Magyar Nemzet, 1989. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-07 / 32. szám
A latin Gábor István minapi vezércikkéhez („Latintanulás") volna mondanivalóm. Nyilvános önbírálattal szeretném kezdeni. Nem volna rá szükségem, mert a tévedésem nem nyilvánosan történt, és az egyetlen tanúja Boldizsár Iván — már nem él. 1947- ben hetilapjában, az Új Magyarországban Boldizsár Iván munkatársa voltam. Az voltam illegalitásban is, amikor az Ellenállást megalapította, és engem vett maga mellé munkatársnak, mikor pedig én azt sem tudtam, hogy az újságírást eszik vagy isszák. Amit azután az újságírásból egyáltalán meg lehet tanulni, azt tőle tanultam, úgyhogy mikor ő lebukott, már egyedül tudtam csinálni. Mikor a felszabadulás után létrehozta az Új Magyarországot, ismét odavett (mint 1956-ban, mikor a rövid életű Hétfői Hírlapot megszervezte, újra odakért a kulturális rovat vezetőjének). Boldizsár, akinek pályafutását elég sok — nem alaptalan — bírálat is érte, kétségtelenül Európa egyik legkiválóbb szerkesztője volt. Egyik jó tulajdonságaként ismertem meg, hogy hagyta a munkatársait dolgozni. Nem „feküdt rá” sem stílusával, sem elgondolásaival munkatársaira, örült saját ötleteiknek (legfeljebb az általa ismert vagy vélt politikai határokat nem engedte átlépni). Két ízben történt csupán, hogy cikkemet csak keserves hümmögés után adta nyomdába. Az egyik esetben arról írtam, hogy helytelenül járunk el, amikor minden szovjet filmet agyba-főbe dicsérünk, az olvasó elveszti a bizalmát — nemcsak a szovjet film iránt, mikor az agyondicsért filmet megnézve azt látja, hogy rossz, de a sajtó iránt is. Mondjuk meg a gyenge filmről, hogy gyenge, a jóról, hogy jó. Igazam van, óckodott, de ehhez valamilyen szovjet jóváhagyás kellene. Elmentem a Gorkij-fasorba a Szovexport (a szovjet film képviselete) vezetőjéhez, akiről korábban is úgy tapasztaltam, mintha bízott volna bennem, és hosszú vita után beleegyezett a közlésbe. A cikk lemehetett a nyomdába, én korrigáltam is. Mikor Boldizsár a hasáblevonatot elolvasta, hirtelen a papírkosárba dobta: „Nem, nem adom le. Ezt nem lehet leadni !” A másik konfliktusom, és erről akarok itt beszélni, egy másik cikkemmel kapcsolatban volt, amelyet arról írtam, hogy a latintanítás túlteng a gimnáziumainkban. Nem fogadtam el a jelen állapotot védelmezők érvelésének hamisságát. Láttam az egyetemen sokaságát az olyanoknak, akik érettségiztek latinból, de nemcsak, hogy nem tudtak latinul, de a legegyszerűbb szövegeket sem tudták kisillabizálni. Nem éreztem hitelesnek, hogy orvosoknak, ügyvédeknek elengedhetetlen a latin. Orvos barátaim nem tudtak latinul, azokat a bizonyos anatómiai elnevezéseket ugyanígy be kellett biflázniok, mintha törökül volnának és jogász barátaim sem eredetiben olvasták a Pandektákat. A legfontosabbnak azonban azt tartottam, hogy ókonzervatív tanítási rendünk nem ad elég helyet sem a modern természettudományok, sem a modern világnyelvek oktatásának. Boldizsár elolvasta a cikket, aztán furcsán rám nézett: „Hogyhogy? Éppen te írod ezt a cikket, akiről mindnyájan tudjuk, milyen jó latinos vagy és eredetiben olvasol latin auktorokat?" „Igen, úgy érzem, éppen ezért nekem kötelességem megírni. Milyen hitele volna annak, ha olyan írná meg, aki semmit sem konyit a latinhoz, vagy aki a középiskolában csak vergődött vele?" Boldizsár látható ellenérzéssel nyomdába adta a kéziratot. Mikor azonban oldallevonatban újra elolvasta, kidobatta, és áttördelte az oldalt. „Én szeretem a latint" mondta minden tárgyi érvelés helyett, és ezzel bevégződött írásom pályafutása. Gábor István így jellemzi a latin kiszorításának politikai hátterét: „Ama ostoba felfogás jegyében, hogy a nyelvek világnézeti tartalmat hordoznak, ezért például az angol, a francia, az olasz kapitalista nyelv lett, a latin pedig a volt uralkodó osztályok monopóliumává alakult.” A cikknek lényegében ebben is igaza van, de itt egy mélyebb mechanizmus is tetten érhető. Az a folyamat, ahogy az abszolút diktatúra például a népi kollégisták sok forradalmi kezdeményezését is a képtelenségig eltorzítva, hogyan változtatta minden fejlődés ellenségévé. Ma természetesen nemcsak, hogy elénekelhetném a régi érzelmes sanzonnal, hogy, anyám, én nem ilyen lovat akartam, vagyis, ha tudtam volna, mi lesz belőle, dehogy írtam volna meg azt a soha meg nem jelent cikket. Ma úgy érzem, hogy ettől függetlenül sem lett volna igazam. Ennek alátámasztására — ezért írom ezeket a sorokat — szeretném néhány fontos szemponttal kiegészíteni Gábor István érveit. Először is azzal, hogy a latinos kultúrát egyszerűen nem lehet a magyar művelődésből kiiktatni. Erre semmilyen uralom, semmilyen erőszak, ha százszor megpróbálná, akkor sem lenne képes. A magyarnak a magyar nyelv az anyanyelve, ha már a latinnál tartunk, „lingua materna”, sokkor pedig mondták a régiek, a latin meg „lingua paterna” — talán nem kell lefordítani. Múltunk egy része latinul maradt fenn, irodalmunk, nem akarom az általános igazságot példákkal gyengíteni, telisteli van olyan latinos (és persze bibliai) fogalmakkal, szavakkal, kifejezésekkel és képekkel, amelyeket költőink, íróink úgy használnak, mintha magyarul volnának. Nem tudom, vajon nem a latin hiánya az egyik oka-e annak, hogy a mai (vagy tegnapi?) ifjúság egyre jobban elszakad(t) a régi magyar irodalomtól. A velük való beszélgetésben néha ijedten tapasztalom, hogy még a törekvő, a szorgalmas diákok nagy része is zavartan néz, mikor közismert vers egy latinos kifejezésének értelmét kérdezem. De az emberek tudatában megmaradt, hogy a latin a magyar műveltség szerves része, ezért sokan használnak latin kifejezéseket, idézeteket, hogy művelteknek látsszanak. Persze számtalanszor roszszul, hibásan — a tudálékos félműveltség terjesztésének nagyobb dicsőségére. Itt van például a divatos „alternatíva” szó. Hányan használják! „Két alternatíva között kell választani” mondják, vagy írják. Az alternatíva latinul eleve két lehetőség közti választást jelent; ahol kettő közt kell választani, ott nem két, hanem csak egy alternatíva van. De még a közírók is. Vasárnap délben a Kossuthrádió jegyzetírója bevezetőjében azon ironizált, hogy manapság elég egyetemi tanárnak lenni, hogy valaki politikai karriert csinálhasson. (Mellesleg: bennem feltámadt a gyanú, hogy néha nem fordítva van-e, egyik-másik tanár nem politikai érdemekért kapott-e katedrát?) Aztán a jegyzetíró mintegy figyelmeztetőül felemelte az ujját, és Cicerót idézte — méghozzá latinul: „vidaent consulis, ne quid respublica detrimenti capitat”. Kérem, a szedő urakat, szedjék az idézetet ilyen hibásan: consules helyett consulis és capiat helyett capitat. (Azon most nem érdemes meditálni, hogy az eredeti Cicero-szónoklatban caperet van, mert ott a mondat egy függő szerkezetben szerepel.) De hogy ez a rádiójegyzetben nem sajtóhiba volt, azt bizonyítja, hogy a szerző maga olvasta fel. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul, idézné az ember a régi mondást, mondhatta volna tehát magyarul: ügyeljenek a konzulok, hogy a köztársaság — vagy az állam, vagy a közérdek — ne károsodjék. De akkor hol marad a latinos műveltség látszata? Végül talán a legfontosabb. A gellérthegyi hajnali sziklatemplom barlangja a M. N.-ben Unokáink sem fogják látni (január 26.) című cikke szerint a Fővárosi Fürdőigazgatóság tulajdonában van, ami esetleg megnehezíti a barlangnak régebbi formájában történő hasznosítását, helyreállítását. A sziklatemplomot kezelő Pálosrendiek kitelepülése után az üres barlang nemkívánatos elemek búvóhelyévé vált, ezért a Fővárosi Tanács a hatalmas barlangbejáratot vastag kőfallal elzárta. Mint a Vituki Karsztvízkutató Osztályának akkori vezetője, szerettem volna ezt a gazdátlan barlangot elsősorban a gellérthegyi termálforrások rendszeres vizsgálatára és más karszthidrológiai kutatások céljaira igénybe venni, különféle műszerekkel, felszereléssel ellátni. E célból azonban a Vituki részére a tulajdonjogot vagy használati jogot kellett volna megszereznem. Beható kutatásokat végeztem a Telekkönyvi Hivatalnál, a Fővárosi Tanácsnál stb. de sehol sem találtam arra vonatkozó adatot, hogy kinek vagy milyen szervnek a nevére lenne a barlang telekkönyvezve. Még csak a használatbavételt engedélyező vagy magát erre illetékesnek tartó szervet sem találtam. Hogy a barlang használatának legalább valamilyen legálisnak látszó alapot biztosítsak, a Főv. Tanácstól „kapunyitási engedélyt" kértem, amit meg is kaptam. Enek alapján 1962-ben kibontattam a kőfal egy részét és ott elzárható ajtót létesítettünk. A barlangban mélyített fúrással feltártuk a Gellért fürdő által nem befolyásolt termálvizet, ennek szint- és minőségváltozásait regisztráló műszereket helyeztünk el és több éven át távvezetékek útján a Gellért-hegy többi termálforrásának jellemzőit is folyamatosan mértük. A vizsgálatok a nemzetközi szakkörökben is elismert tudományos eredményeken kívül hozzájárultak a Dunában fakadó „szökevényforrások" feltárásához, hasznosításához is. A Karsztvízkutató Osztály megszűnte után abbamaradtak ezek a rendszeres vizsgálatok és 1976- ban a Főv. Fürdőigazgatóságnál akkor még működő, kutatásokkal is foglalkozó laboratórium szakembereinek kérésére a Vituki a barlangot és felszerelését használatra átengedte a Fürdőigazgatóságnak. Itt rövid ideig még folytatták a vizsgálatokat, de ezek később abbamaradtak, a műszereket beszerelték és jelenleg a barlang sivár lomtár, amelynek csak a kulcsa, de nem a tulajdonjoga a Fürdőigazgatóságé. Jelenlegi törvényeink szerint a barlangok állami tulajdont képező természeti kincsek, melyeknek védelme, hasznosításának, eredeti formájuk mesterséges átalakításának engedélyezése a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium hatáskörébe tartozik. Tehát a KVM-től kell a sziklatemplom létesítéséhez engedélyt kérni. Az engedélyezésnek véleményem szerint semmi akadálya sem lesz, mert a barlang természetes járatának, képződményeinek megbontására, megváltoztatására nem lesz szükség. Ezért főleg csak pénzügyi akadálya van annak, hogy ezt a barlangot újra sziklatemplommá alakítsák, ami nem egyedül az egyház szempontjából lenne előnyös, hanem fővárosunk egy nagy idegenforgalmi értékkel is gazdagodna. Dr. Kessler Hubert Szeretem Ráday Mihály városvédő műsorát, nagy elismeréssel adózva igyekezetének, de szivből kívánom, hogy sorozatának címszava — „Unokáink sem fogják látni" — soha ne váljék valóra. Ellenkezőleg ! Hagyjunk nekik is valamit, ami régi becsületes múltunkból még megmaradt, amit szorgos kezek igyekeznek a szebb jövő reményében megmenteni. Olvastam a Magyar Nemzet december 31-i számában erről szóló cikkét is, amelynek végén említést tesz az általam is igen tisztelt Del Medico Imrével folytatott beszélgetéséről, aki a Gellért Szállóval szemben volt sziklakápolna újbóli megnyitását javasolta. Eszembe jut egy, az 1-es buszon véletlenül kihallgatott beszélgetés. Kis csoport volt, lehettek ötenhatan, különböző külföldi államokból egy magyar kíséretében. Eszperantóul beszéltek. Amikor meglátták a hegyoldalban éktelenkedő förtelmes téglafalat, az egyik megkérdezte. — Mi volt ott, hogy befalazták? — Sziklakápolna. — Szép, de miért falazták be? Azt mondtad, hogy nálatok már rég elsimultak az ellentétek és minden rendben van. — No igen, de ez még kissé várat magára. — Jé, Jó, de meddig? — Tényleg! — Még meddig? A növekvő idegenforgalom és II. János Pál pápa várható látogatása alkalmából is időszerű lenne a „Felszabadulási Emlékmű” alatti, szinte annak védelmében lévő sziklabarlangot a hozzá tartozó kolostorral együtt eredeti rendeltetésének visszaadni, abban Mártának, a Magyarok Pátrónájának vagy Nagyboldogasszonynak oltárt állítani, a kolostorban a kápolna őrzőinek és gondozóinak otthont biztosítani. Garamszegi Pál Sziklakápolna 'Trile V CU sorok írója nem klasszika-filológus, egyáltalán nem filológus. Az egyetemen nem hallgattam sem latint, sem semmiféle nyelvet, semmi olyan pályára nem készültem, amelyben a latinra szükségem lett volna. Mégis óriási segítségemre volt A nyelvtanulásban. Oktatásában a latin nyelv sokszázados hagyományra támaszkodik. Régen kicsiszolódott az egész nyelv racionális átvilágítása és mivel holt nyelv, ez sem térben, sem időben nem változik. És ez a racionálisan feldolgozott nyelvi szerkezet segített nekem megérteni és elrendezni minden nyelv gondolkodását, amelynek tanulásába belefogtam. És nemcsak a latin nyelvekbe, a germán, a szláv nyelvekbe, sőt, segített jobban megérteni saját anyanyelvemet, de még a sémi nyelveket is. És — talán különösnek hangzik, pedig természetes — elsősorban a különbségek tisztánlátásával. Gondolkodni annyi, mint viszonyítani. A latin ez a nem változó, szilárd viszonyítási alap volt számomra, és nemcsak számomra. Gábor István szerint a diákság egy része érzi már a hiányt, és önként fordul a latin felé. Jó jel, ha igaz. Ebben a magyar Azerbajdzsánban mi most gyorsan mérföldeket akarunk haladni. De a mérföldekhez minden egyes lépést meg kell tenni. Czimer József Megjelenik a Magyar Nemzet-emlékkönyv A Magyar Nemzet története a magyar nemzet története — A betiltástól az újraindulásig - Rákosi telefonál - Mi történt a Petőfi Körben? - Illyés Gyula nem jelenhet meg — A közmegegyezés hajszálerei — Rendkívüli napok, rendkívüli lapok Örömmel közöljük olvasóinkkal, hogy 1989 első negyedévében megjelentetjük a Magyar Nemzet emlékkönyvét. Tekintettel a nagy érdeklődésre, a könyv már most előjegyezhető. A 336 oldalas kötet ára 157 forint plusz postaköltség. _ Megrendelhető a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat értékesítési főosztályán (1906 Budapest, postafiók 223.), az alábbi megrendelőlap beküldésével, felbélyegzett borítékban vagy postai levelezőlapra ragasztva. MEGRENDELŐLAP Megrendelem a Magyar Nemzet emlékkönyve című kötetet példányban. A megrendelő neve:.. Címe:...*...............................................(város) ... (irányítószám) ..................................................................................(utca, házszám) Közületi megrendelő esetén az ügyintéző neve, telefonja: A megrendelt példányok ellenértékét (a 157,5 forint plusz postaköltség) a kapott számla alapján a Pallas egyszámlájára átutaljuk. A vételárat utánvéttel egyenlítem ki. (A megfelelő szöveg aláhúzandó) aláírás, személyi szám vagy bélyegző Vita helyett döntsünk a képviselői visszahívásról Ma, amikor országunk mind gazdaságilag, mind politikailag riasztó késésben van, megengedhetetlen időveszteségnek és éppen ezért megengedhetetlen eljárásnak tartjuk matematikai életünk kiemelkedő képviselőjének, a Magyar Nemzet január 20-i számában megjelent olvasói levelére, a viIi. kerületi választási elnökség, illetve a Belügyminisztérium által adott és a Magyar Nemzet január 21-i számában megjelent válaszokat. Ez utóbbiak ugyanis ahelyett, hogy az olvasói levél által javasolt, jelentős pénzt és időt megtakarító matematikai statisztikai módszert köszönettel vennék, és — arra rá alapozva — a visszahívási eljárás minél egyszerűbb és rövidebb, természetesen jogszerű lefolytatását célzó konkrét lépéseket tartalmaznának, csak a levél címével vitatkoznak. Azt rosszindulatúnak minősítik, jóllehet korábban mind a sajtóban, mind a rádióban és a televízióban számos olyan hivatalos állásfoglalás jelent meg, amely első lépésnek, éppen az aláírások valódiságának, az aláírók (helyi) illetékességének szerintünk is szükséges ellenőrzését jelölték meg. A 4 matematikus által javasolthoz hasonló egyszerű matematikai módszerek hozzásegítenek ahhoz, hogy érzékeny, vitatott kérdéseket objektíven, minden vitázó felet megnyugtatóan döntsünk el. E visszahívási javaslatok a lakosság széles rétegeinek érdeklődését kavarják fel és az eljárás elhúzódása nemkívánatos bizonytalanságot okoz, ezért — éppen a hatóságok iránti bizalom megőrzése végett is — jogosan igényeljük a válaszközlemény szerzőitől, hogy az olvasói levélre sürgősen érdemben is válaszoljanak. Szemerédi Endre akadémikus Szász Domokos tudományos tanácsadó, a matematikai tudomány doktora Krámli András tudományos főmunkatárs, a matematikai tudomány kandidátusa Általában szívesen és egyetértéssel olvasom Lőcsei Gabriella írásait a Magyar Nemzetben. Úgy érzem, többnyire fontos és igaz ügyek mellett áll fel felelősségteljesen, s ez ügyek fontos és igaz voltáról meggyőzi olvasóit. Éppen ezért döbbentett meg és késztet nyilvánosságot igénylő tiltakozásra, amit a Bozóky Évával készített „adventi” interjúba szőtt bele Pikter Emmiről. Nem Bozóky Éva nyilatkozatával vitázom. Megértem, hogy ő még ima is elfogult mély haraggal vonja egybe azokat a személyeket, akik részesek voltak és akiket részesnek vélt az őt és családját ért szörnyűségekben. Megértem azt is, hogy még holtában sem bocsátotta meg Pikter Emmi, hogy megmutatni sem merte neki a kisfiát, addig, amíg erre engedélyt nem kapott. Mint Pikier Emmi egykori tanítványa, munkatársa, s most a róla elnevezett intézet igazgatója, én az újságíró kérdése és a benne foglalt gyanúsítás és ítélet ellen tiltakozom, amelyet így fogalmazott meg: „Pikier Emmi, akinek az intézetében megeshettek olyan galád »átkeresztelések« és gyermekeltűnések, mint amilyen Matyivel is történt, azonos azzal a Pikier Emmivel, aki egészen a hetvenes évek kezdetéig elvi irányítója és meghatározója volt az intézeti, de a családban történő csecsemőondozásnak is?” E mondat leírása előtt az újságírói felelősség kötelezte volna arra, hogy utánanézzen: felelős volt-e Pikter Emmi a névváltoztatásért és a gyerek álnéven való elhelyezéséért (hiszen ezt Bozóky Éva sem állítja s nem is állíthatja). S vajon mit kellett volna, tennie Pikter Emilnek, amikor bevitték az intézetbe „Tóth Pétert”, akiben ő esetleg fel is ismerte Donáth Matyit? Azt kellett volna mondania, nem vállalja, hanem vigyék máshová? Nem ő ezt tette, hanem neki is, mint minden más gyereknek, aki a 32 éven át általa vezetett intézetben nevelkedett, igyekezett a véleménye és tapasztalatai szerint legjobb gondoskodást nyújtani annak érdekében, hogy a családi környezetet nélkülözni kényszerülve is egészséges személyiséggé válhassanak. Nevelési koncepcióját és gyakorlatát a WHO támogatásával Senki nem nevezte a Magyar Nemzet hasábjain „sztálinista funkcionáriusnak” Pikter Emmit. Az 1988. december 23-i lapszámban megjelent Tegnapi adventek című beszélgetés riportalanya, Bozóky Éva — kinek a gyermeke olyan „súlyosan hospitalizálódott” állapotba jutott a Pikter Emmi intézetében töltött kénytelen évek alatt, hogy szakszerű és szeretetteljes foglalkozás ellenére is tizennyolc éves korára tudta csak „behozni azt a lemaradást, amit a Lóczy utcai otthon okozott", rendkívül higgadtan és tárgyilagosan csak ennyit mondott: „Jó szakember volt Pikter Emmi, de nem volt jó ember.” A beszélgetés készítője, e sorok írója ugyan váltig csodálkozott, orvosról szólva hogyan lehet jó szakember az, aki nem jó ember, de mivel ennél a dilemmánál, orvosok szerepe az önkényuralom idején, fontosabb témák hajtották előre kérdései megfogalmazásában, magába fojtotta csodálkozását is, kételyeit is. Dr. Fáik Judit levelének azért örülök tehát, mert válaszként alkalmam van közzétenni azt a meggyőződésemet, hogy az az orvos, akinek szakmai szempontok szerint bizonyára méltán nemzetközi hírű intézetében akár csak egyetlen gyermek is olyan súlyos fejlődésbeli károsodást szenvedhet, mint a cikkben emlegetett kisfiú, ahol akár csak egy egészséges csecsemőből is beteg — hosszan tartó pszichológiai, pszichiátriai kezelésre szoruló — kisgyermek lesz, az az orvos megszegi orvosi esküjét. Aki pedig egy vonatkozásban megszegi orvosi esküjét, az véleményem szerint mindvalahány hasznos és korszerű publikációja, módszertani eredménye ellenére sem méltó a kollégák és az utódok tiszteletére, példaképszerű fölemlegetésére. Pikter Emmi intézetében pedig — jól tudjuk — nem Bozóky Éva gyermeke volt az egyetlen, anyja melléről az ávósok által letépett, odahurcolt, ott átkeresztelt, „kettős könyveléssel” közört csecsemő. Adósság " és attól tartok, jóvátehetetlen adósság 'ezeknekaz ártatlan „aprószenteknek” a kálváriáját föltárni és jóvátenni. Számomra nem az a kérdéses Pikter Emmi intézetvezetői és gyermekgyógyászati magatartóvégzett utóvizsgálatok is igazolták. Azt mutatták, hogy az intézetében nevelkedett gyerekek serdülő és fiatal felnőtt korukban általában nem mutatták azokat a tüneteket, amelyeket a szakirodalomban addig mint az intézeti nevelés elkerülhetetlen következményeit tartottak szánton. Hogy Donáth Matyit menynyire sikerült a károsodástól megóvni, s ha nem, miért nem, azt ma már nem tudom eldönteni (magam akkor még nem dolgoztam az intézetben). De azt tudom — és ezt a nevelési kérdésekben járatos újságírónak is tudnia kellene —, hogy Pikter Emmi nemcsak a hetvenes évek kezdetéig volt „elvi irányítója és meghatározója” az intézeti és családi csecsemőgondozásnak. Nemcsak azért nem, mert a hetvenes évek végén ment nyugdíjba (de 1984-ben bekövetkezett haláláig aktívan dolgozott), hanem elsősorban azért, mert a rossz hagyományokkal szakító, a látványos nevelési divatokat és hangzatos szavakat elutasító, eredeti és egységes koncepción alapuló, mindennapos aprómunkával megvalósított gyakorlati és tudományos életműve ma is iránymutató. Nemcsak a magyar családok és a magyar kisgyermekintézmények tanultak tőle (utóbbiak többek között éppen azt, hogy hogyan nyújthatják az intézményekben nevelkedő csecsemőknek azt az érzelmi biztonságot adó, folyamatos, meghitt kapcsolatot, amely harmonikus fejlődésük egyik legfontosabb feltétele), külföldön halála óta is több munkáját adták ki. Itthon csak intézetünk, a „Lóczy” és néhány gyermekintézmény egy-egy osztálya vette fel a nevét, Franciaországban 1984 óta, az NSZK- ban 1987 óta egy-egykisgyermeknevelésitársaság viseli. Szeretném, ha levelem helyet kapna a lapban, vagy ha más módot találnának arra, hogy Pikter Emmi emléke ne igazságtalanul, mint ,,sztálinista funkcionáriusé", hanem mint a magyar és nemzetközi gyermekegészségügy és -nevelés kimagasló egyéniségéé maradjon meg a magyar olvasók tudataiban. Dr. Fáik Judit, a Csecsemőotthonok Pikter Emmi ngel Országos Módszertani Intézetének főigazgató főorvosa sában, hogy az ávó által hozzá vitt gyermekeket befogadta, hanem az, hogy nem teremtett nekik olyan lehetőséget, ahol fejlődésüket biztosította volna. Továbbá, hogy hozzátartozóikatmég akkor sem engedte a közelükbe ezeknek a kicsinyeknek, amikor viszonylag kis kockázatvállalással ez már lehetséges lett volna. A félelem nem magyarázat. Félelemre mindig adódik alkalom, kiváltképpen annak, aki az emberélet megőrzésére tette föl életét. Ma, a korlátozások nélkül megnövekedett idegenforgalom idején, gyermekkórházi ügyeleteken nemegyszer látni olyan terrorista cselekedeteikről nevezetes népek képviselőit, akikről semelyik orvos vagy nővér, nem tudja előre, golyót eresztenek-e belé vagy kést rántanak elő, ha nem az elképzeléseik szerint foglalkoznak gyermekeikkel. És mégis a lehető legmegfelelőbb orvosi ellátást kapják a kis idegenek -Ha nem így történne, per és meghurcoltatás, nyilvánosság előtti megszégyenítés várna az egészségügyi dolgozóikra. Félelmeiket egyetlen bíróság sem tekintené enyhítő körülménynek. Elismerem, hogy elsősorban nem Pikter Emmiről kellene vitázni akkor, amidőn a személyi kultusz éveinek hivatásukhoz, esküjükhöz méltatlan orvosait kutatjuk. Hiszen — ezt is sokan tudják — a koncepciós perek fiziológiai „sikerét” is szaktudásukkal készségesen közreműködő orvosok biztosították. Mert tekintélyes kollégái mondják, elhiszem, hogy Pikter Emmi elméleti, módszertani munkássága, szervezőereje csakugyan tiszteletet érdemel..· Ámbár nem tudom, hogy mindehhez — elméleti munkásság, publikációk, jól szervezett intézet — nem készséges együttműködésével, „megbízhatóságával” érdemelte-e ki a lehetőséget, elvéve a teret esetleg olyasvalakitől, aki emberként is, szakemberként is egyformán jól megállta volna a helyét. Amit nem tudok se elismerni, se ebhbn.. nd,( jaz az,, hogy e.Lószító utcai csecsemőotthont arról az orvosról kell ma, 1989-ben megnevezni, aki félelemből vagy egyéb megfontolásból? — végső soron együttműködött az ávóval. Ez az együttműködés pedig létezett. Lőcsei Gabriella Ki volt Pikter Emmi? Kedd, 1ΘΒ9. február 7.