Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-03 / 128. szám

Hungarológiáról Ungváron Puszta léte is jelkép Amikor jó esztendeje először adták hírül az újságok, hogy Ungváron hungarológiai központ létesül, sokan hitetlenül csó­válták fejüket. Amit már csak annak okán is joggal tehettek, mert az utóbbi évtizedekben hozzászokhattak: az élet, meg a politika Kárpátalján nemigen ké­nyezteti el az ott élő magyarsá­got ... Még nem is olyan régen, so­kak számára a határon túli ma­gyarok sorsának említésekor fel sem merült, hogy a Latorca, meg az Ung vidékén, Ungvár, Mun­kács és Beregszász táján két­­százezernyien laknak, akiket a politika jó ideig elfeledésre kár­hoztatott Pár éve aztán megtört a jég. Egyre többet lehetett hal­lani erről a vidékről, mígnem a gorbacsovi korszakban az anya­ország és a magyar etnikum kap­csolatai látványosan felerősöd­tek. Szimbólumok és határidők A hungarológiai központ for­málisan tavaly szeptemberben alakult meg az Ungvári Állami Egyetemen, egy kormányközi megállapodás nyomán, amelynek értelmében a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem orosz tanszéke mellett russzisztikai köz­pont, Kárpátalján pedig a szov­jetunióbeli finnugor és hunga­rológiai kutatásokat összefogó in­tézmény létesült. Az elmúlt év­ben többször is hírül adtuk már, hogy megkezdte munkáját az ungvári intézmény, bár voltak jelek, amelyek eléggé egyértel­műen azt mutatták, hogy a ta­valy szeptemberi nyitásnak in­kább csak szimbolikus, formális jelentősége van, hiszen sem a­­ tárgyi, sem a személyi feltéte­lek nem voltak biztosítva. Ere­detileg az egyetem épületében szántak egy szobát a központ cél­jaira, ám Petro Lizance profesz­­szor, akit igazgatónak jelöltek, ezt joggal kevesellte, önálló épü­letre vágyott és rlémi keresés után rá is bukkant a megfelelő­re, az ungvári vár oldalában ta­lálható úgynevezett Bródy-villá­­ra, amely egykoron a terület ma­gyar kormányzójának tulajdona volt Az eredeti tervek szerint már idén májusra, azaz a most meg­tartott szimpózium idejére el kel­lett­ volna készülnie az épület­nek, ám ez nem történt meg. Sőt néhán­y hónapja úgy tűnt, hogy a helyi anyagi és kivitelezési gondok miatt erre jó ideig nem is kerülhet sor. A Művelődési Mi­nisztérium azonban igen nagy­vonalúan, mintegy k11 millió fo­rinttal sietett az ungváriak se­gítségére, a kivitelezést pedig magyarországi cég vállalta. Mind­ennek ellenére a május 29. és 30. között megtartott tanácskozásra az épület nem készült el, így a Szovjetunió külö­­böző kutatóhe­lyeiről érkezett vendégek és a magyarországi résztvevők — Po­­mogáts Béla, Benkő Loránd, R. Várkonyi Ágnes, Czine Mihály, Für Lajos, Borvendég Béla, Nie­der­heuser Emil, Romsics Ignác, Balta Gyula, Giay Béla, Sedl­­mayer János és Papp Margit — ezúttal még másutt értekezhet­tek a szovjet hungarológia kér­déseiről. A szovjet hungarológiai köz­pont, amelynek — legalábbis részben — már kidolgozták a tu­dományos programját és műkö­dési kereteit, feladatait tekintve szervezési és pedagógiai központ­ként, illetve tudományos mű­helyként és információs bázis­kén működik majd a jövőben. Kétségtelen, hogy puszta léte is jelkép, amely mutatja, hogy vál­toznak az idők a Szovjetunióban, s ha mást nem is végezne az In­tézmény, e szimbólum-szerep ak­kor is sokat jelentene a kinti magyarságnak. A szimpóziumon azonban szakemberek vettek részt, akik aligha elégedhetnek meg ilyesfajta funkcióval. Mit kellene hát kutatni? Nem volt tehát meglepő, hogy sokan közülük tanácsokat, javas­latokat adtak a jövőbeni műkö­désre vonatkozóan. A kérdés még a Szovjetunión belül sem egy­szerű, tudniillik sokan vannak, akik vitatják, hogy éppen itt, Ungváron kellett ennek a köz­pontnak létrejönnie, amikor je­lentős kutatási múlttal és ko­moly tudományos teljesítmények­kel rendelkező kutatóhelyek szép számmal találhatók a Szovjet­unió más területein. Mások, el­sősorban a magyarországi tudo­mányosság képviselői nem hall­gatták el abbéli véleményüket, hogy bizony a felvázolt kutatá­sok témáját, mélységeit és tudo­mányos fontosságát tekintve van­nak bizonyos kételyeik. Többen összevetették a hasonló újvidéki létesítmény szerepével az ungvári központ programját és emlékeztettek arra, hogy a hungarológiai kutatóműhelyek­nek van egy többé-kevésbé meg­kerülhetetlen feladatuk is: a hungarológia hagyományos terü­letein, azaz a nyelvtudományon, az irodalmon, a történelmen és a néprajzon kívül foglalkozni kel­lene az úgynevezett keményebb társadalomtudományokkal, a szo­ciográfiával és a demográfiával is. Annnél is inkább, mert — nyil­vánvaló összefüggésben e tudo­mányok szovjetunióbeli elmara­dottságával — a Kárpátokon túl élő magyarság ilyenfajta feltér­képezésére eleddig senki sem vállalkozott. Kérdés továbbá az is, hogy vajon az új intézmény tud-e, akar-e kapcsolatot tarta­ni a magyar etnikum egészével a Kárpát-medencében és a világ­ban? Lehetne még sorolni a fenn­tartásokat, ám az végül is elvi­tathatatlan, hogy az ungvári hun­garológiai központ jelentősége nyilvánvaló, most már „csak" az a feladat, hogy a következő évek­ben sikerüljön kialakítani a le­hető leghasznosabb profilt, amelyhez — mint azt többször felajánlották a magyarországi szakemberek — minden intézmé­nyes és személyes segítséget megadnak. Mindazonáltal ez sok szempontból nem ígérkezik köny­­nyű feladatnak. Hiba lenne, ha itt és most nem szólnánk arról, hogy a befogadó közeg némi fenntartással fogadja a hungaro­lógiai központot. Mindez aligha meglepő. Az összekuszált szov­jetunióbeli nemzetiségi viszonyok közepette, amikor például újra kell értelmezni és fogalmazni egész Ukrajnában a nemzeti nyelv használatával összefüggő elgondolásokat, amikor intézmé­nyeket kell teremteni, amelyek­ben több mint 40 milliónyi uk­rán anyanyelvét oktathatják, nos, akkor e kérdés mindjárt ért­hetőbb és egyben súlyosabb is. Bizony nagy körültekintésre, ta­pintatra és nem kevés diplomá­ciai készségre van szüksége a hungarológiai központ vezetésé­nek ahhoz, hogy olykor szélsősé­ges indulatok tengerén lavírozva vezesse a központ hajóját. A feltáratlan múlt Az sem hallgatható el, hogy meg kell még nyernie a kárpát­aljai magyar értelmiség jelentős csoportjainak bizalmát is. Sokan közülük ugyanis úgy vélik, hogy tudományos műhely helyett in­kább aktív, érdekvédelmi funk­ciót ellátó szervezetekre volna szükség, hiszen ezek hiányoznak. Nem feledhető például, hogy a kárpátaljai magyarság a második világháborút követően sok más szovjetunióbeli, néphez hasonlóan a sztálinizmus áldozata lett. A nemrég megalakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek abból a megkerülhetetlen tény­ből kell kiindulnia, hogy az itt élő magyarság mindmáig nem he­verte ki az 1944 utáni periódus traumáját, amikor a kollektív bűnösség esztelen elvének jegyé­ben magyarok tízezreit vitték tá­borokba, s közülük a legtöbben nem tértek vissza otthonaikba. Mindmáig feltáratlan része ez Kárpátalja igaz történelmének, olyan sötét fejezet, amelyet mi­hamarabb fel kell tárnia valakik­nek. Akár a most megalakult hungarológiai központnak, akár másoknak. Dénes D. István Magyar Nemzet A műveltség elsőrendű érték Crósz Károly nyitotta meg a könyvhetet (MTI) Sopron főterén pénteken megnyitották az idei ünnepi könyvhetet. Crósz Károly, az MSZMP fő­titkára ünnepi beszédében ki­emelte: a politikai és gazdasági reformfolyamatok mellett , azok részeként, előfeltételeként és ve­lük együtt — a szellemi élet, a művelődés átfogó megújítása is nélkülözhetetlen a mostani nagy vállalkozások sikeréhez. Olyan világban élünk, amikor súlyos politikai, gazdasági és társadal­mi próbatételeket kell kiállnunk. Nemzeti érdekké, sorskérdéssé vált, hogy úrrá tudjunk lenni a gondokon. Világnézettől és párt­állástól függetlenül valóságos közmegegyezés­ alakult ki abban, hogy a társadalmi megújulás, felemelkedés elengedhetetlen, és ebben a kultúrának is felbecsül­hetetlen, szerepe van. A Magyar Szocialista Munkáspárt célja olyan társadalmi változások elő­mozdítása, amelyben a termelés nem öncélúan, nem önmagáért folyik, hanem a kulturált, értel­mes emberi élet anyagi megala­pozásáért. Meggyőződésem, hogy­ha valamiben, akkor ebben szé­les körű nemzeti egyetértés van — mondotta a főtitkár. — A mű­veltséget a Magyar Szocialista Munkáspárt elsőrendű értéknek tekinti. Ez tükröződik abban a felfogásunkban, amely a párt ér­telmiségi jellegének, a valóság értelmiséghez méltó szemléleté­nek fontosságát hangsúlyozza. Olyan vonásokét, mint a korszerű műveltség, a nyitottság, az ér­deklődés a világ dolgai iránt, a mindenkori állapotok kritikus szemlélete, az elavult bátor meg­haladása, ugyanakkor az időtál­ló értékekhez való ragaszkodás, amelyet nem rendíthet meg a politikai divatok hullámzása. A továbbiakban Grósz Károly hangsúlyozta: az adminisztratív korlátozások azonban két síkon is hibásnak bizonyultak. Egyrészt abban, hogy a másféle gondola­tokkal szemben tanúsított szűk­­keblűség a könyvkiadásra is el­szegényítő, elszürkítő hatást gya­korolt. Másrészt abban, hogy a sekélyes irodalom iránti igény a korlátozás ellenére sem szorult vissza, még kevésbé eredményez­te az igazi irodalmi értékek fo­kozottabb térhódítását. Be kell látnunk, hogy az egyedüli járható út olyan szellemi közfelfogás és gyakorlat uralkodóvá tétele, amelyben a kultúra és a kultu­ráltság vezető értéknek számít. Ebben az iskolai oktatás, az ön­képzés és a nemes irodalom egy­aránt nélkülözhetetlen. A megnyitó alkalmából Sop­ronban osztották ki a 36. „Szép magyar könyv” verseny díjait A bírálóbizottság tizenöt kiadó huszonnégy könyvét díjazta. Az 1988. évi közönségdíjat a Helikon Kiadó szekcsei-biblia című bib­liofiliája nyerte el. KARINTHY FERENC Az utca­­ Rómában egy magyar or­vos, idestova ötvenhat esz­tendeje, dr. Papp Géza. Nyolcvan­­négy éves, alacsony, vékony, moz­gékony. Testileg-szellemileg -tel­jesen friss, eleven, nyelvünket is kifogástalanul beszéli, senki honfitársunk észre nem venné, hogy oly régen elszármazott. Ez az ember páratlan kincs birto­kosa. Nekem még, tán 1961-ben, Londonból jövet Cs. Szabó adta meg a címét, telefonszámát, s kö­tötte telkemre, okvetlen keres­sem meg. Gyerekkori pajtások, a Lónyay utcai Református gimná­ziumban padszomszédok, és az­után is, a földrajzi távolság el­lenére, meghitt barátok marad­tak, időnként it vagy amott ta­lálkoztak, rendszeresen levelez­tek. Felhívtam, a magas ajánlás­ra szeretettel fogadott, s ha erre járok, sose mulasztanám el, hogy jelentkezzem nála. Feleségével, Máriával a Vati­kán mögött lakik, ma már ott is rendel, heti néhány órát, se­bész és jogász. Remek könyvtá­rát jobbára hazai művek teszik ki, klasszikusainktól egészen leg­újabb szerzőkig. Két kedvence, akiknek minden, személyesen az ő nevére dedikált munkáját nagy becsben őrzi, életének két sark­csillaga : Cs. Szabó és Mórai Sán­dor. Az utóbbinak szintén sok évtizede tán leghűségesebb bi­zalmasa, több annál, szövetsé­gese. Papp doktor mesés kincset bir­tokol: az említettek több tucat (százakra menő?) levelét. Mára­ sokáig is délen, Salern­óban élt (San Gennaro vére, Rómában tör­tént valami stb.). Majd, ki mond­hatná meg miért, áttelepült Ame­rikába, hamarosan visszatért, ide-oda, oda-ide. New Yorkban Thassy Jenő, ugyancsak híve, tisztelője megmutatta akkor épp lakatlan otthonát, Manhattan legfelső csúcsán, a kettőszáz-nem­­tudomhányadik utcában, hát nem túl kellemes környék, megértem, ha nem érezte jól magát Papp Géza e két vaskos irat­csomót külön tartja, hét lakat alatt, még nem döntötte el, mi a szándéka vele. Gyereke nincs, fél, hogy egyszer illetéktelen ke­zekbe kerülhet, azt fontolgatja, ne semmisítse-e meg, égesse el, legalábbis a szigorúan magánjel­legűeket. Óvatosan, tapintatosan próbáltam erről lebeszélni: le­het zárolni le anyagokat, a mesz­­szi jövőre bízva a megítélést. És amúgy is, alkalmasabb helyük lenne minálunk odahaza, a Szé­chényi Könyvtárban vagy a Pe­tőfi Múzeumban. Még nem dön­tött, latolgatja, s a világért se merném sürgetni, tudom meny­nyire fontosak neki e nagyon je személyes emlékek. Régi történet: félig-meddig még a hidegháború idejéből. Chicagó­ban Mokkai Ádám, akit rövid­­­nadrág és kora óta ismerek, meg­hívott az általa alapított, szer­vezett és vezetett Kodály-társa­­ságba, felolvasni, előadni. A hall­gatóság enyhén szólva konzerva­tív, vitézi jelvényeket ie­lláttam a gomblyukakban, s művelt, mo­dern intellektuelek mellett volt tábornokok, miniszteriális urak és hasonló méltóságok. Mégis, amikor egy kérdésre azt vála­szoltam, kiváló magyar írók kül­földön is dolgoznak, a magyar irodalom azonban, már megbo­csássanak, mégiscsak otthon van: kitört a spontán tape. Nem ok nélkül idézem föl e kis epizódot. Papp doktor kéz­­iratgyűjteménye, ha szétszóródik a világban, bizonyára sose szed­hető újból össze. Kivált Márai esetében, az elmúlt jó negyven évről nemigen lehet tőle Buda­pesten saját kezű anyag archívu­mainkban. Ne firtassuk most en­nek okait, az első pofonokat min­denesetre ő kapta, s aligha cso­dálható e hallatlanul érzékeny szellem elhúzódása, sértődöttsé­ge, elzárkózása. Papp Géza megtisztelt avval, többek közt megmutatta Márai utolsó, hozzá írt levelét, kevés­sel a tragédia előtt kelt, a kali­forniai San Diegóban („Szent let­ten, hol vagyok”, Így fejezte be egyik szép versét). Lola meg­halt, fia, János meghalt, szere­tett nőtestvére meghalt, öccse, a híres filmrendező (akivel ugyan nem voltak jóban) meghalt, min­denkije meghalt. Gyakorlatilag megvakult, nem lát olvasni, ami is csak gépen, ujjaival keresgél­ve a billentyűket, teli hibával, melléütéssel, amint e sorokban le, az ágyból, székről fölkelnie ak­robata produkció, keserves erő­feszítés, nincs mért zengeni töb­bet A matt előtti kétségbeesett, reménytelen helyzet. Ama bizo­nyos napon eltántorgott a közeli postaládáig, vajon kinek küldött híradást, talán kanadai kiadójá­nak, odavennék-e, tehetetlen bá­bot Visszatámolygott, a falak, kerítések mentén araszolva, föl­tárcsázta a rendőrséget (mentő­ket?), hogy itt egy öngyilkosje­lölt, öt perc múlva elsüti a revol­vert (Amerikában könnyű sze­rezni). Attól tarthatott hetekig nem nyitnak rá romlatag tete­mére? Vagy be akarta biztosíta­ni magamagát, meg ne gondol­hassa, fölégetni háta mögött a hidat, hogy a police vagy ambu­lance rossz viccnek ne vélje? A fegyver csövét halántékához il­lesztette, állítólag tükör előtt, gondosan, el ne tévessze az Irányt, s mire odaértek, a díványon fe­küdt, már nem lélegzett, érve­lése leállt, pupillája megdermedt. Így halt meg a nagy magyar író, Márai Sándor. (Aki, mellesleg, a mi házunknak is vendége volt olykor, sőt, néhány zsengém nyo­mán atyai biztatásával pályám egyik elindítója: „azt hiszem, író vagy”, megvan e sorsfordító le­velem.) Az öngyilkosságnak, úgy vé­lem, nem egyetlen oka szokott lenni. A sok bezárult ajtó után rácsukódott a legvégső is. Jó ajtó Szombat, 1989. június 3. Vita az előítéletességről Felerősödőben az antiszemitizmus és a cigányellenesség ? „Az úgynevezett kisebbségi problémák valójában a többség problémái. A négerkérdés a fe­hérek problémája, a zsidókérdés a nem zsidók problémája." Kurt Lewin, az egykor Amerikába emigrált német szociálpszicholó­­gus 1946-ban vetette papírra e so­rokat. Sok jel mutat arra, hogy napjaink politikai, gazdasági és társadalmi krízishelyzetében a kisebbségekkel szembeni előítéle­tek felerősödtek: a társadalom­ban látensen jelen levő antisze­­miitizmus mellett újabb keletű­­nek a cigányellenesség látszik. Az előítéletek természetéről a Nyil­vánosság Klub a hét végén vitát rendez a Közgazdaság-tudományi Egyetemen. Két kutatót, két szo­ciálpszichológust, Neményi Má­riát és Erős Ferencet, az MTA Szociológiai, illetve Pszichológiai Intézetének munkatársát­­kérdez­tük a témáról. A túltámogatás — mítosz — Új jelenségnek látszik a mai Magyarországon, hogy a megnö­vekedett előítéletességgel és diszkriminációval szemben ma­guk az érintettek is fellépnek. A többi között a különféle cigány önvédelmi csoportokra, például a miskolci Gettóellenes Ideiglenes Bizottságra, a Wallenberg Egye­sületre vagy a Phralipe Függet­len Cigányszervezetre­­ utalnék. Mi lehet ezen fellépések hátteré­ben? — Minden emberi közösségben — válaszolja Erős Ferenc — va­lamilyen formáiban jele­n van a „saját csoport” és a „másik”, a kívülálló, az idegen csoport és egyén sztereotipikus megközelíté­se. Az előítéletre, szociális kate­­gorizációra való hajlam bizonyos értelemben az „emberi természet” része, ám az, hogy egy adott cso­port a másságot mennyire képes elfogadni, tolerálni, n­yilvánva­­lóan összefügg az adott társada­lom jellegével is. A merev, tekin­télyeiben alapuló, zárt társadal­mak — és az abban felnövekvő egyének — mindig is hajlamosak az idegenek kirekesztésére, a ki­sebbségi csoportok diszkriminálá­sára, és arra, hogy az ilyen cso­portok tagjait homogén egységnek tekintve negatív címkékkel lás­sák el. A modern totalitari­ánus rendszerekben ezek az előítéletek, sztereotípiák egyenesen az állami­­ politika központi kérdésévé vál­tak, például Németországban, és azokban az európai államokban, ahol a zsidókérdés „végleges megoldását" — és bár erről sok­kal kevesebb szó esik, a cigány­ság megsemmisítését is — célul tűzték ki. — Az elmúlt évtizedekben — teszi hozzá Neményi Mária — ta­núi lehettünk annak, hogy a pol­gárjogi mozgalmak és az ezek hatására hozott szegregációelle­nes törvények nyomán hogyan változott meg gyökeresen például a négerek helyzete. Ez természe­tesen nem jelenti azt, hogy az emberek tudatából, attitűdjeiből, magatartásából maguk a sztereo­típiák és az előítéletek is kivesz­tek volna. Mindez csak azt bizo­nyítja, hogy egy demokratikus társadalom képes arra, hogy meg­akadályozza, hogy az előítéletes közhangulat politikai tényezővé váljon, esetenként hisztérikussá fokozódjon. — Miért éppen most, a demok­ratikus átalakulás reményének felvillanásakor kerülnek ezek a kérdések előtérbe? — Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk — mondja Neményi Má­ria —, ketté kell választani az antiszemitizmus és a cigányelle­nesség problémáját A katasztró­fa szélén táncoló ország, amely­nek lakosságát egyre növekvő mértékben sújtja a lakáshelyzet megoldatlansága, a mobilitási esélyek csökkenése, a munkanél­küliség fenyegető réme, a töme­ges elszegényedés, mintegy „rivá­list” lát a nagyszámú leszakadó, még hátrányosabb helyzetű ci­gányságban. Sokan úgy érzik, hogy a cigányságnak juttatott szo­ciálpolitikai támogatások, segé­lyek, a korábbi, a cigányság „fel­­emelkedését” célzó intézkedések a nem cigányok esélyeit csökken­tik, ugyanis a szűkös forrásból rájuk kevesebb jut Mint ahogy ezt F. Havas Gábor egy, a Ma­gyar Nemzetben megjelent inter­júban is bizonyította: kialakult a cigányság „túltámogatási mí­tosza”, aminek sajnos éppen az ellenkezője igaz. Régi sztereotípiák — A cigányság Magyarorszá­gon mindig is elkülönült népcso­port volt, mégsem volt velük szemben ilyen mértékű az előíté­let. — A hagyományos foglalkozá­sokat űző, nomád-vándor cigány­ság és a magyar lakosság tradi­cionális együttélési módot alakí­tott ki, mindkét fél kölcsönös hasznára — folytatja gondolat­­menetét Neményi Mária. — Az ötvenes évek erőszakos, felülről diktált „emancipációs” politikája azonban megfosztotta a cigányo­kat saját hagyományos életmód­juktól, kultúrájuktól, foglalkozá­saiktól, asszimilálni kívánta őket, anélkül, hogy ennek felté­teleit megteremtette volna. Hiá­ba deklarálta az iskolához, lakás­hoz, munkához való egyenlő jogo­kat, ha nem dolgozott ki ennek elérésére speciális programokat. Ehelyett viszont létrehozott egy már-már homogén, hátrányos helyzetű társadalmi réteget, ame­lyet a hatvanas években még egy párti határozat is egyenesen „szo­ciális népcsoporttá” degradált, megtagadva a cigányság nemzet­­iség-etnikum mivoltát. Mára a megerősödő nemzeti öntudatra ébredés tanúi lehetünk, s ebben az elmúlt évek hivatalos beol­vasztási politikájának reakcióját kell felfedeznünk. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy az újon­nan vállalt identitás-kinyilvánítás hogyan szül újabb és újabb elő­ítélet-hullámokat a közhangulat­ban. — S mivel magyarázható az antiszemitizmus felerősödése? — Láthattuk — veszi át a szót Erős Ferenc —, hogy a cigány­sággal szembeni előítéleteknek súlyos társadalmi okai vannak. A jelenlegi antiszemitizmusban inkább társadalomlélektani okok játszanak elsődleges szerepet. Maga az antiszemitizmus, mint teológiai probléma évezredes múltra tekint vissza, a modern p­oltikai antiszemitizmus azon­­an, mely a XIX. század máso­dik felében alakult ki, inkább a zsidóságnak a polgárosodásban játszott szerepével függ össze. A negyven esztendővel ezelőtti de­portálások gyakorlatilag felszá­molták Magyarországon a zsidó polgárságot, amely a magyar tár­sadalom hagyományos középosz­tálya számára még konkurenciát jelenthetett. Ezzel megszűnt az antiszemitizmus korábbi társa­dalmi létalapja is. A maradék zsidóság többsége továbbhaladt az asszimiláció útján, és saját zsidóságát igyekezett elfelejteni. Ennek külső oka maga a magyar­országi sztálinizmus volt, mely mindenfajta hagyományos közös­ségben ellenséget látott, és igye­kezett megsemmisíteni azokat; másrészt belső, lélektani oknak tarthatjuk az üldözések okozta traumák elfojtását és elhallgatá­sát a következő nemzedékek elől is. Megszűnt az antiszemita pro­pagandában oly nagy szerepet játszó „arányszám"-probléma is. Az antiszemitizmus tulajdonkép­pen végleg átlépett az irracionali­tás szférájába, és mint irracioná­lis erő, állandóan jelen volt, akár csak protekciók formájában is. A zsidó származású kommunisták jelenléte a Rákosi-rendszer poli­tikai vezetésében, az ÁVH-ban sokak számára a „zsidó bosszú” megnyilvánulását jelentette, an­nak ellenére, hogy — mint is­meretes — a Rá­kosi-vezetés a Sztálin halálát megelőző időszak­ban „cionista" kirakatpert akart rendezni. Az elmúlt évtizedekben a „zsidókérdés” a nyilvános kommunikáció számára tabu volt, egy-két esszétől, irodalmi alkotás­tól eltekintve, nyilvánosan senki nem foglalkozott vele. A zsidó vallási közösség (melyhez a zsi­dó származásúak kisebbsége tar­tozott) élte a maga beszorított, önkorlátozó, fenyegetettségtudat­tól áthatott életét, míg a zsidó származásúak többsége számára a zsidóság inkább negatívumot je­lentett, és egy sajátos köztes vagy negatív identitás alakult ki bennünk. Az utóbbi években, kü­lönösen a közelmúltban a tabu oldódni látszik. A hivatalos ma­gyar politika is igyekszik norma­­lizálni viszonyát Izraellel. Mind­ezek lehetővé teszik, hogy nyíl­tabban felszínre kerüljenek a zsidó identitás problémái, és hogy megfogalmazódjanak a lehetsé­ges alternatívák, az önálló etni­kummá válás igényétől a vallási és kulturális hagyományok válla­lásán át az Integráció, illetve a sz­­azimitáció iránti törekvésig. Ezek az álláspontok eléggé bizonytala­nok és kialakulatlanok, és mind­untalan meg kell küzdeniük azzal az elő­tételességgel, ami hagyo­mányos társadalmi alapját elve­szítve is fennmaradt, és ami az érintettek önmeghatározását ép­pen ezzel az előítéletességgel is befolyásolja. A magyar társada­lomra évtizedeken át rákénysze­­rített monolit ideológia felbomló­ban van. A formálódó új társa­dalmi-politikai erők ideológiákat, értékeket, előzményeket, mintákat keresnek. Az ilyen mintakeresé­sek közé tartozik a két világhá­ború közötti népi mozgalom újjá­éledése, mely gyakran reflektá­latlanul viszonyul gyökereihez, és, ennek következménye lehet az, hogy a zsidóság megítélésével kapcsolatban újra felbukkannak a régi sztereotípiák, és a megvál­tozott körülmények között újra fellángol a népi-urbánus vita. Egyfelől tehát tanúi vagyunk a nemzeti, vallási, kulturális ön­tudatra ébredésnek, másfelől új­ra felidéződnek és megerősöd­nek a kisebbségi helyzetben levők félelmi reakciói is. Acsarkodás helyett — Az előítéletek felerősödése tehát a társadalmi krízis egyik megnyilvánulási formája, ami akár robbanással fenyegethet. Van-e megoldás, s mi lehet az? — A makacsul fennmaradó előítéletek — mondja Neményi Mária — megmérgezik a társa­dalomban kibontakozó demokra­tikus folyamatokat, amelyekhez alapvetően hozzátartozik a más­ság elfogadása. A jelenlegi ma­gyar társadalomra erősen rá­nyomja bélyegét az előítéletes kultúra, amely részben a jelen­leg is meglevő társadalmi feszült­ségekből táplálkozik, részben pe­dig a magyar történelemben mostanáig uralkodó tekintélyel­vű és totalitáriánus rendszernek a következménye. Hogy a társa­dalmi feszültségek kezelésének ne az erőszakos megoldásai ke­rüljenek előtérbe, a különböző — vélt vagy valódi — okok miatt frusztrált rxportok ne egymás el­leni acsarkodásban definiálják önmagukat, hanem a szolidaritás, a kölcsönösség, a megértés és együttműködés értékei erősödje­nek meg, ahhoz mindenekelőtt valódi jogállamra van szükség, ami nemcsak deklarálja az állam­­polgári egyenlőséget, hanem (pél­dául a cigányok esetében), akár pozitív diszkrimináció segítségé­vel is biztosítja azt. De­­ugyan­ilyen szükség van a felvilágosí­tásra, a tények előítéletmentes feltárására és publikálására, és a nevelés, a meggyőzés „lágyabb”, pszichológiai eszközeinek igény­bevételére is. (mg)

Next