Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
Szombat, 1989. június 24. VÉSZI JÁNOS Délibáb Délelőtt volt, vastag, sárga, olvadó meleg, az autóbusz lassan válszorgott fölfelé a hídon. A szigetnél felszállt egy alacsony, fehér ruhás nő, mögötte egy barnanadrágos, középtermetű férfi, aki modern, feketekeretes szemüveget viselt A kocsiban öt lépésnyire állottak egymástól, mindketten a közeledő rakpartra néztek, ahol nem mozdult semmi, csak néha a levegőben a por. A busz a hídról lekanyarodva fékezett, a férfi kényszerűen előbbre lépett, és ráfeledkezett a nő kezére. A két nejlonkesztyűbe bújtatva kapaszkodott a fogantyúba, kicsike volt és tömpe ujjú, széles, rövid körmökkel. „Istenem, de kellemetlen, buta kéz!" villant át az agyán, és gyorsan a part mentén rohanó poros-zöld fákra nézett, de hiába, mert a kéz már megragadta, és nem engedte el, azon kapta magát, hogy bámulja újra, így küszködve, végül is alaposan szemügyre vette a nőt. A láb ugyanolyan volt, mint a kéz, rövid és széles, magas sarkú szandálba gyömöszölve, amiből az oldalpántnál bamba kis nyúlványként lógott a levegőbe az elszorított kisujj. A lábszár hajlott, bőre bágyadt fehér, a fekete szőrtüszőknél apró, piros pontok. Sietve az arcára pillantott, színtelen kék szemek, vastag orr, jellegtelen száj, erős fülek, fakóvörösre festett haj, fiúsra nyírva, inas nyak, lapos mellek, hosszú felsőtest, rövid combokra süllyedt, oldalt behorpadt , far és domború, puha has. Hát... A férfi észrevette, hogy a nő ellenségesen figyeli, és elrestellte magát. A vér elöntötte az arcát. Kínos helyzet volt, és valóban nem tehetett róla. Elfordította a fejét, de nem volt ura az akaratának, mert kisvártatva újra viszszanézett. A nő most, látszatra, közönyös volt. A Zsigmond téren kiürült a busz, csak ketten maradtak: a férfi a tömény csúnyaságtól megbabonázva, a nő egyre oldottabb nyugalomban. Lassan himbálta magát a kocsi dobódásának ütemén, piros volt, egy belső mosoly bujkált az arcán, és az járt a fejében: „Istenem, nyár van...” A Nagyszombat utcánál szállt le, s mikor a távozó buszban az ablakhoz hajló férfi arcába nyíltan visszatekintett, szép volt Varázslat Egyszerű lélek volt, kétkedés nélküli, akiből nem lesz hitehagyott, akiben csak elszürkül az isten, és a gyermekkori tömjénes, zengő mítoszok helyét a kockás abrosz és a sárga hálószobabútor, a paprikás krumpli és a gond szaga foglalja el. 1942-ben megsebesült, a kórházban úgyahogy kifoltozták, és elengedték egy szusszanásra a megszámláltak közül. Hazahozta egy rozoga katonavonat, amit nem várt rezesbanda a pályaudvaron, itthon volt. Meglátogatta a rokonokat, a kollégákat, akik ugyanúgy kézbesítették a tekintetes aktákat, mintha mi sem történne néhányszáz kilométerrel odébb, aminthogy nem is történt semmi, csak néhány száz kilométerrel odébb. Tisztelgett a főnökénél, aki a sors akaratából egy ideig a fronton is az őrmestere volt, de valamilyen úton-módon — az ilyeneknek mindig jut út és mód — leszerelték. Ez a címeres körpecsét az együtt megivott három liter villányi és a bajtársi melegség vállveregető hulláma által felemelve, megajándékozta egy zsákmányolt fényképezőgéppel. Az idő lebegni látszott, sima volt és mozdulatlan, mint nyári melegben a virágokkal körülüttetett vízililiomos medence vize a püspöki palota előtt, ahol ezután délutánonként üldögélt, nyakában a fényképezőgéppel. Úgy viselte, mint egy váratlan formájú, elfintorodott kitüntetést. A fényképezéshez nem értett, és mintha félt volna a géptől, ami olyan volt, mint egy monoklis, szmokingos előkelőség, aki előtt az ember Vigyázz !-ba kapja magát. Három délutánt ültek így végig a megkopott festésű padon a gép és az ember, az egyik a nemlétbe merevedve, a másik a betegség és a visszazökkenés két partja között, a kioldott fáradtság ringó kötélzetű hídján, tárgynélküli merengésben, egyforma messzeségben a bel- és külvilágtól. A felfutó borostyán levelei rezegtek a palota falán az alig észrevehető széltől, mintha a fal rezdülne meg egy finom érintés halk viszonzásaképpen. Ez volt a pillanat, amikor először emelte szeméhez a gép kis acélkeresőjét, melyben a világ varázsütésre szépséggé tömörült. A római számos óra a palota homlokzatán egynegyed hatot mutatott, a szerkezet kalapácsa megkondította a harangot, a kiszabadult vékonyka hang körbeszállt a kertben, és az ujjára hullott. Különös harangütés volt, mert ez az óra már rég nem működött. A pillanatzár kattant, és ő ijedten ejtette ölébe a gépet, mintha rajtakapták volna valamin, amit szégyellni kell. Nem sokkal ezután a gép a fiókos szekrénybe került, puha helyre, a zsebkendők és ingek közé, ő pedig vissza a frontra, ahol elhantolták Voronyezs mellett, mint annyi mást A család azonban kíváncsiságból előhívatta a filmet, a fényképész pedig elkunyerálta a negatívot, s azóta a kép nevezetes fényművészeti könyvekben látható. Nincs rajta más, csak egy elmosódott rajzú barokk palota, de a hangulat bevisz a kertbe, egynegyed hat, és a magasban megcsendül a harang. Miniatura A villamosról a Dunaparton leszállva, minden délelőtt végigmentem a csendes kis mellékutcán, és minden délelőtt ugyanúgy láttam ülni Bachrum ezüstművest lenn a világos szuterénban, amint ujjaival a jobbjához rendben egymás mellé sorakoztatott reszelőkkel társalog egy öreg gyertyatartó vagy egy még öregebb díszdoboz reparálásának módozatairól. A villamos végigrohant a Dunaparton, leszálltam, eltűnt a híd alatt viszszavonhatatlanul, de itt volt az ezüstműves, lenn a szuterénban, és drótkeretes szemüvegének ablakából visszacsillant a napfény, ha az utcára nézett. A villamoson teljes történeteket éltem át. A teflenben leült egy elegáns, finoman ívelt orrú, rövidfrizurás asszony, akin a termet szépsége villogott ülve is. És itt ültem én, ugyancsak finoman ívelt orrú, elegáns férfi. Végigpásztáztuk egymást gyorsan és aprólékosan, a tapasztaltak birtokba vevő, biztos tekintetével, és máris az ablak tükréhez folyamodtunk, mintha kinéznénk és látnánk a hajót, a hidat, a fákat, házakat. Azután lopva-váltva összemértük a tükörképet a valóságos arccal. Nagyon érdekeltük egymást. Tudtunk, nagyon tudtunk egymásról. Táviratoztunk a pórusokon át, sűrű, szaggatott hullámok zenéjét lüktetve, záporozva. Éltük és leéltük, beköltöztünk és kiköltöztünk az ügyből. Ilyenek történtek a villamoson. Leszálltam, a villamos eltűnt, elvitt egy asszonyt, aki az enyém volt, kér úgy, hogy szebben, hogy mégsem. Végigszaladtam a csendes kis mellékutcán, ahol az elmúlóval szemben dolgozott az örök, de a műhely zárva volt, s csak egy fekete szegélyes cédula jelezte, hogy a mester elköltözött. Példabeszédek MÜLLER PÉTER: Némajáték Nem kórház volt a vágóhíd. A folyosókon, az alagsori pincékben, még az orvosok szobáiban is sebesültek hevertek. Matracokon, hordágyakon, ócska plédeken. Nekem először csak egy földre terített paplan jutott. Ahhoz, hogy ágyhoz jussak, meg kellett volna halnia valakinek. De halott kevés volt és sok a sebesült. a feldúlt városból egyre csak hordták az eszméletlen, véres embereket. Az októberi és a novemberi sérültek között óriási különbség volt. Mondhatni, két külün kaszt volt. Az októberiek még hittek a győzelemben. Nem láthatták az ezerszeres túlerőt, az utcákat elözönlő idegen tankokat, páncélkocsikat, gépágyúkat — náluk ott szakadt el a film, ahol az áldozatnak még értelme volt. A novemberiek már tudták, hogy Itt minden elveszett, őket már csakis a vakhit, a bosszú, vagy a végső kétségbeesés hajtotta. Novemberben már az utcára kilépni is életveszélyes volt s ezért bennünket, novemberieket összekötött az a hamar felismerhető tény, hogy történeteinkben volt valami érthetetlen, valami eszelős. A mellettem fekvő Z. Pista például úgy döntött, hogy eddig lő, ameddig él, vagy ameddig a lőszere tart, s az utolsó tölténnyel szájba lövi magát. De nem sikerült meghalnia. Z. Pista villanyszerelő volt, az Elektromos Műveknél dolgozott. Korán kopaszodó, tatáros arcú fiú volt, erős pofacsontokkal. Tekintete gyors, nyílt és átható volt, mint Vladimir Iljics Leninnek a korabeli híradófilmeken. Heteken át mesélte az életét. Gödöllői suszter apját, a ma DIBZ-t, a zakatolást, a párttagságát, a hitét, a csalódását, mindez most nem érdekes, csak az utolsó felvonás. Pista akkor vetette magát a harcba, amikor rájött, hogy újra becsapták és nincs már reménység. Vak indulatok vezették. A Corvin-közieknek szállított több láda lőszert.. Nem ismerte őket, be akart állni közéjük De kocsiját útközben találat érte. Nem robbant fel, ám útját nem tudta folytatni tovább.. Kiugrott a füstölgő autóból, s mivel akkor már minden kapu zárva volt, elrejtőzött egy fölhasadt hirdetőpózna belsejében. Éjfélig lapult itt. Éjszaka kiosont a roncshoz, kiemelte belőle a lőszeres ládákat, s fölhurcolta egy Üllői úti ház padlására. Magános harcra rendezkedett be. Téglát bontott, beállította géppuskáját és tüzelni kezdett. Először úgy tervezte, hogy kilövi az összes töltényét, s aztán hazaszökik inneni. De egy tankágyú szétlőtte fölötte a tetőt, rázuhantak a cserepek, s egy súlyos gerenda szétroncsolta a bokáját. „Még hazamászhattam volna — mondta —, úgy határoztam azonban, hogy inkább megdöglök. Legyen vége. Olyan voltam, mint egy részeg. Jó érzés volt. Először éreztem, először ebben a rohadt világban, hogy van valami, ami többet ér, mint az életi" . Ezt a mondatot én először tőle hallottam, s csak sok év múlva olvastam. Hamvas Bélánál. De nem úgy történt, ahogy Pista tervezte. Egy karabélygolyó szétroncsolta a térdét, a bal lábán, mely már amúgy is sérült volt. Ömlött belőle a vér, a fájdalomtól és az iszonyattól öklendezni kezdett, elhányta magát, s amikor érezte, hogy erősen szédül, géppuskáját elvonszolta még a padlás közepéig, csövét ráirányította a vasajtóra — ha jönnek a támadói, golyózáporral fogadja őket — aztán elvesztette az eszméletét. (Ez a jelenet az én emlékezetemből is kimaradt Csak egy homályos imbolygásra emlékszem. Utólag mesélték, egy kiemelt ajtó tetején vittek a kórházba. Éjszaka a ferencvárosi srácok kiosontak, és csúzlival kilövöldözték az utcai lámpákat. A környék sötétbe borult, és a sarkokon posztoló tankokból nem látták, ahogy összeszedték a sebesülteket, s a falak mellett osonva bevitték őket az István Kórházba.) A közös szenvedés összetorrasztja az embereket. A baj az életnek a legmélyebb és legőszintébb pillantata, s aki ebben társunk, az múlhatatlanul az. Azt hittem, Pistával való kapcsolatom egy életre szól. 1958. márciusában találkoztunk újra. — Péter! — kiáltotta mögöttem. Ott állt a forgalmas utcán egy apró, kövér kis emberke. Arccsontját belepte a háj, tatáros, sötét szemei ravaszkásan hunyorogtak felém. Már csak egy bottal járt, bal lábán egy ormótlan, pataszerű ortopéd cipőt viselt. „Milyen alacsony kis fickó ez!” — gondoltam hirtelen. Én csak ágyban láttam. Azt hittem, óriás. Ki tudja, miért, talán az izzó tekintete, talán a lényéből áradó erő miatt hatalmasnak képzeltem. — pistat — kiáltottam. — Hogy vagy, édesapám, mi van veled?! — Szteppelek, apuskám, szteppelek! — mondta vidáman, s nyomorék lábával toppantott egyet. — Ah, fene, aki megette! — legintett — Bemerevedett. Hat centivel rövidebb lett. Átkozott pechem volt!... Ha nem csúszik meg az a rohadt kampóm, és nem zuhanok le az oszlop tétjéről, már régem fociznék az NB kettőben! De így... Leszázalékoltak! Nem érdekes, a puskám, odahaza ügyködök, meg eljárok a házakhoz javítani ezt-aztt... Pechem volt, öregem! Mosolyogva néztem rá. Arcomon a mosoly nem az én mosolyom volt. Szememben a derű nem az én derűm volt. Maszk volt rajtam. Egy cinkos némajáték maszkja. Megpróbáltam kinézni mögüle. "Megpróbáltam üzenni a tekintetemmel, hogy jó, jó, értelek én, de tőlem ne félj, én a sorstársad vagyok, én nem köplek be! hát tőlem... tőlem is félsz, te hülye?! Legalább nézz a szemembe, nézz rám és jelezd egy észrevehetetlen kacsintással, hogy én tudom... hogy mi ketten tudjuk, amit tudunk!... De Pista szeméből nem jött semmiféle üzenet. Döbbenten láttam, hogy hiszi, amit mond. Nyilván annyiszor ismételte már ezt a kampó-mesét, hogy maga is elhitte. Ahogy az ember ébredéskor nem emlékszik az álmára , Pista lelke törölte a valóságot Annyira, hogy nem is félt tőlem. Csak állt és hunyorgott és fecsegett mindenféle jelentéktelen hülyeségeket, én meg bólogattam és hümmögtem és falsul nevetgéltem. Elváltunk. Zavartan bámultam utána. Van úgy, hogy az ember egy pillanat villámfényénél több dolgot lát meg, mint harminc sötét év alatt. Ez egy ilyen pillanat volt. Mert azt már az iskolában megtanultam, hogy ne mondjam ki, amit gondolok. S ekkor láttam hogy ezentúl azt is meg kell majd tanulnom, hogy ne azt gondoljam, amit gondolok. Ez az új, kétségbeejtő felismerés járt a fejemben, miközben Z. Pista, mint egy apró, nyomorék kis madár bicegve eltűnt a tömegben. Magyar Nemzet Képes Géza FÉLELEM A kutyát az ágyúdörgés meg a géppuskaropogás megviselte, rémülten nyüszít és farkát behúzva sompolyog a fal mentén s a rozsdás bokrok között ily vad kétségbeesést nem láttam emberi ábrázatra irva mint ami ezt a szurokfekete arcát felbontja elemeire mint vizet a villanyáram: szeme üres, üveges — pofaszőre csapzott és deres, háta roskadozik valami láthatatlan tehertől s még a fülét is félelem lapítja fejebúbjához. Kujtorog gazdája után — hova lett a házőrző hetyke haragja, mely minden járókelőt megugat — hova lett a koslató kedv, mely minden szukát leteper? Lehunyja fejét, úgy könyörög gazdájának, ne hagyja magára. Nyílik az ajtó, a kutya átugrik a küszöbön, az ágy előtt lehasal, meggyötört fejét két mellső lába közé fogja, kerekre tágult szeme, melyben a fény kialudt, tompán a falra bámul. Az ember a küszöbre ül, fásultan vizsgálja a torkolattüzeket, őrzi a házat. Budán, 1956. november 14-én Tímár György FÜRDŐSZOBAI LITÁNIA Hatvanadik születésnapomra Szólhat a harang itt belül Az ember meg nem istenül Ahogy a tükörből kilép Múlékony mint a többi kép Megtisztult s mégse boldogabb Fülén alvadt borotvahab Csak áll a ködbe vesző jelen Szobra egy gumiszőnyegen Amit hall tán nem is harang Kopácsolt csőből jön a hang A fogolytársak jelei Cellája fala is gumi Immár egész valója kong Szenteltvízül kis otkoronyt Nem immár meg nem istenül Csak a harang kong itt belül Fazekas Katalin ALKONY Ahogy a látóhatár alá gördülő fényes korong sem tűnik el,egészen. __ s nyoma marad az esővíznek is, a mozdulat már nem feledhető pillanatát körülfogják a tölgyek mind fölfelé törekvő ágai, kioldódik a kőbe zárt idő, s miként a sűrű méz, olyan telített lesz hirtelen, ha csönddé változik. Kurdi Fehér János MEGTELEPEDÉSEK Hajlíthatatlan ez a délután, nincs ki felsegítsen egy templom lépcsőjén. A más nem fontos, inkább a hasonlítás, mely új és újra visszatér. Egy közös az oltár előtt megtett beszédben, a szobor mögötti rejtőzés. Hajrá sód emlékére teszi most a térdem, azt, mit a Nap, hogy így mögénk ereszkedet. Eörsi István GOBÓ MONOLÓGJAIBÓL 2. Hozom a pumpát! A kurblit! Kitöfögök belőletek! Kézsókom anyukának, apukának szólok! A műút liheg alattam mint körhintán kövér kofa! Szabad vagyok egy betoncsík jobboldalán! 7. Számba harapott a nap vagy valami más — rosszkedvű vagyok akár egy három hete tojt tojás. Eladó a kupakom vagy valami más — fölösleges vagyok mint egy holt rabnak a kopogás. Vakvágányon vonatom vagy valami más — ártalmatlan vagyok mint egy feljelentett besugás. Mindjárt gólya száll fölém vagy valami más — tanácstalan vagyok mint egy elhallgatott hallgatás. 9. Egy kissé összezsugorodok egy kissé elvékonyodok egy kissé behúzom a farkam hogy ne gátoljam a közlekedést! n