Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-24 / 146. szám

Szombat, 1989. június 24. Nem leszünk főszereplők a gyászszertartás körüli vitákról Litván György Az utóbbi napok­ban olyan vé­lemények egész sora kapott nyil­vánosságot, amelyek rosszallás­sal nyugtázták a június tizenha­todikai gyásznap némely mozza­natát. Miközben általános elis­merései illetik az esemény szer­vezésében meghatározó szerepet játszó Történelmi Igazságtétel Bizottság teljesítményét, azt is észrevételezik, hogy a TIB saját — és egyébként egyetértéssel fogadott — direktíváit szegte meg, amikor annak dacára, hogy Nagy Imre és mártírtársai újra­temetése napját a nemzeti meg­békélés jegyében tervezték meg­rendezni, amelytől távol kell tar­tani a szélsőséges politikai meg­nyilvánulásokat, szónoki emel­vényt kínált fel néhány szokat­lanul sarkított deklarációnakk. A Fideszt képviselő Orbán Viktor beszéde az igazi botrány­kő, s hogy az, abban az elhang­zottakon kívül felelőssé tehető a szószékre lépő bemutatása. Úgy jelentették be az eseményt átélő százezreknek, millióknak, mint a magyar ifjúság képviselőjét. A TIB, miközben teljhatalmat gyakorolt atekintetben, hogy ki­nek ad szót , s miközben má­soktól ezt a lehetőséget­­ megta­gadta —, óhatatlanul olyan látszat­ba keveredett, hogy a társadalom egy sor körülhatárolható rétegének véleményét emelte a közvélemény rangjára. Ez pedig kísértetiesen hasonlít ahhoz a gyakorlathoz, amelyet maga a Történelmi Igaz­ságtétel Bizottság is a magyar tár­sadalmi valóságból kiseprűszendő metódusnak ítél. Más, és hasonlóan fontos, kér­dések tisztázása érdekében is szükségesnek ítéltük, hogy kitér­­­­sük a fenti elmarasztalásban érin­tett TIB véleményét. Litván György történész, a bizottság tagja vál­lalkozott a válaszadásra.­­— Nincs értelme köntörfalazni, hibát követtünk el, amikor Or­bán Viktort, mint a magyar ifjú­ság képviselőjét szólítottuk az emelvényre. A bemutatás fordu­latán átsüt a „hagyományos” szóhasználat. Azt is szeretném azonban világosan leszögezni, mi tudatosan kértük fel búcsú­beszédet tartani éppen a Fideszt, mint a hozzánk érzelmileg és gondolatilag legközelebb álló if­júsági csoportosulást. Orbán Viktor egyébként semmi olyasmit nem­­mondott, ami ne lenne a mai­­magyar közélet na­pirendjén szereplő kérdés. Az is biztos, hogy én másként fogal­maztam volna meg bizonyos problémákat. Árnyaltabban, ke­vésbé élesen. De a szónok saját intonációjához való jogát nem vi­tatom el. Az ifjúság ama cso­portja véleményének adott han­got, amely a Nagy Imre-féle, re­­formkommursista koncepcióval sem azonosul. Joga és bizonyos értelemben történelmi oka van erre. A beszédet utólag körülfo­­nó idegesség eltúlzott. Lévén a gyásznap teljességében csak egy epizód. És nem is jellemző június tizennhatodikám. — Engedje meg, hogy visszatér­jek egy mozzanatra. A TIB két­ség­te­lenül vállalta a felelősséget azért, hogy bonyolult politikai helyze­tben kizárólagos érvényű döntéseket hozzon, az esemény rendjét, koreográfiáját, sőt, tar­talmát illetően. Nem csak abban foglaltak megfellebbezhetetlenül állást, hogy milyen szervezetek korzáfúzhatnak a hivatalos cere­mónia során, de még a jogot nyertek delegációjának összetéte­lét is előírták. — Vállalom, vállaljuk ezért a felelősséget. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy noha a közvélemény minden, a temetés­sel összefüggő aktust a TIB mű­ködésével köt össze, ezeket a döntéseket a szervezésben részt vevő más csoportosulásokkal­, szervezetekkel együtt hoztuk. Ahogy mondta: bonyolult politi­kai helyzetben. Vitában, a kriti­kát is elfogadva, kerestük a komp­romisszumokat. A józan egyen­súly megteremtésére töreked­tünk. Az ebben a törekvésünk­ben képviselt kompromisszumo­kat gyakran a hatalomnak tett­­engedményként ostorozó vélemé­nyekkel is­­kénytelenek voltunk ütköztetni. Sokféle, egymásnak ellentmondó látszat kényszer­­zubbonyát kellett tehát magunk­ra vennünk, de remélem, hogy a közvélemény meghatározó része idő teltével elfogadja majd, hogy ésszerűen és toleránsan döntöt­tünk minden fontos ügyben.­­ Itt van mindjárt egy másik valóban fontos ügy, a nyilvános­ság kérdése. A per dokumentu­mainak sorsáról van szó. A film­ről, amely a tárgyaláson készült, az iratokról, amelyek a bírósági eljárás során születtek. Utóbbiak­ból mi is közreadtunk néhány oldalnyit, igazán nem várt táma­dást vonva magunkra. A filmet pedig — noha előzetesen szó volt erről — mégsem vetíti a televízió. Miután önök interveniáltak. Ér­velésünkben benne rejtőzik egy salátás mozzanat: úgy tűnik, önök sem gondolják a magyar társa­dalmat, a politikai kérdések iránt érdeklő közvéleményt elég érett­nek arra, hogy kommentár­ja lábjegyzet nélkül is eligazodjon mégoly tendenciózus dokumentu­mok értelmezésében. Ez a gon­dolatmenet megint csak furcsa re­­mineszdákat ébreszt. — A leghatározottabban sze­retném leszögezni: a nyilvános­ság kezelésével kapcsolatban so­ha nem fogjuk azt a szerepet vál­lalni, a­mit a kérdés sugall. A monolitikus hatalom tilalmait, tiltakozását tartalmi szempontok motiválták, a mi tiltakozásunk hátterében — és itt nem is a TIB-ről, hanem egyes hozzátar­tozók akciójáról van szó — a személyiséghez fűződő jogok vé­delme húzódik meg. A peranya­gok mindenütt a világon évtize­dekig védelmet kapnak a nyilvá­nossággal szemben. Nem a vád­iratról, nem az ítéletről beszé­lek, de igenis a kihallgatások jegyzőkönyveiről, amelyeknek kiragadott részleteit, vagy film­re vett és tendenciózusan össze­válogatott mozzanatait közread­ni azt jelentené, hogy elfogad­juk készítőik manipulációit,­­hi­telesnek minősítjük a kényszer hatása alatt született vallomá­sokat. Amelyek alkalmasak arra, hogy kompromittálják az áldo­zatokat ... — Erről van szó? — Nem láttam­­ugyan a filmet, és a peranyagba­­is csak a csa­ládtagok, illetve ügyvédjük nyert betekintési jogot, de közvetett értesüléseim ezt erősítik meg. — Mint ahogy azt már az ügyészségi vizsgálat is megálla­pította ezek koncepciós perek voltak. Azt kívánták minden­áron „bizonyítani­”, hogy Nagy Imre és társai előre everjjeszett akciót hajtottak végre a népi de­mokratikus állam megdöntésére. (Ha nem alkalmaztak is fizikai kényszert, számos más eszköz állt a vallatok rendelkezésére, hogy töredékek mozaikjaiból egy ilyesfajta vadépítményt tákolja­­nak össze. Az alvás megakadá­lyozása, a tökéletes izoláltság — a másfél évet többnyire magán­zárkában töltötték a vádlottak —, annak folyamatos hangsúlyozá­sa, hogy egy hatalmas apparátus áll szemben minden majdani el­ítélttel külön-külön, s hogy gya­korlatilag azt csinálnak vele, amit csak­­akarnak, a perbe fogot­tak összeugrasztásának módszere, nyilvánvalóan felőrölték az el­lenállás bizonyos védvonalait Nem várható el, hogy pszichi­kaiig és fizikailag összetört em­berek mind hősként viselkedje­nek. Nem mindenki születik Jean d' Arc-nak, Dantonn­e­k. Szilágyi Józsefnek, Nagy Imré­nek. Mert Nagy Imre kivétel. Jól tudta, hogy sorsáról nem a bíró­ság dönt és azt is, hogy minden szava és gesztusa történelmi tett Heroikusan viselkedett. Ami azonban az ő esetében sem je­lenti azt, hogy itt-ott ne tért volna el az igazságtól. Mint meg­­győződéses kommunista, mindent tagadott például, ami arra utalt volna, hogy bármikor is pártsze­­rűtlenül viselkedett, frakciózott, konspirált volna. Kihallgatják Tánczos Gábort, a Petőfi Kör tit­kárát — maga mesélte el nekem —, azt akarták tőle hallani, hogy Nagy Imre közéből súgták neki, mikor mit tegyen a szervezet A szembesítés kínosnak ígérkezett, mert voltak, akiik elismerték, hogy velük konzultált Tánczos, és nehéz volt elképzelni, hogy erről Nagy Imre ne tudott vol­na. A rab miniszterelnök azon­ban tagadott. Tánczos akkor azt vallotta, hogy Nagy Imre hatá­sa elsősorban az ötve­nhármas kormányprogram révén érvénye­sült a köz tevékenységében. A vádlott ezt hallva valósággal fel­­villanyozódott. Sztentori hangon jelentette ki a bíróság előtt: Ügy van! AZ ötvenhármas kor­mányprogram! Ez Nagy Imre! Vagyis a szembesítés hepienddel zárult. De persze nem mindegyik. A vádlottak más és más védeke­zési stratégiát alakítottak ki a maguk számára. Hogy védjék tár­saikat, hozzátartozóikat. — A jegyzőkönyvekben hazu­dik a bíró és hazudik a vád­lott ... öt-tíz változatban is, ahogy a helyzet megkívánja. Más úgy rendezi el magában a szituációt, hogy itt gyilkosokkal került szembe, és túl kell élnie ezt a keserves kálváriát. És nem lehet minden, az újságokban publikált mondathoz ötoldalnyi lábjegyzetet csatolni. Éppen ezért nem lehet kiragadott mon­datokat közreadni. Szenzációt ígérve. Személyiségi jogokat sért­ve. — Meg kell mondanom, a hason­ló szavakkal intonált vád, amit Vásárhelyi Miklós, egy nemzetkö­zi sajtótájékoztatón a Magyar Nemzettel kapcsolatban, a teme­tés előestéjén megengedett magá­nak, sokunkat felháborított. A lap szándékait ilyen módon félreérte­ni, különösen olyan előzmények után, amit talán Itt felesleges is részletezni, rendkívül bántó és igazságtalan gesztus volt. — Elismerem, és magam is hasznosnak, pozitívnak és tisz­tességesnek tartom a Magyar Nemzet magatartását végig a te­metés előkészítésének időszaká­ban. És félreértett: nem ezt az újságot, nem az önökét vádoltam szenzációhajhászással. De azt gondolom, az összefüggésekből kiragadott dokumentumrészletek közlése szerintem is valóban meggondolatlan volt.­­ Mégis, hogyan képzeli ön azt a folyamato­t, amelynek a végén mégiscsak lesznek és lehetnek a nagyközönségnek is használható Információi erről az egész leg­­újabbkori történelmünket megha­tározó pózról, és arról, ami a kulisszák, a zárt ajtóúr mögött zajlott? — Elengedhetetlennek tartom az előzetes tudományos elem­zést, az értelmező kutatást. Ezért is tartom fontosnak, hogy mielőbb­­megalakuljon a Nagy Imre-i­­té­­zet, ahol megkezdődhet a mű­helymunka. — A kiválasztott kutatók szűk körének részvételével? — Szó sincs róla! Szó sincs ar­ról, hogy monopolizálni akar­nánk a kutatást ebben a tárgy­körben! Ellenkezőleg. A legna­gyobb szabadságot ígérjük az adatokhoz való hozzáférésben. S olyan szándékunk sincs, hogy papírhéroszokat,­ szenteket­ fa­ragjunk a perek és az eljárások áldozataiból. Mint történész a leghatározottabban állítom, hogy egy dokumentum hitelességét sohasem lesz képes bizonyítani a „kiválasztott" kutató vagy a „speciális" kutatócsoport Vagyis már most indokolt a legteljesebb szakmai nyilvánosság megterem­tése az iratok vonatkozásában, és nem nélkülözhetőek azok a pártdokumentumok sem ebből az áttekintésből, amelyek a kihall­gatási jegyzőkönyveknél sokkal fontosabbak: a párt testületein­ek állásfoglalásai az ítéletekről, az azt megelőző eljárásról... — Ilyen dokumentumok, Ordex Károly pártfőtitkár szerint, nin­csenek. — Egy levélről tudomásunk van pedig. Arról, amit Marosán György írt, a halálos ítéletet tá­mogatva, a Politikai Bizottság­nak. Mert betegsége miatt azon az ülésen nem tudott részt ven­ni ... Gondolja, hogy erről az ülésről nem született jegyző­könyv? Én nem gondolom! — Említette, hogy nem kívánnak héroszokat faragni ötvenhat ál­­dozataiból. Mindegyikükből való­­ban nem kellene hőst faragni. Mert elismerem az eljárások tör­vénysértő voltát, a halálos ítéle­tek kegyetlenségét. De egyikünk sem gondolhatja komolyan, hogy mindazok, akik ezeknek áldoza­tául estek, a nemzet hősei volná­nak. Néha a temetés egész ko­reográfiája ezt sugallta. — Mi nem is nemzeti hősök­nek, hanem ötvenhat mártírjai­nak neveztük őket. De ez sokkal bonyolultabb kérdés annál, sem­hogy most megvitathatnánk a részleteit. Mint történész magam is nagyon jól tudom, hogy ösz­­sze­te­tt a probléma, elemzésért kiállt. És ennek kell legyenek a személyekre vonatkozó konzek­venciái­ is. De a gyászünnepély ilyen disztinkcióra nem alkal­mas. Szimbolikus feloldatás, egy rögzült és az egész társadalomra traumatikus erővel nehezedő fe­szültség, sokk kioltása volt a fel­adat Ez a fajta gesztus lehet pa­­tetikus. A kutatásnak viszont meg kell őriznie tárgyszerűségét. Az igazság hitelességeit a majdani és remélem, mihamarabb meginduló kutatástól kívánhatjuk meg. S azt is, hogy e munka egyes sza­kaszainak lezárultával tájékoz­tatni lehet majd a legszélesebb közvéleményt a perek lényegéről, tartalmáról, az ezekben szerep­lők politikai karakteréről. Én magam úgy érzem, a TIB mos­tantól ilyen feladatok megoldása körül kell keresse tevékenységé­nek súlypontjait felcserélve ez­zel a közéleti főszereplés sűrű és nehéz órákat hozó hónapjait. Busa Péter Badicz Balázs rajza NYOMÁS Hallom, olvasom, mostanában egyre többen aggódnak miattunk. Meg persze értünk. Mondván: ka­pitalista társadalmi struktúrák, a polgári pluralizmus és a polgári ideológia átvételére készülünk. Ráadásul nem is önmagunktól: egyes tőkés országok egyes politi­kusai késztetnek minket erre, akik nem restellnek ideológiai és gazdasági nyomást gyakorolni ránk, hogy átvegyük a kapitalis­ta társadalmi elképzeléseket. Mindebből úgy tűnik, oda lett az eszmei szilárdság, a megingatha­tatlan elvi-ideológiai álláspont,, a magyar elvtársak fellazultak. Nos, úgy gondolom, itt az ideje, hogy töredelmes vallomást te­gyek: eme fellazulási folyamat egy momentumának magam is tanúja voltam — évekkel ezelőtt — s ennek során alkalmam volt azt is megismerni, milyen aljas és fondorlatos módszereket al­kalmaznak eközben azok az el­vetemült polgári-pluralista kapi­talisták. Eléggé el nem ítélhető tömegmanipulációjuknak akkor egy fiatal elvtárs és két, nála is fiatalabb elvtársnő esett áldoza­tul. Kiskorú gyermekeim. A felelős persze én vagyok. Ahelyett ugyanis, hogy megvár­tam volna az alig tíz-tizenöt évenként esedékes SZOT-beutalót, harácsoló életmódot folytattam, s maszek munkák halmozásával — feleségem ebben különórák adásával szegődött bűntársamul — összegyűjtöttünk egy nyugati útra valót. Nézzük, hogy rohad... Megnéztük. Szegény gyerekek­re már akkor kivetette hálóját a kapitalista ördög, amikor a határ átlépése után, mintha simábban gurult volna a kocsi , de az ilyen felületes hatásoktól még jótéko­nyan megoltalmazta őket eszmei melegséget és kékes füstöt okádó kétüteműnk. Ha visszanéztek, rögtön emlékeztek rá, honnan jöttünk. Áthaladásunk egy-egy falun vagy­­ kisvároson azonban újabb próbatétel volt. Szegény gyere­kek, ahelyett, hogy az extraprofi­tot hajszoló nagytőkések rabigá­jában sínylődő, testükben-lelkük­­ben megnyomorított munkás- és paraszttömegeket láttak volna az utcán kizsákmányolt mivoltuk ellen tüntetni, csupa jól öltözött hölgyet és urat pillantottak meg, amint éppen bevásárlásaikat in­tézték, korzóztak, beszélgettek, söröztek, fagylaltoztak. Kiegyen­súlyozott arcvonásaik és degesz­re tömött kosaraik valamint cso­magtartóik már előrevetítették a szörnyű fellazulás drámai pilla­natát. Ami be is következett. Meg­éhezvén és megszomjazván meg­álltunk egy kisvárosi, út menti élelmiszerbolt előtt. A kölykök már akkor ráncolták a homloku­kat, amikor a parkolóban nem szétdobált zöldséges ládák közé kanyarodtunk, s a bolt ajtajához sem sártengeren át vezetett az út, ám a megdöbbentő pillanat akkor következett­­be, mikor zaj­talanul feltárult a fotocellás ajtó, s a kinti kánikulából beléptünk a kellemes hűvösbe. Kipróbált elvtársaknak, akik megfelelő elvi szilárdságra szert téve a napidíj védelméből már sokszor láttak szupermarketet belülről, mindez meg se kottyant volna, de a ham­vas lelkületű ifjakat készületlenül érte a tizennyolcféle kenyér, a huszonhatfajta csokoládé, a harmincöt különböző üdítő, a csillogó-villogó berendezés, a halk szavú és segítőkész eladók — a gazdagság és a jólét. Csak álltak, álltak, bámulták az égig érő polcokon sorakozó meg­testesült bőséget, s egyszer csak a tízéves Zsófia elvtársnő megszó­lalt: „Ez nem igazság." Szinte hallani lehetett, hogyan válik semmivé bennük a szocialista ne­velésügy sokévi áldozatos munká­ja, hogyan porlik el az eszmei­ideológiai szilárdság, s a három kis leendő kislistából hogyan lesz három potenciális fideszes. Egy légvár dőlt össze bennük. Csak tudnám,­ kinek a nyomá­sára. Weyer Béla ­ Eddig csak bajt hozott Mire jó az infláció? Felettébb kínosan érintette a magyar kormányt hogy az IMF felfüggesztette a készenléti hite­lek folyósítását, mert a vállalt kötelezettségeket a magyar fél nem teljesítette. Bár az egyezte­tő tárgyalások első szakasza si­kerrel járt messze vagyunk még attól, hogy a létfontosságú hitele­ket megkapjuk. A tárgyalások két fő pontja az a terület amely egyébként is nagy súllyal neheze­dik az országra: a költségvet­és és a fizetési mérleg hiányának mér­téke. Így például kevesebb mint fél év elteltével a költségvetési deficit az eredetileg tervezettnek a másfélszerese. Az IMF-fel való megállapodásban nincs ugyan ró­la szó, de fontos: az infláció is jóval túlhaladta már az egész év­re tervezett szintet Ha a rossz eredmények okait kutatjuk, világosan látható az ed­dig követett kilábalási gazda­ságpolitika csődje, s az, hogy teljesen más irányban és súly­pontokban kell keresni a megol­dást Egyoldalú érvelés A költségvetési deficitért nem a bevételek kívánatosnál alacso­nyabb, hanem a kiadások indo­koltnál magasabb szintje okolha­tó. A kiadások megugrása két domináns okban ragadható meg. Egyfelől még mindig magas a veszteséges tevékenységek támo­gatása, másfelől az infláció miatt igen erőteljesen megnövekedtek a költségvetés adósságszolgálati és kamatkiegészítési terhei. Utóbbi­nál a különös csak az, hogy az infláció gerjesztése központilag történik! Ennek indokaként álta­lában a következőt szokták fel­hozni : a két számjegyű inflációval hatásosan csökkenthető a lakos­sági fogyasztás, továbbá szükség van rá a szerkezetváltáshoz. A valóság azonban az, hogy ez az érvelés hamis és egyoldalú, rá­adásul a választott inflációger­jesztő megoldás egyálalán nem a szavakban kívánatosnak ítélt re­formok irányába visz. Sőt, ha az infláció hatásait más, a reformok­kal indokolt népnyúzó, állami „rablóharács” intézkedések ered­ményeivel összevetjük, nagyon is logikusnak tűnik, hogy éppen az ellenkező irányba haladunk. Először nézzük meg, miért ha­mis és egyoldalú az ekkora inflá­ció szükségességét hangoztató ér­velés. A lakossági fogyasztás csökkentését — már amennyiben és amilyen mértékben az szük­séges — más módon is meg lehet oldani, nem csak inflálással. Ez együtt járt volna a nominális ke­resetek csökkentésével, amire a jövedelemadó, a nyugdíjjárulék alkalmas. Természetesen ennek is komoly hátrányai lettek volna, itt azonban nem egy jó és egy rossz, hane­m két rossz közötti válasz­tásról lett volna szó. Az inflációs megoldás hirdetői azonban nem­csak a másik megoldás bemuta­tásától, de az infláció káros hatá­saitól is eltekintettek. Pedig ezek jelen helyzetünkben súlyosab­bak, mint gondolnánk. Miért fizetett a lakosság? Az infláció miatt nemcsak a lakosság jövedelmei értéktele­nednek el, hanem megtakarítá­sai is. Aki teheti, igyekszik ér­tékálló dolgokba fektetni a pén­zét: a kis megtakarítók felélik, elfogyasztják, a jelentősebb kere­setekkel rendelkezők ingatlanok­ba, autókba, más vagyontárgyak­ba menekítik forintjaikat. Ezzel nagyon nehézzé válik a lakossági megtakarítások bevonása a gaz­dasági életbe, amire pedig a mai tőkehiányos időben nagy szük­ség lenne. A gyorsuló áremelkedés viszo­nyai között egyre nehezebb min­denféle gazdasági kalkuláció, ezért csökken a vállalkozási kedv. A magas inflációs szint kikény­szeríti a forintleértékeléseket, ami újabb lökést ad az infláció­nak, miközben exportösztönző hatása valójában nincs is, mert termékeink a világpiacon nem magas árszintjük, hanem igen alacsony használati értékük miatt versenyképtelenek. Sántít az erős inflációt szorgal­mazó érvelés a szerkezetváltással kapcsolatban is. Ennek belátásá­ra elég utánanézni, hogy a szer­kezetváltást és az energiaracio­nalizálást sikeresen végrehajtó tőkés országokban a folyamat ide­je alatt milyen inflációs ráták vol­tak. A 80-as években — ha el is tekintünk a legutóbbi évektől, amikor a magyar gazdaságban már két számjegyű volt az ár­emelkedés , magasabbak voltak a mi inflációs mutatóink, mint jó néhány gazdasági szerkezetét si­keresen átalakító európai tőkés országban. Azokra ugyanis az volt a jellemző, hogy amennyire csak lehetett, alacsonyan tartották az inflációt, s legfeljebb 1­ 1 évre engedték 10 százalék fölé, akkor se sokkal. Természetesen ezért nagy árat fizettek: mindenütt igen magas a munkanélküliek aránya, még ma is. Általában azokban az országok­ban volt tartósan két számjegyű infláció, melyek a 73-as válságra késve reagáltak és/vagy speciá­lis körülmények befolyásolták mozgásterüket. Így például Nagy- Britannia — az északi-tengeri kő­olajlelőhelyek birtokában — el­­hozta a gazdaságpolitikai váltást, amelyet végül a 80-as évek elején nem kis nehézségek árán a tha­­tcherizmus hajtott végre. Ennél is lényegesebb azonban, hogy az infláció csak szükségsze­rű velejárója volt a szerkezetvál­tást, az alkalmazkodást segítő tudatos gazdaságpolitikának, és nem az infláció váltotta ki a szerkezetváltást Vagyis nincs szerkezetváltás bizonyos mértékű infláció nélkül, de az infláció nem feltétlenül jár együtt a szerkezet­­váltással. Az összefüggés nem ér­vényesül mindkét irányban. Úgy tűnik, amikor idehaza az inflá­ciógerjesztést a szerkezetváltás ürügyével szorgalmazták, erről a momentumról elfeledkeztek. Van még egy körülmény, amely a lehetőségek szerint antiinflációs politikát követel. Az adósság­visszafizetés, a szerkezetváltás ugyanis nem oldható meg úgy, hogy egyes gazdasági szektorok­ban a leépítések nyomán jelen­tős, átmeneti strukturális munka­nélküliség ne lépjen fel. (Feltéve, ha nem a román utat választjuk.) Az önhibájukon kívül hosszabb­­rövidebb ideig munka nélkül ma­radók ezt a mindenképpen meg­alázó helyzetet könnyebben vé­szelhetik át, ha a fogyasztói ár­emeléseket a kormányzat a lehe­tő legalacsonyabb szinten tartja. Fontos ez már csak azért is, mert a szerkezetváltással együtt nem­csak átképezni kell a felszabadu­ló munkaerőt, hanem jelentős ré­szüket területileg is mobilizálni, amelyet a hiányos infrastruktúra (lakás, közlekedés) egyébként is nehézzé tesz. Felmerül azonban a kérdés, ha eddig nem indult el a szerkezet­­váltás, akkor mit finanszírozott a lakosság a tavalyi és az idei két számjegyű inflációval? Az előzmények visszanyúlnak még 1987-re, amikor a Gratz­­kormány megalakult Az a kor­mány összetételében rendkívül heterogén volt az úgynevezett pozitív és negatív reformerek mellett a különböző lobbyk kép­viselői is helyet kaptak benne. Elképzeléseit diktatórikus mód­szerekkel igyekezett megvalósí­tani, azok azonban tükrözték a kormányban fennálló erős érdek­­ellentéteket, és egyik csoport sem tudta igazán maga mögé állítani sem a lakosságot sem a gazdaság szereplőinek többségét. Szocialista jó szándék Jól tükröződik mindez abban, ahogyan akkor a kormány elfo­gadtatta a közvéleménnyel és a parlamenttel az adó- és árrefor­mot, amelyek azonban csak a ret­­rográd gazdasági folyamatokat erősítették meg. Az 1988 elején kialakított termelői árszínvonal, az induló árak szintje és szerke­zete — párosulva a kormánynak a reform szempontjából visszás támogatási politikájával — a gazdasági csődágazatok helyzetét javította. Az 1987—88-as évben is folytatódott az az abszurd gaz­daságpolitika, mely már 1985—87 között is az ország általános egyensúlyi helyzetének vészes romlására a csődvállalatoknak nyújtott fokozódó költségvetési támogatással válaszolt — a gaz­dasági feltételek szigorítása he­lyett. Mindezek következtében a kor­mány az általa elindított „refor­mokkal” és a hozzájuk kapcsolt két számjegyű inflációval még mélyebbre vitte az országot a vál­ságba, s ezáltal a lakosság hiába­való és értelmetlen áldozatokat hozott az elmúlt években. Gya­nítható, nem ez volt annak a kormánynak a szándéka. De hát pokolba vezető út is csupa szocia­lista jó szándékkal van kikövez­ve ... Ez a jó szándék ráadásul a megemelt betéti kamatok és a mesterségesen alacsonyan tar­tott lakásépítési hitelkamatok különbségét átvállalva a költség­­vetést akkora összeggel terheli meg, amely múlt évi deficitjének a kétszeresét teszi ki. Holott, ha csak mondjuk 9 százalékra leszo­rítanánk az inflációt, a kamatté­rítési kiadások 40 milliárdról máris 14 miliárdra csökkenné­nek. Fentiekből következik az is,­­hogy Németh Miklós kormányá­nak gazdasági irányvonal terén is el kell határolódnia elődje po­litikájától és eklektikus „reform­­rögtönzéseitől". Sok figyelemre méltó gondolatot megfogalmaz­tak a szakértők, melyeket sajnos ritkán fogadnak meg a politiku­sok. Az új út sikerét eldöntheti, hogy meg tudja-e törni a kor­mány a nagyvállalati és ágazati lobbyk, érdekoligarchiák súlyát, hatalmát Ehhez szükség van ar­ra, hogy a lakosság tömegeit ma­ga mellé tudja állítani, az pedig nem fog menni antiinflációs po­litika nélkül. Az infláció szem­pontjából aktuális kérdés a ter­vezett adócsökkentés mértéke is. Erdős Tibor mutatott rá a júniu­si Közgazdasági Szemlében, hogy a tervezett mérsékeltebb adó­­csökkentés nagyobb inflációval­­jár, mint a merészebb adócsök­kentés. Ez utóbbi lépés a gazdál­kodó szervezetek között is kedve­zőbb fogadtatásra találna, s újabb tömegeket állíthatna maga mellé a kormány. Budai János

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék