Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-08 / 132. szám

Csütörtök, 19ΒΘ. június 8. Magyar Nejnzet 7 GÖRGEY GÁBOR Volt egyszer egy Felvidék 25, „Nagy Imre emlékezete makulátlanul iktatódjék be a nemzet tudatába ” Csurka István rádiójegyzete és válasza Ahogy tesszük Spiró György és Másik János dalműve a Vígszínházban A szülők aggódva várták ott­hon, kijöttek az udvarra. Azt mondta nekik, a Bailáth Sári­­ügy miatt idézték be, Tőzsér föl­jelentette, de ő vissza lőtt, minden rendben. Sárkány tű Bálintról nem szólt egy szót sem, nem akarta, hogy anya lemondjon a számára lelki megnyugvást jelentő sfrápo­­lásról. — Őseid sírját meg se néztük, te marha! — kiáltott fel Panni az autóban, már útban Poprád felé. — Pedig tudod, mennyire szeretem a temetőket! Fontos Ihletforrás a képeimhez. Hová a bús fenébe rohansz annyira? Vé­gül is ki utazik itten, te vagy mi? Nem nekünk ígérted ezt az utazást? Állj meg, őrült kucsé­­ber, állj meg! Tudod, hol va­gyunk? SpiSsky Hrhov! — Mi a nyavalya az a SpiSsky Hrhov? — kérdezte János, és gyanakvóan összehúzta a szemét, hogy mit tartogat Panni a tar­solyában. — Még azt sem tudod? — len­gette Panni az útikönyvet, és felolvasta: „SpiSsky Hrhov, vagyis Szepesgörgő, a Görgeyek egyik ősi birtoka, amely később a Csákyaké lett. A család másik, Podolin melletti birtokával együtt 1240 óta Jordán, az egyik első szepesi gróf — comes — utódainak ősi fészke. Az utóbbi­ban született a szabadságharcos hadvezér, Görgey Artúr tábor­nok (1818—1916). Visszatérve Görgőre vagy Szepesgörgőre, a múlt század elején átépített két­emeletes, két sarktornyos, címer­­oromzatos, hatásos homlokzatú kastélyt üde angolpark övezi. Az épületijén ma gyermekotthon van. Mikszáth A fekete város el­­mű, lőcsei tárgyú regényének nagy hatalmú Görgey alispánja itt lakott. Temploma gótikus, re­mek röneszansz toronnyal.” — Nahát, fajankók! Szepesgörgő, megállni! — Muszáj? — kérdezte ideges szájrángás kíséretében Adám, mert szeretett volna minél előbb Csütörtökhelyre érni. — Muszáj! — jelentette ki Panni ellentmondást nem tűrve, de közben azért gyengéden meg­­slmogatta Adám tarkóját. Ez volt a módszere. Miután megnéztek mindent, amire az útikönyv fel­hívta a figyelmet, ismét beszáll­tak a kocsiba, és indultak to­vább. Rövid száguldás után Já­­nos megkérdezte: — Mond, kérlek, Csehszlová­kiában nincs sebességkorlátozás? Adám elnevette magát, és ki­csit visszavette a gázpedált. Já­nos folytatta: — Amikor meditativ ernlék­­tolulásod van, sokkal ‘kelleme­sebben vezetsz.-r Pedig nem haza rohan — fűzte hozzá Panni, megint egy­szer tanúbizonyságát adva kiváló boszorkány mivoltának. — De va­lahova rohan, valaminek a nyo­mában, mint egy elfuserált Malg­­ret — Olvasmányaimból Ítélve nyilván az eltűnt idők nyomá­ban rohanunk. De ennyire! Most hol vagyunk? — érdeklődött Já­nos. — Csütörtökhely! — mondta Adám rekedten, és hirtelen meg­érezte a Maigret felügyelők szen­vedélyének természetrajzát. Sőt, a detektívregény-írók mámorát is. A vizsláik gerinchullámoztató Izgalmát, amikor szimatot fog­nak. Furcsa élmény volt, még sosem érzett hasonlót. Lehet, hogy ezt kellett volna éreznie fiatalember korában? A meg­írandó mű izgalma, a bonyolítás és a kibogozás izgalma: talán ugyanez? Ha netán harminc év­vel ezelőtt indul nyomozni nagy­apa sírja után, talán mégis el­kezdett volna írni? Késő. — Állj! — jajdult fel Panni. — A Sza pólyái-kápolna! Adám beletaposott a fékbe: akkor itt van a kolostor is! A szociális otthon, benne — talán — Hildával. A dombtetőn emelkedő, góti­kus cstpkeépület láttán mindhár­man megindultan álltak pár pil­lanatig. Adámban is elcsende­sült a nyomozóizgalom. Később János írt is erről a pillanatról, beépítette egyik tanulmányába: „Csütörtökhely. A régi Szepes­­ség. Poprád és Igló között Dísz­letek: délre a Hemád-áttörés rész természeti fantasztikuma, szur­dokvölgyek, barlangok, vízesé­sek, sziklás vadon, ahol a kör­nyék lakossága a tatárdúlás ide­jén védelmet talált — északra pe­dig a Szepesi-medencéből elké­pesztő hirtelenséggel és mére­tekkel felhőkbe torlódó Magas- Tátra. Erdők, csend, magány. Északi táj. Itt zárkózott emberek élnek. Csütörtökhely. Ezernyolcszáz lélekszámú község. Vásárait csü­törtökön 'tartotta, innét a neve. Egy falu a Felvidéken, akár a többi. Csak éppen, abszurd tékoz­lásként, van egy kápolnája, gó­tikus műremek, a Szent Lász­­ló-templomhoz biggyesztve. Ez a kápolna kecses és lélegzetelállító Sainte-Chapelle, kicsiben és ma­gyarban. Szépsége és léte, itt, a népek országútján, a történelem őrlő morénájában, oly valószí­nűtlen, hogy ezt látva most már mindent elhiszünk, azt is, ha a következő poros útkanyarfoan a párizsi Notre-Dame bukkan elénk. Védtelenül áll itt ez a törékeny ékszer, még csak nem is bent a faluban, házak melengető, csalá­dias közegében, hanem odakint, a falun kívül egy dombon. Az ember riadtan szinte bevinné valahova, hogy biztonságba ke­rüljön. A Sainte-Chapelle színes üvegablakait a párizsiak a máso­dik világháború idején kiemel­ték helyükről, és ládákban őriz­ték, míg elvonul a vész. Ez a kis Szapolyai-kápolna is kőből és üvegből rakott lebegő költemény, Párizstól vagy ezerötszáz kilo­méterrel keletre, de csapkodván körülötte zordabbnál zordabb idők, soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ládákba kéne rakni viharok idején, mert vigyázni kell rá. All azon a dombon, a táj képtelen és bőkezű ráadása­ként. Akár egy nagy, folyamatos rémdráma kellős közepén. Ren­díthetetlenül, nem törődve sem­mivel, szerényen és mégis teljes pampában.” Amikor az út szélén kiléptek az autóból, egy rossz mozdulat­nál belenyillalt a fájdalom. Adám oldalába. A csípőjétől a lágyé­káig. Osezerándult kínjában, alig bírt fölemelkedni az ülésről. Megint egyre gyakrabban érezte ezt, akárcsak másfél évtizeddel ezelőtt, amikor több mint tíz­éves várakozás és reménykedés után sikerült Júliával kicsikar­­niok a természettől és kiimád­­k ózni óik Istentől egyetlen gyer­meküket, Zsófit. Folyamatos ex­tázisbán éltek a születés pillana­tától, mindketten alkkor értették meg, hogy a gyermekáldás, több, mint gyönyörű szó, s lehántva róla minden egyházi kenetessé­get: fantasztikus valóság. Egyet­len közös nevezője, egyetlen ér­telme volt a világnak és minden­nek: Zsófi. Néhány hónappal Jú­lia nehéz szülése után kezdőd­tek ezek a fájdalmak, és Zsófi még nem volt egyéves, amikor végtelen orvosi procedúrák után kiderült: Adámnak harminchat évesen rákja van, minden való­színűség szerint gyógyíthatatlan. Az operáció után a rémület és a búcsúzás hónapjai következtek. Majd hirtelen, orvosilag szinte megmagyarázhatatlan változás történt: Adám vörösvérsejtjei szaporodni kezdtek, a fehérek lassan csökkenték. Ha öt évig nem támad újra a kór — mond­ták az orvosok —, akkor ezt a menetet megúszta. Ennyi év után néhány hete megint kezdte érezni ugyanazt a fájdalmat, és különös módon csak most deren­gett föl benne, hogy életében leg­először akkor döfött az oldalába ez a kés, amikor 1951-ben a de­portáltszerelvényből, géppisz­tolyaikkal hadonászva, az ávó­­sok kdterelték őket Horka—-Mo­­csány vasútállomásának rakodó­rámpájára. Ahogy lelépett a vas­úti kocsiról, hirtelen össze kellett görnyednie a fájdalomtól. Ki tudja, mikor kezd készülődni egy kór? A biológia időzített bom­bájaként. Akárcsak a halál, mely a születés pillanatában, a fejlő­déssel párhuzamosan, azzal szo­rosan összekapcsolódva kezdi építeni a maga művét, melynek ünnepélyes befejezéséhez a ko­porsóra zuhanó göröngyök adnak dübörgő dobkíséretet. (Folytatjuk) Amióta a június 4-i Vasárna­pi Újságban elhangzott június 18-ával kapcsolatos jegyzetem, a legkülönfélébb véleményeik, ál­lásfoglalások, hálálkodások, és goromba támadások érnek utol. Ezek közül számomra a legfáj­dalmasabb Nagy Erzsébeté, aki azzal vádol, hogy megsértettem kegyeletét. A szó elrepül, az írás megma­rad. Álljon itt a szöveg, amit fel­olvastam, állapíthassa meg ki-ki, voltam-e kegyeletsértő, avagy éppen Nagy Imre emlékezete és a valódi, hiteles nemzeti közmeg­egyezés érdekében szóltam. „Mennyire el vagyunk jegyezve a halállal/ Lám, egy korszak jelképes le­zárása már megint egy temetés. És micsoda temetés! Mennyi go­noszság, mennyi embertelen el­vetemültség került elő a mélyre ásott gödrökből, micsoda szégyen és micsoda döbbenet. Az ember elirtózik a gondolattól is, hogy végigélte, végighallgatta, és vé­gigszenvedte ezt a gyalázatot. Résztvevők voltunk, bőnösök, és áldozatok. Most, a gyász pompás óráiban csak egy fogadalmunk lehet: á megtisztulásé. De Nagy Imrének és mártír­társainak jelképes temetése nem­csak temetés, hanem elsősorban politikai demonstráció, össznem­­zeti önfelmutatás. Helyesen álla­pítja meg a Történelmi Igazság­­tétel Bizottsága, hogy egy egész .romlott és bűnös korszakot’ kell elföldelnünk ezen a napon. Így van, sőt még ennél is több ez az ünnepély: az igazság napja. En­nélfogva az újrakezdésé is. Nemcsak az elmúlt bűnös korsza­kot keU. tehát a föld alá helyez­nünk ezen a napon, hanem a ma­gyar megújulás és életakarat fia­tal jelvényeit és szentségeit is fel kell mutatnunk ezen a halállal eljegyzett napon. És ez hatalmas felelősség. Sajnálatos, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely el­évülhetetlen érdemeket szerzett a Nagy lmre-per újrafelvételé­ben, a megmozdulás előkészítésé­ben, és lehetővé tételében, most, a végső órákban, mintha nem mutatkoznék e felelősség birto­kosának. Ezt a gyásznapot és ezt a per­újrafelvételt a TIB-tagok és -ve­zetők áldozatos és fáradhatatlan munkálkodásán felül azért még­iscsak az a tény tette lehetővé, hogy a magyar társadalom mil­lióiban 33 év hazudozásai, elnyo­mása és hallgatásra kényszerítése után is él az igény az igazság­ra és az igazság felmutatására. Ez nem holmi TIB-háziünnepség, hanem a "magyar nép megtört, megalázott millióinak felegyem­­sedése és felmagasztosulása. A szervezők erkölcsi felülállásának az lett volna az illő bizonyítéka, ha a megszólalási alkalmak java részét átadják a fiatal Magyar­­ország képviselőinek, a forrada­lom kiskatonáinak, annak a nem­zedéknek, amelyik élni és küzde­ni fog abban az új Magyaror­szágban, amelyik ezzel a nappal kezdődik. Sajnos mindennek nyoma sincs a bejelentett rendezői elképzelé­sekben, és a szónokok kijelölé­sében. A mostani elképzelések szerint Nagy Imre sírjánál az a Méray Tibor fog beszélni — meg­lehet, a család akaratából, de hát lehet itt valami a család akaratá­ból, s a nemzet ízlése ellen? —, akit emigrációs munkája, köny­vei, kiállása kétségtelenül feljo­gosít a részvételre, annak idején Nagy Imre-körhöz tartozása pe-> dig akár egy mostani kormányki­tüntetésre; de Rákosi-korszakbeli múltja, véresszájú hazudozásai a koreai háború idején, az a vi­szolygás, amely már ötvenhat környékén is övezte pálfordulá­­sát, semmiképpen sem arra, hogy a legfontosabb, a nemzet egészé­hez szóló beszédet elmondja, és az új kórszak könyvének első lapján szerepeljen. Ez súlyos hitettelen­­ség. Ettől csak megkeseredik a szánk ize. Aztán van még itt más is: a TIB-esek, a Nagy Imre-kör tag­jai, miként az köztudott, java­részt reformkommunisták. Olya­nok, amilyenek ma is vannak szép számmal. Ezek a régi re­formkommunisták most azt mondják a mai reformkommu­nistáknak, hogy maradjanak tá­vol. Legfeljebb csak mint ma­gánemberek legyenek'jelen. Mert ők részesei voltak az elmúlt 33 év törvénytelenségeinek, a régi reformkommunisták meghurco­­lásainak. Ez igaz. És ők? A ré­giek1 öle talán kimaradtak a Rákosi-korszakból? Nem voltak főcsahosok előbb? ök nem estek át a megigazuláson? Mi a különb­ség? Főleg Így, ha Méray Tibor szerepeltetését' tekintjük. Még nincs késő, még elvégez­heti a TIB azt a szükséges önvizs­gálatot, ami egy ekkora esemény méltó megrendezéséhez elenged­hetetlenül szükséges. Mert így, ahogy most van, egy hiányzik forgatókönyvükből: a szolgálat szándéka. Ehhez most még hozzá kell fűznöm a következőket. Nagy Im­rének és társainak eltemetése és ezzel együtt az 1956-os forrada­lom és szabadságharc méltó he­lyének kijelölése a nemzeti tudat­ban nem csupán a hozzátartozók és a Történelmi Igazságtétel Bi­zottsága ügye, hanem olyan mind­­annyiónk jelenére és jövőjére ha­tó esemény, amelynek megrende­zéséhez hozzászólni, a tervezett szertartásrendról véleményt for­málni elemi emberi jog, minden magyar joga. Ha az vita, és nyil­vános tárgyalás tárgya lehet, hogy a kormány képviselői mi­lyen minőségben helyezzék el ko­szorúikat, azon sem ütközhet meg a TIB — amelynek a hozzátarto­zók tagjai —, hogy az általa fel­kért funerátorok egyikével szem­ben valaki óvást emel. Mert itt nem a TIB temet, és nem is csak a család, hanem az egész magyar­ság. Különösen nem róható fel ez egy olyan embernek, aki egész addigi írói működésével és az utóbbi időben politikai szereplé­sével bizonyságát adta annak, hogy a forradalom ügye és emlé­kezete iránt el van kötelezve; aki már akkor meg-megszólalt ebben a kérdésben, amikor a tör­ténelmi igazság megpendítéséért szidalom, megbélyegzés, eltiltás járt (s jár most is?), s aki egyik kezdeményezője és vezetője az ország jelenleg legnagyobb füg­getlen mozgalmának, a. Magyar Demokrata Fórumnak, amely mozgalom a szertartás lebonyolí­tásában vezető szerepet vállal. 2500 MDF-.es rendező fogja a ren­det fenntartani a Hősök terén. Talán meg vannak áriról győződ­ve a TIB-tagok, hogy az MDF út­törő munkája nélkül is tartanánk már itt, hogy ezt a történelmi igazságot most így ki lehet osz­tani? Előbb volt az MDF és csak aztán lett a TIB, és ha e sorok írója nem mondta volna el em­lékezetes monori beszédéi, ame­lyet sok most rá tüzet fújó TIB- tag is hallott és olvasott, akkor talán egy kicsivel hosszabb lett volna ez az út, amelyik ide veze­tett a kopjafás 301-es parcellá­hoz. Nem érzem, és nem tartom te­hát magamat illetéktelennek a szólásra, de természetesen' nem azért perelek, hogy én beszélhes­sek. Ez rágalom. Különben is ki vagyok elégülve. A Hősök, terén elhangzott már egy beszédem, amelyet kétszázezer ember hal­lott, s amelynek elmondását, ép­pen mert azt a tüntetést is sok szervezet együttes munkája hoz­ta létre, egy kitűnő fiatal színész­re, Bubik Istvánra bíztam. Különben pedig Nagy Imréről éppen a közelmúltban beszéltem, a Nemzeti Sportcsarnokban, már­cius 14-én, a Magyar Demokrata Fórum nagygyűlésén. Ezt mond­tam : »... És az is tény, hogy ennek a kívülről vezérelt hata­lomnak mindig voltak olyan egyeded, olyan becsületes és tisz­teletre méltó tagjai, akik a nem­zet sorsa iránt is mélyen el vol­tak kötelezve. Ezeknek rendsze­rint meghurcoltatás és kitaszítta­­tás lett a sorsúik. Ezek közül is elsősorban Nagy Imrét kell említenünk, aki mosz­­kovita kommunistából lett a hu­szadik századi magyarság örökre szóló érvényű mártírja, nemzeti hős!« Nincs tehát miért bocsánatot kémem a Nagy családtól. Miért? Mert, tudván-tudva, micsoda da­rázsfészekbe nyúlok, s mennyi mocskolódás, hazug vád és go­nosz, aljas ártás fog érni, azon vagyok, hogy Nagy Imre emléke­zete makulátlanul iktatódjék be a nemzet tudatába, hogy egyet­lenegy magyarnak se legyen "ke­serű a lelke amiatt, hogy most, a történelmi igazságszolgáltatás óráiban is folytatódni látszik az, ami a még éppen csak mögöt­tünk levő Kádár—Aczél korszak­ban talán legundorítóbb volt: a talmiság? Ezt a napot később tanítani fogják a magyar iskolákban. Sze­replői legendás alakokká válnak, szavaikat és gesztusaikat idézni fogják. A Történelmi Igazságtétel Bi­zottságának, -nevéhez híven, sok­kal gondosabban kellene ügyel­nie arra, hogy ki méltó erre a szerepre. Különben éppen az nem következik be, amit pedig mind­annyian akarunk, hogy Nagy Im­re méltó módon és örökre taka­­rittassék be valamennyiünk kö­zös »régi, rakott csűrébe«.” ÚGY LATSZIK, nemcsak együtt élni, de elválni sem tu­dunk. Tisztességesen. Kulturál­tan. Európai módra. Szépen. Cir­kuszt csinálunk a vagyon- és la­kásmegosztásból, a gyerek „lát­hatósága" körül; a ki- és beköl­tözések, a perpatvarok a bará­tok és szomszédok szeme láttára történnek — úgyszólván minden gátlás és szemérmesség nélkül. Erről szól Spiró György leg­frissebb, a legmaibb mában ját­szódó színpadi alkotása — ahogy ő nevezi, „dalműve” — három felvonásban. Zeneszerzőtársa: Másik János. Nyilvánvaló azon­ban, hogy ez az újmódi „opera” avagy „opusz maximus” túlmu­tat önmagán, szorosan vett tár­gyán. Szól tehát mindenfajta el­várásainkról: búcsúnkról a meg­szépített múltról, az önámító me­séktől, a naiv hitektől. Amikor Khell Csörsz díszlete, a roskado­zó Ház összedől és az erkélyt tartó kariatidák megroggyannak — egész életünk dől dugába. Legalábbis azé a középnemzedé­ké, mely a darabban a főszere­pet viszi. Azaz csak vinné, ha legalább hagynák, 'hogy a maga keresztjét cipelje. Ezzel a továbbgörgetéssel, il­letve továbbgondolási lehetőség­gel szerzők kihívták maguk el­len a sorsot, a mércét talán ma­gasabbra is helyezték, mint ere­detileg szándékolták — és lever­ték a lécet. A NATURALIS ÁBRÁZOLÁS követelményének ugyanis kor­rektül megfelel az Ahogy tesz­­szük — stílulosan szólva „teszi, amit tennie kell”: egy az egyben ábrázolja jelenvaló dolgainkat. Azt, hogy miként „cincálja széf” a hatóság és a hatóságként visel­kedő hivatal, az ótépé és az üemká, a felületes úgynevezett 1 baráti kör az életünket, hogyan „cincáljuk szét” mi magunk -mindezek közepette foszladozó és romladozó egyéniségünket. Amikor azonban ezen az álta­lánosságokon túl kellene emel­kedni, amikor Spiro és Másik művének valami maradandót, érdemlegeset kellene megfogal­mazni a máról,' amikor a natu­rálist meg kell haladni, a „dal­mű” megmarad a kísérletezés szintjén. Nehézkesen felemelke­dik ugyan, mint az őskor repülő­gépmonstrumai, de néhány mé­terre a start után visszazöttyen a földre. Tisztelet, becsület a két jeles szerzőnek, de a „librettó” és ze­néje egyaránt alatta maradt sa­ját lehetőségeinek. A naturaliz­mus is lehet egyfajta sajátos stj­­lizáció, ha nagyon híven, szinte kínos precizitással ragaszkodik a valónak valóval történő ábrázo­lásához, de mindebben követke­zetesnek kell maradnia, ha a kí­vánt megdöbentő hatást el akar­ja érni. Akkor a natúrét el­árasztja valamiféle természet ad­ta költészet, megjelenik a szelle­mi izgalom és a művet beragyog­ja a humor vagy legalábbis an­nak fekete változata. így volt ez Spiró előző művében, a Csirke­fejben. Amely szintén közhelyek-Nappali ház — így hívják az asztrológusok a bolygók „nappali szállását”. S ez a címe annak az új irodalmi-művészeti folyóirat­nak is, mely a napokban már kapható a könyvesboltokban. Ot pályakezdő bölcsész, Hévízi Ottó, Károlyi Csaba, Kurdi Imre, Orsós László Jakab és Szijj Ferenc szer­keszti, és előreláthatóan negyed­évenként jelenik meg kilencven oldalon, negyvenhárom forintos áron, kétezerhétszáz példányban. Az első számban olvasható esszé Stanley Kubrickról, Ezra Pound­­ról, Popper Leó esztétikájáról, in­terjú Bacsó Bélával a filozófiai esztétikáról, található benne próza Márton Lászlótól, Kása Imrétől, Németh Gábortól, Kosztolánczy Tibortól, vers Darvasi Lászlótól, Kukorelly Endrétől, Kemény Ist­vántól, Balog Józseftől. Miben akar különbözni a Nappali ház a többi irodalmi, művészeti folyó­irattól? — kérdeztük Orsós Lász­lót és Szijj Ferencet. — Fiatalok vezető irodalmi­­művészeti lapja szeretnénk lenni. Olyan irodalmi-esztétikai irány­zatot szeretnénk képviselni, mely elvisz a progmatizmustól, a poli­tikától. Valóban szépírói szép­­irodalmat közlünk tehát, esztéti­kai, irodalomelméleti esszéket, fordításokat — elsősorban fiatal szerzőktől. Szeretnénk beszámol­ni külföldi művészeti események­ről, folyóiratok alapján, illetve kint élő emberek segítségével. tői építkezett, de összhatásában a hétköznapok költészetét sugá­rozta. Az Ahogy tesszük azonban összességében is közhely és a máskor invenciózus muzsikust, Másik Jánost is erre ösztönözte. A szándékoltan dallamtalan, jel­legtelen zene nem adekvát kife­jezője mindennapjaink szürkesé­gének, hanem az ismétlődések ál­tal inkább azt az érzést kelti, hogy a szerzőnek kifogyott a szufléja. Talán csak Khell Csörsz kettéhasított és kifordított Ház­­díszlete, összeomlott világa mu­tat túl a rekeszlakásokkal és a roggyant kariatidákkal az elszo­morító valóságon egy még elszo­morítóbb jövőbe. AZ ELŐADÁST Marton Lász­ló olyan rutinnal és olyan köny­­nyű kezű, hatásos megoldásokkal rendezte meg, mintha csak a Víg­színház nagy musicalmúltjának egyik darabját állította volna színpadra; a féloldalas dialógu­sokat és a je Hegte len ség ük kel szinte kérkedő zeneszámokat elegáns stílusegyvelegbe kever­te, a hiányosságokból erényt ko­vácsolt és bár bizonyos értelem­ben a darab ellen működött köz­re, talán neki volt mégis igaza, amikor a lehető legtöbb hatást csikarta ki a műből, főleg tömeg­jeleneteiből. Ebben nagy segít­ségére volt Imre Zoltán koreog­ráfus és Flesch Andrea jelmez­­tervező. Szereplő rengeteg van a da­rabban, szerep csak igen kevés. Úgyszólván csak kettő. A váló házaspáré. A Hőst Hegedűs D. Géza tehetsége teljes latba vetésé­vel játssza, a „zenélés” nagy ré­sze az ő nyakába szakad. Ezen­felül olykor meg azt is sikerül hitelesítenie, hogy ő tipikus kö­zépfiú, középosztálybeli értelmi­ségi. A Nej megjelenítésén Kút­völgyi Erzsébet fáradozik; talán ellenszenvesebb a kelleténél — ezzel nagyon „férfipártivá” han­golja át a darabot. Ki tudja, nem a szerzők akarata ellenére-e? Egy-egy élesebben kimunkált ka­raktert jelenít meg Méhes Lász­ló, Vallói Péter, Földi Teri, Zsí­ros Ágnes és Pápai Erika, Seress Zoltán. A zenei irányítás igen jó kézben .van Kocsák Tibornál, aki feladatának megfelelve né­hány hatásos színészi motívum­mal is szolgál. Amikor a darab vége felé a képzeletbeli tűzhányó már moraj­lik és kitörni készül, a Rikkancs a többi között a következő szlo­gennel árulja az Esti Hírlapot: „A gazdasági kamara szerint az ez­redfordulóig el kell érnünk a kö­zepesen fejlett afrikai országok színvonalát!" A kritikus nézőnek önkéntelenül eszébe jut, hogy ami színiirodalmunkat és színját­szásunkat illeti, egykor ezt a színvonalat jócskán meghaladva az európai középszinthez tarto­zunk. Es egynémely produkció­val oda számíthatjuk magunkat mainapság is. Csak nehogy ebben is valóban a fekete kontinens nívójára süllyedjünk. Vigyáz­zunk a végeken! Egyidejűleg foglalkozunk a ma­gaskultúrával és a szubkultúrá­val. Megpróbáljuk egységben szemlélni a művészeteket. Igyek­szünk ezt érzékeltetni már a lap kiállításával is: két fiatal ipar­művész, Czeizel Balázs és Eperjesi Ágnes tervezi, az illusztációk fia­tal képzőművészektől származ­nak. — Ot ifjú bölcsésznek honnan van pénze lapalapitáshoz? — Alapítványokból. Az első számhoz sikerült száznegyvenezer forintnyi alaptőkét szereznünk, a második számhoz kétszázezer fo­rintot kaptunk. Pályáztunk a Sö­rös-alapítványnál is, még nem tudni, milyen eredménnyel. Hir­detéseknek is helyet adunk, de azt tudomásul kell vennünk, hogy ebben a lapban — ilyen példány­számmal, ilyen olvasóközönséggel — csekély reklámerő rejlik. — Nem ígérkezik a Nappali ház nyereséges vállalkozásnak. Miből fizetnek honoráriumot? — Garantáltan veszteséges lesz a folyóirat, lapszámonként hat­­van-hetven ezer forintnyi deficittel biztosan számolnunk kell. Az első szám szerzőinek nem is tudtunk fizetni — meghívjuk őket vacso­rára. Jártunk azonban nem egy vállalatnál: többen is ígérték, ha nívós folyóiratban bizonyul a Nappali ház, támogatják. Abban bizakodunk, hogy időről időre össze tudjuk rá szedni a pénzt. (te-) Pinter József illusztrációja Barta András A Magyar Nemzet megkérdezte: Mi van a Nappali házban?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék