Magyar Nemzet, 1989. május (52. évfolyam, 100-125. szám)
1989-05-25 / 120. szám
Csütörtök, 1969. május 25. Magyar Nemzet A Kádár-korszak (2.) Szellemidézés és végkifejlet A Kádár-korszak értékelésére vállalkozó sorozatunk első részében Széll János politológus az első két esztendőről, az ellentmondásoktól egyáltalán nem mentes arculat kialakulásáról és a megtorlásról beszélt. Folytassuk azzal, hogy milyen okok magyarázzák a rendszer viszonylag gyors konszolidációját? — Mennyire sikerült vagy nem sikerült tömegbázisra szert tennie az új vezetésnek? Miközben az ENSZ napirendjén szerepelt még a magyar kérdés, a nyugati sajtó már magyar csodáról cikkezett. A kommentárokban azt olvashattuk, hogy a megtorlással, Nagy Imréék kivégzésével Kádár megfizette az árat azért, amit cserébe kapott: a gulyás-kommunizmust. Mekkora volt a megbékélés és mennyire hittek ebben az emberek? Elfáradt, megkeseredett ez a társadalom... Ne felejtsük, kétszázezer ember elmegy 56 őszén. Azt hiszem, az elnyomás ellenére a Kádár-vezetés valóban megegyezésre törekedett. Ám ez a kiegyezés nehéznek bizonyult, amint utaltam rá, különösen az értelmiséggel. Pongyola diktatúra — Érdemes nyomatékosítani azt a különbséget, amit a kiegyezés és a megegyezés szó fejez ki. Amikor Ferenc József és a magyarok 1867- ben kiegyeztek, a hatalom egyfajta megosztásáról volt szó. Hasonló értelemben beszélünk ma a politikai rendszer megújulásáról, a hatalom és a társadalom közötti kiegyezésről. — Ebben az értelemben nyilvánvalóan nem volt szó 1956 után kiegyezésről. Egyoldalúan elfogadott dokumentumok születtek, a központi vezetőség vagy egy-egy munkabizottság módosított bizonyos megállapításokat, irányokat, de tényleges paktum megkötésére nem került sor. Ezt a közhangulat lecsendesedése, a belenyugvás, a beletörődés pótolta, és szép lassan kialakult egy passzív követőkészség. Nagyon lényeges ebből a szempontból, néhány, az értelmiségnek tett gesztus. Az írószövetség újraengedélyezése, majd a bebörtönzött írók szabadon bocsátása, akik a maguk részéről különalkut kötnek. Ez a magatartásuk a hetvenes években vita tárgya lett, a demokratikus ellenzék köréből többen szörnyű vétségnek, a rendszer előtti lefekvésnek tekintették a magyar értelmiség exponenseinek, Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Déry Tibornak vagy Kodály Zoltánnak a viselkedését. Úgy érzem, a magyar közvélemény nagy része ezt a magatartást elfogadta és természetesnek tartotta. — Hogyan jellemezhető a rendszer arculata, jellege? — Amikor a represszív időszak lezárul, akkor teljesedik ki a már említett hibrid-jelleg. A sztálinista diktatúra nem tűr ellentmondást, mindent elfojt. Ehhez képest — ahogy Hankiss Elemér mondja — ez egy pongyola diktatúra volt. Paternalisztikus, mérsékelt, nem annyira totalitáriánus, mint inkább autoritáriánus pártállam-diktatúra. Olyan hatalmi konstrukció, amely az államszocialista redisztribúció logikájából nem tudott kitörni. Kétarcú, mert a bürokratikus koordinációt megtöri valami másfajta racionalitás. Korlátok között, fokozatosan megjelenik a piaci racionalitás igénye, megkezdődik a civil társadalom regenerálódása, valamint a társadalom érdek- és véleménypluralitásának ideológiai tudomásulvételével a társadalom repolitizálódása. Ezek a tényezők nagyon fontosak, ám nagyon gyöngék, mert egy felemás modernizáció során jelennek meg. Készülnek a régi hatalmi, gazdálkodási logikán, de nem képesek felváltani azt, hanem összekeverednek vele. A rendszerbe beépül az egyenlőtlen alkueljáráson alapuló érdekbeszámítási szisztéma. Ez a hibrid-jelleg a politikai életben is érvényesül. A kommunista párt Sztálin, sőt, Lenin óta állampárt, amely közhatalmi jogosítványokat birtokol és gyakorol. Ezzel megszűnik igazi politikai párt lenni, közhatalmi alakulattá válik. Ugyanakkor az MSZMP- ben is kezdenek visszatükröződni a létező társadalmi különbségek, elsősorban a tagság szintjén, minden pártfegyelem ellenére. A pártéletben kialakul egyfajta latens pluralizmus, amely nem képes manifesztálódni, de pártcsírákat, áramlatokat hoz létre. Az MSZMP nem reformpárt, de nem is sztálinista párt. Centrumpárt, amely egyensúlyoz, békéltet a különböző komponensek között, amelyek szorítják, nyomják, esetenként erősen befolyásolják. Ez igaz mindkét szélsőségre. Az államszocialista hatalmi és reprodukciós logikát azonban nem tudja áttörni, az új másikat sem tudja kiiktatni — a kettőt valahogy összesuvasztja. — Ebben rejlik a Kádár-rendszer mássága, amit Nyugaton is észrevesznek, Keleten is észrevesznek. Nyugaton vállveregetve, néha gunyorosan, részben jóindulatúan, Keleten hűvös tartózkodással, hogy ne mondjam, ellenérzéssel. A legvidámabb barakk titulus morbid vicc és elfújta a szél, mégis érzékletesen fejezett ki valamit a valóságból. Képtelenség a reformra — Utólag még jobban látszik, milyen csapdát rejtett magában az a hibrid-jelleg. Eltette a reményt, hogy a fejlődgetésből, az előre-hátra lépegetésből egyezer igazi fejlődés lesz. — A Kádár-rendszer nem volt képes modellváltásra. A progresszív folyamatokat megtűrte vagy éppen lehetővé tette —egy határig. Szellemet idézett, de nem engedte felülkerekedni. Ebben van erénye és fogyatékossága, amely reformképtelenné tette. Két legsúlyosabb gyengéjének ezt érzem: a repressziót illetve azt, hogy kacérkodott a váltással, meghirdette a reformot, aztán felfüggesztette az eleve korlátozott kísérletet. Nagyon súlyos mulasztást követve el és felelősséget vállalva ezzel magára. — Ha már a morbid vicceknél tartunk, emlékezetünkbe idézhetjük azoknak a külföldieknek a meglepett arcát, akik nem értették, hogyan működhet, maradhat fenn egy rendszer, amely a józan ész logikája szerint életképtelen ... — Abban, hogy ennyire elhúzódik a Kádár-rendszer hanyatlása, nemcsak Kádárnak és csoportjának a szívóssága játszik szerepet. A progresszív törekvések és racionalitások hagyományosan gyengék Magyarországon, ma is azok. Alulról nem tudott a társadalom kikényszeríteni egy modellváltást. Hogy a rendszer nem tudta saját árnyékát átlépni, annak az ideológiai korlátok mellett a Kádár-rendszer nemzetközi meghatározottsága az oka. Legyőzhetetlennek tetsző nyomásként nehezedett ez rá, például a reform meghirdetésének évében, 1968-ban. Ez is magyarázza, hogy nem reformpárttal, nem reformer-rendszerrel van dolgunk. Inkább tekinthető átmenetnek az abszolutizmusból a felvilágosult abszolutizmusba, annak minden velejárójával, ellentmondásával együtt. — Milyen hatással volt ez a paternalista diktatúra az erkölcsökre, az egyéni ambíciókra? — A kezdeti szakaszban a pacifikálással és a represszióival „együtt, jelen van az emberek elidegenítése a politikától.. A magánélet, a javak megszerzése felé fordulást sugallja a rendszer, azt hogy nem kell részt venni a politikában. Ez az államszocializmus minden változatára jellemző, hogy az alulról szerveződő politizálást nem tűri. A sztálini és Rákosi-korszak politikai nyüzsgése, valójában a politika likvidálását, a pártelvű politizálás kiiktatását telentette. A Kádár-rendszerben azonban a kezdeti depolitizálás után a repolitizáció tapasztalható. Nem feltétlenül a rendszer akaratából — de kénytelen eltűrni, tudomásul venni. Ahogy azt is, hogy a pártban eltérések és áramlatok vannak. Ez természetesen konfliktusokat okoz, de a kialakulását örvendetes fejleménynek tartom. Sokan vallják, hogy a mérsékelt, pongyola diktatúra sem különb, mint a kemény önkényuralom. Ez az elvont ráció szintjén talán el is fogadható. De egy konkrét politikai rendszer megítélésénél rossz következtetések levonásához vezet. Lehet idézni a magyar irodalom nagy költőit, hogy hol vannak azok a régi erények, elvesztek ... S lehet mondani, hogy a puha Kádár-rezsim demoralizálta, korrumpálta a társadalmat. Nem tagadom a politikai morális oldalát, a politikai kultúra fontosságát, de a moralizálásában sem érdemes túlzásokba esni. Létezik ma egy keserves, kusza morális válság. Magának a szocializmus gondolatának a történelmi devalválódása. Azután a civilizáció globális válsága: növekedés vagy nem növekedés. Külső és belső válságok szorításában leledzik a mai magyar társadalom, mégis azt mondom, nem kell ezt eltúlozni. Az aktív ember ráfizetett, nem volt érdemes többet és jobban dolgozni. Ez mind igaz. El nem hiszem, hogy a Kádár-rendszer tette volna tönkre leginkább ezeket az értékeket. A sztálini típusú diktatúra vagy lázadókat szül vagy rabszolgákat. Alaktalan, hallgatag, megszólalni nem tudó alattvalók tömegét. Ez a mechanizmus 1956 után a repolitizációval gellert kapott. — Én azokat az erkölcsi, lelki korlátokat tartom fontosnak, amit a „mintha állapot", a látszatok elfogadása okozott emberek tömegében. Olyasmire gondolok, amit Bibó írt a kiegyezés szülte látszatok társadalomerkölcsi, társadalomlélektani kárairól. Az emberek tudják, hogy az ország nem független, tudják, hogy a hirdetett elvek nem érvényesülnek, de elfogadják, belenyugszanak, együtt élnek ezzel a látszattal. Teljesen érthetően, ezért botorság vádolni, elítélni bárkit is. Tényként azonban számolni kell egy ilyen hosszú időn át tartó állapot romboló hatásával. Biztosan így van. Egy értelmiséginek azonban valóban nem szabad megfeledkeznie arról, hogy fontosak az értékek és az erkölcs, de még fontosabbak az élet, a szükségletkielégítés primér oldalai. Igaza van Németh Lászlónak és Bibó Istvánnak is, amikor a békeidőkben megszülető 67-es embertípus kialakulásáról beszél. Kifejlődik ez az embertípus, azután elsöpri az idő, amikor a századfordulón a magyar progresszió megpróbál talpra állni. A közvéleményben megőrződik ez a mentalitás, de ez akkor sem tehető elsődleges szemponttá. Mert tény és fontos tény az is, hogy a kiegyezés után meglódul a modernizáció. Hogy az a színvonal, amit az ország elér, nem a világ teteje?... Nem, de akkor mit tegyünk? A 67-es embertípusba kapaszkodjunk bele, mint a legdöntőbb mozzanatba vagy az összképre figyeljünk? Nem tagadom, hogy a Kádárkorszakban a citogenethosz és az állampolgári öntudat kialakulásának nem voltak intézményi lehetőségei. A politikai tömegmorál és tömegkultúra nem javult ez idő alatt, de nem is süllyedt nagyon a korábbi szinthez képest. Fontos viszont, hogy a kínosan hosszú hanyatlás nem járt együtt bezárulással, megkeményedésével. Az életkörülmények romlottak, végképp kiderült, hogy a rendszer nem tud kilépni az említett kettős szorításból, nem képes váltani, de sem a jogokat nézve, sem egyéb tekintetben nem következik be visszafejlődés. A represszió az elején van, a végén a rendszer nem zártabb, hanem nyitottabb, mint kezdetben volt. Ez nem szokványos pályája a diktatúráknak. Elfújt eszmék — Milyen eszmények, célok vezérlik valójában ezt a rendszert, amelyben a munkásosztály vezető pártjának messianisztikus küldetési tudatától a pragmatista kormányzati megfontolásaikon át az apparátusi önérdekig és cinizmusig minden jelen van. — Ha nem is adja fel teljesen a rendszer a korábbi szocializmus képét, de egymás után hagy el belőle elemeket. Ki mondja például ma azt, hogy a szocializmusban nem érvényesülnek az áruviszonyok. Vagy hol van már az a felfogás, hogy a szakadatlan homogenizálódás jellemzi ezt a társadalmat? Vagy gondoljunk csak vissza a politikai pluralizmus kifejezés pályafutására. A klasszikus marxizmus bizonyos ábrándjai is szertefoszlanak, de elsősorban a lenini eredetű és Sztálin által meghonosított és kötelezővé tett ideológia bomlik fel. Úgy vélem, csak a doktriner marxizmus széthullásáról van szó, a marxizmus bizonyos intenciói, módszerei a tudományos élet részévé váltak. — Egy modern közösségi társadalom szemszögéből is életképes egy, a piaci viszonyokra épülő, a szociális esélyegyenlőség gondolatát ápoló, a politikai demokrácia értékeit megőrző társadalom-elképzelés. — Hogyan fest a hatalom verkezete? — A kádári szisztéma a létező szocializmusok egyik modellváltozatához, a lenini modellhez sorolható. Emellett létezik például a sztálini típus vagy a jugoszláv és ezek különféle változatai. Közös bennük, hogy egyikük sem proletárdiktatúra a szó klasszikus értelmében. Elméletileg ezt Lenin 1917-ben úgy foglalta össze: Munkásönigazgatás és redukált állam. Ez sehol sem jött létre. A leghangosabb proletárdiktatúra időszakában sem. A létrejött hatalmi struktúra lényege a pártállamféig. A politikai pártnak nemcsak hogy nincs partnere, riválisa, hanem állampártként, közhatalmi funkciókat ellátó szervezetként épül föl és működik. A különféle leírások közül Konrád és Szelényi megközelítése áll hozzám a legközelebb. A címválasztások — Az értelmiség útja az osztályhatalomig —, talán túlzás, de tény, hogy a hivatásos forradalmárként jelentkező réteg körülveszi magát egy bürokratikus-technokratikus ideológiával, s ez a nomenklatúra és hatalmi hierarchia végül is struktúrává válik. Az alapszerkezet a Kádárrendszerben is változatlan, de az egyes hatalmi szervezetek viszonyában, működésében módosulások tapasztalhatók. A szakszervezet például nem autonóm, de nem is egyszerűen a sztálini idők hajtószíj jellegű szervezete. Kitűnő érdekképviseleti lobbyra lel benne például a hetvenes évek elején a piaci logikával szemben az újraelosztás fennmaradásában érdekelt nagyüzem. Az apparátus lázadása — Milyen szakaszokra tagolható a Kádár-korszak? — Az első a konszolidáció időszaka. Ezt követi a kiteljesedés, amit csak óvatosan nevezek így, mert a Kádár-rendszer bizonyos értelemben a hanyatlás idején teljesedik ki. Ekkor ütközik ki egyértelműen, hogy nem bír eredményesen megküzdeni a mindvégig jelenlevő ellentmondásokkal. . Ez az elhúzódó hanyatló periódus megy át a válságba. A hanyatlásban nagy szerepe van a Brezsnyev-korszak hatásának, valamint a gerontokráciának. Az eredendően centrum-szerepet játszó vezetőcsoport ekkorra kijátssza ütőkártyáit, döntésképtelenné válik. Megjelenik mellette az új centrum, amely elégedetlen, türelmetlen az öregekkel szemben. Így jutunk el a végkifejletig, amikor a megkeseredett, rendpártivá merevedett régi centrum és az új gárda köt egy paktumot a vezetés átadásáról. Ezt az egyezséget nem a reformszárny bevonásával kötik, az nem alanya, csak tárgya a megállapodásnak. Ez az egyik korlátja és ellentmondása a májusi vezetőváltásnak. Miért került sor személycserékre? A kibontakozó válság és a repolitizáció hatására a korábbi megbékélésre, beletörődésre alapozott egyensúly megbomlik. Az elégedetlenség, amely a tömegeknél főleg az életszínvonal romlása miatt nő, átterjed a nyolcvanas évek közepén a párttagságra is. S ami döntő: az apparátusban is megérik a vezetőváltás szükségességének gondolata. Veszélyeztetve látja saját pozícióit, közben tapasztalja a döntésképtelenséget, a problémák szőnyeg alá söprését, a próbálkozások sikertelenségét. Május és a májust előkészítő paktum mögött tehát a pártapparátus lázadása rejlik. — Beszélgetésünket azzal kezdtük, hogy a Kádár-korszak ugyan véget ért· mégsem következett be korszakváltás, csupán valamiféle átmenet kezdetéről beszélhetünk· — A stílus május után is megmaradt. Döntésképtelenséggel párosult kritikus szókimondás — ez 56 óta állandó jellemzője a rendszernek. I ha csak a kritikát nézem, sehol ilyen szókimondás nem volt a szomszédságunkban a pártban, a kongresszusokon. Az apparátus lelkiállapotát úgy foglalnám össze: Kádárnak mennie kell, bármi is lesz... de mi is lesz nélküle? ... Kérdőjel, kétely, de leszámoló elszántság és konokság együtt van jelen. Így következik be a meglepetés, hogy bár az eredeti megegyezéskor beérték mérsékeltebb vezetőváltással, miután kicserélik a központi bizottság egyharmadát, ez a kicserélt KB nem fogadja el az előzetesen egyeztetett javaslatokat. Ennek ellenére, ahogy az elején mondtam, valódi fordulat nem történt, legfeljebb félfordulat. A Kádár-korszak véget ért, de a rendszer hibridjellege, az ellentmondásos hatalmi és reprodukciós logika tovább él. Javorniczky István A Magyar Nemzet megkérdezte: Hogyan szeretnének tanítani a történelemtanárok ? Ma tartja programalkotó vitáját Budapesten, a Deák téri általános iskolában a történelemtanárok jövendő egylete. Az új, országos egyesület terveiről Miklósi Lászlót, az egyik szervezőt, az Irányi Dániel Általános Iskola tanárát kérdeztük: — Az utóbbi időben a pedagógusok több önálló szervezetet hoztak létre, a történészeknek is van társaságuk. Legutóbb, éppen egy hete a Pedagógus Kamara alakult meg. Mi szükség van még egy újabb szervezetre? — Egyesületünk legfőbb feladatának a szakmai érdekvédelmet tekintjük. Kétségtelen, hogy elképzeléseink több ponton is érintkeznek a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének vagy a Magyar Történelmi Társulatnak a tevékenységével. Ennek ellenére van saját területünk. Minden szakmai kérdéssel kapcsolatban saját állásfoglalást kívánunk kialakítani, s ebben az iskolai élethez, a tanítás eredményességéhez kapcsolódunk. — E célokat, milyen konkrét tevékenységgel kívánják elérni? — Igen fontosnak tartjuk a megjelenő, történettudománynyal kapcsolatos munkák, publikációk, tankönyvek bírálatát. Ez az értékelés nem helyettesíti majd a szaklektorok munkáját, hanem a tanárokat kívánja segíteni a tájékozódásban. Úgy gondoljuk, hogy ajánló jegyzékeket készítünk, amelyeket időről időre elküldünk történelemszakos kollégáinknak. Ugyancsak jegyzékbe kívánjuk foglalni az oktatás egyéb segédeszközeit, a szemléltető eszközöket is, hogy ennek alapján választhassanak, igényelhessenek újabbakat a tanárok. — A középiskolai történelemtanárok e heti konferenciáján hangzott el, hogy a tankönyvekből egy „arc nélküli” történelmet ismerhet meg a diák. Ezt nem lehet megtanítani, de nem is mindig érdemes ... Önök mit tehetnek a helyzet megváltoztatásáért? — A már említett terveink mellett foglalkozunk a történelemtanítás hazai és nemzetközi irányzataival, gyakorlatával is. Külön vizsgáljuk azokat az értékeket, amelyeket — helyenként és koronként — fontosnak tartanak az oktatásban, és magában a történelemben. Egy ötletbörzét, a módszerek és tapasztalatok átadásának lehetőségét is meg kívánjuk egyesületünkben teremteni. — Terveik között szerepel az óraszámok meghatározása, tankönyvbírálat. Hogyan akarnak — társadalmi szervezetként — ezekbe a kérdésekbe beleszólni? — Úgy gondoljuk, hogy csak munkánkkal vívhatunk ki magunknak rangot, tekintélyt, és ez feljogosít minket arra, hogy véleményünket is elmondhassuk. (k. m.) Nyíregyháza rászolgált a megyei város címre Nyíregyházát nemrégiben megyei várossá nyilvánította a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa. Az erről szóló okiratot ünnepi tanácsülésen nyújtották át tegnap a Szabolcs-Szatmár megyei művelődési központban. Csabai Lászlóné tanácselnök ünnepi megemlékezésében utalt a megyeszékhely történelmi múltjára. Az ide betelepült tirpák, szlovák családok leszármazottai a múlt század elején nagy terveiket szőtték. Nyíregyháza az 1950-es években elmaradottsága, hátrányos helyzete miatt nem kerülhetett a kiemelt városok közé. A hatvanas évek ipartelepítése után, az élelmiszeripar mellett megjelent a gumi-, a papír és a könynyűipar. Ugrásszerűen nőtt a város népessége, lakótelepek, iskolák, óvodák, intézmények épültek. Művelődési központ, sportcsarnok, önálló színtársulat jelzi a fejlődést. Lakónépessége szerint Nyíregyháza az ország hetedik városa lett. Az arányos városfejlesztésben Hild -éremmel ismerték el a helybeliek erőfeszítéseit. Ezután Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke lépett a mikrofonhoz. Négy évtizeddel ezelőtt járt először Nyíregyházán, mondotta, és az idegen szemével is látszik, ez a település rászolgált a megyei város címre. Ezen a tájon nehéz boldogulni, mégis a szellem óriásait, Kölcsey Ferencet, Krúdy Gyulát, Váci Mihályt adta a hazának Szabolcs-Szatmár. Az Országgyűlés elnöke szólt a jogállamiság létrehozásáért folytatott küzdelemről. Felgyorsultak a politikai változások, a közelgő választásokra készülnek a pártok, a mozgalmak. A mai Országgyűlés legfontosabb feladata egyesíteni az erőket, gyorsítani a reformokat. Modellértékű folyamatnak lehetünk a részesei. Szűrös Mátyás ezután átnyújtotta a megyei várossá nyilvánításról szóló oklevelet Csabai Lászlóné városi tanácselnöknek. Az eseményen díszpolgári címet adományoztak Csépányi Ferenc római katolikus főesperesnek, Nyíregyháza megyei tanácstagjának. Nyíregyháza városért kitüntetést többen vehettek át. A megyei művelődési központban este fotó- és dokumentumkiállítást nyitott meg Bánóczi Gyula, Szabolcs-Szatmár megye tanácselnöke. Tóth Kornélia Ahogy közeledünk a parlament május harmincadikai ülésszakához, úgy válik egyre élesebbé a vita a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvényjavaslatról. Bokros Lajos közgazdászt kérdeztük: melyek a javaslat vitatható pontjai? — Először is az átalakulási törvény általános indoklása megállapítja, hogy a beterjesztendő javaslat egyszerű technikai norma, amely egyáltalán nem gátolja a tulajdoni reform hosszú távú kibontakozását. Ez az állítás azonban nem felel meg a valóságnak. Általában is képtelenség, hogy valamely törvény csak üres jogi forma legyen, hiszen forma tartalom nélkül sohasem létezhet. Az átalakulási törvény is „tartalmas forma”, amely, bár ezt a törekvést leplezni kívánja, a vállalatok saját tulajdonának piac- és versenyellenes koncepcióját önti formába. Ez egyértelműen kiderül az egyszerű osztozkodási eljárásként beállított szabályból: a vállalati tanácsok által irányított vállalatok maguknál tarthatják a vagyonmérlegben szereplő üzletrész nyolcvanszázalékának megfelelő részvényt. Minthogy magát az átalakítást a törvényjavaslat szerint — két szűk kivételtől eltekintve — csakis a vállalat kezdeményezheti, ő készítteti saját vagyonmérlegét, ő választja ki leendő tulajdonosait, így végeredményben burkoltan megvalósítja a tulajdonreformot, méghozzá a társadalom által ellenőrizhetetlen és a továbbiakban befolyásolhatatlan módon. Piacellenes összefonódások — Az átalakulási törvény szándéka szerint valódi tulajdonreformot hajt végre... — Ez igaz, ám az átalakulási törvényben foglalt tulajdonreform lényege, hogy ingyenesen szétosztja a társadalmi vagyon feletti rendelkezési jogokat a vállalati tanácsokat és egyéb vállalati irányító szerveket uraló menedzserek között. Az átalakulási törvény nyomán kialakuló tulajdonszerkezet aztán végleg rögzítené a mai monopóliumokat, a piacellenes és a versenyt kizáró vagy torzító összefonódásokat, és megakadályozná a valódi tőkepiac létrejöttét. — A tervezet számol a külső tőke bevonásával; ez végül is kedvező hatású, nem? — Az átalakulás előfeltételeként szereplő 20 százalékos külső tőkebevonás nem a hatékonyság garanciája, hanem éppen ellenkezőleg, az állami vagyon olcsó kiárusítására ad alkalmat. Ha ugyanis a vagyonmérleg szerinti üzletrész nyolcvan százaléka a vállalatot illeti, akkor ez húszszázalékos pótlólagos tőke befizetése mellett az új tulajdonos kezébe kerül. A szerencsés kiválasztott tehát saját magának fizet, hisz lényegében megszerzi az egész vállalatot. — Véleménye szerint a javaslat szerint törvény által gerjesztett gazdasági folyamatok nem segítenék a valódi tőkepiac kialakulását? — Onnan kell kezdenem, hogy a régi menedzsergárda által kiválasztott és a vele összefonódott új tulajdonos mindenképpen abban érdekelt, hogy a vállalatnál megtartott nyolcvan százaléknyi részvényt az átalakulástól számított három éven belül értékesítse, különben az — az ellenőrzési jogokkal együtt — az állami vagyonkezelő tulajdonába kerül. Ez a mesterséges eladási hullám nem lesz tekintettel a tőkepiac felvevőképességére, így az árfolyamok meredeken csökkenni fognak, további üzletrészek ismét áron alul kerülnek majd a vásárlóképes tulajdonosok birtokába. Ez, a törvényjavaslat általános indoklásával ugyancsak ellentétben, egyértelműen torzítja és fékezi a tőkepiac kiépülését. Tisztázatlan elvek — Demokratikus, a kispénzűekét segítő megoldásnak tűnik föl a meghitelezett ideiglenes részvény fogalmának bevezetése... — Valóban a fizetőképesség fenti korlátját van hivatva feloldani a meghitelezett ideiglenes részvény konstrukciója, amely lehetővé teszi a minimális, gazdálkodó szervezetek esetén alig 10 százalékos befizetés melletti tulajdonszerzést is. Minthogy, azonban ilyen körülmények között a leendő tulajdonosok körében már a fizetőképesség sem szelektál, nyilvánvaló, hogy a régi tulajdonosok fogják ezt megtenni tisztázatlan elvek alapján. Az úgynevezett meghitelezett ideiglenes részvény alkalmazása tehát azért elfogadhatatlan, mert megnyitja az utat a leendő tulajdonosok piacellenes kiválogatása előtt, és végső soron a jelenlegi monopóliumok további, a versenyt kizáró megerősödését segíti elő. Újat kell alkotni! — Végül is véleménye szerint mit kellene most tenni, átdolgozni a tervezetet, vagy félredobni és alapvetően újat szükséges alkotni? — Ha a törvényelőkészítő által technikai normának minősített osztozkodási szabályokat elhagyjuk, akkor az átalakulási törvény jelenlegi tervezete kiürül. Ezért nem lehetséges ezt a jogszabálytervezetet módosítani, hibáit kiküszöbölni, hanem koncepcionálisan újat kell alkotni. Ennek közgazdaságilag ésszerű és társadalmilag elfogadható alapelemei a tulajdonreform egészére vonatkozó koncepciókban már kirajzolódtak, a valóban technikai részletek jogi formába öntése után pedig az átalakulási törvényt szeptemberben az Országgyűlés elé lehetne terjeszteni. B. N. Miért elfogadhatatlan a kormány tervezete? Kiárusítják a közvagyont