Magyar Nemzet, 1989. október (52. évfolyam, 231-256. szám)

1989-10-13 / 241. szám

s Nekünk törik az utat? Tudom, hogy tárcához hozzá­szólni oktalanság, ezúttal — Szakonyi Károlyna­k a lapban megjelent írása késztet rá — mégis erre vetemedtem. Az utazási iroda hirdetésére, amelynek olvastán az író tollat fogott, én is, mint bizonyára még nagyon sokan, felfigyeltem, pontosabban felrántottam a szemöldökömet. Kinek lehet ma nélkülözhető negyedmilliója ar­ra, hogy az Afrika keleti part­jainál fekvő Seychelle-szige­­tekre utazzék, s ott­­két hetet el­­töltsön boldog gondtalanságban. Üvegfenekű csónakban ringatóz­zék az óceán habjain, s dús idomú bennszülött lányok tán­cában gyönyörködjék? Persze, hogy erre gondoltam én is azon­nal; ha úgy tetszik, bennem is azok a bizonyos „rossz beidegző­dések” kezdtek el először mun­kálni. De utána elszégyelltem és rendre intettem magam; csak semmi füstölgés és doho­­gás, hiszen a vállalkozások ko­rát éljük, s a vállalkozók szert tehetnek olyan magas jövedel­mekre, amelyekből gyerekjáték egy ilyen luxusüdülés árát fe­dezni. Azaz, ha elfogadjuk a piacgazdaság törvényeit, nem üthetjük bele az orrunkat abba, hogy ki mire költi el tisztessé­ges úton megkeresett százezre­it. Feltéve, ha csakugyan tisztes­séges úton kereste meg azo­kat ... « A kérdés csak az, hogy való­ban ilyen magától értetődőnek veszi-e mindezt azoknak egy jó része, akiknek az elmúlt har­minc-negyven évben alakult ki a gondolkodásmódjuk és világnéze­tük, s akikre — bármennyire ta­gadják is most némelyek közü­lük — nem volt minden hatás nélkül az uralkodó hivatalos ideológia és a szocializmus üdvtana, vagy inkább annak fel­vizezett propagandája. Ők ugyanis, egy ilyen hirdetés lát­tán, még nem tudnak szemreb­benés nélkül továbblapozni az újságban. Ők még meghökken­nek, mert óhatatlanul a napi megélhetési gondokkal küszkö­dő honfitársaik tolakszanak lelki szemeik elé, s párhuzamot vonnak köztük és a Seychelle­szigetekre utazók között. Bizony, milyen értetlenek, ilyen helyte­len összehasonlításokra ragad­tatják magukat. Hiába: nem tudnak egy csapásra megszaba­dulni „rossz beidegződéseiktől" és „előítéleteiktől". Vagy talán elemi igazságérzetüktől ? De csak magukra vessenek, ha fennakadnak még a növekvő jö­vedelem- és életmódbeli különb­ségeken, s képtelenek első hal­lásra megemészteni a közgazdá­szok észérveit, meggyőző okfej­téseit. Tévedés ne essék, Szakonyi Károllyal és másokkal egyetért­ve általában helyeslik, hogy a társadalomnak többet nyújtók, nagyobb hasznot hajtók többet is kapjanak. Csakhogy ennek az unalomig ismételgetett elvnek az érvényesülése még korántsem mondható általánosnak. Épp ezért nem tudnak azonnal napi­rendre térni az ilyen társasuta­zások és egyéb luxuskiadások felett, s fogja el őket némi gya­nakvás ... Különösen, hogy ese­tünkben nem egy „közönsége­sen", hanem egy különlegesen drága társasutazásról van szó, amelyre — legalábbis a köznapi logika szerint — olyanok jelent­kezhetnek, akik­­már bejárták a fél földgolyót. Azt tudniillik ne­hezen tudnák elképzelni, hogy ha valakinek rendelkezésére áll negyedmillió kemény magyar forint, s még nem látta New Yorkot, Tokiót vagy Rio de Ja­­neirót, éppen a köztudatban nemigen jelen levő Seychelle­­szigetekre indul el. Ha mégis ezt teszi, az merő egyéni szeszély­ként, merő hivalkodásként íté­lendő meg, s ez még nálunk jó­val gazdagabb országokban is ingerli az embereket. Tárcája végén azt írja a szer­ző, hogy a vállalkozók, a maguk és egyszersmind az ország va­gyonát gyarapítva, voltaképp ne­künk törik az utat a Paradi­csom felé. Helytálló gondolat, de a Seychelle-szigetekre uta­zók talán mégsem sorolhatók a többieket fejhosszal megelőző, akadályt nem ismerő utat törők­­közé... Ábrán László tanulói általában több időt for­dítottak a latin lecke megtanulá­sára délutánonként, mint a többi tantárgyra együttvéve... Ne fe­ledjük ,efféle emlékeinket­ a la­tin volt az iskola első számú „mumusa”. Egészen idáig akarunk „visszarendeződni", mert" vulgá­ris napi politikai indulatok dúl­­nak-fortyognak bennünk? Csak ilyen, a tudománytól idegen in­dulat teszi egyáltalán érthetővé az efféle, a közvéleményt károsan befolyásoló kijelentéseket a sajtói­ban : „A siralmas helyzet, mely közép- és felsőoktatásunkat jel­lemzi, a latin nyelv nem isme­rete miatt vak­.” Ne terjesszünk tetszetős, de vitatható „igazságo­kat”. Ilyeneket: „A latin a ma­gyar irodalom része, nélküle a magyar irodalmat nem lehet meg­érteni.” Vagy: „A latin tanulása megkönnyíti más nyelv, még a sémi nyelvek tanítását-tanulását is.” Vagy: „A latin a legalkalma­sabb a logikus gondolkodás fej­lesztésére.” Bármilyen nyelvet ta­nulunk, az könnyíti a következő nyelv tanulását, tehát így is mondhatjuk: „tanuljunk fran­ciául, azzal megkönnyítjük a la­tin tanulását” ... S végül: Minden tantárgy tanítása-tanulása fejlesz­ti a logikus gondolkodást, ha jól, logikusan tanítják; ha nem, akkor a latin sem ... Minden­ nyelv tanulásához alapozó nyelvnek ajánlják a latint. Alapozó nyelv ne egy „nehéz” nyelv legyen Ne a nehezebbtől haladjunk a köny­­nyebb felé, hanem fordítva. Ezt a sorrendet ajánlja Comenius, Apá­czai és minden, a pedagógia tör­ténetében számon tartott pedagó­gus. S ez a helyes! Ha tehát „ala­pozó nyelvet” ajánlunk, ami na­gyon helyes, ha az maga is hasz­nálható a nemzetközi életben, ha tanulása valóban könnyű, min­denki számára könnyű, azok szá­mára is, akiknek nincs jó nyelv­érzékük ... Ilyen nyelv csak egy van: az eszperantó. Ennek kötele­ző tanítása világszerte, nemcsak a nyelvtanítás ügyét szolgálná, hanem a sok frázissal puffogtatott béke ügyét is, a népek barátságá­nak ügyét is . . Vincze László ny. egyetemi tanár Nyelvtanításról — nyelvtanulásról A vita — mint ismeretes — kb. 100 éve folyik a fő kérdés körül­ grammatizáló avagy beszéltető (direkt) módszerrel tanítsuk-e az idegen nyelveket. E fő kérdésen belül különös hangsúllyal merül(t) fel időről időre a latin nyelv taní­tásának kérdése: „tanítsuk, ne tanítsuk"? A vita akkor is folyik,­­ amikor már értelmetlenné válik, amikor u­gyan­is Klebelsberg meg­szervezi a latin nélküli középisko­lát, és ezzel lehetővé teszi, hogy a gyerekek, illetve a szülők dönt­senek, választhassanak a klasz­­szikus és a modern nyelv(ek) ta­­nítása-tanulása tekintetében ... A nyelvtanítás módszertani problémája napjainkban vitatott A latin nyelv tanításában csak­nem általánosan érvényesül a grammatizáló módszer, míg az élő nyelvek tanítására — a századfor­duló után — egyre inkább a ,,di­rekt módszert" kezdik alkalmaz­ni. A tapasztalat azt mutatja, hogy gyerekek tanításában ez a helyes, míg a felnőttek esetében a gram­matizáló módszer a megfelelőbb. A direkt módszer hívei gyermek­lélektani szempontokra hivatkoz­nak: a gyerek beszélje az idegen nyelvet, s ha már — akármilyen szűk keretek között is — beszéli, akkor következzék a beszélt nyel­vi anyag nyelvtani elemzése, a grammatizálás. Így történik ez az anyanyelv tanulásakor is. Helyes tehát az a törekvés, hogy az ide­gen nyelvet minél korábban kell a gyereknek felkínálni, lehetőleg már óvodás fokon ... Semmivel sem beszélik ugyanis rosszabbul magyar anyanyelvüket azok a gyerekek, akik egy idegen nyel­ven is beszélnek már, amikor is­kolába kerülnek, mint azok, akik egynyelvűek. A gyerek beszédé­nek színvonalát az határozza meg, hogy beszédes vagy szófukar kör­nyezetből jön-e az iskolába, a fel­nőttét pedig az a műveltségi anyag, amelyet mindennapi éle­tében megszerzett... Az idegen nyelvek tanítása kö­rüli vitákban egyetlen kérdésben értettek egyet a vitatkozók: „az idegen nyelvek tanítása ered­ménytelen". Ebből egyesek­ arra következtettek, hogy az iskolában nem lehet egy idegen nyelvet el­sajátítani. A gyakorlat ezt az ál­láspontot igazolni látszik, még­sem igaz. Tantervi-tankönyvi­­módszertani kérdésekről van itt szó. Helytelen tantervi követel­mény szerint, rossz tankönyvből, megfelelő módszerek, módszerta­­lani fogások nélkül nem lehet eredményesen tanítani semmilyen tantárgyat, az idegen nyelveket különösen nem ... Ma ott tartunk, hogy a tanárok többségében fel sem merül a módszer igénye, ami a tanárképzés hiányaira utal... Közhely a pedagógiában: „meg kell­­ teremteni az eredményes nyelvtanítás előfeltételeit" (tárgyi, személyi feltételeit)! Amíg zűrzavaros „elvi" állás­pontok uralkodnak a nyelvtaní­tás gyakorlata körül, még a szak­emberek között is, addig nem le­het szó eredményes nyelvoktatás­ról országos méretekben. Idevo­­natkozóan a következőkben kelle­ne azonos véleményre jutniuk, legalább a szakembereknek: A latin nyelv tanítását — módszer­tani szempontból — másképpen kell kezelni, mint az élőnyelve­két. Aki a latin nyelv felől köze­ledik az élőnyelvek tanításához, az eleve a grammatizáló módszer mellett foglal állást, ami gyere­kek esetében helytelen. Egyéb­ként, természetesen, ugyanúgy kell megteremteni a latintanulás lehetőségét, mint bármelyik más nyelvét. Tanuljon latint mindenki, aki akar, de a latin hegemóniáját erőltetni a (nyelvi) tantárgyak kö­zött teljesen értelmetlen: helyte­len mindenkit arra kényszeríteni, hogy latint tanuljon. Ezt már Kle­ ,­belsberg Kunó is felismerte, pe­­­dig ő igazán lelkesedett a latin nyelvért, sőt a görögért is ... Még azt sem mondanám: „Mindenki tanuljon latint, akinek szüksége lesz rá!” Az orvosokat, jogászokat, említik ebből a szempontból. Azért nem érdemes éveken át ta­nulni a latint, hogy egy receptet fel tudjon írni az orvos­ a jog­­­gásznak, hogy egy-egy jogi ter­minus technicusszal élni tudjon. Ezt is Klebersberg mondta ki elő­ször... A latint az tanulja csak, aki a latin irodalmat — egy nép, egy nyelv irodalmát — úgy akar­ja olvasni, mint bármely más nép irodalmát. Ez méltó célkitűzés egy nyelv tanítása elé! Annyi latint, amennyi a­ receptíráshoz kell, egy félév, egy év alatt egy tanfolya­mon az egyetemen meg lehet ta­nítani , praktikusabban, célirányo­sabban, mint az iskolában évek alatt kényszeredetten tanuló gye­rekeknek. Még egy kis görög— latin nyelvtörténetet is be lehet építeni ebbe a tanfolyamba, ami­re a középiskolában éveken át, heti 6—8 órában tanítva a nyel­vet, nem volt idő, mert a nyelv, a nép „szellemébe” kellett elme­rülniük a tanulóknak. Ez volt a tantervi célkitűzés ... El is merül­tek, annyira, hogy nyolc év alatt oda jutottak, hogy egy-egy osz­tályban 30 tanuló közül 2—3 meg tudta csinálni érettségin a primi­tív szöveg fordítását — a többi puskázott... Pedig, korabeli fel­mérések szerint a gimnáziumok Szeptember 22-i számunk hírt­­ adott arról, hogy Magyarorszá­gon tartotta meg soros vezetősé­gi ülését a Nevelő Otthonok Nem­zetközi Szövetsége (FIDE), az ENSZ egyetlen olyan konzultatív státusú szervezete, amelyik nem­zetközi szinten képviseli a vérsze­rinti családjukon kívül nevelkedő gyermekek érdekeit. Magyarországon — és ez egy figyelmeztető, fontos adat — több mint kétszázezer hátrányos és ve­szélyeztetett helyzetű gyermeket tartanak számon. Közülük 30 000 él családon kívül, azaz nevelő­­otthonokban, nevelő családokban és intézetekben. Az ő sorsuk, — amíg intézményen belül vannak — úgy ahogy megoldott. De jobb is lehetne — ezért fontos, hogy hazánk belépett a Nevelő Ottho­nok Nemzetközi Szövetségébe­, a FIDE-be és itthon megalakította a magyar tagozatot. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ezentúl rendsze­res tájékoztatást kapnak lefordí­tott cikkekből, tanulmányokból, kötetekből a gyermekvédők, a 21 tagországban kipróbált új kezde­ményezésekről éppúgy, mint személyes tapasztalatcsere útján. Persze a­hogyan továbbra, azaz arra, hogy mi lesz ezekkel a gye­rekekkel 18 éves koruk után, hol fognak lakni, élni, dolgozni, a választ nem a FIDE adhatja meg, hanem a társadalom. A mi ese­tünkben egy olyan társadalom, amely éppen gazdasági gondok­kal küzd, néha a szakadék szélén táncolva. Ám, amint a FIDE 1986- os malmöi nyilatkozata fogalmaz­ta meg a kormányokhoz intézett üzenetben, semmiféle gazdasági krízis nemi indokolhatja, hogy egy társadalom megfeledkezzék leggyengébb, legvédtelenebb tag­jairól. Ezért hirdetett meg a FIDE magyarországi egyesülete egy alapítványt, amihez csatlakozni lehet jogi és magánszemélynek egyaránt, hogy enyhítsenek a gondján annak a 30 000 intéz­ményben nevelt és onnan kikerü­lő fiatalnak. (A hazai egyesület címe: Nevelő Otthonok Magyar­­országi Egyesülete, 1032. Budapest Zápor u. 50. Tel.: 188-7104; csekk­számlaszám: OTP 739 655 260 739). A HÁTTÉR Lap- és Könyvkiadó Kft., mint nyereségérdekelt vál­lalkozás természetesen nem te­kintheti fő feladatának a jelen­leg egyetlen szakmai folyóirat, a Gyermek- és Ifjúságvédelem tá­mogatását, hiszen évi közel egy­millió forintot nem tud dotáció­ként fizetni. A kiadó két év alatt összesen 450 000 forint támoga­tást kapott a Szociális és Egész­ségügyi Minisztériumtól, szemben az immár két évre számított két­milliós költséggel. A szeptember 22-i cikk megje­lenése óta szóban újabb ígérvény érkezett, hogy a kiadó ez évben is megkapja a félmilliós támogatást, amely legalább a­­költségek felét fedezi. A mind ez ideig elmaradt támogatás ellenére a folyóirat 1989-ben is mindvégig folyamato­san napvilágot látott, és a kiadó nemcsak e folyóirat megjelenteté­sével támogatta és támogatja a most megalakult FIDE magyar szervezetét. A sajtótájékoztató szervezését, a röplapok nyomta­tását, postázását pedagógiai szer-,­kesztőségünk munkatársai éppúgy feladatuknak tekintették, mint a Gyermek- és Ifjúságvédelem című folyóirat szerkesztését és megje­lentetését. (Jómagam ebben a ma­gyar egyesület tagjaként vállal­tam e sajtótevékenységet.­ Mindezt azért tartottam fontos­nak, ismételten, immáron kibővít­ve új információkkal leírni, mert nem szabad, hogy a gyermekvé­delemnek ez a területe, amely amúgy is halmozott gondokkal küzd egy gazdasági krízis idején, színfalak mögötti viták és sértő­dések terepe legyen. Olyan vitá­ké, amelyek arról szólnak: ki, mennyit tett, és ki tett többet! Magyart Beck Anna Még egyszer arról, hogy mit kíván a FIDE Magyar Nemzet Béreljen pártvagyont „Vitatkozni, csak korrekt módon .. címmel reagált észrevételeimre a Ma­gyar Nemzetben, a IV. kerületi MSZMP-titkár, Vajda Pál. S mert vitánk lényege a „pártvagyon” átmentése, meggyőződésem, hogy többről van szó, mint egy helyi ágy­ról. A kerületi titkár az első titkár­ral folytatott személyes megbeszélé­semre hivatkozik, mondván, hogy fő­nöke szólt azokról a törekvésekről, amelyekkel a „kihasználatlan párt­­helyiségeket” az ott élő emberek, la­kóközösségek demokratikus közéleté­nek, művelődésének szolgálatába kí­vánják állítani. Az első titkár java­solta továbbá annak megvizsgálását, hogy az általuk használt Tito u. io. szám alatti pártkörzeti helyiség alkal­mas-e egészségügyi célokra, mert ha igen, akkor annak átadásával — az új orvosi rendelő megépítéséig — eny­hítenek a gondokon ... Vajon Vajda Pál miért hivatkozik olyan négyszem­közti beszélgetésre, amelyen nem vett részt? Amely után végül is nem tör­tént igazándiból semmi, ha tetszik, a szó elszállt.. . Az persze az én hibám volt, hogy bementem a párnás­­ MSZMP-ajtók mögé. Ám azt gondolom, hogy nem a mi vitánkra kiváncsi az újpesti lakos­ság. Nekik csak az a fontos, hogy legyen orvosi rendelő, márpedig a Tito utca 10. szám alatt lévő párthe­lyiség alkalmatlan még ideiglenes or­vosi rendelőnek is. Az pedig biztosnak látszik, hogy miért nem akarja a he­lyi MSZMP a párt vagyonát szétoszta­ni és így enyhíteni a kerület egész­ségügy és oktatási gondjait. Ugyanis a IV. kerületi tanács 26 ezer forint bérleti díjat fizet a kerületben lévő hét darab párthelyiségért. A szerző­dést 1989. áprilisában kötötték, de a biztonság kedvéért 1989. januárjától — visszamenőleg! Megemlíthetem a gödöllői MSZMP- titkár példáját, aki a párthelyiségek közül egyet az oktatás szorító gond­jainak enyhítésére ingyen, és bér­mentve bocsátott a város rendelke­zésére. Újpesten ennek a fordítottját tették, inkább bérbe adták az amúgy is szűk pénzügyi kerettel gazdálkodó IV. kerületi tanácsnak. • Beke Sámuel IV. ker. tanácstag 6. választókörzet Péntek, 1989. október 13. Kennedy magyar aktualitása Innen messziről úgy tűnik, hogy szép hazánkban rohannak az ese­mények, de sajnos, kissé körbe­­karikába. A gazdasági, politikai és morális csődből, ahova az or­szágot bölcs kommunista vezetése vitte az elmúlt négy évtized so­rán, most kifelé kellene vinnie. Azonban az érzelmek föllángol­tak, a sajtó szabadon ír és beszél, az elfojtott keservek felszabadul­tak. Természetes, hogy a múlt bű­neiben való vájkálás a társada­lom intellektuális rétegének a központi témája. Ez természetes és szükséges. A múlt ugyanis ar­ról beszél, hogy hogyan nem kell egy országot vezetni. A gyűlölet sajnos nagyobb fe­lezési idejű sugárzás, mint a sze­reteté. Mégis, a kereszténység, amelynek az utóbbi az alapja, megélt kétezer évet, míg a másik, amelynek az alapja a gyűlölet, roskadozóban van szinte az egész világon. Az érzelmek hazánkban is le fognak csillapodni. Egy idő után mindenki megunja a sebek­ben való vájkálást. Erre­­u­tal a Csoóri Sándor vezette nyolc ve­zető értelmiségi felhívása a Ma­gyar Nemzet augusztus 12-i szá­mában, Lengyel László Tánc­rend című írása az augusztus 26-i számban, és más megnyilatkozá­sok is. Hogy ez bekövetkezzék, ab­ban a Történelmi Igazságtétel Bi­zottsága és más hason­ló célú in­tézmények is sokat segíthetnek. A kormánynak is sokat kell tennie, hogy a sok igazságtalanság leg­alább enyhüljön. A június 16-i ün­nepség volt az első nagy lépés afelé, hogy az ártatlanul kivég­­­­zettek emléke előtt a nemzet fe­jet hajthasson. Azonban még hát­ravan a sokezer politikai fogoly és kitelepített ügyében a név sze­rinti bocsánatkérés jellegű kor­mányközlemény. Ugyanis nem elég az, ha ezeket az ügyeket köz­ben részben megsemmisítették és a határozatot „Titkos levéltárba" helyezték, mint tették például a Kővágó József és bűntársai és va­lószínűleg több más, hasonló konstrukciós­­per esetében. A sze­rencsétlen volt vádlottaknak, akik­nek az életéből hosszú éveket el­loptak és ezáltal tönkretették őket, legalább egy bocsánatkérés­sel tartozik az államrend, amely a jogutódja annak, amelyik elkö­vette, a borzalmas igazságtalansá­got. Isten malmai azonban, különö­sen a politikában, néha igen las­san őrölnek. Erre időt kell ad­ni. A visszavonulásban lévő kom­munista párt vezetői is érzik már, hogy mindennek meg kell len­ni. Sajnos ezzel csak a sokszor meggyalázott erkölcsi mezőny tisztul és talán ezáltal a politikai atmoszféra is javul, azonban a gazdasági helyzet, ettől függetle­nül rohan tovább lefelé. Az erkölcsi fertőből való kimá­szás szükségképpen bizonyos mér­tékű zűrzavart hoz magával, de tisztítja az atmoszférát. Az alap­vető gond,­­­ amit az ország jö­vője jelent­­, azonban megma­rad. Erre kell a társadalomnak megoldást találni. Ez az uralkodó pártnak éppúgy érdeke, mint az ellenzéknek. A politikában részt nem vevő, bizalmatlan, óvatos tö­megeknek is magukhoz kellene térni és résztvenni a jövő formá­lásában. ... Mindez szép, de a nagy kérdés az, hogy hogyan? Miután otthon igen sok okos és tehetséges ember él és vesz részt az új élet formálásában, illetlen lenne innen, sokezer mérföld tá­­­volságból egy emigránsnak taná­csot adni. Azonban mi, emigrán­sok, is éppúgy aggódunk, analizá­lunk és fontolgatunk különböző alternatívákat, mint az otthon élő magyarok. A szívünk velük dobog, és az agyunk otthon kalandozik. Amikor a korábban hivatkozott cikkeket olvastam, elszorult a szí­vem. Magam is így érzek. Emlé­kezetemben, hirtelen felbukkant az a történelmi epizód, amikor itt Amerikában, John F. Kennedy, az új fiatal, dinamikus elnök, székfoglaló beszédét tartotta. Ne­ki, mint mindnyájan tudjuk, de ritkán jut eszünkbe, az volt a mottója hogy „Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted az ország, hanem azt, hogy te mit tehetsz az országodért.” Úgy vélem, hogy ha otthon is, mindenki feltenné magának ezt a kérdést, akkor valami pozitív váltaná föl a negatívumot, amibe belesodródtunk. A nemzet maga nyomná a még mindig minden­ható pártot,­ az ellenzéket és a kö­ ,­zömbösöket is arra, hogy a józan cselekvés felé meneteljenek, olyan országúton, amely teli van önmér­séklettel, kis örömökkel és néha nagy bánatokkal, szürke tettek­kel, amiért kevés a taps, de eset­leg több lesz a kenyér. Ez a de­mokrácia felé vezető út, amely­nek végső célja: Több kenyér a népnek, és több kenyér az ország­nak. Kővágó József Budapest 1945-ös kisgazdapárti polgármestere Mi ellen áll? Elnézést kérek, hogy egy ko­rábbi Magyar Nemzet-beli cik-­ kemre utalok (Nem lép(het)ek be — 1989. március 18.), de egy friss tény akkori gondolatme­netem folytatására késztet. Ak­kori dolgozatomban egyebek közt azért elégedetlenkedtem a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségével, mert 1. nem hi­szem, hogy minden antifasiszta vagy volt üldözött egyúttal el­lenálló is volt, holott most ezt kívánják egybemosni; 2. túl sok embert „neveztek ki” utólag el­­lenállónak meg antifasisztának, amivel a szervezet­­hitelessége a nullára csökkent; 3. mert még most is (’89 márciusában) ügyet­lenül bevallották: tagságuk bő­vítéséhez az MSZMP Politikai Bizottságának (s nem a saját tag­ságuk) állásfoglalását kérik. Nyíltabban nem vallhatta vol­na meg egy szervezet magáról, hogy egyik alárendelt leányvál­lalata csupán az MSZMP-nek. Mégis sikerült­­bejátszania magát a politikai kerekasztal-tárgyalá­sokra, mint a harmadik oldal egyik képviselője. Erről azonnal az jutott eszembe, hogy amikor '45-ben megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete és a Szov­jetunió sikereinek, a tekintélyé­nek zenitjén állt, Moszkvának sikerült­­kierőszakolnia, hogy Ukrajna és Belorusszia önálló, saját szavazati jogú tagállama lehessen az ENSZ-nek. Ilyen alapon ,,harmadi­k” oldal a Mün­­nich Ferenc Társaság, meg a Ma­gyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége. Az „és" korábban hiányzott a nevükből, meglehet, fent idézett Magyar Nemzet-beli cikkem nyomán vették fel ezt a kötőszót, minthogy kifogásoltam a két fogalom egybemosását. Ha ez a szövetség hű lenne nevéhez, akkor aligha lenne szükség — például — Bajcsy- Zsilinszky Endre Társaságra, hi­szen a legnagyobb magyar ellen­álló kultuszát méltóképpen és mindenkit megelőzően éppen a MEASZ-nak kellene ápolnia. De hát nálunk mindig is az a gya­korlat járta, hogy ellenálló az, akit mi kinevezünk annak, fő, hogy jó elvtárs, a mi kutyánk kölyke legyen sok, november kással, ávóssal És feltehetően 4-e utáni pufaj­­is gyarapították tagságukat, hiszen ők olyan vi­téz ellenállók voltak a népfelke­léssel szemben — csak éppen azt a pár napot várták ki, amíg a szovjetek megtisztították és ve­­szélytelenítették számukra a te­repet. A szövetség legújabb felhívása, amely az Országos Sajtószolgá­lat útján szeptember 29-én a Magyar Nemzetben is megjelent, élesen tiltakozik az ellen, hogy október 23-a nemzeti ünnep le­gyen! Teszik ezt azon az alapon, hogy, úgymond, elsődleges fel­adatuknak tekintik a nemzeti összefogást. Egyáltalán nem tűnik fel nekik, hogy nagyobb nemzeti összefogás talán soha nem volt még ebben az ország-­­­ban, mint október 23-án és az azt követő napokban. Még kevésbé érdekli őket, hogy nemcsak antifasiszták, de ellenállók vtíltak — mégpedig igaziak, a náci­ fasizmus uralma idején —, hogy csak a saját szakmámbelieket, újságírókat soroljak: Haraszti Sándor, Lo­­sonczy Géza, Vásárhelyi Mik­lós, Fezekas György, Fekete Sán­dor, Boldizsár Iván, Czimer József, s még folytathatnám hosszan. T­ök valamennyien for­radalomnak és szabadságharc­nak (is) nevezték az október 23-i népfelkelést, hajdani anti­fasiszta küzdelmeik egyenes folytatásának tartották. Közü­lük tehát azok, akik még élnek, éppen antifasiszta és ellenálló mivoltukban (is) egyetértenek (a már meghaltak vagy meggyil­koltak pedig egyetértenének) az­zal, hogy október 23-a nemzeti ünnep legyen. A Magyar Ellenállók és Anti­fasiszták Szövetségének nyilat­kozata ezzel homlokegyenest szembeszáll, és így ismét kétsé­gessé teszi, van-e tartalmi köze az ellenálláshoz és az antifasiz­­mushoz. Aligha véletlen, hogy olyan igazi ellenállók, mint pél­dául Vásárhelyi Miklós vagy Fekete Sándor, nem is tagjai ennek a szövetségnek. Barabás Tamás

Next