Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-20 / 142. szám

6 Magyar Nemzet Környezetszennyező környezetvédelem Olvasom a Magyar Nemzet mellékletét, a Visszhangot. Itt az egyik olvasó imigyen söpri le a KVM jelentését: „nagyon laikus­nak kellene lenni ahhoz, hogy el­higgyük a Trabant szénhidrogén­­kibocsátása meghatározó fölény-­­ben van... a szén- és olajtüzelé­sű kazánok tüstokádásával szem­ben.” Amott pár sorral lejjebb (g. 1.) aláírással szerkesztőségi kioktatás egyik egyetemünk tan­székvezetőjének ekképpen: „Mi meg kétségbe vonjuk... a nem­zetközi gyakorlatra való hivatko­zás jogosságát" és így tovább. Manapság a politikai kérdések után, vagy mellett, a környezet­­védelmi gondokra a legérzéke­nyebb a közvélemény, a legna­gyobb az érdeklődés, a leginkább túlfűtött a hangulat. Gomba­­módra szaporodnak a független, és még függetlenebb környezet­­védelmi szervezetek. Egymást li­citálják túl az ötletekkel, hogy mi mindent kellene megtiltani, előírni. A sajtó visszhangozza a követeléseket. Hasábokat tölte­nek meg a viták laikusok, szak­értők, álszakértők, önjelölt dönt­­nökök között. A honpolgár csak kapkodja a fejét, kocageológussá válik, valahogy úgy, ahogy koca­orvossá, kocagyógyszerésszé vál­tunk. Mindenkinek van vélemé­nye, biztos tippje és ötlete. Aztán a félműveltség és dezinformált­­ság egy bizonyos szintjén már egyesek úgy vélik, hogy nekik már nemcsak véleményük, de természetesen döntési joguk is van. Elvégre az ő bőrükre megy a játék, nekik kell dönteni arról, hogy mi folyhat, mi nem, a kör­nyezetükben. Kezdenek visszájára fordulni a dolgok. A demokrácia csatornái­nak kinyitott szelepein elemi erővel tör föl a gőz, csakhogy a hosszú Csipkerózsika-álom miatt elveszítettük a mértéket, nincs tapasztalatunk, nem ismerjük a határokat, hogy mi az, amiben kell, mi az amiben lehet, mi az, amiben fölösleges, és mi az, ami­ben nem szabad vitázni, lévén adott esetben a vita tárgya ala­pos szakismereteket kívánó szak­terület. A demokrácia eme álde­mokráciává fajuló kavalkádjá­­ban pedig a szakterületet valóban ismerő néhány szakember tehe­tetlenül és kétségbeesve figyeli a -­demokrácia vadhajtásának kó­ros következményeit, a végelát­hatatlan, évekig elhúzódó viták miatt folytatólagosan elhúzódó környezetszennyezést, a titokban és tetten alig érhető módon al­kalmazott rossz megoldásokat Eközben falugyűléseken ingerült viták folynak, a szakhatóságok a lakosság előtt vitatkoznak, egy­másnak ellentmondóan foglalnak állást éppen azon beruházások dolgában, amelyek e károk elhá­rítására lennének hivatottak. Szakmai berkekben a kialakult helyzetért szokás a tömegtájékoz­tatást hibáztatni. Én nem tarto­zom ezek közé. Úgy vélem, e te­­­­kintetben is létezik egyféle 22-es csapdája. Ez pedig az, hogy ag­gályoskodni, kételyeket támasz­tani, gondokat felvetni lehet lai­kus számára közérthető módon is, de a válasz csakis szakszerű le­het. A laikus véleményét közli a sajtó, de a szakértő okfejtését nem, mert az nehezen emészthe­tő, nem közérthető. Például önök a trabantos lekezelő véleményé­nek helyt adtak. De ha én most elkezdeném bizonygatni hogy miben van és miben nincs igaza, hogy nem mindegy, hogy milyen típusú szennyeződés megy a fel­hők fölé, és milyen kerül az or­runk alá, ugyanis az a helyzet, hogy a motorban az égés egészen más feltételek mellett zajlik le, mint a kazánban, ezért a kétféle égéstermék olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsá­lemtől, és az a helyzet, hogy a KVM-jelentés szénhidrogén-kör­nyezetszennyezésről, és nem az egyebekről szólt, az pedig tényleg a kétüteműektől van, mert a ka­zán füstjében nincs szénhidro­gén, stb., stb., nos, akkor önök en­gem egy szakfolyóirathoz taná­csolnának, a közvéleményben pe­dig marad a vélemény, hogy ipar­­bérenc pancserok írják a jelen­téseket a KVM-ben. Mi akkor tehát az ok? Mi a megoldás, mit lehetne tenni? Az okok dolgában a makroszkópos összefüggések, a nagypolitika kö­vetkezményei, a vezetés a szak­vezetés kiválasztásában, a mér­nöki munka devalválódásában nyilvánvalóak. A szellemi erózió egyik jellegzetes terméke az a mechanizmus, ahogy a környezet­védelem ügyei intéződnek. Ve­gyük végre tudomásul, hogy egy­szerűen nincs elég jól képzett, speciális ismerettel rendelkező szakemberünk! De az ő hiányu­kat nem lehet úgy pótolni, hogy a döntésekbe sok hozzá nem ér­tőt vonunk be. Ez semmi másra nem jó, csak a felelősség szét­­kenésére. Hogy néz ki ma ez a mecha­nizmus? Kövessük nyomon egy jellemző, mindennapos példán: egyik vállalatunk vezetője külföl­di útján megtudja, hogy azt a hulladékot, amit ők idehaza évek óta gyűjtenek. Odakint minden további nélkül egy kazánban el­égetik, egyszerű megoldással ár­talmatlanítják. Kérvényezi a megoldás alkalmazását. Beszerzi a szükséges nyilatkozatokat ille­tékes szakintézményektől, hogy az anyag valóban elégethető, az Energiafelügyelettől, hogy ott és úgy tényleg elégethető, a hulla­dékégető helyekről, hogy nekik nincs kapacitásuk, nyilatkozik, hogy az anyaggal tényleg nem lehet mást tenni, mint elégetni, majd az akta elindul a miniszté­riumban, végigmegy ki tudja, hány főosztályon, mindenki hoz­záírja az ötletét, hogy mi minden szennyeződést nem akar látni a hulladékban. Eztán az akta meg­járja a köjált, ahol folytatódik ugyanez. Ezek után, hónapok múltán születik egy engedély, amiből kitűnik, hogy a döntést hozók nemigen értették valójá­ban, miről is van szó. Kiadták ugyan az engedélyt, de olyan fel­tételeket támasztottak, hogy ha azt komolyan vennénk, akkor szenet, tüzelő-, fűtőolajat sem lenne szabad elégetni. Mindez azonban csak a procedúra eleje. Most a főakta alszintre kerül. Ott a beleszólások osztódással szapo­rodnak. Mindenki úgy érzi, ha valamit megtilt, vagy még pótló­lag előír, akkor végzi jól a dol­gát A megoldást „próbajelleg­gel” engedélyezik, és közben el­rendelik, hogy mindazt, amit a világon esetleg már száz ország­ban megmértek és megvizsgál­tak, azt nálunk is mind meg kell csinálni. Sőt, az is lehet, , hogy nálunk is volt már ilyen, de mindez nem érdekes, mert lehet hogy ugyanaz az anyag, ugyan­abban a kazánban, ugyanolyan feltételek mellett Szabolcs me­gyében elég, Baranyában nem fog elégni. Ha a delikvensnek nincs szerencséje, az egyik engedély pont akkor jár le, amikor a másik éppen életbe lép. Végül az ügy a helyi tanácsra kerül, ahol ne­hezményezik, hogy e fontos do­logról a lakosságot nem tájékoz­tatták, és meg vannak sértődve, mert a­­fent említett hatóságok a fejük fölött egyezkedtek. Úgy döntenek, össze kell hívni­­egy falugyűlést, mert a demokrácia­­ szentenciái szerint e végső szót a lakosságnak kell kimondani. Ott a körzeti orvos kifejti aggályait, majd Juli néni és Józsi bácsi ki­jelenti, hogy senkinek nem hisz semmit, hallani sem akar semmi­féle égetésről. Ezek után a do­logból nem lesz semmi. A hulla­dék persze, amely minden koc­kázat nélkül elégethető lett vol­na, továbbra is keletkezik. Csa­tornába öntik, elássák, elpárolog stb. stb. Íme ez a környezetszeny­­nyező környezetvédelem mecha­nizmusa. Az időzített bomba ke­tyeg alattunk, csak nem halljuk a ketyegését. A környezetvédelem dolgában a legsürgősebb feladatunk a kör­nyezetvédelem mechanizmusát megreformálni. Tudomásul kell végre venni, hogy valamennyi de­centralizált egység, de a központi szervek sem lesznek abban a helyzetben, hogy a szakterületek specialistáit főállásban alkalmaz­zák. Az igen nagymértékben spe­cializálódott szakterületek tudo­mányos mélységű ismerőiből alig néhány van az országban. A je­lenleg igencsak alkalmilag, eseti jelleggel igénybe vett szakértel­müket intézményesen kell hasz­nosítani. Az ő véleményük kell döntő legyen minden, nem rutin­jellegű ügyben. Szakbizottságo­kat kell szervezni az egyes téma­körökben, amelyik gyakran ülé­sezik. A testületet a legelismer­tebb, rendszeresen publikáló szakemberekből, egyetemek és kutatóbázisok szakértőiből kell összeállítani. A bizottságok tag­jainak munkájukról természete­sen számot kell adjanak, és áll­niuk kell az alternatív mozgal­mak szakértőinek kérdéseit is. Ha ilyen működőképes bizottságok vannak, akkor az akták utaztatá­sára az álszakértők és a laikus „illetékesek” között nincs szük­ség. Ez idő tájt az elképzelhető leg­rosszabb tanács — igen tisztelt (g. 1.) — a nemzetközi gyakorlatra hivatkozás jogosságának vitatá­sa. Számos fejlett ország a kör­nyezetvédelmi problémák megol­dásában lényegesen előbb tart nálunk. A nemzetközi tapasztala­tok, a velük szemben támasztha­tó­ kételyek ellenére is az egyet­len biztos fogódzót jelentik szá­munkra. A természeti törvények univerzálisak, ami igaz náluk, az igaz nálunk is. Ezek a tapasztala­tok, amelyeknek részei a szapo­rodó hazaiak is, be kell épülje­nek mindennapos környezetvé­delmi munkánkba, a jogi szabá­lyozásunkba. Mindez nem áll ellentétben az­zal, hogy a hazai kezdeményezé­seket fel kell karolni. Ez a két dolog jól megfér egymás mellett Megjegyzem, a hazai jogi szabá­lyozás e tekintetben is botrányos. A kutató-fejlesztő munka üzemi kísérleti fázisát ugyanolyan jogi procedúrával kell végezni, mint a rutinmegoldásokét Mivel e megoldások éppen újszerűségük miatt esetenként ütköznek a ha­tályos rendeletekkel, azok alól felmentést kellene adni, de nem tisztázott hogy ki adja a felmen­tést. Ezen a ponton végképp szembekerül a jogi szabályozás a józan ésszel. Nem beszélve arról, hogy mivel a kutatás, jellegénél fogva, kitaposatlan utakon jár, több az aggály is vele szemben. Az utóbbi évek döntései vég­képp lejáratták a szakhatóságok tekintélyét. Nem érthető, miért kell valamit rögtön betiltani csak azért mert a lakosság tiltakozik. Persze ha a lakosság tiltakozása jogos, akkor érthető az intézke­Az írásbeli tételek körüli bot­rányok ismét az érettségire terel­ték a közfigyelmet. Az érettségi­re, amely annyiszor volt már el­keseredett viták, elkapkodott — majd visszavont — intézkedések tárgya, indulatok és szorongások gyújtópontja. Ha nagyon rossz az álmom, matematikából érettségizem, de nem jut eszembe semmi a kihú­zott tételből. Tudom, sokunknak visszatérő, rossz álma ez a hely­zet. Megéltem érettségiket Vizs­gáztató tanárként, mondhatnám alig kevesebb szorongással tanít­ványaimért. Egy évtizednyi érettségi elnö­­kösködés is­ van a hátam mögött. Eleinte élveztem, hogy elnökként — utánozva egyik volt elnökö­met — nyugalmat, sőt derűt tu­dok teremteni a nehéz órák szo­rongató körülményei között is. Szép emlékeim többnyire vidéki gimnáziumok tisztességgel felké­szült, ünnepélyesen szereplő, de egyszersmind keresetlen szavak­kal megnyilatkozó tanulóihoz, s a szívvel-lélekkel dolgozó, serény és szerény pedagógusaihoz fűződ­nek. Ibrányban egy kislány egyál­talán nem könyvízűen, szívből fakadóan magyarázta, miért szép egy Petőfi-vers. Nagykőrösön öröm Arany­ János-tételeket hall­gatni. Az utóbbi években azonban egyre jobban bántott az érettsé­gi vizsga „megrendezettsége”, mondhatnám „cirkuszi” jellege, másrészt a keresetlen szavak he­lyett a lélektelen frázisok és be­tanult szövegek, amelyek tapasz­talataim szerint —­­ főként Bu­dapesten — uralni kezdik a diá­kok e nagy próbatételét. Elkese­redtem, amikor rájöttem, hogy három-négy Lukács György-idé­­zetet bifláztak be és „alkalmaz­nak” a gyerekek, ha odavaló, ha nem, s hogy ugyanakkor nem is­merik az eredeti irodalmi alko­tásokat. Évekig nem is vállaltam elnökösködést. Idén ismét vállal­koztam az érettségi elnöki sze­repre, Így ismét átgondoltam: hol vannak az érettségi vizsga buk­tatói, javítható-e az érettségizés? * A legnagyobb gondot abban lá­tom, hogy az érettségi vizsga je­lenleg a diák első és sok eset­ben utolsó vizsgája egyben, nem illeszkedik semmiféle rendszerbe, nincs előzménye. Sokan, sokfelé beszélnek napjainkban egy ki­alakítandó vizsgarendszer szük­ségességéről, Beke Kata Egy ok­tatási koncepció vázlata című írá­sában kertelés nélkül kimondja, hogy iskolamodelljében „minden iskolatípusban vizsgát tesznek tanév végén a diákok”. Tavaly a Köznevelésben zajlott éles vita egy­­ bizonyos „angol mintájú” vizsgarendszer meghonosításáról. A „levegőben lóg” a menet köz­beni vizsgáztatás, a vizsgarend­szer kialakításának igénye. Ez­zel szemben áll azoknak a törek­vése, akik — a legkönnyebb meg­oldást választva — egyszerűen az érettségit is likvidálták volna. Kinek van igaza? Azt hiszem, az igazság valahol középtájon van. Valóban értelme lenne a jelenlegi hirtelen „meg­­élés” helyett folyamatos, akár dés is, csak az nem érthető, hogy miért csak a lakosság tiltakozá­sára intézkedik a hatóság, miért nem saját hatáskörben? A ható­sági munkában a szélkakas­­politika igen tekintélyromboló, csökkenti a bizalmat Népvitára kell bocsátani azokat a nagybe­ruházásokat amelyeket esztéti­kai okokból, érzelmi, tájvédel­mi okokból kifogásolhat a lakos­ság. (pl. Bős—Nagymaros). De ami a világon sehol nem népi konzultáció kérdése, azt nálunk sem kell azzá tenni. Tény, hogy a környezetet való­ban védő mechanizmus szakmai­lag erős, színvonalas és megbíz­ható munkát kíván. Sosem szabad elfeledjük, hogy a környezetünk állapota nem néhány napvilág­ra került eset intézési módján múlik, hanem azon, ahogyan a mindennapok ügyeit intézzük. Dr. Török Ernő tudományos főmunkatárs, Magyar Szénhidrogén-ipari Kutató-Fejlesztő Intézet Százhalombatta évekig tartó érlelődésnek, azaz az egyetlen — és így tömény — érett­ségi vizsga helyett, mellett vizs­gák sorának —, elsősorban a kö­zépiskolákban. De világért se es­sünk a ló másik oldalára, ne von­juk kétségbe, az évközi szám­adást, elbírálást oly módon, hogy csupán a záróvizsga eredményére bízzuk magunkat! Folyamatos és ésszerű lehet az „érlelődés” például idegen nyel­vekből. E területen rendelkezés­re áll az állami nyelvvizsga, amely révén minden gimnazista megszerezhetné nyelvvizsgáját — még az érettségi előtt A nyelv­tudás elbírálását tehát kivinném az iskola falai közül. Miért ne lehetne levizsgázni „melegében” az alsóbb osztályok­ban „kifutó” tantárgyakból: ké­miából, földrajzból, művészeti tárgyakból? A második, harma­dik osztály végén letett vizsga nyugodtan beszámítható lehetne az érettségibe még úgy is, ha megszerzése nélkülözi az „elnö­ki diszkíséretet” (szaktanárok el­nökölhetnének egymásnál). Azt is el tudom képzelni, hogy­­ egyesek több,­ mások kevesebb tantárgy­ból tegyenek vizsgát, hiszen nem­­a­ mennyiség, hanem a minőség, az elmélyedés a fontos. , tt9*91 ! S vallom a tudományágak, művelődési területek és az ezek­ből „leképzett” tantárgyak egyen­jogúságát. Vagyis azt az „eret­nekséget” hirdetem, hogy érett­ségi — azaz menet közbeni ér­­lelődési vizsgák — tárgya lehes­sen a „legkisebb" fakultatív tan­anyag is. Miért nem lehet például zenei vagy képzőművészeti kul­túrából vizsgázniuk, érettségiz­niük a tanulóknak? S miért nem lehet például pszichológiából vagy pedagógiából, ha egyszer két esz­tendeig fakultatív tárgyként ta­nulták azokat? Eszembe jut egy jó em­lékű­­ egykori vizsgabiztosom „aranymondása”, aki nem tudom, honnan idézve — így szólt az iz­guló diákokhoz: „Vegyék tudo­másul: ma itt maguk tudnak a legtöbbet, hiszen minden tárgy­hoz érteniük kell. A szaktanárok jól tudják a saját tantárgyukat, de mit tud az elnök, aki harminc éve érettségizett, az egyetemen pedig csupán egy korszakot ta­nít?" Tehát a hirtelen, csupán az érettségi időszakban történő és mereven behatárolt érettségi he­lyett én a folyamatos és minden tudásanyagot, értéket elismerő érlelődés híve lennék. Az eseten­ként tragikus megterhelést jelen­tő, máskor már komikumba vagy cinizmusba csúszó „gyorsérés” helyett egy olyan vizsgarendszert javasolnék a középiskolákban, ahol az egyes vizsgáknak külön­­külön is lenne értéke, a matura során ez összegződne. Így való­színű nem kísérné annyi feszült­ség, a nagy fontoskodásból szük­ségszerűen kipattanó botrány az érettségi vizsgákat. Karlovitz János tanár, Budapest stílust vitte át a bennlakásos középiskolákra, vagyis a kisebb közösségekhez, társaságokhoz tar­tozás gondolatát. Lassan átvitték a gondolatot a mindennapi isko­lákra is. De ez a gondolat abban merült ki, hogy a különféle elne­vezésű egységek — történelmi személyiségek és helybeli híres­ségek nevének viselői — egymás­sal versenyeztek főleg a sportban, esetleg a tanulásban vagy külön­féle iskolai felszerelések előterem­tésében. Gyakran nem is tudtak semmit névadójukról. Eddig mi is ismerősek vagyunk a dologgal: ki ne emlékezne arra, hogy őrse, osztálya hírességekről volt elne­vezve, hasonlóképpen az iskolák is sokszor viselik országos vagy helybeli jelentőségű nagyságok nevét. 1959-ben, nagyon nehéz és l­­o­­nyolult világtörténelmi időszak­ban alakult meg az Arnold County High School, mely 110—1S éves gyerekeket képez. Új épülete re­mekmű, mely — mint a korabeli újságok írták — inkább hasonlí­tott egy luxushotelhez, semmint iskolához. De nem az iskola szép­sége a fontos, hanem elrendezése. Az épületegyüttes ugyanis hat egységből áll, mindegyikben a tantermeken kívül van egy nagy előadóterem — amit sokféle cél­ra, így gyűlések tartására és közös étkezésekre lehet felhasználni —, külön kis terem az egyéni foglal­­kozásokra-tanácskozásokra, s két kis iroda, az egyik a ház minden­kori felelősének. Három konyha látja el a hat házat. A hat ház hat szervezeti egység. Fontos helyi el­különülésük, de ennél sokkal fon­tosabb az a vezéreszme, nevelő tartalom, mely köré szerveződ­nek. Ez az eszmeiség jelenti a megújított Ház Módszert, s ennek tanulmányozása fontos számunk­ra. Higginson professzor az építé­szetileg adott környezetet két célra használta fel: általános ne­velésre és közösségek kialakításá­ra, ezáltal megújítva a House Ideát. Olyan híres emberekről nevezték el a házakat, akik nap­jaink problémáival — villámhábo­­rúval, szervezett terrorizmussal, otthonok szétzilálásával, írástu­datlansággal, járványokkal és éh­ínséggel, idegen elnyomással, menekülttáborokkal — kerültek szembe. Olyan emberekről, akik példái­l az­ örök emberi-eitikai értékeknek, a hitnek-hűségnek, a reménynek és a szeretetnek.­­ Ezek­ a személyiségek nemcsak az­­ emberiségért végzett munkájuk miatt jelentősek, hanem a világ egy-egy területét képviselik, így személyükön keresztül kapcsola­tot lehet teremteni más kultúrák képviselőivel, gondjaival, ered­ményeivel. Végül is a következő nevek ke­rültek a házakra: Albert Schwei­tzer, aki kórházat alapított Afri­­­­kában; Eleanor Roosevelt, aki férje odalán jelentős társadalmi tevékenységet folytatott; Anton Szemjonovics Makarenko, aki el­hagyott gyerekeket mentett meg; két angol: Leonard Cheshire és Sue Ryder, akik az öregekért és a menekülttáborok lakóiért har­coltak világszerte (például a há­ború után Lengyelországban 50 otthont létesítettek); Lakshmi Pandit asszony, Nehru nővére és India nagykövete Gladys Aylward, akinek életéről film és regény szól, és aki árva gyere­keket mentett meg a Távol-Ke­leten. Volt közöttük házicseléd — Gladys Aylward —, First Lady a Fehér Házban Roosevelt asszony —, egy szegény vasúti hordár fia — Anton Makarenko. Mindegyi­kük — származásuktól, szociális helyzetüktől függetlenül — szem­benézett az emberiség szenvedé­seivel, megvalósítva a nagy erköl­csi eszméket a mindennapi élet­ben. Higginson igazgató hangsúlyoz­ta, hogy nem akart személyi kultuszt teremteni. Ezért nem a tanárok meséltek a gyerekeknek ezekről a nevezetes emberekről, hanem a gyerekek maguk tárták fel fok­ról fokra életüket. Mind­egyik nagy embernek gyerekkorá­ban sok nehézséggel kellett meg­küzdenie. Schweitzer nem szerette az iskolát, Roosevelt asszony árva volt, és körülvéve öreg és erő­szakos hölgyrokonokkal akik el­nyomták személyiségét; Makaren­ko a nagy szegénységgel küszkö­dött; Cheshire céltalan tanuló volt, s végignézte az első atom­bomba ledobását; Gladys Aylward pedig az iskolában nem állta meg a helyét. Kibontakozó jellemük, személyes harcuk az önmegvaló­sításért például szolgált. Higgin­son könyvének kulcsszava a share (megosztani), mármint él­ményt, tapasztalatot, eszmét, s ezáltal jobbá válni, nevelődni. Tanulmányozva, ezen életűte­ket, a gyerekek megismerkedhet­­­­tek földünk nagy területeivel, egységeivel, a Szovjetunióval, Kínával, Indiával, Európával, Afrikával és az­ Egyesült Álla­mokkal. Megismerkedhettek a különböző kultúrákkal, emberek­kel, gyerekekkel. Talán felkapja ,az olvasó a fejét, Makarenko ne­vét olvasva. Megválasztása, mű­veinek olvasása példamutató tett volt az ötvenes évek végén Ang­liában. S a gyerekeknek sikerült kapcsolatot teremteniük szovjet vendégekkel, iskolásokkal. Egyen­dül Gladys Aylward területe —­ a „Vörös” Kína — maradt elérhe­tetlen, magát Aylwardot is kitil­tották onnan. Higginson professzor könyve külön fejezetben ismerteti a­z egyes házak tevékenységét. Közli, a gyerekek beszámolóit, leveleit, riportjait, beszédeit. Ezeket a he­tente tartott gyűléseken mondták f­el. Minden háznak külön imádn­sága volt, mely a választott sze­mé­lységért és népéért szólt. A Makarenko Ház imádsága például­ így kezdődött: Ó, Isten, a segítsé­­ggel férjük ahhoz, hogy megta­láljuk a közös megértés hídját a Szovjetunió népeivel. Rólunk a Cheshire Ryder Ház emlékzett meg egyszer egy magyar est kere­­tében. Sokat vitatkoznak manapság mindenütt a specializált vagy új, általánosan képző oktatás­ról. Minden vitatkozó megegye­azonban az általános ne­velés megalapozásában. Ezt pedig egyetlen lehetséges módon lehet megvalósítani: olyan etikai ala­pon, mely mindenütt azonos a földön amely magában foglalja a toleranciát, a megértést, a külön­féle kultúrák megismerését a házak a földi kultúrák kis köz­pontjai. S ez a nevelés személyes tapasztalatok beépülésével törté­­nik. Ezt nevezik az angolszász területeken liberating education­­nek, azaz felszabadító nevelésnek, mert felszabadít korunk társadal­mának három, rabszolgaságba ,áütő tényezőjétől: a tömegbefo­­lyástól, a tömeghisztériától és a hírnévért-sikerért történő önző hajszától. Ez a megújított House System alapgondolata. Nekünk is vannak hasonló em­­lékeink. A magam múltjából em­lékszem, hogy milyen komolyan vettük azt a gimnáziumban, hogy osztályunk Kaffka Margit nevét viselte. Kerestünk-kutattunk-ol­­vastunk róla, még Füst Milánt is felkerestük, mint kortársát. Első osztályom a szigetvári hce nevét viselte· * a gyerekek elolvasták a róla szóló eposzt, elő is adták, izgalmasan, szépen. Ezek a törek­­v­­ ,­­ talán még­­ megvannak, értelmét adva a közös tevékeny­ségnek. Persze a House System, a maga átgondoltságával, politika­­mentességével különbözik ezek­től. Az etikai nevelés ügyén való­ban el kellene gondolkodni mind a gyakorló pedagógusoknak, mind az iskolarendszer irányítói­nak A leépített régi elvek-szer­­vezetek helyett nem építettünk újat Egy dolog világosnak tűnik: az előtérbe nyomuló — sok eset­ben támaszt jelentő — pszicholó­­gia nem fogja ezt a problémát megoldani. A House Systemben f'y?" etikai tartás rejlik, ame­­lyet érdemes tanulmányozni és követni. ’ * A. Jászó Anna, főiskolai tanár Nincs hasonlóság Az Országgyűlés legutóbbi ülés­­szakán Maróthy László környe­zetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter felháborodottan utasí­totta vissza a vádat, hogy ő Bős- Nagymaros ügyében az októberi ülésszakon félretájékoztatta vol­­na a képviselőket. Az októberi ülésszakon, a Orosz-kormány nevében elmon­dott, és nagy hatást kiváltott ex­pozéja végén a TVA (Tennessee Valley Authority) gátrendszeré­hez hasonlította a vízlépcsőt. Az én korosztályom még emlékszik a TVA történetére. Az Egyesült Államok szívében, Tennessee ál­­lamban egy országrésznyi földte­rület úgyszólván semmire nem volt használható, mert az Appa­­lache hegységből áradáskor le­zúduló folyók újra meg újra el­­öntötték. Roosevelt elnök elkép­zelései alapján egy nagyszabású gátrendszerrel, tározókban és mesterséges tavakban felfogták a folyók vizét. A pusztaságok és mocsarak helyén életképes mező­gazdaság jött létre, a vízi erőmű­vek energiát adtak az iparnak, a tavak partján üdülőközpontok létesültek. A nagy válság után magához térő amerikai tőke ha­a­talmas beruházásokkal használta ki a lehetőségeket. Az eredmény az addig vegetáló Tennessee ál­lam felvirágzása volt. Amint lát­ható, a két­ létesítmény között sem műszakilag, sem gazdaságilag nincs hasonlóság. A hangulatkel­tő példálózás is félretájékoztatás volt a javából. Dr. Dobó János Budapest.. Javítható-e az érettségi vizsga? Iskola születik Amikor napjainkban a forron­gás már elérte az iskolát, ami­kor mindenki tele van újítási szándékkal, amikor oly könnyű eltévedni és szélsőséges végletek­be csapni, talán nem érdektelen — egyéb lokáltípusok ismertetése mellett — megismerkedni egy angol modellel. A megújított House Systemről van szó, amit talán Ház Módszernek fordítha­tunk magyarra. Ismereteimet első kézből, azaz magának az iskolá­nak alapítójától és első igazgató­jától, J. M. Higginson profesz­­szortól — aki az összehasonlító neveléstudomány ismert szakte­kintélye — szereztem, leveleiből 1s, de főleg könyvéből, melynek címe: A School Is Bern, s mely 1987-ben jelent meg (The Book Guild Limited, Sussex, England). A könyv izgalmas olvasmány az iskola alapításának adminisztra­tív nehézségeiről, az irányító alap­eszméről — mely tulajdonképpen az elméleti összehasonlító neve­­léstudomány gyakorlati kivitele­zése­­, az iskola és a diákok mindennapi életéről, önmegisme­rő és az egész világ iránt érdek­lődő tevékenységéről. A House System gondolata az 1950-es évekből származik Sir Thomas Arnold iskolaigazgatótól, aki az egyetemeken szokásos élet­ Kedd, 1989. júniua 20.

Next