Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-09 / 7. szám

Szólítások Rákos Sándor újabb versei ▼oltunk zsúfolva kis helyen egyet-egyet kihívtak mind sűrűbben mind többet a mind fagyasztóbb rögtönzésekkel H­a szabad a kritikusnak is magánem­berként vallani: nagyon rég került a kezembe olyan kötet, amelyet, úgy érzem, én helyettem is írtak. Fásultan vettem kézbe, igaz nagy várako­zással. Mert Rákos Sándort régi idők óta kitűnő költőnek tartom, méltatlanul háttérben élő nagyon fontos alkotónak. Olvasom új kö­tetét, és egyszerre csak már­ nem is verset nézek, de élem magam­má a kötet egészét. Mert meg­szerkesztett kötet ez, építmény, egy kényszerű életérzés végiggon­dolása. És vállalása. Fásultan vet­tem kezembe? Inkább kábul­tan, mert mindaz nyomasztott, ami­nek terhét­ Rákos Sándor versei­ben átvette vállamról. Megszen­vedte helyettem. Kezdődik ott, ahol valaha Pi­linszky abbahagyta. A bevezető­ben részben idézett verssel: Hely­szín. Ez még, ebben a században mindenkire osztódó sors. Megti­zedeltek, halálraítéltek élnek egy­más mellett. Még véletlenül élők, akiknek a szembekötéshez (vagy: szembeköpéshez) ,való jogunkért is meg kell harcolni (reclamo, -are, -avi, -atum). S aki túlélő, az most már szemben a múlandó­sággal játszhatja el a mártírium­­ra kerülés valahai szerepeit. Ez Rákos Sándor emberének kétféle „szólítása”, két ciklus: Szántá­sok 1., és Szólítások 2. És ebből következik: a hányat­tatást magában hordó ember sor­sával szemben, a múlandósággal alkuszik — reménytelenül. A hős, aki valaha megállította az időt (Istennel, azaz szereppel eltelve), most vacogva leltározza: amíg le­írja mindezt, máris újabb múltak gyűlnek körötte. Hiába, a része­ket meg lehet úszni, de az életet nem lehet az idő törvénye alól ki­vonni. Illetőleg mégiscsak lehetne. Bib­liai példázattal: Józsué meg tud­ta állítani a napot, Izsák a halál­­raszántság pillanatában megtanul lázadni, gyűlölni, és a mártír: „bőltömben / gyilkosaim közt / az egyetlen élő”. Rákos Sándor — a már megidézett Pilinszkyvel el­lentétben — nem az isteni kegye­lemben reménykedik, hanem a céllal teljes emberi tett időt le­­győző erejét éli át. Azt a pillana­tot, „mikor / az elméreusokat le­győztem / az Úr szavára / sza­vamra" (Józsu­é veresége). Csakhogy ehhez is „szólítás” kell. Méghozzá ellentétes erejű, mint a pusztításé és a pusztulásé. Az idő rostál: vagy úgy, hogy ér­telmetlenül kiválaszt az üldözte­tésre, vagy úgy, hogy egyszerűen, váratlan, mégis váratlanul ki­emel létezésünkből („holtunkkor velünk vész a világ” — Két ha­lál). De ezzel szemben ott az ér­telmes létezés, amelyre szintén szálíttatunk. Hogy olyat tehes­sünk, ami közben megáll az idő. Igen ám, de erre sem jelentkez­hetünk. Ez is kiválasztás kérdése. És mi történik, ha nem válasz­tatunk ki? Ha nem éppen mi le­szünk a kiválasztottak? És­­mi lesz — még szörnyűbb —, ha ki­választottságunk lejár, és mara­dunk: az idővel szembesített, esendő emberek? Pilinszky hoz­ta az isteni kegyelmet. Rákos ke­­mélyen szembenéz ezzel az eleve elrendeléssel. Ha kell, gyűlöl, ha kell, elégikusan szerető,­ha kell, ironikusan játékos. Mindenkép­pen küzd. Ha bízva nem is bízik. Küzd a szerepre szólításért. Ab­ban a tudatban, hogy lehet, so­hasem kínálják fel már a szere­pet, amelyet betöltve, céljára ta­lált embernek érezhetné magát. Kiszolgáltatott, hierarchikus ki­választású, pangó korszakok jel­­­legzetes emberi céltalanságérzete. Létezés az önmagára találás labi­rintusában. Rákos Sándor versében konok keménységgel szemléli ezt a ki­­szoríttatást, a kötet fülszövegé­ben Örkény férfiasságról beszél. A versek nem keresik senkinek kegyét, semmilyen szólításért meg nem alázkodók. Olyan em­bert mutat be a kötet, aki a ka­pott kézfogásért hálás, és ebben, a véletlen veszélyeknek kitett „helyszínen” teszi dolgát: éli éle­tét. Készen bármelyik szólításra. Felkészülve, a legnagyobb ka­landra: az élet leélésére. Végül is azt hiszem, ezzel megtalálta a leg­fontosabb szerepet: semmilyen kiszolgáltatottságot nem vállal, emelt fővel nézhet sorsa elébe. Ha nem figyelnek rá, akkor is. Mert önmagában, önmaga előtt ember akar maradni. Méltó erre a nevezetre. Így lesz korunk hő­se. (Szépirodalmi) Kabdebó Lóránt Szénaboglya Kassák Lajos naplója Unt minden nap, ma In elad dol­gom volt, hogy az újság után nyúl­jak. Unom a festékkel elpiszkított, rosszul tipografizált és kegyetlenül üres papírlepedőt, de nem tudok le­mondani róla — úgy érzem, belebe­tegednék, ha nem lehetne bosszan­kodnom gyatraságai miatt. E­gy önérzetében vérig sértett, egzisztenciálisan, és­­mert írói létében fenyegetett idős em­ber naplója a Szénaboglya. Éle­tének azon éveiben (1955—56) vá­lasztja kényszerűen ezt a műfajt, amelyeket nem írtak arany be­tűkkel a történelemkönyvekben, amelyekről — a glasznoszty je­gyében — éppen mostanában je­lenik meg egyre több élesen fo­galmazott, fehér foltokat feltáró ír­ás. A szerző (tudta nélkül), de talán akarata ellenére ennek a folyamatnak a része, s ennek egyik kiemelkedő dokumentuma ez a napló. A folyamat-jelleg két­szeresen is igaz. Mintha az Egy ember élete folytatását olvasnánk. Ugyanaz a szikár tárgyiasság, ön­sebző őszinteség, szenvedélyes igazságkeresés és kíméletlenség. A Szénaboglya természetesen „megáll” önmagában is, mégsem véletlenül emlékeztetek az Egy ember életére. Mert legkeserve­sebb csalódást éppen a Kassák Lajos nemzedékének, a vele egy­­ivású, egy elvet valló forradalmá­roknak, mozgalmi embereknek okozta ama „ötvenes évek”. Akik hittel vallották, hogy 1945—48 1018—19 folytatása, hogy végre megvalósulhatnak az eltemetett álmok, a szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy Kassák kifejezé­sével, a szellem, az értelem for­radalma. Az a forradalom, amely­nek már nem a kenyér lesz a cél­ja, tétje, hanem a méltóságára­­öntudatára ébredt emberi mun­kás egzisztenciális, szellemi kitel­jesedése. Tudjuk, mi valósult meg ebből... Kassák elkeseredése te­hát nem csupán személyes, nem csupán „egy ember” kiábrándu­lása azokból az elvekből, ame­lyekre az életét tette, hanem — nincs jobb szó, noha mostanában már nem nagyon írjuk le, hivat­kozunk rá — az osztályé is, a nyomorgóké, szegényeké is, akik a várva-várt Kánaán helyett a hiánygazdaságot, bürokratikus, voluntarista önkényt és a félel­met kapták. Az elnémított, mert publikációs lehetőségeitől meg­fosztott Kassákban joggal és mél­tán fortyog az indulat. Nehezen tűri a percemberkék, a kurzuslo­vagok packázások­, kétségbeeset­ten — mert csak szemtanúként — szemléli, hogyan sodródik az or­szág a tragédia felé. Indulatában, mint minden megsértett ember, természetesen olykor igazságta­lan, sommás ítéleteket ír a nap­lójába. De ahogyan az Egy ember életében is kendőzetlen nyíltság­gal ír magánélete intimitásairól, tudván, hogy kitűnő céltáblául szolgál ezzel ellenségeinek, kriti­kusainak, öregkori naplójában is ezt az énjét vállalja. A tévedés jogát is. Kassák ma aligha örül­ne, nem venné elégtételnek, hogy az idő őt „igazolta”, hogy ma nyersebb, keményebb igazságokat is olvashatnak azokról az évekről. Sőt­ alighanem gúnyos megjegy­zéseket tenne némely mai neofita (ön) leleplezéséről is. Amikor azt mondjuk, hogy ez a napló fontos kordokumentum, ez­zel, nem a kötet irodalom jellegét vitatjuk vagy bagatellizáljuk. Lí­rikus írta ezt a könyvet is, mint az Egy ember életét. Ám, míg az 1928-ban megjelent önéletírásban a szikrázó keménységet csodál­juk, a Szénaboglya líraisága egy idős, megtört és bölcs harcos re­zignált búcsúja az élettől. Nem, egy pillanatra sem adja meg és föl önmagát, de — noha megbé­kélni nem tud a világgal, a hely­zetével — megtanul örülni is az élet „kis” örömeinek. A betegség szüneteinek, a természet örök csodáinak, Bandi kutyájának, s nem utolsósorban a hitvesi sze­­retetnek-szerelemnek. A könyv legszebb oldalai a Klára asszony­nak írt levelek, az a szemérmes férfi-líra, ahogyan erről a kapcso­latról minden szépelgés és hival­kodás nélkül ír. Philemon és Baucis? Igen, de Kassák kegyet­len őszinteséggel írja meg azt is, hogyan hámlik le az öregedő fér­firól a vadászösztön, a birtoklá­si vágy, hogyan fedezi föl a szekszepil után a fiatalok, a kis­lányok báját, kecsességét, amit kedvtelve szemlél, minden „hun­cut gondolat” nélkül. Pedig ken­dőzetlenül ír arról, nosztalgiázás nélkül, hogy milyen fontosak vol­tak neki a nők, a sikerek a nők­nél. Kevés idős író, férfi képes erre, hogy tudomásul vegye: el­múlt az idő. Kicsit irigykedve ol­vassuk az öregedő Kassákot, aki munkadühéről­­panaszkodik”, az­ iUUg JUI K­önyves ar­ ról, hogy noha fárasztja, undorít­ja is, nem tud lemondani arról, hogy részt vegyen az életben, ala­kítson valamit a világon. Nem öregemberes zsörtölődés ez a napló, inkább — hogy egyik kö­teteiméből kölcsönözzük a ha­sonlatot — az öreg tölgyfa ágai­nak recsegése az idő viharában. Ágait tördelte, derekát ropogtat­ta ez az idő, de meg nem hajlí­totta. Így is halt meg állva, s így marad meg az irodalom emléke­zetében : szikáran, magányosan, szálfaegyenesen. (Szépirodalmi) Horpácsi Sándor Tanulmányok és emlékezések Turczel Lajos kötete A szlovák és a cseh Irodalommal való és az együttélésből önként adó­­dó kapcsolati lehetőségeket kisebb­ségi magyar részről kezdettől lelke­sen felkarolták... és így korán ki­alakult a kisebbségi Irodalom híd­szerepe, amely a magyarországi és csehszlovákiai nemzeti irodalmak között értékeket közvetített. M­int a könyv címe is elárulja, a kitűnő csehszlovákiai ma­gyar irodalomtörténész e műve vegyes műfajú írásokat tartal­maz. Nagyobbrészt tanulmányo­kat a szlovákiai magyar irodalom köréből, kisebbrészt a szerző visz­­szaemlékezéseit gyermek- és ifjú­korára. De műfaji vegyesség jel­lemzi a kötet első részében levő írásműveket is, amelyek között irodalom- és kapcsolattörténeti tanulmány, íróportré, sőt még könyvkritika is található. A fel­dolgozott témák különböző vizs­gálati formája azonban koránt­sem hat hátrányosan, ellenkező­leg: jól szolgálja a szerzőnek azt a szándékát, hogy az adott témá­nak leginkább megfelelő formá­ban mutassa be a szlovákiai ma­gyarság irodalmát és kapcsolatát a cseh, a szlovák és nem utolsó-­­­sorban az anyaországi magyar irodalommal. Turczel Lajos a kötet élén levő, A csehszlovákiai magyar iroda­lom hat évtizede című tanulmá­nyában elsőként tekinti át mód­szeresen irodalmuk — 1918— 1938-ig, 1939—1945-ig és 1948-tól napjainkig ívelő három korsza­kát Ezt megelőzően néhány rész­lettanulmány — köztük Csanda Sándor az első és Görömbei And­rás a harmadik korszakot feldol­gozó monográfiája — jelent meg e témakörből. A szerző a cseh­szlovákiai magyar irodalom hat évtizedét átfogó tanulmánya — jóllehet vázlatosan, ám minden lé­nyeges mozzanatra kitérve — ál­talában helyesen világítja meg a csehszlovákiai magyar irodalom létrejöttének és kifejlődésének útját. Vitára csupán az adhat okot hogy némiképp túlhangsú­lyozza a dilettánsok jelenlétét és veszélyét az első korszakban. Az immár lezárult első és má­sodik korszak eredményeit téve mérlegre, Truczel a magyarorszá­gi mércét veszi alapul. A cseh­szlovákiai magyar irodalom ed­digi legnagyobb egyéniségének — helyesen — Fábry Zoltánt tartja, akinek antifasiszta publicisztiká­ja európai színvonalú. A líriku­sok közül Forbáth Imre és Győry Dezső munkásságát emeli ki. Helytálló az a megállapítása, hogy Forbáth java lírai termé­sében „az eszmei korszerűséget” művészi fokon valósította meg. Győry pedig „a kisebbségi sors­élményt és sorsvállalás ethoszát" maradandó formában fejezte ki. Hozzájuk zárkózott fel legjobb alkotásaival Berkó Sándor, Föl­des Sándor, Mihályi Ödön, Sáfáry László és Szenes Erzsi. Egyet le­het érteni azzal a megállapításá­val is, hogy a novellában Darka István, Egri Viktor, N. Jaczkó Ol­ga, Sellyei József és Szombathy Viktor, a regényben pedig ugyan­csak Egri Viktor (Égő föld), Neu­bauer Pál (A jóslat), Szenes Pi­roska (Csillag a homlokán) és Tamás Mihály (Két part közt fut a víz) érték el a legfelsőbb szin­tet . Sok új adattal, emberi és írói vonással gazdagítják a csehszlo­vákiai irodalomtörténetírást azok a portrék, amelyeket Turzel a csehszlovákiai irodalom és kul­túra sokoldalú művelőjéről, Szik­lasi Ferencről (1883—1943), a hú­szas-harmincas években Beszter­cebányán élő s a budapesti iro­dalmi körökkel, főleg a Nyugat íróival kapcsolatot tartó Szenes Piroskáról (1897—1972), a pálya­futását Magyarországon kezdő, majd Csehszlovákiában, illetve Jugoszláviában folytató Kázmér Ernő (1892—1941) kritikusról és a tehetségüket az irodalomban és képzőművészetben egyaránt ki­fejtő Tichy Gyula (1879—1920) és Tichy Kálmán (1888—1968) test­vérekről rajzolt Nem kisebb ér­deklődésre tarthatnak számot a szerzőnek Babits Mihály, Balázs Béla és Gyóni Géza szlovenszkói kapcsolatait feltáró tanulmányai, amelyek értékes adatokkal járul­nak hozzá hazai irodalomtörté­netírásunkhoz is. A kötet e részét egy forrás ér­tékű munkásmozgalmi tanulmány zárja, amelyben a szerző — az irodalmi vonatkozásokra is kitér­ve — körültekintően feltérképez­te a szlovenszkói ifjúmunkások és sarlósok 1931—1935 között fenn­álló pozsonyi, Vörös Barátság ne­vű baloldali egyesület történetét. Truczel Lajos szinte megeleve­níti a kort azokban az írásaiban, amelyekhez szülőhelyére, gyer­mek- és ifjúkorára, egykori ba­rátaira, társaira és tanáraira em­lékezik. A szociográfia módszeré­vel papírra vetett emlékezései ér­zékletes képet festenek azokról a történelmi eseményekről is, ame­lyek az egykori Felvidéken az 1918. évi államfordulat és a bé­csi döntés időszakában bekövet­keztek, és sorsfordítóan beleavat­koztak az ott élő lakosság életébe. Szeberényi Zoltán utószavában a szerző több évtizedes munkás­ságából kiindulva értékeli e kö­tetbe sorolt tanulmányait, emlé­kezéseit. Megelégedéssel állapít­ja meg, hogy Truczel Lajos ezút­tal is hű maradt az elvéhez, hogy írásaival „tájékoztassa, segítse, támogassa az irodalmi élet két fő tényezőjét: az írót és az olvasót”. Valóban így van. (Madách) Sándor László Jelen, múlt, jövő Interjúválogatás a Műhely írásaiból Aquinói Szent Tamis három szó­ban fogalmazta meg a művészet lé­nyegét. Ezt nagyon meg kéne je­gyeznünk ma­ga: egyetemesség, harmónia, sugárzás. A Műhely tízéves. A lakonikus mondat mögött nem csupán szervezési-szerkesztési küzdelmek rejlenek, hanem egy önálló győri folyóirat megteremtésének előz­­mény­kísérletei is. A győri kultúr­história e mindmáig feltáratlan fejezetének feldolgozására egy­szer talán éppen a Műhelynek si­kerül rávennie egyik helytörténe­ti-filológiai hajlamú munkatársát. S ebben például helyet kell kap­nia a korábbi, megye-paritásos szerkesztésű Életünk antológiaso­rozat históriájának is. Amikor tíz éve a Műhely létre­jött, szerkesztői nem választották — szerencsére­­ — a tisztán iro­dalmi-művészeti periodika for­mát. Sajátos arculatú irodalmi folyóirat kialakítására csak a helybéli literátorok nem lettek volna elegendőek. S akkor pedig következhetett volna számos vi­déki kezdeményezés tévútja: a bármely folyóiratban jelenlevő „országos” nevek meginvitálása, akik nem is biztos, hogy a leg­jobb kézirataikat juttatták volna el a felkérésre. A győriek inkább vállalták a társadalom­tudományi-közműve­lődési folyóirat jelleget, és emel­lett szerény terjedelemben, de kö­vetkezetesen helyet adtak az itt születő irodalmi alkotásoknak is. A jubileum alkalmából váloga­tás jelent meg a Műhely eddigi mérvadó publikációiból. Ezt már a szerkesztőség új gárdája végez­te el, mert néhány éve, nem is teljesen önszántából, az első szer­kesztő megvált a székétől. A gyűjtemény, a benne szerep­lő kiválóságok alapján is tekin­télyes kötet. De szellemi minősé­gét az a koncepció adja, amelyet az egyik interjúalany szavát köl­csön véve így jellemezhetünk: „Tudatni kell, hogy vagyunk.” S felkutatni a szellemi gyökereket, mert egy folyóirat csak akkor le­het hosszú életű egy régióban, ha szerves jelenség, s nem a finan­szírozás kegye és szerkesztőinek megszállottsága tartja életben. Az interjúkötet egyes darabjai már néhány évvel ezelőtt orszá­gos gondokat jártak körbe (Nyers Rezső és Pozsgay Imre akkor is olyan kérdésekről beszélt, ame­­lyek ma is élőek, megoldandóak). A munkatársak megszondázták a régió gazdasági-ökológiai viszo­nyait, bepillantottak a tudomány helyi műhelyeibe (külön fejezet tartalmazza ezeket az írásokat). Külön vonulata a könyvnek az az­ interjúsor, amely az e tájon hosszabb-rövidebb időt eltöltő ki­válóságokat szólaltatja meg (Bor­sos Miklós, Cziráki Lajos, Galgó­­czi Erzsébet, Somogyi József) nem pusztán az életrajz esetle­gessége kapcsán, de a lényegre, a tájék inspiráló erejére kíváncsian. S a gyökerek más irányba is elágaznak: a határos Szlovákiába, és Ausztria tájaira. Sőt, a Műhely még a divattá válás előtt rend­szeresen megszólaltatta a nyuga­ti magyar emigráció markáns íróit (Gömöri György, Határ Győ­ző). (Műhely-könyvek) Marafkó László SZERKESZTI­­SZABÓ GYÖRGY Hétfő, 1989. január 9. MEGJELENT MAJOR NÁNDOR: DÉL­ IAT ZOLTÁN: VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK Kötetünk a kiváló magyar fizikus­nak, az Egyesült Izzó kutatólabora­tóriuma hajdani vezetőjének, ma az Egyesült Államokban élő tudósnak munkásságából ad válogatást. (Gon­dolat) DOBOSS GYULA: HÉRAKLEITOSZ BUDÁN Igen nehéz feladatra vállalkozik az, aki a Tandori-mű szinte példa nélkül való, szerteágazó, csaknem végtelen variációs lehetőségeket megengedő gazdagságát — ráadásul úgyszólván elsőként — megpróbálja feltárni. Do­bosa Gyula, aki kismonográfiájában az 1983-ig elkészült műveket veszi sor­ra, megtalálta azt a termékenységet ígérő tájolási elvet, amelynek végig­­vitele nyomán nem maradnak hiány­érzeteink. (Magvető) IZIKNÉ HEDRI GABRIELLA: EGY MEGÁLLAPODÁS TÖRTÉNETE 1988 nyarán megszületett a Magyar­­ország és az Európai Közösség közöt­ti megállapodás — az első, amelyet a nyugat-európai integráció egy KGST- országgal kötött. A Magyar Külügyi Intézet osztályvezetőjének könyve az egyezmény létrejöttének hátterét vi­lágítja meg. (Kossuth) DURKÓ MÁTYÁS: FELNŐTTKORI SAJÁTOSSÁGOK ÉS A FELNŐTTNEVELÉS A felnőttek tanulása még egyálta­lán nem éri el azt a szintet, amelyet a társadalmi szükségletek megkíván­nak, a pszichikai lehetőségek és a szervezeti feltételek megengednének. Durkó Mátyás könyvének célja a helyzet ellentmondásosságának csök­kentése, a felnőttnevelésre vonatkozó tudományos ismeretek terjesztése. (Kossuth) DAVID PIPER: A MŰVÉSZET ÉLVEZETE Világhírű és nagyon fontos könyv­ről van szó, ezt tette most szinte ka­rácsonyi ajándékként a Helikon az olvasólámpánk fénykörébe. Milyen él­mény támad, támadhat bennünk egy festmény láttán? Valójában csak a tapasztalat, az összehasonlítás révén juthatunk el a műélvezet magasfokú érzékenységéhez. Reprodukciógyűj­temény a könyv. Felfrissítik gyakorló emlékezetünket, megismertetnek és az eredeti kép felkeresésére ösztönöznek. (Helikon) AVAR PÁL:­HŐSTERÁPIA Egy gyógyító orvos meglepő hatás­ra figyelt fel válságba került ismerő­sei, betegei kapcsán: egy-egy feltárt heroikus élményanyag, amelyet a rég megélt dolgok emlékrétegei tartalé­kolnak mindenkinél, gyógyíthat. Új­ból erőforrássá válnak az ifjúkori ,„hőstettek”. Kiderült, hogy a krízis mélypontjára futott ember különösen rászorul arra a pozitív élménytöbb­letre, amit a múltjából közösen si­kerül felhozni betegnek és orvosnak. Avar Pál ezt az akciót hősterápiának nevezte el (Magvető) ÉVGYŰRŰK A kárpátukrajnai magyar művelő­dés és jelesül az irodalom történeté­ben mérföldkövet jelent a kiadvány. A Kárpátok alján élő magyar költők, prózaírók, műfordítók és más alko­tók műveit tartalmazza, jelezvén, e területen számottevő tehetségről van szó. A mai tervek évi megjelenéssel számolnak s fokozatosan alakulhat folyóirattá. Eme első számban költők, prózaírók művei köszöntik az olva­sót, néprajzi, szociográfiai, irodalom­történeti, sőt politológiai tanulmányok szólnak az ottani magyarság életéről. (Kárpáti Kiadó) TIBOLDI ISTVÁN: ADOMÁK ÉS TANÍTÓMESÉK A külső borítón egy név szerepel, de a belső címlapon már három. A kötet valóban Tiboldi István munká­jának gyümölcse. Ő Kriza János ta­nítványa volt és a XIX. század neves, majd elfeledett néprajzi gyűjtője, poétája, s pedagógusa volt nem ke­vés hányattatásával teljesítve erdélyi misszióját. A Kriza kéziratos hagyaté­kával tetézett Tiboldi-gyűjtést, amely sokáig bujdosott az egykori székely­keresztúri unitárius gimnáziumban. Mészáros József marosvásárhelyi fő­­könyvtáros fedezte fel (Kriterion) ÖRLEY ISTVÁN: A FLOCSEK BUKÁSA „Nem maradt utána könyv. Novel­la, tanulmány se valami sok. Mégis, mindnyájan tudtuk, akkori, háború előtti húszévesek, hogy nemzedékünk egyik legtöbbet ígérő írója Orley. Hát­rahagyott írásait most összegyűjtötte, s a maradandókat kiválogatta Pergel Ferenc. De mi maradandó marad egy harminckét éves novellista és kriti­kus után? S milyen képet ad örley­­ről ez a könyv? Szívszorítót, mert hangja épp csak hogy elpendült, s még egy félbemaradt mozdulat is szo­rongató, hát még egy emberi élet, mely derékba tört · · .** (Örkény Ist­ván.) (Magvető) TÓTH DEZSŐ: KÖZÖSSÉG ÉS IRODALOM­ ­. .. töprengéseink nyíltságával, bel­ső viaskodásainak, nemegyszer gyen­geségeinek kimondásával is — akár tudatosan, akár ösztönösen — azért küzdött, hogy a válaszok, a progresz­­szió érvei ne a langyos középszerű­ség, ne a szürkeség jegyét hordozzák, tud nem jellemezze őket a meggyőző szellemiség, az igényes szakszerűség, eszménk ereje.** (Pándi Pál) (Gondo­lat) KELECSÉNYI GÁBOR: MÚLTUNK NEVES KÖNYVGYŰJTŐI Kelecsényi Gábor munkája a ma­gyar könyvgyűjtés történetébe enged bepillantást, államalapító királyunk korától kezdve, egészen a 19. század közepéig. (Gondolat) VAN SEGÍTSÉG?! Az alkoholizmus történeti­ és mai tendenciáinak, társadalmi különbsé­geinek vizsgálata támpontokat adhat az okok jobb megértéséhez és az al­koholizmus elleni küzdelem lehetsé­ges eszközeinek alkalmazásához, an­nak bemutatásához, hogy VAN SE­GÍTSÉG! (Kossuth) A modern regény legnagyobb prob­lémája a betöltetlen tér. Aminthogy modern életünké is az. Velence, azt mondják, a környezetével ellentétben épült fel: vízen és homokon márvány­paloták. A velencei festők buja zöld erdőket festettek ott, ahol csak kék ég és víz, szürke, kopár kő és homok virult. S ezek az erők bevonultak a házakba, palotákba. Megtelt velük Velence. Az ember alkotja meg a sa­ját környezetét. Egy regényt hoztam magammal a szilárd kő világából eb­be a végeláthatatlan síkságba: a tér betöltésre vár körülöttünk. (Fórum) BEDNAY JÓZSEF: SZERELEM, NO, HÁZASSÁG Bednay József hatalmas csokorra valót nyújt át nekünk azokból az afo­rizmákból, szellemes, tömör, találó megállapításokból, bölcs gondolatok­ból, amelyeket e témákról írók, köl­tők, más művészek, filozófusok, tu­dósok papírra vetettek. (Kossuth) ANATOLIJ RIBAKOV: AZ ARBAT GYERMEKEI Ez a hosszú évekre az íróasztalfiók mélyére süllyesztett regény az elmúlt év egyik legfőbb társadalmi esemé­nye volt a Szovjetunióban. A „Nehéz homok** szerzőjének új regénye egy csapásra a figyelem középpontjába került, az olvasóközönség nagy része lelkesen üdvözölte, míg mások a múlt meggyalázásával vádolták. „Az Ar­­bat gyermekei** egy tragédiákkal ter­hes kort idéz, melynek főszereplője Joszif V­is­szári­on­ovi­cs Sztálin, a „né­pek atyja**, a „bölcs vezér**, aki té­bolyult hatalomvágyában leszámol a milliószám leskelődő „ellenséggel** a párton belül és hatalmas országában. A cselekmény időpontja 1933—34. (Magvető) KARINTHY FERENC: SKIZOFRÉNIA A mindannyiunkat így vagy úgy érintő évtizedek hazai történelme és napjaink változásai inspirálták e két kisregényt. (Magvető) TÖRÖK SOPHIE: CSONTIG MEZTELEN Eredetileg Tanner Ilonkának hív­ták, művésznevét férjétől, Babits Mihálytól kapta. Költőként a Nyugat második nemzedékével indult, és szin­te azonnal figyelmet keltett. Elbeszé­lésein és a Hinzt tanársegéd úr c. re­gényén kívül, 1955-ben bekövetkezett haláláig, négy verseskötete jelent meg. (Magvető) CSÉPLŐ JÓZSEF: VADÁSZPUSKA és mágas KANCSÓ Cséplő József napjai a Somogy me­gyei Zselicség rengetegében telnek, ott, hol az óriási tisztáson szőlőt ér­lel a nap. Szőlő és erdő, hatalmas csönd és lüktető életerő. Évtizedekig vadőrként, majd hivatásos vadászként járta a környéket, s szakértő szem­mel igyekezett megismerni ezt a vi­lágot. (Antikva Kiadó) UTASSY JÓZSEF: — HUNGÁRIA KÁVÉHÁZ? — KÁVÉHÁZ HUNGÁRIÁI A költő főleg a néhány sorból, oly­kor egyetlen szójátékból álló, rövid verseit gyűjtötte össze ebben a köte­tében, kisebb részt a régi, túlnyomó­­részt az újabb munkáiból válogatva témakörök szerint egybetartozó da­rabjait. (Magvető) A KRITERION MŰHELYÉBEN Csaknem két évtizedes múltra te­kint­­vissza a Kriterion Könyvkiadó, a romániai nemzetiségek kiadója, tartalmilag gazdag és szépen meg­munkált irodalmi, történelmi, zenei, néprajzi és egyéb könyvek műhelye, melynek tevékenysége szorosan ösz­­szefonódik igazgatójának, Domokos Gézának a nevével. (Kossuth) VARGA LUPLIC SÁNDOR: A TERÜLETI SZÖVETSÉGEK ÉS A TOT MEGREFORMÁLÁSA 1961—1967 1967-ben, a mezőgazdasági termelő­­szövetkezetek I. országos kongresz­­szusán a küldöttek megválasztották a Termelőszövetkezetek Országos Taná­csát és állást foglaltak a területi szö­vetségek létrehozása mellett. Ezzel új szervek jöttek létre a magyar politi­kai rendszerben. Ez a felépítés telje­sen újszerű modell volt, hiszen ko­rábban a szocialista országok a ter­melőszövetkezetekkel kapcsolatban a szovjet példa —­­a kolhoz és a kolhoz­tanács — megoldásait adaptálták. Mi indokolta az eltérést? (Kossuth) VARGA ERZSÉBET: Jégmadarkák télben „Ezt a könyvet elsősorban kísérlet­nek tartom: azt vizsgálom benne, ho­gyan tehetők a mindennapi életün­ket átható fogalmak, az újságokban leggyakrabban olvasott, s a rádióban, televízióban leggyakrabban hallott szavak, kifejezések a költői nyelv ré­szeivé anélkül, hogy a költészet meg­szűnnék költészet lenni.** (Madách) SZÉKELY FERENC: TAXIVAL A FRONTON ÁT Libanon, Szíria, Etiópia, Mozambik, Nicaragua, Venezuela — három föld­rész hat olyan országa, amely évek óta nem kerül le a lapok hasábjai­ról, a filmvászonról. A Magyar Film­híradó munkatársa fejlődésük nehéz­ségeit, ellentmondásait, napjaink iz­galmas történelmét hozza valóban emberközelbe. (Kossuth) APÁTI MIKLÓS: ne öld meg a fehér kígyót! Egy fiatalember — abból a nemze­dékből, amelyik számára a fiatalság ■ nemcsak fiatalkori állapotot, s nem is csak életvitelt jelentett, hanem a létezés szükségszerű stílusát, sőt filo­zófiáját — azon veszi észre magát, hogy tinédzser fiai vannak (a végle­gesen elromlott házasságából), s két­­­ségkívül elközépkorúsodott. Illene hát valamiképpen rendeznie a körülmé­nyeit, hogy élni is lehessen köztük, némi következetességgel és hasznos­sággal, ne csak „dekkolni**, mint aki folytonos szökésben van — nők, ba­rátok ideiglenes éjszakai állomáshe­lyein. (Szépirodalmi)

Next