Magyar Nemzet, 1989. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1989-12-27 / 303. szám

4 Kenyérbe szúrt gyertyák - Kolozsvár szörnyű és csodás éjszakája Itt ül mellettem a fiam. Egyszerű kijelentő mondat, kis gyönyörű. Az tudja csa­k, milyen szépsé­ges, aki átélte ezt a huszonnégy órát. Attól a pillanattól kezdve, hogy pénteken késő este, tíz órá­val Ceausescu megbuktatása után telefonon jelentkezett az ártán­­di őrs, és katonás rövidséggel kö­zölte, V. P. és K. A. átlépte a magyar—román határt. Az MTI két fotóriportere indult útnak, hogy gyorsan, frissiben képeket hozzon Európa egyik legszebb és legaggasztóbb forradalmáról. Ácsolt keresőjén Szombat estig semmi. Csak a Magyar Rádió borzasztó hírei, hogy a Securitate lesben áll az utakon, és vadássza a magyar rendszámú kocsikat. Akit elkap, autóstól, utasostól megsemmisíti. A karácsonyi előkészületek köz­ben csönd, néma a lakás, megszó­lalni nem tud senki. Csak hang­­talanul teszi a dolgát. Minden csörrenés egy idegrángás. Míg végre, fél hét felé jelentkezik Patak Károly, az MTI külpoliti­kai szerkesztőségéből. Ártánd is­mét közölte, hogy V. P. és K. A. átlépte a határt, immár itthon Debrecen felé tart. Fél óra múl­va ott lesz, de aligha jelentkezik. Előbb leadja telefotón a képeket. Az a legsürgősebb. Most hétfő van, a szenteste után. Péter képeket mutat és me­sél Pénteken, amikor elindult, azt hitte, gondtalan útja lesz Bu­karestig. Hiszen győzött Romá­nia, minden olyan egyszerű. Nagyváradnál derült ki, hogy mégsem. A város sötét, kihalt, az utcákon senki. Aztán leszállt a köd. Csak lépésben lehetett ha­ladni. A Zsiguli fényszórója elé kar nyúlik be. A kocsi előtt meg­termett férfi, a hűtő elé áll. Bár­ki is, nem megállni, mert ki tud­ja, kit rejt a pára. Hirtelen moz­dulattal el kell fordítani a kor­mányt, csak tovább. Így gördül­nek be Kolozsvárra. Hajnali fél kettő, aki csak tud az utcán, a városháza előtt, mint Bukarest­ben, a tévé épületénél. Fegyver nélkül, csak láncos botokkal, vé­dekezni kell. A borzalmak éjsza­kája után, na»­Sfo­M»vtw. A főtéren fából ácsolt keresz­tek. Alattuk tömérdek virág, és kenyér testébe szúrt gyertyák. Minden kenyér egy ember. Áldo­zat. Csütörtök volt, a tévé közve­títette­ a bukaresti képeket, ami­dőn Ceausescu megjelent az er­kélyen, és a tömeg fújolása köz­ben nem tudta, hirtelen mit te­gyen. Az első kockák után a vá­rosvezetés kitette az itteni bal­konra a készüléket, az alant ál­lók lássá­k, mi történik. Tömeg a városi könyvtár kirakata előtt. Egyszer csak három Dacia féke­zett, tíz szekus szállt ki belőle. Se szó, se beszéd, előrántották a géppisztolyt, sortűz az álldogá­lókra. A hallgatag, nézelődő, nem tüntető, nem kiabáló, csak csodálkozó emberekre. A szállo­da épületén, félemeletnyi ma­gasságban ott a véres, kiloccsant agyvelő. A tíz szekus, a megle­pettek és megrémültek tekintete között, mint aki jól végezte dol­gát, vissza a három kocsiba, és továbbáll. Térd­én állott Nem messzire. Az úton, a ro­mán mezőgazdasági minisztérium feliratával tehergépkocsi közele­dett. Lisztet szállított, hogy a pékségbe vigye, másnapra legyen kenyér. A sofőr mit sem sejtve vezette kocsiját. A szekusok itt is megálltak, szitává lőtték a te­herautót, ne legyen kenyér. Majd egyikük előrekerült, a szélvédőn át lőtte homlokon a vezetőt. Mint Tóthot, a hódmezővásárhelyi MDF-sofőrt, a segélyszállítót Te­­mesvárott. Csak akkor azt ott még nem tudták. A magyar fotósok Zsigulija megállt Fadrusz Mátyás szobra közelében, kiszálltak. Sz. J. lé­pett oda, feleségével Ildikóval, kérdezte, mi járatban vannak. Az első szavaik után jó barátság, elvezették a két Budapestről jöt­tet, hol parkolhatnak biztosan, elrejtve, nehogy baj legyen. És vállalkoztak a kalauz szerepkö­rére. A Szabadság téren tömeg. Egy román fiú idegesen hadoná­szik, papírt kér, minden ismeret­len veszélyes. Különösen a csü­törtöki sortűz után. Előkerülnek az igazolványok, kézről kézre járnak. A román fiú leveti ma­gát a földre, térdel a fotóripor­terek előtt, összetett kézzel bo­csánatot kér. Ne haragudjanak, de a bizalmatlanság számukra most élet vagy halál. Sz. J. és Ildikó vezet és ma­gyaráz. A nyelvek megoldódnak. Előkerül egy szekszárdi kislány, odahaza orvostanhallgató. Az el­ső sortüzek után bement a kór­házba, hogy segítsen. A laborató­riumba került, elemezni a sebe­sültek vizsgálatait. Egy percnyi szusszanásra lement a boltba, hogy vásároljon valamit, mire visszatért, a laborban öt ketté­szelt holttest. Kollégái, akikkel az imént még együtt dolgozott. Ta­lán észre sem vették a kémcsö­vek fölé hajolva, amint az ajtó­ban mögöttük megjelentek a sze­kusok, és szó, figyelmeztetés nél­kül, meghúzták a billentyűt, vé­gigkaszabolták­­ a csöndes kórhá­zi munkaszobát. És mint másutt, gyáván, nyomban továbbálltak. A történetek a téren hangzot­tak el. A két magyar tágra nyílt szemekkel hallgat, szinte nem is érti. Kik ezek a szekusok, hon­nan kerültek elő, és mitől ilyen kegyetlenek? Szájról szájra kél a legenda, meglehet, talán a fele­­igaz, de a nép így ismeri őket. Lelencházakból kivett, apátián, anyátlan árvák. Kiválogatták­­őket, tejben, vajban fürösztöt­­ték, miközben az ország, éhezett, nyomorgott. Etették, öltöztették, kiképezték, a születésnapjukat megünnepelték, és közölték ve­lük, mindezt Ceausescunak és Elenának köszönhetik, akik szü­leik helyett szüleik. Mindenért nekik tartoznak hálával, és kérdés nélkül, érzelmek nélkül, minden parancsot végre kell hajtaniuk, amit tőlük kapnak. Gondolkodás nékül gyilkolni is. Ez a hír jár­ja szombaton Kolozsvár főterén, ■fából ácsolt keresztek és a ke­nyérbe szúrt égő gyártyák fölött. A teherautónál, ahol a földön ott még a lisztet szállító gépko­csivezető meg sem száradt vére, nagy papírdoboz. Benne maga­san a pénz: érme és bankjegy, amit az arra járók vetnek bele az árván maradt családnak. Nem fogy, csak gyarapodik, hozzá nem nyúl senki. Meleg radiátor Hajnal van, szombati pirkadat. A városi könyvtár előtt hamu iz­zik. Kihordták Ceausescunak gyű­lölködő könyveit, hivatalos fény­képeit, azt égették egész éjszaka. Hirtelen ágyúlövés dörren. Min­denki megrezzen, menedéket ke­res, de csakhamar ismét néma csönd. A hír szájról szájra jár. Fenesben,­­közel ide, a laktanya fölött megjelent két helikopter. Szekusokat dobtak le ejtőernyő­vel. A hadsereg légelhárítói ta­láltak, a két óriási­ szúnyog égne zuhan lefelé. De a brigantikat nem találták meg. Az járja, hogy eltűntek, Temesvár meg Arad fe­lé indultak el. A két pesti ma­gyar fáradt, ha rövid időre is, aludni térne. Bemegy a Continen­tal Szállóba. Az igazgató könyö­rög, bárhová, csak ide nem. Ki tudja, ki jelentené és kinek, csak egy halk kopogás az ajtón, gya­nútlanul, félálomban kinyitnák és a benyúló csövek végigkasza­­bolnák őket. Sz. J. is megszólal. Szállodába! Szó sem lehet róla. Hozzájuk mennek, ott akad fek­hely. Belépnek a házba, elemes meglepetés. Már a lépcsőház is meleg. A szobában Sz. J. megta­pogatja a radiátort. Tapogatja? Dehogy, simogatja. Huszonnégy év óta minden télen jéghideg, odafagyott az ujjuk. Ami most van, csoda. Szinte nem is emlé­keznek rá. Aztán észbe kap. Ha­rapni kellene valamit. Előkerül a háromnapos kenyér, a boltok évtizedek óta csak azt árulnak, valami kevéske zsír. Most a pes­tiek rezzennek meg. Hangtalanul eltűnnek, megrakodva térnek vissza a kocsitól. A kenyér már nem meleg, hiszen idestova húsz órája kelt útra, de még ropogós. A kolbász illata ínycsiklandó, a vaj mint a manna, a sajt puha. Sz. J. és Ildikó mégis a Ráma margarin aranypapírját csodál­ja meg. Évtizedek óta nem lát­tak ilyet. Aztán mindketten sza­bódnak. Szó sem lehet róla, eb­ből ők nem esznek, kell majd a visszaútra, hiszen ők nem tud­nak adni semmit. Nyugtatgatják őket, hogy a kocsi csomagtartójá­ban maradt valami tartalék, éhez­ni nem fognak. Fél óra múlva az asztalon csak morzsák, a vendé­gek szinte hozzá sem nyúltak. A szobában időközben megvet­ve a hitvesi ágy, feküdne csak le a két Magyarországról jött, ők meghúzódnak a konyhában. Most reggel fél hat van, sokat úgysem aludhatnak, hiszen nyolckor nagygyűlés a főtéren, feltétlenül ott kell lenniük. És csakugyan, a legszebb, nyugodt álmukból ráz­ták föl őket. Indulás. A közelben lakik Sz. J. anyósa, akihez oltal­­mul bevitték a kisgyereket. Út­közben beszólnak, főzne közben meleg levest, mielőtt a két ven­dég hazaindulna, legalább vala­mi forró lesben a­ gyomrákban. A téren hatalmas tömeg. Romá­nok, magyarok együtt. A sor szé­lén tizenkét éves forma fiúgye­rek, az arcát leírni lehetetlen. Keménység és szomorúság van rajta, szűk, megtört pillantású szemek. A román fiúnak mindkét keze tele, markol. Szorongat. A jobbjában a kincs, két zacskó összeragadt cukorka, most kap­ta, a másikban a nemzeti zász­ló. Középen lyuk, ott volt a Ceau­­sescu-féle címer. Nem is kivág­ták, kiszaggatták, kitépték. A gyűlés végén vissza az anyóshoz. A lakásba belépve mennyei illatok. Leves? Nem, meglepetés, kolozsvári töltött ká­poszta. A mama szégyenkezik, amikor belemer a fazékba. „Ne haragudjanak, a tejfölt képzel­jék hozzá...” Alig gyűrik le az utolsó falatot, a vendéglátók sür­getnek. Most pedig haza, sötéte­dés előtt túl­­kell jutni a magyar határon. Útközben nem megállni senkinek, bármennyire fájna is a szívük a stopposért, az izga­lom akár halált is jelenthet. Ak­kor döbbennek rá a hazatérők, hogy ez mennyire igaz, amidőn ismerős úton hajtanak végig. Tegnap itt még tehervagon vesz­tegelt, ott állt a töltésen. Most fölborítva, mögöttük, mint fede­zékben a szekusok. Lövik az utat, a golyók fütyülnek. Mégsem áll­ják meg, hogy a város határába érve ne lassítsanak. Harckocsi az út szélén, a hadsereg katonái rostokolnak mellette. Védik Ko­lozsvár víztartalékát. A magyar fotós kiszáll, lencsevégre kapná. A román katona tiltakozik. Ha villan egyet a vaku, máris jöhet a tűzzápor. Magyarázkodnak, a lencse és a film érzékeny, nem kell mesterséges fény. Csak egyetlen kockát. Hát ha így, ak­kor jó. Tessék, és jó hazatérést. De gyorsan, mielőtt leszáll az es­te. Föl, Bukarestbe Az utolsó kaland, a meglepe­tés a határ magyar oldalán érke­zik. Az őrmester, aki beengedi a Zsigulit, mint nagy eseményt me­séli. — Húsz éve állok itt, ismerem a túlsó felén levőket. Tegnap, december 23-án történt meg húsz esztendő óta először, hogy román barátom rám mosolygott. Aztán szó nélkül a nyakamba rogyott, rázta a zokogás .Annyit mondott, ha Bukarestben hamarosan nem jön rendbe minden, itthagyja nyitva a sorompót, vigyázzunk mi rá egyedül, ő, azzal az egy­ szál puskájával fölkerekedik, vé­delmébe vesz, amit tud. Mert ez vissza soha többé nem fordul­hat ... Várkonyi Tibor * .I0 A városháza előtt (MTI)Fotó: E. Várkonyi Péter felvétele) Magyar Nemzet Szerda, 1989. december 27. Kik gyilkolták meg Tóth Sándort? Antiterrorista kommandó a magyar—román határon Gyógyszer- és élelmiszer-szállítmányok Szeged belvárosában Szeged a karácsonyi ünnepek alatt frontvároshoz hasonlított. Éjszakánként hosszú konvojok vesztegeltek a belváros utcáin gyógyszerrel, élelmiszerrel , meg­­rakottan. A rendőrség alaposan felkészült a védelmükre. A Tisza­­parti város laktanyáiban és kollé­giumaiban kapott szálláshelyet a konvojok személyzete. Hajnalban aztán nyolc-tízes csoportokban indultak útnak, és Nagylakig vé­geláthatatlan áradatban hömpö­lyögtek. A szeku mindenre elszánt... A határ mentén élő lakosság körében elterjedt az a hír, hogy a szekuritate emberei átmenekül­tek Magyarországra. Ezért érthe­tő volt helyenként a kisebb pánik. Tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy a magyar rendőrség antiterrorista kommandója a ka­rácsonyi ünnepekre megérkezett a magyar—román határra. Kis­­zomboron a határőrlaktanyában találkoztam velük. Éppen pa­rancshoz sorakoztak fel sajátos, terepszínű egyenruhájukban, az állig felfegyverzett fiatalembe­rek. Felszerelésük különleges, a támadó- és elhárítófegyerek arze­nálját láttam az oldalukon. Pa­rancsnokuk nyilatkozott is: — Feladatunk az elhárítás, minden­féle terrorcselekmény felszámo­lására készek vagyunk. — Páncélosok ellen is? — Mi komolyan vesszük a hí­reszteléseket, hogy esetleg a me­nekülő román állambiztonsági emberek átjönnek, ők az életüket mentik, így mindenre elszántak. Mi készek vagyunk a fogadásuk­ra, a gerilla harcmodorra. — Elkaptak-e már szekusokat? — Nem, eddig nem találkoz­tunk velük. — A legénység mit szólt ah­hoz, hogy az ünnepekre a határ mellé vezényelték? — Az emberek háromnegyed részét a szabadságukról hívtuk be. Többen családosak, sajnos még a karácsonyfát sem tudták felállítani. December 24-én Horváth István belügyminiszter szemlét tartott a határ menti övezetben, majd rög­tönzött sajtótájékoztatón vett részt. — Megerősítettük a határőrsé­get, a rendőrség karhatalmi ala­kulataiból jó néhány fegyverest erre a vidékre vezényeltünk. — Hogyan működnek együtt a román határőrséggel? — Példásan. Az élelmiszer- és gyógyszerszállítmányhoz, már szombat óta .Védőőrizetet adnak. Csak előre kell szólni, 24 órával az indulás előtt kell jelenteni a konvojok küldését. — A határőrök kaptak-e el sze­kuritate ügynököket? — Eddig még nem, és határin­cidens sem volt. Mi nem foglal­kozunk légi felderítéssel; ez a­ ka­­tonaság dolga. — Felkészültek a román me­nekültek fogadására?­­ Természetesen, ha esetleg megindul az áradat, a megfelelő ellenőrzés után átléphetik a ha­tárt. Eddig ezzel sem kellett szá­molni. Lehman István, a Csongrád megyei tanács elnöke elmondta, hogy a helyi kórházak felkészül­tek a sebesültek fogadására. Hoz­zátette: ha szükséges, laktanyákat is kiürítenek. is rejtélyes tarkótövés Sikerült beszélni a hódmezővá­sárhelyi magánfuvarozó,­­ Tóth Sándor társával, Ágoston Lajos­sal is. Tóth Sándor volt az első magyar állampolgár, aki áldoza­tul esett a román polgárháború­nak. Ágoston így idézte fel a ször­nyű órákat: — Hárman mentünk Tóth te­herautóján. December 22-én éj­szaka indultunk. Aradig nem volt semmi probléma, gyorsan odaér­tünk. A kórház elé hajtottunk, és a rakomány egy részét le akar­tuk adni. Nos, akkor kezdődött a lövöldözés. Kérték az orvosok, menjünk be az épületbe, hiszen a falak megvédenék a kézifegy­verektől. — Otthagyták a teherautóju­kat? — Én igen, de Sanyi sem, nem­rég vette 800 ezer forintért az Avia teherautót. Nagyon féltette a kocsit, ezért bennemaradt. Én a kórházajtóban álltam, és azt kiabáltam: hagyd a fenébe az te­herautót, mentsd inkább az éle­tedet. Visszaszólt, hogy őt nem fogja a golyó.. Azt még láttam, hogy egy másik kapuhoz odafa­­rolt, a kórház udvarába akart to­latni, de akkor már lőttek minden irányból. — Mikor találkozott ismét vele? — Két óra múlva. A tűzharc­ban nagyon sok katona megsebe­sült. A mentősök a golyózáporból szedték össze a sebesülteket és a halottakat. Hajnalban hozták be Sanyit is. Fejére ráhúzták az in­gét, ami csurom vér volt. Már nem élt. Nyakszirten találta egy golyó. Hajnalban, amikor befe­jeződött a tűzharc, a teherautó keresésére indultam. — Hol találta meg? — A Maros hídon, az egyik szálloda közelében vesztegelt. Négy lövedék fúrta át a szélvédő üveget. — Kik voltak a gyilkosok? — Ezt nem lehet tudni. Érde­kes módon sok szemtanúja volt a halálának. Ugyanis a tüntető tömeg egy része az utcán maradt, a lövöldözés alatt a fáihoz lapult. Egyesek szerint akkor kapta a ha­lálos találatot, amikor a polgárőr felszólította, hogy álljon meg. De Tóth továbbhajtott, és a nemzetőr belelőtt. Valószínűleg menekülő szekusnak vélte. Mások azt mond­ták,­­biztosági emberek tűzharcából jutott neki néhány lövedék. Nem tudni, melyik változat az igaz. Tóth 41 éves volt, három gyere­ket hagyott árván. Karácsony napján gépkocsiját közszemlére tették­­ki Hódmezővásárhely főte­rén, a Kossuth téren. Lelki üd­véért gyászmisét tartottak. ..Köszönünk mindent a magyaroknak A nagylaki átkelőhelyre általá­ban késő estére, éjszakára érnek vissza a konvojok. Katona Csaba tegnap, kedden jött vissza Temes­várról egy vöröskeresztes szállít­mánnyal. — Egészen Temesvárig kísértek a román katonák. Gyógyszert, kötszert és élelmiszert vittünk. Hétfőn még hallottam szórványos lövöldözést, de nem volt vészes. — A temesváriaknak mire van szükségük? — Kötszerre, jódra, vérkészít­ményre és antibiotikumra! Vár­ják a fertőtlenítőszereket­­ is. Arad már telítve gyógyszerrel és élelmiszerrel. — Nem félt? —­­Egyáltalán nem. Hétfőn már normalizálódott a helyzet. Szegedről az ünnepek alatt ra­kománnyal teli 160 személy- és teherautót indított Romániába a Vöröskereszt. Felvették a kapcso­latot a kinti szervekkel, így nap­rakészek a polgárháború helyzeté­ről. Ám a Tisza-parti városban nagyon jól lehet tájékozódni a ju­goszláv tévé adásából is. Bata Jánosné, a Vöröskereszt munkatársa elmondta, hogy a ha­­­tár menti román városokban most a tisztítószereket várják. Azt is megtudom tőle, hogy állandó te­lefonügyeletet tartanak, és így be­folyásolni tudják, milyen rako­mányok induljanak az útra. Németh György szegedi fotóri­porter péntek óta naponta átjár Aradra. Az ő legfrissebb helyzet­­jelentése: — A városban transzparenseket lehet olvasni, amelyeken ez áll: Köszönünk mindent a magyarok­nak! Tapsoemle aa Mil Saóból Most jó érzés magyarként az aradi utcákon jönni-menni. A helybeliek méterenként megállít­ják a kocsinkat. Kihúznak az autóból, megölelnek, megcsókol­nak. Tegnap a város már nem tükrözte a polgárháborús állapo­tokat. Eldőlt a harc. Pataki Sándor, aki Temesváron 12 évig volt a Szabad Szó munka­társa, meg tudta szerezni az új magyar nyelvű napilap, a temes­vári Új Szó első számát. És most következzék a rövid lapszemle: — December 23-án látott nap­világot a rendkívüli szám, és a következőket tudatja az olvasók­kal: így kezdődött a nemzeti új­jászületés tavasza című cikkben a Tőkés László parókiája előtti korábbi eseményeket ismerteti, egészen a hadsereg közbelépéséig. Halottakról nincs szó. Köztik a temesvári népgyűlés határozatait, kommentár nélkül. Ez gyakorlati­lag a romániai fordulat első hi­vatalos dokumentumának minő­sülhet. Egy Agerpress-hír: Buka­restben megalakult a Román De­mokratikus Bizottság. Az első ol­dal színfoltja Petőfi Sándor, Fel­támadott a tenger című versének eredeti, illetve román és német nyelvű változata. Petőfi a lap­szám egyetlen aláírt szerzője, ugyanis az újságnak még imp­resszuma sincs. Ezt azért érdemes megjegyezni, mivel szerintem a Petőfi-verset kivéve, minden anyag román fordítás, és mind a három helyi lap azonos tartalom­mal készült, más és más nyelven. A második és harmadik oldalon közös felcím olvasható: Temesvár a győztes ellenállás városa. Nyil­vánosságra hozzák a temesvári Demokratikus Front nyilatkoza­tát, amelyben először válik nyil­vánossá a halálos áldozatok té­nye. Adatokat azonban nem kö­zölnek. Egy életrajz Radu Balán Temes megyei első titkár pályá­ját ismerteti. A cikk hangulata a régi örömódákra emlékeztet, és így fejeződik be, éljen sokáig! Amíg isten enged címmel Tőkés Lászlót idézi a lap, köszönetet mondva a lelkipásztornak és gyü­lekezetének az állhatatosságukért és helytállásukért. Apróhirdeté­sek címmel megjelent a forradal­mi humor is, amelyből két sort idézek: Egy országot, egy egér­lyukért — cipész jeligére. Még egy érdekesség, az utolsó, a ne­gyedik oldalon, közük a temes­vári I. számú kórház fekvő sé­rültjeinek névsorát, 87 személyét. Ezek a legfrissebb sérültek: Halász Miklós Elengedhetetlen a támogatás összehangolása JMT/­ A Romániának szánt se­gélyszállítmányok összegyűjtése, kiszállítása központi koordiná­ciót igényel Szegeden és Békés­csabán. Ezt kedden Csongrád, il­letve Békés megye tanácsi veze­tői hangsúlyozták, amikor­ beszá­moltak Beck Tamás kereskedel­mi miniszternek, aki vezető mun­katársaival a két megyeszékhe­lyen tájékozódott a teendőkről. A megyei vezetők tájékoztatást ad­tak a segélyszállítmányokról, s jelezték a következő napok, he­tek várható kereskedelmi forgal­mával, az áruellátással kapcsola­tos gondjaikat. A megbeszéléseken hangoztat­ták: csak a legnagyobb elisme­réssel lehet szólni mindazok ál­dozatkész segítségéről, akik kü­lönféle adományokat juttatnak el Romániának. Elengedhetetlen azonban a támogatás összehan­golása; a jelenlegi, már-már kao­tikus állapotot csak szervezett­séggel lehet megszüntetni. A sze­gedi megbeszélésen Benedek Ti­bor, a Tisza Fűszért vezérigazga­tója vetette fel például azt, hogy a legkülönfélébb adományokat megfelelően csomagolva kell és lehet elszállítani, nem pedig sza­kadozott reklámszatyrokban. A Fűszért vállalta is ezt a munkát. Emellett felajánlották a Dél-ma­gyarországi Textil- és Felsőruhá­zati Kereskedelmi Vállalat Sze­geden levő, hatalmas raktárát or­szágos gyűjtő- és tárolóhely cél­jára. Mindkét megyében azt kérik a lakosságtól, hogy most már in­kább anyagi segítséget nyújtsa­nak Romániának. A Vöröskereszt számlájára befizetett pénzből ugyanis olyan árucikkeket lehet vásárolni, amelyekre a leginkább szükség van. De mire van valójában Romá­niának szüksége? — vetődött fel a kérdés a megbeszéléseken. A megyei vezetők szeretnének pon­tos információkat kapni arról, hogy mit és hová küldjenek,­­ arról is, hogy Romániában való­ban célhoz érnek-e az adományok. Kérték továbbá a minisztert, hogy a tárca fordítson kiemelt fi­gyelmet e két megye áruellátásá­ra. Várható ugyanis, hogy amennyiben román oldalon is megnyitják a határt, hatalmas méreteket ölt a felvásárlás. Meg­állapodtak abban, hogy a határ mentén igény szerint ideiglenes boltokat nyitnak majd. Beck Tamás 3 millió forint ér­tékű élelmiszer-szállítmányt ajánlott fel Romániának a ma­gyar kereskedelem dolgozóinak adományaként. A központi koor­dinációt sürgető felvetésekre rea­gálva annak a véleményének adott hangot, hogy ezzel a fel­adattal a Magyar Néphadsereg vezérkari főnökét kellene megbíz­ni.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék