Magyar Nemzet, 1989. október (52. évfolyam, 231-256. szám)
1989-10-13 / 241. szám
s Nekünk törik az utat? Tudom, hogy tárcához hozzászólni oktalanság, ezúttal — Szakonyi Károlynak a lapban megjelent írása késztet rá — mégis erre vetemedtem. Az utazási iroda hirdetésére, amelynek olvastán az író tollat fogott, én is, mint bizonyára még nagyon sokan, felfigyeltem, pontosabban felrántottam a szemöldökömet. Kinek lehet ma nélkülözhető negyedmilliója arra, hogy az Afrika keleti partjainál fekvő Seychelle-szigetekre utazzék, s ottkét hetet eltöltsön boldog gondtalanságban. Üvegfenekű csónakban ringatózzék az óceán habjain, s dús idomú bennszülött lányok táncában gyönyörködjék? Persze, hogy erre gondoltam én is azonnal; ha úgy tetszik, bennem is azok a bizonyos „rossz beidegződések” kezdtek el először munkálni. De utána elszégyelltem és rendre intettem magam; csak semmi füstölgés és dohogás, hiszen a vállalkozások korát éljük, s a vállalkozók szert tehetnek olyan magas jövedelmekre, amelyekből gyerekjáték egy ilyen luxusüdülés árát fedezni. Azaz, ha elfogadjuk a piacgazdaság törvényeit, nem üthetjük bele az orrunkat abba, hogy ki mire költi el tisztességes úton megkeresett százezreit. Feltéve, ha csakugyan tisztességes úton kereste meg azokat ... « A kérdés csak az, hogy valóban ilyen magától értetődőnek veszi-e mindezt azoknak egy jó része, akiknek az elmúlt harminc-negyven évben alakult ki a gondolkodásmódjuk és világnézetük, s akikre — bármennyire tagadják is most némelyek közülük — nem volt minden hatás nélkül az uralkodó hivatalos ideológia és a szocializmus üdvtana, vagy inkább annak felvizezett propagandája. Ők ugyanis, egy ilyen hirdetés láttán, még nem tudnak szemrebbenés nélkül továbblapozni az újságban. Ők még meghökkennek, mert óhatatlanul a napi megélhetési gondokkal küszködő honfitársaik tolakszanak lelki szemeik elé, s párhuzamot vonnak köztük és a Seychelleszigetekre utazók között. Bizony, milyen értetlenek, ilyen helytelen összehasonlításokra ragadtatják magukat. Hiába: nem tudnak egy csapásra megszabadulni „rossz beidegződéseiktől" és „előítéleteiktől". Vagy talán elemi igazságérzetüktől ? De csak magukra vessenek, ha fennakadnak még a növekvő jövedelem- és életmódbeli különbségeken, s képtelenek első hallásra megemészteni a közgazdászok észérveit, meggyőző okfejtéseit. Tévedés ne essék, Szakonyi Károllyal és másokkal egyetértve általában helyeslik, hogy a társadalomnak többet nyújtók, nagyobb hasznot hajtók többet is kapjanak. Csakhogy ennek az unalomig ismételgetett elvnek az érvényesülése még korántsem mondható általánosnak. Épp ezért nem tudnak azonnal napirendre térni az ilyen társasutazások és egyéb luxuskiadások felett, s fogja el őket némi gyanakvás ... Különösen, hogy esetünkben nem egy „közönségesen", hanem egy különlegesen drága társasutazásról van szó, amelyre — legalábbis a köznapi logika szerint — olyanok jelentkezhetnek, akikmár bejárták a fél földgolyót. Azt tudniillik nehezen tudnák elképzelni, hogy ha valakinek rendelkezésére áll negyedmillió kemény magyar forint, s még nem látta New Yorkot, Tokiót vagy Rio de Janeirót, éppen a köztudatban nemigen jelen levő Seychelleszigetekre indul el. Ha mégis ezt teszi, az merő egyéni szeszélyként, merő hivalkodásként ítélendő meg, s ez még nálunk jóval gazdagabb országokban is ingerli az embereket. Tárcája végén azt írja a szerző, hogy a vállalkozók, a maguk és egyszersmind az ország vagyonát gyarapítva, voltaképp nekünk törik az utat a Paradicsom felé. Helytálló gondolat, de a Seychelle-szigetekre utazók talán mégsem sorolhatók a többieket fejhosszal megelőző, akadályt nem ismerő utat törőkközé... Ábrán László tanulói általában több időt fordítottak a latin lecke megtanulására délutánonként, mint a többi tantárgyra együttvéve... Ne feledjük ,efféle emlékeinket a latin volt az iskola első számú „mumusa”. Egészen idáig akarunk „visszarendeződni", mert" vulgáris napi politikai indulatok dúlnak-fortyognak bennünk? Csak ilyen, a tudománytól idegen indulat teszi egyáltalán érthetővé az efféle, a közvéleményt károsan befolyásoló kijelentéseket a sajtóiban : „A siralmas helyzet, mely közép- és felsőoktatásunkat jellemzi, a latin nyelv nem ismerete miatt vak.” Ne terjesszünk tetszetős, de vitatható „igazságokat”. Ilyeneket: „A latin a magyar irodalom része, nélküle a magyar irodalmat nem lehet megérteni.” Vagy: „A latin tanulása megkönnyíti más nyelv, még a sémi nyelvek tanítását-tanulását is.” Vagy: „A latin a legalkalmasabb a logikus gondolkodás fejlesztésére.” Bármilyen nyelvet tanulunk, az könnyíti a következő nyelv tanulását, tehát így is mondhatjuk: „tanuljunk franciául, azzal megkönnyítjük a latin tanulását” ... S végül: Minden tantárgy tanítása-tanulása fejleszti a logikus gondolkodást, ha jól, logikusan tanítják; ha nem, akkor a latin sem ... Minden nyelv tanulásához alapozó nyelvnek ajánlják a latint. Alapozó nyelv ne egy „nehéz” nyelv legyen Ne a nehezebbtől haladjunk a könynyebb felé, hanem fordítva. Ezt a sorrendet ajánlja Comenius, Apáczai és minden, a pedagógia történetében számon tartott pedagógus. S ez a helyes! Ha tehát „alapozó nyelvet” ajánlunk, ami nagyon helyes, ha az maga is használható a nemzetközi életben, ha tanulása valóban könnyű, mindenki számára könnyű, azok számára is, akiknek nincs jó nyelvérzékük ... Ilyen nyelv csak egy van: az eszperantó. Ennek kötelező tanítása világszerte, nemcsak a nyelvtanítás ügyét szolgálná, hanem a sok frázissal puffogtatott béke ügyét is, a népek barátságának ügyét is . . Vincze László ny. egyetemi tanár Nyelvtanításról — nyelvtanulásról A vita — mint ismeretes — kb. 100 éve folyik a fő kérdés körül grammatizáló avagy beszéltető (direkt) módszerrel tanítsuk-e az idegen nyelveket. E fő kérdésen belül különös hangsúllyal merül(t) fel időről időre a latin nyelv tanításának kérdése: „tanítsuk, ne tanítsuk"? A vita akkor is folyik, amikor már értelmetlenné válik, amikor ugyanis Klebelsberg megszervezi a latin nélküli középiskolát, és ezzel lehetővé teszi, hogy a gyerekek, illetve a szülők döntsenek, választhassanak a klaszszikus és a modern nyelv(ek) tanítása-tanulása tekintetében ... A nyelvtanítás módszertani problémája napjainkban vitatott A latin nyelv tanításában csaknem általánosan érvényesül a grammatizáló módszer, míg az élő nyelvek tanítására — a századforduló után — egyre inkább a ,,direkt módszert" kezdik alkalmazni. A tapasztalat azt mutatja, hogy gyerekek tanításában ez a helyes, míg a felnőttek esetében a grammatizáló módszer a megfelelőbb. A direkt módszer hívei gyermeklélektani szempontokra hivatkoznak: a gyerek beszélje az idegen nyelvet, s ha már — akármilyen szűk keretek között is — beszéli, akkor következzék a beszélt nyelvi anyag nyelvtani elemzése, a grammatizálás. Így történik ez az anyanyelv tanulásakor is. Helyes tehát az a törekvés, hogy az idegen nyelvet minél korábban kell a gyereknek felkínálni, lehetőleg már óvodás fokon ... Semmivel sem beszélik ugyanis rosszabbul magyar anyanyelvüket azok a gyerekek, akik egy idegen nyelven is beszélnek már, amikor iskolába kerülnek, mint azok, akik egynyelvűek. A gyerek beszédének színvonalát az határozza meg, hogy beszédes vagy szófukar környezetből jön-e az iskolába, a felnőttét pedig az a műveltségi anyag, amelyet mindennapi életében megszerzett... Az idegen nyelvek tanítása körüli vitákban egyetlen kérdésben értettek egyet a vitatkozók: „az idegen nyelvek tanítása eredménytelen". Ebből egyesek arra következtettek, hogy az iskolában nem lehet egy idegen nyelvet elsajátítani. A gyakorlat ezt az álláspontot igazolni látszik, mégsem igaz. Tantervi-tankönyvimódszertani kérdésekről van itt szó. Helytelen tantervi követelmény szerint, rossz tankönyvből, megfelelő módszerek, módszertalani fogások nélkül nem lehet eredményesen tanítani semmilyen tantárgyat, az idegen nyelveket különösen nem ... Ma ott tartunk, hogy a tanárok többségében fel sem merül a módszer igénye, ami a tanárképzés hiányaira utal... Közhely a pedagógiában: „meg kell teremteni az eredményes nyelvtanítás előfeltételeit" (tárgyi, személyi feltételeit)! Amíg zűrzavaros „elvi" álláspontok uralkodnak a nyelvtanítás gyakorlata körül, még a szakemberek között is, addig nem lehet szó eredményes nyelvoktatásról országos méretekben. Idevonatkozóan a következőkben kellene azonos véleményre jutniuk, legalább a szakembereknek: A latin nyelv tanítását — módszertani szempontból — másképpen kell kezelni, mint az élőnyelvekét. Aki a latin nyelv felől közeledik az élőnyelvek tanításához, az eleve a grammatizáló módszer mellett foglal állást, ami gyerekek esetében helytelen. Egyébként, természetesen, ugyanúgy kell megteremteni a latintanulás lehetőségét, mint bármelyik más nyelvét. Tanuljon latint mindenki, aki akar, de a latin hegemóniáját erőltetni a (nyelvi) tantárgyak között teljesen értelmetlen: helytelen mindenkit arra kényszeríteni, hogy latint tanuljon. Ezt már Kle ,belsberg Kunó is felismerte, pedig ő igazán lelkesedett a latin nyelvért, sőt a görögért is ... Még azt sem mondanám: „Mindenki tanuljon latint, akinek szüksége lesz rá!” Az orvosokat, jogászokat, említik ebből a szempontból. Azért nem érdemes éveken át tanulni a latint, hogy egy receptet fel tudjon írni az orvos a joggásznak, hogy egy-egy jogi terminus technicusszal élni tudjon. Ezt is Klebersberg mondta ki először... A latint az tanulja csak, aki a latin irodalmat — egy nép, egy nyelv irodalmát — úgy akarja olvasni, mint bármely más nép irodalmát. Ez méltó célkitűzés egy nyelv tanítása elé! Annyi latint, amennyi a receptíráshoz kell, egy félév, egy év alatt egy tanfolyamon az egyetemen meg lehet tanítani , praktikusabban, célirányosabban, mint az iskolában évek alatt kényszeredetten tanuló gyerekeknek. Még egy kis görög— latin nyelvtörténetet is be lehet építeni ebbe a tanfolyamba, amire a középiskolában éveken át, heti 6—8 órában tanítva a nyelvet, nem volt idő, mert a nyelv, a nép „szellemébe” kellett elmerülniük a tanulóknak. Ez volt a tantervi célkitűzés ... El is merültek, annyira, hogy nyolc év alatt oda jutottak, hogy egy-egy osztályban 30 tanuló közül 2—3 meg tudta csinálni érettségin a primitív szöveg fordítását — a többi puskázott... Pedig, korabeli felmérések szerint a gimnáziumok Szeptember 22-i számunk hírt adott arról, hogy Magyarországon tartotta meg soros vezetőségi ülését a Nevelő Otthonok Nemzetközi Szövetsége (FIDE), az ENSZ egyetlen olyan konzultatív státusú szervezete, amelyik nemzetközi szinten képviseli a vérszerinti családjukon kívül nevelkedő gyermekek érdekeit. Magyarországon — és ez egy figyelmeztető, fontos adat — több mint kétszázezer hátrányos és veszélyeztetett helyzetű gyermeket tartanak számon. Közülük 30 000 él családon kívül, azaz nevelőotthonokban, nevelő családokban és intézetekben. Az ő sorsuk, — amíg intézményen belül vannak — úgy ahogy megoldott. De jobb is lehetne — ezért fontos, hogy hazánk belépett a Nevelő Otthonok Nemzetközi Szövetségébe, a FIDE-be és itthon megalakította a magyar tagozatot. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ezentúl rendszeres tájékoztatást kapnak lefordított cikkekből, tanulmányokból, kötetekből a gyermekvédők, a 21 tagországban kipróbált új kezdeményezésekről éppúgy, mint személyes tapasztalatcsere útján. Persze ahogyan továbbra, azaz arra, hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel 18 éves koruk után, hol fognak lakni, élni, dolgozni, a választ nem a FIDE adhatja meg, hanem a társadalom. A mi esetünkben egy olyan társadalom, amely éppen gazdasági gondokkal küzd, néha a szakadék szélén táncolva. Ám, amint a FIDE 1986- os malmöi nyilatkozata fogalmazta meg a kormányokhoz intézett üzenetben, semmiféle gazdasági krízis nemi indokolhatja, hogy egy társadalom megfeledkezzék leggyengébb, legvédtelenebb tagjairól. Ezért hirdetett meg a FIDE magyarországi egyesülete egy alapítványt, amihez csatlakozni lehet jogi és magánszemélynek egyaránt, hogy enyhítsenek a gondján annak a 30 000 intézményben nevelt és onnan kikerülő fiatalnak. (A hazai egyesület címe: Nevelő Otthonok Magyarországi Egyesülete, 1032. Budapest Zápor u. 50. Tel.: 188-7104; csekkszámlaszám: OTP 739 655 260 739). A HÁTTÉR Lap- és Könyvkiadó Kft., mint nyereségérdekelt vállalkozás természetesen nem tekintheti fő feladatának a jelenleg egyetlen szakmai folyóirat, a Gyermek- és Ifjúságvédelem támogatását, hiszen évi közel egymillió forintot nem tud dotációként fizetni. A kiadó két év alatt összesen 450 000 forint támogatást kapott a Szociális és Egészségügyi Minisztériumtól, szemben az immár két évre számított kétmilliós költséggel. A szeptember 22-i cikk megjelenése óta szóban újabb ígérvény érkezett, hogy a kiadó ez évben is megkapja a félmilliós támogatást, amely legalább aköltségek felét fedezi. A mind ez ideig elmaradt támogatás ellenére a folyóirat 1989-ben is mindvégig folyamatosan napvilágot látott, és a kiadó nemcsak e folyóirat megjelentetésével támogatta és támogatja a most megalakult FIDE magyar szervezetét. A sajtótájékoztató szervezését, a röplapok nyomtatását, postázását pedagógiai szer-,kesztőségünk munkatársai éppúgy feladatuknak tekintették, mint a Gyermek- és Ifjúságvédelem című folyóirat szerkesztését és megjelentetését. (Jómagam ebben a magyar egyesület tagjaként vállaltam e sajtótevékenységet. Mindezt azért tartottam fontosnak, ismételten, immáron kibővítve új információkkal leírni, mert nem szabad, hogy a gyermekvédelemnek ez a területe, amely amúgy is halmozott gondokkal küzd egy gazdasági krízis idején, színfalak mögötti viták és sértődések terepe legyen. Olyan vitáké, amelyek arról szólnak: ki, mennyit tett, és ki tett többet! Magyart Beck Anna Még egyszer arról, hogy mit kíván a FIDE Magyar Nemzet Béreljen pártvagyont „Vitatkozni, csak korrekt módon .. címmel reagált észrevételeimre a Magyar Nemzetben, a IV. kerületi MSZMP-titkár, Vajda Pál. S mert vitánk lényege a „pártvagyon” átmentése, meggyőződésem, hogy többről van szó, mint egy helyi ágyról. A kerületi titkár az első titkárral folytatott személyes megbeszélésemre hivatkozik, mondván, hogy főnöke szólt azokról a törekvésekről, amelyekkel a „kihasználatlan párthelyiségeket” az ott élő emberek, lakóközösségek demokratikus közéletének, művelődésének szolgálatába kívánják állítani. Az első titkár javasolta továbbá annak megvizsgálását, hogy az általuk használt Tito u. io. szám alatti pártkörzeti helyiség alkalmas-e egészségügyi célokra, mert ha igen, akkor annak átadásával — az új orvosi rendelő megépítéséig — enyhítenek a gondokon ... Vajon Vajda Pál miért hivatkozik olyan négyszemközti beszélgetésre, amelyen nem vett részt? Amely után végül is nem történt igazándiból semmi, ha tetszik, a szó elszállt.. . Az persze az én hibám volt, hogy bementem a párnás MSZMP-ajtók mögé. Ám azt gondolom, hogy nem a mi vitánkra kiváncsi az újpesti lakosság. Nekik csak az a fontos, hogy legyen orvosi rendelő, márpedig a Tito utca 10. szám alatt lévő párthelyiség alkalmatlan még ideiglenes orvosi rendelőnek is. Az pedig biztosnak látszik, hogy miért nem akarja a helyi MSZMP a párt vagyonát szétosztani és így enyhíteni a kerület egészségügy és oktatási gondjait. Ugyanis a IV. kerületi tanács 26 ezer forint bérleti díjat fizet a kerületben lévő hét darab párthelyiségért. A szerződést 1989. áprilisában kötötték, de a biztonság kedvéért 1989. januárjától — visszamenőleg! Megemlíthetem a gödöllői MSZMP- titkár példáját, aki a párthelyiségek közül egyet az oktatás szorító gondjainak enyhítésére ingyen, és bérmentve bocsátott a város rendelkezésére. Újpesten ennek a fordítottját tették, inkább bérbe adták az amúgy is szűk pénzügyi kerettel gazdálkodó IV. kerületi tanácsnak. • Beke Sámuel IV. ker. tanácstag 6. választókörzet Péntek, 1989. október 13. Kennedy magyar aktualitása Innen messziről úgy tűnik, hogy szép hazánkban rohannak az események, de sajnos, kissé körbekarikába. A gazdasági, politikai és morális csődből, ahova az országot bölcs kommunista vezetése vitte az elmúlt négy évtized során, most kifelé kellene vinnie. Azonban az érzelmek föllángoltak, a sajtó szabadon ír és beszél, az elfojtott keservek felszabadultak. Természetes, hogy a múlt bűneiben való vájkálás a társadalom intellektuális rétegének a központi témája. Ez természetes és szükséges. A múlt ugyanis arról beszél, hogy hogyan nem kell egy országot vezetni. A gyűlölet sajnos nagyobb felezési idejű sugárzás, mint a szereteté. Mégis, a kereszténység, amelynek az utóbbi az alapja, megélt kétezer évet, míg a másik, amelynek az alapja a gyűlölet, roskadozóban van szinte az egész világon. Az érzelmek hazánkban is le fognak csillapodni. Egy idő után mindenki megunja a sebekben való vájkálást. Erreutal a Csoóri Sándor vezette nyolc vezető értelmiségi felhívása a Magyar Nemzet augusztus 12-i számában, Lengyel László Táncrend című írása az augusztus 26-i számban, és más megnyilatkozások is. Hogy ez bekövetkezzék, abban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és más hasonló célú intézmények is sokat segíthetnek. A kormánynak is sokat kell tennie, hogy a sok igazságtalanság legalább enyhüljön. A június 16-i ünnepség volt az első nagy lépés afelé, hogy az ártatlanul kivégzettek emléke előtt a nemzet fejet hajthasson. Azonban még hátravan a sokezer politikai fogoly és kitelepített ügyében a név szerinti bocsánatkérés jellegű kormányközlemény. Ugyanis nem elég az, ha ezeket az ügyeket közben részben megsemmisítették és a határozatot „Titkos levéltárba" helyezték, mint tették például a Kővágó József és bűntársai és valószínűleg több más, hasonló konstrukciósper esetében. A szerencsétlen volt vádlottaknak, akiknek az életéből hosszú éveket elloptak és ezáltal tönkretették őket, legalább egy bocsánatkéréssel tartozik az államrend, amely a jogutódja annak, amelyik elkövette, a borzalmas igazságtalanságot. Isten malmai azonban, különösen a politikában, néha igen lassan őrölnek. Erre időt kell adni. A visszavonulásban lévő kommunista párt vezetői is érzik már, hogy mindennek meg kell lenni. Sajnos ezzel csak a sokszor meggyalázott erkölcsi mezőny tisztul és talán ezáltal a politikai atmoszféra is javul, azonban a gazdasági helyzet, ettől függetlenül rohan tovább lefelé. Az erkölcsi fertőből való kimászás szükségképpen bizonyos mértékű zűrzavart hoz magával, de tisztítja az atmoszférát. Az alapvető gond, amit az ország jövője jelent, azonban megmarad. Erre kell a társadalomnak megoldást találni. Ez az uralkodó pártnak éppúgy érdeke, mint az ellenzéknek. A politikában részt nem vevő, bizalmatlan, óvatos tömegeknek is magukhoz kellene térni és résztvenni a jövő formálásában. ... Mindez szép, de a nagy kérdés az, hogy hogyan? Miután otthon igen sok okos és tehetséges ember él és vesz részt az új élet formálásában, illetlen lenne innen, sokezer mérföld távolságból egy emigránsnak tanácsot adni. Azonban mi, emigránsok, is éppúgy aggódunk, analizálunk és fontolgatunk különböző alternatívákat, mint az otthon élő magyarok. A szívünk velük dobog, és az agyunk otthon kalandozik. Amikor a korábban hivatkozott cikkeket olvastam, elszorult a szívem. Magam is így érzek. Emlékezetemben, hirtelen felbukkant az a történelmi epizód, amikor itt Amerikában, John F. Kennedy, az új fiatal, dinamikus elnök, székfoglaló beszédét tartotta. Neki, mint mindnyájan tudjuk, de ritkán jut eszünkbe, az volt a mottója hogy „Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted az ország, hanem azt, hogy te mit tehetsz az országodért.” Úgy vélem, hogy ha otthon is, mindenki feltenné magának ezt a kérdést, akkor valami pozitív váltaná föl a negatívumot, amibe belesodródtunk. A nemzet maga nyomná a még mindig mindenható pártot, az ellenzéket és a kö ,zömbösöket is arra, hogy a józan cselekvés felé meneteljenek, olyan országúton, amely teli van önmérséklettel, kis örömökkel és néha nagy bánatokkal, szürke tettekkel, amiért kevés a taps, de esetleg több lesz a kenyér. Ez a demokrácia felé vezető út, amelynek végső célja: Több kenyér a népnek, és több kenyér az országnak. Kővágó József Budapest 1945-ös kisgazdapárti polgármestere Mi ellen áll? Elnézést kérek, hogy egy korábbi Magyar Nemzet-beli cik- kemre utalok (Nem lép(het)ek be — 1989. március 18.), de egy friss tény akkori gondolatmenetem folytatására késztet. Akkori dolgozatomban egyebek közt azért elégedetlenkedtem a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségével, mert 1. nem hiszem, hogy minden antifasiszta vagy volt üldözött egyúttal ellenálló is volt, holott most ezt kívánják egybemosni; 2. túl sok embert „neveztek ki” utólag ellenállónak meg antifasisztának, amivel a szervezethitelessége a nullára csökkent; 3. mert még most is (’89 márciusában) ügyetlenül bevallották: tagságuk bővítéséhez az MSZMP Politikai Bizottságának (s nem a saját tagságuk) állásfoglalását kérik. Nyíltabban nem vallhatta volna meg egy szervezet magáról, hogy egyik alárendelt leányvállalata csupán az MSZMP-nek. Mégis sikerültbejátszania magát a politikai kerekasztal-tárgyalásokra, mint a harmadik oldal egyik képviselője. Erről azonnal az jutott eszembe, hogy amikor '45-ben megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete és a Szovjetunió sikereinek, a tekintélyének zenitjén állt, Moszkvának sikerültkierőszakolnia, hogy Ukrajna és Belorusszia önálló, saját szavazati jogú tagállama lehessen az ENSZ-nek. Ilyen alapon ,,harmadik” oldal a Münnich Ferenc Társaság, meg a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége. Az „és" korábban hiányzott a nevükből, meglehet, fent idézett Magyar Nemzet-beli cikkem nyomán vették fel ezt a kötőszót, minthogy kifogásoltam a két fogalom egybemosását. Ha ez a szövetség hű lenne nevéhez, akkor aligha lenne szükség — például — Bajcsy- Zsilinszky Endre Társaságra, hiszen a legnagyobb magyar ellenálló kultuszát méltóképpen és mindenkit megelőzően éppen a MEASZ-nak kellene ápolnia. De hát nálunk mindig is az a gyakorlat járta, hogy ellenálló az, akit mi kinevezünk annak, fő, hogy jó elvtárs, a mi kutyánk kölyke legyen sok, november kással, ávóssal És feltehetően 4-e utáni pufajis gyarapították tagságukat, hiszen ők olyan vitéz ellenállók voltak a népfelkeléssel szemben — csak éppen azt a pár napot várták ki, amíg a szovjetek megtisztították és veszélytelenítették számukra a terepet. A szövetség legújabb felhívása, amely az Országos Sajtószolgálat útján szeptember 29-én a Magyar Nemzetben is megjelent, élesen tiltakozik az ellen, hogy október 23-a nemzeti ünnep legyen! Teszik ezt azon az alapon, hogy, úgymond, elsődleges feladatuknak tekintik a nemzeti összefogást. Egyáltalán nem tűnik fel nekik, hogy nagyobb nemzeti összefogás talán soha nem volt még ebben az ország-ban, mint október 23-án és az azt követő napokban. Még kevésbé érdekli őket, hogy nemcsak antifasiszták, de ellenállók vtíltak — mégpedig igaziak, a náci fasizmus uralma idején —, hogy csak a saját szakmámbelieket, újságírókat soroljak: Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, Fezekas György, Fekete Sándor, Boldizsár Iván, Czimer József, s még folytathatnám hosszan. Tök valamennyien forradalomnak és szabadságharcnak (is) nevezték az október 23-i népfelkelést, hajdani antifasiszta küzdelmeik egyenes folytatásának tartották. Közülük tehát azok, akik még élnek, éppen antifasiszta és ellenálló mivoltukban (is) egyetértenek (a már meghaltak vagy meggyilkoltak pedig egyetértenének) azzal, hogy október 23-a nemzeti ünnep legyen. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének nyilatkozata ezzel homlokegyenest szembeszáll, és így ismét kétségessé teszi, van-e tartalmi köze az ellenálláshoz és az antifasizmushoz. Aligha véletlen, hogy olyan igazi ellenállók, mint például Vásárhelyi Miklós vagy Fekete Sándor, nem is tagjai ennek a szövetségnek. Barabás Tamás