Magyar Nemzet, 1989. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1989-12-21 / 300. szám
6 A HÉT FILMJE Denevérember Volt annak idején, a harmincas években egy népszerű képregénysorozat a tengeren túl: hőse, a Denevérember fura ruházatában és fura fegyvereivel torolt meg mindenféle igazságtalanságot, védelmezte a gyöngéket és az elesetteket. Természetes dolog, hogy a Batman — azaz: a Denevérember — sem kerülhette el a sorsát. 1943-ban Lambert Hillyer filmvászonra vitte kalandjait. Az akkori filmtrükkökkel, az akkori technikai színvonal felhasználásával leforgatott mozit a filmtörténelem a gyenge alkotások között tartja ugyan számon, de mivel világháborús időket írtak, s mivel a mese ugyebár arról szólt, hogy miként lehet a klasszikus amerikai mitológia ezerféle változatából már ismert magányos hős győztessé, hogyan fektetheti kétvállra a gonoszt, mégiscsak eseményszámba ment bemutatása. A Denevérembernek 1966-ban újra nekirugaszkodtak Amerikában, akkor Leslie M. Martinson és Ray Kellop „követte" el a művet, a főszerepet — Bruce Wayne-t, azaz a Denevérembert — Adam West játszotta. Az alig másfél órás film felélesztette minden , esetre a Denevérember-mítoszt, és jó hasznot hozott az úgynevezett „másodlagos jogok” tekintetében is: fogytak a Denevérember-babák, -pólóingek, mindenféle fittyfenék. Úgy látszik, a Denevérembersztorinak most már örökkön az lesz a sorsa, hogy úgy huszonkéthuszonhárom évenként valaki előkapja, leporolja és jó pénzt csinál belőle. Ezúttal John Peters producer és Tim Burton rendező volt az a két élelmes és jószimatú filmes, aki úgy gondolta: a Warner cég égisze alatt, az ezredforduló technikai — azaz: komputerizált filmtechnikai — eszközeinek felhasználásával, s olyan ragyogó sztárok közreműködésével, mint például Jack Nicholson vagy a gyönyörű Kim Basinger, érdemes nekivágni a vállalkozásnak. A Warner az új Denevéremberrel elsöprő győzelmet aratott. Röpke egy hónap alatt csak az Egyesült Államokban negyedmillió dollárt kerestek a mozipénztárakban, ismét felvirágzott a Batman-ipar és kevés olyan ország akad a glóbuszon, ahol nem tört ki a Denevérember-láz. Nyilván, mától nálunk is ki fog törni, nyilván vezetni fogja sokáig a hazai mozisikerlistát a Denevérember, s bizonyára nálunk is fogynak majd a posztereik, matricák, trikók, Batman-babák. Mert ez a film — miként a mostanában a Batman szülőhazájában készülő oly sok társa — elsősorban üzleti vállalkozás. Üzlet, amely arra épít, hogy a mai technikai lehetőségeik nem szabnak határt a filmalkotói fantáziának; arra épít, hogy ma már bármilyen mesét meghökkentően látványos képi világgal lehet filmszalagra álmodni. Arra épít, hogy ki vagyunk éhezve a mesékre, ki vagyunk éhezve arra, hogy mégiscsak van, illetve valahol kell lennie igazságosztó hatalomnak ezen a világon, kell lennie olyan erőnek, amely helyre tudja tolni a „kizökkent időt”. Kell lennie olyan hősnek, amely a Jó diadalát hirdeti a Gonosz fölött. A Denevérember tehát modern, huszadik századi mítosz, mese felnőtteknek arról, hogy nincs még minden veszve. A mesében ... (vértessy) A HÉT VIDEÓJA Robin és Robin húsz éven át Oroszlánszívű Richárd hű követője. Kezdetben együtt rabolják ki a gazdagokat Sherwoodban, aztán együtt harcolnak a szentföldi kereszteshadjáratokban. Kapcsolatuk nem zavartalan, mert Richárdon kezd eluralkodni a féktelen kegyetlenség, s az öncélú pusztításban Robin nem partner. Aztán Richárd meghal és Robin visszatér Angliába. Tizennyolc év után találkozik hajdani szerelmével, Mariannal, aki,miután otthagyta, öngyilkosságot kísérelt meg, majd apáca lett. Angliában Robin távolléte alatt a helyzet nem sokat változott: továbra is a seriff az úr, aki most már János királyt szolgálja (1196—1216). Jánost a nép nem szereti, s boldogan presszionálja a legendává vált Robin Hoodot a királlyal szembeni harcra. S mit tehet az öreg harcos? Vállalja a reá kirótt szerepet, bár igazán nem vádolható túlzott lelkesedéssel. Szemmel láthatóan Marian megkísérti a Mariannál eltöltendő boldog öregkor lehetőségének a gondolata. Persze, mindketten tudják, nem ez a méltó vég. S mikor a seriff hadakkal jön Robin Hood és földműves csapata ellen, Robin párbajra hívja ki. Becsületes módon megküzdenek, igazán nem rajtuk múlik, hogy végül is értelmetlenül. A sebesült Robint és önmagát Marian méreggel itatja, s a halál valódi békét hoz számukra. Robin Hood — legenda. Richard Lester nem annyira iróniával, mint inkább csöndes melankóliával szemléli alakját, s teremt számára egy tulajdonképpen örömtelen élet után a legendához méltó halált. S hogy ez az egész mivégre? Legendák a modern korban is vannak. A Beatles-filmek (Egy nehéz nap éjszakája, Help) rendezője Richard Lester ezt igazán jól tudja. (Mokép video) (vándor) Varannai Aurél halálára , én legszűkebb hazám: Óbuda — többször mondotta és írta le — legutoljára Toll és bilincs című, a Gondolatnál megjenés alatt álló önéletrajzi művében — a most, majd kilencvenesztendős korában meghalt Varannai Aurél. Híres óbudai ügyvéd — Krúdy Gyula szavával, „a környék esze és védelmezője” —volt Varannai édesapja, ő azonban Budapestnek és Magyarországnak is fia volt, sőt az igazi Európának is. Annak az európai hagyománynak, amely — hogy egy, a Magyar Nemzetben már aggastyán korban írt jegyzetéből idézzük — „a legnehezebb eszmék egymásrautaltságát jelenti". 1944 őszén az addig már több börtönt megjárt Varannai Aurél „munkaszolgálat”-ban volt. Egyik öccsét, Istvánt, a szintén kitűnő jogászt — aki alig tudott járni — Márai Sándor mentette éppen, amikor másik, a régi, óbudai családi házban lakó, teljesen járóképtelen öccsét elhurcolták. „Belli bácsi" — mert így hívták, hívták — egészen halála percéig őrizte nemcsak már régebben meghalt felesége és nemrégiben, szomorú hortobágyi „kitelepítése" során szerzett betegségében meghalt leánya emlékét, hanem hajdan, Óbudán élt öccse emlékét is. Fantasztikus jele képességeinek, hogy az oly sokat vesztett, s a végén már nagyothalló és járásképtelen „Relli bácsi" nemcsak mindenre emlékezett, ami történt vele és amit olvasott, hanem megőrizte hitét nemcsak az emberiségben, hanem az emberekben is. „Relli bácsi" fiatalon főleg a francia irodalommal foglalkozott, és az első volt Magyarországon, aki Marcel Proustról írt. Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés titkára lett, s közben az Újság című napilap munkatársa. Itt ismerkedett meg a párizsi — önkéntes — emigrációjából viszszatért Márai Sándorral és Zsolt Bélával. A felszabadulás után Csécsy Imrével és Zsolt Bélával együtt megalapította — pontosabban: újjáélesztette — a Magyar Radikális Pártot. Amikor Jászi Oszkár, a párt igazi „szülőapja”, 1947-ben Budapesten járt, Varannai — akkor már a Reuter nevű londoni hírügynökség munkatársa is — egyik kísérője volt az USA- ban élő nagy tudósnak. Zsolt Béla halála után, 1948 nyarán Varannai kilépett a Radikális Pártból. Az év augusztusában lefogták, de „csak” nyolc hónapot töltött börtönben. Majd 1951 végén ítélik el újra — és teljesen ártatlanul — tizenöt esztendőre. 1956. szeptember 23-án szabadult, és az év november 3-án, egy miniszterelnökségi sajtófogadáson, mint a New York Times tudósítója vett részt. A nagy világlapok munkatársai, akik személyesen vagy legalábbis hírből ismerték, ünnepélyesen fogadták. Később a már nem ifjú Varannai járt az Egyesült Államokban, de Budapesten maradt. Szerény, kis állásokban dolgozott, de — főleg nyugdíjba vonulása után — rendszeresen és szívesen küldött kisebb írásokat lapunknak. Ezekből is kiderül, hogy nemcsak a közgazdaságtudományt, s ezen belül is az angol és amerikai ökonómiát ismeri, de szívesen „szól hozzá” kifejezetten szépirodalmi témákhoz is. Mindent összevéve: olyan férfiú távozott el a magyar hírlapírók — de pontosabb, ha így mondjuk: írástudók — köréből, aki részt vett e század legkülönfélébb megaláztatásaiban, de aki még szinte a múlt századból hozta magával a reményt, hogy a népek és az emberek gondjai megoldhatók. Ezért is lett, többek mellett, szabadkőműves. Nagyon reméljük, hogy legalább a XXI. században megvalósulnak majd Varannai Aurél — és melegszívű társai — legszebb reményei. A. G. * Temetése 1990. január 16-án, 11 órakor lesz a Farkasréti temetőben. Magyar Nemzet Az írószövetség új elnöksége (MTI) A Magyar Írószövetség választmánya Göncz Árpádot választotta elnökéül. A szövetség tizenkét tagú elnökséget is választott. Tagjai: Annus József, Cseres Tibor, Csíki László, Fodor András, Jókai Anna, Koczkás Sándor, Kovács István, Lengyel Balázs, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Takács Zsuzsa, Tornai József. NAPLÓ Ismét látható lesz a több mint három évtizede lemeszelt Aba Novák Vilmos-pannó a székesfehérvári városházán. A pannót Aba Novák Vilmos az 1938-as székesfehérvári országgyűlésre készítette. Mivel a képre az ország és a város akkori vezetőit is ráfestette, az 1950-es években elhatározták végleges megsemmisítését. A munkával megbízottak nem kaparták le a képet, hanem csak többszörös festékréteggel átfestették. A városi tanács úgy döntött, hogy 1990-re eltávolíttatja a tanácsháza három falát borító nagyméretű képsorozatról a festékréteget, s restauráltatja a remeket. Karácsonyi koncertet tart az Affetti Musicali együttes a régi Zeneakadémián (Bp. Vörösmarty u. 15.) december 26-án este fél nyolctól. A műsoron többek között Monteverdi- Scarlatti-darabok szerepelnek. Az Affetti Musicali barokk kamaraegyüttes a magyarországi historikus előadói irányzat legkiválóbb képviselőiből alakult. Tagjai más együttesekben és szólistaként számos hanglemezen játszottak, három földrész húsz országában léptek fel. A zenekar különös figyelmet szentelt a koncertéletben háttérbe szoruló, de első vonalbeli zeneszerzők műveinek, valamint gyakran játszott komponisták ritkább szólam összeállításra írt kompozícióinak.özveszély-rocking című előadásával a szabadkai Gömb Színház (Kazaliste kugla) lép föl ma este nyolc órakor a Fiatal Művészek Klubjában. A klub vendége holnap, pénteken este nyolckor Pamela Karol amerikai költőnő lesz, este tízkor pedig Kozma György és Menyhárt Jenő dialógusát hallgathatják meg az érdeklődők.• A szolnoki Szigligeti Színház fel- ,újítása, bővítése, átépítése az új esztendő első hónapjában megkezdődik. Az építővállalatoknak kiírt pályázatot a zágrábi Inga nyerte. (Korábban ez a cég végezte a Kaposvári színház felújítását.) Nyert azzal, hogy mind-össze egy évet kért a megrendelt munkára. A színház felújításában alvállalkozóként magyar építőipari vállalatok és szövetkezetek is részt vesznek. Közöttük a legjelentősebb helyi cég a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat. A munkálatok néhány hét múlva a mai színházi épület melletti új épülettömb fölhúzásával kezdődnek. Öltözők kapnak majd helyet benne. A Szigligeti Színház a nagyszínházban rövidíti mostani évadját, áprilistól teljes egészében átadják a házat az építőknek. A társulat jórészt akkorra időzítette tájelőadásait, illetve tovább játszik a Szobaszínházban. A tervek és a szerződésben vállalt kövtelezettségek szerint 1991. tavaszán újra a színészeké és a közönségé lesz a Szigligeti, s már akkor megtartják az első bemutatót a felújított színházban. — E — — Tíz magyar és lengyel fiatalnak ajánlott fel a jövő évtől kezdve ösztöndíjat Auvergne körzeti tanácsa. A Franciaország középső részén lévő körzet, amelynek központja Clement-Ferrand, a város egyetemén és kereskedelmi főiskoláján kíván tanulási lehetőséget biztosítani műszaki és kereskedelmi diploma megszerzéséhez. Az ajánlat szerint a fiatalok tanulási költségeit a körzeti tanács fedezi, éshavi 4500 frankos ösztöndíjat is ad nekik. A Excellence in the Art nevű művészeti díjjal tüntették ki az Egyesült Államokban a Szépművészeti Múzeum holland és flamand csendéletekből összeállított vándorkiállítását. A díjat a Virginiai Állami Egyetem hallgatói alapították, a pénzt is ők adják öszsze, s az egyetemen vendégeskedő művészeti produkciók legkiválóbbjának nyújtják át: a tavaly alapított díj első nyertese Isaac Stern volt. Az Ember Ildikó művészettörténész által öszszeállított vándorkiállításon negyven dfl szerepel, melynek nagyobb részét aligha ismerheti a nagyközönség, a múzeum ritkán kiállított raktári anyagából valók. A Szépművészeti Múzeum vándorkiállítása élén március óta nyolc helyen került megrendezésre az Egyesült Államokban, jelenleg épp a virginiai Charlotteville Bayly Art múzeumában látható. A körút végeztével 1990. második felében a hazai közönség is megismerheti a kollekciót. Elhunyt Sarkantyú Simon festőművész (MTI) Hosszan tartó betegség után december 18-án, 69 éves korában elhunyt Sarkantyú Simon, kétszeres Munkácsy-díjas festőművész, a Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott tanára. Temetéséről később gondoskodnak. E , ★ Sarkantyú Simon Rudnay Gyula növendéke volt 1941 és 1944 között a Képzőművészeti Főiskolán, s 1960-ban már mint tanár tért vissza ugyanoda. Történelmi festményeivel, tájképeivel, csendéleteivel 1950 óta szerepel hazai és külföldi tárlatokon — kiállított többek közt Párizsban, az 1962-es velencei biennálén, Moszkvában, Antwerpenben, Varsóban, Prágában, Szófiában, Stockholmban és Tokióban. 1960-ban és 1967-ben kapott Munkácsy-díjat. Neves művelője volt a falfestészetnek, több pannót készített középületek számára. A nagyközönség előtt a Madách színházbeli két, nagyszabású alkotása a legismertebb. Sztrájk az antikváriumban A szakértelem nem nyugdíjazható Riportot ígértem a minap a könyvszakma első sztrájkjáról, amely december 7-én zajlott le — látványos és hangos külsőségek közepette — a Váci utcai antikváriumban és előtte, a téren. A riportra készülődvemegtettem minden előkészületet, meghallgattam az érdekeltek (illetve ellenérdekeltek) vélekedéseit, s ha az alábbiakban mégsem egészen szabályos riportot, hanem elmélkedésekkel elegy beszámolót olvashatnak, annak az az oka: az első kulturális sztrájk ügye időközben tengerikígyó hosszúságúvá nőtt. Mint arról már beszámoltam, a Váci utcai antikvárium vezetőjét, Simó Jenőnét november közepén a munkáltatója, az Állami Könyvterjesztő Vállalat felszólította: kérje nyugdíjazását. A felszólításnak a boltvezető —, mert úgy érezte: nincs ■más lehetősége —, eleget tett. Formailag rendben volt minden: Simó Jenőné már öt esztendeje elérte a nyugdíjkorhatárt, évekkel ezelőtt ráadásul tett egy olyan ígéretet, hogy ha a vállalat érdeke úgy kívánja, ő elmegy ... Márpedig a vállalat érdeke most úgy kívánta... Úgy kívánta? Az ÁKV újdonsült, alig egy éve igazgatója, Vince Gábor szerint: úgy. A sztrájk napjának délelőttjén folytatottbeszélgetésen a következőket mondta: „A dolog úgy kezdődött, hogy a központi antikváriumba viszszatért Tölgyessy István. Szakmai körökben jól ismert, hogy neki néhány esztendővel ezelőtt konfliktusa volt a céggel, s ezért átment egy másik könyvkereskedelmi vállalathoz, a Művelt Néphez. Amikor idekerült, akkor kollégáim erőteljesen szorgalmazták: hívjunk vissza néhány kitűnő, s a korábbi években eltávozott szakembert. Ezek között volt Tölgyessy is, akinek — ez vitathatatlan — a központi antikvárium élén van a helye. Az eddigi vezető, Vitele László vállalta, hogy amíg korkedvezményes nyudíjba nem mehet, addig helyettes lesz. Mivel azonban a központi antikváriumban már eleve volt két másik helyettes — Horváth Gábor és Kárpáti Frigyes —, s mert a jó antikvárium szakemberekből nincs sok, s a fiataloknak bizonyítási lehetőségetkívánunk adni, azt gondoltuk, hogy valamelyikük kapjon egy jól antikváriumot. A körülmények úgy hozták, hogy a mi jelöltünk Kárpáti Frigyes lett. Kétségtelen, hogy az egész döntésnek ez a legtámadhatóbb, s a legkényesebb pontja, hiszen ő a testvére az antikváriumi osztályunk vezetőjének. Talán roszszul tettük, hogy őt, Kárpáti Miklóst bíztuk meg azzal, hogy beszéljen a nyugdíjazandó Simó Jenőnével. Dehát ez történt...” A „dolog” kezdetét azért az igazgató szavaival idéztem fel, mert úgy vélem: itt, s ebben a lényeg. Amennyire helyeselhető lépés, hogy az ÁKV-nál felnőtt, a céghez ragaszkodó, a szakmában elismertséget szerzett embereket visszacsábítsák, a „helycsinálás" további módja, enyhén szólva is, vitatható. Ezért vált minden más, ezután elhangzott érv mondvacsinálttá, erőltetetté a számomra. Azon a sztrájk napján lezajlott beszélgetésen az ÁKV igazgatója és a kereskedelmi főosztály vezetője, Langer Imre egyáltalán nem egybehangzóan idézték fel a történteket, a főosztályvezető szerint gazdasági számítások váltották ki a döntést: az olyan frekventált boltban, mint amilyen a Váci utcai, kevés az a nyereség, amit a bolt jelenleg produkál. Egy dinamikusabb vezetés milliókkal növelhetné a forgalmat. Különben is: nem alakult ki olyan an-tikvár műhely, ami szakmailag elvárható lenne. Ezt az a főosztályvezető állítja, akinek antikvárosi múltja nincs, a Váci utca antikváriumban sem gyakorta járt. Azok viszont, akik a boltot látogatják, a törzsvevők, a bebetérők, az antikváriumok, a régi könyvek szagát kedvelők azonban tudják, hogy ez a bolt a kultúra egy kis szigetkéje. Nem az egyetlen szigete, biztos, hogy vannak, akik más antikváriumra, más boltvezetőre, más módira eszküsznek. A Váci utcai antikvárium egy a néhány közül. Egyfajta színfolt, a napi rohangálások idején tízpercnyi, félórányi pihenőhely — emlékeztető egy régi-régi, mára korszerűtlennek kikiáltott „műfajú” könyvesboltra, amely nem feltétlenül a minél nagyobb haszonra, hanem az emberi kapcsolatokra, a törzsi közönségnek tetsző választékra épít. Ez ennek a majd száz esztendős boltnak a hagyománya. Ezt a mindennapos fecselyre épülő eladó-vevő kapcsolatot örökíti meg az az idén megjelent angol nyelvű útikalauz is, amely a következőket tartja fontosnak elmondani a boltról és „szemüveges, göndörhajú, őszülő” „vezetőjéről”: Lukács György, amíg élt, mindennapos vendége és beszélgetőtársa volt a boltvezetőnek. Mint ahogy gyakori látogatói és társalkodói a boltnak a mai szellemi élet ismertjei, akik, mikor értesültek „simójutka" nyugdíjazásáról, s a bolti dolgozók sztrájktervéről, szolidaritásukról, egyet nem értésükről azzal tettek tanúbizonyságot, hogy azon a bizonyos napon „bohóckodtak”, gyermeteg rigmusokat írtak felbarna csomagolópapírokra, s szendvicsemberként adták hírül, hogy „süllyedőben a kultúra újabb szigete", hogy nem lenne szabad „pokolba küldeni a jó szakembereket". S, mert a bolt törzsközönsége között akadt — hogyne akadt volna —, írástudó, hát a tömegkommunikáció is „beindult”. A tényekhez tartozik az is, hogy Simó Jenőné egyre riadtabban figyelte az eseményeket. Személyiségétől mi sem áll távolabb, mint a hangosság, a botrány. (Jellemző példa erre az, ahogy az antikvár osztályvezetőt hímező-hámozó vergődésén átsegítette egyenes kérdésével: „Szóval azt szeretnék, ha nyugdíjba mennék?” „Hát... igen” — így a megkönnyebbült válasz.) Simó Jenőné szó nélkül elment volna nyugdíjba. Igaz, örökre megbántottan, hisz munkaereje, munkakedve és tudása teljében dolgozott, a nyugdíjra (nyugdíjaztatására) nem gondolt. De ment volna, mert küldték. Munkatársai azonban ragaszkodtak hozzá. Először úgy képzelték, hogy majd nyugdíjas boltvezetőként ott maradhat. Ezen elképzelésről gyorsan kiderült: nem lehetséges. S mert ismerték „simójutkát”, s tudták, hogy megtartására az egyetlen lehetőség, ha a hosszú évek óta helyetteseiként dolgozó Hetényi Erzsébetet nevezik ki az ÁKV az antikvárium vezetőjének, hiszen ő az egyetlen, akinek hívására Simó Jenőné nem mondana nemet, s maradna „kvázi-boltvezetőnek”. Csak hát, mint az a fentiekből kiderült, Simó Jenőnének nem azért kell nyugdíjba mennie, hogy ahelyettese boltvezető lehessen. Egy „jó boltvezetői helyre” volt ugyanis szükség. Ezek ismeretében válik minden más érv hajával előráncigálttá; lényegtelen kérdéssé az, hogy a sztrájk „munkajogilag törvényes volt-e, vagy sem”, hogy a pályázati kiírás a Váci utcai bolt vezetői posztjára mikor is született meg, hogy Simó Jenőnének azért kell-e gyorsan nyugdíjba mennie, hogy legalább anyagilag jól járjon (pontosabban: ne veszítsen 750 forintot)... A lényeg ugyanis ott van: a Váci utcai antikvárium legalkalmasabb vezetője ma is, a jövőben is Simó Jenőnél lenne... Csak hát a helycsinálási próbálkozás kiváltotta sztrájk után a vállalatvezetés a presztízsszempontjai rabjává lett — legalábbis ezt én így látom, s erről győződtem meg a sztrájk utáni nap kora reggelére összehívott antikváriumi boltvezetők értekezletén, amelyre mint „az üggyel foglalkozó újságíró”, meghívást kaptam. Köszönet érte utólag is a vállalat igazgatójának. Ezen a tanácskozáson sok minden elhangzott mindabból, amiről fentebb írtam. Érvek és ellenérvek a fiatalítás szükségességéről, az idősek tapasztalatainak nélkülözhetetlenségéről. Sokesztendős parázsló indulatok is felizzottak. A boltvezetőktől az igazgató garanciát kért arra, hogy a vezetésük alatt álló antikváriumban nem lesz sztrájk. A könyvszakmai dolgozók szakszervezetének jelenlévő elnöke, Szántó György Tibor (civilben maga is újságot (!) azt firtatta: „mi a nyavalyának kellett a bolti dolgozóknak rögtön a nyilvánossághoz fordulniuk?” Kiderült az is, hogy az ÁKV igazgatója ezek után visszavonta azt a korábbi engedélyét, melyről most kiderült: törvénytelenség lenne. Simó Jenőné tehát a leltár elkészülte előtt nem lehet nyugdíjas. (Majd végül mégiscsak találtatott áthidaló megoldás.) Szóval ezen az értekezleten sok minden elhangzott, de még feltételes módban sem kérdezte meg senki: ha az ÁKV vezetése átgondolná az ellenérveket, Simó Jenőné vállalná-e továbbra is a boltvezetést? Valami „hasonló” persze elhangzott: „Visszavonja-e Simó Jenőné nyugdíjazási kérelmét?” — ezt és így az AKV igazgatója kérdezte meg az igencsak fagyos hangulatban. A két kérdés megfogalmazása közötti különbség mondhatni: lényegtelen. De ez a „lényegtelen” esetünkben — a lényeg. Murányi Gábor Csütörtök, 1989. december 21. A Szegedi Balett új bemutatója ALVILÁGI JÁTÉKOK címen Imre Zoltán nagy vállalkozásba fogott, megalkotta első háromfelvonásos művét, egy szuverén szemléletű, abszolút profi modern dance-os darabot. Nincs rajta kívül pillanatnyilag senki a mi szűkös házunk táján, aki ebben a zsánerben ekkora szakszerűséggel és ekkora sajátos látványi fantáziával koreografálna. Egész estés táncműve tulajdonképp nem tér el kisebb lélegzetű munkáinak alapvető szemléleti jegyeitől, az anekdotikus cselekményt elkerülő, személyes élménytárból táplálkozó atmoszférikus kifejezésmódtól. Ez a három részes vagy jobban mondva három tételes munkája az Orpheusz és Eurydike-legenda nyomán készült, a táncszerző szándéka szerint a témával többször foglalkozó Jean Cocteau emlékére, a költő születésének 100. évfordulójára. Rövid, frappáns előjáték mutatja be az alapszituációt: a költőt, az antik mítosz újratermtőjét, és képzeletének főszereplőit: az örökéletű, egymást elveszítő , egymást kereső szerelmespárt. Az első rész Monteverdi Orfeójának zenéjére épülve Hádész alvilágába vezet. A holt árnyak birodalmában Orpheusz — a legendához kötődve — visszakapja, majd miután fogadalmát megszegte, újra elveszíti Eurüdikét. A második rész — Szkrjabin zenéjére — a szecesszió társasági „alvilágába” visz. Valamiféle századfordulós varietés színezetű mulatságba, ahova a mindvégig akcióban levő költő mintegy feledni viszi Orpheuszát. De a feledni nem tudó ifjú itt is látni véli Hádésznál elveszített szerelmét. Az estély dekadens orgiába torkollik, ahol — akár a legendában — a megvadult dacchánsnők széttépik Orpheuszt. A harmadik rész mai modern környezetben játszódik. Dzsesszmuzsikára elgépiesedett breaktáncosok tarka serege lepi el a színpadot, s közbeiktatva egy majdnem lírainak mondató jelenetben ismét felbukkannak a főhősök. Végül a költő valahogy eligazítja képzeletének merészen elkalandozó figuráit — mintha megépíteni akarná: a mítosz újra és újra megteremthető a különböző korok költői fantáziavilágában. ŐSZINTÉN SZÓLVA, amit itt tartalmi vonalvezetés gyanánt leírtam, az hosszabb visszatévedések és a közrebocsátott ismertetők tanulmányozásának eredménye. A színpadi történés korántsem ilyen világos. Imre Zoltán agyonkomponált filozofálgató gondolatai nemegyszer táncban kifejezhetetlen vagy rejtélyes képleteket eredményeznek. Ezek kibogozhatatlanok maradnak az előadás nézője számára, így aztán több ízben zenés fejtörőre kerülhetne sor, ha a látvány nem lenne önmagában is élvezetes formaművészet. Gyönyörűek ugyanis a szcenikával együttjátszó (Csík György munkája) s a muzsikával harmonizáló tánckompozíciók. Ezért az össz-színpadi esztétikusságért igyekszünk eltekinteni a találgatásoktól, melyek azért folyvást zavarnak és az érzelmi hatást meglehetősen visszafogják. Mégis a dicséreté kell legyen a döntő szó, mert Imre Zoltán a nemzetközi mezőnyben. És azt minden bizonnyal „labdába rúg” talán mondani sem kell, milyen hallatlanul széles körű a modern dance mezőnye szerte a világon; sokféle irányzata, több nagyszerű alkotója termelődött ki, akik egyéni hangvétellel érzékeltetnek mai életérzéseket." Ebből a kavalkádból idehaza édes-keveset láthattunk. KIMARADT hát egy fontos láncszem napjaink korszerű táncművészetéből. Nem zárom ki, talán ezért is nehezebb „ráállni” a nálunk szokatlanul személyes, szokatlanul asszociatív formálásmódra. Befejezve ezt a gondolatsort, hadd álljon itt figyelmeztető mottó gyanánt azért mégis Claude Mauriac megjegyzése Cocteauról (melyet Imre Zoltán is magára vehet): „Annyira rettegett a hétköznapiságtól, hogy másik börtönbe, a különcségbe zárta magát”. S nem szóltunk még a táncosokról. Meg kell mondani, óriási fejlődés tapasztalható a Szegedi Balett egészén. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt jósolnám: egy kis Graham-tréning, néhány igényes előadói feladat után ez lesz az ország elsőszámú, naprakész stílusú modern társulata. GMMicsér Ágnes