Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-13 / 266. szám

6 Egy piros betűs november 4. November 4-ről eddig csak mint gyászünnepről emlékez­tünk meg. Pedig volt egy novem­ber 4., amely igazi örömünnep volt, történelmünk egyik piros betűs napja. 1945. november 4-én a magyar nép a szovjet megszállta Kelet- Európa 1990-ig első és egyetlen szabad választásán 92,4 százalék­ban járult az urnákhoz, hogy 84 százalékos szavazattal utasítsa vissza a Magyar Kommunista Pártot s ezen keresztül Moszkva uralmi törekvéseit. Ugyanakkor ez volt az első szembeszállás a szovjet hatalommal Kelet-Euró­­pában, a demokrácia és függet­lenség érdekében, ezt követte 1956 és 1989—90. A külföldi sajtó ugyanis ma következetesen úgy állítja be, mintha Magyarország egy horthysta félfasizmusból ug­rott volna fejest a bolsevizmus­­ba. A valóság más. Már az 1945- ös választás előtt, de főleg annak nyomán Magyarország leváltotta régi vezetőrétegét, a parlament lett a népszuverenitás letétemé­nyese, benne egy olyan párt (a Független Kisgazda-, Földmun­kás- és Polgári Párt) 60 százalé­kos többségével, amely a nyugati liberális-keresztény­demokrata eszméket tűzte zászlajára. A négy főpárt koalíciója végrehajtotta a rég esedékes (bár esendő) radi­kális földreformot, lehetővé tett egy széles körű sajtószabadságot, elítélte a háborús bűnösöket, az új pénz, a forint bevezetésével stabilizálta a gazdasági életet, s meghirdette a jószomszédi vi­szonyt minden szomszédjával. 1947 küszöbén a kommunista párt és szövetségesei elleni, kis­gazdapárt vezette frontális küz­delem következtében patthelyzet állt elő a parlamenti kisgazda többség és a szovjet segítséggel megerősített kommunisták közt. Ha a várakozásoknak megfele­lően a békeszerződés 1947. február 10-i aláírása után a szovjet csa­patok kivonulása megindult vol­na, Magyarország — egyedül Ke­let-Európában — polgári kor­mány alatt lépett volna az új korszakba. Röviden: 1989 már 1947-ben bekövetkezett volna! Mindennek előkészítője az 1945. november 4-i szabad válasz­tás volt. Mint tudjuk, a választá­sokat a Független Kisgazdapárt nyerte meg a szavazatok 57 szá­zalékával, ami a mandátumok 60 százalékát biztosította számá­ra. Ezzel a nép kezébe került a népszuverenitás letéteményese, a nemzetgyűlés, és az 1947-es szov­jet­ kommunista puccsig nála is maradt. Augusztus és szeptember folya­mán amerikai és angol tényezők félreérthetetlen nyilatkozatokban szögezték le álláspontjukat a dél­kelet-európai államokban tartan­dó szabad választások kérdésé­ben. Truman elnök hangsúlyozta, hogy Magyarország, Románia és Bulgária egy hatalom érdekköré­be sem tartozik. Bevin brit kül­ügyminiszter azt nyilatkozta, hogy ezekkel az országokkal való diplomáciai kapcsolat a választá­sok tisztaságától függ. Szeptem­ber végén az amerikai külügymi­niszter bejelentette, hogy az Egyesült Államok kész elismerni a magyar kormányt, miután Ma­gyarország elfogadta az amerikai feltételeket az „abszolút szabad választásokéra vonatkozólag. Nem sokkal később a londoni „Times" megírta, hogy a brit kormány valószínűleg követni fogja az amerikai lépést. Ezek után a Szovjetunió sietett beje­lenteni, hogy a magyar kor­mánnyal fel kívánja venni a diplomáciai kapcsolatokat. Az angolszász nyomás elenged­hetetlen volt a szovjet befolyás ellensúlyozására, de maguk az oroszok is akkor még készek vol­tak 10-15 évre egy Finnországé­hoz hasonló státus biztosítására Magyarország számára. Magát a játszmát azonban az országban a kisgazdapárt játszotta és nyerte meg. A kisgazdapárt az augusztus 20-i nagyválasztmányi ülés után már szilárdan a paraszti cent­rum .­ Nagy Ferenc elnök, Varga Béla ügyvezető alelnök, Kovács Béla főtitkár — kezében volt. A szovjetet azonban az augusztu­sig tapasztalható letargikus nép­hangulat, valamint Rákosiék lát­ványos sikere a kommunista párt megszervezése terén arról győzte meg, hogy a kisgazdáktól nincs mit tartaniuk — főleg, ha Rákosi „mesteri terve" megvaló­sul. Mi volt ez a „mesteri terv”? Az, hogy először Budapesten tartják meg a választásokat, ahol a lakosság többsége munkás. A kisgazdapárt belement. Ezután a szociáldemokrata pártnak java­solták, hogy „Munkáspártok" né­ven együtt induljanak, amit az el is fogadott. A kisgazdáknak nem volt ellenvetésük. Most azzal álltak elő, hogy a főváros külvá­rosaiban (tehát főleg munkások lakta területeken) a budapesti­vel együtt tartsák meg a válasz­tásokat. A Független Kisgazda­­párt igent mondott. Végül a sza­vazói életkort 20 évre kívánták leszállítani. A kisgazdák öröm­mel fogadták el, de tervbe vet­ték, hogy a budapesti (vagyis nagy-budapesti) választások ered­ményét — ki kételkedett volna, hogy a munkásfront fog győzni? — arra fogják felhasználni, hogy ezt vegyék alapul az országos választások eredményének mes­terséges kialakításához. A budapesti választási küzde­lem hőse Varga Béla volt, aki rendkívül bátor beszédeivel fel tudta villanyozni a tömegeket. A választásokon a kisgazda­­párt abszolút többséget, 50,54 százalékot kapott. (A választásra jogosultak 90 százaléka adta le a voksát.) A november 4-re kiírt országos választások előtt a szovjet által támogatott kommunista javaslat merült fel: a pártok induljanak közös listán, a mandátumok 47,5 százaléka jusson a kisgazdapárt­nak, s ugyanannyi a munkáspár­toknak. A nép pedig csak azért szavazzon, hogy ezt jóváhagyja. A kisgazdapárt politikai bizott­sága — Tildy Zoltán sürgetésére — többségében elfogadta a ter­vet. Nagy Ferenc az ülés előtt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökével, Vorosilov marsallal találkozott, aki roppant nyomást fejtett ki rá és figyelmeztette: ,,Attól tartok, hogy ha nem jön létre megegyezés ebben a kér­désben, a polgárháború elkerül­hetetlen lesz!” Amikor a politikai bizottság döntése kiszivárgott, a pártban valóságos lázadás tört ki! Nagy Ferenc engedett és felkereste az amerikai és angol missziót, segít­ségüket kérve. Mindkét kormány rendkívül éles tiltakozást helye­zett kilátásba Moszkvában a Jaltai Deklaráció tervezett felhá­borító megsértése ellen Azok azonban, akik részt vettek az orosz terv meghiúsításában, na­gyon is tudatában voltak annak, mekkora veszélyt hozhat rájuk cselekedetük: ez volt az első al­kalom, hogy ujjat húzzunk Moszkvával! Sorsuk kevéssel utóbb börtön, gulág, emigráció lett. A választások után a London Times ezt írta: „A választások jelentősége abban van, hogy Ma­gyarország újabb történetében most első ízben a szavazás sza­bad volt. Eredménye igazolta a magyar kormányzat demokrá­ciaként való elismerését a nyu­gati hatalmak részéről." A New York Times vezércikké­nek „Demokrácia Magyarorszá­gon" címet adta. „Az eredmény — írta a New York Times — győ­zelme volt a demokráciának. A magyarok legyőzötten, háborús pusztítások után s orosz megszál­lás alatt mégis az első szabad vá­lasztást rendezték Délkelet- Európában a háború óta egy többpártrendszer mellett. Az el­ismerés elsősorban a magyar né­pet illeti, mely mind bátorságá­ról, mind szabadságszeretetéről a legsúlyosabb körülmények között tett tanúságot... Ezt a politikát az összes demokráciák támogat­hatják. Ha a kisgazdákat hagy­ják, hogy politikájukat gyakorla­tilag is megvalósíthassák, Európá­nak legnyugtalanabb vidékén a demokrácia fellegvárát fogják felépíteni, mely lelkesítheti mind­azokat, akik a környező orszá­gokban a demokráciáért harcol­nak." Csicsery-Rónay István Az ország egyre romló hely­zetében az összefogás és segítés helyett egyre többen foglalkoz­nak azzal, hogy a süllyedő ha­jónkról — jogosan, jogtalanul — a maguk számára mentsenek ki valamit. A Történelmi Igazságtétel Bizott­ság jogosan követel az 1947—1989 közötti évek politikai üldözöttjei és azok leszármazottjai, valamint a Szovjetunióban több éven át rabszolgamunkát végzett civil elhurcoltak és hadifoglyok részé­re erkölcsi, politikai és anyagi jóvátételt. Magam is az utóbbiak közé tartozom. Kéthavi katonás­kodás után csaknem háromévi fog­ságot követően a kazahsztáni Dzsezgazgánból kerültem haza, tehát én is jogos követelő lennék. Csakhogy kik és kitől követelnek kártérítést? Jogos elvárás, hogy a demokratikus kormány szolgál­tasson erkölcsi és politikai elég­tételt az ártatlanul meghurcol­tnlak. Még az is, hogy a bör­tön, az internálótábor, a fogoly­táborok éveit a nyugdíjba számít­sák bele. Ezt még elbírja az or­szág gazdasági helyzete. Zimányi úr a nevünkben „ta­valyi áron" fejenként havi 11 000 forint kártérítést követel. Ez, ha Az 1985-ben megválasztott bí­rósági ülnökök mandátuma ez év nyarán lejárt és az Országgyűlés a megbízatásukat december 31-ig meghosszabbította. Ez azt jelenti, hogy a szeptemberi választást kö­vetően megalakuló önkormányza­tok fogják az új ülnököket meg­választani. A néprészvétel úgymond szo­cialista megoldását az 1949. évi XI. törvény honosította meg. Elő­ször a büntetőeljárásban vezet­ték be az ülnöki bíráskodást, még­pedig 1950. január 1-jétől, majd a polgári eljárásiban 1953. január 1-jétől. Akkoriban a dolgozók tö­megeinek bevonását a bíróságok tevékenységébe a demokratizmus egyre nagyobb érvényesülésének tekintették. Úgy fogták fel, hogy az ülnökök a népi hatalmat hiva­tottak kifejezésre juttatni az igaz­ságszolgáltatásban, a bíróságot mint állami szervet közelebb hoz­zák a laikusság tömegeihez. E szé­pen megfogalmazott elvek abban az idő­ben nem kis részben szol­gálták azt a praktikus szempon­tot, hogy a régi rendszerben ne­velkedett, iskolázott bírák megfe­lelő ellenőrzésben részesüljenek a pártállam részéről. A hetvenes évek elején meg­indult­­kodifikáció mind a bünte­tő, mind a polgári ügyszakban a társas bíráskodást, az ülnökrend­­szert ugyan, fenntartotta, de át­törte a merev gátat és a­­kisebb megítélésű ügyekben egyes bírás­kodást vezetett be. Az elkövetkezendő években sor kerül a bírósági szervezet korsze­rűsítésére. Ez nagyon leegyszerű­sítve nem fog mást jelenteni, mint a jelenlegi­­megyei bíróságok (korábbi és várható elnevezéssel: törvényszékek) és a Legfelsőbb Bíróság (volt Kúria) közé a tör­vényességi óvások kiiktatására visszaállítaná a régiók szerinti felsőbíróságokat (ítélőtáblákat). Ebből a megközelítésből kell már kiindulni ahhoz, hogy az ülnök­­rendszer reformját fontolgassuk. A helyi bíróságokon (korábban járásbíróságok voltak) a polgári ügyszakban az ülnökök részvétele teljesen formálisnak tekinthető. Esetleg a társadalmi érdekeltsé­get is hordozó és nem egyező akarattal folyó, házassági perek­ben kerülhetne sor ülnökök bevo­nására, továbbá, azokban a mun­kaügyi vitákban, ahol a dolgozó egzisztenciális helyzete az eljárás tárgya (fegyelmi ügy, jogellenes felmondás). A büntetőügyek kö­zül feltétlenül szűkíteni kellene az Ülnökös ügyek arányát és csak a súlyosabb bűnügyek tárgyalásá­ba bevonni az ülnököket. (Pl. az 5 évnél súlyosabb fenyegetettségű bűntettek.)· A megyei bíróságokon, a felső- és a Legfelsőbb Bíróságon, ami­kor fellebbezést bírálnak el, a je­lenlegi megoldás látszik helyén­valónak, vagyis a bíróság taná­csában járna el, mégpedig há­rom szakbíró. Ez az ítélkezés többnyire jogkérdésben való dön­tést jelent. Más a helyzet a megyei bíró­ság elsőfokú ítélkezésénél, ugyan­is mind a büntető, mind a polgári ügyszakban ezen a szinten első­fokú eljárások folynak. (Felsőbí­róságokon és a Legfelsőbb Bíró­ságon csak fellebbezéseket bírál­nak el.) A büntető ügyek itt a legsúlyo­sabb megítélésűek, élet elleni és egyéb nagyon súlyos bűntettek. Ezek feltétlenül igénylik nemcsak a társas bíráskodást, hanem való­ban a­ nép képviselőinek közre­működését is. Itt nem lehet és nem is szabad erről semmiféle politikai vagy más jellegű meg­fontolások miatt lemondani. Más a helyzet a polgári eljárások te­rületén. Ezek közül elképzelhető, csak tízezer érintett volna is, már 1,32 milliárd forintot tenne ki évente. S ha ötvenezer az érin­tettek száma? Ki fizesse ezt meg? A felelős kommunista vezetőkön, az ideológiájukat a gyakorlatba átültető ávósokon, belügyiseken ennyit nem lehet behajtani. Ak­kor hát ki fizesse meg a milliárdo­­kat? Ha bűnösökön nem lehet be­hajtani, akkor fizessenek az ár­tatlanok? Fizessen a nép, mely maga is áldozata volt a diktatú­rának? Az állampolgárok, akik­nek egyharmada már most is a nyomor szintjén vegetál? És ezt azok követelnék, akik a demok­ráciáért, az igazságosságért küz­döttek? Arra kérem a Történelmi Igaz­ságtétel Bizottságának vezetőit, hogy e névhez hűen igényeljék az üldözöttek erkölcsi és politikai jóvátételét, egyben követeljék a bűnösök felelősségre vonását. Az elszegényedett ország népének helyzetére való tekintettel ünne­pélyesen mondjunk le mi, érin­tettek anyagi követeléseinkről, és áldozatunkkal példát mutatva másoknak is a demokrácia meg­szilárdulását elősegítve. Radnai József Dunaújváros hogy egyes ügyekben, ügy­csopor­tokban indokolt az tűnökök köz­reműködése, de a szelektálást jól körülhatárolva, pontosan kell meghatározni és feltétlenül elke­rülve a formális megoldásokat. A nagyon leegyszerűsített, rö­vidre fogott javaslat tehát az ül­­nökrendszer nem teljes megszün­tetését célozza meg, hanem annak jelentős megváltoztatását, de a jelentőségének hangsúlyozásával a megerősítését is. A népi ülnöki rendszer bármilyen formáiban történő megtartása számos prob­lémát vet fel. A teljesség igénye nélkül utalok néhányra: A hivatásos bírák nem lehet­nek párttagok, a népi ülnöktől ez nem várható el. A gyakorlatban sem kivitelezhető, hiszen párttag­ságot a tárgyalás idejére felfüg­geszteni nem lehetséges. Márpe­dig a bírósági tanácsban mind a hivatásos bíró, mind az ülnök ugyanazon a jogokkal rendelke­zik, ugyanazon kötelességek ter­helik őket. A mai állandóan változó életünk­ben nagyon nehezen lesz biztosít­ható, hogy a munkaviszonyban álló ülnökök a kívánt időben a bíróság rendelkezésére álljanak. Jelenleg tárgyalások maradnak el, mert a munkahelyek „nem en­gedik el” a dolgozóikat a bíróság­ra és a folyamatosan privatizáló­dó gazdaság kevésbé fogja tole­rálni ezeket a gondokat. Dr. Hegyvári Sándor, a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság elnöke Legyen a Guszev utca Baumgarten Ferenc utca A sajtósból értesültem, hogy néhány utcanevet megváltoztattak. Legtöbb­jüknek a régi nevét adták­ vissza. Pl. Engels helyett Erzsébet tér, Dimitrov helyett Fővám­ín­áz tér, Tol­oubin he­lyett Vá­mház körút, Lenin helyett Te­réz körút stb. Köztük szerepel a Gu­szev utca is, melynek nevét a­ régi Sas utcára változtatták. Ugyanakkor egyes utcanevek megmaradtak, ilyen a Ta­nács körút, az Alpári Gyula utca stb. Ezek szerint bizonyos következetlen­ség tapasztalható az utcaelnevezések­­megváltoztatása körül. Vagy az Ok­tóber B-a utca, amely azelőtt Teleki Pálról volt elnevezve, legrégibb néven Bálvány utca volt. Mellesleg Teleki Pál megérdemelne egy fővárosi utcát történelmi érdemei alapján is. Vissza­térve a Guszev utcára, ennek az ut­cának a névadója csak egy történel­mi regényben szerepelt, ő valójában sohasem­ élt, s a neki tulajdonított tör­ténelmi tettek is csak elképzelések szülöttei. Az utca és a József Attila u. sarkán álló bérház faláin elhelyezett emléktábla szerint viszont ebben a házban lakott akkori tulajdonosa, aki a nevezetes Baumgarten-alapítvány alkotója volt. Ennek az irodalmi ala­pítványnak kurátora Babits Mihály volt, az alapítvány jutalmazásában több költő és író részesült, mint Jó­zsef Attila, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szép Ernő, Gyergyay Albert stb., a zenetudós Szabolcsi Bence. Indokolt és méltányos tehát a Guszev utcát Baum­­­garten Ferencről elnevezni. Gaál Endre aranydiplomás tanár A bírósági ülnökök választása előtt A kártérítést ne a vétlenek fizessék meg Kedd, 1990. november 13. Még egyszer a második bécsi döntésről A hazai sajtó és a televízió több alkalommal foglalkozott az 1940. augusztus 30-án meghozott bécsi döntőbírósági ítélettel, az ötvene­dik évforduló alkalmából. A te­levízió rövid közvélemény-kuta­tást is végzett a közönség köré­ben: ki, mennyit tud erről a nagy hatású nemzetközi egyez­ményről, mely jelentősen befolyá­solta a magyar nemzet sorsát az elmúlt fél évszázadban. A közvélemény-kutatás ered­ménye nagyon lehangoló volt. Ezen azonban egyáltalán nem le­het csodálkozni. Az ország jelen­legi lakosságának túlnyomó több­sége nem élte meg felnőtt, köz­élet iránti érdeklődésű korban, ezt az eseményt, személyes infor­mációja nem lehet róla, az el­múlt negyvenöt évben pedig sem­mit sem hallhatott. A második bécsi döntés azok közé a törté­nelmi események közé tartozott, melyet a bolsevik „álinternacio­nalizmus” nemcsak durván meg­hamisított, de felejtésre is ítélt. Úgy kezelték, mintha meg sem történt volna. Illetve, mint­ha szégyellnünk kellene. Pe­dig egyáltalán nem kell szégyell­nünk. Nincs mit szégyellnünk. Egyedül mai tudatlanságunkat szégyellhetjük. Hosszú időre szóló feladatunk tehát, hogy legalább az esemé­nyek tényszerű történetét megis­merjük. Annál is inkább szük­séges ez, mert a döntőbírósági ítéletben érdekelt másik fél, mind­máig eltorzítottam egyoldalú na­cionalizmussal értékeli a nagy fontosságú megállapodást, és megszületése körülményeit, úgy vélem, a második bécsi döntés egyik legfontosabb eleme, h hogy az ítéletet — az etnikai el­vekre épült határokat — mind­két érintett fél, a magyar és a román is, egyaránt elfogadta. Vitathatatlan: a döntőbírósági határozat elfogadása, aláírása azt jelentette: a magyar és a román külügyminiszter — kormányaik nevében — tudomásul vették az ítéletet és kötelezték magukat annak végrehajtására. Az olasz és német nyelven megfogalmazott jegyzőkönyveket mind a négy — olasz, német, ma­gyar és román­ — külügyminisz­ter jóváhagyólag aláírta. Nem ér­dektelen a jegyzőkönyv magyar nyelvű fordításának ismertetése. Jegyzőkönyv Azoknak a megbeszéléseknek során, amelyek Bécsben 1940. év augusztus hó 29. és 30. napján, Németország, Olaszország, Ro­mánia és Magyarország képvise­lői között a Magyarország részé­re átengedő területek Románia és Magyarország között függőben levő kérdésben folytak. Románia és Magyarország képviselői meg­hatalmazásaik alapján a német kormányt és az olasz kormányt felkérték arra, hogy e kérdést döntőbírói határozattal rendez­zék. Románia és Magyarország képviselői egyúttal kijelentették, hogy kormányaik ily döntőbírói határozatot minden további nél­kül magukra kötelezőnek ismer­nének el. Ribbentrop Joachim német bi­rodalmi külügyminiszter és gróf Ciano Galeazzo, őfelsége Olasz­ország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügymi­nisztere erre kormányaik nevé­ben és megbízásából kijelentet­ték, hogy készek a román királyi és magyar királyi kormány fel­kérésének eleget tenni és Manoi­­lescu Mihály román királyi kül­ügyminiszterrel és gróf Csáky István magyar királyi külügymi­niszterrel folytatott újabb meg­beszélés után a mai napon Bécs­ben, a Belvedere-kastélyban a kért, mellékletével együtt a jegy­zőkönyvhöz másolatban csatolt döntőbírói határozatot meghozták és Románia és Magyarország kép­viselőinek német és olasz nyelvű kettős példányban átadták. A román királyi külügyminisz­ter és a magyar királyi külügymi­niszter a döntőbírói határozatot és mellékletét tudomásul vették és kormányaik nevében újból megerősítették azt a kijelentést, hogy a döntőbírói határozatot végleges rendezésnek elfogadják és kötelezik magukat annak fenn­tartás nélkül való végrehajtásá­ra. Bécs, 1940. augusztus 30. Ribbentrop, Ciano, Csáky, Manoilescu A második bécsi döntés tehát — melyet 1947-ben a párizsi bé­keszerződés hatálytalanított — magyar és román egyetértés alap­ján jött létre, békés körülmé­nyek között. Elsősorban az etni­kai elveket vették figyelembe. A döntőbírósági ítéletről ki­adott hivatalos közlemény há­rom pontban foglalja össze a végrehajtást. Az első: az új ha­tárvonalak helyszíni kijelölése, a második az átadásra kerülő te­rületek kiürítéséről és átadásáról intézkedik, végül pedig az állam­polgársági kérdések kerültek sza­bályozásra. Az átadásra került észak-erdé­­lyi területen a magyarság szám­beli többségben élt. Az ott élő idegen ajkúak számára biztosítot­ták az­­anyanyelvi oktatást. Sőt, olyan oktatási intézkedések, szü­lettek, a magyar iskolákban is kötelezővé tették a román nyelv tanítását. Dél-Erdélyben, mely megmaradt továbbra is Románia részének, mintegy hétszázezer magyar anyanyelvű lakos maradt. Hajdú Demeter Dénes PÁLYÁZATI HIRDETMÉNY A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium pályázatot hirdet az Autópálya Igazgatóság igazgatói munkaköré­nek betöltésére, valamint a Budapesti, a Békéscsabai, a Debrece­ni, az Egri, a Győri, a Kaposvári, a Kecskeméti, a Miskolci, a Nyíregyházi, a Pécsi, a Salgótarjá­­ni, a Szegedi, a Szekszárdi, a Székesfehérvári, a Szolnoki, a Szombathelyi, a Tatabányai, Veszp­rémi és a Zalaegerszegi Közúti Igazgatóságok igazgatói munkaköreinek betöltésére. A kinevezés határozott időtartamra - legfeljebb öt évre - szól, alkalmasság esetén megújítható. A munkakör betöltésének időpontja: 1991. január 1. A közúti igazgatóság költségvetési szerv, a szék­helye szerinti megye területén az országos köz­utak kezelésével, üzemeltetésével, fenntartásával és fejlesztésével kapcsolatos állami feladatokat látja el. Az Autópálya Igazgatóság budapesti székhelyű költségvetési szerv, az ország területén ellátja az autópályák és autóutak kezelésével, üzemelteté­sével, fenntartásával és fejlesztésével kapcsola­tos állami feladatokat. Az alkalmazás feltételei:­­ műszaki felsőfokú, közgazdaságtudományi, vagy állam- és jogtudományi egyetemi vég­zettség, - legalább tízéves, az útügyi igazgatásban, vagy az útüzemeltetésben, -fenntartásban, -építésben, -tervezésben eltöltött szakmai gyakorlat, - ötéves, legalább középvezetői gyakorlat, - büntetlen előéletet igazoló erkölcsi bizonyítvány, - legalább egy idegen nyelv tárgyalási szintű ismerete, szükséges az autópálya igazgatónak. Bérezés: a 21/1983. (ΧΠ. 17.) ÁBMH rendelkezésben foglaltak szerint. A pályázat tartalmazza: A)­­ a pályázó jelenlegi munkahelyét, beosztását, munkaköri besorolását,­­ iskolai végzettségét, szakképzettségét tanúsító okiratok másolatait,­­ részletes szakmai önéletrajzát,­­ egészségi állapotára vonatkozó nyilatkozatát. B) az igazgatóság irányítására, az autópályák és autóutak korszerű színvonalú kezelésére és üzemeltetésére vonatkozó elképzeléseit. B) a közúti igazgatóság irányítására, feladatai­nak maradéktalan, színvonalas ellátására, a feladatok belső arányaira vonatkozó elképze­léseit. A pályázatot legkésőbb 1990. december 7-én 16.00 óráig a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Mi­nisztérium személyzeti önálló osztályához (Budapest VH., Dob u. 73-81., Pf. 87. 1400.) kell benyúj­tani.

Next