Magyar Nemzet, 1989. április (52. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-01 / 77. szám
Szombat, 1989. április 1. xvx^tvevx^xyity^vtxxxyk^pcsxxisss^sssxx^sssxs Sokáig azt mondták, az vagyunk. Nem éreztük magunkatnak. Szabad volt otthon úgy élni, úgy beszélni, ahogy akart. Ahogy közeledtünk a magánszférából a közéletnek nevezett valami felé, úgy sokasodtak a tilalomfák. Szabadságunk v _,beteljesedése” a hatalomcsúcsán: tucatnyi keveske majd-korlátlan uralma. Ez volt belül. Kívül se lehetett másképp. Egy ország szabadságát más országokhoz képest függetlenjének hívják. Ma pártvezetők jelentik ki, hogy a szocialista (tag)államok korlátozott szuverenitásáról szóló brezsnyevi doktrína többé nem érvényes. Közben ezerszer hallhatjuk, hogy belső fejlődésünk esélye köldökzsinór-szorossággal függ a szovjetunióbeli tapogatózások kimenetelétől. Nem olyan időket élünk — voltak, valaha is? —, amikor az a kérdés: rabság vagy szabadság? Beérnénk egy időre szabadabb állapotokkal is. Remélve, hogy egyszer csak szükségtelenné válik a kicsit fosztóképzővé váló középfok... ■ Katona Tamás: Görögtűz helyett programot! Az egyes embereknek csakúgy, mint a közösségeknek, nemzeteknek, országoknak szükségük van belső és külső szabadságra. De mihelyt meg akarjuk határozni, mi ez a szabadság, nehézségekbe ütközünk — vélekedik Katona Tamás történész. — A belső szabadság talán az, hogy jól érzem magam a bőrömben és otthon érzem magam a hazában. Nem véletlenül van ott mindkét meghatározásban az „érzem”. Az érzéseket, a legtermészetesebbeket is nehéz szavakba önteni. Ha pedig valamilyen ideológiai kényszer ösztönzésére kodifikálni akarjuk a szabadság fogalmát, meghatározni, miből tevődik öszsze, hogyan és mikor érhető el, oda jutunk, mint oly sok más fogalommal. Ráadásul a szabadság korról korra változik, más-más arcát mutatja felénk. Az ország belső szabadsága szempontjából ma az a legfontosabb, hogy ne jelszavakban gondolkozzunk, hanem az egyéni és közösségi jogok alapján iparkodjunk korszerű, európai társadalmi és gazdasági rendszert építeni, ahogy művelt és nagykorú országhoz illik. 1848- ban, de még 1867-ben is, amikor a történelem lehetőséget kínált erre, a koponyákban már készen állt a program, olyan program, amely választ adott a politika és a gazdaság kérdéseire. Ma is erre volna szükség, nem deklarációkra, görögtűzre, személycserékre. Tisza Kálmán kormánya megbukott 1890-ben, pedig az utolsó esztendőkben jobbnál jobb szakminiszterek kerültek be az addig szürke csapatba. A tehetetlenség vétkét, a reformgondolatok, az állandó megújulás hiányát, az ország előtt álló lehetőségek elszalasztását nem lehet személycserékkel pótolni, lelkendezéssel feledtetni. Az ország külső szabadságához is csak türelmes gondolkodás, értelmes cselekvés vezethet el. Itt még nehezebb meghatározni, mi a szabadság. Az önállóság, a függetlenség, a szuverenitás. A történelem arra tanít, hogy még a nagyhatalmak sem voltak szinte soha teljesen függetlenek. Régen a királykisasszonyokat tologatták sakkfigurákként a nemzetközi politika játékmezején, hogy uralkodóházak és birodalmak szövetségét alapozzák vagy erősítsék meg. Ma is szövetségi rendszerekbe kényszerül a világ valamennyi állama — gazdaságiakba is, politikaiakba is. A túlnépesedett és összezsugorodott világban csak udvariasan, józanul, értelemmel, kultúrával lehet elkerülni-lefékezni az összeütközéseket. A nemzetközi életben Magyarország ma lassanként több politikai műveltségről tesz tanúbizonyságot, mint a belpolitikában, ahol ennek a politikai műveltségnek szinte teljes hiánya teszi elképesztően nehézzé az előre vezető reformprogram kimunkálását, a szükséges közmegegyezés létrejöttét. A külpolitikában változott a helyzet 1958- hoz képest, amikor két ellenséges táborra szakadva-szakítva élt a világ. Az egymáshoz közeledő rendszerek nagyobb lehetőségeket nyitnak meg a kisállamok, így Magyarország előtt is. Csatlakozási ponton vagyunk, jobbak tehát az esélyeink, mint az elmúlt fél században bármikor. Ha tevékeny, korszerű, művelt, nagykorú, európai országgá válunk, végre egyszer kihasználhatjuk földrajzi fekvésünknek az előnyeit is. Felzárkózhatunk ahhoz az Európához, amelytől lélekben sohasem szakadtunk el. De tudnunk kell, hogy a szabadság ma a lehetőségek jó felismerését és kiaknázásait jelenti, hogy a szabadság szinonimái ma: műveltség, korszerűség, nagykorúság, európaiság. Sokszor úgy érezzük, hogy napjainkban a kiegyezés kora ismétlődik meg a történelemből. De legalább annyit kell tanulnunk a reformkor kezdetének a felismeréseiből is. Széchenyi híres, a Hitelt lezáró szavaiból: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok más hazámfia, hanem Inkább előre; nincs annyi gondom tudni, nézni, idővel mik lehetünk, s mik valaha mik voltunk, de inkább átleendünk. A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiszcenciákkal, de bírjuk Inkább elszánt házasságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország volt, és azt szeretném hinni: lesz!” Ha szabad lesz. Rajk László: „ Megél tanulni a túlélés technikáját — Talán magam alatt vágom a fát, amikor megkérdezem, hogy lehet-e egyáltalán „igen"-en és „nem"-en kívül válaszolni arra a kérdésre, hogy szabad ország-e Magyarország? — A független szervezetek március 15-i megemlékezése abszolút szabadsághangulatot árasztott. Az emberekben nem volt feszültség, még akkor sem, amikor a legradikálisabb jelszavak hangoztak el — mondja Rajk László, az SZDSZ vezetőségi tagja. — Ez azt bizonyítja, hogy a követelések nem voltak számukra újak, és csupán azt várták, hogy végre valaki hangosan ki is mondja ezeket. Ez a százezer ember szabadnak tekintette és tekinti magát, és ezt a rendszert nem létezőnek. Nekik csak az a fontos, hogy kilábalhassanak abból a csődtömegből, amelybe belevitték őket. Mindegy, hogy kivel, kinek a vezetésével, csak ki belőle. És ha ezt valaki meg akarja akadályozni, annak számolnia kell azzal, hogy bekövetkezik a robbanás. Napjaink csendes forradalma bizonyítja: az emberek gondolkodnak. Így bizonyos fokig meglepetés volt a március 15-i félelemnélküliség, amit azonban semmi, a független szervezetek tagjai, sem az MSZMP nem tudott előre. — Vajon beszélhetünk-e addig szabadságról, amíg Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett, hogy a „Hruscsov—Brezsnyev”doktrína alapján bármikor beavatkozhatnak az ország dolgaiba? — Amíg a szovjet csapatok Magyarországon vannak, addig nincs függetlenség, nincs szabadság sem. Addig nem vagyunk függetlenek, szabadok, amíg a Varsói Szerződés tagjai vagyunk. A megnyilatkozásokból azonban úgy tetszik, hogy most senkinek sem lenne érdeke a mi semlegességünk. 2956 példája is bizonyítja, hogy vannak „megbocsáthatatlannak” tartott lépések. — Ez az egész túl van lihegve. Magyarország kis ország, jelentőségét tekintve egy amerikai multinacionális vállalattal azonos. Van aztán mindebben némi gőg is, amely azt mondja: ha mi kilépünk a VSZ-ből, akkor az egész szervezet összeomlik. ” Le kell győzni a régi beidegződéseket, amelyek azt sugallják, hogy Magyarország Európa védőbástyája. — A szabadság értelmezésének második síkja: a lehetőségek szabadsága, ezek megélése. — Mindig átélhető szabadság nincs Magyarországon. Ennek elsősorban gazdasági okai vannak. — Valóban, az embereknek — talán mind ritkábban, de — meg kell élniük a hétköznapok kiszolgáltatottságát, megaláztatását. — Ennek okát én abban látom, hogy a magyar társadalom közi életéből eltűnt a morális tartás, az etikai értékeket felváltották gazdasági orientáltságú magatartásokkal, amikor az embereket arra kényszerítették, hogy gazdasági függetlenségükért vagy függetlenségük illúziójáért sutba dobják morális szabadságukat. A szabadságfogalom érvényesülésének harmadik területe: az egyén sorsa. Vajon szabad embernek érzi-e magát Rajk László? . — Véleményem szerint két módja van annak, hogy az ember kritizálja a fennálló társadalmi rendszert. Az egyik az analitikus, amikor leírja az adott társadalmat, a másik pedig az, amikor úgy viselkedik, mintha szabad ember lenne, így kénytelen-kelletlen összeütközésbe kerül a hatalommal, közben pedig meg kell tanulnia — éppen a szabadság érde lágyát Nemet %%X\? Jtm rt m ■■ ^ I Szabad ország-e Magyarország? kében — a túlélés technikáját. Bár én ezt az utóbbi utast választottam, mégsem érzem magam szabadnak. Életem során olyan pályamódosításokat kellett végrehajtanom, a melyek nem szabad emberre jellemzőek. Én soha sem akartam politizálni, de rákényszerültem. És ezzel most már együtt kell élnem, pedig elsősorban építész vagyok, hiszen többet tettem le eddig az építészet asztalára, mint a politikáéra. (b. 1.) apátia és szolgalelkűség — amit a kilátástalannak tűnő helyzet szuggerál az emberekbe. Szabadságban csak akkor élhetünk, ha megteremtjük a demokráciát. Ahhoz, hogy ez megszilárduljon, emberi jogok és viszonylagos anyagi jólét kell. Hiába deklaráljuk az emberi jogokat, ha lepusztult gazdaságban élünk — ez ugyanúgy korlátoz. Ez a rendszer negyven éve gyakorlatilag sem az anyagi jólét, sem az emberi jogok támasztotta követelményeket nem tudta teljesíteni. A vezetés változtatni tudásába vetett bizalmat gyengíti, hogy sokan követelnek változtatást azok közül, akik évekig hű csatlósai voltak ennek a pártállamnak. — Békés átmenet szükséges. Ehhez az kell: mondjon le az MSZMP a kizárólagos hatalomról. Ezalatt azt értem, ne legyen a párt hitbizománya a hadsereg, a rendőrség. El kell törölni a nomenklatúrát, a hatásköri listát. A kommunista párt vagyonának egy részét társadalmi vagyonná kell alakítani. Szükségesek a szabad választások és a reális szembenézés a múlttal. Ezzel párhuzamosan nagyon lényeges, hogy megerősödjenek az állampolgárok szervezetei. Az évezredből alig több mint egy évtized maradt hátra. Ennyi idő alatt kellene megteremtenünk a demokráciánkat. (d. J.) Dr. Fodor Gábor Péter: A szabadság illúziójában élünk — Ha végigtekintünk az egész századon, akkor azt úgy értékelhetjük, hogy korlátolt, tekintélyuralmi, paternalista és korrupt rendszerek váltogatták egymást, hol jobboldali, hol baloldali mázzal leöntve — érvel dr. Fodor Gábor Péter jogász, a Fidesz egyik alapító tagja. — Természetesen, ezeknek voltak elviselhetőbb és elviselhetetlenebb szakaszai. Önhittségével és vérszomjasságával kiemelkedett a Szalasi- és Rákosi-diktatúra; történelmünk legsötétebb szakaszához tartoztak az 56-os forradalom utáni megtorlások évei. — Ízelítőt a demokráciából tulajdonképpen nem kaptunk. Ebben a században sem. Pedig három kísérlet is történt, hogy demokrácia és szabadság jöjjön létre az országban. Csak 1918 nagyon rövidre sikerült, 1945—47-et beárnyékolta, hogy a szovjetek és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a kezükben tartották a politikai játékteret. 1958-ban, a harmadik kísérlet, megint csak túl hamar elbukott. Történelmünk utolsó négy évtizedét proletár diktatúrában éltük le. Beszélhetünk-e ilyen körülmények között szabadságról? Nyilvánvalóan nem. Bár azt,hiszem, az elmúlt néhány évben nagyon sok minden megváltozott. A szabadság illúziójában élünk. Hiszen ez a helyzet jóval elviselhetőbb, mint a korábbi. Alakíthatunk szervezeteket, viszonylag nyugodtan gyűlésezhetünk és a sajtóban is rengeteg minden megjelenhet. Ám ezek a változások még nem alapvetőek és döntőek. Javarészt a pártállam visszavonulásának eredményei. Kényszerűség a hatalom részéről, amely bármikor visszavonható. — Én a szabadságnak két gátját látom ma. Az egyik az MSZMP — a maga hatalmi monopóliumával, állammal való öszszefonódásával. Természetesen nem kívánom kétségbe vonni azokat a reménykeltő változásokat, amelyeket az MSZMP csekély számú, de reformelkötelezett tagjai próbálnak kiverekedni. De ettől még ez a posztsztálinista struktúra megmaradt. A másik korlát az utóbbi évtizedekben szinte általánossá vált félelem. · Tölgyesi Péter: A társadalom öntudatra ébredt — A magyar társadalom — az állampolgárok többségének akaratával ellentétesen — 1947—48- ban betagolódott egy monolit, totális függőségi rendszerbe, amelyben a hatalmi központ semmiféle autonómia létét nem tűrte. Az emberek alattvalói létbe süllyedtek, munkavállalóként kiszolgáltatott állami alkalmazottá váltak, a hatalom törekedett az intim szféra felszámolására is — hallgatom Tölgyesi Péter államjogász okfejtését. — A pártállam minden autonóm kezdeményezést megtorolt. Mindezt azonban nem tehette nyíltan, hiszen az alkotmány a szabadságjogok legteljesebb érvényesülését deklarálta, miközben talán sehol nem volt ilyen csekély az emberi szabadság. A hatvanas években tapasztalható az első változás, amikor a rendszer már kényesebb a jó hírére, lemond a más véleményen levők büntetőjogi üldözéséről, miközben a dorgálástól az állásvesztésig változatos eszközökkel képes megakadályozni önálló törekvések megerősödését. A hetvenes évek elején egyre többen mernek mást és másként mondani, de kérdéses, mekkora valójában ez a szabadság, hiszen nem tudni például, hogy mikor bontják fel a levelünket. Az önkényuralmi módszerek helyett a hatalom a restriktív jogszabályokkal igyekszik gátat szabni a társadalom mozgásának. Változik a helyzet az utolsó másfél évben, amikor a társadalomszerveződni kezd, s a fogyasztás állandó növelésére és a korlátozásra alapuló alattvalói lojalitás véget ér. A válasz erre a régi recept szerint fogalmazódik meg: szavakban támogatást ígér, a valóságban hátráltatni próbálja az új mozgalmak létrejöttét. Még határozottabban a jogalkotásiban keresik azt az eszközt, amellyel a társadalom mozgástere behatárolható. Az első alkotmány£képzelések is a paternalisztikus államfelfogás jegyében készültek, de a pártértekezlet után ez a megközelítés egyre tarthatatlanabbá vált Nehezen lehetett védeni, mert a társadalom öntudatra ébredt, s nyilvánosságot kaphattak azok az észérvek, amelyek élesen elutasítottak egy ilyen szellemű jogalkotást. — A mai helyzetben, úgy látom, rengeteg a bizonytalanság. A március 15-i független felvonulás jól sikerült, jól vizsgázott a gyülekezési törvény. Biztató az is, hogy néhány nap alatt bejegyezték az egyesülési törvény alapján az új szervezeteket. Ugyanakkor nem változtak a büntetőjog szabályai, ami azért veszélyes, mert az állampolgári alapjogok gyakorlásának legfőbb korlátjaként a már meglévő és a készülő törvények a bűncselekmények elkövetésének tilalmát nevezik meg. A szabadságjogokgaranciális rendszerének kiépülése még a kezdet kezdetén tart. Ami a jövőt illeti. Míg a paternalista elképzelések az állam boldogító tevékenységétől várták a társadalom fejlődését, addig a jogállamnak a polgárok öntevékenységére kell építenie. Ezt a szabadságjogok garantálják. Nem a polgárok számára kell rögzíteni magatartási szabályokat, hanem az állam beavatkozását kell korlátozni. A szabadságjogok gyakorlásának korlátjaként nem lehet hivatkozni a társadalom, az állam vagy a szocializmus érdekére, ilyen korlátot csak mások törvényes jogai jelenthetnek. Tóbiás Áron: Létfeltétel a nemzeti önismeret Egy ország szabadsága jórészt azon múlik, derül ki beszélgetésünk elején Tóbiás Áron — az Olvasó Nép című folyóirat szerkesztője, a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagja — szavaiból, hogy annak polgárai miként élik meg aszabadság élményét. Megerősíti mindezt a Mórai Sándornak tulajdonított anekdota, aki az 1948-as emigrálásakor azt felelte az őt kérdező svájci újságíróknak: Kilencvenkilenc százalékig elégedett azzal, ami Magyarországon történik. Akkor miért emigrált? — faggatták tovább. A válasz tömör volt, mert éppen az a hiányzó egy százalék, amiért érdemes élni — idézi fel Tóbiás Áron az anekdotát. Beszélgetőpartnerem megélte a romok fölött újjászülető ország szabadságát, majd a legutóbbi időkig, tartó újfajta rend nyomán birtokában van annak a tanulságnak, mely szerint a hatalmat csak a szabadság rovására lehet gyakorolni. — Úgy vélem — mondja —, elérkezett az az idő, amikor meg kell fordítanunk ezt a tételt, és tudomásul kell vennünk, hogy a szabadság élményét csakis a hatalom rovására lehet kiharcolni és megélni. Példa lehet erre a Történelmi Igazságtétel Bizottság is, amelynek tagjai a múlt év júniusában azt a célt fogalmazták meg maguknak, hogy orvosolni kell az 1945. utáni időszak jogsértéseit, el kívánják érni Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitálását. Egy év sem múlt el azóta és a cél karnyújtásnyira került. Pedig ezek a célok nagyon merésznek tűntek akkoriban. Most éppen a kihantolás kezdetéről jöttem erre a beszélgetésre. Többekben megfogalmazódott ott a temetőben: mit is jelképez majd a mártírok temetése? Azt hiszem, a nemzet végső tiszteletadásán túlmenően — amely a 301-es parcella valamennyi kivégzettjének szimbolikus búcsúztatása lesz — jelképezheti az elmúlt időszaktól való elszakadást. Vagyis visszaadhatja ezáltal a nemzet jelentékeny hányadának igazságérzetét, és ezáltal visszahelyezheti a népet a szabadságba, hiszen erre is felnőtt már ez a nemzet. — József Attila úgy fogalmazott — folytatja Tóbiás Áron —, ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent. Úgy vélem, ebben a gazdaságilag nehéz, kissé zűrzavaros világban; mi itt még ezt a végtelent nem érezhetjük igazán. Ma még a civil társadalom szétaprózódásának időszakát éljük. Sokakat zavar a napjainkban megjelenő újságok sokasága, hogy az eddig tabuként kezelt témákról jelenhetnek meg könyvek. Pedig éppen ez a sokszínűség a természetes — amit négy évtizeden át elvontak tőlünk —, ez adhatja meg azt a szellemi oxigént, amely a szabadsághoz vezet. . — Mint például az In memoriam Nagy Imre című könyve... — Ez megjelenhetett volna Bécsben éppúgy, mint Párizsban, vagy a gorbacsovi Moszkvában, hiszen ezek az írások külföldön és itthon a második nyilvánosság keretében már napvilágot láttak. A könyv itthoni megjelenése a a sztálinizmus szálainak szakadását jelzi. És jelzi azt az igényt is, hogy a társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nemzeti önismeretre. Érthetően a fiatalabb korosztályok éheznek igazán erre és a szellemi szabadságra, hiszen ők nem élhették meg a demokrácia élményét, a nemzeti érzést sem plántálták beléjük időben. A szabadság az, amely pótolhatja az ebbéli mulasztásokat, hiszen ezeket a korosztályokat nem köti béklyó, mint apáik nemzedékét, ezért őszintébbek is náluk. És ez teremtheti meg a végtelent, az ország szabadságát, amelynek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy a hivatalos és a civil társadalom közös programot dolgozzon ki ehhez. Napjaink történései is azt igazolják, hogy csakis a saját hagyományaikra építkező, tisztességesen politizáló, szabad nemzeteknek van helyük az Európa-házban. (cs. η. I.) s Varga Imre: Ne nézzen hátra, aki véleményt mond — Nem élünk szabad országban — felelikertelés nélkül a kérdésre Varga Imre szobrászművész, országgyűlési képviselő, de rögtön hozzáfűzi, summázata bővebb kifejtést kíván. — Szabad csak egy teljes demokráciában élő ember lehet. A társadalom mindenképpen korlátozza a személyi szabadságot. De ha ez önként vállalt korlátozás, akkor nem tartja senki a szabadság megcsonkításának. Az első ilyen korlátozás a bibliai Tízparancsolat volt, amely szigorúan megszabta az együttélés szabályait: „Ne ölj!", „Ne paráználkodj!", „Tiszteld apádat és anyádat...!", „Ne lopj!”, „Hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellent” Mindez olyan, mint egy alkotmány. S aki ezt elfogadja, a magáének tekinti, annak közeggé válik, s benne szabadnak érezheti magát. Mert az ősi társadalmi szerződés korlátaiban nem megy túl a szükséges minimumon. — Egy jó ismerősömmel ezelőtt hat-hét évvel összetalálkoztunk Párizsban — meséli. — Az étteremnek az utcára kitett asztala körül ültünk, s az esti beszélgetés során kérdeztem tőle valami „kényeset". Jól emlékszem rá, mielőtt válaszolt volna, hátranézett a bal, majd jobb válla fölött. Kétségtelen: ezek nem egy szabad ember reflexei voltak. De nem csoda, évtizedeken át épült ez be az emberek lelkébe. Amikor átlépték a határt Ausztria felé, mélyet lélegeztek és valami megmagyarázhatatlan boldogságtól eltelve szabadnak érezték magukat Amikor viszont hazafelé tartottak, egy utolsó mélyet lélegeztek és lebuktak a víz alá. Tehát szubjektíve az emberek nem érezték magukat szabadnak, s hogy objektíve sem voltak azok, az egyszerűen abból következik, hogy nem volt demokrácia Magyarországon ... — Ma sincs még. De most már legalább gyors lépteket teszünk, hogy legyen, s behozzuk a lemaradásunkat! — Mindenesetre megkíséreljük. Azonban nem lehet elfelejteni, hogy ha az egyik diktatúrát egy másik váltja fel, akkor nem történt előrelépés a demokrácia irányába. A hatalmi harc időszaká- ban a hatalommal szemben is hatalom keletkezik. A testamentumszöveg is utal rá: amit nem akarsz magadnak, ne tedd embertársaidnak. Ugyanakkor a hatalom megragadásának vagy megosztásának pillanatai egyúttal a mérleg kilendülésének pillanatai is. Akié a hatalom, az alkalmasint jobban ragaszkodik hozzá és kapaszkodik belé, mint ahogy egy demokráciában illik; aki pedig utánanyúl, az keményebben próbálja megragadni. Kezdjük érezni, milyen is a sajtószabadság; törvények garantálják a gyülekezés, a tüntetés, sztrájkolás jogát. Ugyanakkor azt hallom emberektől: lehallgatják a telefonjukat, megsértik a levéltitkot. — A levéltitok, a telefonbeszélgetések le nem hallgatása mind egy demokratikus létezés részei, s ezeket a készülő új alkotmánynak kell rögzítenie. A demokratikus emberi léthez hozzá tartozik a szabad lélegzet, hogy ne nézzen hátra, aki véleményt mond, hozzátartozik, hogy nyugodtan beszéljen a telefonba, hozzátartozik, hogy a rendőrséget csak a törvények befolyásolják és ne a pártállásuk, s hogy ne féljen senki, hogy ne mondjanak gyökeresen ellent az iskolában oktatás címén előadott nézetek az odahaza hallottaknak, például a történelem utolsó évtizedeiről. Az ilyen iskolarendszer a demokrácia értelmében nem más, mint lélekmérgezés. Egy paternalista diktatúra mindig infantilisnek nézi a rajta kívüli embereket. Holott azok egyáltalában nem infantilisek. Mindenkinek van ma már véleménye Magyarországon, akkor is, ha még nincs tudatában ennek. De ezzel majd szembe fog nézni. Önmagával fog szembesülni alkalmasint. Ugyanakkor érdekes probléma, vajon kialakul-e az emberekben időben az igazság szeretetének és a szabadság megértésének képessége. (kurcz)