Magyar Nemzet, 1989. február (52. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-07 / 32. szám

A latin Gábor István minapi vezér­cikkéhez („Latintanulás") volna mondanivalóm. Nyilvános önbí­rálattal szeretném kezdeni. Nem volna rá szükségem, mert a téve­désem nem nyilvánosan történt, és az egyetlen tanúja Boldi­zsár Iván — már nem él. 1947- ben hetilapjában, az Új Magyar­­országban Boldizsár Iván mun­katársa voltam. Az voltam ille­galitásban is, amikor az Ellenál­lást megalapította, és engem vett maga mellé munkatársnak, mi­kor pedig én azt sem tudtam, hogy az újságírást eszik vagy isszák. Amit azután az újságírás­ból egyáltalán meg lehet tanul­ni, azt tőle tanultam, úgyhogy mikor ő lebukott, már egyedül tudtam csinálni. Mikor a felsza­badulás után létrehozta az Új Magyarországot, ismét odavett (mint 1956-ban, mikor a rövid életű Hétfői Hírlapot megszer­vezte, újra odakért a kulturális rovat vezetőjének). Boldizsár, akinek pályafutását elég sok — nem alaptalan — bírálat is érte, kétségtelenül Európa egyik leg­kiválóbb szerkesztője volt. Egyik jó tulajdonságaként ismertem meg, hogy hagyta a munkatár­sait dolgozni. Nem „feküdt rá” sem stílusával, sem elgondolásai­val munkatársaira, örült saját öt­leteiknek (legfeljebb az általa is­mert vagy vélt politikai határo­kat nem engedte átlépni). Két ízben történt csupán, hogy cikkemet csak keserves hümmö­­gés után adta nyomdába. Az egyik esetben arról írtam, hogy helytelenül járunk el, amikor minden szovjet filmet agyba-főbe dicsérünk, az olvasó elveszti a bizalmát — nemcsak a szovjet film iránt, mikor az agyondicsért filmet megnézve azt látja, hogy rossz, de a sajtó iránt is. Mond­juk meg a gyenge filmről, hogy gyenge, a jóról, hogy jó. Igazam van, óckodott, de eh­hez valamilyen szovjet jóváha­gyás kellene. Elmentem a Gor­ki­j-fasorba a Szovexport (a szovjet film képviselete) vezető­jéhez, akiről korábban is úgy tapasztaltam, mintha bízott vol­na bennem, és hosszú vita után beleegyezett a közlésbe. A cikk lemehetett a nyomdába, én korri­gáltam is. Mikor Boldizsár a ha­­sáblevonatot elolvasta, hirtelen a papírkosárba dobta: „Nem, nem adom le. Ezt nem lehet leadni !” A másik konfliktusom, és erről akarok itt beszélni, egy másik cikkemmel kapcsolatban volt, amelyet arról írtam, hogy a latin­­tanítás túlteng a gimnáziumaink­ban. Nem fogadtam el a jelen álla­potot védelmezők érvelésének hamisságát. Láttam az egyetemen sokaságát az olyanoknak, akik érettségiztek latinból, de nem­csak, hogy nem tudtak latinul, de a legegyszerűbb szövegeket sem tudták kisillabizálni. Nem éreztem hitelesnek, hogy orvo­soknak, ügyvédeknek elengedhe­tetlen a latin. Orvos barátaim nem tudtak latinul, azokat a bizonyos anatómiai elnevezéseket ugyan­így be kellett biflázniok, mintha törökül volnának és jogász bará­taim sem eredetiben olvasták a Pandektákat. A legfontosabb­nak azonban azt tartottam, hogy ókonzervatív tanítási rendünk nem ad elég helyet sem a modern természettudományok, sem a modern világnyelvek ok­tatásának. Boldizsár elolvasta a cikket, aztán furcsán rám nézett: „Hogy­hogy? Éppen te írod ezt a cikket, akiről mindnyájan tudjuk, mi­lyen jó latinos vagy és eredeti­ben olvasol latin auktorokat?" „Igen, úgy érzem, éppen ezért ne­kem kötelességem megírni. Mi­lyen hitele volna annak, ha olyan írná meg, aki semmit sem ko­­nyit a latinhoz, vagy aki a kö­zépiskolában csak vergődött ve­le?" Boldizsár látható ellenérzés­sel nyomdába adta a kéziratot. Mikor azonban oldallevonatban újra elolvasta, kidobatta, és át­tördelte az oldalt. „Én szeretem a latint" mondta minden tárgyi érvelés helyett, és ezzel bevég­ződött írásom pályafutása. Gábor István így jellemzi a la­tin kiszorításának politikai hát­terét: „Ama ostoba felfogás je­gyében, hogy a nyelvek világ­nézeti tartalmat hordoznak, ezért például az angol, a francia, az olasz kapitalista nyelv lett, a la­tin pedig a volt uralkodó osztá­lyok monopóliumává alakult.” A cikknek lényegében ebben is iga­za van, de itt egy mélyebb me­chanizmus is tetten érhető. Az a folyamat, ahogy az abszolút dik­tatúra például a népi kollégisták sok forradalmi kezdeményezését is a képtelenségig eltorzítva, ho­gyan változtatta minden fejlődés ellenségévé. Ma természetesen nemcsak, hogy elénekelhetném a régi érzel­mes sanzonnal, hogy, anyám, én nem ilyen lovat akartam, vagyis, ha tudtam volna, mi lesz belőle, dehogy írtam volna meg azt a soha meg nem jelent cikket. Ma úgy érzem, hogy ettől függetle­nül sem lett volna igazam. En­nek alátámasztására — ezért írom ezeket a sorokat — szeret­ném néhány fontos szemponttal kiegészíteni Gábor István érveit. Először is azzal, hogy a latinos kultúrát egyszerűen nem lehet a magyar művelődésből kiiktatni. Erre semmilyen uralom, semmi­lyen erőszak, ha százszor meg­próbálná, akkor sem lenne ké­pes. A magyarnak a magyar nyelv az anyanyelve, ha már a la­tinnál tartunk, „lingua materna”, sokkor pedig mondták a régiek, a latin meg „lingua paterna” — talán nem kell lefordítani. Múltunk egy része latinul ma­radt fenn, irodalmunk, nem aka­rom az általános igazságot pél­dákkal gyengíteni, telisteli van olyan latinos (és persze bibliai) fogalmakkal, szavakkal, kifejezé­sekkel és képekkel, amelyeket költőink, íróink úgy használnak, mintha magyarul volnának. Nem tudom, vajon nem a latin hiánya az egyik oka-e annak, hogy a mai (vagy tegnapi?) ifjúság egyre jobban elszakad(t) a régi magyar irodalomtól. A velük való beszél­getésben néha ijedten tapaszta­lom, hogy még a törekvő, a szor­galmas diákok nagy része is za­vartan néz, mikor közismert vers egy latinos kifejezésének értel­mét kérdezem. De az emberek tudatában megmaradt, hogy a latin a magyar műveltség szer­ves része, ezért sokan használ­nak latin kifejezéseket, idézete­ket, hogy művelteknek látssza­nak. Persze számtalanszor rosz­­szul, hibásan — a tudálékos fél­műveltség terjesztésének nagyobb dicsőségére. Itt van például a divatos „al­ternatíva” szó. Hányan használ­ják! „Két alternatíva között kell választani” mondják, vagy írják. Az alternatíva latinul eleve két lehetőség közti választást jelent; ahol kettő közt kell választani, ott nem két, hanem csak egy al­ternatíva van. De még a közírók is. Vasárnap délben a Kossuth­­rádió jegyzetírója bevezetőjében azon ironizált, hogy manapság elég egyetemi tanárnak lenni, hogy valaki politikai karriert csinál­hasson. (Mellesleg: bennem fel­támadt a gyanú, hogy néha nem fordítva van-e, egyik-másik ta­nár nem politikai érdemekért kapott-e katedrát?) Aztán a jegyzetíró mintegy figyelmezte­tőül felemelte az ujját, és Cicerót idézte — méghozzá latinul: „vi­­daent consulis, ne quid respub­lica detrimenti capi­tat”. Kérem, a szedő urakat, szedjék az idéze­tet ilyen hibásan: consules he­lyett consulis és capiat helyett capitat. (Azon most nem érde­mes meditálni, hogy az eredeti Cicero-szónoklatban caperet van, mert ott a mondat egy függő szerkezetben szerepel.) De hogy ez a rádiójegyzetben nem sajtó­hiba volt, azt bizonyítja, hogy a szerző maga olvasta fel. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen ara­busul, idézné az ember a régi mondást, mondhatta volna tehát magyarul: ügyeljenek a konzu­lok, hogy a köztársaság — vagy az állam, vagy a közérdek — ne károsodjék. De akkor hol marad a latinos műveltség látszata? Végül talán a legfontosabb.­­ A gellérthegyi hajnali szikla­­templom barlangja a M. N.-ben Unokáink sem fogják látni (ja­nuár 26.) című cikke szerint a Fővárosi Fürdőigazgatóság tu­lajdonában van, ami esetleg meg­nehezíti a barlangnak régebbi formájában történő hasznosítá­sát, helyreállítását. A sziklatemplomot kezelő Pá­losrendiek kitelepülése után az üres barlang nemkívánatos ele­mek búvóhelyévé vált, ezért a Fővárosi Tanács a hatalmas bar­langbejáratot vastag kőfallal el­zárta. Mint a Vituki Karsztvíz­kutató Osztályának akkori vezetője, szerettem volna ezt a gazdátlan barlangot elsősorban a gellérthegyi termálforrások rend­szeres vizsgálatára és más karszt­­hidrológiai kutatások céljaira igénybe venni, különféle műsze­rekkel, felszereléssel ellátni. E célból azonban a Vituki részé­re a tulajdonjogot vagy haszná­lati jogot kellett volna megsze­reznem. Beható kutatásokat vé­geztem a Telekkönyvi Hivatal­nál, a Fővárosi Tanácsnál stb. de sehol sem találtam arra vonatko­zó adatot, hogy kinek vagy mi­lyen szervnek a nevére lenne a barlang telekkönyvezve. Még csak a használatbavételt engedé­lyező vagy magát erre illetékes­nek tartó szervet sem találtam. Hogy a barlang használatának legalább valamilyen legálisnak látszó alapot biztosítsak, a Főv. Tanácstól „kapunyitási enge­délyt" kértem, amit meg is kap­tam. E­­nek alapján 1962-ben ki­­bon­tattam a kőfal egy részét és ott­ elzárható ajtót­ létesítettünk. A barlangban mélyített fúrással feltártuk a Gellért fürdő által nem befolyásolt termálvizet, ennek szint- és minőségváltozásait re­gisztráló műszereket helyeztünk el és több éven át távvezetékek útján a Gellért-hegy többi ter­málforrásának jellemzőit is fo­lyamatosan mértük. A vizsgála­tok a nemzetközi szakkörökben is elismert tudományos eredmé­nyeken kívül hozzájárultak a Dunában fakadó „szökevényfor­rások" feltárásához, hasznosítá­sához is. A Karsztvízkutató Osztály meg­szűnte után abbamaradtak ezek a rendszeres vizsgálatok és 1976- ban a Főv. Fürdőigazgatóságnál akkor még működő, kutatásokkal is foglalkozó laboratórium szak­embereinek kérésére a Vituki a barlangot és felszerelését hasz­nálatra átengedte a Fürdőigaz­gatóságnak. Itt rövid ideig még folytatták a vizsgálatokat, de ezek később abbamaradtak, a mű­szereket beszerelték és jelenleg a barlang sivár lomtár, amelynek csak a kulcsa, de nem a tulajdon­joga a Für­dőigazgatóságé. Jelenlegi törvényeink szerint a barlangok állami tulajdont képe­ző természeti kincsek, melyek­nek védelme, hasznosításának, ere­deti formájuk mesterséges át­alakításának engedélyezése a Környezetvédelmi és Vízgazdál­kodási Minisztérium hatásköré­­be tartozik. Tehát a KVM-től kell a sziklatemplom létesítésé­hez engedélyt kérni. Az engedé­lyezésnek véleményem szerint semmi akadálya sem lesz, mert a barlang természetes járatá­nak, képződményeinek megbontására, megváltoztatására nem lesz szük­ség. Ezért főleg csak pénzügyi aka­dálya van annak, hogy ezt a bar­langot újra sziklatemplommá ala­kítsák, ami nem egyedül az egy­ház szempontjából lenne előnyös, hanem fővárosunk egy nagy ide­genforgalmi értékkel is gazdagod­na. Dr. Kessler Hubert Szeretem Ráday Mihály városvédő műsorát, nagy elismeréssel adózva igyekezetének, de szivből kívánom, hogy sorozatának címszava — „Uno­káink sem fogják látni" — soha ne váljék valóra. Ellenkezőleg ! Hagy­junk nekik is valamit, ami régi be­csületes múltunkból még megmaradt, amit szorgos kezek igyekeznek­­ a szebb jövő reményében megmenteni. Olvastam a Magyar Nemzet decem­ber 31-i számában erről szóló cikkét is, amelynek végén említést tesz az általam is igen tisztelt Del Medico Imrével folytatott beszélgetéséről, aki a Gellért Szállóval szemben volt sziklakápolna újbóli megnyitását ja­vasolta. Eszembe jut egy, az 1-es bu­szon véletlenül kihallgatott beszélge­tés. Kis csoport volt, lehettek öten­­hatan, különböző külföldi államokból egy magyar kíséretében. Eszperantóul beszéltek. Amikor meglátták a hegy­oldalban éktelenkedő förtelmes tég­lafalat, az egyik megkérdezte. — Mi volt ott, hogy befalazták? — Szikla­­kápolna. — Szép, de miért falazták be? Azt mondtad, hogy nálatok már rég elsimultak az ellentétek és min­den rendben van. — No igen, de ez még kissé várat magára. — Jé, Jó, de meddig? — Tényleg! — Még meddig? A növekvő idegenforgalom és II. János Pál pápa várható látogatása al­kalmából is időszerű lenne a „Felsza­badulási Emlékmű” alatti, szinte an­nak védelmében lévő sziklabarlangot a hozzá tartozó kolostorral együtt eredeti rendeltetésének visszaadni, abban Mártának, a Magyarok Pátró­­nájának vagy Nagyboldogasszonynak oltárt állítani, a kolostorban a kápol­na őrzőinek és gondozóinak otthont biztosítani. Garamszegi Pál Sziklakápolna 'Trile V CU sorok írója nem klasszika-filoló­gus, egyáltalán nem filológus. Az egyetemen nem hallgattam sem latint, sem semmiféle nyelvet, semmi olyan pályára nem készül­tem, amelyben a latinra szüksé­gem lett volna. Mégis óriási se­gítségemre volt A nyelvtanulás­ban. Oktatásában a latin nyelv sokszázados hagyományra tá­maszkodik. Régen kicsiszolódott az egész nyelv racionális átvilá­gítása és mivel holt nyelv, ez sem térben, sem időben nem vál­tozik. És ez a racionálisan fel­­dolgozott nyelvi szerkezet segí­tett nekem megérteni és elren­dezni minden nyelv gondolkodá­sát, amelynek tanulásába bele­fogtam. És nemcsak a latin nyel­vekbe, a germán, a szláv nyel­vekbe, sőt, segített jobban meg­érteni saját anyanyelvemet, de még a sémi nyelveket is. És — talán különösnek hangzik, pedig természetes — elsősorban a kü­lönbségek tisztánlátásával. Gon­dolkodni annyi, mint viszonyíta­ni. A latin ez a nem változó, szi­lárd viszonyítási alap volt szá­momra, és nemcsak számomra. Gábor István szerint a­ diákság egy része érzi már a hiányt, és önként fordul a latin felé. Jó jel, ha igaz. Ebben a magyar Azer­bajdzsánban mi most gyorsan mérföldeket akarunk haladni. De a mérföldekhez minden egyes lépést meg kell tenni. Czimer József Megjelenik a Magyar Nemzet-emlékkönyv A Magy­ar Nemzet története a magyar nemzet története — A betiltástól az újraindulásig - Rákosi telefonál - Mi történt a Petőfi Körben? - Illyés Gyula nem jelenhet meg — A közmegegyezés hajszálerei — Rendkívüli napok, rendkívüli lapok Örömmel közöljük olvasóinkkal, hogy 1989 első negyedévében megjelentetjük a Magyar Nemzet emlékkönyvét. Tekintettel a nagy érdeklődésre, a könyv már most előjegyezhető. A 336 oldalas kötet ára 157 forint plusz postaköltség. _ Megrendelhető a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat értékesítési főosztályán (1906 Budapest, postafiók 223.), az alábbi megrendelő­lap beküldésével, felbélyegzett borítékban vagy postai levelező­lapra ragasztva. MEGRENDELŐLAP Megrendelem a Magyar Nemzet emlékkönyve című kötetet példányban. A megrendelő neve:.. Címe:...*...............................................(város) ... (irányítószám) ..................................................................................(utca, házszám) Közületi megrendelő esetén az ügyintéző neve, telefonja: A megrendelt példányok ellenértékét (a 157,5 forint plusz pos­taköltség) a kapott számla alapján a Pallas egyszámlájára átutal­juk. A vételárat utánvéttel egyenlítem ki. (A megfelelő szöveg aláhúzandó) aláírás, személyi szám vagy bélyegző Vita helyett döntsünk a képviselői visszahívásról Ma, amikor országunk mind gazda­ságilag, mind politikailag riasztó ké­sésben van, megengedhetetlen idő­veszteségnek és éppen ezért megen­gedhetetlen eljárásnak tartjuk mate­matikai életünk­­ kiemelkedő képvise­lőjének, a Magyar Nemzet január 20-i számában megjelent olvasói levelére, a viIi. kerületi választási elnökség, illetve a Belügyminisztérium által adott és a Magyar Nemzet január 21-i számában megjelent válaszokat. Ez utóbbiak ugyanis ahelyett, hogy az olvasói levél által javasolt, jelentős pénzt és időt megtakarító matemati­kai statisztikai módszert köszönettel vennék, és — arra rá alapozva — a visszahívási eljárás minél egyszerűbb és rövidebb, természetesen jogszerű lefolytatását célzó konkrét lépéseket tartalmaznának, csak a levél címével vitatkoznak. Azt rosszindulatúnak mi­nősítik, jóllehet korábban mind a saj­tóban, mind a rádióban és a televí­zióban számos olyan hivatalos állás­­foglalás jelent meg, amely első lépés­nek, éppen az aláírások valódiságá­nak, az aláírók (helyi) illetékességé­nek szerintünk is szükséges ellenőr­zését jelölték meg. A 4 matematikus által javasolthoz hasonló egyszerű ma­tematikai módszerek hozzásegítenek ahhoz, hogy érzékeny, vitatott kér­déseket objektíven, minden vitázó fe­let megnyugtatóan döntsünk el. E visszahívási javaslatok a lakosság széles rétegeinek érdeklődését kavar­ják fel és az eljárás elhúzódása nem­­kívánatos bizonytalanságot okoz, ezért — éppen a hatóságok iránti bi­zalom megőrzése végett is — jogosan igényeljük a válaszközlemény szer­zőitől, hogy az olvasói levélre sürgő­­sen érdemben is válaszoljanak. Szemerédi Endre akadémikus Szász Domokos tudományos tanácsadó, a matematikai tudomány doktora Krámli András tudományos főmunkatárs, a matematikai tudomány kandidátusa Általában szívesen és egyet­értéssel olvasom Lőcsei Gabriel­la írásait a Magyar Nemzetben. Úgy érzem, többnyire fontos és igaz ügyek mellett áll fel felelős­ségteljesen, s ez ügyek fontos és igaz voltáról meggyőzi olvasóit. Éppen ezért döbbentett meg és késztet nyilvánosságot igénylő tiltakozásra, amit a Bozóky Évá­val készített „adventi” interjúba szőtt bele Pikter Emmiről. Nem Bozóky Éva nyilatkozatá­val vitázom. Megértem, hogy ő még ima is elfogult mély haraggal vonja egybe azokat a személye­ket, akik részesek voltak és aki­ket részesnek vélt az őt és család­ját ért szörnyűségekben. Megér­tem azt is, hogy még holtában sem bocsátotta meg Pikter Em­mi, hogy megmutatni sem merte neki a kisfiát, addig, amíg erre engedélyt nem kapott. Mint Pikier Emmi egykori ta­nítványa, munkatársa, s most a róla elnevezett intézet igazgatója, én az újságíró kérdése és a benne foglalt gyanúsítás és ítélet ellen tiltakozom, amelyet így fogalma­zott meg: „Pikier Emmi, akinek az intézetében megeshettek olyan galád »átkeresztelések­« és gyer­mekeltűnések, mint amilyen Ma­tyivel is történt, azonos azzal a Pikier Em­mivel, aki egészen a hetvenes évek kezdetéig elvi irá­nyítója és meghatározója volt az intézeti, de a családban történő csecsemőondozásnak is?” E mondat leírása előtt az új­ságírói felelősség kötelezte volna arra, hogy utánanézzen: felelős volt-e Pikter Emmi a névváltozta­tásért és a gyerek álnéven való elhelyezéséért (hiszen ezt Bozó­ky Éva sem állítja s nem is ál­líthatja). S vajon mit kellett vol­na, tennie Pikter Emilnek, ami­kor bevitték az intézetbe „Tóth Pétert”, akiben ő esetleg fel is ismerte Donáth Matyit? Azt kel­lett volna mondania, nem vállal­ja, hanem vigyék máshová? Nem ő ezt tette, hanem neki is, mint minden más gyereknek, aki a 32 éven át általa vezetett intézetben nevelkedett, igyekezett a vélemé­nye és tapasztalatai szerint leg­jobb gondoskodást nyújtani an­nak érdekében, hogy a családi környezetet nélkülözni kénysze­rülve is egészséges személyiség­gé válhassanak. Nevelési koncepcióját és gya­korlatát­­ a WHO támogatásával Senki nem nevezte a Magyar Nemzet hasábjain „sztálinista funkcionáriusnak” Pikter Emmit. Az 1988. december 23-i lapszám­ban megjelent Tegnapi adventek című beszélgetés riportalanya, Bozóky Éva — kinek a gyermeke olyan „súlyosan hospitalizálódott” állapotba jutott a Pikter Emmi intézetében töltött kénytelen évek alatt, hogy szakszerű és sze­retetteljes foglalkozás ellenére is tizennyolc éves korára tudta csak „behozni azt a lemaradást, amit a Lóczy utcai otthon okozott"­­, rendkívül higgadtan és tárgyila­gosan csak ennyit mondott: „Jó szakember volt Pikter Emmi, de nem volt jó ember.” A beszélge­tés készítője, e sorok írója ugyan váltig csodálkozott, orvosról szól­va hogyan lehet jó szakember az, aki nem jó ember, de mivel ennél a dilemmánál, orvosok szerepe az önkényuralom idején, fontosabb témák hajtották előre kérdései megfogalmazásában, magába fojtotta csodálkozását is, kételye­it is. Dr. Fáik Judit levelének azért örülök tehát, mert válaszként al­kalmam van közzétenni azt a meggyőződésemet, hogy az az or­vos, akinek szakmai szempontok szerint bizonyára méltán nem­zetközi hírű intézetében akár csak egyetlen gyermek is olyan súlyos fejlődésbeli károsodást szenved­het, mint a cikkben emlegetett kisfiú, ahol akár csak egy egész­séges csecsemőből is beteg — hosszan tartó pszichológiai, pszi­chiátriai kezelésre szoruló — kis­gyermek lesz, az az orvos meg­szegi orvosi esküjét. Aki pedig egy vonatkozásban megszegi or­vosi esküjét, az véleményem szerint mindvalahány hasznos és korszerű publikációja, módszer­tani eredménye ellenére sem mél­tó a kollégák és az utódok tiszte­letére, példaképszerű fölemlege­tésére. Pikter Emmi intézetében pedig — jól tudjuk — nem Bozó­ky Éva gyermeke volt az egyet­len, anyja melléről az ávósok ál­tal letépett, odahurcolt, ott átke­resztelt, „­kettős könyveléssel” közört csecsemő. Adósság " és at­tól tartok, jóvátehetetlen adós­ság 'ezeknek­­az ártatlan „apró­szenteknek” a kálváriáját föltárni és jóvátenni. Számomra nem az a kérdéses Pikter Emmi intézetvezetői és gyermekgyógyászati magatartó­végzett utóvizsgálatok is igazol­ták. Azt mutatták, hogy az inté­zetében nevelkedett gyerekek serdülő és fiatal felnőtt koruk­ban általában nem mutatták azo­kat a tüneteket, amelyeket a szakirodalomban addig mint az intézeti nevelés elkerülhetetlen következményeit tartottak szá­nton. Hogy Donáth Matyit meny­nyire sikerült a károsodástól megóvni, s ha nem, miért nem, azt ma már nem tudom eldönte­ni (magam akkor még nem dol­goztam az intézetben). De azt tudom — és ezt a nevelési kérdé­sekben járatos újságírónak is tudnia kellene —, hogy Pikter Emmi nemcsak a hetvenes évek kezdetéig volt „elvi irányítója és meghatározója” az intézeti és családi csecsemőgondozásnak. Nemcsak azért nem, mert a het­venes évek végén ment nyug­díjba (de 1984-ben bekövetkezett haláláig aktívan dolgozott), ha­nem elsősorban azért, mert a rossz hagyományokkal szakító, a látványos nevelési divatokat és hangzatos szavakat elutasító, ere­deti és egységes koncepción ala­puló, mindennapos aprómunkával megvalósított gyakorlati és tudo­mányos életműve ma is iránymu­tató. Nemcsak a magyar csalá­dok és a magyar kisgyermek­­intézmények tanultak tőle (utób­biak többek között éppen azt, hogy hogyan nyújthatják az in­tézményekben nevelkedő csecse­mőknek azt az érzelmi biztonsá­got adó, folyamatos, meghitt kap­csolatot, amely harmonikus fejlő­désük egyik legfontosabb felté­tele), külföldön halála óta is több munkáját adták ki. Itthon csak intézetünk, a „Lóczy” és né­hány gyermekintézmény egy-egy osztálya vette fel a nevét, Fran­ciaországban 1984 óta, az NSZK- ban 1987 óta egy-egy­­kisgyermek­nevelési­­társaság viseli. Szeretném, ha levelem helyet kapna a lapban, vagy ha más módot találnának arra, hogy Pik­ter Emmi emléke ne igazságtala­nul, mint ,,sztálinista funkcioná­riusé", hanem mint­ a magyar és­­ nemzetközi gyermekegészségügy és -nevelés kimagasló egyénisé­géé maradjon meg a magyar ol­vasók tudataiban. Dr. Fáik Judit, a Csecsemőotthonok Pikter Emmi ngel Országos Módszertani Intézetének főigazgató főorvosa sában, hogy az ávó által hozzá vitt gyermekeket befogadta, ha­nem az, hogy nem teremtett nekik olyan lehetőséget, ahol fejlődésü­ket biztosította volna. Továbbá, hogy hozzátartozóikat­­még akkor sem engedte a közelükbe ezeknek a kicsinyeknek, amikor viszony­lag kis kockázatvállalással ez már lehetséges lett volna. A féle­lem nem magyarázat. Félelemre mindig adódik alkalom, kivált­képpen annak, aki az emberélet megőrzésére tette föl életét. Ma, a korlátozások nélkül megnöve­kedett idegenforgalom idején, gyermekkórházi ügyeleteken nem­egyszer látni olyan terrorista cselekedeteikről nevezetes népek képviselőit, akikről semelyik or­vos vagy nővér, nem tudja előre, golyót eresztenek-e belé vagy kést rántanak elő, ha nem az elkép­zeléseik szerint foglalkoznak gyermekeikkel. És mégis a lehető legmegfelelőbb orvosi ellátást kapják a kis idegenek -Ha nem így történne, per és meghurcolta­tás, nyilvánosság előtti megszé­gyenítés várna az egészségügyi dolgozóikra. Félelmeiket egyetlen bíróság sem tekintené enyhítő kö­rülménynek. Elismerem, hogy elsősorban nem Pikter Emmiről kellene vi­tázni akkor, amidőn a személyi kultusz éveinek hivatásukhoz, es­küjükhöz méltatlan orvosait ku­tatjuk. Hiszen — ezt is sokan tudják — a koncepciós perek fi­ziológiai „sikerét” is szaktudá­sukkal készségesen közreműködő orvosok biztosították. Mert te­kintélyes kollégái mondják, el­hiszem, hogy Pikter Emmi elmé­leti, módszertani munkássága, szervezőereje csakugyan tiszte­letet érdemel..· Ámbár nem tu­dom, hogy mindehhez — elméleti munkásság, publikációk, jól szer­­­vezett intézet — nem készséges együttműködésével, „megbízható­ságával” érdemelte-e ki a lehető­séget, elvéve a teret esetleg olyas­valakitől, aki emberként is, szakemberként is egyformán jól megállta volna a helyét. Amit nem tudok se elismerni, se ebhbn­­.. nd,( jaz az,, hogy e.Ló­szít­ó­ utcai csecsemőotthont arról az orvos­ról kell ma, 1989-ben megnevezni, aki­­­ félelemből vagy egyéb megfontolásból? — végső soron együttműködött az ávóval. Ez az együttműködés pedig létezett. Lőcsei Gabriella Ki volt Pikter Emmi? Kedd, 1ΘΒ9. február 7.

Next