Magyar Nemzet, 1989. május (52. évfolyam, 100-125. szám)
1989-05-25 / 120. szám
β Naponta veszem kezembe a Magyar Nemzetet és érdeklődéssel-álvezettel olvasom a hasábokat. Azt tapasztalom ugyanis, hogy prokontra egyre inkább tisztuló, kiformálódó állásfoglalások, koncepciók és szempontok jelennek meg a lapban. Mivel 4 gyermekem van (2, 5, 8,5, 8,5 évesek) , és így a mostani szemlélet szerint nagycsaládosnak minősülök — a szemem jobban keresi a családmodellünket érintő írásokat. Találok is időről időre a Magyar Nemzet hasábjain ilyeneket és az eddigi tapasztalatom szerint ezek acikkek a többgyermekes családokat elvileg támogatták, bátorították, az évről évre fogyó magyarság reményének látták stb. Most megtört ez a pozitív sor. Megtörte Horváth Lajos: Ne erőltessük a nagy családot című gondolatcsokrával (É. N. 1988. ápr. 14 ). Elgondolkodtató volt számomra a cikk, mert olyan szempontokat vetett fel, amelyekre eddig nem is gondoltam. Gyermekeimnek az esti gyertyagyújtásnál (ami egy rövid imádságból és egy hosszabb beszélgetésből áll), gyermeknyelven elmondtam, miről olvastam az újságban. Ilyenformán egy bácsi arról írt, hogy mi, a „nagy" család veszélyeztetjük az országunknak a tartós sikereit, és pusztán az a tény, hogy ti négyen vagytok testvérek az rossz a mi hazánknak... Erre megkérdezte az 9 éves Dóri: „Akkor most meg kell halni valamelyikőnknek?". A 8,5 éves Peti: „Akkor nem fog születni több testvérünk?’’ Megnyugtattam őket, hogy ilyesmitől nem kell félniük, nem kell meghalni senkinek és még 1 vagy 2 testvérük mindenképpen születni fog, sőt gondolkodhatunk azon is, hogy a „csapatunkat” egy állami gondozott kisgyermekkel is kiegészítsük. Most pedig felnőtt nyelven, de gyermeki őszinteséggel szeretnék Horváth Lajos nagy családellenes szempontjaira reflektálni, bizony saját hazám és népem irányában kissé elfogultan. Remélem, hogy ez az elfogultságom beilleszthetőaz emberiség egyetemes érdekeibe. "'.17' ΓΖΖ .3$ Az írás címe: „Ne erőltessük a nagy családot” — azt feltételezi, hogy a több gyermek vállalását Magyarországon erőltetni lehet, sőt valakik erőltetik is. A tapasztalatom szerint hazánkban az emberek szabadon eldönthetik, hány gyermeket akarnak felnevelni. A NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) pedig azzal a célkitűzéssel alakult meg, hogy felmutat egy eszményt a társadalom számára. Senkire sem ráerőltetve azt, csupán felkínálva. Hiszen az élet továbbadását és kibontakoztatását aligha lehet kívülről vagy felülről egy házaspárra ráerőltetni... Belülről fakadóan hinnem és remélnem kell, hogy érdemes a XX. században is magyarnak, embernek születni; van értelme a megszülető életnek; minden külső körülmény ellenére lehetséges boldogan élni; sőt mindezekért egyes szám első személyben tenni is tudok..., akkor magamtól vál- ■ lalom a több gyermeket. Ha ezek a belső lelki és tudati feltételek nincsenek meg az emberben, ugyan ki erőltetheti a nagy családot...? 2. „...a szocializmus nem érhet el tartós sikereket, ha az ősi, több évezredes sokgyermekes családeszményt nem váltja fel a tervezett kis családnak a közvélemény és a tudomány által mérlegelt gondolata" — írja Horváth Lajos Somló Bódogra hivatkozva. A szocializmussal kapcsolatban az a feltételezésem, hogy az a társadalmi fejlődés kapitalizmus után következő szakasza. Ha a cikkíró idézett mondata igaz, akkor a társadalmi fejlődés ezen magasabb fokán a szocialista társadalom önmagát elpusztítja. Ugyanis ahhoz, hogy a magyar társadalom lélekszáma 2040-re ne a prognózisok szerinti 8 millió legyen, hanem a mai létszám, ahhoz a potens családoknak 4 gyermeket kellene vállalniuk. Vajon miben lehet megfogalmazni a szocializmus tartós sikerét? Remélem nem az önmagát elpusztításban. Vajon lehet-e egyáltalán akárminő sikereikről beszélni egy társadalomban, ha annak az a feltétele, hogy nem születhetnek gyermekek...? Különben is: ki fogja etetni, gondozni néhány évtized múlva azokat az idős embereket, akik a feltételezett „tartós sikereket” elérték? A cikk következő részében arról ír Horváth Lajos, hogy „gyáraink, bányáink nem kétszereződnek meg kilenc hónap alatt.” Ez szerencsénkre igaz, és hozzá kell tenni, hogy nincs is rá szükség. Márcsak azért sem, mert ezt legfeljebb az indokolná (?), ha minden családban négyesikrek születnének... 3. Más irányban keresném a túlnépesedés gondkörének megoldását világviszonylatban. Hazánk azon kevés országok közé tartozik, ahol ez a problémakör nyomokban sem kimutatható, hiszen évről évre fogy az ország lakossága. A tudomány eredményeit valóban fel kell használnunk ezen a téren. A tudomány — a Római Klub jelentése alapján — azt állítja, hogy a föld képes lenne ellátni a jelenlegi létszám ötszörösét is, ha a földet rendeltetésének megfelelően használná az emberiség. Rablógazdálkodás helyett gazdálkodás, környezetpusztítás helyett annak megóvása, rendbentartása... de mindenekelőtt a fegyverkezést kellene teljes mértékben megszüntetni. Úgy gondolom, a föld nem arra való, hogy az emberek gyűlölködésének és gyilkolászásának színtere legyen. Egész másra való. Arra való, hogy az emberek egymás szeretésének színtere legyen. Egy bizonyos 2000 évvel ezelőtt élt názáreti ács az ehhez szükséges ideológiát így fogalmazta meg: „Amit szeretnéd, hogy veled tegyenek az emberek, te is azt tedd velük". Ha az emberiség nem akarja ezt az eszményt a zászlajára tűzni, hanem állapotszerűen él tovább a „nyolc halálos bűnében” — ahogy ezt Konrád Lorenz a könyvében leírja, akkor Horváth Lajos nyugodt lelkiismerettel megírhatja a következő cikket is: Ne erőltessük a családot sem... címmel. Hitem szerint erre az írásra nem lesz szükség. Nem lesz addig, amíg élnek a földön olyan családok, akik életét a fenti eszmény határozza meg, és 4-6-8-10 gyermeküket is ebben a szemléletben nevelik... 4. ^Visszatérve a magyarországi valóságra és az újságcikkre, igazat kell adnom Horváth Lajosnak abban, amit az állás-és lakásproblémákkal kapcsolatban írt. De a megoldást nem ott keresem, hogyha kevés a lakás és álláslehetőség, akkor szülessen kevesebb gyermek. Általános iskolai földrajztanulmányaimra visszagondolva, bármelyikünk tudhatja azt a tényt, hogy Magyarország mintegy 25 millió ember számára képes emberi körülményeket biztosítani. Ha mégsem biztosítja még 10 millió ember számára sem, akkor a rossz gazdálkodásban és a még rosszabb elosztásban kell keresni az okokat. Az egész társadalmat kell meggyógyítani, nemcsak egy-egy betegség tünetét kezelni. Bárki nekem szegezheti most a kérdést: Ha ennyit okoskodtál, most már mondhatnál valami olyan megoldást, amit az egyes ember is, már ma is elkezdhet megvalósítani ! — Próbálok mondani ... Valósítsuk meg a bolondok országát. Az ötletet Lev Tolsztoj: Bolond Iván című meséjéből vettem. A bolondok,.országának lényege: mindenki dolgozik és nincsen katonaság. Máris megindult a fantáziám, hogy micsoda történelmi bevágás lenne az emberiség életében, ha a kicsi Magyarország megszüntetné az egész hadseregét. Egy csapásra megoldódna az összes szociális probléma a felszabaduló hatalmas pénzek és eszközök segítségével. Az eddig fegyvert szorongató kezek most termelő eszközöket fognának. A katonai területek mezőgazdasági és biztonságos kirándulóhelyekké válnának. Vég nélkül sorolhatnám azokat a történéseket, amelyekkel hazánk a föld reménységévé válhatna.. A bolond lakói pedig a föld első boldog népe lehetne..." -A bolondok országa csak alulról szerveződhet. Nagyképű csaló lesznék, ha most azt mondanám, hogy kezdem a bolondok sorát, hiszen mióta a világ világ, voltak ilyenek. Egyszerűen csak beállok ezek csapatába: dolgozom fegyvert nem forgatok —",sőt a félreértések elkerülése végett a katonakönyvemet is visszaküldtem a Honvédelmi Minisztériumnak — a rászorulóknak adok havonta 1000 Ft-ot, a segítségre szorulóknak tőlem telhetően segítek, azaz próbálok szeretni, azaz azt teszem, amit szeretném, ha velem is tennének. Mindezek erejében hiszek a jövőben és ezért merészelek ma 4 és holnap talán már 5 gyermeket vállalni, akiket reményeim szerint ugyanabban a hitben szeretnék felnevelni. Horváth Lajos idéz egy sort Ady Endrétől: „Nekünk muszáj mindenkinél jobbnak lenni !" Legnagyobb vágyaim közé tartozik, hogy ez Zsigmondy Attila országgyűlési képviselő május 19-én a belügyminiszterhez intézett interpellációja vagy kérdése teljesen jogosan a rendőri túlkapásokra igyekezett választ kapni. Az államtitkár a közhelyek füzéréből előre megírt válasza viszont teljesen kiábrándító volt. A logikus argumentálás már azért is hiányzott, mert a mundér becsülete ezekben a dolgokban egyszerűen nem védhető. Meghökkentő viszont az, hogy sokkal súlyosabb esetekben, amikor a vétlen rendőrség mundérjára rádobják a sarat, a testület és a belügy hallgat, hogy úgy mondjam, elviszi a „balhét", fegyelmezetten, zsinórra tett kézzel vállalja a bűnbak szerepét. Ilyen a kábítószer ügy a több tucatnyi értelmetlen ravatallal. A magyarázathoz vissza kell nyúlni a hetvenes évekig. Ekkor történt, hogy tizenöt-húsz, az ifjúsági devianciákról szóló rádió dokumentumműsorom után felkért a Belügyminisztérium Sajtó- és Propagandaoszálya, hogy készítsek egy hatvanperces felvilágosító műsort a kábítószer veszélyeiről. A járvány akkor még nem lángolt fel, bár már öt fiatalt eltemettek. Rögtön a felvételek kezdetén kiderült, hogy a megvalósítás nehézségekbe ütközik. Két minisztérium — mint később kiderült, pártutasításra — nyilatkozási tilalmat rendelt el a kábítószerügyben. Az orvosok, pszichiáterek, pedagógusok és szociológusok, sajnálattal bár, elutasították a közreműködést Az akkori belügyminiszter, Benkei András volt az, aki elrendelte, hogy a rendőri állományban lévő és a jelenséget ismerő orvosok, pedagógusok, pszichológusok nyújtsanak segítséget Így lett a műsor konzultánsa dr. Kisszékelyi Ödön orvos alezredes, a tudományok kandidátusa. A műsor elkészülte után — 1978. februárjában — a rádió elnöksége, engedélyezés céljából (!) hivatalos kiküldöttek részvételével meghallgatta az adást. Az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályát Fleich István, az oktatási, tudományos és kulturális osztályt Tóth Loránd képviselte. A műsor elhangzását követően, a két kiküldött, ott helyben betiltotta a sugárzást. A belügyminiszter képviseletében jelenlévő dr. Rudas György rendőr vezérőrnagy hiába érvelt a terjedő járvány hallatlanul nagy veszélyeivel, a két párt küldött a rádió akkori elnökhelyettesének a sze- ,kandálásával, fenntartotta a betiltó határozatot. Ezután a műsor dobozba került és ott maradt hét kerek esztendeig, mialatt a járvány in florikus, virulensen terjedt, a nyilvántartott hallottak száma elérte az ötvenet. Az országban tartózkodó arabok közvetítésével megérkezett a „kemény drog”, de a párt tiltása olyan szilárdan állt, mint Sión hegye. A rendőrség a tűzoltó szerepére lett kárhoztatva, összeszedte a szeméttárolóból, lépcsőházak legfelsőbb emeletéről a kábítószermámorban heverőket. Az élőket vitték oda, ahol átvették őket, a halottakat Aki kritikára válaszol, eleve vesztett helyzetbe kerül. A kritikus teszi a dolgát, a színész (ebben az esetben) pedig a színpadon, alakításaival mondja el a véleményét, és a közönség voksol. Azzal, hogy bemegy a színházba, vagy nem. Nem is jutna eszembe soha a válasz, ha bármely alakításomat érné elmarasztaló kritika. Ez esetben viszont, egy bizonyos rádióbeli „teázás" kapcsán nem színészi, de emberi mivoltomban ért kritika, hát kénytelen vagyok ezelni — elmondani a véleményemet. (Ami ugyan Honthy Kinga szerint nincs, de én mégis megpróbálom ezt cáfolni.) H. K. szerint ugyanis nem volt véleményem arról, hogy kell-e Nemzeti Színház avagy sem.. Nekem véleményem volt, de az az érzésem, hogy H. K.-nak meg szelektív hallása volt (vagy van), β ezért nem volt képes azt meghallani. Dertai András miniszter kérdésére, hogy valóban kell-e Nemzeti Színház, avagy csak szimbolikus jelentősége lenne az épületnek, én kérdéssel válaszoltam. Miszerint: Hány színház épült az elmúlt negyven esztendőben, és hány szűnt meg a háború előttihez képest? A jelenlegi színházak mikor épültek? Én úgy gondolom, hogy ezek a kérdések önmagukért beszélnek, hiszen, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen mindenki tudja a szomorú választ Beszéltem még megmegvalósuljon. Úgy gondolom, a családban levő többi gyermek szolgálhatja ezt a célts az „egykézét" sosem, Miklovitz László pedig a hullaházakba szállította. A párt tiltása miatt nem volt lehetséges az egészségügyi háttérintézmények kiépítése, hiszen a hivatalos vélemény szerint „Magyarországra nem gyűrűzhet be a rothadó imperializmus dögvésze". A széles körű felvilágosítás tiltott volt hát,elmaradt, s ez lefegyverezte a társadalmat. A bornírt, lelketlen határozat Eredménye lett az értelmetln ravatalok sorozata, és a járvány százezres elterjedése. Az aparatcsik agytekervényében éppen az a gondolatsor köszönt vissza, mint a Coca-Cola és a farmernadrág tiltásának esetében. Eljátszották a „Rothadó kapitalizmus” című agitációs szocreál drámát. Szerzője az APC, azaz agitációs és propagandaosztály volt, s a grémiumból senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekeket és fiatalokat ölni nem csupán késsel lehetséges. A halottak száma — egyenes arányban a tiltás időtartamával — egyre szaporodott. Ezeket látva 1978-ban írásos kérelemmel fordultam az APC akkori vezetőjéhez, a műsor és a felvilágosítási folyamat engedélyezéséért. Grósz Károly válaszlevelében közölte, hogy ismeri a „meglehetősen összetett kérdést", de leszögezte, hogy: „az az álláspont alakult ki, hogy a témára továbbra is embargót rendeljünk el.” Nem állítom, hogy minden fiatalt sikerült volna a felvilágosítás eredménye folytán megmenteni a haláltól, de ha egyetlen egy is visszaretten az ellenpropaganda miatt, többet ért volna, mint a betiltók mundérjának a védelme. Ezután egyenesen Kádár Jánoshoz fellebbeztem. 1979. július 28-án megérkezett Győri Imre aláírásával a válasza. Helyben hagyta Grósz Károly ítéletét A tiltást túl későn, 1983-ban szabadította fel a KözpontiBizottság. A műsor lerövidítve, és átszerkesztve elhangozhatott. Ezt követően szakadtak fel a gátak, és elindult a'' kábítószer járvánnyal szemben az addig némaságra ítélt propaganda. " És a rendőrség? Kérdezheti az olvasó. Azt csinálja, amit már 1975 óta tesz. Küszködik a járvány ellen, korszerűtlen, minimális eszközeivel, pedig nem a dolga. Az sem, hogy érthetetlen némasággal védje az igazi felelősöket. Magyarán a kábítószerügyben „elviszi a balhét" Vállalja a nagy nyilvánosság előtt — heves tiltakozása helyett —, hogy az embargónak a minisztérium és a testület volt a szülőanyja. (V. ö. Magyar Nemzet 1988. július 8. Interjú dr. Kacziba Antal rendőr alezredessel a kábítószer elleni küzdelemmel kapcsolatosan.) Vagy eltűri a szemrehányásokat a rendőrség állítólagos henye munkája miatt a Tv 2 műsorában május 5-én, mint ahogyan azt dr. NémethZsolt rendőr őrnagy " is elviselte. Pedig a Belügyminisztérium és a két rendőrtiszt is világosan tudja, bűnbaknak kikiáltva, hogy a járvány elterjedésében, a tiltásban, a vétkeseket egészen másutt kell keresni. Kubinyik Ferenc levő színházépületeink aggasztó állapotáról is. Valamint arról, hogy ha egy kétmilliós városnak tizenkét-tizennégy prózai színháza van, az kevés. Valóban, arról, hogy Nemzeti Színház kell-e, nem kezdtem habzó szájjal verni az asztalt, hogy igenis kell. Ennek oka pedig az, hogy az elmúlt években színházaink profilja összemosódott A Vígszínház, amelynek én is tagja vagyok, évente tart legalább két-három (de idén négy) új magyar darabból készült ősbemutatót A minap a Katonában voltam, egy Shakespeare-előadást láttam, de klaszszikust jóformán minden színház játszik. Ezzel én természetesen nem azt akarom mondani, hogy a Nemzeti Színház ezeket nem teszi meg, hanem azt, hogy én nem látom a Nemzeti Színház különleges nemzeti státusát. Hiszen minden színházat ugyanaz az állam támogat — vagy von el tőle, a profilja nem válik el élesen a többi színházétól. (És ez nem minősítés, hanem tény.) Nem vall magas szintű vitakultúrára, ha valaki csak sarkítottan tudja elmondani az igazát, és véleményének ütköztetése nélkül el sem tudja képzelni, hogy megértsék. Csakhát én a véleményemet nem agresszívan szoktam elmondani, és számítok rá, hogy akivel beszélek, szelíden is megérti, ha odafigyel. És Honthy Kinga legfeljebb majd mással teázik. „ ., , ... Halász Judit Boldogok-e a bolondok? A rendőrség felelőssége? A Nemzeti státusa Magyar Nemzet A szakállas és a maradék névtelen levelet általában nem közlünk. Az alábbi írás azonban érdekes, közérdekű — ezért kivételt teszünk vele. Kitérőt kellett tennem hazafelé menet a munkámból, és nem a megszokott önkiszolgálóban ettem, hanem bevetődtem egy szép, tágas, tiszta, napos, zöld növényekkel díszített sarokétkezdébe, kilátással a Boráros téri hídfőre. Alig kellett sorban állni, az asztaloknál volt bőven hely és elégedetten vettemn magamnak egy adag rizseshúst. Nemcsak a hely volt étvágygerjesztően vonzó, de az adag meghökkentően nagy, éppen kétszer akkora, mint másutt. Már ránézésre láttam, hogy nem bírok majd vele. Az ár, mint rendesen, ötven forint körüli, ebédjegyet nem fogadnak el. Nem baj, Így mulat egy nyugdíjas , mondtam jókedvvel és hozzáláttam kedvenc ételemhez, annál inkább, mert magas cukorszintem miatt tilos lenne rizst enni. Már az első falat félreérthetetlenül moslékízű volt, a húskockák pedig faggyúszűek. Elemezgettem a kellemetlen, visszataszító ízeket és forgattam a fejemben, mint Hercule Poirot, hogy mi ennek az utálatosságnak a titka, a technológiája. Kiettem hát a húskockák jó részét, céklával, és hagytam nyugodni a hatalmas rizshegyet. Végül lelohadt kedvvel abbahagytam a mulatást és félretoltam a tálat, jóllakatlanul. Szedelőzködtem. Annál sietősebben, mert jobbomra odatelepedett egy gusztustalan alak, féltestével, könyökeivel az asztalra dőlve kezdte valamivel tömni a fejét, csak a lógó, vértelen, alkoholista ajkait láttam oldalról. Belőle is elegem volt. Örökre búcsút modtam a szép külsejű helynek — ide se teszem be mégegyszer a lábam. Akkor jött a szakállas. Kifogástalanabb külsőt és viselkedést még ilyen étkezdékben nem láttam. Negyven év alatti északi típus, jó mozgású, pulóveres férfi, fiatal koromban büszke lettem volna, ha vele sétálhatok az utcán. Rövid, modern szakállával bármelyik filmen statisztálhatott volna, mint haladó diákmozgalmi vezető, vagy kutató tudós. Leült velem szemben és megkérdezte: „Már nem eszi meg?” „Nem",intettem.„Megengedi?’ „Tessék, hogyne.” Erre az én skandináv képű koldusom nekiült, az én villámmal és jó étvággyal kezdte bekebelezni a maradékot, még a céklát is. Meg voltam tisztelve. Ez a jó modorú ember nem utál utánam enni. Három férjet fogyasztottam el, egy sem tette volna meg. Egy ember, akinek én hetvenéves koromban nem vagyok undorító. Hozhatott volna másik villát, az enyém is jó volt. És milyen kulturáltan ül, milyen szépen eszik. Talán takarékoskodik valamire, ami nagyon fontos neki. Csak néhány százassal kellett volna gazdagabbnak lennem és felajánlottam volna neki egy új adagot. Lehet, hogy mások meg is teszik. Kérem, én egyszerűen örültem. Testvéri érzéseim támadtak. A lógóajkú, asztalon fekve zabáló alkoholista, durván felröffent, összemosott, telepofájú, akadozó, rekedt hangján: „Takarodj innen, nem bírom nézni, hogy te itt a más ételét eszed !” És nem hagyta abba, amíg az én derék, jó étvágyú ételtestvérem át nem ült egy távoli asztalhoz. Amikor kiléptem a helyiségből csak akkor gondoltam utána, miért volt olyan hatalmas az adag, és miért kellett abbahagynom az evést, mert a mosogatóléízű rizs valószínűleg más tányérokról összesöpört étel volt, a faggyús húsdarabokkal együtt: ki tudja, ki után ettem én? Talán az undok alkoholista után? És ha az én takarékos „északi” emberem ki nem söpri a tányért, talán még egy másiknak is odatálalják... Tehát, sose bánják kérem, ha egy sokat tapasztalt, megkérgesedett ízlésű ember számol azzal, hogy úgyis moslékot tálalnak, tudatosan megeszi a más maradék ételét. Kell egy ilyen söprögető, legalább ő saját magának takarékoskodik és így nincs módja a vendéglátó konyhájának a közkassza számára takarékoskodni. No, ennyi. Szemlélet kérdése az egész. Igazi nevemet nem merem ideirni, még valahol megmirgéznek. A Muratáj Ha egyszer száz tiszántúli vagy akár fővárosi értelmiséginek föltennénk a kérdést, mit tudnak a Mura-vidéki magyar irodalomról, az a gyanúnk, alig akadna közöttük, aki földrajzilag s kulturálisan el tudná helyezni a szóban forgó literatúrát. Valóban köztes állapotban lebeg ez a néhány tucatnyi írástudó a trianoni határ s a Mura folyó között elterülő 33 településen, tíz-tizenkétezer lélekre becsült népe közérzetének a megfogalmazójaként. A reformáció térhódításakor a területt központja, Alsólendva, virágzó művelődést, könyvnyomdát mondhatott magáénak, utána azonban évszázadokig a múzsák elkerülték Pannónia délnyugati csücskét A hatvanas évek elején mégis — függetlenül a távoli Vajdaságtól, s akkor még elszigetelten az anyanemzet törekvéseitől —, szinte a semmiből megszületett a szlovéniai magyar képzőművészet és Vlay Lajos úttörő verseskötete nyomán a helyi magyar irodalom. Az elmúlt három évtized során szépirodalmi antológiák, önálló Urai és prózakötetek, helytörténeti és politológiai munkáik, a Népújság című hetilap, s az almanach szerepet betöltő Naptár jelzik az örvendetes mennyiségi-minőségi fejlődés állomásait. Az elmúlt hetekben újabb mérföldkőhöz érkezett a Mura-menti magyar irodalom: hosszas vajúdás után az olvasók kezébe kerülhetett a Muraié, a szlovéniai magyar írócsoport félévenként megjelenő irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai folyóiratának az első száma. Bár afelelős szerkesztő, Varga József egyetemi tanár óva int, hogy az anyanemzet irodalmi-kritikai mércéje alapján értékeljük a teljesítményüket, jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a vers, a széppróza, az esszé, az irodalomtörténeti tanulmány, s a műbírálat műfajában figyelemre méltó értékeket mutatnak fel. Bitl Zsuzsa, Szúnyogh Sándor, Bence Lajos, Halász Albert lírájának ott a helye az egyetemes magyar irodalomban, még akkor is, ha a szlovén írószövetség a nyelvük okán, a magyar az állampolgárságuk miatt, s műveik hazai terjesztése híján nem fogadta őket eddig tagjai sorába. A folyóirat erőssége az az értekezés Pilinszky költészetéről, amelyet Csuka Judit írt,továbbá az azóta sajnálatosan elhunyt Szerai Pál néprajzi ihletettségű regényrészlete, valamint Toplók János elmélkedése a lendvai művésztelep meglátogatása kapcsán. (A Muratájat egyébként az ott született fest köszöntése mények, grafikák, szobrok reprodukciói díszítik.) Kiemelkedik a nyitó lapszámból Bence Lajos Milyen irodalmat szeretnénk? című tanulmánya, amelyben önkritikusan elemzi a regionálisirodalom eddigi útját, esztétikai és intézményi gondjait. A dilettantizmus és a provincialitás kiszűrése végett szigorú kritikai és etikai mérce állítására szólít fel, a valóságfeltárásban s a nemzetiségi sora kimondásában jelölvén meg a Mura-vidéki írástudók szerepét. A szőkébb pátriájában lakók életérzését egy másik esszében így érzékelteti: „Alig vagyunk. Csak állunk és várunk, hogy kirajzolódjon valami a ködből. Türelemmel. Megszoktuk már. Tudjuk: előbbutóbb... Ez hát a helyzet. Kétségeink és reményeink színhelyén mintha pislákolna valami (...) HÍD vagyunk, tartjuk a vállunkat, feszülünk, fáj. Velünk még nem vallott szégyent senki. Minket föl lehet mutatni (...) Alig vagyunk. Számban és reményben és minőségben és menynyiségben és ÉRTHETŐEN... Leszünk... LESZÜNK???” A csinos kivitelű és reménykeltő tartalmú Murati alapján szeretnénk hinni: igen. A sokágú illyési síp egyik legkisebb ága dallamosan szól — érdemes odafigyelnünk rá. Székely András Bertalan Köszönet Az MTA Pszichológiai Intézetének meghívására jöttem Budapestre férjemmel együtt, aki érkezésünk estéjén szívinfarktust kapott. Mélyen meghatott minket az, ahogyan férjemmel eszméletvesztésekor viselkedtek az emberek. A nővérek odaadó szeretete és ak orvosok gondoskodása jóvoltából nem éreztük, hogy távol vagyunk hazánktól. Szeretném megköszönni ezúton is a Pszichológiai Intézet igazgatójának, dr. Pataki Ferencnek és munkatársainak, hogy vendégszeretetüket élvezhettem és azt a kedvességeit, mellyel körülvették. Külön köszönet illeti a Mentőkórházat, dr. Lamboy László igazgató főorvost, az intenzív osztály orvosait, elsősorban dr. Zöld Máriát, mert szakértelmükkel és eredményes munkájukkal megmentették férjem életét, lehetővé tették hazaszállítását. Erika Landán Tel-avivi Egyetem Izrael Csütörtök, 1989. május 25. Elhunyt dr. Gyarmati Ernő Egy New Yorkban élő olvasónk levelében beszámol arról, hogy nagy veszteség érte az Amerikában élő magyarságot. A közelmúltban elhunyt dr. Gyarmati Ernő orvos. Diplomáit Budapesten szerezte. 1957- ben érkezett Amerikába. N. Bellmore Long Islandern élt, ahol betegeikknek legnagyobb ellamentjét érdemelte ki.