Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-20 / 142. szám
6 Magyar Nemzet Környezetszennyező környezetvédelem Olvasom a Magyar Nemzet mellékletét, a Visszhangot. Itt az egyik olvasó imigyen söpri le a KVM jelentését: „nagyon laikusnak kellene lenni ahhoz, hogy elhiggyük a Trabant szénhidrogénkibocsátása meghatározó fölény-ben van... a szén- és olajtüzelésű kazánok tüstokádásával szemben.” Amott pár sorral lejjebb (g. 1.) aláírással szerkesztőségi kioktatás egyik egyetemünk tanszékvezetőjének ekképpen: „Mi meg kétségbe vonjuk... a nemzetközi gyakorlatra való hivatkozás jogosságát" és így tovább. Manapság a politikai kérdések után, vagy mellett, a környezetvédelmi gondokra a legérzékenyebb a közvélemény, a legnagyobb az érdeklődés, a leginkább túlfűtött a hangulat. Gombamódra szaporodnak a független, és még függetlenebb környezetvédelmi szervezetek. Egymást licitálják túl az ötletekkel, hogy mi mindent kellene megtiltani, előírni. A sajtó visszhangozza a követeléseket. Hasábokat töltenek meg a viták laikusok, szakértők, álszakértők, önjelölt döntnökök között. A honpolgár csak kapkodja a fejét, kocageológussá válik, valahogy úgy, ahogy kocaorvossá, kocagyógyszerésszé váltunk. Mindenkinek van véleménye, biztos tippje és ötlete. Aztán a félműveltség és dezinformáltság egy bizonyos szintjén már egyesek úgy vélik, hogy nekik már nemcsak véleményük, de természetesen döntési joguk is van. Elvégre az ő bőrükre megy a játék, nekik kell dönteni arról, hogy mi folyhat, mi nem, a környezetükben. Kezdenek visszájára fordulni a dolgok. A demokrácia csatornáinak kinyitott szelepein elemi erővel tör föl a gőz, csakhogy a hosszú Csipkerózsika-álom miatt elveszítettük a mértéket, nincs tapasztalatunk, nem ismerjük a határokat, hogy mi az, amiben kell, mi az amiben lehet, mi az, amiben fölösleges, és mi az, amiben nem szabad vitázni, lévén adott esetben a vita tárgya alapos szakismereteket kívánó szakterület. A demokrácia eme áldemokráciává fajuló kavalkádjában pedig a szakterületet valóban ismerő néhány szakember tehetetlenül és kétségbeesve figyeli a -demokrácia vadhajtásának kóros következményeit, a végeláthatatlan, évekig elhúzódó viták miatt folytatólagosan elhúzódó környezetszennyezést, a titokban és tetten alig érhető módon alkalmazott rossz megoldásokat Eközben falugyűléseken ingerült viták folynak, a szakhatóságok a lakosság előtt vitatkoznak, egymásnak ellentmondóan foglalnak állást éppen azon beruházások dolgában, amelyek e károk elhárítására lennének hivatottak. Szakmai berkekben a kialakult helyzetért szokás a tömegtájékoztatást hibáztatni. Én nem tartozom ezek közé. Úgy vélem, e tekintetben is létezik egyféle 22-es csapdája. Ez pedig az, hogy aggályoskodni, kételyeket támasztani, gondokat felvetni lehet laikus számára közérthető módon is, de a válasz csakis szakszerű lehet. A laikus véleményét közli a sajtó, de a szakértő okfejtését nem, mert az nehezen emészthető, nem közérthető. Például önök a trabantos lekezelő véleményének helyt adtak. De ha én most elkezdeném bizonygatni hogy miben van és miben nincs igaza, hogy nem mindegy, hogy milyen típusú szennyeződés megy a felhők fölé, és milyen kerül az orrunk alá, ugyanis az a helyzet, hogy a motorban az égés egészen más feltételek mellett zajlik le, mint a kazánban, ezért a kétféle égéstermék olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, és az a helyzet, hogy a KVM-jelentés szénhidrogén-környezetszennyezésről, és nem az egyebekről szólt, az pedig tényleg a kétüteműektől van, mert a kazán füstjében nincs szénhidrogén, stb., stb., nos, akkor önök engem egy szakfolyóirathoz tanácsolnának, a közvéleményben pedig marad a vélemény, hogy iparbérenc pancserok írják a jelentéseket a KVM-ben. Mi akkor tehát az ok? Mi a megoldás, mit lehetne tenni? Az okok dolgában a makroszkópos összefüggések, a nagypolitika következményei, a vezetés a szakvezetés kiválasztásában, a mérnöki munka devalválódásában nyilvánvalóak. A szellemi erózió egyik jellegzetes terméke az a mechanizmus, ahogy a környezetvédelem ügyei intéződnek. Vegyük végre tudomásul, hogy egyszerűen nincs elég jól képzett, speciális ismerettel rendelkező szakemberünk! De az ő hiányukat nem lehet úgy pótolni, hogy a döntésekbe sok hozzá nem értőt vonunk be. Ez semmi másra nem jó, csak a felelősség szétkenésére. Hogy néz ki ma ez a mechanizmus? Kövessük nyomon egy jellemző, mindennapos példán: egyik vállalatunk vezetője külföldi útján megtudja, hogy azt a hulladékot, amit ők idehaza évek óta gyűjtenek. Odakint minden további nélkül egy kazánban elégetik, egyszerű megoldással ártalmatlanítják. Kérvényezi a megoldás alkalmazását. Beszerzi a szükséges nyilatkozatokat illetékes szakintézményektől, hogy az anyag valóban elégethető, az Energiafelügyelettől, hogy ott és úgy tényleg elégethető, a hulladékégető helyekről, hogy nekik nincs kapacitásuk, nyilatkozik, hogy az anyaggal tényleg nem lehet mást tenni, mint elégetni, majd az akta elindul a minisztériumban, végigmegy ki tudja, hány főosztályon, mindenki hozzáírja az ötletét, hogy mi minden szennyeződést nem akar látni a hulladékban. Eztán az akta megjárja a köjált, ahol folytatódik ugyanez. Ezek után, hónapok múltán születik egy engedély, amiből kitűnik, hogy a döntést hozók nemigen értették valójában, miről is van szó. Kiadták ugyan az engedélyt, de olyan feltételeket támasztottak, hogy ha azt komolyan vennénk, akkor szenet, tüzelő-, fűtőolajat sem lenne szabad elégetni. Mindez azonban csak a procedúra eleje. Most a főakta alszintre kerül. Ott a beleszólások osztódással szaporodnak. Mindenki úgy érzi, ha valamit megtilt, vagy még pótlólag előír, akkor végzi jól a dolgát A megoldást „próbajelleggel” engedélyezik, és közben elrendelik, hogy mindazt, amit a világon esetleg már száz országban megmértek és megvizsgáltak, azt nálunk is mind meg kell csinálni. Sőt, az is lehet, , hogy nálunk is volt már ilyen, de mindez nem érdekes, mert lehet hogy ugyanaz az anyag, ugyanabban a kazánban, ugyanolyan feltételek mellett Szabolcs megyében elég, Baranyában nem fog elégni. Ha a delikvensnek nincs szerencséje, az egyik engedély pont akkor jár le, amikor a másik éppen életbe lép. Végül az ügy a helyi tanácsra kerül, ahol nehezményezik, hogy e fontos dologról a lakosságot nem tájékoztatták, és meg vannak sértődve, mert afent említett hatóságok a fejük fölött egyezkedtek. Úgy döntenek, össze kell hívniegy falugyűlést, mert a demokrácia szentenciái szerint e végső szót a lakosságnak kell kimondani. Ott a körzeti orvos kifejti aggályait, majd Juli néni és Józsi bácsi kijelenti, hogy senkinek nem hisz semmit, hallani sem akar semmiféle égetésről. Ezek után a dologból nem lesz semmi. A hulladék persze, amely minden kockázat nélkül elégethető lett volna, továbbra is keletkezik. Csatornába öntik, elássák, elpárolog stb. stb. Íme ez a környezetszenynyező környezetvédelem mechanizmusa. Az időzített bomba ketyeg alattunk, csak nem halljuk a ketyegését. A környezetvédelem dolgában a legsürgősebb feladatunk a környezetvédelem mechanizmusát megreformálni. Tudomásul kell végre venni, hogy valamennyi decentralizált egység, de a központi szervek sem lesznek abban a helyzetben, hogy a szakterületek specialistáit főállásban alkalmazzák. Az igen nagymértékben specializálódott szakterületek tudományos mélységű ismerőiből alig néhány van az országban. A jelenleg igencsak alkalmilag, eseti jelleggel igénybe vett szakértelmüket intézményesen kell hasznosítani. Az ő véleményük kell döntő legyen minden, nem rutinjellegű ügyben. Szakbizottságokat kell szervezni az egyes témakörökben, amelyik gyakran ülésezik. A testületet a legelismertebb, rendszeresen publikáló szakemberekből, egyetemek és kutatóbázisok szakértőiből kell összeállítani. A bizottságok tagjainak munkájukról természetesen számot kell adjanak, és állniuk kell az alternatív mozgalmak szakértőinek kérdéseit is. Ha ilyen működőképes bizottságok vannak, akkor az akták utaztatására az álszakértők és a laikus „illetékesek” között nincs szükség. Ez idő tájt az elképzelhető legrosszabb tanács — igen tisztelt (g. 1.) — a nemzetközi gyakorlatra hivatkozás jogosságának vitatása. Számos fejlett ország a környezetvédelmi problémák megoldásában lényegesen előbb tart nálunk. A nemzetközi tapasztalatok, a velük szemben támasztható kételyek ellenére is az egyetlen biztos fogódzót jelentik számunkra. A természeti törvények univerzálisak, ami igaz náluk, az igaz nálunk is. Ezek a tapasztalatok, amelyeknek részei a szaporodó hazaiak is, be kell épüljenek mindennapos környezetvédelmi munkánkba, a jogi szabályozásunkba. Mindez nem áll ellentétben azzal, hogy a hazai kezdeményezéseket fel kell karolni. Ez a két dolog jól megfér egymás mellett Megjegyzem, a hazai jogi szabályozás e tekintetben is botrányos. A kutató-fejlesztő munka üzemi kísérleti fázisát ugyanolyan jogi procedúrával kell végezni, mint a rutinmegoldásokét Mivel e megoldások éppen újszerűségük miatt esetenként ütköznek a hatályos rendeletekkel, azok alól felmentést kellene adni, de nem tisztázott hogy ki adja a felmentést. Ezen a ponton végképp szembekerül a jogi szabályozás a józan ésszel. Nem beszélve arról, hogy mivel a kutatás, jellegénél fogva, kitaposatlan utakon jár, több az aggály is vele szemben. Az utóbbi évek döntései végképp lejáratták a szakhatóságok tekintélyét. Nem érthető, miért kell valamit rögtön betiltani csak azért mert a lakosság tiltakozik. Persze ha a lakosság tiltakozása jogos, akkor érthető az intézkeAz írásbeli tételek körüli botrányok ismét az érettségire terelték a közfigyelmet. Az érettségire, amely annyiszor volt már elkeseredett viták, elkapkodott — majd visszavont — intézkedések tárgya, indulatok és szorongások gyújtópontja. Ha nagyon rossz az álmom, matematikából érettségizem, de nem jut eszembe semmi a kihúzott tételből. Tudom, sokunknak visszatérő, rossz álma ez a helyzet. Megéltem érettségiket Vizsgáztató tanárként, mondhatnám alig kevesebb szorongással tanítványaimért. Egy évtizednyi érettségi elnökösködés is van a hátam mögött. Eleinte élveztem, hogy elnökként — utánozva egyik volt elnökömet — nyugalmat, sőt derűt tudok teremteni a nehéz órák szorongató körülményei között is. Szép emlékeim többnyire vidéki gimnáziumok tisztességgel felkészült, ünnepélyesen szereplő, de egyszersmind keresetlen szavakkal megnyilatkozó tanulóihoz, s a szívvel-lélekkel dolgozó, serény és szerény pedagógusaihoz fűződnek. Ibrányban egy kislány egyáltalán nem könyvízűen, szívből fakadóan magyarázta, miért szép egy Petőfi-vers. Nagykőrösön öröm Arany János-tételeket hallgatni. Az utóbbi években azonban egyre jobban bántott az érettségi vizsga „megrendezettsége”, mondhatnám „cirkuszi” jellege, másrészt a keresetlen szavak helyett a lélektelen frázisok és betanult szövegek, amelyek tapasztalataim szerint — főként Budapesten — uralni kezdik a diákok e nagy próbatételét. Elkeseredtem, amikor rájöttem, hogy három-négy Lukács György-idézetet bifláztak be és „alkalmaznak” a gyerekek, ha odavaló, ha nem, s hogy ugyanakkor nem ismerik az eredeti irodalmi alkotásokat. Évekig nem is vállaltam elnökösködést. Idén ismét vállalkoztam az érettségi elnöki szerepre, Így ismét átgondoltam: hol vannak az érettségi vizsga buktatói, javítható-e az érettségizés? * A legnagyobb gondot abban látom, hogy az érettségi vizsga jelenleg a diák első és sok esetben utolsó vizsgája egyben, nem illeszkedik semmiféle rendszerbe, nincs előzménye. Sokan, sokfelé beszélnek napjainkban egy kialakítandó vizsgarendszer szükségességéről, Beke Kata Egy oktatási koncepció vázlata című írásában kertelés nélkül kimondja, hogy iskolamodelljében „minden iskolatípusban vizsgát tesznek tanév végén a diákok”. Tavaly a Köznevelésben zajlott éles vita egy bizonyos „angol mintájú” vizsgarendszer meghonosításáról. A „levegőben lóg” a menet közbeni vizsgáztatás, a vizsgarendszer kialakításának igénye. Ezzel szemben áll azoknak a törekvése, akik — a legkönnyebb megoldást választva — egyszerűen az érettségit is likvidálták volna. Kinek van igaza? Azt hiszem, az igazság valahol középtájon van. Valóban értelme lenne a jelenlegi hirtelen „megélés” helyett folyamatos, akár dés is, csak az nem érthető, hogy miért csak a lakosság tiltakozására intézkedik a hatóság, miért nem saját hatáskörben? A hatósági munkában a szélkakaspolitika igen tekintélyromboló, csökkenti a bizalmat Népvitára kell bocsátani azokat a nagyberuházásokat amelyeket esztétikai okokból, érzelmi, tájvédelmi okokból kifogásolhat a lakosság. (pl. Bős—Nagymaros). De ami a világon sehol nem népi konzultáció kérdése, azt nálunk sem kell azzá tenni. Tény, hogy a környezetet valóban védő mechanizmus szakmailag erős, színvonalas és megbízható munkát kíván. Sosem szabad elfeledjük, hogy a környezetünk állapota nem néhány napvilágra került eset intézési módján múlik, hanem azon, ahogyan a mindennapok ügyeit intézzük. Dr. Török Ernő tudományos főmunkatárs, Magyar Szénhidrogén-ipari Kutató-Fejlesztő Intézet Százhalombatta évekig tartó érlelődésnek, azaz az egyetlen — és így tömény — érettségi vizsga helyett, mellett vizsgák sorának —, elsősorban a középiskolákban. De világért se essünk a ló másik oldalára, ne vonjuk kétségbe, az évközi számadást, elbírálást oly módon, hogy csupán a záróvizsga eredményére bízzuk magunkat! Folyamatos és ésszerű lehet az „érlelődés” például idegen nyelvekből. E területen rendelkezésre áll az állami nyelvvizsga, amely révén minden gimnazista megszerezhetné nyelvvizsgáját — még az érettségi előtt A nyelvtudás elbírálását tehát kivinném az iskola falai közül. Miért ne lehetne levizsgázni „melegében” az alsóbb osztályokban „kifutó” tantárgyakból: kémiából, földrajzból, művészeti tárgyakból? A második, harmadik osztály végén letett vizsga nyugodtan beszámítható lehetne az érettségibe még úgy is, ha megszerzése nélkülözi az „elnöki diszkíséretet” (szaktanárok elnökölhetnének egymásnál). Azt is el tudom képzelni, hogy egyesek több, mások kevesebb tantárgyból tegyenek vizsgát, hiszen nema mennyiség, hanem a minőség, az elmélyedés a fontos. , tt9*91 ! S vallom a tudományágak, művelődési területek és az ezekből „leképzett” tantárgyak egyenjogúságát. Vagyis azt az „eretnekséget” hirdetem, hogy érettségi — azaz menet közbeni érlelődési vizsgák — tárgya lehessen a „legkisebb" fakultatív tananyag is. Miért nem lehet például zenei vagy képzőművészeti kultúrából vizsgázniuk, érettségizniük a tanulóknak? S miért nem lehet például pszichológiából vagy pedagógiából, ha egyszer két esztendeig fakultatív tárgyként tanulták azokat? Eszembe jut egy jó emlékű egykori vizsgabiztosom „aranymondása”, aki nem tudom, honnan idézve — így szólt az izguló diákokhoz: „Vegyék tudomásul: ma itt maguk tudnak a legtöbbet, hiszen minden tárgyhoz érteniük kell. A szaktanárok jól tudják a saját tantárgyukat, de mit tud az elnök, aki harminc éve érettségizett, az egyetemen pedig csupán egy korszakot tanít?" Tehát a hirtelen, csupán az érettségi időszakban történő és mereven behatárolt érettségi helyett én a folyamatos és minden tudásanyagot, értéket elismerő érlelődés híve lennék. Az esetenként tragikus megterhelést jelentő, máskor már komikumba vagy cinizmusba csúszó „gyorsérés” helyett egy olyan vizsgarendszert javasolnék a középiskolákban, ahol az egyes vizsgáknak különkülön is lenne értéke, a matura során ez összegződne. Így valószínű nem kísérné annyi feszültség, a nagy fontoskodásból szükségszerűen kipattanó botrány az érettségi vizsgákat. Karlovitz János tanár, Budapest stílust vitte át a bennlakásos középiskolákra, vagyis a kisebb közösségekhez, társaságokhoz tartozás gondolatát. Lassan átvitték a gondolatot a mindennapi iskolákra is. De ez a gondolat abban merült ki, hogy a különféle elnevezésű egységek — történelmi személyiségek és helybeli hírességek nevének viselői — egymással versenyeztek főleg a sportban, esetleg a tanulásban vagy különféle iskolai felszerelések előteremtésében. Gyakran nem is tudtak semmit névadójukról. Eddig mi is ismerősek vagyunk a dologgal: ki ne emlékezne arra, hogy őrse, osztálya hírességekről volt elnevezve, hasonlóképpen az iskolák is sokszor viselik országos vagy helybeli jelentőségű nagyságok nevét. 1959-ben, nagyon nehéz és lonyolult világtörténelmi időszakban alakult meg az Arnold County High School, mely 110—1S éves gyerekeket képez. Új épülete remekmű, mely — mint a korabeli újságok írták — inkább hasonlított egy luxushotelhez, semmint iskolához. De nem az iskola szépsége a fontos, hanem elrendezése. Az épületegyüttes ugyanis hat egységből áll, mindegyikben a tantermeken kívül van egy nagy előadóterem — amit sokféle célra, így gyűlések tartására és közös étkezésekre lehet felhasználni —, külön kis terem az egyéni foglalkozásokra-tanácskozásokra, s két kis iroda, az egyik a ház mindenkori felelősének. Három konyha látja el a hat házat. A hat ház hat szervezeti egység. Fontos helyi elkülönülésük, de ennél sokkal fontosabb az a vezéreszme, nevelő tartalom, mely köré szerveződnek. Ez az eszmeiség jelenti a megújított Ház Módszert, s ennek tanulmányozása fontos számunkra. Higginson professzor az építészetileg adott környezetet két célra használta fel: általános nevelésre és közösségek kialakítására, ezáltal megújítva a House Ideát. Olyan híres emberekről nevezték el a házakat, akik napjaink problémáival — villámháborúval, szervezett terrorizmussal, otthonok szétzilálásával, írástudatlansággal, járványokkal és éhínséggel, idegen elnyomással, menekülttáborokkal — kerültek szembe. Olyan emberekről, akik példáil az örök emberi-eitikai értékeknek, a hitnek-hűségnek, a reménynek és a szeretetnek. Ezek a személyiségek nemcsak az emberiségért végzett munkájuk miatt jelentősek, hanem a világ egy-egy területét képviselik, így személyükön keresztül kapcsolatot lehet teremteni más kultúrák képviselőivel, gondjaival, eredményeivel. Végül is a következő nevek kerültek a házakra: Albert Schweitzer, aki kórházat alapított Afrikában; Eleanor Roosevelt, aki férje odalán jelentős társadalmi tevékenységet folytatott; Anton Szemjonovics Makarenko, aki elhagyott gyerekeket mentett meg; két angol: Leonard Cheshire és Sue Ryder, akik az öregekért és a menekülttáborok lakóiért harcoltak világszerte (például a háború után Lengyelországban 50 otthont létesítettek); Lakshmi Pandit asszony, Nehru nővére és India nagykövete Gladys Aylward, akinek életéről film és regény szól, és aki árva gyerekeket mentett meg a Távol-Keleten. Volt közöttük házicseléd — Gladys Aylward —, First Lady a Fehér Házban Roosevelt asszony —, egy szegény vasúti hordár fia — Anton Makarenko. Mindegyikük — származásuktól, szociális helyzetüktől függetlenül — szembenézett az emberiség szenvedéseivel, megvalósítva a nagy erkölcsi eszméket a mindennapi életben. Higginson igazgató hangsúlyozta, hogy nem akart személyi kultuszt teremteni. Ezért nem a tanárok meséltek a gyerekeknek ezekről a nevezetes emberekről, hanem a gyerekek maguk tárták fel fokról fokra életüket. Mindegyik nagy embernek gyerekkorában sok nehézséggel kellett megküzdenie. Schweitzer nem szerette az iskolát, Roosevelt asszony árva volt, és körülvéve öreg és erőszakos hölgyrokonokkal akik elnyomták személyiségét; Makarenko a nagy szegénységgel küszködött; Cheshire céltalan tanuló volt, s végignézte az első atombomba ledobását; Gladys Aylward pedig az iskolában nem állta meg a helyét. Kibontakozó jellemük, személyes harcuk az önmegvalósításért például szolgált. Higginson könyvének kulcsszava a share (megosztani), mármint élményt, tapasztalatot, eszmét, s ezáltal jobbá válni, nevelődni. Tanulmányozva, ezen életűteket, a gyerekek megismerkedhettek földünk nagy területeivel, egységeivel, a Szovjetunióval, Kínával, Indiával, Európával, Afrikával és az Egyesült Államokkal. Megismerkedhettek a különböző kultúrákkal, emberekkel, gyerekekkel. Talán felkapja ,az olvasó a fejét, Makarenko nevét olvasva. Megválasztása, műveinek olvasása példamutató tett volt az ötvenes évek végén Angliában. S a gyerekeknek sikerült kapcsolatot teremteniük szovjet vendégekkel, iskolásokkal. Egyendül Gladys Aylward területe — a „Vörös” Kína — maradt elérhetetlen, magát Aylwardot is kitiltották onnan. Higginson professzor könyve külön fejezetben ismerteti az egyes házak tevékenységét. Közli, a gyerekek beszámolóit, leveleit, riportjait, beszédeit. Ezeket a hetente tartott gyűléseken mondták fel. Minden háznak külön imádnsága volt, mely a választott személységért és népéért szólt. A Makarenko Ház imádsága például így kezdődött: Ó, Isten, a segítséggel férjük ahhoz, hogy megtaláljuk a közös megértés hídját a Szovjetunió népeivel. Rólunk a Cheshire Ryder Ház emlékzett meg egyszer egy magyar est keretében. Sokat vitatkoznak manapság mindenütt a specializált vagy új, általánosan képző oktatásról. Minden vitatkozó megegyeazonban az általános nevelés megalapozásában. Ezt pedig egyetlen lehetséges módon lehet megvalósítani: olyan etikai alapon, mely mindenütt azonos a földön amely magában foglalja a toleranciát, a megértést, a különféle kultúrák megismerését a házak a földi kultúrák kis központjai. S ez a nevelés személyes tapasztalatok beépülésével történik. Ezt nevezik az angolszász területeken liberating educationnek, azaz felszabadító nevelésnek, mert felszabadít korunk társadalmának három, rabszolgaságba ,áütő tényezőjétől: a tömegbefolyástól, a tömeghisztériától és a hírnévért-sikerért történő önző hajszától. Ez a megújított House System alapgondolata. Nekünk is vannak hasonló emlékeink. A magam múltjából emlékszem, hogy milyen komolyan vettük azt a gimnáziumban, hogy osztályunk Kaffka Margit nevét viselte. Kerestünk-kutattunk-olvastunk róla, még Füst Milánt is felkerestük, mint kortársát. Első osztályom a szigetvári hce nevét viselte· * a gyerekek elolvasták a róla szóló eposzt, elő is adták, izgalmasan, szépen. Ezek a törekv , talán még megvannak, értelmét adva a közös tevékenységnek. Persze a House System, a maga átgondoltságával, politikamentességével különbözik ezektől. Az etikai nevelés ügyén valóban el kellene gondolkodni mind a gyakorló pedagógusoknak, mind az iskolarendszer irányítóinak A leépített régi elvek-szervezetek helyett nem építettünk újat Egy dolog világosnak tűnik: az előtérbe nyomuló — sok esetben támaszt jelentő — pszichológia nem fogja ezt a problémát megoldani. A House Systemben f'y?" etikai tartás rejlik, amelyet érdemes tanulmányozni és követni. ’ * A. Jászó Anna, főiskolai tanár Nincs hasonlóság Az Országgyűlés legutóbbi ülésszakán Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter felháborodottan utasította vissza a vádat, hogy ő Bős- Nagymaros ügyében az októberi ülésszakon félretájékoztatta volna a képviselőket. Az októberi ülésszakon, a Orosz-kormány nevében elmondott, és nagy hatást kiváltott expozéja végén a TVA (Tennessee Valley Authority) gátrendszeréhez hasonlította a vízlépcsőt. Az én korosztályom még emlékszik a TVA történetére. Az Egyesült Államok szívében, Tennessee államban egy országrésznyi földterület úgyszólván semmire nem volt használható, mert az Appalache hegységből áradáskor lezúduló folyók újra meg újra elöntötték. Roosevelt elnök elképzelései alapján egy nagyszabású gátrendszerrel, tározókban és mesterséges tavakban felfogták a folyók vizét. A pusztaságok és mocsarak helyén életképes mezőgazdaság jött létre, a vízi erőművek energiát adtak az iparnak, a tavak partján üdülőközpontok létesültek. A nagy válság után magához térő amerikai tőke haatalmas beruházásokkal használta ki a lehetőségeket. Az eredmény az addig vegetáló Tennessee állam felvirágzása volt. Amint látható, a két létesítmény között sem műszakilag, sem gazdaságilag nincs hasonlóság. A hangulatkeltő példálózás is félretájékoztatás volt a javából. Dr. Dobó János Budapest.. Javítható-e az érettségi vizsga? Iskola születik Amikor napjainkban a forrongás már elérte az iskolát, amikor mindenki tele van újítási szándékkal, amikor oly könnyű eltévedni és szélsőséges végletekbe csapni, talán nem érdektelen — egyéb lokáltípusok ismertetése mellett — megismerkedni egy angol modellel. A megújított House Systemről van szó, amit talán Ház Módszernek fordíthatunk magyarra. Ismereteimet első kézből, azaz magának az iskolának alapítójától és első igazgatójától, J. M. Higginson profeszszortól — aki az összehasonlító neveléstudomány ismert szaktekintélye — szereztem, leveleiből 1s, de főleg könyvéből, melynek címe: A School Is Bern, s mely 1987-ben jelent meg (The Book Guild Limited, Sussex, England). A könyv izgalmas olvasmány az iskola alapításának adminisztratív nehézségeiről, az irányító alapeszméről — mely tulajdonképpen az elméleti összehasonlító neveléstudomány gyakorlati kivitelezése, az iskola és a diákok mindennapi életéről, önmegismerő és az egész világ iránt érdeklődő tevékenységéről. A House System gondolata az 1950-es évekből származik Sir Thomas Arnold iskolaigazgatótól, aki az egyetemeken szokásos élet Kedd, 1989. júniua 20.