Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

n / Hétfő, 1989. január 2. Mm Lendvai magyarok között A megmaradás lélektana Először tíz esztendeje jártam Jugoszláviában, a vajdasági és a horvátországi magyarság min­dennapjaira fényt derítendő. „A pozitív példát kell felmutatnunk — mondta szerkesztőm —, hisz kétségtelen, hogy a magyar ki­sebbség helyzete a Délvidéken a legkedvezőbb." Két hét úgy el­telt, mint a szemhunyás. Azóta jártam odalent íróküldöttséggel, látogatóban, turistaként, megis­merkedtem művészekkel, tisztvi­selőkkel, munkásokkal, gazdál­kodókkal, láttam, hogy sorsuk összehasonlíthatatlanul jobb, mint erdélyi szlovenszkói hon­fitársainké; hogy magyar mivol­tukat bátrabban viselhetik, nyel­vűket és hagyományaikat sza­badabban ápolhatják. Mégis, a szorongás soha nem szűnt meg bennem. Mert nem tapasztaltam a kisebbségi feladat olyatén vál­lalását, mint a romániai, a felvi­déki vagy akár a nyugati magyar­ságban. Igaz, a hatalom nem késztet­te morális kunsztokra őket. Az elmúlt három évtizedben nem kell hűségesküt tenniük, nem kell lemondaniuk azért, hogy megmaradhassanak. Az írók — a népi-nemzeti kiállás helyett — kedvükre alakíthatják a nyelvet, az avantgárd szellem hamarabb elérte s betöltötte Újvidéket, mint Festet; a magyar lapok hosszú időn át nyíltabban írtak a kelet-európai változásokról, mint bármely itthoni orgánum; a magyar falvakban nemcsak a kocsmában, de a közhivatalok­ban, az üzletekben, a templo­mokban is magyanil folyik a szó. Csak az emberek fásultak és a múltba menekülők — mint bár­hol Európának ezen a szürkéb­bik felén. A terrorral szembeszegül a dac, a csakazértis. De ahol nincs kényszer, ott hamarabb elhagy­ja magát az ember: személyes jóléte, magánjövője a fontos. Ott nem születhet olyan gondolat, amilyet Duray Miklós vetett pa­pírra a Kutyaszorítóban: „A ki­sebbségi létélmény tudatom leg­főbb meghatározója. A kisebbsé­gi sorsban egyedül az öntudat és az általa irányított cselekvés nyújt védelmet, mert minden más irányú cselekvés az önfel­adáshoz vezet. Az embernek jo­ga van megváltoztatni anyanyel­vét, elhagyni nemzetiségét, val­lását Válhat ateistává vagy nem­zetietlenné, de elvitathatatlan emberi joga, l\ogy — ha akarja. — megtarthassa nemzetiségét, anyanyelvét, kultúráját, vallá­sát, s ne hasson rá semmilyen félelemkeltő külső kényszer, ami erre késztetné.” Jugoszlávia alkotmánya s a tagköztársaságok alapjogszabályai messzemenően a legtöbb jogot biztosítják a magyar kisebbség­nek az utódállamokban. „De egy dolog a jog, másik az, hogy tudunk-e, akarunk-e élni vele”· — jegyezte meg egy szlovéniai hírlapíró, akivel a minap talál­koztam. Nem volt boldog. Nem voltam boldog. * Karácsonyi meglepetéssel in­dultunk Lendvára, a szlovéniai magyar táj fővárosába. Bará­tommal mintegy hétszáz irodal­mi folyóiratot kívántunk a lend­­vai magyar könyvtárnak aján­­, dékozni. Több évfolyam, Jelen­kort, Alföldet, Forrást, ' Mozgó Világot, Világosságot, ami ottho­nunkban tornyosult; gondoltuk, egy nemzetiségi ■ kultúrközpont­­ban örülnek az évek során össze­gyűlt havilapoknak — mi meg örültünk, hogy polcainkon lesz hely az újabb évfolyamoknak. Kollégám megbeszélte az aján­dékozási ügyletet lendvai bará­tunkkal és a magyar vámőrség­gel. A rédicsi vámosok — bár megbámulták a csomagtartóra kötözött zsákokat — nem is szól­tak, csak intettek, hogy mehe­tünk. Nyílt a kék-fehér-piros so­rompó. A jugoszláv határőr meg­hökkent, a vámos nyomban fél­reállított. Jött a parancsnok, tör­ve szitkozódott magyarul: mi­ben törjük a fejünket? Mond­tuk: magyar folyóiratokat vi­szünk a magyar könyvtárnak. Hányat? Hétszázat. Nevetett: fe­jenként csak hármat volna sza­bad. Nincs engedélyünk?...' Uram, ez nem fegyver, hanem irodalom és tudomány... Ti­los! ... Mit tehetünk?... Eltűnt az irodában, hívta a. lendvai könyvtárat Nem tudtak rólunk. Kereste újságíró bará­tunkat,, de már nem volt a szer­kesztőségben. Közben ki-kilépett egy vámos, és oly íélőn mérte végig csomagjainkat, , mintha bombákat hurcolásznánk. Talán az is volt Kultúrbomba. Nyelv­­kézigránát „A szó veszélyes fegyver” _ dúdoltuk a Szörényi-slágert a senkiföldi fogvacogásban. Az ima inkább segített volna. Visszazsup­­poltak minket a magyar sorom­pó mögé. Rakjuk le szópuskáin­kat, azután mehetünk — bizta­tott a szlovén kapitány. S lön. A magyarok helyet adtak egy iroda sarkában, a délszlávok — sűrű fejcsóválások közepette — zöld­re váltották a forgalmi lámpát. Bezúdultunk a lendvai alkonyat­ba. * Szlovénia kétmillió lakosának életszínvonala összehasonlítha­tatlanul magasabb, mint Hor­vátországé, Szerbiáé, vagy pláne Macedóniáé. Emiatt sok a gaz­dasági és politikai ellentét — sok a dac Belgrád vélt vagy va­lódi centralizmusa ellen. Szlovén férfi biciklit tol az ut­cán. Messziről integet Van-e fo­rintunk? Nincs, de mégis meg­kérdjük, mennyit adna érte? Ötezret — százért Hm. A hiva­talos átváltási ár háromezer­ötszáz dinár, de akkor sincs, ha tízezret kínálna. A férfi legyint. Soha nem hitte volna, hogy egy­szer neki kell a magyar turisták­tól kérincsélnie. De kevés a nyug­díj, odaát — Magyarországon — több és olcsóbb az áru. Megszé­­gyenülten ballag tovább. Mi is. A ruhaboltban egy asszony a kormányt szidja. Szerbiába tele­pítették a gyárakat, erőműveket, de ott most senki nem akar dol­gozni, az albánok, szerbek, ma­cedónok el vannak foglalva egy­más gyűlöletével. „Szerbia ott nem tud. fölényt szerezni, így mi­rajtunk akar hatalmaskodni” — így az asszony. Mire a kiszolgá­ló: „Ismerik a viccet: miért nem tud a szerb Szlovéniában rendet csinálni? Mert nem kap horvát vízumot..." Infláció, nemzeti feszültség, politikai villongások: a Tito utá­ni kor Jugoszláviája. A Park kávéházban a főúr, Fe­­rincek Emil pillanatra sem teszi le a tálcát. Mintha kapaszkodna belé. „Kebelén születtem, ott lakom ma is. Mindegy, szlovén vendég jön-e vagy magyar, mndenkivel szót kell érteni. Kérem, nekünk akkor sem esett bántódásunk, amikor a sztálini időkben odaát leláncoskutyáztak minket Együtt voltunk, mert egy katonai tömb szegült ellenünk... Itt akkor is lehetett magyarul beszélni, ma­gyar iskolába járni. Nemzeti el­lentétnek híre-hamva sem volt sem erre, sem Szerbiában. Apám kocsmáros volt ón pin­cérinasként kezdtem a pályát. Rögtön a négy polgári után. Ti­zenöten vagyunk a kávéházban, (harmadnaponként váltjuk egy­mást. De akkor reggel öttől éj­félig tart a műszak. Jönnek? Most 'délelőtt fél tizenegy, dologidő, mégis teli a bolt. Aki inni akar, az megissza. Sok lendvainak van szőleje, olcsó a bor, mégis, amióta romlik az életszínvonal, áz em­berek mintha rákaptak volna a keményebb szeszre. Hát igyák, én nem sajnálom senkitől. De az biztos: a pálinkától hajlik a ge­rinc, gyöngül a tartás.” Rudas János egyszerre két sze­mélyi igazolványt hord magá­nál. „1948-ban nekem megváltoz­tatták a nevemet Hatesztendős voltam, tehették. Evgennek írtak be az iskolába, hiába beszéltünk otthon magyarul. Bizony, mon­dom, rossz volt magyarnak len­ni Hosszúfaluban. A plébános magyar, ministrálnl magyarul kellett, de az iskolában csak szidást kaptunk érte. A miséért is, a beszédünkért is. Mindegy, én nem tagadtam meg se a neve­met, se a magyarságomat. Bá­dogosnak tanultam, szép szak­ma, mégis fölhagytam vele. Gond­nok vagyok a helyi hotelban, két gyerekünk van, kell a fix fize­tés. A régi igazolványt azért hor­dom, hogy aki nem hiszi, lássa: annak idején igenis megaláztak bennünket, lendvai magyarokat. Most viszont emelt fővel járha­tunk.” Csak a kiejtése szlávos, de ez nem csoda, Wechsterbach Bo­risznak szlovén az anyja, horvát az apja, ősei osztrákok lehettek — mégis szívesen szól magyarul. „Varasdon születtem, de csak itt, Lendván tanultam meg ma­gyarul. Mindenkivel úgy beszé­lek, ahogy megszólít. Nem a'nyel­vet nézem, hanem az embert. Ot évig Ausztriában dolgoztam, géplakatosként. Jól kerestem, mégis visszajöttem, akkor még Szlovéniában is fölfelé szárnyalt az élet És otthon van az em­ber ... Ma megkeresnék 30 ezer schillinget is, mégse vágyódom Bécsbe. Mások a szokások, kicsit lenéznek minket, jugoszlávokat. És egész Kelet-Európát Pedig együvé tartozunk. Lám, én olva­som a szlovén lapot is, meg a Népújságot, sokszor átjártam Lentibe, Kanizsára — de nem vitás, hogy az osztrákoknál azért jobb az élet...” A könyvtárban nem számítot­tak se ránk, se a folyóirataink­ra — mégis szívesen fogadnak: Zsoldos Zsuzsa vezető: „A lendvai központon kívül ti­zenkét letéti könyvtárunk van, öt kétnyelvű, hét kizárólag szlo­vén. Az állomány: 60 ezer kö­tet, kétharmada szlovén, a töb­bi magyar. Most, hogy megemel­kedtek a könyvárak, különösen sok az olvasónk: 730 felnőtt és 480 iskolás. Az anyag egy részét a Széchényi Könyvtárból kap­juk, háromszor 40-50 kötetet évente, de jó a kapcsolatunk a zalaegerszegi és a szombathelyi könyvtárral is. A jugoszláviai ki­adványokat az újvidéki Fórum Bence Lajos magyartanár az ELTE bölcsészkarán végzett, a lendvai szakközépiskolában ta­nít: „Párhuzamosan tanulnak szlo­vént és magyart a gyerekek, de aki a szlovént nem sajátítja el, az a szakmában nem sokra vi­szi. Háromszáz tanulónk van, pe­dagógusokat, közgazdászokat és fémipari szakmunkásokat kép­­zünk. Belőlük lesz — vagy lenné — a szlovéniai értelmiség. Csak hát... kevesen vagyunk. A leg­utóbbi népszámláláson alig nyolc­ezren vállalták a magyarságukat. Publikálni alig lehet, bár én nem panaszkodhatom, egy versesköte­tem már megjelent, januártól pe­dig folyóiratot indítunk, Mura­táj címmel. Eddig csak egy két­Badacsonyi Sándor: Bukott angyal kiadótól vásároljuk. A napokban járt itt Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesz­tők Egyesületének elnöke, ő az iskolai könyvtárakban nézett kö­rül, hol, mire van szükség. Ne­­hogy a házi olvasmányokból — vagyis a kötelezőből — hiány le­gyen.” '■» A magyar anyagot Zver Ilona kezeli: „Kétnyelvű iskolába jártam, az uram szlovén, de otthon magya­rul beszélünk. A gyerek egye­lőre csak magyarul tud — 'így alakult De az iskolában menni fog neki a szlovén. Mert kötele­ző lesz, ahogy a szlovénoknak is kell magyarul tanulniuk. Sokat járunk Magyarországra, én a szombathelyi főiskolán hospitál­­tam, meglepő, milyen demokrati­kus átalakítás folyik odaát. Ta­nulhatunk maguktól — és re­ménykedünk.” nyelvű antológiánk volt, a Pir­kadat, meg a Népújság mellék­lete, a Naptár — a Vajdaságban és Pesten még nemigen akarnak tudomást venni rólunk.” Vendéglátónk, Szunyogh Sán- 1 dór költő írja Márciusi *dal című versében: A vers elkerülte / figyelmün­ket. / Csak a megmaradás / lé­lektana / hitegeti / lelkünket / egy szebb világ / felé. / A sértő­dött / barmok gyanakvása / nyo­munkba szegül / és Petőfi nyú­lánk / szobra dacol / a márciusi szélben. / S ti nem hiszitek, / hogy lesz még / forradalom. Kedves barátom! A megmara­dás még valóban hiteget minket, határon innen és túl. S még oly messze a március... Bálint B. András Hallgat a mély... Mint a jeges víz, olyan csend­ben vagyunk ml, egyszerű embe­rek, akik soha nem dönthettünk semmiben, akik nem voltunk ve­zetők, káderek, »kik mindig csak dolgozni tudtunk, és elviselni a — most már egyre nagyobb — terheket. Mi csak néztük, hogy 1984—87 között megduplázódott az adósságállományunk, de nem tudjuk, hogy hová lett ez a tö­méntelen pénz — hiszen csak egyre rosszabb lett a sorunk. Közben odafönt, mint az erős tél után megrepedt jegű folyóban, megindul a zajlás. Mindenki mondja a magáét, nyüzsög, szer­vez, helyezkedik. De a változás nélkülünk történik, ez nem a mi reformunk, ez nem a mi életünk, és végül is ez nem a mi orszá­gunk. Milyen nagyok is a távolságok az — állandóan változó — elkép­zelésekről odafent és idelent! Magánvállalkozó vagyok, innen a példa. Mi, egészen a legutóbbi időkig háttérbe szorított, politi­kailag másodrendűnek sorolt, megterhelt, és az adózási mecha­nizmussal jelenleg is teljesen „kézben tartott” réteg vagyunk, Mert a mechanizmust úgy alakí­tották ki, hogy a hatalom bár­melyik magánvállalkozót rövid úton lehetetlenné tehesse. Az adóhatóság és a magánvállalkozó a „közmegegyezés” szerint pon­tosan tudja, hogy ez a réteg csak úgy képes folyamatosan és ered­ményesen dolgozni, ha kísebb­­nagyobb mértékben „lop, csal, hazudik”. Nem kívánom részle­tezni ezt a nyilvánvaló tényt, Csak néhány mondat eTről. A hiánygazdálkodás miatt az al­katrészt (részben) a vállalatoktól vagyunk kénytelenek beszerezni, így például minden egyes teher­fuvarozó, erőgéppel dolgozó kis­iparos a törvények szerint meg­fogható lenne — ez lopás. A; anyagbeszerzésnél „kötelező" le­adni a jattot — ez korrupció. A hivatalos megrendeléseknél „jár’ az 5-10 százalék vagy az ingyen­munka, ajándék, szívesség — e; megvesztegetés. Az adóbevallás­nál a magas adó miatt (is) t magánvállalkozó egyszerűen kép­telen korrekt bevallást készíteni vagyis rá van kényszerítve, hogj hazudjon — ez adócsalás. De hl nem hajlandó vagy nem tud a: adóval, az adminisztrációval fog­lalkozni, elmegy feketén dolgozn: — ez kontár tevékenység. Mindez, ha nem is beszélünk róla, akkor is tény, mindez is­mert az egész országban, mindez nem jószándékunkból csináljuk és nem jó, hogy csináljuk. Mi a megoldás? Talán segít­hetne, a vállalkozási kedvet élén­kíthetné, ha a termelő és szolgál­tató szférában dolgozó kisiparo­sokat, vállalkozókat kiemelnél az átlagadózásból, és reálisai még megfizethető, alacsonyabl összegű adóval sújtanák. Ugyan­akkor az élvonást ketté kelleni osztani: egyrészt lenne egy ha­vonta fizetendő adó az államház­tartás részére (mindegy, hogj milyen célra); másrészt pedií ennek az összegnek fele-harmadi a helyi közösségnél maradna. Unos-untalan emlegetik, hogj a magánvállalkozó saját vagyo­nát kockáztatja, tehát nyilván­valóan megkülönböztetendő a: adózás szempontjából is. Ez a; adózási szisztéma a becsületes biztonságos munkát tenné lehe­tővé. A munkanélküliség ellet hatna — a megélénkülő magán­vállalkozás felszívná a használ­ható munkaerő egy részét. A le­A reform vagy a reformretorika főszereplője lesz-e az oktatás? Mottó: Múltunkat örököltük, a jelenben magunk formáljuk jövőnket Alighanem a tények túlzott le­egyszerűsítése lenne, ha a pedagó­gusok sanyarú heíyzetét ecsetelő írásokat, beadványokat, tiltakozáso­kat Összefoglaló minősítéssel, sirán­kozásnak ítélnénk. Ugyanis a té­nyek meglehetősén makacsok, a helyzet pedig a minősítéstől függet­len. Ügy véljük azonban, hogy az alább közölt állásfoglalás, amelyet Csőre Imréné, a Pedagógus Szak­­szervezet oroszlányi körzeti bizott­ságának a titkára, valamint dr. univ. Barátit Tibor, az oroszlányi Lengyel Júzsef Gimnázium igazgató­ja Irt, s amelyet tizenegy helyi Is­kola is támogat, továbbmdgy az egyszerű helyzetfeltárásnál és bér­követelésnél: felelősséggel figyel­meztet, hogy a bőn óhajtott gazda­sági megújulás sem képzelhető el az oktatás korszerűsítése nélkül. Bízva mondandójuk megkérdőjelezhetetlen Igazában, írásukat megküldték kü* lönböző párt- és állami szervezetek vezetőinek is. A nyilvánosság Igé­nye pedig bennünket arra sarkall, hogy olvasóinkat Is megismertessük a felhívással. Városunk — Oroszlány — ne­velési-oktatási intézményeiben dolgozó pedagógusok élénk figye­lemmel kísérték az oktatás, a pe­dagógusok helyzete körül kibon­takozó vitát. A felnövekvő nem­zedék nevelésével vállalt felelős­ségünk, valamint a bennünk ve­gyes érzelmeket kiváltó megnyi­latkozások egyidejűleg késztet­tek állásfoglalásunk nyilvános megfogalmazására. Az elmúlt néhány hónapban felerősödött a társadalom kü­lönböző rétegeinek, csoportjainak érdekérvényesítő törekvése. Nyil­ván ez a szándék öltött testet a dombóvári, a tatai, a debreceni pedagógusok felhívásában, nyílt levelében. E kezdeményezéseket, követe­léseket a közvélemény nemegy­szer követelözéseknek minősítette, ami véleményünk szerint nem csekély mértékben a' félinformá­cióknak, a félretájékoztatásnak köszönhető.' Ez utóbbiak bizonyítására né­hány adat: 1984-ben hónapokon keresztül lehetett hallani, olvasni a pedagógusok két lépcsőben tör­ténő béremeléséről. Ugyanakkor az már kevésbé kapott nyilvános­ságot, hogy a második lépcső 1986 óta várat magára. Nemrégi­ben tájékoztatta a tömegkommu­nikáció a közvéleményt arról, hogy 270 millió forintot adott a kormány a pedagógusok túlóra­díjának emelésére. Az azonban kevésbé kapott nyilvánosságot, hogy a fenti intézkedés oka a bruttósítás hibás végrehajtása volt. Azt már alig érdemes meg­említeni, hogy ezen összeg hoz­závetőleg 0,5%-os béremeléssel egyenértékű. Végezetül kevesen tudnak arról, hogy 1946-ban a gazdasági-pénz­ügyi stabilizáció érdekében a ta­nárok fizetését úgy állapították meg, hogy életszínvonaluk lehető­leg az 1938. évi 20 százalékát se érje el, a bérből, fizetésiből élők más rétegeinél ez 50 százalék volt! Az elmúlt 7 évben az ország la­kosságának reálbérszínvonala 5— 6 százalékkal csökkent, a pedagó­robbant települések, a siralmas infrastruktúra fejlesztésénél ott, és azok használnák fel közcélok­ra a pénzt, akik közvetlenül és legjobban ismerik a feladatokat. A helyi tanácsok érdeke lenne a kontárok kirostálása és a helyi adó — és evvel együtt a kincs­tári adó — ellenőrzése, beszedé­se. Ha előre meghatározott időre, mondjuk garantáltan három évre szólna ez a törvény, érdemes len­ne befektetni, és a visszafogott termelést újra beindítani: a tőke nem menekülne ingatlanokba, ék­szerekbe. Ráadásul a végelszá­molásnál az állam járna jól. Egy biztos: evvel a jelenlegi magas adóval a magánvállalkozó elbizonytalanodik. Vagy azért, mert számlaköteles, és ekkor nem tud fizetni és fejleszteni,* vagy mert a fent említett tisztá­­tal ans ágok miatt bármikor meg­fogható. Tehát inkább nem koc­káztat. Holott — ha belegondo­lunk — {lantosán ez a réteg „érintetlen", vagyis a tőkebe­áramlás első, és leggyorsabban mozduló, hasznot hajtó befoga­dója lehetne. Summázva: sehol nem olva­som, hogy a maszekok, a paraszt­­emberek, az egyszerű melósok, az alkalmazottak, a kisemberek ho­gyan képzelik el a jövőt, a jö­vőnket? , A tengődő nyugdíjas­nak, a gyerektelen, lakás nélküli fiatal házasnak, vagy éppen a keservesen boldoguló nagycsalá­dosnak nem kell vízi erőmű, nem­zeti színház, adópénzünket fel­élő apparátus, locibunda. Ha jól tudom, még két év türelmi idő van a nagyobb adósságtörlesztés előtt. Most kellene tehát a dol­gokat teljesen leegyszerűsítve ne­ki állni a munkának. Mintha há­ború után lennénk... Farkas Balázs vállalkozó gusdké 30 százalékkal! A peda­gógusok alapbére kb. 15 százalék­kal, míg átlagkeresete több mint 20 százalékkal marad el a többi diplomás csoport átlagától! A fenti tények ismerete talán hozzájárul ahhoz, hogy minden­ki számára elkerülhetők legyenek a lényeget sértő leegyszerűsítések. Nem siránkozás, hanem tény: értelmiségi létünk került végve­szélybe. Ezért olyan bérreform­ra van szükség, amely észrevehe­tő változást hoz azonnal, s né­hány év alatt radikálisan átala­kítja a jelenlegi bérarányokat. Természetesen ennek az értelmi­ség egészét kell érintenie úgy, hogy felszámolja á pedagógusok­nak a rétegen belüli indokolat­lan hátrányát. Értetlenül állunk a jogos és a reális — azaz teljesíthető — bér­korrekció összemosása előtt, amely a bérarányok radikális módosításának jogosságát kérdő­jelezi meg annak azonnali telje­­síthetetlensége miatt. Ügy véljük, hogy a fent említett 'bérkorrek­ciónak nemcsak pénzügyi, hanem politikai-ideológiai akadályai is vannak: az emberek egyenlősége összekeveredik a szakemberek, Ia szakértelem egyenlőségével. Mindannyiunk érdeke a reális megoldás megtalálása, de ehhez nélkülözhetetlen a fenti félreér­telmezések tisztázása. Azoké, amelyek bennünk azt az érzést keltették, hogy a vitatkozók nem egy nyelven beszélnek — bár ma­gyarul. A fenti jelenség igazából azon­ban csak a jéghegy csúcsa, vagy ha úgy tetszik, tünet. Az okok mélyebben keresendők. Az alap­vető probléma az a kategorizálás, amely termelő (és ezért értéke­sebb), valamint nem termelő (ezért kevésbé értékes) kategó­riákba sorolja a különböző tevé­kenységeket. Ebből következően minél távolabb esik valaki a köz­vetlen termelő tevékenységtől, annál inkább számolnia kell az­zal, hogy a társadalom eltartott­jának minősítik. Ezen — a nem­zeti jövedelem felosztását meg­határozó — szemlélet miatt az ok­tatás (de ugyanúgy a kultúra egé­sze, az egészségügy stb.) a sor végére került, mindig csak a ma­radékból részesülhetett, s többre csak a gazdasági eredmények ala­kulásától függően számíthatott: Hogy ez a szemlélet mit ered­ményezett a gazdaságban és az oktatásban, azt mindennapjaink­ban megéljük. S a valóság makacs dolog. Le­het figyelmén kívül hagyni, nem tudomásul venni, de attól még létezik. Ez a valóság pedig azt mutat­ja, hogy akár Japán, Finnország vagy a délkelet-ázsiai országok példáját vizsgáljuk, a szerkezet­váltás mindenütt az oktatás kor­szerűsítésével kezdődött. Ugyanakkor nálunk, ha az ok­tatási törvény végrehajtási ren­deletében szereplő normatívákat az oktatási törvénnyel egyidejű­leg bevezették volna, akkor az is­kolák harmadát be kellett volna zárni. Ma halaszthatatlanul szükség van a nemzeti jövedelem elosztá­si elveinek felülvizsgálatára, hogy az oktatásügyre — mint a jövőt termelő —, az egészségügyre — mint a jelent óvó — ágazatra lé­nyegesen több pénz jusson. Ezzel párhuzamosan meg kell változtatni a finanszírozási gya­korlatot is, mert ma egyidejűleg igaz, hogy méltánytalanul kevés . pénz jut e területekre, ugyanak­kor ezt pazarlóan használják fel. Tudjuk, az ország nehéz hely­zetben van, de vagy tudomásul vesszük, hogy ez az ára a jövő­nek, vagy nincs jövő. Kétségtelen: csak az oktatás megújulásával nem lesz kibontakozás, de anél­kül sem. „Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel." (Eötvös József) Ebben a — valóban kritikus — helyzetben lehet az oktatás javára és ellenére is dönteni. De nincs lehetőség a felelősségvállalás ki­kerülésére. A mi félelősségünk a ránk bízott gyerekek nevelése, ok­tatása. Ha rosszul végezzük, szá­mon kérik rajtunk, s kérjék is. A kormányé, a parlamenté, hogy biztosítsa ehhez a feltételeket. Magyar Nemzet Olvasd — és add tovább! f. I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék