Magyar Nemzet, 1989. március (52. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-01 / 51. szám

nese, mint az egyes politikusok eltérő egyéni becsvágyának. A különféle érdekeltségek azon­ban igencsak torzítottan tükrö­ződhetnek a konszenzuséin által szinte megbénított politikai in­tézményekben, legtöbbször sze­mélyes torzsalkodásokban merül­nek ki, hiszen végső soron min­denkit ugyanaz a kompromisz­szumos program kötelez. Mégis látnivaló, hogy a szerb Milose­vics és a horvát JKSZ-elnök, Su­­var között feszülő ellentét két egymásnak ellentmondó koncep­ció küzdelmét takarja. A­ baj csak az, aligha kiismerhető: ki, milyen platformhoz toboroz szö­vetségeseket. Koszovó ebben is vízválasztó lehet. (v. 1.) „Idilli kép-Román felszólalás a genfi ülésen Genfből jelenti a Reuter. He­ves kirohanást intézett Magyar­­ország ellen és Idilli képet fes­tett a romániai állapotokról ked­den Románia küldötte az ENSZ emberi jogok bizottságának gen­fi ülésén. Horn Gyula külügyminiszté­riumi államtitkár hétfői felszó­lalására válaszolva Gheorghe Dolga nagykövet „irredenta cé­lok követésével" vádolta Ma­gyarországot, amely — szerinte — a Habsburg-birodalom idejé­re visszanyúló régi politikát kö­vetve „viszályt igyekszik szítani a népek között” és megpróbál­ja elterelni a magyar nép figyel­mét a súlyos és bonyolult belső problémákról. „A romániai va­lóság eltorzítása, rágalmak és valótlanságok terjesztése helyett Magyarország küldöttének inkább a magyarországi román kisebb­ség megsemmisítésére irányuló politikával, a magyar reakciós körök románellenes cselekedetei­vel kellett volna foglalkoznia” — jelentette ki a nagykövet. Ezzel szemben Romániában a gazdasági és a politikai irányí­tás „mélységesen demokratikus alapokon nyugszik" és az állam­polgárok teljesen egyenlő jogokat élveznek, nemzetisége miatt sen­kit sem különböztetnek meg hát­rányosan — mondotta Gheorghe Dolga, majd azt bizonygatta, hogy országa kész a párbeszédre és az­ együttműködésre minden jóhiszemű partnerrel, de „mint eddig, ezután sem tűr el bel­­ügyeibe való beavatkozást senki­től”.­­■ Az AFP francia hírügynökség szerint az emberi jogi bizottság­ban az a benyomás alakult ki, hogy Románia mindinkább elszi­getelődik a nemzetközi fórumon. Bár a Szovjetunió még nem fog­lalt állást két szövetségesének példa nélkül álló nyilvános vi­tájában — írta az AFP —, hí­rek terjedtek el arról, hogy Bul­gária is csatlakozni kíván a svéd kezdeményezéshez, amely külön­­megbízott kinevezését szorgal­mazza a romániai jogsértések ki­vizsgálására. Párizsból jelenti az MTI. A belga felhívást követve Francia­­országban is létrejött,egy társa­dalmi mozgalom a megsemmisí­téssel fenyegetett romániai fal­vak védelmében. A „Romániai Falvak — Fran­ciaország” nevű szervezet 2100 olyan romániai falunak keres francia falvakat védnökként, amelyeket felszámolásra ítélt a területrendezési program. A hadsereg ismételt bevetését, helyezte kilátásba Jaruzelski Radowski „­sajnálkozását" fejezte ki Brovikov nagykövetnél a szovjetellenes diák incidensek miatt Varsóból jelenti az AFP. Len­gyelország szövetségi hovatarto­zása, a szocialista országokhoz, a Szovjetunióhoz fűződő baráti kap­csolatai, a szovjet és a lengyel hadsereg közötti fegyverbarátság — mindezek a történelem által igazolt értékek, amelyek ma mé­lyebb tartalmat nyernek, és ame­lyeket a továbbiakban is védel­mezni kell — jelentette ki Woj­­ciech Jaruzelski, a LEMP KB el­ső titkára, az államtanács elnöke­­hétfőn Bydgoszczban, a tenger­­melléki katonai körzet pártérte­kezletén. Wojciech Jaruzelski beszédé­ben kilátásba helyezte, hogy a hadsereget ismét bevethetik Len­gyelországban az ellenzék ellen, ha ez utóbbi meg akarná dön­teni a rendszert. Bár Jaruzelski hozzátette, hogy most nem lát ilyen veszélyt, azért a nyugati hírügynökségek megállapítják, hogy beszédének hangneme ke­mény volt Az államfő maga emelte ki, hogy jelentőséget kell tulajdonítani figyelmeztető kije­lentése időzítésének és helyszíné­nek. Jaruzelski ugyanis azokat a katonatiszteket igyekezett meg­nyugtatni, akik aggódnak, hogy a kormányzat és a Szolidaritás most folyó tárgyalásai letéríthe­tik a pártot a szocialista útról. Másfelől a nyugati hírügynök­ségek figyelmeztető­­kijelentéseit összefüggésbe hozzák az egyetemi ifjúság radikalizálódásával is.­­ Jerzy Urban kormányszóvivő hétfőn felszólította a kerekasztal­­megbeszélések valamennyi részt­vevőjét, hogy ítéljék el a leg­utóbbi krakkói és varsói utcai megmozdulásokat. A kormányszóvivő külön elítél­te azoknak a fiataloknak szovjet­ellenes cselekedeteit,­ akik múlt csütörtökön Krakkó belvárosában egy utcai tüntetésen meggyalázták a második világháborúban elesett szovjet katonák emlékművét, gúnyt űztek Lenin és Gorbacsov nevéből és a szovjet zászlóból. (A PAP hírügynökség jelentése sze­rint Rakowski miniszterelnök az incidens kapcsán „sajnálkozását" fejezte ki Vlagyimir Brovikov szovjet nagykövetnél.) Prágai vita a Szovjetszkaja Rosszija Csehszlovákiáról közölt cikkéről Prágából jelenti az MTI. Vita alakult ki Csehszlovákiában egy cikk körül, amelyet a Szovjetsz­­kaja Rosszija című moszkvai na­pilap közölt Csehszlovákiáról. A szovjet lap „Tükröződés a tó fel­színén” címmel publikálta az APN szovjet sajtóügynökség kom­mentátorának írását, aki rövid csehszlovákiai tartózkodása után számolt be ottani benyomásairól. Prágában figyelemre méltónak tartják, hogy a cikket a Rudé Právo is ismertette. Eszerint az APN újságírója, E. Rjabcev egye­bek között azt írta, hogy az öt szocialista ország­ csapatainak be­vonulása Csehszlovákiába 1968- ban „nem váltott ki egyértelmű reakciót”. A szovjet újságíró sze­rint Csehszlovákiában ezt köve­tően egyfajta politikai közömbös­ség alakult ki. A szerző azt írta, a csehszlovák közélet „a nyugodt tó felszínére emlékeztetett, nem tükrözte azt, ami a mélyben zaj­lott”. Utalt arra, hogy rendkívüli az érdeklődés a szovjetunióbeli átalakítás iránt, ugyanakkor a párttagok egy része és azok, akik emlékeznek az 1945-ös és 1948-as eseményekre, értetlenül figyelik a Szovjetunió történelmével, az SZKP tevékenységével, volt veze­tőivel kapcsolatos szovjet bírálat­hullámot. Az APN kommentátora annak a véleményének adott hangot, hogy a CSKP pártmun­kásai önkritikusan értékelik te­vékenységüket, elismerik, hogy le­becsülték az ellenzék tevékeny­ségét, nem igyekeztek mélyre ha­tolni a problémák lényegének. A prágai fiatalok nyilvános vitaklubján, február 21-én az egyik résztvevő rákérdezett a szovjet cikkre, szóvátéve, hogy azt eredeti formájában nem is­mertették Csehszlovákiában és célzott arra, hogy nem tartja megfelelőnek a tájékoztatást a szovjetunióbeli eseményekről. A prágai szovjet nagykövetség je-je­lenlevő tanácsosa azt válaszolta, az APN kommentátorát bírálták az SZKP Központi Bizottságában,­­ és a diplomata egyet nem értését hangoztatta az írással. Egy héttel később, február 28- án a Rudé Právo olvasói levelek­re válaszolva azt írta, többen is megkérdezték a laptól, hogyan kell értelmezni a szovjet újság­író egyes kijelentéseit. A CSKP lapja utalt arra, hogy a cikk szer­zője maga is elismerte, rövid csehszlovákiai tartózkodása nem jogosítja fel a látottak és hallot­­­tak elég mély elemzésére. A Ru­dé Právo hangsúlyozta, hogy a cikk a Szovjetszkaja Rosszijának abban a rovatában jelent meg, amely ellentétes véleményeket is közöl a szovjetunióbeli és a kül­földi eseményekről, s a Rudé Právo is hasonló rovatában is­mertette az írást. A CSKP lapja olvasóinak arra a kérdésre vá­laszolva, lehet-e hivatalos állás­­foglalásnak tekinteni a szovjet újságíró egyes megállapításait, egyértelmű nemmel válaszolt és idézte a szovjet követség­ taná­csos kijelentését a prágai ifjú­sági vitafórumon: „a cikk a­ Szovjetszkaja Rosszijában nem volt helyes, Csehszlovákia ügyeibe való beavatkozásnak is tarthat­nák. Az újságíró egyheti cseh­szlovákiai tartózkodás után nem ismerhette meg a helyzetet, vé­leménye semmi esetre sem azo­nos a szovjet központi szervek álláspontjával.”­­ (Budapest, MTI) Kovács­ László külügyminiszter-helyettes február 27-én és 28-án látogatást tett Cipruson. A látogatás során fogadta Georgiosz Vasziliu köz­­társasági elnök és Georgiosz Jakovu külügyminiszter. Magyar Nemzet „Reális megbeszélés" a peresztrojkáról Gorbacsov és Occhello moszkvai eszmecseréi Moszkvából jelenti az MTI. Az ΘΚΡ kedvezőnek minősíti a szo­cialista országokban végbemenő, változásokat, s különösen nagyra értékeli a magyarországi több­pártrendszer deklarálását, vala­mint az 1956-os események ér­tékelésében történt módosulást — fejtette ki az MTI tudósítójának kérdésére keddi moszkvai sajtó­­értekezletén Achille Occhetto. Az Olasz Kommunista Párt fő­titkára mindezt Mihail Gorba­­csovval folytatott keddi eszme­cseréjén is hangoztatta. A megbeszélésen, amelyen vé­leményt cseréltek a kelet-európai szocialista országokban végbeme­nő folyamatokról, szó volt a ro­mániai és csehszlovákiai helyzet­ről is. Ezzel összefüggésben Occhetto annak a véleményének adott hangot, hogy e két ország­ban nem valósulnak meg mara­déktalanul a helsinki záródoku­mentum ajánlásai. Tájékoztatást adott Alexander Dubcekkel foly­tatott közelmúltbeli római meg­beszéléseiről is, amit — mint mondotta — Mihail Gorbacsov érdeklődéssel fogadott. Az Olasz Kommunista Párt fő­titkára, aki hétfőn érkezett rö­vid munkalátogatásra Moszkvá­ba, kedden bő ötórás, általa nyílt­nak és tartalmasnak nevezett eszmecserét folytatott Mihail Gorbacsoval. Az olasz politikus a találkozó után válaszolt az új­ságírók kérdéseire. Mint Occhetto elmondta, a kö­tetlen légkörű eszmecserén „reá­lis megbeszélést” folytattak a peresztrojkáról és az ΘΚΡ új politikájáról, érintve az olasz párt közelgő kongresszusára ké­szülő dokumentumok tartalmát is. Kérdésre válaszolva megje­gyezte: moszkvai látogatásának időpontja és az ΘΚΡ kongresz­­szusa között nincs semmiféle ösz­­szefüggés, a véletlen műve, mindkettőjük számára most kí­nálkozott­ idő és lehetőség az esz­mecserére. A két főtitkár találkozóján szó volt a munkásmozgalmon belüli viszonyokról, s ennek kapcsán Occhetto úgy vélekedett, hogy „dialektikus kapcsolatokra” kell törekedni az európai szocialista és szociáldemokrata pártokkal, ami azonban nem jelent teljes nézetazonosságot is. Kérdésre válaszolva elmondta: a demokratikus centralizmus el­ve nem került szóba a találkozón, s ez szorosan összefügg a két párt közötti kapcsolatok jellegé­vel, amelyek semmiképpen nem érintik a pártok belső felépíté­sét. Moszkvai tudósítónk telne Március közepén lesz az SSZKP mezőgazdasági pártplénuma Moszkva, február 28. Március 15—16-án ül össze az SZKP agrárpolitikai kérdésekkel foglalkozó plénuma. Alekszander Nyikonov akadémikus, a Szov­jet Mezőgazdasági Akadémia el­nöke szocialista tudósítókkal be­szélgetve kifejtette, hogy a radi­kális reformokkal foglalkozó pártfórumon éles viták várha­tók a falu helyzetéről és fejlődé­sei távlatairól. A lényegi válto­zások irányait úgy fogalta ösz­­sze, hogy a mezőgazdaságban végképp le kell mondani az uta­­sításos irányítási rendszerről, át kell térni a pluralista gazdálko­dói formákra, meggyorsítani a bérleti rendszerek elterjedését. Nyikonov szerint a jövőben a Goszagroprom, ez a — már a pe­resztrojka idején létrehozott — mezőgazdasági csúcsszerv­­ nem marad fenn a jelenlegi formájá­ban, helyébe olyan szerv­­lép majd, amelyik nem foglalkozik operatív feladatokkal (felvásár­lás, stb.) a stratégiai kérdésekre (mint például az árképzés) össz­pontosít majd. ■ Az akadémikus elmondta, hogy a jövőben még­ jobban növelni kívánják a háztáji szerepét az élelmiszer-ellátáson belül, feloldva minden eddigi kor­látozást. Elismerte, hogy a Bal­tikumban és a Szovjetunió nyu­gati területein hagyományai van­nak az egyéni gazdálkodásnak, s ott ezeket a sajátosságokat figye­lembe kell venni. Ugyanakkor hozzátette, hogy Oroszország kö­zépső részein nincsenek meg a szükséges tapasztalatok. Arra is ráirányította a figyelmet, hogy amíg nincs meg a termelési esz­közök szabad piaca, addig az egyéni gazdálkodók nagyon ne­hezen tudják beszerezni a szük­séges eszközöket. Valószínűnek tartotta, hogy az állami gazda­ságok is áttérnek a szövetkezeti formára, mivel bebizonyosodott: ez­ek tíz-tizenöt százalékkal ma­gasabb hatásfokkal dolgoznak. Nincs modern agrárelmélet, mu­tatott rá Nyikonov, csak Lenin­és Csajanov-idézetekre való hi­vatkozás. (Nyikolaj Csajanov ag­rárközgazdász, 1937-ben a sztá­lini repressziónak esett áldoza­tául.) Az akadémikus úgy vélte, hogy az új, elfogadásra kerülő élelmiszerprogram alapvető mu­tatóit 1995-re lehet teljesíteni. Lambert Gábor Gromov­ cáfolja Szaharov kijelentéseit Moszkvából Jelenti az MTI. Ko­holmánynak nevezte Borisz Gro­mov altábornagy Andrej Szaha­­rov akadémikusnak azt a kijelen­tését, hogy Afganisztánban a há­ború éveiben voltak olyan esetek, amikor a fegyveres afgán ellenzék által bekerített szovjet katonákat szovjet helikopterekről lőtték, hogy inkább meghaljanak, sem­mint fogságba essenek. Andrej Szaharov akadémikus a napok­ban a kanadai rádiónak adott ilyen értelmű nyilatkozatot. Sza­harov vádjáról a Krasznaja Zvez­­da című lap munkatársa Borisz Gromov altábornagyot kérdezte, aki a csapatkivonásig az Afga­nisztánban harcoló szovjet csapa­tok főparancsnoka volt. — Teljesen értetlenül állok e nyilatkozat előtt — mondta Gro­mov a szovjet honvédelmi minisz­­­térium lapjának adott nyilatkoza­tában. Élesen bírálta az akadé­mikust, amiért híresztelések alap­ján a nyilvánosság elé állt ilyen rettenetes váddal. — A leghatáro­zottabban kijelentem — mondta —,­hogy nem történtek ilyen ször­nyűségek Afganisztánban. — Előfordulhatott-e, hogy az ellenségnek szánt lövedékek szov­jet katonákat találtak el és ez adott alapot a híreszteléseknek? — kérdezte a Krasznaja Zvezda munkatársa. Ezt az eshetőséget Gromov nem zárta ki. — A hábo­rú rendkívüli körülményei között sok váratlan esemény történik — mondta válaszában. Washington még az idén állandósíthatja a legnagyobb kedvezményt hazánknak Washingtonból jelenti az MTI. Jó esély van arra, hogy az Egye­sült Államok még az idén állan­dósítja a legnagyobb kereskedel­mi kedvezményt Magyarország­nak, egyúttal megadja a kor­mánygaranciákat a magyarországi amerikai tőkeberuházásokhoz. Erről beszélt az MTI washingtoni tudósítójának adott nyilatkozatá­ban Charles Vanik. A szocialista országok közül Lengyelország mellett Kína és — 1978-ban — hazánk megkapta a legnagyobb kedvezményt, ám ese­­­tünkben azt évente hosszabbítani kell. Ez mind a magyar, mind az amerikai üzleti körök szerint gá­tolja a hosszú távú gazdasági kapcsolatok építését. Charles Vanik, hajdan az elzár­kózás kezdeményezője, most maga szorgalmazza a korlátozások fel­oldását. Véleménye szerint 1988, mint választási év, nem volt sze­rencsés a magyar igények felve­tésére, ezért utasította el a tör­vényhozás azt a javaslatot is, hogy terjesszék ki Magyarország­ra a beruházások amerikai állami garantálását. — 1989-ben sokkal nyugodtabb a légkör, így jó re­mény van mindkét kérdés rende­zésére — hangoztatta. — Így van ez annál is inkább, mivel Ma­gyarország kivándorlási politiká­jában nincs kifogásolni való, eb­ben a törvényhozás mindkét pártja egyetért." Charles­ Varrik véleménye sze­rint — rendhagyó módon — egy fejlemény késleltetheti a magyar igények teljesítését: ha a wa­shingtoni kormány és a törvény­­hozás elsőként a Szovjetunióval folytatott kereskedelem normali­zálását tűzi napirendre. Vanki ta­pasztalata szerint a hangadó ame­rikai zsidó szervezetekben im­már többség alakul ki a Szov­jetunióval szembeni korlátozások feloldása mellett, hiszen az 1987-es 8000-el szemben tavaly 20 000 zsidó vándorolt ki, s az idén legalább 50 000-et várnak. Amennyiben a Szovjetunióban — amint ígérték — hamarosan tör­vénybe is iktatják az új kiván­dorlási gyakorlatot, várható, hogy a Bush-kormány a kérdésben kezdeményezni fog és a kong­resszusban támogatásra fog talál­ni — hangsúlyozta Vanik. A ter­vek szerint a Szovjetunió először­ 18 hónapra kapná meg a legna­gyobb kedvezményt — mondotta, majd évenkénti hosszabbításra kerülne sor, mint­ történik az je­lenleg Magyarország esetében. Szerda, 1989. március 1. Ö­rökösök Daniel Ortega, nicaraguai el­nök a minap az amerikai Time magazinnak nyilatkozva jegyez­te meg, hogy a sandinisták szeme előtt nem valamiféle kelet-euró­pai vagy kubai típusú szocializ­mus képe lebeg, hanem a skandi­náv példa. Az újság amolyan szenzációként, feltűnően kiugrat­ta Ortegának ezt az eszmefutta­tását, s a fejtegetés tényleg iz­galmas. Nem sokkal később Ró­mából érkezett a hír: mind a szo­cialisták, mind a kommunisták, és ez utóbbin van a hangsúly, egyetértenek abban, napirendre került az 1921-es livornói párt­szakadás meghaladása, méghoz­zá elsősorban a közös eszmei-elvi platform, a reformizmus talaján. Békejobb kétségtelenül az úgynevezett „létező” szocializmus vonzerejé­nek teljes megsemmisüléséről ta­núskodik, mindkét fenti állás­­foglalás, ezen túl azonban az olasz szocialisták és kommunisták egy­másnak nyújtott békejobbja olyan megosztottság formális megszűntét vetíti előre az euró­pai munkásmozgalomban, amely a maga idején egyik gerjesztőjé­vé vált földrészünk jaltai ketté­­hasításának, és főleg az azt kö­vetően kibontakozó hideghábo­rúnak is. De vajon miként éli meg a kommunista mozgalom, különösen azokban az országok­ban, ahol kormányzati felelős­ségét immár több mint negyven esztendő koptatja, a nagy kiegye­zés ezen kérlelhetetlen korpa­rancsát? Mert korántsem könnyű szem­besülni a valósággal. Egynémely fertályán Kelet-Európának, már a hivatalos politika is ezen igyek­szik egy megcsontosodott ideoló­gia és az annak szellemében ki­­épített-kiépült társadalmi struk­túra összes nyűgétől gyötörve, míg másutt megingathatatlanul kitartanak a monolitikus beren­dezkedés mellett, bizonyítva lát­ván annak felsőbbrendűségét. Szándékkal nem sztálinista mo­dellről beszélünk, hiszen e le­­egyszerűsítő jelző elaggottságát nap mint nap igazolni látszanak a történelemtudomány újabb meg újabb tényei. Másrészt a klasszikus munkásmozgalom nagy skizmáját felemlegetvén, óhatat­lanul a szociálreformizmus és a bolsevizmus viszonyának a prob­lémájába ütközünk. Immár szovjet történészek is megpedzik, hogy vajon mennyi­ben volt Sztálin megteremtője és milyen mértékben terméke a nevével az egybeforrt rendszernek. Ám oda, ahová mondjuk a ju­goszláv kommunisták, még nem jutottak el az első nyilvánosság legbátrabbjai sem, hogy tudni­illik felvessék: a sztálinistának titulált társadalmi modell szüle­tésének és jellegének magyará­zatát a bolsevizmus eredeti el­veiben, a szervezeti egység szi­gorú mindenhatóságában (demok­ratikus centralizmus) is kell ke­resni. A bolsevizmusban mélyen gyökerező tekintélyelvi szektás­­ságot, persze, lehetetlen megér­teni az oroszországi forradalmi áramlat messianisztikus, anar­chista, amolyan dosztojevszkiji hagyományai és a néplélek pat­riarchális vonásai, a „rossz mun­kássá lett muzsik” pszichológiája nélkül. Megváltáshit Bármennyire rejlettek is irra­cionális jegyek a bolsevizmus természetében, mégsem valószí­nűsíthető tökéletes nyugalommal, hogy a sztálini berendezkedés törvényszerű és végzetes követ­kezménye volt a bolsevizmusnak. Ugyanakkor rendkívül nehéz megvonni a határt, hiszen mint a Pravda egyik elméleti írásában megállapítja, „Lenin nem riadt vissza attól a lehetőségtől, hogy a forradalmi osztály diktatúrája egyes személyek diktatúráján ke­resztül fejeződhet ki.” Tisztában volt a hatalmas kockázattal, és ezt ékesen igazolja az utolsó le­veledből sugárzó pesszimizmus is, ami azzal járt, hogy egy szűk élcsapatra hárult a politikai dön­téshozatal akkor, amikor „ösztö­nös kispolgári erők” óriási nyo­mást gyakoroltak a vezető elitre. Borgyugov és Kozlov, az SZKP KB mellett működő marxizmus— leninizmus intézet munkatársai meggyőző érveléssel állítják, hogy „a balos türelmetlenség, a minden gondot egy csapásra meg­oldani akarás... a tömegből nőtt ki", de ehhez hozzáfűzhető: álta­lában véve Sztálin gondolkodása és szocializmusfelfogása tipiku­san jellemző volt a korabeli marxistákra, amint Lenin nem­zedékének világforradalomba ve­tett­­ megváltáshite, már-már utópista meggyőződése ugyancsak egyformán sajátja volt a szociál­demokrata baloldal jeleseinek. Talán éppen ez bizonyult víz­választónak a munkásmozgalom két egyre világosabban elkülönü­lő szárnya közt, vagy még inkább az, hogy a szociálreformisták nem vállalták az avantgárd sze­repét, a népboldogító proletár­diktatúra rizikóját. Meglehet az Elbától nyugatra erre egyáltalán nem is lett volna szükség, míg attól keletre az el­maradottságo­­­ból, megkésettségből való kilába­lás egyetlen biztos útjának tűn­hetett. Ha mégoly történelmiet­len is, el lehet játszani a gondo­lattal: vajon egy XX. századi plebejus uralmat ugyanúgy lerá­zott volna magáról a Nyugat, miképp tették ezt végtére a franciák a jakobinusokkal? Az első világégés vérzivataros utóvédharcaiban tehát kettésza­kadt az európai szociáldemokrá­cia. A bolsevikok a hatalom megragadásával a gazdasági ala­pok kíméletlen átrendezését vit­ték végbe, miközben a reformis­ták a parlamentek padsoraiban próbálták elérni azokat a politi­kai módosulásokat, amelyektől a termelés fölötti ellenőrzést, a be­leszólást remélték. Íme két, egy­mással szöges ellentétben álló elképzelés, amely a kölcsönös ki­­átkozások, majd a hetvenes évektől a leszerelési erőfeszíté­sekben történt közeledés után mintha manapság megint össze­­békülne. S a nagyobb enged­ményt a bolsevikok utódai kény­telenek tenni, utóvégre a reform­kommunizmus nyíltan hangozta­tott célja sem más, mint be­lü­iről átalakítani a fennálló ren­det, a kritikai marxizmus alap­ján. Való igaz, a „régi rendet" mi­felénk szocializmusnak hívják, máshol pedig kapitalizmusnak. A kérdés csak az, szocializmusnak nevezhető-e, s ha­ igen, mennyi­ben, az a rendszer, amely egykor szociális biztonságot, gyors gaz­dasági növekedést, egyre javuló életminőséget ígért, ám mára széles rétegek számára csupán létbizonytalanságot, gazdasági pangást, süllyedő életszínvonalat nyújt? S miért bélyegeznénk meg ex katedra kizsákmányoló­­rezsimként az olyan fejlett ipari államokat, mint mondjuk Svéd­ország, Ausztria vagy­ Finnor­szág? Azért, mert az állami tu­lajdonnak hovatovább amott is meghatározó súlya van, mert irigylésre méltó a demokratizmus átfogó érvényesülése, s mert a virágzó gazdaság kiterjedt adóz­tatása jobbára jóléti célokat szolgál? Formációtévesztés immár közhelynek hat a bolse­vizmusnak arról a bizonyos for­­mációtévesztéséről értekezni, amít anekdotaszerűen már csak smint a kapitalizmushoz vezető leghosszabb és leggöröngyösebb utat emlegetnek. Fájdalmas ta­nulságokkal teli kaptató, annyi bizonyos. S a történészek csak találgathatják, milyen mély volt Lenin kései felismerése, midőn papírra vetette: „Kénytelenek vagyunk belátni, hogy a szocia­lizmusra vonatkozó egész állás­pontunk gyökeresen megválto­zott”. Talán a forradalmárok vé­rébe ivódott elszántság mégis erősebb volt a józan meglátások­nál: az egyedül üdvözítőnek te­kintett marxi látomás megvaló­sításából így az adott kulturális­­civilizatorikus körülmények kö­zepette csakis közvetlen termék­cserén alapuló nyers kommu­nizmus, abból is a legkezdetlege­sebb fajta kerekedhetett. Elvég­re Orwell szerint is „hierarchi­­­­kus társadalom csak a szegény­ségre és a tudatlanságra épül­het”. Jurij Afanaszjev neves pereszt­rojkapárti történész nem is ha­bozott leleplezni a „közakarat jóvoltából” felszámolt árugazdál­kodás (NÉP) utáni „parancsural­­mi” társadalomszervezést, amely lényegében érintetlenül mind­máig fennmaradt: „A nálunk létrehozott társadalmat nem tar­tom szocialistának, még eltorzí­tott formájának sem”. A gorba­­csovi nekirugaszkodást Afanasz­jev az utolsó történelmi kísérlet­nek találja, amelynek értelme­­ kikeveredni a „szörnyű zsákutcá­ból". A bolsevista modernizáció első szakasza van tehát most lezáru­lóban, miután végérvényesen ku­darcba fulladt. Életképtelensége immár nem csupán a­ nyugat­európai baloldal, főként az erköl­csileg leghitelesebb bírálók, az eurokommunisták előtt­ tárulko­zik fel a maga pőreségében. A századelő óta megannyiszor kár­hoztatott demokratikus szocia­lizmust tűzi előbb vagy utóbb zászlajára Kelet-Európa vala­mennyi nemzete. S mily furcsa, igencsak hasonlatos feladat vár­ja a tegnap bolsevikjainak és szociáldemokratáinak örököseit egyaránt: monopóliumoktól men­tes szabad társadalmak megte­remtése. Mindazonáltal létezik egy nem is árnyalatnyi minőségi el­térés — elfeledkezni róla okta­lanság lenne —, olyasféleképpen,­ amint Konrád György éleslátón észrevételezi: „A hatalom mono­póliumát veszedelmesebbnek tar­tom, mint a tőketulajdon mono­póliumát, mert abszolút lehet, és mert fontosabb javamról rendel­kezik, mint a munkám — a pusz­ta életemről." Vida László

Next