel a döntéssel, amely minisztertanácsi rendeletként mondatott ki. Holott meggyőződésem, hogy erről a parlamentnek kellett volna döntenie. De hát számos olyan más kérdés is van, amelyről mi, képviselők csak utólag szerezhetünk tudomást. — Mégis, mit tart ön a vállalatszerte meglehetős ellenérzéssel fogadott polgári fegyveres őrségről? — A létjogosultságát nem kifogásolom, mert hiszen szerte a világon a biztonsági berendezések mellett fegyveres őrök védik a nagyvállalatokat, tartok azonban attól, hogy a védelmi kiadások ily módon más tárcáknál jelennek meg. — Tud a tiltakozó aláírásokról? — Természetesen tudok, ezeket azonban végül nem juttatták el sehová. Ismereteim szerint a kezdeményezők visszaléptek, miután kellő információhoz jutottak. Hangsúlyozom azonban, hogy semmiféle szankciót nem alkalmaztunk a protestálókkal szemben. Mi sérti a dolgozót? Drámaibb a helyzet a Dunai Kőolajipari Vállalatnál, ahol az esetleges katasztrófát megelőzendő úgynevezett műszaki védelem kiépítése is indokolt lenne. Rátosi Ernő vezérigazgató szerint ehhez legalább százmillió forint kellene, amely összeg momentán és nyilván még jó ideig nem áll rendelkezésükre. Többször „ír femv, a minisztériumba, hogy hadd finanszírozzák ezt a beruházást kivételesen költségből, de még válaszra sem méltatták őket. Hitelért viszont hiába folyamodnának ... így nem marad más hátra, mint a náluk is ellenzett polgári őrség létrehozása, s a lehetőségek függvényében elkezdeni a védelmi rendszer kiépítését. Mindez — mondta a vezérigazgató — nem jelenti azt, hogy nincs óriási elmaradásuk ezen a téren a nyugati,hasonló vállalatokhoz képest. Csakhogy , azok nyilván nem ilyen gazda,sági helyzetben láttak hozzá a biztonságuk kialakításához... Ezzel egyébként Héjj Antal mérnök ezredes, az Ipari Minisztérium iparszervezési főosztályának (pontosabb nevén hadiipari főosztályának) vezetője is egyetért. Szemléletesen magyarázta el nekem, hogyan történik „odaát” egy stratégiailag fontos beruházás elindítása. A beruházó megkeresi a biztosítót, ahol elmondják, milyen feltételeik alapján vállalják a biztosítást... S bár ez nálunk még mindig nem kialakult gyakorlat, nem szól érv az ellen, hogy legyen fegyveres polgári őrség egyes vállalatoknál. Annál is inkább, mert 58-nál már eddig is volt (több térca kompetenciájában), s most hat további vállalatra terjed ki ez az intézkedés. Az pedig — mondta a mérnök ezredes — demagógia, hogy sérti a becsületes dolgozót, ha fegyveres őr áll a gyárkapuban. Éppen azt kellene tudatosítani benne, hogy az ő érdekében áll ott. S nem csak az ő érdekében, hanem — a veszélyes technológiák elterjedésével — a környező lakott települések lakóinak az érdekében is... Meggyőződése Héjj Antalnak, hogy ha már évekkel korábban úgy lépett volna fel a hatóság, holnap be kell zárni a gyárat, ha nem hozzák létre a polgári fegyveres őrséget, akkor már előteremtették volna a rávalót. Bár a minisztérium az induláshoz szükséges bértömeget most is fedezte, s a fegyverekért sem kellett fizetni a vállalatoknak. Más kérdés — tette hozzá —, hogy az érintett vezérigazgatókat ezután is a mérleg alapján fogják megítélni. Vagyis az ő közgazdaságilag megszigorított érdekük azt, hogy a béralapot ne lépjék túl, a vagyonuk lehetőleg gyarapodjon és ne csökkenjen. Ezért hazárdírozásra kényszerülnek, s már évek óta húzzák-halasszák a polgári fegyveres őrség létrehozását, s ahol az indokolt, a védelmi rendszer kiépítése. Kertész Péter RÜKVERŐ Gyermekkorom leheletkönnyű álmai közé tartozott, hogy elábrándoztam arról, mi lenne, ha csak úgy jöhetnék-mehetnék az időben. Később, a diákévek során ábrándos kamaszként már barátaimmal vitatkoztunk arról,ki mikor, az emberiség történetének mely szakaszában szeretne— vagy szeretett volna — élni. Persze már akkor is voltak javíthatatlan optimisták, akik a szuperatomkorról, az űrben való fel-alá száguldozásról, a beteljesedett bőségről szövögették ábrándjaikat. S voltak közöttünk olyanok is, akik a múltba kívánkoztak. Ki a görög városállamok bölcs korát irigyelte, ki a római birodalom világhódító éveiben szeretett volna élni —■,és volt, aki egyszerűen csak Mátyás király palotájába vágyott. Magam — mivel már akkor is lekerekített megoldások híve voltam — egész egyszerűen pontosam száz évet áhítottam levonni születésem dátumából. Ha ugyanis száz évvel megelőzhettem volna önnön világrajöttemet, akkor éppen a világosi fegyverletétel évében láttam volna meg a napvilágot. Ennek számos előnye közül elsőként hadd említsem meg, hogy akkor, annál mélyebb gödörbe már nem kerülhettünk volna, s így egész életem egy, folyamatosan felfelé ívelő pályát futhatott volna be. Képzeljük csak el: a kezdeti szörnyűségek, a Bachkorszak után éppen a kiegyezés évében érettségiztem volna, s mint a matúra friss birtokosa számos ígéretes pálya közül választhattam volna. Ne feledjük: azokra az évekre, tehát a múlt század utolsó harmadára tevődik a magyar ipar megteremtése, abban az időben lendült fel a honi kereskedelem , s ami szép és nevezetes Budapesten, amit oly nagy büszkeséggel mutogatunk most a külföldieknek, annak nagy része is a kiegyezés és a millennium időszakában épült. Ott bábáskodhattam volna a Ganz és társa — akkor még világcég — felvirágoztatásánál, építhettem volna azt a földalattit, amelynek akkor csodájára járt a fél kontinens, mezővadászként olyan búzát termelhettem volna, melyet a legnagyobb gabonatőzsdéken jegyeztek —, s a hon ügyes-bajos dolgaiban Deák Ferenc bölcsessége segített volna eligazodni. Szóval mondom,szerettem volna éppen száz esztendővel korábban születni — akkor is, ha az iskolában, s később is voltak, akik ezt a múltat megtagadták, s azt magyarázták nekem — nekünk — folyvást, hogy ami volt, az mind rossz és elvetendő, s most jön csak a Kánaán. Mivel pedig Világéletemben szótagadó és fegyelmezett voltam, a végén még magam is elhittem mindezt, s sutba vágtam, elfelejtettem ábrándjaimat. Most viszont, úgy tetszik, felcsillant számomra a nagy lehetőség: visszamehetek száz esztendőt. A héten például azt olvastam —, s nem is akárhol, hanem a Népszabadságban —, hogy ami a reálbéreket illeti, ma pontosan ott tartunk ahol 1973-ban. A száz évből tehát tizenötöt máris megtettünk rükvercben, s ahogy elképzelem a perceken belülközzéteendő új árakat, életnívónkban néhány évet megint sikerül magunk mögött — pontosabban: magunk előtt — hagyni. Bízhatunk tehát benne, előbb-utóbb összejön az a száz esztendő. Csak azt tudnám, mikor lesz a kiegyezés. Weyer Béla