Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-24 / 146. szám

Szombat, 1989. június 24. VÉSZI JÁNOS Délibáb Délelőtt volt, vastag, sárga, ol­vadó meleg, az autóbusz lassan vá­lszorgott fölfelé a hídon. A szigetnél felszállt egy alacsony, fehér ruhás nő, mögötte egy bar­­nanadrágos, középtermetű férfi, aki modern, feketekeretes szem­üveget viselt A kocsiban öt lé­pésnyire állottak egymástól, mindketten a közeledő rakpartra néztek, ahol nem mozdult semmi, csak néha a levegőben a por. A busz a hídról lekanyarodva fékezett, a férfi kényszerűen előbbre lépett, és ráfeledkezett a nő kezére. A két nejlonkesztyűbe bújtatva kapaszkodott a fogan­tyúba, kicsike volt és tömpe uj­jú, széles, rövid körmökkel. „Is­tenem, de kellemetlen, buta kéz!" villant át az agyán, és gyorsan a part mentén rohanó poros-zöld fákra nézett, de hiába, mert a kéz már megragadta, és nem en­gedte el, azon kapta magát, hogy bámulja újra, így küszködve, vé­gül is alaposan szemügyre vette a nőt. A láb ugyanolyan volt, mint a kéz, rövid és széles, ma­gas sarkú szandálba gyömöszöl­ve, amiből az oldalpántnál bamba kis nyúlványként lógott a leve­gőbe az elszorított kisujj. A láb­szár hajlott, bőre bágyadt fehér, a fekete szőrtüszőknél apró, pi­ros pontok. Sietve az arcára pil­lantott, színtelen­ kék szemek, vastag orr, jellegtelen száj, erős fülek, fakóvörösre festett haj, fiúsra nyírva, inas nyak, lapos mellek, hosszú felsőtest, rövid combokra süllyedt, oldalt behor­padt , far és domború, puha has. Hát... A férfi észrevette, hogy a nő ellenségesen figyeli, és elrestellte magát. A vér elöntötte az arcát. Kínos helyzet volt, és valóban nem tehetett róla. Elfordította a fejét, de nem volt ura az akara­tának, mert kisvártatva újra visz­­szanézett. A nő most, látszatra, közönyös volt. A Zsigmond téren kiürült a busz, csak ketten ma­radtak: a férfi a tömény csúnya­ságtól megbabonázva, a nő egyre oldottabb nyugalomban. Lassan himbálta magát a kocsi dobódá­­sának ütemén, piros volt, egy belső mosoly bujkált az arcán, és az járt a fejében: „Istenem, nyár van...” A Nagyszombat utcánál szállt le, s mikor a tá­vozó buszban az ablakhoz hajló férfi arcába nyíltan visszatekin­tett, szép volt Varázslat Egyszerű lélek volt, kétkedés nélküli, akiből nem lesz hite­­hagyott, akiben csak elszürkül az isten, és a gyermekkori tömjé­­nes, zengő mítoszok helyét a koc­kás abrosz és a sárga hálószoba­bútor, a paprikás krumpli és a gond szaga foglalja el. 1942-ben megsebesült, a kórházban úgy­­ahogy kifoltozták, és elengedték egy szusszanásra a megszámlál­tak közül. Hazahozta egy rozoga katonavonat, amit nem várt re­zesbanda a pályaudvaron, itthon volt. Meglátogatta a rokonokat, a kollégákat, akik ugyanúgy kéz­besítették a tekintetes aktákat, mintha mi sem történne néhány­­száz kilométerrel odébb, amint­hogy nem is történt semmi, csak néhány száz kilométerrel odébb. Tisztelgett a főnökénél, aki a sors akaratából egy ideig a fron­ton is az őrmestere volt, de va­lamilyen úton-módon — az ilye­neknek mindig jut út és mód — leszerelték. Ez a címeres körpe­csét az együtt megivott három liter villányi és a bajtársi meleg­ség vállveregető hulláma által felemelve, megajándékozta egy zsákmányolt fényképezőgéppel. Az idő lebegni látszott, sima volt és mozdulatlan, mint nyári melegben a virágokkal körülütte­­tett vízililiomos medence vize a püspöki palota előtt, ahol ezután délutánonként üldögélt, nyaká­ban a fényképezőgéppel. Úgy vi­selte, mint egy váratlan formájú, elfintorodott kitüntetést. A fény­képezéshez nem értett, és mintha félt volna a géptől, ami olyan volt, mint egy monoklis, szmo­­kingos előkelőség, aki előtt az ember Vigyázz !-ba kapja magát. Három délutánt ültek így végig a megkopott festésű padon a gép és az ember, az egyik a nemlétbe merevedve, a másik a betegség és a visszazökkenés két partja között, a kioldott fáradtság ringó kötélzetű hídján, tárgynélküli merengésben, egyforma messze­ségben a bel- és külvilágtól. A felfutó borostyán levelei rezegtek a palota falán az alig észrevehe­tő széltől, mintha a fal rezdülne meg egy finom érintés halk vi­szonzásaképpen. Ez volt a pilla­nat, amikor először emelte sze­méhez a gép kis acélkeresőjét, melyben a világ varázsütésre szépséggé tömörült. A római szá­mos óra a palota homlokzatán egynegyed hatot mutatott, a szer­kezet kalapácsa megkondította a harangot, a kiszabadult vékonyka hang körbeszállt a kertben, és az ujjára hullott. Különös harang­­ütés volt, mert ez az óra már rég nem működött. A pillanat­zár kattant, és ő ijedten ejtette ölébe a gépet, mintha rajtakap­ták volna valamin, amit szé­gyellni kell. Nem sokkal ezután a gép a fiókos szekrénybe került, puha helyre, a zsebkendők és ingek közé, ő pedig vissza a frontra, ahol elhantolták Voronyezs mel­lett, mint annyi mást A család azonban kíváncsiságból előhívat­ta a filmet, a fényképész pedig elkunyerálta a negatívot, s az­óta a kép nevezetes fényművé­­szeti könyvekben látható. Nincs rajta más, csak egy elmosódott rajzú barokk palota, de a hangu­lat bevisz a kertbe, egynegyed hat, és a magasban megcsendül a harang. Miniatura A villamosról a Dunaparton leszállva, minden délelőtt vé­gigmentem a csendes kis mel­lékutcán, és minden délelőtt ugyanúgy láttam ülni Bachrum ezüstművest lenn a világos szu­­terénban, amint ujjaival a jobb­jához rendben egymás mellé so­rakoztatott reszelőkkel társalog egy öreg gyertyatartó vagy egy még öregebb díszdoboz repará­lásának módozatairól. A villamos végigrohant a Dunaparton, le­szálltam, eltűnt a híd alatt visz­­szavonhatatlanul, de itt volt az ezüstműves, lenn a szuterénban, és drótkeretes szemüvegének ab­lakából visszacsillant a napfény, ha az utcára nézett. A villamo­son teljes történeteket éltem át. A teflen­ben leült egy elegáns, fi­noman ívelt orrú, rövidfrizurás asszony, akin a termet szépsége villogott ülve is. És itt ültem én, ugyancsak finoman ívelt orrú, elegáns férfi. Végigpásztáztuk egymást gyorsan és aprólékosan, a tapasztaltak birtokba vevő, biztos tekintetével, és máris az ablak tükréhez folyamodtunk, mintha kinéznénk és látnánk a hajót, a hidat, a fákat, házakat. Azután lopva-váltva összemértük a tükörképet a valóságos arccal. Nagyon érdekeltük egymást. Tud­tunk, nagyon tudtunk egymásról. Táviratoztunk a pórusokon át, sűrű, szaggatott hullámok zené­jét lüktetve, záporozva. Éltük és leéltük,­ beköltöztünk és kiköltöz­tünk az ügyből. Ilyenek történtek a villamoson. Leszálltam, a villa­mos eltűnt, elvitt egy asszonyt, aki az enyém volt, kér úgy, hogy szebben, hogy mégsem. Végig­szaladtam a csendes kis mellék­utcán, ahol az elmúlóval szem­ben dolgozott az örök, de a mű­hely zárva volt, s csak egy feke­te szegélyes cédula jelezte, hogy a mester elköltözött. Példabeszédek MÜLLER PÉTER: Némajáték Nem kórház volt a vágóhíd. A folyosókon, az alagsori pincék­ben, még az orvosok szobáiban is sebesültek hevertek. Matracokon, hordágyakon, ócska plédeken. Nekem először csak egy földre terített paplan jutott. Ahhoz, hogy ágyhoz jussak, meg kellett volna halnia valakinek. De ha­lott kevés volt és sok a sebesült. a feldúlt városból egyre csak hordták az eszméletlen, véres em­bereket. Az októberi és a novemberi sé­rültek között óriási különbség volt. Mondhatni, két külün kaszt volt. Az októberiek még hittek a győzelemben. Nem láthatták az ezerszeres túlerőt, az utcákat el­özönlő idegen tankokat, pán­cél­­kocsikat, gépágyúkat — náluk ott szakadt el a film, ahol az áldo­zatnak még értelme volt. A no­vemberiek már tudták, hogy Itt minden elveszett, őket már csak­is a vakhit, a bosszú, vagy a vég­ső kétségbeesés hajtotta. Novem­berben már az utcára kilépni is életveszélyes volt s ezért bennün­ket, novemberieket összekötött az a hamar felismerhető tény, hogy történeteinkben volt valami ért­hetetlen, valami eszelős. A mel­lettem fekvő Z. Pista például úgy döntött, hogy eddig lő, ameddig él, vagy ameddig a lőszere tart, s az utolsó tölténnyel szájba lövi magát. De nem sikerült meghalnia. Z. Pista villanyszerelő volt, az Elektromos Műveknél dolgozott. Korán kopaszodó, tatáros arcú fiú volt, erős pofacsontokkal. Tekin­tete gyors, nyílt és átható volt, mint Vladimir Iljics Leninnek a korabeli híradófilmeken. Heteken át mesélte az életét. Gödöllői suszter apját, a ma­ DIBZ-t, a zakatolást, a párttag­ságát, a hitét, a csalódását, mind­ez most nem érdekes, csak az utolsó felvonás. Pista akkor ve­tette magát a harcba, amikor rá­jött, hogy újra becsapták és nincs már reménység. Vak indulatok ve­zették. A Corvin-közieknek szál­lított több láda lőszert.. Nem is­merte őket, be akart állni közé­jük De kocsiját útközben­ találat érte.­ Nem robbant fel, ám útját nem tudta folytatni tovább.. Ki­ugrott a füstölgő autóból, s mi­vel akkor már minden kapu zár­va volt, elrejtőzött egy fölhasadt hirdetőpózna belsejében. Éjfélig lapult itt. Éjszaka kiosont a roncshoz, kiemelte belőle a lősze­res ládákat, s fölhurcolta egy Ül­lői úti ház padlására. Magános harcra rendezkedett be. Téglát bontott, beállította géppuskáját és tüzelni kezdett. Először úgy ter­vezte, hogy kilövi az összes töl­tényét, s aztán hazaszökik inneni. De egy tankágyú szétlőtte fölötte a tetőt, rázuhantak a cserepek, s egy súlyos gerenda szétroncsolta a bokáját. „Még hazamászhattam volna — mondta —, úgy határoz­tam azonban, hogy inkább meg­­döglök. Legyen vége. Olyan vol­tam, mint egy részeg. Jó érzés volt. Először éreztem, először eb­ben a rohadt világban, hogy van valami, ami többet ér, mint az életi" . Ezt a mondatot én először tő­le hallottam, s csak sok év múl­va olvastam. Hamvas Bélánál. De nem úgy történt, ahogy Pis­ta tervezte. Egy karabélygolyó szétroncsolta a térdét, a bal lá­bán, mely már amúgy is sérült volt. Ömlött belőle a vér, a fáj­dalomtól és az iszonyattól öklen­­dezni kezdett, elhányta magát, s amikor érezte, hogy erősen szé­dül, géppuskáját elvonszolta még a padlás közepéig, csövét ráirá­nyította a vasajtóra — ha jönnek a támadói, golyózáporral fogadja őket — aztán elvesztette az esz­méletét. (Ez a jelenet az én emlékeze­temből is kimaradt Csak egy ho­mályos imbolygásra emlékszem. Utólag mesélték, egy kiemelt aj­tó tetején vittek a kórházba. Éj­szaka a ferencvárosi srácok ki­osontak, és csúzlival kilövöldöz­ték az utcai lámpákat. A kör­nyék sötétbe borult, és a sarko­kon posztoló tankokból nem lát­ták, ahogy összeszedték a sebe­sülteket, s a falak mellett osonva bevitték őket az István Kórház­ba.) A közös szenvedés összetor­­rasztja az embereket. A baj az életnek a legmélyebb és legőszin­tébb pillantata, s aki ebben tár­sunk, az múlhatatlanul az. Azt hittem, Pistával való kap­csolatom egy életre szól. 1958. márciusában találkoztunk újra. — Péter! — kiáltotta mögöt­tem. Ott állt a forgalmas utcán egy apró, kövér kis emberke. Arc­csontját belepte a háj, tatáros, sötét szemei ravaszkásan hunyo­rogtak felém. Már csak egy bottal járt, bal lábán egy ormótlan, pa­taszerű ortopéd cipőt viselt. „Mi­lyen alacsony kis fickó ez!” — gondoltam hirtelen. Én csak ágy­ban láttam. Azt hittem, óriás. Ki tudja, miért, talán az izzó tekint­­ete, talán a lényéből áradó erő miatt hatalmasnak képzeltem. — pistat — kiáltottam. — Hogy vagy, édesapám, mi van veled?! — Szteppelek, apuskám, sztep­pelek! — mondta vidáman, s nyo­morék lábával toppantott egyet. — Ah, fene, aki megette! — le­gintett — Bemerevedett. Hat cen­tivel rövidebb lett. Átkozott pechem volt!... Ha nem csúszik meg az a rohadt kampóm, és nem zuhanok le az oszlop tétjéről, már régem­ fociznék az NB kettő­ben! De így... Leszázalékoltak! Nem érdekes, a puskám, odahaza ügyködök, meg eljárok a házak­hoz javítani ezt-aztt... Pechem volt, öregem! Mosolyogva néztem rá. Arco­mon a mosoly nem az én moso­lyom volt. Szememben a derű nem az én derűm volt. Maszk volt rajtam. Egy cinkos némajá­ték maszkja. Megpróbáltam ki­nézni mögüle. "Megpróbáltam üzenni a tekintetemmel, hogy jó, jó, értelek én, de tőlem ne félj, én a sorstársad vagyok, én nem köplek be! hát tőlem... tőlem is félsz, te hülye?! Legalább nézz a szemembe, nézz rám és jelezd egy észrevehetetlen kacsintással, hogy én tudom... hogy mi ketten tud­juk, amit tudunk!... De Pista szeméből nem jött semmiféle üzenet. Döbbenten láttam, hogy hiszi, amit mond. Nyilván annyiszor ismételte már ezt a kampó-mesét, hogy ma­ga is elhitte. Ahogy az ember éb­redéskor nem emlékszik az álmá­ra , Pista lelke törölte a valósá­got Annyira, hogy nem is félt tőlem. Csak állt és hunyorgott és fecsegett mindenféle jelentékte­len hülyeségeket, én meg bólogat­tam és hümmögtem és falsul ne­vetgéltem. Elváltunk. Zavartan bámultam utána. Van úgy, hogy az ember egy pillanat villámfényénél több dol­got lát meg, mint harminc sötét év alatt. Ez egy ilyen pillanat volt. Mert azt már az iskolában meg­tanultam, hogy ne mondjam ki, amit gondolok. S ekkor láttam hogy ezentúl azt is meg kell majd tanulnom, hogy ne azt gondoljam, amit gondolok. Ez az új, kétségbeejtő felisme­rés járt a fejemben, miközben Z. Pista, mint egy apró, nyomorék kis madár bicegve eltűnt a tö­megben. Magyar Nemzet Képes Géza FÉLELEM A kutyát az ágyúdörgés meg a géppuskaropogás megviselte, rémülten nyüszít és farkát behúzva sompolyog a fal mentén s a rozsdás bokrok között ily vad kétségbeesést nem láttam emberi ábrázatra irva mint ami ezt a szurokfekete arcát felbontja elemeire mint vizet a villanyáram: szeme üres, üveges — pofaszőre csapzott és deres, háta roskadozik valami láthatatlan tehertől s még a fülét is félelem lapítja fejebúbjához. Kujtorog gazdája után — hova lett a házőrző hetyke haragja, mely minden járókelőt megugat — hova lett a koslató kedv, mely minden szukát leteper? Lehunyja fejét, úgy könyörög gazdájának, ne hagyja magára. Nyílik az ajtó, a kutya átugrik a küszöbön, az ágy előtt lehasal, meggyötört fejét két mellső lába közé fogja, kerekre tágult szeme, melyben a fény kialudt, tompán a falra bámul. Az ember a küszöbre ül, fásultan vizsgálja a torkolattüzeket, őrzi a házat. Budán, 1956. november 14-én Tímár György FÜRDŐSZOBAI LITÁNIA Hatvanadik születésnapomra Szólhat a harang itt belül Az ember meg nem istenül Ahogy a tükörből kilép Múlékony mint a többi kép Megtisztult s mégse boldogabb Fülén alvadt borotvahab Csak áll a ködbe vesző jelen Szobra egy gumiszőnyegen Amit hall tán nem is harang Kopácsolt csőből jön a hang A fogolytársak jelei Cellája fala is gumi Immár egész valója kong Szenteltvízül kis otkoronyt Nem immár meg nem istenül Csak a harang kong itt belül Fazekas Katalin ALKONY Ahogy a látóhatár alá gördülő fényes korong sem tűnik el,egészen. __ s nyoma marad az esővíznek is, a mozdulat már nem feledhető pillanatát körülfogják a tölgyek mind fölfelé törekvő ágai, kioldódik a kőbe zárt idő, s miként a sűrű méz, olyan telített lesz hirtelen, ha csönddé változik. Kurdi Fehér János MEGTELEPEDÉSEK Hajlíthatatlan ez a délután, nincs ki felsegítsen egy templom lépcsőjén. A más nem fontos, inkább a hasonlítás, mely új és újra visszatér. Egy közös az oltár előtt megtett beszédben, a szobor mögötti rejtőzés. Haj­rá sód emlékére teszi most a térdem, azt, mit a Nap, hogy így mögénk ereszkedet. Eörsi István GOBÓ MONOLÓGJAIBÓL 2. Hozom a pumpát! A kurblit! Kitöfögök belőletek! Kézsókom anyukának, apukának szólok! A műút liheg alattam mint körhintán kövér kofa! Szabad vagyok egy betoncsík jobboldalán! 7. Számba harapott a nap vagy valami más — rosszkedvű vagyok akár egy­­ három hete tojt tojás. Eladó a kupakom vagy valami más — fölösleges vagyok mint egy holt rabnak a kopogás. Vakvágányon vonatom vagy valami más — ártalmatlan vagyok mint egy feljelentett besugás. Mindjárt gólya száll fölém vagy valami más — tanácstalan vagyok mint egy elhallgatott hallgatás. 9. Egy kissé összezsugorodok egy kissé elvékonyodok egy kissé behúzom a farkam hogy ne gátoljam a közlekedést! n

Next