Magyar Nemzet, 1989. április (52. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-01 / 77. szám

Szombat, 1989. április 1. xvx^tvev­x^xyity^vtxxxyk^pcsxxisss^sssxx^sssxs Sokáig azt mondták, az vagyunk. Nem éreztük magunkat­nak. Szabad volt otthon úgy élni, úgy beszélni, ahogy akart. Ahogy közeledtünk a magánszférából a közéletnek nevezett­­ valami felé, úgy sokasodtak a tilalomfák. Szabadságunk v _,beteljesedése” a hatalom­­csúcsán: tucatnyi keveske majd­-­­korlátlan uralma. Ez volt belül. Kívül se lehetett másképp. Egy ország szabadságát más országokhoz képest függetlenjének hív­ják. Ma pártvezetők jelentik ki, hogy a szocialista (tag)államok­ korlátozott szuverenitásáról szóló brezsnyevi doktrína többé nem érvényes. Közben ezerszer hallhatjuk, hogy belső fejlődé­sünk esélye köldökzsinór-szorossággal függ a szovjetunióbeli tapogatózások kimenetelétől. Nem olyan időket élünk — voltak, valaha is? —, amikor az a kérdés: rabság vagy szabadság? Beérnénk egy időre szabadabb állapotokkal is. Remélve, hogy egyszer csak szükségtelenné válik a kicsit fosztóképzővé váló középfok... ■ Katona Tamás: Görögtűz helyett programot! Az egyes embereknek csakúgy, mint a közösségeknek, nemze­teknek, országoknak szükségük van belső és külső szabadságra. De mihelyt meg akarjuk hatá­rozni, mi ez a szabadság, nehéz­ségekbe ütközünk — vélekedik Katona Tamás történész. — A belső szabadság talán az, hogy jól érzem magam a bőrömben és ott­hon érzem magam a hazában. Nem véletlenül van ott mindkét meghatározásban az „érzem”. Az érzéseket, a legtermészetesebbe­ket is nehéz szavakba önteni. Ha pedig valamilyen ideológiai kény­szer ösztönzésére kodifikálni akarjuk a szabadság fogalmát, meghatározni, miből tevődik ösz­­sze, hogyan és mikor érhető el, oda jutunk, mint oly sok más fo­galommal. Ráadásul a szabadság korról korra változik, más-más arcát mutatja felénk. Az ország belső szabadsága szempontjából ma az a legfontosabb, hogy ne jelsza­vakban gondolkozzunk, hanem az egyéni és közösségi jogok alap­ján iparkodjunk korszerű, euró­pai társadalmi és gazdasági rend­szert építeni, ahogy művelt és nagykorú országhoz illik. 1848- ban, de még 1867-ben is, amikor a történelem lehetőséget kínált erre, a koponyákban már készen állt a program, olyan program, amely választ adott a politika és a gazdaság kérdéseire. Ma is er­re volna szükség, nem deklará­ciókra, görögtűzre, személycse­rékre. Tisza Kálmán kormánya megbukott 1890-ben, pedig az utolsó esztendőkben jobbnál jobb szakminiszterek kerültek be az addig szürke csapatba. A tehe­tetlenség vétkét, a reformgondo­latok, az állandó megújulás hiá­nyát, az ország előtt álló lehető­ségek elszalasztását nem lehet személycserékkel pótolni, lelken­­dezéssel feledtetni. Az ország külső szabadságához is csak türelmes gondolkodás, értelmes cselekvés vezethet el. Itt még nehezebb meghatározni, mi a szabadság. Az önállóság, a függetlenség, a szuverenitás. A történelem arra tanít, hogy még a nagyhatalmak sem voltak szin­te soha teljesen függetlenek. Ré­gen a királykisasszonyokat tolo­gatták sakkfigurákként a nem­zetközi politika játékmezején, hogy ural­kodóházak és birodal­mak szövetségét alapozzák vagy erősítsék meg. Ma is szövetségi rendszerekbe kényszerül a világ valamennyi állama — gazdasá­giakba is, politikaiakba is. A túl­népesedett és összezsugorodott világban csak udvariasan, józa­nul, értelemmel, kultúrával lehet elkerülni-lefékezni az összeütkö­zéseket. A nemzetközi életben Magyarország ma lassanként több politikai műveltségről tesz tanú­bizonyságot, mint­ a belpolitiká­ban, ahol ennek a politikai mű­veltségnek szinte teljes hiánya teszi elképesztően nehézzé az elő­re vezető reformprogram kimun­kálását, a szükséges közmeg­egyezés létrejöttét. A külpoliti­kában változott a helyzet 1958- hoz képest, amikor két ellenséges táborra szakadva-szakítva élt a világ. Az egymáshoz közeledő rendszerek nagyobb lehetősége­ket nyitnak meg a kisállamok, így Magyarország előtt is. Csat­lakozási ponton vagyunk, jobbak tehát az esélyeink, mint az el­múlt fél században bármikor. Ha tevékeny, korszerű, művelt, nagy­korú, európai országgá válunk, végre egyszer kihasználhatjuk földrajzi fekvésünknek az elő­nyeit is. Felzárkózhatunk ahhoz az Európához, amelytől lélekben sohasem szakadtunk el. De tud­nunk kell, hogy a szabadság ma a lehetőségek jó felismerését és kiaknázásait jelenti, hogy a sza­badság szinonimái ma: művelt­ség, korszerűség, nagykorúság, európaiság. Sokszor úgy érezzük, hogy nap­jainkban a kiegyezés kora ismét­lődik meg a történelemből. De legalább annyit kell tanulnunk a reformkor kezdetének a felisme­réseiből is. Széchenyi híres, a Hi­telt lezáró szavaiból: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok más hazámfia, hanem Inkább előre; nincs annyi gondom tudni, nézni, idővel mik lehetünk, s mik valaha mik voltunk, de inkább át­­leendünk. A Múlt elesett hatal­munkból, a Jövendőnek urai va­gyunk. Ne bajlódjunk azért hiá­bavaló reminiszcenciákkal, de bírjuk Inkább elszánt házassá­gunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virra­­dásra. Sokan azt gondolják: Ma­gyarország­­ volt, és azt szeret­ném hinni: lesz!” Ha szabad lesz. Rajk László: „ Meg­él tanulni a túlélés technikáját — Talán magam alatt vágom a fát, amikor megkérdezem, hogy lehet-e egyáltalán „igen"-en és „nem"-en kívül válaszolni arra a kérdésre, hogy szabad ország-e Magyarország? — A független szervezetek már­cius 15-i megemlékezése abszolút szabadsághangulatot árasztott. Az emberekben nem volt feszültség, még akkor sem, amikor a legra­dikálisabb jelszavak hangoztak el — mondja Rajk László, az SZDSZ vezetőségi tagja. — Ez azt bizonyítja, hogy a követelések nem voltak számukra újak, és csupán azt várták, hogy végre va­laki hangosan ki is mondja eze­ket. Ez a százezer ember szabad­nak tekintette és tekinti magát, és ezt a rendszert nem létezőnek. Nekik csak az a fontos, hogy ki­lábalhassanak abból a csődtö­megből, amelybe belevitték őket. Mindegy, hogy kivel, kinek a ve­zetésével,­­ csak ki belőle. És ha ezt valaki meg akarja akadályoz­ni, annak számolnia kell azzal, hogy bekövetkezik a robbanás. Napjaink csendes forradalma bi­zonyítja: az emberek gondolkod­nak. Így bizonyos fokig meglepe­tés volt a március 15-i félelem­nélküliség, amit azonban sem­mi, a független szervezetek tagjai, sem az MSZMP nem tudott elő­re. — Vajon beszélhetünk-e addig szabadságról, amíg Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett, hogy a „Hruscsov—Brezsnyev”­­doktrína alapján bármikor be­avatkozhatnak az ország dolgai­ba? — Amíg a szovjet csapatok Magyarországon vannak, addig nincs függetlenség, nincs szabad­ság sem. Addig nem vagyunk függetlenek, szabadok, amíg a Varsói Szerződés tagjai vagyunk.­­ A megnyilatkozásokból azon­ban úgy tetszik, hogy most senki­nek sem lenne érdeke a mi sem­legességünk. 2956 példája is bi­zonyítja, hogy vannak „megbo­csát­hatatlannak” tartott lépések. — Ez az egész túl van lihegve. Magyarország kis ország, jelentő­ségét tekintve egy amerikai mul­tinacionális vállalattal azonos. Van aztán mindebben némi gőg is, amely azt mondja: ha mi ki­lépünk a VSZ-ből, akkor az egész szervezet összeomlik. ” Le kell győzni a régi beidegződéseket, amelyek azt sugallják, hogy Ma­gyarország Európa védőbástyája. — A szabadság értelmezésének második síkja: a lehetőségek sza­badsága, ezek megélése. — Mindig átélhető szabadság nincs Magyarországon. Ennek el­sősorban gazdasági okai vannak. — Valóban, az embereknek — talán mind ritkábban, de — meg kell élniük a hétköznapok kiszol­gáltatottságát, megaláztatását. — Ennek okát én abban látom, hogy a magyar társadalom közi életéből eltűnt a morális tartás, az etikai értékeket felváltották gazdasági orientáltságú magatar­tásokkal, amikor az embereket arra kényszerítették, hogy gazda­sági függetlenségükért vagy füg­getlenségük illúziójáért sutba dobják morális szabadságukat.­­ A szabadságfogalom érvé­nyesülésének harmadik területe: az egyén sorsa. Vajon szabad em­bernek érzi-e magát Rajk László? . — Véleményem szerint két módja van annak, hogy az ember kritizálja a fennálló társadalmi rendszert. Az egyik az analitikus, amikor leírja az adott társadal­mat, a másik pedig az, amikor úgy viselkedik, mintha szabad ember lenne, így kénytelen-kelletlen összeütközésbe kerül a hatalom­mal, közben pedig meg kell tanul­nia — éppen a szabadság érde­ lágyát Nemet %%X\? Jtm rt m ■■ ^ I Szabad ország-e Magyarország? kében — a túlélés technikáját. Bár én ezt az utóbbi utast válasz­tottam, mégsem érzem magam szabadnak. Életem során olyan pályamódosításokat kellett vég­rehajtanom, a melyek nem szabad emberre jellemzőek. Én soha sem akartam politizálni, de rákény­szerültem. És ezzel most már együtt kell­ élnem, pedig első­sorban építész vagyok, hiszen többet tettem le eddig az építé­szet asztalára, mint a politikáé­ra.­­ (b. 1.) apátia és szolgalelkűség — amit a kilátástalannak tűnő helyzet szuggerál az emberekbe. Szabad­ságban csak akkor élhetünk, ha megteremtjük a demokráciát. Ahhoz, hogy ez megszilárduljon, emberi jogok és viszonylagos anyagi jólét kell. Hiába dekla­ráljuk az emberi jogokat, ha le­pusztult gazdaságban élünk — ez ugyanúgy korlátoz. Ez a rendszer negyven éve gyakorlatilag sem az anyagi jólét, sem az emberi jogok támasztotta követelményeket nem tudta teljesíteni. A vezetés vál­toztatni tudásába vetett bizalmat gyengíti, hogy sokan követelnek változtatást azok közül, akik éve­kig hű csatlósai voltak ennek a pártállamnak. — Békés átmenet szükséges. Ehhez az kell: mondjon le az MSZMP a kizárólagos hatalom­ról. Ezalatt azt értem, ne legyen a párt hitbizománya a hadsereg, a rendőrség. El kell törölni a no­menklatúrát, a hatásköri listát. A kommunista párt vagyonának egy részét társadalmi vagyonná kell alakítani. Szükségesek a szabad választások és a reális szembené­zés a múlttal. Ezzel párhuzamo­san nagyon lényeges, hogy meg­erősödjenek az állampolgárok szervezetei. Az évezredből alig több mint egy évtized maradt hátra. Ennyi idő alatt kellene megteremtenünk a demokrácián­kat. (d. J.) Dr. Fodor Gábor Péter: A szabadság illúziójában élünk — Ha végigtekintünk az egész századon, akkor azt úgy értékel­hetjük, hogy korlátolt, tekintély­uralmi, paternalista és korrupt rendszerek váltogatták egymást, hol jobboldali, hol baloldali máz­zal leöntve — érvel dr. Fodor Gábor Péter jogász, a Fidesz egyik alapító tagja. — Természe­tesen, ezeknek voltak elviselhe­tőbb és elviselhetetlenebb szaka­szai. Önhittségével és vérszom­jasságával kiemelkedett a Szala­si- és Rákosi-diktatúra; történel­münk legsötétebb szakaszához tartoztak az 56-os forradalom utá­ni megtorlások évei. — Ízelítőt a demokráciából tu­lajdonképpen nem kaptunk. Eb­ben a században sem. Pedig há­rom kísérlet is történt, hogy de­mokrácia és szabadság jöjjön lét­re az országban. Csak 1918 na­gyon rövidre sikerült, 1945—47-et beárnyékolta, hogy a szovjetek és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a kezükben tartották a politikai játékteret. 1958-ban, a­ harmadik kísérlet, megint csak túl hamar elbukott. Történelmünk utolsó négy évtizedét proletár­ diktatú­rában éltük le. Beszélhetünk-e ilyen körülmények között sza­badságról? Nyilvánvalóan nem. Bár azt,hiszem, az elmúlt néhány évben nagyon sok minden meg­változott. A szabadság illúziójá­ban élünk. Hiszen ez a helyzet jóval elviselhetőbb, mint a ko­rábbi. Alakíthatunk szervezete­ket, viszonylag nyugodtan gyűlé­­sezhetünk és a sajtóban is ren­geteg minden megjelenhet. Ám ezek a változások még nem alap­­vetőek és döntőek. Javarészt a pártállam visszavonulásának eredményei. Kényszerűség a ha­talom részéről, amely bármikor visszavonható. — Én a szabadságnak két gát­ját látom ma. Az egyik az MSZMP — a maga hatalmi mo­nopóliumával, állammal való ösz­­szefonódásával. Természetesen nem kívánom kétségbe vonni azokat a reménykeltő változáso­kat, amelyeket az MSZMP cse­kély számú, de reformelkötele­zett tagjai próbálnak kiverekedni. De ettől még ez a posztsztálinista struktúra megmaradt. A másik korlát az utóbbi évtizedekben szinte általánossá vált félelem. · Tölgyesi Péter: A társadalom öntudatra ébredt — A magyar társadalom — az állampolgárok többségének aka­ratával ellentétesen — 1947—48- ban betagolódott egy monolit, totális függőségi rendszerbe, amelyben a hatalmi központ sem­miféle autonómia létét nem tűr­te. Az emberek alattvalói létbe süllyedtek, munkavállalóként ki­szolgáltatott állami alkalmazottá váltak, a hatalom törekedett az intim szféra felszámolására is — hallgatom Tölgyesi Péter állam­jogász okfejtését. — A pártállam minden autonóm kezdeményezést megtorolt. Mindezt azonban nem tehette nyíltan, hiszen az alkot­mány a szabadságjogok legtelje­sebb érvényesülését deklarálta, miközben talán sehol nem volt ilyen csekély az emberi szabad­ság. A hatvanas években tapasz­talható az első változás, amikor a rendszer már kényesebb a jó hí­rére, lemond a más véleményen levők büntetőjogi üldözéséről, miközben a dorgálástól az állás­­vesztésig változatos eszközökkel képes megakadályozni önálló tö­rekvések megerősödését. A het­venes évek elején egyre többen mernek mást és másként mon­dani, de kérdéses, mekkora való­jában ez a szabadság, hiszen nem tudni például, hogy mikor bontják fel a levelünket. Az ön­kényuralmi módszerek helyett a hatalom a restriktív jogszabá­lyokkal igyekszik gátat szabni a társadalom mozgásának.­­ Változik a helyzet az utolsó másfél évben, amikor a társada­lom­­szerveződni kezd, s a fo­gyasztás állandó növelésére és a korlátozásra alapuló alattvalói lo­jalitás véget ér. A válasz erre a régi recept szerint fogalmazódik meg: szavakban támogatást ígér, a valóságban hátráltatni próbál­ja az új mozgalmak létrejöttét. Még határozottabban a jogalko­tásiban keresik azt az eszközt, amellyel a társadalom mozgáste­re­ behatárolható. Az első alkot­­mány£képzelések is a paterna­­lisztikus államfelfogás jegyében készülte­k, de a pártértekezlet után ez a megközelítés egyre tarthatatlanabbá vált Nehezen lehetett védeni, mert a társada­lom öntudatra ébredt, s nyilvá­nosságot kaphattak­ azok az ész­érvek, amelyek élesen elutasítot­tak egy ilyen szellemű jogalko­tást. — A mai helyzetben, úgy lá­tom, rengeteg a bizonytalanság. A március 15-i független felvo­nulás jól sikerült, jól vizsgázott a gyülekezési­ törvény. Biztató az is, hogy néhány nap alatt bejegyez­ték az egyesülési törvény alapján az új szervezeteket. Ugyanakkor nem változtak a büntetőjog sza­bályai, ami azért veszélyes, mert az állampolgári alapjogok gya­korlásának legfőbb korlátjaként a már meglévő és a készülő tör­vények a bűncselekmények elkö­vetésének tilalmát nevezik meg. A szabadságjogok­­garanciális rendszerének kiépülése még a kezdet kezdetén tart. Ami a jövőt illeti. Míg a paternalista elkép­zelések az állam boldogító tevé­kenységétől várták a társadalom fejlődését, addig a jogállamnak a polgárok öntevékenységére kell építenie. Ez­t a szabadságjogok garantálják. Nem a polgárok szá­mára kell rögzíteni magatartási szabályokat, hanem az állam be­avatkozását kell korlátozni. A szabadságjogok gyakorlásának korlátjaként nem lehet hivatkoz­ni a társadalom, az állam vagy a szocializmus érdekére, ilyen kor­látot csak mások törvényes jogai jelenthetnek. Tóbiás Áron: Létfeltétel a nemzeti önismeret Egy ország szabadsága jórészt azon múlik, derül ki beszélgeté­sünk elején Tóbiás Áron — az Ol­vasó Nép című folyóirat szer­kesztője, a Történelmi Igazságté­tel Bizottság tagja — szavaiból, hogy annak polgárai miként élik meg a­­szabadság élményét. Meg­erősíti mindezt a Mórai Sándor­nak tulajdonított anekdota, aki az 1948-as emigrálásakor azt fe­lelte az őt kérdező svájci újság­íróknak: Kilencvenkilenc száza­lékig elégedett azzal, ami Magyar­­országon történik. Akkor miért emigrált? — faggatták tovább. A válasz tömör volt, mert éppen az a hiányzó egy százalék, amiért ér­demes élni — idézi fel Tóbiás Áron az anekdotát. Beszélgetőpartnerem megélte a romok fölött újjászülető ország szabadságát, majd a legutóbbi időkig, tartó újfajta rend nyomán birtokában van annak a tanul­ságnak, mely szerint a hatalmat csak a szabadság rovására lehet gyakorolni. — Úgy vélem — mondja —, el­érkezett az az idő, amikor meg kell fordítanunk ezt a tételt, és tudomásul kell vennünk, hogy a szabadság élményét csakis a ha­talom rovására lehet kiharcolni és megélni. Példa lehet erre a Történelmi Igazságtétel Bizott­ság is, amelynek tagjai a múlt év júniusában azt a célt fogalmazták meg maguknak, hogy orvosolni kell az 1945. utáni időszak jogsér­téseit, el kívánják érni Nagy Im­re és mártírtársainak rehabilitá­lását. Egy év sem múlt el azóta és a cél karnyújtásnyira került. Pe­dig ezek a célok nagyon merész­nek tűntek akkoriban. Most ép­pen a kihantolás kezdetéről jöt­tem erre a beszélgetésre. Többek­ben megfogalmazódott ott a teme­tőben: mit is jelképez majd a mártírok temetése? Azt hiszem, a nemzet végső tiszteletadásán túlmenően — amely a 301-es par­cella valamennyi kivégzettjének szimbolikus búcsúztatása lesz — jelképezheti az elmúlt időszaktól való elszakadást. Vagyis vissza­adhatja ezáltal a nemzet jelenté­keny hányadának igazságérzetét, és ezáltal visszahelyezheti a né­pet a szabadságba, hiszen erre is felnőtt már ez a nemzet. — József Attila úgy fogalma­zott — folytatja Tóbiás Áron —, ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent. Úgy vélem, eb­ben a gazdaságilag nehéz, kissé zűrzavaros világban; mi itt még ezt a végtelent nem érezhetjük igazán. Ma még a civil társadalom szétaprózódásának időszakát él­jük. Sokakat zavar a napjaink­ban megjelenő újságok sokasá­ga, hogy az eddig tabuként ke­zelt témákról jelenhetnek meg könyvek. Pedig éppen ez a sokszí­nűség a természetes — amit négy évtizeden át elvontak tőlünk —, ez adhatja meg azt a szellemi oxi­gént, amely a szabadsághoz ve­zet. . — Mint például az In memo­riam Nagy Imre című könyve... — Ez megjelenhetett volna Bécsben éppúgy, mint Párizsban, vagy a gorbacsovi Moszkvában, hiszen ezek az írások külföldön és itthon a második nyilvánosság keretében már napvilágot láttak. A könyv itthoni megjelenése a a sztálinizmus szálainak szakadá­sát jelzi. És jelzi azt az igényt is, hogy a társadalomnak elengedhe­tetlen szüksége van a nemzeti önismeretre. Érthetően a fiata­labb korosztályok éheznek igazán erre és a szellemi szabadságra, hiszen ők nem élhették meg a de­mokrácia élményét, a nemzeti ér­zést sem plántálták beléjük idő­ben. A szabadság az, amely pó­tolhatja az ebbéli mulasztásokat, hiszen ezeket a korosztályokat nem köti béklyó, mint apáik nem­zedékét, ezért őszintébbek is ná­luk. És ez teremtheti meg a vég­telent, az ország szabadságát, amelynek azonban elengedhetet­len feltétele, hogy a hivatalos és a civil társadalom közös progra­mot dolgozzon ki ehhez. Napja­ink történései is azt igazolják, hogy csakis a saját hagyománya­ikra építkező, tisztességesen poli­tizáló, szabad nemzeteknek van helyük az Európa-házban. (cs. η. I.) s Varga Imre: Ne nézzen hátra, aki véleményt mond — Nem élünk szabad ország­ban — feleli­kertelés nélkül a kérdésre Varga Imre szobrász­művész, országgyűlési képviselő, de rögtön hozzáfűzi, summázata bővebb kifejtést kíván. — Szabad csak egy teljes demokráciában élő ember lehet. A társadalom mindenképpen korlátozza a sze­mélyi szabadságot. De ha ez ön­ként vállalt korlátozás, akkor nem tartja senki a szabadság megcsonkításának. Az első ilyen korlátozás a bibliai Tízparancso­lat volt, amely szigorúan meg­szabta az együttélés szabályait: „Ne ölj!", „Ne paráználkodj!", „Tiszteld apádat és anyádat...!", „Ne lopj!”, „Hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellent” Mindez olyan, mint egy alkotmány. S aki ezt elfogadja, a magáének tekinti, annak közeggé válik, s benne sza­badnak érezheti magát. Mert az ősi társadalmi szerződés korlátai­ban nem megy túl a szükséges minimumon. — Egy jó ismerősömmel ezelőtt hat-hét évvel összetalálkoztunk Párizsban — meséli. — Az étte­remnek az utcára kitett asztala körül ültünk, s az esti beszélgetés során kérdeztem tőle valami „ké­nyeset". Jól emlékszem rá, mi­előtt válaszolt volna, hátranézett a bal, majd jobb válla fölött. Két­ségtelen: ezek nem egy szabad ember reflexei voltak. De nem csoda, évtizedeken át épült ez be az emberek lelkébe. Amikor át­lépték a határt Ausztria felé, mélyet lélegeztek és valami meg­magyarázhatatlan boldogságtól el­telve szabadnak érezték magu­kat Amikor viszont hazafelé tar­tottak, egy utolsó mélyet lélegez­tek és lebuktak a víz alá. Tehát szubjektíve az emberek nem érezték magukat szabadnak, s hogy objektíve sem voltak azok, az egyszerűen abból következik, hogy nem volt demokrácia Ma­gyarországon ... — Ma sincs még. De most már legalább gyors lépteket teszünk, hogy legyen, s behozzuk a lema­radásunkat! — Mindenesetre megkíséreljük. Azonban nem lehet elfelejteni, hogy ha az egyik diktatúrát egy másik váltja fel, akkor nem tör­tént előrelépés a demokrácia irá­nyába. A hatalmi harc időszaká-­ ban a hatalommal szemben is ha­talom keletkezik. A testamentum­­szöveg is utal rá: amit nem akarsz magadnak, ne tedd em­bertársaidnak. Ugyanakkor a hatalom megragadásának vagy megosztásának pillanatai egy­úttal a mérleg kilendülésének pillanatai is. Akié a hatalom, az alkalmasint jobban ragaszkodik hozzá és kapaszkodik belé, mint ahogy egy demokráciában illik; aki pedig utánanyúl, az kemé­nyebben próbálja megragadni.­­ Kezdjük érezni, milyen is a sajtószabadság; törvények garan­tálják a gyülekezés, a tüntetés, sztrájkolás jogát. Ugyanakkor azt hallom emberektől: lehallgatják a telefonjukat, megsértik a levél­titkot. — A levéltitok, a telefonbe­szélgetések le nem hallgatása mind egy demokratikus létezés részei, s ezeket a készülő új al­kotmánynak kell rögzítenie. A demokratikus emberi léthez hoz­zá tartozik a szabad lélegzet, hogy ne nézzen hátra, aki véle­ményt mond, hozzátartozik, hogy nyugodtan beszéljen a telefonba, hozzátartozik, hogy a rendőrsé­get csak a törvények befolyásol­ják és ne a pártállásuk, s hogy ne féljen senki, hogy ne mondja­nak gyökeresen ellent az iskolá­ban oktatás címén előadott néze­tek az odahaza hallottaknak, pél­dául a történelem utolsó évtize­deiről. Az ilyen iskolarendszer a demokrácia értelmében nem más, mint lélekmérgezés. Egy paterna­lista diktatúra mindig infantilis­nek nézi a rajta kívüli embere­ket. Holott azok egyáltalában nem infantilisek. Mindenkinek van ma már véleménye Magyarorszá­gon, akkor is, ha még nincs tuda­tában ennek. De ezzel majd szem­be fog nézni. Önmagával fog szembesülni alkalmasint. Ugyan­akkor érdekes probléma, vajon kialakul-e az emberekben időben az igazság szeretetének és a sza­badság megértésének képessége. (kurcz)

Next