Magyar Nemzet, 1989. május (52. évfolyam, 100-125. szám)

1989-05-25 / 120. szám

β Naponta veszem kezembe a Magyar Nemzetet és érdeklődés­­sel-álvezettel olvasom a hasábo­kat. Azt tapasztalom ugyanis, hogy pro­kontra egyre inkább tisztuló, kiformálódó állásfogla­lások, koncepciók és szempontok jelennek meg a lapban. Mivel 4 gyermekem van (2, 5, 8,5, 8,5 évesek) , és így a mostani szem­lélet szerint nagycsaládosnak minősülök — a szemem jobban keresi a családmodellünket érin­tő írásokat. Találok is időről időre a Magyar Nemzet hasábja­in ilyeneket és az eddigi tapasz­talatom szerint ezek a­­cikkek a többgyermekes családokat elvi­leg támogatták, bátorították, az évről évre fogyó magyarság re­ményének látták stb. Most meg­tört ez a pozitív sor. Megtörte Horváth Lajos: Ne erőltessük a nagy családot című gondolat­csokrával (É. N. 1988. ápr. 14 ). Elgondolkodtató volt számom­ra a cikk, mert olyan szempon­tokat vetett fel, amelyekre ed­dig nem is gondoltam. Gyerme­keimnek az esti gyertyagyújtás­nál (ami egy rövid imádságból és egy hosszabb beszélgetésből áll), gyermeknyelven elmondtam, miről olvastam az újságban. Ilyen­formán­ egy bácsi arról írt, hogy mi, a „nagy" család veszélyeztet­jük az országunknak a tartós si­kereit, és pusztán az a tény, hogy ti négyen vagytok testvérek az rossz a mi hazánknak... Erre megkérdezte az 9 éves Dóri: „Ak­kor most meg kell halni valame­­lyikőnknek?". A 8,5 éves Peti: „Akkor nem fog születni több testvérünk?­’’ Megnyugtattam őket, hogy ilyesmitől nem kell félniük, nem kell meghalni sen­kinek és még 1 vagy 2 testvé­rük mindenképpen születni fog, sőt gondolkodhatunk azon is, hogy a „csapatunkat” egy állami gondozott kisgyermekkel is ki­egészítsük. Most pedig felnőtt nyelven, de gyermeki őszinteséggel szeretnék Horváth Lajos nagy családelle­­nes szempontjaira reflektálni, bi­zony saját hazám és népem irá­nyában kissé elfogultan. Remé­lem, hogy ez az elfogultságom beilleszthető­­az emberiség egye­temes érdekeibe. "'.17' ΓΖΖ .3$ Az írás címe: „Ne erőltessük a nagy családot” — azt feltéte­lezi, hogy a több gyermek válla­lását Magyarországon erőltetni lehet, sőt valakik erőltetik is. A tapasztalatom szerint hazánkban az emberek szabadon eldönthe­tik, hány gyermeket akarnak felnevelni. A NOE (Nagycsalá­dosok Országos Egyesülete) pe­dig azzal a célkitűzéssel alakult meg, hogy felmutat egy esz­ményt a társadalom számára. Senkire sem ráerőltetve azt, csu­pán felkínálva. Hiszen az élet továbbadását és kibontakoztatását aligha lehet kívülről vagy felülről egy házas­párra ráerőltetni... Belülről fa­kadóan hinnem és remélnem kell, hogy érdemes a XX. szá­zadban is magyarnak, embernek születni; van értelme a megszü­lető életnek; minden külső kö­rülmény ellenére lehetséges bol­dogan élni; sőt mindezekért egyes szám első személyben tenni is tudok..., akkor magamtól vál- ■ lalom a több gyermeket. Ha ezek a belső lelki és tudati feltéte­lek nincsenek meg az ember­ben, ugyan ki erőltetheti a nagy családot...? 2. „...a szocializmus nem érhet el tartós sikereket, ha az ősi, több évezredes sokgyermekes csa­ládeszményt nem váltja fel a tervezett kis családnak a közvé­lemény és a tudomány által mér­legelt gondolata" — írja Horváth Lajos Somló Bódogra hivatkoz­va. A szocializmussal kapcsolatban az a feltételezésem, hogy az a társadalmi fejlődés kapitalizmus után következő szakasza. Ha a cikkíró idézett mondata igaz, ak­kor a társadalmi fejlődés ezen magasabb fokán a szocialista társadalom önmagát elpusztítja. Ugyanis ahhoz, hogy a magyar társadalom lélekszáma 2040-re ne a prognózisok szerinti 8 millió legyen, hanem a mai létszám, ahhoz a potens családoknak 4 gyermeket kellene vállalniuk. Vajon miben lehet megfogal­mazni a szocializmus tartós si­kerét? Remélem nem az önma­gát elpusztításban. Vajon­ lehet-e egyáltalán akárminő sikereikről beszélni egy társadalomban, ha annak az a feltétele, hogy nem születhetnek gyermekek...? Kü­lönben is: ki fogja etetni, gon­dozni néhány évtized múlva azo­kat az idős embereket, akik a feltételezett „tartós sikereket” elérték? A cikk következő­­ részében arról ír Horváth Lajos, hogy „gyá­raink, bányáink nem kétszere­ződnek meg kilenc hónap alatt.” Ez szerencsénkre igaz, és hozzá kell tenni, hogy nincs is rá szük­ség. Márcsak azért sem, mert ezt legfeljebb az indokolná (?), ha minden családban négyesikrek születnének... 3. Más irányban keresném a túl­népesedés gondkörének megoldá­sát világviszonylatban. Hazánk azon kevés országok közé tarto­zik, ahol ez a problémakör nyo­mokban sem kimutatható, hiszen évről évre fogy az ország lakos­sága. A tudomány eredményeit valóban fel kell használnunk ezen a téren. A tudomány — a Római Klub jelentése alapján — azt állítja, hogy a föld ké­pes lenne ellátni a jelenlegi lét­szám ötszörösét is, ha a földet rendeltetésének megfelelően használná az emberiség. Rabló­­gazdálkodás helyett gazdálkodás, környezetpusztítás helyett annak megóvása, rendbentartása... de mindenekelőtt a fegyverkezést kellene teljes mértékben megszün­tetni. Úgy gondolom, a föld nem arra való, hogy az emberek gyű­lölködésének és gyilkolászásának színtere legyen. Egész másra va­ló. Arra való, hogy az emberek egymás szeretésének színtere legyen. Egy bizonyos 2000 évvel ezelőtt élt názáreti ács az ehhez szükséges ideológiát így fogal­mazta meg: „Amit szeretnéd, hogy veled tegyenek az emberek, te is azt tedd velük". Ha az emberiség nem akarja ezt az eszményt a zászlajára tűzni, ha­nem állapotszerűen él tovább a „nyolc halálos bűnében” — ahogy ezt­ Konrád Lorenz a könyvében leírja, akkor Horváth Lajos nyu­godt lelkiisme­rettel megírhatja a következő cikket is: Ne erőltes­sük a családot sem... címmel. Hitem szerint erre az írásra nem lesz szükség. Nem lesz addig, amíg élnek a földön olyan csa­ládok, akik életét a fenti eszmény határozza meg, és 4-6-8-10 gyer­meküket is ebben a szemlélet­ben nevelik... 4. ^Visszatérve a magyarországi valóságra és az újságcikkre, iga­zat kell adnom Horváth Lajosnak abban, amit az állás-­­és lakás­­problémákkal kapcsolatban írt. De a megoldást nem ott kere­sem, hogyha kevés a lakás és ál­láslehetőség, akkor szülessen ke­vesebb gyermek. Általános is­kolai földrajztanulmányaimra visszagondolva, bármelyikünk tudhatja azt a tényt, hogy Ma­gyarország mintegy 25 millió em­ber számára képes emberi kö­rülményeket biztosítani. Ha még­­sem biztosítja még 10 millió ember számára sem, akkor a rossz gazdálkodásban és a még rosszabb elosztásban kell keres­ni az okokat. Az egész társadal­mat kell meggyógyítani, nem­csak egy-egy betegség tünetét ke­zelni. Bárki nekem szegezheti most a kérdést: Ha ennyit okoskodtál, most már mondhatnál valami olyan megoldást, amit az egyes ember is, már ma is elkezdhet megvalósítani ! — Próbálok mon­dani ... Valósítsuk meg a bolondok or­szágát. Az ötletet Lev Tolsztoj: Bolond Iván című meséjéből vet­tem. A bolondok,.országának lé­nyege: mindenki dolgozik és nincsen katonaság. Máris meg­indult a fantáziám, hogy micso­da történelmi bevágás lenne az emberiség életében, ha a kicsi Magyarország megszüntetné az egész hadseregét. Egy csapásra megoldódna az összes szociális probléma a felszabaduló hatal­mas pénzek és eszközök segít­ségével. Az eddig fegyvert szo­rongató kezek most termelő esz­közöket fognának. A katonai te­rületek mezőgazdasági és bizton­ságos kirándulóhelyekké válná­nak. Vég nélkül sorolhatnám azokat a történéseket, amelyekkel hazánk a föld reménységévé válhatna.. A bolond lakói pedig a föld első boldog népe lehet­ne..." -A bolondok országa csak alul­ról szerveződhet. Nagyképű csa­ló lesznék, ha most azt monda­nám, hogy kezdem a bolondok sorát, hiszen mióta a világ vi­lág, voltak ilyenek. Egyszerűen csak beállok ezek csapatába: dolgozom fegyvert nem forgatok —",sőt a félreértések elkerülése végett a katonakönyvemet is visszaküldtem a Honvédelmi Minisztériumnak — a rászoru­lóknak adok havonta 1000 Ft-ot, a segítségre szorulóknak tőlem telhetően segítek, azaz próbálok szeretni, azaz azt teszem, amit szeretném, ha velem is tennének. Mindezek erejében hiszek a jö­vőben és ezért merészelek ma 4 és holnap talán már 5 gyerme­ket vállalni, akiket reményeim szerint ugyanabban a hitben sze­retnék felnevelni. Horváth La­jos idéz egy sort Ady Endrétől: „Nekünk muszáj mindenkinél jobbnak lenni !" Legnagyobb vá­gyaim közé­ tartozik, hogy ez Zsigmondy Attila országgyű­lési képviselő május 19-én a bel­ügyminiszterhez intézett inter­pellációja vagy kérdése teljesen jogosan a rendőri túlkapásokra igyekezett választ kapni. Az­­ ál­lamtitkár a közhelyek füzéréből előre megírt válasza viszont tel­jesen kiábrándító volt. A logikus argumentálás már azért is hiány­zott, mert a mundér becsülete ezekben a dolgokban egyszerűen nem védhető. Meghökkentő vi­szont az, hogy sokkal súlyosabb esetekben, amikor a vétlen rend­őrség mundérjára rádobják a sa­rat, a testület és a belügy hall­gat, hogy úgy mondjam, elviszi a „balhét", fegyelmezetten, zsi­nórra tett kézzel vállalja a bűn­bak szerepét. Ilyen a kábítószer ügy a több tucatnyi értelmetlen ravatallal. A magyarázathoz vissza kell nyúlni a hetvenes évekig. Ekkor történt, hogy tizenöt-húsz, az if­júsági devianciákról szóló rádió dokumentumműsorom után fel­kért a Belügyminisztérium Sajtó- és Propagandaoszálya, hogy ké­szítsek egy hatvanperces felvilá­gosító műsort a kábítószer veszé­lyeiről. A járvány akkor még nem lángolt fel, bár már öt fia­talt eltemettek. Rögtön a felvéte­lek kezdetén kiderült, hogy a megvalósítás nehézségekbe ütkö­zik. Két minisztérium — mint ké­sőbb kiderült, pártutasításra — nyilatkozási tilalmat rendelt el a kábítószerügyben. Az orvosok, pszichiáterek, pedagógusok és szociológusok, sajnálattal bár, el­utasították a közreműködést Az akkori belügyminiszter, Benkei András volt az, aki elrendelte, hogy a rendőri állományban lé­vő és a jelenséget ismerő orvo­sok, pedagógusok, pszichológusok nyújtsanak segítséget Így lett a műsor konzultánsa dr. Kisszéke­­lyi Ödön orvos alezredes, a tudo­mányok kandidátusa. A műsor elkészülte után — 1978. februárjában — a rádió elnöksé­ge, engedélyezés céljából (!) hiva­talos kiküldöttek részvételével meghallgatta az adást. Az MSZMP­­ KB agitációs és propagandaosz­­tályát Fleich István, az­ oktatási, tudományos és kulturális osztályt Tóth Loránd képviselte. A műsor elhangzását követően, a két kiküldött, ott helyben be­tiltotta a sugárzást. A belügymi­niszter képviseletében jelenlévő dr. Rudas György rendőr vezér­őrnagy hiába érvelt a terjedő jár­vány hallatlanul nagy veszélyei­vel, a két párt küldött a rádió ak­kori elnökhelyettesének a sze- ,­kandálásával, fenntartotta a be­tiltó határozatot. Ezután a műsor dobozba került és ott maradt hét kerek eszten­deig, mialatt a járvány in flori­kus, virulensen terjedt, a nyil­vántartott hallottak száma elérte az ötvenet. Az országban tartóz­kodó arabok közvetítésével meg­érkezett a „kemény drog”, de a párt tiltása olyan szilárdan állt, mint Sión hegye. A rendőrség a tűzoltó szerepére lett kárhoztat­va, összeszedte a szeméttároló­ból, lépcsőházak legfelsőbb eme­letéről a kábítószermámorban he­­verőket. Az élőket vitték oda, ahol átvették őket, a halottakat Aki kritikára válaszol, eleve vesztett helyzetbe kerül. A kriti­kus teszi a dolgát, a színész (eb­ben az esetben) pedig a színpa­don, alakításaival mondja el a véleményét, és a közönség voksol. Azzal, hogy bemegy a színházba, vagy nem. Nem is jutna eszem­be soha a válasz, ha bármely ala­kításomat érné elmarasztaló kri­tika. Ez esetben viszont, egy bi­zonyos rádióbeli „teázás" kapcsán nem színészi,­ de emberi mi­vol­tomban ért kritika, hát kénytelen vagyok ezelni — elmondani a vé­leményemet. (Ami ugyan Honthy Kinga szerint nincs, de én még­is megpróbálom ezt cáfolni.) H. K. szerint ugyanis nem volt vé­leményem arról, hogy kell-e Nem­zeti Színház avagy sem.. Nekem véleményem volt, de az az érzé­sem, hogy H. K.-nak meg szelek­tív hallása volt (vagy van), β ezért nem volt képes azt meg­hallani. Dertai András miniszter kér­désére, hogy valóban kell-e Nem­zeti Színház, avagy csak szimbo­likus jelentősége lenne az épü­letnek, én kérdéssel válaszoltam. Miszerint: Hány színház épült az elmúlt negyven esztendőben, és hány szűnt meg a háború előtti­hez képest? A jelenlegi színhá­zak mikor épültek? Én úgy gon­dolom, hogy ezek a kérdések ön­magukért beszélnek, hiszen, ha nem is pontosan, de hozzávető­legesen mindenki tudja a szomo­rú választ Beszéltem még meg­megvalósuljon. Úgy­ gondolom, a családban levő több­i­ gyermek szolgálhatja ezt a célt­­s az „egy­­kézét" sosem,­ Miklovitz László pedig a hullaházakba szállította. A párt tiltása miatt nem volt le­hetséges az egészségügyi háttér­intézmények kiépítése, hiszen a hivatalos vélemény szerint „Ma­gyarországra nem gyűrűzhet be a rothadó imperializmus dögvé­sze". A széles körű felvilágosítás tiltott volt hát,elmaradt­, s ez le­fegyverezte a társadalmat. A bor­­nírt, lelketlen határozat Eredmé­nye lett az értelmetln ravatalok sorozata, és a járvány százezres elterjedése. Az aparatcsik agyte­­kervényében éppen az a gondo­latsor köszönt vissza, mint a Co­ca-Cola és a farmernadrág tiltá­sának esetében. Eljátszották a „Rothadó kapitalizmus” című agi­tációs szocreál drámát. Szerzője az APC, azaz agitációs és propa­gandaosztály volt, s a grémium­ból senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekeket és fiatalokat öl­ni nem csupán késsel lehetséges. A halottak száma — egyenes arányban a tiltás időtartamával — egyre szaporodott. Ezeket látva 1978-ban írásos kérelemmel fordultam az APC akkori vezetőjéhez, a műsor és a felvilágosítási folyamat engedé­lyezéséért. Grósz Károly válasz­levelében közölte, hogy ismeri a „meglehetősen összetett kérdést", de leszögezte, hogy: „az az állás­pont alakult ki, hogy a témára továbbra is embargót rendeljünk el.” Nem állítom, hogy minden fia­talt sikerült volna a felvilágosí­tás eredménye folytán megmen­teni a haláltól, de ha egyetlen egy is visszaretten az ellenpropagan­­da miatt, többet ért volna, mint a betiltók mundérjának a védel­me. Ezután egyenesen Kádár Já­noshoz fellebbeztem. 1979. július 28-án megérkezett Győri Imre aláírásával a válasza. Helyben hagyta Grósz Károly ítéletét A tiltást túl későn, 1983-ban szaba­dította fel a Központi­­Bizottság. A műsor lerövidítve, és átszer­kesztve elhangozhatott. Ezt köve­tően szakadtak fel a gátak, és­ el­indult a'' kábítószer járvánnyal­­ szemben az addig némaságra ítélt propaganda. " És a rendőrség? Kérdezheti az­­ olvasó. Azt csinálja, amit már 1975 óta tesz. Küszködik a járvány el­len, korszerűtlen, minimális esz­közeivel, pedig nem a dolga. Az sem, hogy érthetetlen némaság­gal védje az igazi felelősöket. Ma­gyarán a kábítószerügyben „elvi­szi a balhét" Vállalja a nagy nyilvánosság előtt — heves til­takozása helyett —, hogy az em­bargónak a minisztérium és a testület volt a szülőanyja. (V. ö. Magyar Nemzet 1988. július 8. In­terjú dr. Kacziba Antal rendőr alezredessel a kábítószer elleni küzdelemmel kapcsolatosan.) Vagy eltűri a szemrehányásokat a rendőrség állítólagos henye munkája miatt a Tv 2 műsorában május 5-én, mint ahogyan azt dr. Németh­­Zsolt rendőr őrnagy " is elviselte. Pedig a Belügyminisztérium és a két rendőrtiszt is világosan tud­ja, bűnbaknak kikiáltva, hogy a járvány elterjedésében, a tiltás­ban, a vétkeseket egészen másutt kell keresni. Kubinyik Ferenc levő színházépületeink aggasztó állapotáról is. Valamint arról, hogy ha egy kétmilliós városnak tizenkét-tizennégy prózai színhá­za van, az kevés. Valóban, arról, hogy Nemzeti Színház kell-e, nem kezdtem habzó szájjal ver­ni az asztalt, hogy igenis kell. Ennek oka pedig az, hogy az el­múlt években színházaink pro­filja összemosódott A Vígszín­ház, amelynek én is tagja vagyok, évente tart legalább két-három (de idén négy) új magyar darab­ból készült ősbemutatót A minap a Katonában voltam, egy Shakes­­peare-előadást láttam, de klasz­­szikust jóformán minden szín­ház játszik. Ezzel én természete­sen nem azt akarom mondani, hogy a Nemzeti Színház ezeket nem teszi meg, hanem azt, hogy én nem látom a Nemzeti Színház különleges nemzeti státusát. Hi­szen minden színházat ugyanaz az állam támogat — vagy von el tőle, a profilja nem válik el éle­­sen a többi színházétól. (És ez nem minősítés, hanem tény.) Nem vall magas szintű vita­kultúrára, ha valaki csak sarkí­tottan tudja elmondani az iga­zát, és véleményének ütközteté­se nélkül el sem tudja képzelni, hogy megértsék. Csakhát én a véleményemet nem agresszívan szoktam elmondani, és számítok rá, hogy akivel beszélek, szelíden is megérti, ha odafigyel. És Hon­thy Kinga legfeljebb majd más­sal teázik. „ ., , ... Halász Judit Boldogok-e a bolondok? A rendőrség felelőssége? A Nemzeti státusa Magyar Nemzet A szakállas és a maradék névtelen levelet általában nem közlünk. Az alábbi írás azonban érdekes, közérdekű — ezért kivételt teszünk vele. Kitérőt kellett tennem haza­felé­ menet a munkámból, és nem a megszokott önkiszolgálóban et­tem, hanem bevetődtem egy szép, tágas, tiszta, napos, zöld növé­nyekkel díszített sarokétkezdébe, kilátással a Boráros téri hídfőre. Alig kellett sorban állni, az aszta­loknál volt bőven hely és elége­detten vettemn magamnak egy adag rizseshúst. Nemcsak a hely volt étvágygerjesztően vonzó, de az adag meghökkentően nagy, éppen kétszer akkora, mint má­sutt. Már ránézésre láttam, hogy­ nem bírok majd vele. Az ár, mint rendesen, ötven forint körüli, ebédjegyet nem fogadnak el. Nem baj, Így mulat egy nyug­díjas , mondtam jókedvvel és hozzáláttam kedvenc ételemhez, annál inkább, mert magas cukor­szintem miatt tilos lenne rizst en­ni. Már az első falat félreérthe­tetlenül moslékízű volt, a hús­kockák pedig faggyúszűek. Ele­mezgettem a kellemetlen, vissza­taszító ízeket és forgattam a fe­jemben, mint Hercule Poirot, hogy mi ennek az utálatosságnak a titka, a technológiája. Kiettem hát a húskockák jó részét, cék­lával, és hagytam nyugodni a hatalmas rizshegyet. Végül lelo­hadt kedvvel abbahagytam a mu­­latást és félretoltam a tálat, jól­­lakatlanul. Szedelőzködtem. An­nál sietősebben, mert jobbomra odatelepedett egy gusztustalan alak, féltestével, könyökeivel az asztalra dőlve kezdte valamivel tömni a fejét, csak a lógó, vér­­telen, alkoholista ajkait láttam oldalról. Belőle is elegem volt. Örökre búcsút modtam a szép külsejű helynek — ide se teszem be mégegyszer a lábam. Akkor jött a szakállas. Kifo­­gástalanabb külsőt és viselkedést még ilyen étkezdékben nem lát­tam. Negyven év alatti északi tí­pus, jó mozgású, pulóveres férfi, fiatal koromban büszke lettem volna, ha vele sétálhatok az ut­cán. Rövid, modern szakállával bármelyik filmen statisztálhatott volna, mint haladó diákmozgalmi vezető, vagy kutató tudós. Leült velem szemben és megkérdezte: „Már nem eszi meg?” „Nem",­in­tettem.­­„Megengedi?’ „Tessék, hogyne.” Erre az én skandináv képű koldusom nekiült, az én vil­lámmal és jó étvággyal kezdte be­kebelezni a maradékot, még a céklát is. Meg voltam tisztelve. Ez a jó modorú ember nem utál utánam enni. Három férjet fo­gyasztottam el, egy sem tette vol­na meg. Egy ember, akinek­ én hetvenéves koromban nem va­gyok undorító. Hozhatott volna másik villát, az enyém is jó volt. És milyen kulturáltan ül, milyen szépen eszik. Talán takarékosko­dik valamire, ami nagyon fontos neki. Csak néhány százassal kel­lett volna gazdagabbnak lennem és felajánlottam volna neki egy új adagot. Lehet, hogy mások meg is teszik. Kérem, én egysze­rűen örültem. Testvéri érzéseim támadtak. A lógóajkú, asztalon fekve za­báló alkoholista, durván felröf­­fent, összemosott, telepofájú, aka­dozó, rekedt hangján: „Takarodj innen, nem bírom nézni, hogy te itt a más ételét eszed !” És nem hagyta abba, amíg az én derék, jó étvágyú ételtestvérem át nem ült egy távoli asztalhoz. Amikor kiléptem a helyiségből csak akkor gondoltam utána, miért volt olyan hatalmas az adag, és miért kellett abbahagy­nom az evést, mert a mosogatólé­ízű rizs valószínűleg más tányé­rokról összesöpört étel volt, a faggyús húsdarabokkal együtt: ki tudja, ki után ettem én? Talán az undok alkoholista után? És ha az én takarékos „északi” emberem ki nem söpri a tányért, talán még egy másiknak is odatálalják...­ Tehát, sose bánják kérem, ha egy sokat tapasztalt, megkérge­­sedett ízlésű ember számol az­zal, hogy úgyis moslékot tálal­nak, tudatosan megeszi a más maradék ételét. Kell egy ilyen söprögető, legalább ő saját magá­nak takarékoskodik és így nincs módja a vendéglátó konyhájának a közkassza számára takarékos­kodni. No, ennyi. Szemlélet kér­dése az egész. Igazi nevemet nem merem ideirni, még valahol megmi­r­géznek. A Muratáj Ha egyszer száz tiszántúli vagy akár fővárosi­ értelmiséginek föl­tennénk a kérdést, mit tudnak a Mura-vidéki magyar irodalom­ról, az a gyanúnk, alig akadna kö­zöttük, aki földrajzilag s kulturá­lisan el tudná helyezni a szóban forgó literatúrát. Valóban köztes állapotban lebeg ez a néhány tu­catnyi írástudó a trianoni határ s a Mura folyó között elterülő 33 településen, tíz-tizenkétezer lé­lekre becsült népe közérzetének a megfogalmazójaként. A refor­máció térhódításakor a területt központja, Alsólendva, virágzó művelődést, könyvnyomdát mondhatott magáénak, utána azonban évszázadokig a múzsák elkerülték Pannónia délnyugati csücskét A hatvanas évek elején mégis — függetlenül a távoli Vaj­daságtól, s akkor még elszigetel­ten az anyanemzet törekvéseitől —, szinte a semmiből megszü­letett a szlovéniai magyar kép­zőművészet és Vlay Lajos úttörő verseskötete nyomán a helyi ma­gyar irodalom. Az elmúlt három­­ évtized során szépirodalmi an­tológiák, önálló Urai és prózakö­tetek, helytörténeti és politoló­giai munkáik, a Népújság című hetilap, s az almanach szerepet betöltő Naptár jelzik az örven­detes mennyiségi-minőségi fejlő­dés állomásait. Az elmúlt hetekben újabb mér­földkőhöz érkezett a Mura-men­ti magyar irodalom: hosszas va­júdás után az olvasók kezébe ke­rülhetett a Muraié­, a szlovéniai magyar írócsoport félévenként megjelenő irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai folyóiratának az első száma. Bár a­­felelős szerkesztő, Varga József egyetemi tanár óva int, hogy az anyanemzet irodalmi-kritikai mércéje alapján értékeljük a tel­jesítményüket, jóleső érzéssel ál­lapíthatjuk meg, hogy a vers, a széppróza, az esszé, az irodalom­történeti tanulmány, s a műbí­­rálat műfajában figyelemre mél­tó értékeket mutatnak fel. Bitl Zsuzsa, Szúnyogh Sándor, Bence Lajos,­­ Halász Albert lírájának ott a helye az egyetemes magyar iro­dalomban, még akkor is, ha a szlo­vén írószövetség a nyelvük okán, a magyar az állampolgárságuk miatt, s­­ műveik hazai terjesz­tése híján nem fogadta őket ed­dig tagjai sorába. A folyóirat erőssége az az értekezés Pilinsz­ky költészetéről, amelyet Csuka Judit írt,­­továbbá az azóta sajná­latosan elhunyt Szerai Pál nép­rajzi ihletettségű regényrészlete, valamint Toplók János elmélke­dése a lendvai művésztelep meg­látogatása kapcsán. (A Muratájat egyébként az ott született fest­ köszöntése mények, grafikák, szobrok repro­dukciói díszítik.) Kiemelkedik a nyitó lapszám­ból Bence Lajos Milyen irodalmat szeretnénk? című tanulmánya, amelyben önkritikusan elemzi a regionális­­irodalom eddigi útját, esztétikai és intézményi gondjait. A dilettantizmus és a provincia­li­tás kiszűrése végett szigorú kri­tikai és etikai mérce állítására szólít fel, a valóságfeltárásban s a nemzetiségi sora kimondásában jelölvén meg a Mura-vidéki írás­tudók szerepét. A szőkébb pát­riájában lakók életérzését egy másik esszében így érzékelteti: „Alig vagyunk. Csak állunk és várunk, hogy kirajzolódjon va­lami a ködből. Türelemmel. Meg­szoktuk már. Tudjuk: előbb­­utóbb... Ez hát a helyzet. Két­ségeink és reményeink színhe­lyén mintha pislákolna valami (...) HÍD vagyunk, tartjuk a vál­lunkat, feszülünk, fáj. Velünk még nem vallott szégyent senki. Minket föl lehet mutatni (...) Alig vagyunk. Számban és re­ményben és minőségben és meny­­nyiségben és ÉRTHETŐEN... Le­szünk... LESZÜNK???” A csinos kivitelű és remény­keltő tartalmú Murati­ alapján szeretnénk hinni: igen. A sokágú illyési síp egyik legkisebb ága dallamosan szól — érdemes oda­figyelnünk rá. Székely András Bertalan Köszönet Az MTA Pszichológiai Intézetének meghívására jöttem Budapestre fér­jemmel együtt, aki érkezésünk esté­jén szívinfarktust kapott. Mélyen meghatott minket az, ahogyan fér­jemmel eszméletvesztésekor viselked­tek az emberek. A nővérek odaadó szeretete és ak orvosok gondoskodása jóvoltából nem éreztük, hogy távol vagyunk hazánktól. Szeretném megköszönni ezúton is a Pszichológiai Intézet igazgatójának, dr. Pataki Ferencnek és munkatársainak, hogy vendégsze­retetüket élvezhettem és azt a ked­vességeit, mellyel körülvették. Külön köszönet illeti a Mentőkórházat, dr. Lamboy László igazgató főorvost, az intenzív osztály orvosait, elsősorban dr. Zöld Máriát, mert szakértel­mükkel és eredményes munkájukkal megmentették férjem életét, lehető­vé tették hazaszállítását. Erika Lan­dán Tel-avivi Egyetem Izrael Csütörtök, 1989. május 25. Elhunyt dr. Gyarmati Ernő Egy New Yorkban élő olvasónk levelében beszámol arról, hogy nagy veszteség érte az Amerikában élő magyarságot. A közelmúltban el­hunyt dr. Gyarmati Ernő orvos. Diplomáit Budapesten szerezte. 1957- ben érkezett Amerikába. N. Bellmo­­re Long Islandern élt, ahol betegeikk­nek legnagyobb ellamentjét érdemel­te ki.

Next