Magyar Nemzet, 1989. május (52. évfolyam, 100-125. szám)

1989-05-25 / 120. szám

Csütörtök, 1969. május 25. Magyar Nemzet A Kádár-korszak (2.) Szellemidézés és végkifejlet A Kádár-korszak értékelésére vállalkozó sorozatunk első részé­ben Széll János politológus az el­ső két esztendőről, az ellentmon­dásoktól egyáltalán nem mentes arculat kialakulásáról és a meg­torlásról beszélt. Folytassuk az­zal, hogy milyen okok magyaráz­zák a rendszer viszonylag gyors konszolidációját? — Mennyire sikerült vagy nem sikerült tömegbázisra szert ten­nie az új vezetésnek? Miközben az ENSZ napirendjén szerepelt még a magyar kérdés, a nyugati sajtó már magyar csodáról cik­kezett. A kommentárokban azt olvashattuk, hogy a megtorlással, Nagy Imréék kivégzésével Kádár megfizette az árat azért, amit cserébe kapott: a gulyás-kommu­nizmust. Mekkora volt a megbé­kélés és mennyire hittek ebben az emberek? Elfáradt, megkese­redett ez a társadalom... Ne fe­lejtsük, kétszázezer ember el­megy 56 őszén. Azt hiszem, az el­nyomás ellenére a Kádár-vezetés valóban megegyezésre törekedett. Ám ez a kiegyezés nehéznek bi­zonyult, amint utaltam rá, külö­nösen az értelmiséggel. Pongyola diktatúra — Érdemes nyomatékosítani azt a különbséget, amit a kiegyezés és a megegyezés szó fejez ki. Amikor Ferenc József és a magyarok 1867- ben kiegyeztek, a hatalom egyfajta megosztásáról volt szó. Hasonló ér­telemben beszélünk ma a politikai rendszer megújulásáról, a hatalom és a társadalom közötti kiegyezés­ről. — Ebben az értelemben nyil­vánvalóan nem volt szó 1956 u­tán kiegyezésről. Egyoldalúan elfogadott dokumentumok szület­tek, a központi vezetőség vagy egy-egy munkabizottság módosí­tott bizonyos megállapításokat, irányokat, de tényleges paktum megkötésére nem került sor. Ezt a közhangulat lecsendesedése, a belenyugvás, a beletörődés pó­tolta, és szép lassan kialakult egy passzív követőkészség. Nagyon lényeges ebből a szempontból, néhány, az értelmiségnek tett gesztus. Az írószövetség újraen­­gedélyezése, majd a bebörtönzött írók szabadon bocsátása, akik a maguk részéről különalkut köt­nek. Ez a magatartásuk a hetve­nes években vita tárgya lett, a demokratikus ellenzék köréből többen szörnyű vétségnek, a rendszer előtti lefekvésnek­ te­kintették a m­agyar értelmiség exponenseinek, Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Déry Tibor­nak vagy Kodály Zoltánnak a viselkedését. Úgy érzem, a ma­gyar közvélemény nagy része ezt a magatartást elfogadta és ter­mészetesnek tartotta. — Hogyan jellemezhető a rendszer arculata, jellege? — Amikor a represszív időszak lezárul, akkor teljesedik ki a már említett hibrid-jelleg. A sztálinista diktatúra nem tűr el­lentmondást, mindent elfojt. Eh­hez képest — ahogy Hankiss Ele­mér mondja — ez egy pongyola diktatúra volt. Paternalisztikus, mérsékelt, nem annyira totalitá­­riánus, mint inkább autoritáriá­­nus pártállam-diktatúra. Olyan hatalmi konstrukció, amely az ál­lamszocialista redisztribúció lo­gikájából nem tudott kitörni. Kétarcú, mert a bürokratikus koordinációt megtöri valami másfajta racionalitás. Korlátok között, fokozatosan megjelenik a piaci racionalitás igénye, meg­kezdődik a civil társadalom rege­nerálódása, valamint a társada­lom érdek- és véleményplurali­­tásának ideológiai tudomásulvé­telével a társadalom repolitizá­­lódása. Ezek a tényezők nagyon fontosak, ám nagyon gyöngék, mert egy felemás modernizáció során jelennek meg. Kész­ülnek a régi hatalmi, gazdálkodási lo­gikán, de nem képesek felválta­ni azt, hanem összekeverednek vele. A rendszerbe beépül az egyenlőtlen alkueljáráson alapu­ló érdekbeszámítási szisztéma. Ez a hibrid-jelleg a politikai életben is érvényesül. A kommunista párt Sztálin, sőt, Lenin óta ál­­lampárt, amely közhatalmi jogo­sítványokat birtokol és gyakorol. Ezzel megszűnik igazi politikai párt lenni, közhatalmi alakulattá válik. Ugyanakkor az MSZMP- ben is kezdenek visszatükröződ­ni a létező társadalmi különbsé­gek, elsősorban a tagság szintjén, minden pártfegyelem ellenére. A pártéletben kialakul egyfajta la­tens pluralizmus, amely nem ké­pes manifesztálódni, de pártcsí­rákat, áramlatokat hoz létre. Az MSZMP nem reformpárt, de nem is sztálinista párt. Centrumpárt, amely egyensúlyoz, békéltet a kü­lönböző komponensek között, amelyek szorítják, nyomják, ese­tenként erősen befolyásolják. Ez igaz mindkét szélsőségre. Az ál­lamszocialista hatalmi és repro­dukciós logikát azonban nem tudja áttörni, az új másikat sem tudja kiiktatni — a kettőt vala­hogy összesuvasztja. — Ebben rejlik a Kádár-rend­szer mássága, amit Nyugaton is észrevesznek, Keleten is észre­­vesznek. Nyugaton vállvereget­ve, néha gunyorosan, részben jó­indulatúan, Keleten hűvös tar­tózkodással, hogy ne mondjam, ellenérzéssel. A legvidámabb ba­rakk titulus morbid vicc és el­fújta a szél, mégis érzékletesen fejezett ki valamit a valóságból. Képtelenség a reformra — Utólag még jobban látszik, mi­lyen csapdát rejtett magában az a hibrid-jelleg. Eltette a reményt, hogy a fejlődgetésből, az előre-hát­­ra lépegetésből egyezer igazi fejlő­dés lesz. — A Kádár-rendszer nem volt képes modellváltásra. A prog­resszív folyamatokat megtűrte vagy éppen lehetővé tette —egy határig. Szellemet idézett, de nem engedte felülkerekedni. Eb­ben van erénye és fogyatékossá­ga, amely reformképtelenné tet­te. Két legsúlyosabb gyengéjének ezt érzem: a repressziót illetve azt, hogy kacérkodott a váltással, meghirdette a reformot, aztán felfüggesztette az eleve korláto­zott kísérletet. Nagyon súlyos mulasztást követve el és felelős­séget vállalva ezzel magára. — Ha már a morbid vicceknél tartunk, emlékezetünkbe idézhetjük azoknak a külföldieknek a meglepett arcát, akik nem értették, hogyan működhet, maradhat fenn egy rend­szer, amely a józan ész logikája sze­rint életképtelen ... — Abban, hogy ennyire elhú­zódik a Kádár-rendszer hanyat­lása, nemcsak Kádárnak és cso­portjának a szívóssága játszik szerepet. A progresszív törekvé­sek és racionalitások hagyomá­nyosan gyengék Magyarországon, ma is azok. Alulról nem tudott a társadalom kikényszeríteni egy modellváltást. Hogy a rendszer nem tudta saját árnyékát átlép­­­ni, annak az ideológiai korlátok mellett a Kádár-rendszer nem­zetközi meghatározottsága az oka. Legyőzhetetlennek tetsző nyomásként nehezedett ez rá, például a reform meghirdetésé­nek évében, 1968-ban. Ez is ma­gyarázza, hogy nem reformpárt­tal, nem reformer-rendszerrel van dolgunk. Inkább tekinthető átmenetnek az abszolutizmusból a felvilágosult abszolutizmusba, annak minden velejárójával, el­lentmondásával együtt. — Milyen hatással volt ez a pa­ternalista diktatúra az erkölcsökre, az egyéni ambíciókra? — A kezdeti szakaszban a pa­cifikálással és a represszióival „együtt, jelen van az emberek el­idegenítése a politikától.. A ma­gánélet, a javak megszerzése fe­lé fordulást sugallja a rendszer, azt hogy nem kell részt venni a politikában. Ez az államszocializ­mus minden változatára jellem­ző, hogy az alulról szerveződő politizálást nem tűri. A sztálini és Rákosi-korszak politikai nyüzsgése, valójában a politika likvidálását, a pártelvű politizá­lás kiiktatását telentette. A Ká­dár-rendszerben azonban a kez­deti depolitizálás után a repoli­­tizáció tapasztalható. Nem fel­tétlenül a rendszer akaratából — de kénytelen eltűrni, tudomásul venni. Ahogy azt is, hogy a pártban eltérések és áramlatok vannak. Ez természetesen konf­liktusokat okoz, de a kialakulá­sát örvendetes fejleménynek tar­tom. Sokan vallják, hogy a mér­sékelt, pongyola diktatúra sem különb, mint a kemény önkény­­uralom. Ez az elvont ráció szintjén talán el is fogadható. De egy konkrét politikai rendszer meg­ítélésénél rossz következtetések levonásához vezet. Lehet idézni a magyar irodalom nagy költőit, hogy hol vannak azok a régi eré­nyek, elvesztek ... S lehet mon­dani, hogy a puha Kádár-rezsim demoralizálta, korrumpálta a tár­sadalmat. Nem tagadom a poli­tikai morális oldalát, a politikai kultúra fontosságát, de a mora­­lizálásában sem érdemes túlzá­sokba esni. Létezik ma egy ke­serves, kusza morális válság. Ma­gának a szocializmus gondolatá­nak a történelmi devalválódása. Azután a civilizáció globális vál­sága: növekedés vagy nem növe­kedés. Külső és belső válságok szorításában leledzik a mai ma­gyar társadalom, mégis azt mon­dom, nem kell ezt eltúlozni. Az aktív ember ráfizetett, nem volt érdemes többet és jobban dolgoz­ni. Ez mind igaz. El­ nem hiszem, hogy a Kádár-rendszer tette vol­na tönkre leginkább ezeket az ér­tékeket. A sztálini típusú dikta­túra vagy lázadókat szül vagy rabszolgákat. Alaktalan, hallga­tag, megszólalni nem tudó alatt­valók tömegét. Ez a mechaniz­mus 1956 után a repolitizációval gellert kapott. — Én azokat az erkölcsi, lelki korlátokat tartom fontosnak, amit a „mintha­ állapot", a látszatok elfo­gadása okozott emberek tömegében. Olyasmire gondolok, amit Bibó írt a kiegyezés szülte látszatok társa­dalomerkölcsi, társadalomlélektani kárairól. Az emberek tudják, hogy az ország nem független, tudják, hogy a hirdetett elvek nem érvé­nyesülnek, de elfogadják, belenyug­szanak, együtt élnek ezzel a látszat­tal. Teljesen érthetően, ezért botor­ság vádolni, elítélni bárkit is. Tény­ként azonban számolni kell egy ilyen hosszú időn át tartó állapot romboló hatásával.­­ Biztosan így van. Egy értel­miséginek azonban valóban nem szabad megfeledkeznie arról, hogy fontosak az értékek és az erkölcs, de még fontosabbak az élet, a szükségletkielégítés primér oldalai. Igaza van Németh Lász­lónak és Bibó Istvánnak is, ami­kor a békeidőkben megszülető 67-es embertípus kialakulásáról beszél. Kifejlődik ez az ember­típus, azután elsöpri az idő, ami­kor a századfordulón a magyar progresszió megpróbál talpra áll­ni. A közvéleményben megőrző­dik ez a mentalitás, de ez akkor sem tehető elsődleges szempont­tá. Mert tény és fontos tény az is, hogy a kiegyezés után meglódul a modernizáció. Hogy az a szín­vonal, amit az ország elér, nem a világ teteje?... Nem, de ak­kor mit tegyünk? A 67-es em­bertípusba kapaszkodjunk bele, mint a legdöntőbb mozzanatba vagy az összképre figyeljünk? Nem tagadom, hogy a Kádár­korszakban a citogenethosz és az állampolgári öntudat kialakulá­sának nem voltak intézményi le­hetőségei. A politikai tömegmo­rál és tömegkultúra nem javult ez idő alatt, de nem is süllyedt nagyon a korábbi szinthez ké­pest. Fontos viszont, hogy a kí­nosan hosszú hanyatlás nem járt együtt bezárulással, megkemé­­nyedésével. Az életkörülmények romlottak, végképp kiderült, hogy a rendszer nem tud kilépni az említett kettős szorításból, nem képes váltani, de sem a jo­gokat nézve, sem egyéb tekintet­ben nem következik be visszafej­lődés. A represszió az elején van, a végén a rendszer nem zártabb, hanem nyitottabb, mint kezdet­ben volt. Ez nem szokványos pá­lyája a diktatúráknak. Elfújt eszmék — Milyen eszmények, célok ve­­zérlik valójában ezt a rendszert, amelyben a munkásosztály vezető pártjának messianisztikus küldetési tudatától a pragmatista kormányza­ti megfontolásaikon át az apparátu­si önérdekig és cinizmusig minden jelen van. — Ha nem is adja fel teljese­n a rendszer a korábbi szocializ­mus­ képét, de egymás után hagy el belőle elemeket. Ki mondja például ma azt, hogy a szocia­lizmusban nem érvényesülnek az áruviszonyok. Vagy hol van már az a felfogás, hogy a szakadat­lan homogenizálódás jellemzi ezt a társadalmat? Vagy gondoljunk csak vissza a politikai pluraliz­mus­ kifejezés pályafutására. A klasszikus marxizmus bizonyos ábrándjai is szertefoszlanak, de elsősorban a lenini eredetű és Sztálin által meghonosított és kö­telezővé tett ideológia bomlik fel. Úgy vélem, csak a doktriner marxizmus széthullásáról van szó, a marxizmus bizonyos in­tenciói, módszerei a tudományos élet részévé váltak. — Egy mo­dern közösségi társadalom szem­szögéből is életképes egy, a piaci viszonyokra épülő, a szociális esélyegyenlőség gondolatát ápo­ló, a politikai demokrácia érté­keit megőrző társadalom-elkép­zelés. — Hogyan fest a hatalom verke­­zete? — A kádári szisztéma a létező szocializmusok egyik modell­­változatához, a lenini modellhez sorolható. Emellett létezik pél­dául a sztálini típus vagy a jugo­szláv és ezek különféle változa­tai. Közös bennük, hogy egyikük sem proletárdiktatúra a szó klasszikus értelmében. Elméleti­leg ezt Lenin 1917-ben úgy fog­lalta össze: Munkásönigazgatás és redukált állam. Ez sehol sem jött létre. A leghangosabb prole­tárdiktatúra időszakában sem. A létrejött hatalmi struktúra lénye­ge a pártállamféig. A politikai pártnak nemcsak hogy nincs partnere, riválisa, hanem állam­pártként, közhatalmi funkciókat ellátó szervezetként épül föl és működik. A különféle leírások közül Konrád és Szelényi meg­közelítése áll hozzám a legköze­lebb. A címválasztások — Az értelmiség útja az osztályhatalo­mig —, talán túlzás, de tény, hogy a hivatásos forradalmár­ként jelentkező réteg körülveszi magát egy bürokratikus-tech­­nokratikus ideológiával, s ez a nomenklatúra és hatalmi hie­rarchia végül is struktúrává vá­lik. Az alapszerkezet a Kádár­­rendszerben is változatlan, de az egyes hatalmi szervezetek viszo­nyában, működésében módosulá­sok tapasztalhatók. A szakszer­vezet például nem autonóm, de nem is egyszerűen a sztálini idők hajtószíj jellegű szervezete. Ki­tűnő érdekképviseleti lobbyra lel benne például a hetvenes évek elején a piaci logikával szemben az újraelosztás fennmaradásá­ban érdekelt nagyüzem. Az apparátus lázadása — Milyen szakaszokra tagolható a Kádár-korszak? — Az első a konszolidáció idő­szaka. Ezt követi a kiteljesedés, amit csak óvatosan nevezek így, mert a Kádár-rendszer bizonyos értelemben a hanyatlás idején teljesedik ki. Ekkor ütközik ki egyértelműen, hogy nem bír eredményesen megküzdeni a mindvégig jelenlevő ellentmon­dásokkal. . Ez az elhúzódó ha­nyatló periódus megy át a vál­ságba. A hanyatlásban nagy sze­repe van a Brezsnyev-korszak hatásának, valamint a geron­­tokráciának. Az eredendően centrum-szerepet játszó vezető­csoport ekkorra kijátssza ütő­kártyáit, döntésképtelenné válik. Megjelenik mellette az új cent­rum, amely elégedetlen, türel­metlen az öregekkel szemben. Így jutunk el a végkifejletig, amikor a megkeseredett, rend­pártivá merevedett régi centrum és az új gárda köt egy paktumot a vezetés átadásáról. Ezt az egyezséget nem a reformszárny bevonásával kötik, az nem ala­nya, csak tárgya a megállapo­dásnak. Ez az egyik korlátja és ellentmondása a májusi vezető­­váltásnak. Miért került sor sze­mélycserékre? A kibontakozó válság és a repolitizáció hatásá­ra a korábbi megbékélésre, be­letörődésre alapozott egyensúly megbomlik. Az elégedetlenség, amely a tömegeknél főleg az életszínvonal romlása miatt nő, átterjed a nyolcvanas évek köze­pén a párttagságra is. S ami dön­tő: az apparátusban is megérik a vezetőváltás szükségességének gondolata. Veszélyeztetve látja saját pozícióit, közben tapasztal­ja a döntésképtelenséget, a prob­lémák szőnyeg alá söprését, a próbálkozások sikertelenségét. Május és a májust előkészítő paktum mögött tehát a pártap­parátus lázadása rejlik. — Beszélgetésünket azzal kezdtük, hogy a Kádár-korszak ugyan véget ért· mégsem következett be kor­szakváltás, csupán valamiféle át­menet kezdetéről beszélhetünk· — A stílus május után is meg­maradt. Döntésképtelenséggel pá­rosult kritikus szókimondás — ez 56 óta állandó jellemzője a rendszernek. I ha csak a kritikát nézem, sehol ilyen szókimondás nem volt a szomszédságunkban a pártban, a kongresszusokon. Az apparátus lelkiállapotát úgy fog­lalnám össze: Kádárnak mennie kell, bármi is lesz... de mi is lesz nélküle? ... Kérdőjel, kétely, de leszámoló elszántság és ko­­nokság együtt van jelen. Így kö­vetkezik be a meglepetés, hogy bár az eredeti megegyezéskor beérték mérsékeltebb vezetővál­tással, miután kicserélik a köz­ponti bizottság egyharmadát, ez a kicserélt KB nem fogadja el az előzetesen egyeztetett javaslato­kat. Ennek ellenére, ahogy az elején mondtam, valódi fordulat nem történt, legfeljebb félfordu­lat. A Kádár-korszak véget ért, de a rendszer hibridjellege, az ellentmondásos hatalmi és rep­rodukciós logika tovább él. Javorniczky István A Magyar Nemzet megkérdezte: Hogyan szeretnének tanítani a történelemtanárok ? Ma tartja programalkotó vi­táját Budapesten, a Deák téri általános iskolában a történelem­­tanárok jövendő egylete. Az új, országos egyesület terveiről Mik­lósi Lászlót, az egyik szervezőt, az Irányi Dániel Általános Isko­la tanárát kérdeztük: — Az utóbbi időben a pedagó­gusok több önálló szervezetet hoztak létre, a történészeknek is van társaságuk. Legutóbb, éppen egy hete a Pedagógus Kamara ala­kult meg. Mi szükség van még egy újabb szervezetre? — Egyesületünk legfőbb fel­adatának a szakmai érdekvédel­met tekintjük. Kétségtelen, hogy elképzeléseink több ponton is érintkeznek a Pedagógusok De­mokratikus Szakszervezetének, a Tudományos Dolgozók Demokra­tikus Szakszervezetének vagy a Magyar Történelmi Társulatnak a tevékenységével. Ennek ellenére van saját területünk. Minden szakmai kérdéssel kapcsolatban saját állásfoglalást kívánunk ki­alakítani, s ebben az iskolai élet­hez, a tanítás eredményességéhez kapcsolódunk. — E célokat, milyen konkrét tevékenységgel kívánják elérni? — Igen fontosnak tartjuk a megjelenő, történettudomány­nyal kapcsolatos munkák, publikációk, tankönyvek bí­rálatát. Ez az értékelés nem he­lyettesíti majd a szaklektorok munkáját, hanem a tanárokat kí­vánja segíteni a tájékozódásban. Úgy gondoljuk, hogy ajánló jegyzékeket készítünk, amelyeket időről időre elküldünk történe­­lemszakos kollégáinknak. Ugyan­csak jegyzékbe kívánjuk foglal­ni az oktatás egyéb segédeszkö­zeit, a szemléltető eszközöket is, hogy ennek alapján választhas­sanak, igényelhessenek újabba­kat a tanárok. — A középiskolai történelem­tanárok e heti konferenciáján hangzott el, hogy a tankönyvek­ből egy „arc nélküli” történelmet ismerhet meg a diák. Ezt nem le­het megtanítani, de nem is min­dig érdemes ... Önök mit tehet­nek a helyzet megváltoztatásáért? — A már említett terveink mellett foglalkozunk a történe­lemtanítás hazai és nemzetközi irányzataival, gyakorlatával is. Külön vizsgáljuk azokat az ér­tékeket, amelyeket — helyenként és koronként — fontosnak tar­tanak az oktatásban, és magá­ban a történelemben. Egy ötlet­börzét, a módszerek és tapaszta­latok átadásának lehetőségét is meg kívánjuk egyesületünkben teremteni. — Terveik között szerepel az óraszámok meghatározása, tan­­könyvbírálat. Hogyan akarnak — társadalmi szervezetként — ezekbe a kérdésekbe beleszólni? — Úgy gondoljuk, hogy csak munkánkkal vívhatunk ki ma­gunknak rangot, tekintélyt, és ez feljogosít minket arra, hogy vé­leményünket is elmondhassuk. (k. m.) Nyíregyháza rászolgált a megyei város címre Nyíregyházát nemrégiben me­gyei várossá nyilvánította a Ma­gyar Népköztársaság Elnöki Ta­nácsa. Az erről szóló okiratot ün­nepi tanácsülésen nyújtották át tegnap a Szabolcs-Szatmár me­gyei művelődési központban. Csabai Lászlóné tanácselnök ün­nepi megemlékezésében utalt a megyeszékhely történelmi múlt­jára. Az ide betelepült tirpák, szlovák családok leszármazottai a múlt század elején nagy terveiket szőtték. Nyíregyháza az 1950-es években elmaradottsága, hátrá­nyos helyzete miatt nem kerülhe­tett a kiemelt városok közé. A hatvanas évek ipartelepítése után, az élelmiszeripar mellett megje­lent a gumi-, a papír és a köny­­nyűipar. Ugrásszerűen nőtt a vá­ros népessége, lakótelepek, isko­lák, óvodák, intézmények épül­tek. Művelődési központ, sport­­csarnok, önálló színtársulat jelzi a fejlődést. Lakónépessége szerint Nyíregyháza az ország hetedik városa lett. Az arányos városfej­lesztésben Hild -éremmel ismer­ték el a helybeliek erőfeszítéseit. Ezután Szűrös Mátyás, az Or­szággyűlés elnöke lépett a mikro­fonhoz. Négy évtizeddel ezelőtt járt először Nyíregyházán, mon­dotta, és az idegen szemével is látszik, ez a település rászolgált a megyei város címre. Ezen a tá­jon nehéz boldogulni, mégis a szellem óriásait, Kölcsey Feren­cet, Krúdy Gyulát, Váci Mihályt adta a hazának Szabolcs-Szatmár. Az Országgyűlés elnöke szólt a jogállamiság létrehozásáért foly­tatott küzdelemről. Felgyorsultak a politikai változások, a közelgő választásokra készülnek a pár­tok, a mozgalmak. A mai Ország­­gyűlés legfontosabb feladata egyesíteni az erőket, gyorsítani a reformokat. Modellértékű folya­matnak lehetünk a részesei. Szűrös Mátyás ezután átnyúj­totta a megyei várossá nyilvání­tásról szóló oklevelet Csabai Lászlóné városi tanácselnöknek. Az eseményen díszpolgári címet adományoztak Csépányi Ferenc római katolikus főesperesnek, Nyíregyháza megyei tanácstagjá­nak. Nyíregyháza városért kitün­tetést többen vehettek át. A me­gyei művelődési központban este fotó- és dokumentumkiállítást nyitott meg Bánóczi Gyula, Sza­­bolcs-Szatmár megye tanácselnö­ke. Tóth Kornélia ­ Ahogy közeledünk a parlament május harmincadikai ülésszaká­hoz, úgy válik egyre élesebbé a vita a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalaku­lásáról szóló törvényjavaslatról. Bokros Lajos közgazdászt kér­deztük: melyek a javaslat vitat­ható pontjai? — Először is az átalakulási törvény általános indoklása meg­állapítja, hogy a beterjesztendő javaslat egyszerű technikai nor­ma, amely egyáltalán nem gá­tolja a tulajdoni reform hosszú távú kibontakozását. Ez az állítás azonban nem felel meg a való­ságnak. Általában is képtelen­ség, hogy valamely törvény csak üres jogi forma legyen, hiszen forma tartalom nélkül sohasem létezhet. Az átalakulási törvény is „tartalmas forma”, amely, bár ezt a törekvést leplezni kívánja, a vállalatok saját tulajdonának piac- és versenyellenes koncep­cióját önti formába. Ez egyértel­műen kiderül az egyszerű osztoz­kodási eljárásként beállított sza­bályból: a vállalati tanácsok ál­tal irányított vállalatok maguk­nál tarthatják a vagyonmérleg­ben szereplő üzletrész nyolcvan­százalékának megfelelő rész­vényt. Minthogy magát az átala­kítást a törvényjavaslat szerint — két szűk kivételtől eltekintve — csakis a vállalat kezdemé­nyezheti, ő készítteti saját va­gyonmérlegét, ő választja ki le­endő tulajdonosait, így végered­ményben burkoltan megvalósítja a tulajdonreformot, méghozzá a társadalom által ellenőrizhetet­len és a továbbiakban befolyá­solhatatlan módon. Piacellenes összefonódások — Az átalakulási törvény szán­déka szerint valódi tulajdonre­formot hajt végre... — Ez igaz, ám az átalakulási törvényben foglalt tulajdonre­form lényege, hogy ingyenesen szétosztja a társadalmi vagyon feletti rendelkezési jogokat a vállalati tanácsokat és egyéb vállalati irányító szerveket uraló menedzserek között. Az átalaku­lási törvény nyomán kialakuló tulajdonszerkezet aztán végleg rögzítené a mai monopóliumokat, a piacellenes és a versenyt ki­záró vagy torzító összefonódá­sokat, és megakadályozná a va­lódi tőkepiac létrejöttét. — A tervezet számol a külső tőke bevonásával; ez végül is kedvező hatású, nem? — Az átalakulás előfeltétele­ként szereplő 20 százalékos külső tőkebevonás nem a hatékonyság garanciája, hanem éppen ellen­kezőleg, az állami vagyon olcsó kiárusítására ad alkalmat. Ha ugyanis a vagyonmérleg szerinti üzletrész nyolcvan százaléka a vállalatot illeti, akkor ez húsz­­százalékos pótlólagos tőke befi­zetése mellett az új tulajdonos kezébe kerül. A szerencsés kivá­lasztott tehát saját magának fi­zet, hisz lényegében megszerzi az egész vállalatot. — Véleménye szerint a javas­lat szerint törvény által gerjesz­tett gazdasági folyamatok nem segítenék a valódi tőkepiac ki­alakulását? — Onnan kell kezdenem, hogy a régi menedzsergárda által ki­választott és a vele összefonódott új tulajdonos mindenképpen ab­ban érdekelt, hogy a vállalatnál megtartott nyolcvan százaléknyi részvényt az átalakulástól számí­tott három éven belül értékesít­se, különben az — az ellenőrzési jogokkal együtt — az állami va­gyonkezelő tulajdonába kerül. Ez a mesterséges eladási hullám nem lesz tekintettel a tőkepiac felvevőképességére, így az árfo­lyamok meredeken csökkenni fognak, további üzletrészek is­mét áron alul kerülnek majd a vásárlóképes tulajdonosok birto­kába. Ez, a törvényjavaslat álta­lános indoklásával ugyancsak el­lentétben, egyértelműen torzítja és fékezi a tőkepiac kiépülését. Tisztázatlan elvek — Demokratikus, a kispénzűe­­két segítő megoldásnak tűnik föl a meghitelezett ideiglenes rész­vény fogalmának bevezetése... — Valóban a fizetőképesség fenti korlátját van hivatva fel­oldani a meghitelezett ideiglenes részvény konstrukciója, amely lehetővé teszi a minimális, gaz­dálkodó szervezetek esetén alig 10 százalékos befizetés melletti tulajdonszerzést is. Minthogy, azonban ilyen körülmények kö­zött a leendő tulajdonosok köré­ben már a fizetőképesség sem sze­lektál, nyilvánvaló, hogy a régi tulajdonosok fogják ezt megten­ni tisztázatlan elvek alapján. Az úgynevezett meghitelezett ideig­lenes részvény alkalmazása tehát azért elfogadhatatlan, mert meg­nyitja az utat a leendő tulajdo­nosok piacellenes kiválogatása előtt, és végső soron a jelenlegi monopóliumok további, a ver­senyt kizáró megerősödését segí­ti elő. Újat kell alkotni! — Végül is véleménye szerint mit kellene most tenni, átdolgoz­ni a tervezetet, vagy félredobni és alapvetően újat szükséges al­kotni? — Ha a törvényelőkészítő által technikai normának minősített osztozkodási szabályokat elhagy­juk, akkor az átalakulási tör­vény jelenlegi tervezete kiürül. Ezért nem lehetséges ezt a jog­szabálytervezetet módosítani, hi­báit kiküszöbölni, hanem kon­cepcionál­isan újat kell alkotni. Ennek közgazdaságilag ésszerű és társadalmilag elfogadható alapelemei a tulajdonreform egészére vonatkozó koncepciók­ban már kirajzolódtak, a valóban technikai részletek jogi formá­ba öntése után pedig az átala­kulási törvényt szeptemberben az Országgyűlés elé lehetne ter­jeszteni. B. N. Miért elfogadhatatlan a kormány tervezete? Kiárusítják a közvagyont

Next