Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-09 / 7. szám
Szólítások Rákos Sándor újabb versei ▼oltunk zsúfolva kis helyen egyet-egyet kihívtak mind sűrűbben mind többet a mind fagyasztóbb rögtönzésekkel Ha szabad a kritikusnak is magánemberként vallani: nagyon rég került a kezembe olyan kötet, amelyet, úgy érzem, én helyettem is írtak. Fásultan vettem kézbe, igaz nagy várakozással. Mert Rákos Sándort régi idők óta kitűnő költőnek tartom, méltatlanul háttérben élő nagyon fontos alkotónak. Olvasom új kötetét, és egyszerre csak már nem is verset nézek, de élem magammá a kötet egészét. Mert megszerkesztett kötet ez, építmény, egy kényszerű életérzés végiggondolása. És vállalása. Fásultan vettem kezembe? Inkább kábultan, mert mindaz nyomasztott, aminek terhét Rákos Sándor verseiben átvette vállamról. Megszenvedte helyettem. Kezdődik ott, ahol valaha Pilinszky abbahagyta. A bevezetőben részben idézett verssel: Helyszín. Ez még, ebben a században mindenkire osztódó sors. Megtizedeltek, halálraítéltek élnek egymás mellett. Még véletlenül élők, akiknek a szembekötéshez (vagy: szembeköpéshez) ,való jogunkért is meg kell harcolni (reclamo, -are, -avi, -atum). S aki túlélő, az most már szemben a múlandósággal játszhatja el a mártíriumra kerülés valahai szerepeit. Ez Rákos Sándor emberének kétféle „szólítása”, két ciklus: Szántások 1., és Szólítások 2. És ebből következik: a hányattatást magában hordó ember sorsával szemben, a múlandósággal alkuszik — reménytelenül. A hős, aki valaha megállította az időt (Istennel, azaz szereppel eltelve), most vacogva leltározza: amíg leírja mindezt, máris újabb múltak gyűlnek körötte. Hiába, a részeket meg lehet úszni, de az életet nem lehet az idő törvénye alól kivonni. Illetőleg mégiscsak lehetne. Bibliai példázattal: Józsué meg tudta állítani a napot, Izsák a halálraszántság pillanatában megtanul lázadni, gyűlölni, és a mártír: „bőltömben / gyilkosaim közt / az egyetlen élő”. Rákos Sándor — a már megidézett Pilinszkyvel ellentétben — nem az isteni kegyelemben reménykedik, hanem a céllal teljes emberi tett időt legyőző erejét éli át. Azt a pillanatot, „mikor / az elméreusokat legyőztem / az Úr szavára / szavamra" (Józsué veresége). Csakhogy ehhez is „szólítás” kell. Méghozzá ellentétes erejű, mint a pusztításé és a pusztulásé. Az idő rostál: vagy úgy, hogy értelmetlenül kiválaszt az üldöztetésre, vagy úgy, hogy egyszerűen, váratlan, mégis váratlanul kiemel létezésünkből („holtunkkor velünk vész a világ” — Két halál). De ezzel szemben ott az értelmes létezés, amelyre szintén szálíttatunk. Hogy olyat tehessünk, ami közben megáll az idő. Igen ám, de erre sem jelentkezhetünk. Ez is kiválasztás kérdése. És mi történik, ha nem választatunk ki? Ha nem éppen mi leszünk a kiválasztottak? Ésmi lesz — még szörnyűbb —, ha kiválasztottságunk lejár, és maradunk: az idővel szembesített, esendő emberek? Pilinszky hozta az isteni kegyelmet. Rákos kemélyen szembenéz ezzel az eleve elrendeléssel. Ha kell, gyűlöl, ha kell, elégikusan szerető,ha kell, ironikusan játékos. Mindenképpen küzd. Ha bízva nem is bízik. Küzd a szerepre szólításért. Abban a tudatban, hogy lehet, sohasem kínálják fel már a szerepet, amelyet betöltve, céljára talált embernek érezhetné magát. Kiszolgáltatott, hierarchikus kiválasztású, pangó korszakok jellegzetes emberi céltalanságérzete. Létezés az önmagára találás labirintusában. Rákos Sándor versében konok keménységgel szemléli ezt a kiszoríttatást, a kötet fülszövegében Örkény férfiasságról beszél. A versek nem keresik senkinek kegyét, semmilyen szólításért meg nem alázkodók. Olyan embert mutat be a kötet, aki a kapott kézfogásért hálás, és ebben, a véletlen veszélyeknek kitett „helyszínen” teszi dolgát: éli életét. Készen bármelyik szólításra. Felkészülve, a legnagyobb kalandra: az élet leélésére. Végül is azt hiszem, ezzel megtalálta a legfontosabb szerepet: semmilyen kiszolgáltatottságot nem vállal, emelt fővel nézhet sorsa elébe. Ha nem figyelnek rá, akkor is. Mert önmagában, önmaga előtt ember akar maradni. Méltó erre a nevezetre. Így lesz korunk hőse. (Szépirodalmi) Kabdebó Lóránt Szénaboglya Kassák Lajos naplója Unt minden nap, ma In elad dolgom volt, hogy az újság után nyúljak. Unom a festékkel elpiszkított, rosszul tipografizált és kegyetlenül üres papírlepedőt, de nem tudok lemondani róla — úgy érzem, belebetegednék, ha nem lehetne bosszankodnom gyatraságai miatt. Egy önérzetében vérig sértett, egzisztenciálisan, ésmert írói létében fenyegetett idős ember naplója a Szénaboglya. Életének azon éveiben (1955—56) választja kényszerűen ezt a műfajt, amelyeket nem írtak arany betűkkel a történelemkönyvekben, amelyekről — a glasznoszty jegyében — éppen mostanában jelenik meg egyre több élesen fogalmazott, fehér foltokat feltáró írás. A szerző (tudta nélkül), de talán akarata ellenére ennek a folyamatnak a része, s ennek egyik kiemelkedő dokumentuma ez a napló. A folyamat-jelleg kétszeresen is igaz. Mintha az Egy ember élete folytatását olvasnánk. Ugyanaz a szikár tárgyiasság, önsebző őszinteség, szenvedélyes igazságkeresés és kíméletlenség. A Szénaboglya természetesen „megáll” önmagában is, mégsem véletlenül emlékeztetek az Egy ember életére. Mert legkeservesebb csalódást éppen a Kassák Lajos nemzedékének, a vele egyivású, egy elvet valló forradalmároknak, mozgalmi embereknek okozta ama „ötvenes évek”. Akik hittel vallották, hogy 1945—48 1018—19 folytatása, hogy végre megvalósulhatnak az eltemetett álmok, a szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy Kassák kifejezésével, a szellem, az értelem forradalma. Az a forradalom, amelynek már nem a kenyér lesz a célja, tétje, hanem a méltóságáraöntudatára ébredt emberi munkás egzisztenciális, szellemi kiteljesedése. Tudjuk, mi valósult meg ebből... Kassák elkeseredése tehát nem csupán személyes, nem csupán „egy ember” kiábrándulása azokból az elvekből, amelyekre az életét tette, hanem — nincs jobb szó, noha mostanában már nem nagyon írjuk le, hivatkozunk rá — az osztályé is, a nyomorgóké, szegényeké is, akik a várva-várt Kánaán helyett a hiánygazdaságot, bürokratikus, voluntarista önkényt és a félelmet kapták. Az elnémított, mert publikációs lehetőségeitől megfosztott Kassákban joggal és méltán fortyog az indulat. Nehezen tűri a percemberkék, a kurzuslovagok packázások, kétségbeesetten — mert csak szemtanúként — szemléli, hogyan sodródik az ország a tragédia felé. Indulatában, mint minden megsértett ember, természetesen olykor igazságtalan, sommás ítéleteket ír a naplójába. De ahogyan az Egy ember életében is kendőzetlen nyíltsággal ír magánélete intimitásairól, tudván, hogy kitűnő céltáblául szolgál ezzel ellenségeinek, kritikusainak, öregkori naplójában is ezt az énjét vállalja. A tévedés jogát is. Kassák ma aligha örülne, nem venné elégtételnek, hogy az idő őt „igazolta”, hogy ma nyersebb, keményebb igazságokat is olvashatnak azokról az évekről. Sőt alighanem gúnyos megjegyzéseket tenne némely mai neofita (ön) leleplezéséről is. Amikor azt mondjuk, hogy ez a napló fontos kordokumentum, ezzel, nem a kötet irodalom jellegét vitatjuk vagy bagatellizáljuk. Lírikus írta ezt a könyvet is, mint az Egy ember életét. Ám, míg az 1928-ban megjelent önéletírásban a szikrázó keménységet csodáljuk, a Szénaboglya líraisága egy idős, megtört és bölcs harcos rezignált búcsúja az élettől. Nem, egy pillanatra sem adja meg és föl önmagát, de — noha megbékélni nem tud a világgal, a helyzetével — megtanul örülni is az élet „kis” örömeinek. A betegség szüneteinek, a természet örök csodáinak, Bandi kutyájának, s nem utolsósorban a hitvesi szeretetnek-szerelemnek. A könyv legszebb oldalai a Klára asszonynak írt levelek, az a szemérmes férfi-líra, ahogyan erről a kapcsolatról minden szépelgés és hivalkodás nélkül ír. Philemon és Baucis? Igen, de Kassák kegyetlen őszinteséggel írja meg azt is, hogyan hámlik le az öregedő férfiról a vadászösztön, a birtoklási vágy, hogyan fedezi föl a szekszepil után a fiatalok, a kislányok báját, kecsességét, amit kedvtelve szemlél, minden „huncut gondolat” nélkül. Pedig kendőzetlenül ír arról, nosztalgiázás nélkül, hogy milyen fontosak voltak neki a nők, a sikerek a nőknél. Kevés idős író, férfi képes erre, hogy tudomásul vegye: elmúlt az idő. Kicsit irigykedve olvassuk az öregedő Kassákot, aki munkadühérőlpanaszkodik”, az iUUg JUI Könyves ar ról, hogy noha fárasztja, undorítja is, nem tud lemondani arról, hogy részt vegyen az életben, alakítson valamit a világon. Nem öregemberes zsörtölődés ez a napló, inkább — hogy egyik köteteiméből kölcsönözzük a hasonlatot — az öreg tölgyfa ágainak recsegése az idő viharában. Ágait tördelte, derekát ropogtatta ez az idő, de meg nem hajlította. Így is halt meg állva, s így marad meg az irodalom emlékezetében : szikáran, magányosan, szálfaegyenesen. (Szépirodalmi) Horpácsi Sándor Tanulmányok és emlékezések Turczel Lajos kötete A szlovák és a cseh Irodalommal való és az együttélésből önként adódó kapcsolati lehetőségeket kisebbségi magyar részről kezdettől lelkesen felkarolták... és így korán kialakult a kisebbségi Irodalom hídszerepe, amely a magyarországi és csehszlovákiai nemzeti irodalmak között értékeket közvetített. Mint a könyv címe is elárulja, a kitűnő csehszlovákiai magyar irodalomtörténész e műve vegyes műfajú írásokat tartalmaz. Nagyobbrészt tanulmányokat a szlovákiai magyar irodalom köréből, kisebbrészt a szerző viszszaemlékezéseit gyermek- és ifjúkorára. De műfaji vegyesség jellemzi a kötet első részében levő írásműveket is, amelyek között irodalom- és kapcsolattörténeti tanulmány, íróportré, sőt még könyvkritika is található. A feldolgozott témák különböző vizsgálati formája azonban korántsem hat hátrányosan, ellenkezőleg: jól szolgálja a szerzőnek azt a szándékát, hogy az adott témának leginkább megfelelő formában mutassa be a szlovákiai magyarság irodalmát és kapcsolatát a cseh, a szlovák és nem utolsó-sorban az anyaországi magyar irodalommal. Turczel Lajos a kötet élén levő, A csehszlovákiai magyar irodalom hat évtizede című tanulmányában elsőként tekinti át módszeresen irodalmuk — 1918— 1938-ig, 1939—1945-ig és 1948-tól napjainkig ívelő három korszakát Ezt megelőzően néhány részlettanulmány — köztük Csanda Sándor az első és Görömbei András a harmadik korszakot feldolgozó monográfiája — jelent meg e témakörből. A szerző a csehszlovákiai magyar irodalom hat évtizedét átfogó tanulmánya — jóllehet vázlatosan, ám minden lényeges mozzanatra kitérve — általában helyesen világítja meg a csehszlovákiai magyar irodalom létrejöttének és kifejlődésének útját. Vitára csupán az adhat okot hogy némiképp túlhangsúlyozza a dilettánsok jelenlétét és veszélyét az első korszakban. Az immár lezárult első és második korszak eredményeit téve mérlegre, Truczel a magyarországi mércét veszi alapul. A csehszlovákiai magyar irodalom eddigi legnagyobb egyéniségének — helyesen — Fábry Zoltánt tartja, akinek antifasiszta publicisztikája európai színvonalú. A lírikusok közül Forbáth Imre és Győry Dezső munkásságát emeli ki. Helytálló az a megállapítása, hogy Forbáth java lírai termésében „az eszmei korszerűséget” művészi fokon valósította meg. Győry pedig „a kisebbségi sorsélményt és sorsvállalás ethoszát" maradandó formában fejezte ki. Hozzájuk zárkózott fel legjobb alkotásaival Berkó Sándor, Földes Sándor, Mihályi Ödön, Sáfáry László és Szenes Erzsi. Egyet lehet érteni azzal a megállapításával is, hogy a novellában Darka István, Egri Viktor, N. Jaczkó Olga, Sellyei József és Szombathy Viktor, a regényben pedig ugyancsak Egri Viktor (Égő föld), Neubauer Pál (A jóslat), Szenes Piroska (Csillag a homlokán) és Tamás Mihály (Két part közt fut a víz) érték el a legfelsőbb szintet . Sok új adattal, emberi és írói vonással gazdagítják a csehszlovákiai irodalomtörténetírást azok a portrék, amelyeket Turzel a csehszlovákiai irodalom és kultúra sokoldalú művelőjéről, Sziklasi Ferencről (1883—1943), a húszas-harmincas években Besztercebányán élő s a budapesti irodalmi körökkel, főleg a Nyugat íróival kapcsolatot tartó Szenes Piroskáról (1897—1972), a pályafutását Magyarországon kezdő, majd Csehszlovákiában, illetve Jugoszláviában folytató Kázmér Ernő (1892—1941) kritikusról és a tehetségüket az irodalomban és képzőművészetben egyaránt kifejtő Tichy Gyula (1879—1920) és Tichy Kálmán (1888—1968) testvérekről rajzolt Nem kisebb érdeklődésre tarthatnak számot a szerzőnek Babits Mihály, Balázs Béla és Gyóni Géza szlovenszkói kapcsolatait feltáró tanulmányai, amelyek értékes adatokkal járulnak hozzá hazai irodalomtörténetírásunkhoz is. A kötet e részét egy forrás értékű munkásmozgalmi tanulmány zárja, amelyben a szerző — az irodalmi vonatkozásokra is kitérve — körültekintően feltérképezte a szlovenszkói ifjúmunkások és sarlósok 1931—1935 között fennálló pozsonyi, Vörös Barátság nevű baloldali egyesület történetét. Truczel Lajos szinte megeleveníti a kort azokban az írásaiban, amelyekhez szülőhelyére, gyermek- és ifjúkorára, egykori barátaira, társaira és tanáraira emlékezik. A szociográfia módszerével papírra vetett emlékezései érzékletes képet festenek azokról a történelmi eseményekről is, amelyek az egykori Felvidéken az 1918. évi államfordulat és a bécsi döntés időszakában bekövetkeztek, és sorsfordítóan beleavatkoztak az ott élő lakosság életébe. Szeberényi Zoltán utószavában a szerző több évtizedes munkásságából kiindulva értékeli e kötetbe sorolt tanulmányait, emlékezéseit. Megelégedéssel állapítja meg, hogy Truczel Lajos ezúttal is hű maradt az elvéhez, hogy írásaival „tájékoztassa, segítse, támogassa az irodalmi élet két fő tényezőjét: az írót és az olvasót”. Valóban így van. (Madách) Sándor László Jelen, múlt, jövő Interjúválogatás a Műhely írásaiból Aquinói Szent Tamis három szóban fogalmazta meg a művészet lényegét. Ezt nagyon meg kéne jegyeznünk maga: egyetemesség, harmónia, sugárzás. A Műhely tízéves. A lakonikus mondat mögött nem csupán szervezési-szerkesztési küzdelmek rejlenek, hanem egy önálló győri folyóirat megteremtésének előzménykísérletei is. A győri kultúrhistória e mindmáig feltáratlan fejezetének feldolgozására egyszer talán éppen a Műhelynek sikerül rávennie egyik helytörténeti-filológiai hajlamú munkatársát. S ebben például helyet kell kapnia a korábbi, megye-paritásos szerkesztésű Életünk antológiasorozat históriájának is. Amikor tíz éve a Műhely létrejött, szerkesztői nem választották — szerencsére — a tisztán irodalmi-művészeti periodika formát. Sajátos arculatú irodalmi folyóirat kialakítására csak a helybéli literátorok nem lettek volna elegendőek. S akkor pedig következhetett volna számos vidéki kezdeményezés tévútja: a bármely folyóiratban jelenlevő „országos” nevek meginvitálása, akik nem is biztos, hogy a legjobb kézirataikat juttatták volna el a felkérésre. A győriek inkább vállalták a társadalomtudományi-közművelődési folyóirat jelleget, és emellett szerény terjedelemben, de következetesen helyet adtak az itt születő irodalmi alkotásoknak is. A jubileum alkalmából válogatás jelent meg a Műhely eddigi mérvadó publikációiból. Ezt már a szerkesztőség új gárdája végezte el, mert néhány éve, nem is teljesen önszántából, az első szerkesztő megvált a székétől. A gyűjtemény, a benne szereplő kiválóságok alapján is tekintélyes kötet. De szellemi minőségét az a koncepció adja, amelyet az egyik interjúalany szavát kölcsön véve így jellemezhetünk: „Tudatni kell, hogy vagyunk.” S felkutatni a szellemi gyökereket, mert egy folyóirat csak akkor lehet hosszú életű egy régióban, ha szerves jelenség, s nem a finanszírozás kegye és szerkesztőinek megszállottsága tartja életben. Az interjúkötet egyes darabjai már néhány évvel ezelőtt országos gondokat jártak körbe (Nyers Rezső és Pozsgay Imre akkor is olyan kérdésekről beszélt, amelyek ma is élőek, megoldandóak). A munkatársak megszondázták a régió gazdasági-ökológiai viszonyait, bepillantottak a tudomány helyi műhelyeibe (külön fejezet tartalmazza ezeket az írásokat). Külön vonulata a könyvnek az az interjúsor, amely az e tájon hosszabb-rövidebb időt eltöltő kiválóságokat szólaltatja meg (Borsos Miklós, Cziráki Lajos, Galgóczi Erzsébet, Somogyi József) nem pusztán az életrajz esetlegessége kapcsán, de a lényegre, a tájék inspiráló erejére kíváncsian. S a gyökerek más irányba is elágaznak: a határos Szlovákiába, és Ausztria tájaira. Sőt, a Műhely még a divattá válás előtt rendszeresen megszólaltatta a nyugati magyar emigráció markáns íróit (Gömöri György, Határ Győző). (Műhely-könyvek) Marafkó László SZERKESZTISZABÓ GYÖRGY Hétfő, 1989. január 9. MEGJELENT MAJOR NÁNDOR: DÉL IAT ZOLTÁN: VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK Kötetünk a kiváló magyar fizikusnak, az Egyesült Izzó kutatólaboratóriuma hajdani vezetőjének, ma az Egyesült Államokban élő tudósnak munkásságából ad válogatást. (Gondolat) DOBOSS GYULA: HÉRAKLEITOSZ BUDÁN Igen nehéz feladatra vállalkozik az, aki a Tandori-mű szinte példa nélkül való, szerteágazó, csaknem végtelen variációs lehetőségeket megengedő gazdagságát — ráadásul úgyszólván elsőként — megpróbálja feltárni. Dobosa Gyula, aki kismonográfiájában az 1983-ig elkészült műveket veszi sorra, megtalálta azt a termékenységet ígérő tájolási elvet, amelynek végigvitele nyomán nem maradnak hiányérzeteink. (Magvető) IZIKNÉ HEDRI GABRIELLA: EGY MEGÁLLAPODÁS TÖRTÉNETE 1988 nyarán megszületett a Magyarország és az Európai Közösség közötti megállapodás — az első, amelyet a nyugat-európai integráció egy KGST- országgal kötött. A Magyar Külügyi Intézet osztályvezetőjének könyve az egyezmény létrejöttének hátterét világítja meg. (Kossuth) DURKÓ MÁTYÁS: FELNŐTTKORI SAJÁTOSSÁGOK ÉS A FELNŐTTNEVELÉS A felnőttek tanulása még egyáltalán nem éri el azt a szintet, amelyet a társadalmi szükségletek megkívánnak, a pszichikai lehetőségek és a szervezeti feltételek megengednének. Durkó Mátyás könyvének célja a helyzet ellentmondásosságának csökkentése, a felnőttnevelésre vonatkozó tudományos ismeretek terjesztése. (Kossuth) DAVID PIPER: A MŰVÉSZET ÉLVEZETE Világhírű és nagyon fontos könyvről van szó, ezt tette most szinte karácsonyi ajándékként a Helikon az olvasólámpánk fénykörébe. Milyen élmény támad, támadhat bennünk egy festmény láttán? Valójában csak a tapasztalat, az összehasonlítás révén juthatunk el a műélvezet magasfokú érzékenységéhez. Reprodukciógyűjtemény a könyv. Felfrissítik gyakorló emlékezetünket, megismertetnek és az eredeti kép felkeresésére ösztönöznek. (Helikon) AVAR PÁL:HŐSTERÁPIA Egy gyógyító orvos meglepő hatásra figyelt fel válságba került ismerősei, betegei kapcsán: egy-egy feltárt heroikus élményanyag, amelyet a rég megélt dolgok emlékrétegei tartalékolnak mindenkinél, gyógyíthat. Újból erőforrássá válnak az ifjúkori ,„hőstettek”. Kiderült, hogy a krízis mélypontjára futott ember különösen rászorul arra a pozitív élménytöbbletre, amit a múltjából közösen sikerül felhozni betegnek és orvosnak. Avar Pál ezt az akciót hősterápiának nevezte el (Magvető) ÉVGYŰRŰK A kárpátukrajnai magyar művelődés és jelesül az irodalom történetében mérföldkövet jelent a kiadvány. A Kárpátok alján élő magyar költők, prózaírók, műfordítók és más alkotók műveit tartalmazza, jelezvén, e területen számottevő tehetségről van szó. A mai tervek évi megjelenéssel számolnak s fokozatosan alakulhat folyóirattá. Eme első számban költők, prózaírók művei köszöntik az olvasót, néprajzi, szociográfiai, irodalomtörténeti, sőt politológiai tanulmányok szólnak az ottani magyarság életéről. (Kárpáti Kiadó) TIBOLDI ISTVÁN: ADOMÁK ÉS TANÍTÓMESÉK A külső borítón egy név szerepel, de a belső címlapon már három. A kötet valóban Tiboldi István munkájának gyümölcse. Ő Kriza János tanítványa volt és a XIX. század neves, majd elfeledett néprajzi gyűjtője, poétája, s pedagógusa volt nem kevés hányattatásával teljesítve erdélyi misszióját. A Kriza kéziratos hagyatékával tetézett Tiboldi-gyűjtést, amely sokáig bujdosott az egykori székelykeresztúri unitárius gimnáziumban. Mészáros József marosvásárhelyi főkönyvtáros fedezte fel (Kriterion) ÖRLEY ISTVÁN: A FLOCSEK BUKÁSA „Nem maradt utána könyv. Novella, tanulmány se valami sok. Mégis, mindnyájan tudtuk, akkori, háború előtti húszévesek, hogy nemzedékünk egyik legtöbbet ígérő írója Orley. Hátrahagyott írásait most összegyűjtötte, s a maradandókat kiválogatta Pergel Ferenc. De mi maradandó marad egy harminckét éves novellista és kritikus után? S milyen képet ad örleyről ez a könyv? Szívszorítót, mert hangja épp csak hogy elpendült, s még egy félbemaradt mozdulat is szorongató, hát még egy emberi élet, mely derékba tört · · .** (Örkény István.) (Magvető) TÓTH DEZSŐ: KÖZÖSSÉG ÉS IRODALOM . .. töprengéseink nyíltságával, belső viaskodásainak, nemegyszer gyengeségeinek kimondásával is — akár tudatosan, akár ösztönösen — azért küzdött, hogy a válaszok, a progreszszió érvei ne a langyos középszerűség, ne a szürkeség jegyét hordozzák, tud nem jellemezze őket a meggyőző szellemiség, az igényes szakszerűség, eszménk ereje.** (Pándi Pál) (Gondolat) KELECSÉNYI GÁBOR: MÚLTUNK NEVES KÖNYVGYŰJTŐI Kelecsényi Gábor munkája a magyar könyvgyűjtés történetébe enged bepillantást, államalapító királyunk korától kezdve, egészen a 19. század közepéig. (Gondolat) VAN SEGÍTSÉG?! Az alkoholizmus történeti és mai tendenciáinak, társadalmi különbségeinek vizsgálata támpontokat adhat az okok jobb megértéséhez és az alkoholizmus elleni küzdelem lehetséges eszközeinek alkalmazásához, annak bemutatásához, hogy VAN SEGÍTSÉG! (Kossuth) A modern regény legnagyobb problémája a betöltetlen tér. Aminthogy modern életünké is az. Velence, azt mondják, a környezetével ellentétben épült fel: vízen és homokon márványpaloták. A velencei festők buja zöld erdőket festettek ott, ahol csak kék ég és víz, szürke, kopár kő és homok virult. S ezek az erők bevonultak a házakba, palotákba. Megtelt velük Velence. Az ember alkotja meg a saját környezetét. Egy regényt hoztam magammal a szilárd kő világából ebbe a végeláthatatlan síkságba: a tér betöltésre vár körülöttünk. (Fórum) BEDNAY JÓZSEF: SZERELEM, NO, HÁZASSÁG Bednay József hatalmas csokorra valót nyújt át nekünk azokból az aforizmákból, szellemes, tömör, találó megállapításokból, bölcs gondolatokból, amelyeket e témákról írók, költők, más művészek, filozófusok, tudósok papírra vetettek. (Kossuth) ANATOLIJ RIBAKOV: AZ ARBAT GYERMEKEI Ez a hosszú évekre az íróasztalfiók mélyére süllyesztett regény az elmúlt év egyik legfőbb társadalmi eseménye volt a Szovjetunióban. A „Nehéz homok** szerzőjének új regénye egy csapásra a figyelem középpontjába került, az olvasóközönség nagy része lelkesen üdvözölte, míg mások a múlt meggyalázásával vádolták. „Az Arbat gyermekei** egy tragédiákkal terhes kort idéz, melynek főszereplője Joszif Visszárionovics Sztálin, a „népek atyja**, a „bölcs vezér**, aki tébolyult hatalomvágyában leszámol a milliószám leskelődő „ellenséggel** a párton belül és hatalmas országában. A cselekmény időpontja 1933—34. (Magvető) KARINTHY FERENC: SKIZOFRÉNIA A mindannyiunkat így vagy úgy érintő évtizedek hazai történelme és napjaink változásai inspirálták e két kisregényt. (Magvető) TÖRÖK SOPHIE: CSONTIG MEZTELEN Eredetileg Tanner Ilonkának hívták, művésznevét férjétől, Babits Mihálytól kapta. Költőként a Nyugat második nemzedékével indult, és szinte azonnal figyelmet keltett. Elbeszélésein és a Hinzt tanársegéd úr c. regényén kívül, 1955-ben bekövetkezett haláláig, négy verseskötete jelent meg. (Magvető) CSÉPLŐ JÓZSEF: VADÁSZPUSKA és mágas KANCSÓ Cséplő József napjai a Somogy megyei Zselicség rengetegében telnek, ott, hol az óriási tisztáson szőlőt érlel a nap. Szőlő és erdő, hatalmas csönd és lüktető életerő. Évtizedekig vadőrként, majd hivatásos vadászként járta a környéket, s szakértő szemmel igyekezett megismerni ezt a világot. (Antikva Kiadó) UTASSY JÓZSEF: — HUNGÁRIA KÁVÉHÁZ? — KÁVÉHÁZ HUNGÁRIÁI A költő főleg a néhány sorból, olykor egyetlen szójátékból álló, rövid verseit gyűjtötte össze ebben a kötetében, kisebb részt a régi, túlnyomórészt az újabb munkáiból válogatva témakörök szerint egybetartozó darabjait. (Magvető) A KRITERION MŰHELYÉBEN Csaknem két évtizedes múltra tekintvissza a Kriterion Könyvkiadó, a romániai nemzetiségek kiadója, tartalmilag gazdag és szépen megmunkált irodalmi, történelmi, zenei, néprajzi és egyéb könyvek műhelye, melynek tevékenysége szorosan öszszefonódik igazgatójának, Domokos Gézának a nevével. (Kossuth) VARGA LUPLIC SÁNDOR: A TERÜLETI SZÖVETSÉGEK ÉS A TOT MEGREFORMÁLÁSA 1961—1967 1967-ben, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek I. országos kongreszszusán a küldöttek megválasztották a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát és állást foglaltak a területi szövetségek létrehozása mellett. Ezzel új szervek jöttek létre a magyar politikai rendszerben. Ez a felépítés teljesen újszerű modell volt, hiszen korábban a szocialista országok a termelőszövetkezetekkel kapcsolatban a szovjet példa —a kolhoz és a kolhoztanács — megoldásait adaptálták. Mi indokolta az eltérést? (Kossuth) VARGA ERZSÉBET: Jégmadarkák télben „Ezt a könyvet elsősorban kísérletnek tartom: azt vizsgálom benne, hogyan tehetők a mindennapi életünket átható fogalmak, az újságokban leggyakrabban olvasott, s a rádióban, televízióban leggyakrabban hallott szavak, kifejezések a költői nyelv részeivé anélkül, hogy a költészet megszűnnék költészet lenni.** (Madách) SZÉKELY FERENC: TAXIVAL A FRONTON ÁT Libanon, Szíria, Etiópia, Mozambik, Nicaragua, Venezuela — három földrész hat olyan országa, amely évek óta nem kerül le a lapok hasábjairól, a filmvászonról. A Magyar Filmhíradó munkatársa fejlődésük nehézségeit, ellentmondásait, napjaink izgalmas történelmét hozza valóban emberközelbe. (Kossuth) APÁTI MIKLÓS: ne öld meg a fehér kígyót! Egy fiatalember — abból a nemzedékből, amelyik számára a fiatalság ■ nemcsak fiatalkori állapotot, s nem is csak életvitelt jelentett, hanem a létezés szükségszerű stílusát, sőt filozófiáját — azon veszi észre magát, hogy tinédzser fiai vannak (a véglegesen elromlott házasságából), s kétségkívül elközépkorúsodott. Illene hát valamiképpen rendeznie a körülményeit, hogy élni is lehessen köztük, némi következetességgel és hasznossággal, ne csak „dekkolni**, mint aki folytonos szökésben van — nők, barátok ideiglenes éjszakai állomáshelyein. (Szépirodalmi)