Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
8 Feltámadt ’68 szelleme Cseh emigráns esztéta üzenete Barna pulóveres, barna hajú, napbarnított arcú férfi Ült a sajtótájékoztató öltönyös-nyakkendős házigazdái között a Lettre Internationale című, négy európai nyelven megjelenő folyóirat magyarországi bemutatóján. Hamarosan kiderült, hogy ő a díszvendég, a lapalapító főszerkesztő, Antonin J. Slehm cseh kritikusi esztéta, aki most Párizsban él. Huszonegy évesen, 1945-ben a prágai frusturni Politika című újságnál kezdte a pályafutását. Négy évvel később elbocsátották, de helyettes vezetője lett a külügyminisztérium sajtóosztályának. Nem sokkal később újra elveszítette az állását. Katonai szolgálata után alkalmazták a Csehszlovák Távirati Irodánál. Éppen 1956-ot írtak, amikor ismét elfoglalta korábbi helyét a külügyi tárcánál. Öt évvel később került az írószövetség Literágny Joviny című irodalmi hetilapjához, ahol valóságos puccsal vette át néhányadmagával az irányítást. A szerkesztőség tagjai feketelistán szerepeltek. A CSKP központi bizottságától függetlenedett újságot a cseh írószövetség pártszervezete vezette, mígnem 1967-ben megszüntették a lapot. A következő esztendőben Literémi Listy cílen újjászerveződött a periodika. Rövid életű volt, 1969-ig létezett. Hogyan került emizrázidba? — Csehszlovákia megszállása előtt interjút készített velem a CBS amerikai televíziós társaság. A riporter arról faggatott, mit gondolok, lesz-e szovjet invázió. Elmagyaráztam, hogy ez elképzelhetetlen. Csehszlovákia volt akkor az egyetlen közép-európai ország, amelyben nem állomásoztak szovjet csapatok, s mi hittünk abban, hogy ha ki tudunk kecmeregni a sztálinizmusból, amelynek a csapdájába önkéntesen sétáltunk bele, akkor szabadok leszünk. Az amerikaiak tovább erősködtek, hogy amennyiben mégis bevonulnának hozzánk a szovjet csapatok, akkor mit tennék. Tartottam magam ahhoz, hogy ez hipotetikus feltevés, de kijelentettem, hogy ez esetben nem akarnék tovább a szülőföldemen élni. 1968. augusztus 30-án délután mondtam ezt. Éjszaka a csapatok megszállták Csehszlovákiát... Később, 1989- ben a frankfurti vásáron találkoztam Pavellohoalal, éppen azkor jött a hír, miszerint lezárták a cseh határt. Egész délután róttuk a várost, töprengtünk, mitévők legyünk. Ő visszament, én nem tértem haza. Ötórás vita után abban maradtunk, hogy mindkét döntés rossz. Vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem lehet helyesen határozni. Azok a jó barátaim, akik otthon maradtak, azért tették ezt, mert nem tudták elképzelni, hogy a világ más részén alkossanak. Magam azt tartottam elképzelhetetlennek, hogy abban a Csehszlovákiában éljek, ahol az 1968 utáni, úgynevezett normalizálás hihetetlen pusztítást végzett az ország szellemi életében. Nem bántam meg a döntésemet. Kozmopolitának vallom magam, bárhol szívesen élek, de 1968 előtt meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam a hazámat. Utóda-e a Párizsban, Berlinbe, Romában is Madridban megjelenő Lettre Internationale an IRS-nalterke Lillynett? — Azokat a hagyományokat folytatja Már Prágában tudatosult bennem és a velem azonos gondolkodásúakban, hogy nem érünk el eredményt mindaddig, amíg nem teremtünk kapcsolatot a cseh és az európai kultúra között. Az elmúlt két évtizedben rájöttem, hogy ez a kontaktus a másik oldalon is hiányzik. A négynyelvű Lettre hasábjain kihívást intézünk a nagy kultúrák provinciálizmusa ellen. Magyarországon, meggyőződésem szerint, jóval többet tudnak az európai kultúráról, mint a nagy európai kultúrák egymásról. Érvényes ez kicsit másként az IASA-ra és a Szovjetunióra is. Az emigrációban ugyanakkor az is bántott, hogy a nyugati értelmiség könynyedén elfogadta Európa megosztottságát. A katonai és a gazdasági megosztottsággal szemben tehetetlenek voltak, de arra senki sem kényszerítette őket, hogy a szellemi megosztottságba belenyugodjanak. Mi sem bizonyítja jobban az igazaimat, mint az, hogy a lapalapításnak többször is nekirugaszkodtam. Egyszer 1979-ben már majdnem sikerült a tervem az NSZK-ban, de a végrehajtáshoz szövetségesemül megnyert Günther Grass az utolsó pillanatban megijedt. Akkor még nem volt elég érett az ottani társadalom ehhez a vállalkozáshoz. Úgy hallom, Grass mártír lelkes híve a lapnak. A folyóirattal azt kívánjuk bizonyítani, hogy egy jó kelet-európai írás felveszi a versenyt a nyugati szövegekkel. Azokhoz az emberekhez szólunk, akik szeretnek olvasni, nemcsak azért, hogy tájékozottak legyenek, hanem azért is, mert él bennük a szellemi izgalom iránti vágy. SimAlk hiszett, hogy csak néhány nevet említsek, Dürreimnstt, Max Frisch, Mrozek éppúgy ott található, mint Garcia Marquez, Philip Roth, ön mégsem Irodalmi folyóiratnak vallja a Lettre-t. — Érdeklődési körünk a művészeti ágak összessége mellett a politikára, a filozófiára is kiterjed. Mi szövegeket közlünk. Versek is szerepelnek a lapban, de inkább csak illusztrálják a prózát. Az illusztrációk pedig azért vannak, hogy más dimenzióját adják a szövegnek, nem is illusztrációk ezek, hanem asszociációk. A szerkesztőséget a demokrácia, a humanizmus és az individualizmus eszméi vezérlik. Nem lessük a naptárban a jubileumokat, hogy azok köré csoportosítsuk az anyagokat. Éppen fordítva: ha jórásra lelünk, megpróbáljuk annak témája köré szervezni a következő lapszámot. Nem ismerünk országhatárokat. Amint annak idején, 1984-ben a folyóirat beköszöntőjében írtuk: „Amikor Európáról beszélünk, természetesen arra a kulturális egészre gondolunk, amely évezredeik sátrán alakunlt ki is ma is változatlan, de ránehezednek a politikai megosztottság következményei. Európa számunkra az Atlanti-óceántól az Urálig terjed, s szeretnénk ha ebben a közösségben a kis nipák — például a hollandok, svédek, norvégek, magyarok, románok, görögök — erősen hallatnák hangjukat." Mit gondol, nMUsulJUns mikor Imi hallható az δη HU szavai vajon mikor jelenhat meg a Lettre Internationele cseh változata? _ A közép-európai országokban (most már az önök hazáját kivéve) és a Szovjetunióban nemhogy kiadni, de terjeszteni sem lehet a folyóiratot A cseh helyzetről azonban az a véleményem, hogy sokáig nem tartható fenn. Az ottani félelem és depresszió évtizedei után az emberek elkezdtek kacagni. Kinevetik önmagukat és vezetőiket de ez halálos nevetés, mert a hazám fiai nem szeretnek mulatságossá válni. A nattatAJSk›»tat«« Hanák Péter illúziónak nevezte lapjuk elgondolatát a kelet-európai népek európai Integrációjáról: szerinte ez a folyamat elképzelhetetlen a térség országainak előzetes egyezkedése nélkül. — Ez felettébb bonyolult kérdés. De én továbbra is vallom, hogy létezik közép-európai kulturális identitás, amelyet ki kellene terjeszteni a politika irányába. Annak hatására, amit az elmúlt negyven évben itt átéltünk, közelebb kerültünk egymáshoz, főként intellektuális szinten magyarok, lengyelek, csehek, mert hasonlóak voltak az élményeink. Ez olyan tőke, amit nem szabad aprópénzre váltani. Jobban meg kell ismernünk egymást, mert eddig mindegyikünk a franciák, a németek, az angolok nézeteit tanulmányozta inkább, semmint szomszédaiét, sorstársaiét Hogyan vélekedik a mostani magyarországi helyzetről? — A prágai tavasz küldötteként 1968-ban jártam Magyarországon az önmaga megújítására törekvő cseh és szlovák szocializmus reményteli híveivel. Legközelebb húsz évvel később,tavaly jöttem ide és ugyanazt a légkört találtam, mint előző alkalommal. Hatvannyolc szelleme feltámadott. A különbség, remélem, az, hogy most jobban fognak sikerülni az elgondolások. A cseh újságomban 1988-bankis cikket közöltünk Nagy Imre halálának az évfordulójára. Ez arról szólt, hogy a magyar miniszterelnök nem tett mást, mint amit most mi csehek cselekszünk. Nem provokációnak szántam a kijelentést. Naivan azt hittem, hogy erre már Magyarországon is ráeszméltek. A lap megjelenésének másnapján érkezett Alexander Dubegrc Budapestre. Kádár János dühösen lobogtatta a Liferdrat Listyt. Akaratom ellenére nagy galiba lett az írásból ... Ami most Magyarországon történik, az csodálatos. De egy valamire mindig figyelmeztetem magyar barátaimat: azok az országok lehetnek demokratikusak is szabadak, amelyekben a gazdaság virágzik. Enélkül a kezdeményezések diktatúrába torkollanék, akár a kommunizmus diktatúrájába, akár a fehér lovon érkező kormányzó önkényuralmába. A szocializmus nézetem szerint a jóléti állam fogalmának a megfelelője. A róla alkotott korábbi elgondolások utópiának bizonyultak. Hatidusil kérdéseket is említett, áruljad, miből tartják fenn ezt a véleményem szerint szűk réteghez szóló folyóiratot? — Részint az eladási árból, hiszen az előfizetési díj csak önöknél kedvezményes az évi kétszáznegyven forinttal, Nyugat-Németországban például ötvenkét márkát kérnek a Lettre Internsazionaléért. De ez is kevés, noha ott húszezer, Franciaországban pedig tízezer példány kel el. Támogatásra szorulunk. Be kell látni, hogy az egész társadalomnak kötelessége segíteni a kultúrát. Ha erre nem áldoz, akkor le kell mondania a szellemi életről, mert se a múzeum, se a könyvtár, se az opera, se a hangversenyzenekar nem fog nyereséget hozni, Valóban bízik abban, hogy Imi magyar nyelve kiadása is a folyóiratnak, amelynek hazánkban most a német, a francia, az olasz és a spanyol változata került forgalomba? — Ez azon múlik, hogy magyarok megszívlelik-e az iménti tanácsot a támogatásról. Költséges lap a miénk, pedig szinte mindannyian fizetség nélkül dolgozunk. Egy-egy szám négyszáz gépelt oldal terjedelmű. Ennek nyolcvan százaléka fordítás, húsz százaléka íródik az adott változat anyanyelvén. Akkor volnék a legboldogabb, ha már a kezemben tarthatnám a magyar kiadást, a Nemzetközi Leveleket. Addig is örömömre szolgál, hogy a magyar szerzők Eörsi IstvántólHanák Péteren át Mészöly Miklósig szívesen teszik közzé lapunkban Európa figyelmére méltó gondolataikat. Mátraházi Zsuzsa DŐLT SOROK aViharos tapsból Arról tudniillik, amely A. A. Zsdanov „A művészet is filozófia kérdéseiről" című könyvének (Szikra, 1949) 103. oldalán, ez után a mondat után áll: „A szovjet irodalomban nincs és nem is lehet hely a rothadt, üres, eszme nélküli és posványos művek számára. (Viharos taps)." Tegyük még hozzá, hogy ez a mondat abban a beszédben szerepel, amelyben a föntebb megnevezett művelődéspolitikus két leningrádi irodalmi folyóiratot megbélyegezve, Zoscsenkóról és a most százéves Anna Ahmatovdról nyilatkozott oly módon, hogy műveik közlése „durva politikai hiba volt”, hiszen Ahmatova például „költészete rothadt szellemével megmérgezi ifjúságunk tudatát", ugyanitt nevezi őt „a reakciós irodalmi mocsár" képviselőjének, akinek költészete „a budoár és az imazsámoly között cikázó, felbőszült urinó költészete", amely — legalábbis Zsdanov elvtárs szerint — ,,egészen távol van a néptől". Ahmatova centenáriumán ma már közhelyszámba menne cáfolni ezeket a kordokumentum értékű megnyilatkozásokat, meg fölösleges is, hiszen — ha nem is teljességében — ismerjük ezt a megrendítő, időtálló költészetet, amely a háborúk és forradalmak, az önkény is a nélkülözések, a magány és a kollektív szenvedés élményeit ikonok ragyogásával is tömörségével örökítette ránk. Beszélnünk inkább a zárójelbe tett viharos tapsról érdemes, amely azt jelzi, hogy a szovjet (és később a magyar) Zs. R. A. K. is egyéb elvtársaknak, a mindenkori művelődéspolitikusoknak voltam termékeny közege, amelyre hullatva szavaik kikelhettek is burjánzásnak indulhattak. „Szép" példa erre annak a T. Trifonova nevű irodalomtörténész-kritikusnak a szövege, aki még négy évvel a zsdanovi dörgedelem után is. „Egy legyőzhetetlen Irányzat jellege" című tanulmányában, s megjelent a Példaképünk a szovjet irodalom című kötetben, Művelt Nép, 1951), az akkor immár nem is élő, csak szellemiben eleven Zsdanov ihletettjeként így ír Ahmatováról; „a maga tespedésében azt az eszmei süllyedést tükrözi, amely a dekadencia ideológiájára jellemző", és mellesleg azt is elpöttyinti, hogy szerinte Ahmatova „lírai én"-e „mesterkélt, kiszámított álarc”. Akik tehát a „viharos taps"-ot produkálták, még évek múltán is tapsoltak tovább, az illyési kifejezéssel élve „magánszorgalmú kutyákéként, s alighanem ők késleltették Ahmatova újbóli felfedezését, elismertetését, teljes életművének kiadását is. Az Ahmatova-eset pedig korántsem egyedüli, ismerjük 1945 utáni irodalmunk különböző szakaszaiból is, régebbiekből is közelebbiekből, hiszen hivatalból felkent, s kulturális országlásuk idején mindenhez irtó, sőt mindenhez jobban értő kultúrpolitikusaink még nálunk is, pár éve is produkáltak hasonlót, S ami még ennél is keserűbb tanulsága ennek a rendhagyó születésnapi emlékezésnek.. azok, akik közelmúltunk hazai „Ahmatova-eseteit" viharos tapsban részesítették, egy-két kivételtől eltekintve most is késsek bárkit és bármilyen szöveget megtapsolni — mintha mi sem történt volna. (nádra) Garas Klára hetvenéves Családi körben azt beszélték róla, hogy már egészen kisgyermek korában elbűvölték a festmények. Alig lehetett elhúzni egy-egy remekmű elől, és tévedhetetlenül mindig remekművek előtt állt meg. Senki nem tudta megmondani, honnan ez a vonzódás, hisz ekkortájt alig ért följebb a képek alsó kereténél. Édesapjának, a nagy tudású, európai műveltségű gépészmérnöknek mindenesetre nem volt gondja lánya pályaválasztásával. A leendő egyetemi polgár felkészültségével, elhivatottságával olyannyira lenyűgözte a Pázmány Péter Tudományegyetem híres professzorait, hogy kétség sem fért hozzá: ebből a hallgatóból művészettörténész lesz. Garas Klára számára több ez pályánál, szakmánál. A művészettörténet nemcsak a hivatása, hanem az életformája is, egész lényét, létét ennek rendelte alá. Úgy lehet, a megtalált út biztonsága segítette át élete nehéz szakaszain, az üldöztetés, a bujkálás idején. A tudományos kutatást, a humanitást szögezte szembe a háború képtelenségével, a munka mentette meg. Mondják, hogy amikor meglátta a Szépművészeti Múzeum, mindvégig egyetlen munkahelye, megcsonkított, kifosztott épületét, azzal palástolta felindulását, hogy azonnal beállt követ hordani, törmeléket takarítani. Ismét és mielőbb múzeumot akart teremteni. Fiatal művészettörténészként részt vett a Nyugatra hurcolt és onnan az amerikai hadsereg által visszaszolgáltatott gyűjtemény műtárgyainak azonosításában, az első kiállítás rendezésében. Végigjárta a múzeumi ranglétra grádicsait egészen a főigazgatói székig. Mindig az intézménye érdekeit tartotta szem előtt, eszerint dolgozott és nevelt fiatal munkatársakat. Mindeközben széles körű tudományos munkásságra is jutott ideje. Tanulmányok, könyvek, kisebb-nagyobb publikációk sora bizonyítja sokoldalúságát Fő kutatási területe a XV— XVIII. századi európai és magyar festészet, több munkája jelent meg idegen nyelveken, nagyszabású Maulbertsch-kötetét először Ausztriában jelentették meg. Akadémikusként, a Szépművészeti Múzeum főigazgatói székéből ment nyugdíjba. Nehezen viselte el a gyűjtemény hét rendkívüli értékű remekművének elrablását, ám végig a helyén volt, figyelemmel kísérte az egyébként bravúros nyomozás minden egyes mozzanatát. Csak akkor nyugodott meg, amikor hitelt érdemlően igazolni tudta, hogy a valódi műkincsek kerültek meg, s hogy egyik sem szenvedett helyrehozhatatlan károkat. Ma is dolgozik fáradhatatlanul. Szakértelmét, tanácsait ma sem tudják nélkülözni. (sz.) Nyári zenei programok Az idei nyár főbb zenei eseményeiről tartott tájékoztatót a sajtó képviselőinek a Budapest Kiállítóteremben Klenjánszky Tamás, a rövidesen önállóvá váló Nemzetközi Zenei Versenyek és Fesztiválok Irodájának vezetője. Elsőként a régi zenei napokról szólt, amelyek a soproni ünnepi hetek keretében, június 24-én kezdődnek meg. Ez is, mint a többi nyári rendezvény, a hangversenyeken kívül pedagógiai célokat is szolgál. Sopronban például szimpózium lesz a XVII.— XVIII. századi muzsika néhány kérdéséről. Szombathelyen ötödik alkalommal rendezik meg július második felében a nemzetközi Bartók-szemináriumot és -fesztivált, amely az elmúlt évekhez hasonlóan zenetudományi kérdésekkel is foglalkozik. Megnyitó előadásában például Somfai László a Bartók-összkiadásról szól, és a hangversenyeken helyet kap — rangos francia együttesek részvételével — századunk kortársmuzsikája is. A budapesti Francia Intézet támogatásával egyebek mellett gálakoncerten emlékeznek meg a párizsi Ensemble InterContemporain és Csenpery Adrienne részvételével, Eötvös Péter vezényletével a francia forradalom 200. évfordulójáról. Kecskeméten régi hagyományai vannak a nemzetközi Kedélyfesztiválnak, amely a nagyhírű Kodály Intézet kezdeményezésére a 70-es években indult útjára. Az ugyancsak július második felében kezdődő eseménysorozat részben kapcsolódik — túl a kecskeméti szeminárium speciális jellegén — a szombathelyihez, nem utolsósorban úgy, hogy némely hangversenynek mindkét város helyet ad. A pécsi nemzetközi zenei táborban a kurzusok mellett fontos rendezvény lesz Verdi Requiemje, amelyet a tábor zenekara és a kecskeméti kórustábor énekkara neves operaénekesek közreműködésével, július 31-én, Pécsett, utána Kecskeméten, majd augusztus 3-án a budapesti Mátyás-templomban Ligeti András vezényletével ad elő. A nyári fesztiválok között különleges hely illeti meg a tíz éve működő barcsi rézfúvós kamarazenei tábort, ahol 200 résztvevőre számítanak. (1. 1.) Szombat, 1989. junta· Μ. Ütközben Telefon Már csak ritkán szólalt meg a telefon. A Kilián felöl sem hallatszott többé puskaszó. Az emberek ellepték a Körútot. Keménykedtünk. Csupán néhányan voltunk együtt. Apró csapat, amely mindvégig kitartott. Újságot csinálni, amíg csak érdemes ez lehet, ez volt a meg nem fogalmazott érvünk. A rádiót hallgattuk, hírekre voltunk kiéhezve. Az emberek szavát lestük, már e nem rejtették véka alá a véleményüket. Szorongtunk a kis szobában, vitatkoztunk, és ekkor hirtelen megszólalt a telefon. Berregése vidéket jelzett. Debrecen volt „Jelentek" — mondta az ismeretlen. És választ sem várva, folytatta: „Húsz tank, tíz páncélozott jármű... üteg...” A szó elakadt, a kapcsolat megszűnt. Percek múlva újabb telefon. Ez már nem Debrecen volt. Laci vette fel a kagylót. Hallgattuk, amint ismétli a lejegyzett adatokat: „Igen, harminc tank... újabb tankosztop az erdő mögül, páncélozott járművek ... Mennyi? Helyes! Ne lőjenek !" Több jelentés nem volt. Az előbbiek sem nekünk szóltak, máshová szánhatták őket. Továbbítottuk a vészhíreket, ahová kellett. Már nem vitatkoztunk. Hallgattunk. Néztük egymást némán. Az utcán emberek siettek dolguk után. Még nem tudtak semmiről. A tér Gyászfátyol burkolta oszlopok. Lobogó fáklyák. És a koporsók a megkínlódottak csontjaival. Lent emberek sokasága. Tízezrek. Búcsúzni jöttek. Fejet hajtani hősök előtt. Tüntetni a hazugságok ellen. Hitet tenni a holtak mellett, mert eljött az igazság órája. Az ország szíve dobog a téren. Egy kis nép gyászol, és reménykedik. Rend Mint patakok a folyóba, özönlik a nép százfelől. Nem toborozta őket senki, ügyetlen hívő szóra jönnek. Férfiak. Idős emberek. Tolókocsiban sérültek. Anyák. Nővérek. Gyerekek. A kezükben virág. Hallgatják a búcsú szavait. Esküt tesznek a jövőre. Nincs tülekedés, tolongás. Nincs parancsszó, nincs dörgedelem. Itt nem kell. A rend önkéntes őrei a tisztelet hangján szólnak. A felelősség formálja a rendet. Szociológia Utolsó tiszteletadás. Mensáros László és Darvas Iván fájdalmas hangja zeng , a borús ég alatt. Mondják a holtak nevét, fis a név után a foglalkozást: gépkocsivezető, szerszámkészítő, segédmunkás, traktoros, vízvezeték-szerelő, vasesztergályos. Aztán: honvédőrnagy, újságíró, színész, miniszter. Lobognak a fáklyák. Kihunynak. És a névsor folytatódik. És anevek után újra: bányász, géplakatos, szabósegéd, műszerész, kovács... A munkásosztály a temetőbe ment. Anyóka Szeme előtt a kit nyitott sírgödör, amely Nagy Imre és az ismeretlen harcos koporsóját várja. Távolabb kopjafák erdeje a holtak mezején. Ül a kis öregasszony mozdulatlanul az apró széken. Olyan, mint egy szobor. A szertartás hangjai, mint meszsziről érkező zsolozsmái, körülölelik. Vállát bokor ágai simogatják. Előtte kőlapon név. A betűket virág takarja, is a csokor mellett mécses pislákol. Apró lángját nézi a kis öregaszszony. Lépésnyire barátok. A halott barátai. Egykor volt rabtársak. Talán a holtak házából menekültek. Nem mennek közelebb. Csak nézik az öregasszonyt. Már esőszemek koppannak a kőlapon. Az anyóka nem mozdul. Harminckét évig kínlódott. Nem tudta, nem tudhatta, hol a sir. Megtalálta végre. A mécses megmegrebbenő lángját nézi. Imádkozik. Búcsú A nagy mezősig szélén már árván állnak a fekete lepel borította katafalkok. A holtak a sir mélyén. Megtértek végső nyugovóra. Elszálltak a búcsú szavai. Elhangzottak az imák. A vihar is elült. A nap sugarai bearanyozzák a koszorúkat. A gyászolók órákon át némán álló sorai fölbomlottak, és az emberek körbeveszik a sírokat. Barátok találkoznak. Egykori fogolytársak összeölelkeznek. Megtörne, megöregedve, de megérhették ezt a napot. Mennek haza, szívükben megnyugvás van. De újak érkeznek a helyükre. Azok, akik eddig nem jöhettek, mert nem fértek volna el a gyászszertartás terepén. Végeláthatatlan sorokban jönnek a városból, mindenfelől. Zarándoklat a kaputól a messzi fal tövéig. A 301-es parcellához. Zarándokút az elesettekhez. Gondolatok Ahol az állam szabad, ott az állampolgár nem lehet szabad. (Marx) Forradalmakat csak leverni lehet, kijátszani vagy megvesztegetni nem. (Duff Cooper) A diktatúrák a hazugságokból élnek. Akinek gyenge a jelleme, dogmákban keres fogódzót. (Camus) „Csak ami lesz, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”. (József Attila) · És ,megtudod az igazat, és az igazság szabaddá tesz. (János evangéliuma) Mi a szabadság? A másként gondolkodók szabadsága. (Rosa Luxemburg) Nincs borzasztóbb, mint a tettekben megnyilvánuló tudatlanság. (Goethe) Minden egyes nemzedék új népet alkot. (Tocqueville) Senki sem gyalolhatja a hatalmat ártatlanul. (Saint-Just) Ha egy vallás papjai között sok hamis pap kezd feltűnni, valami baj van a vallással. Ne higgy olyan igazságban, amelynek szived ellene mond. (Eötvös). Vannak, akikről már kiderült, hogy nullák is vannak, akikről holnap fog kiderülni, hogy azok voltak. Egy nemzetnek nincsenek barátai vagy ellenségei, csak érdekei. (Régi angol mondás) A jelentős gaztettek rendszerint apróságokkal kezdődnek. (Debray). Figyeljünk azokra, akik az igazságot keresik, de óvakodjunk azoktól, akire azt hirdetik, hogy ők megtalálták. (Gide) Élet A fájdalom még nem volt elviselhetetlen, de ő már tudta, mi vár rá. Az első infarktus megtanította mindenre. Jobban az egyetemi tankönyveknél. Felvillant előtte az öreg Heller doki arca a klinikáról. Nagyon szerette. Maga jó diagnoszta, fiam, még sokra viheti, ő aztán sokra vitte. Egy elpocsékolt élet, it ami még hátra van. Ugyan, mi van még hátra? Októberben lesz hetvennégy éves. Nem lesz, ezt bizton tudta. A nap már leáldozóban, és egy vékony fényezik bearanyozza a Bovárynét a könyvespolcon. Anna kedveskönyve. Istenem, Anna. Már másfél éve halott. Hirtelen rázúdul a múlt. Mint gyorsan pergő filmszalag figurája vonul előtte a sokaság. Benépesítik a szobát. Kedves ismerős arcok, és olyanok is, akik régen kiestek az emlékezetéből. Elén mosolyog rá és a gyerek. Ott maradtak Auschwitz poklában. Látja anyát és apát. Az egyetem parkját, ahol sétálgatott, amikor még tele volt reménnyel. Látja a kis Petrust, iskolatársát, aki először Beszélt neki egy jobb világról, amelyért érdemes áldozatot vállalni. Vállalta. Már megvolt a diplomája, amikor a pribékek kezébe került. Kínzás, a per gyötrelmei, Doftana. De a börtön poklában még nem tudta, hogy vannak a pokolnak rettenetesebb bugyrai is. A német láger, ahol az egész család elpusztult. Csak δ maradt meg, egyedül. Akkor találkozott Annával, a másik árvával, összekötötték a sorsukat, három szép gyereket neveltek fel, és az új élet, ha nem is feledtette a régit, vigaszt adott. Egy ideig. A kis Petrus esete zúdította rá az első rémületet. Petrust letartóztatták, árulással vádolták. Őt is kihallgatták. Úgy beszéltek vele, hogy fél lábbal már a börtönben érezte magát. Megúszta valahogy, de nyugalma nincs már. Petrust nem látta többé. Még a nevét sem merte kiejteni. Az élet is egyre nehezebb lett. A klinikáról kiutálták, és egy nap azzal álltak elő, hogy menjen nyugdíjba. A gyerekek már kiröpültek, Anna betegeskedett. · Megbízhatatlanná vált. A barátok elkerülték. Magára maradt. Anna halála szörnyű csapás volt. De még szörnyűbbé tették. Anna a vasútállomáson halt meg. Pestre akart utazni a rokonokhoz. Emlékszik, milyen nehezen kapott útlevelet. Amikor aztán bekövetkezett a tragédia, nagy hercehurcába kezdtek. Valami sejtelmes okit kerestek a vasútállomáson bekövetkezett hirtelen halálnak. Akkor tört rá az első Infarktus. De még nem volt vége a pokoljárásnak. Amióta Bori, az unorkahúga kivándorolt, állandó látogatója a Securitaténak. Beidézgetik, faggatják. Kapott-e levelet, jött-e üzenet. A főhadnagy, mint a pokróc. „Milyen magyar maga?" — gúnyolódik. Fenyeget. Elég volt. A fejét abroncsként szorítja a fájdalom. Melle zihál. El kéne búcsúznia Palkótól. Telefonál, nagy nehezen. Még hallja a fia hangját, aztán kiesik kezéből a kagyló. Csatár Imre