Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-13 / 266. szám
6 Egy piros betűs november 4. November 4-ről eddig csak mint gyászünnepről emlékeztünk meg. Pedig volt egy november 4., amely igazi örömünnep volt, történelmünk egyik piros betűs napja. 1945. november 4-én a magyar nép a szovjet megszállta Kelet- Európa 1990-ig első és egyetlen szabad választásán 92,4 százalékban járult az urnákhoz, hogy 84 százalékos szavazattal utasítsa vissza a Magyar Kommunista Pártot s ezen keresztül Moszkva uralmi törekvéseit. Ugyanakkor ez volt az első szembeszállás a szovjet hatalommal Kelet-Európában, a demokrácia és függetlenség érdekében, ezt követte 1956 és 1989—90. A külföldi sajtó ugyanis ma következetesen úgy állítja be, mintha Magyarország egy horthysta félfasizmusból ugrott volna fejest a bolsevizmusba. A valóság más. Már az 1945- ös választás előtt, de főleg annak nyomán Magyarország leváltotta régi vezetőrétegét, a parlament lett a népszuverenitás letéteményese, benne egy olyan párt (a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt) 60 százalékos többségével, amely a nyugati liberális-kereszténydemokrata eszméket tűzte zászlajára. A négy főpárt koalíciója végrehajtotta a rég esedékes (bár esendő) radikális földreformot, lehetővé tett egy széles körű sajtószabadságot, elítélte a háborús bűnösöket, az új pénz, a forint bevezetésével stabilizálta a gazdasági életet, s meghirdette a jószomszédi viszonyt minden szomszédjával. 1947 küszöbén a kommunista párt és szövetségesei elleni, kisgazdapárt vezette frontális küzdelem következtében patthelyzet állt elő a parlamenti kisgazda többség és a szovjet segítséggel megerősített kommunisták közt. Ha a várakozásoknak megfelelően a békeszerződés 1947. február 10-i aláírása után a szovjet csapatok kivonulása megindult volna, Magyarország — egyedül Kelet-Európában — polgári kormány alatt lépett volna az új korszakba. Röviden: 1989 már 1947-ben bekövetkezett volna! Mindennek előkészítője az 1945. november 4-i szabad választás volt. Mint tudjuk, a választásokat a Független Kisgazdapárt nyerte meg a szavazatok 57 százalékával, ami a mandátumok 60 százalékát biztosította számára. Ezzel a nép kezébe került a népszuverenitás letéteményese, a nemzetgyűlés, és az 1947-es szovjet kommunista puccsig nála is maradt. Augusztus és szeptember folyamán amerikai és angol tényezők félreérthetetlen nyilatkozatokban szögezték le álláspontjukat a délkelet-európai államokban tartandó szabad választások kérdésében. Truman elnök hangsúlyozta, hogy Magyarország, Románia és Bulgária egy hatalom érdekkörébe sem tartozik. Bevin brit külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy ezekkel az országokkal való diplomáciai kapcsolat a választások tisztaságától függ. Szeptember végén az amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Államok kész elismerni a magyar kormányt, miután Magyarország elfogadta az amerikai feltételeket az „abszolút szabad választásokéra vonatkozólag. Nem sokkal később a londoni „Times" megírta, hogy a brit kormány valószínűleg követni fogja az amerikai lépést. Ezek után a Szovjetunió sietett bejelenteni, hogy a magyar kormánnyal fel kívánja venni a diplomáciai kapcsolatokat. Az angolszász nyomás elengedhetetlen volt a szovjet befolyás ellensúlyozására, de maguk az oroszok is akkor még készek voltak 10-15 évre egy Finnországéhoz hasonló státus biztosítására Magyarország számára. Magát a játszmát azonban az országban a kisgazdapárt játszotta és nyerte meg. A kisgazdapárt az augusztus 20-i nagyválasztmányi ülés után már szilárdan a paraszti centrum . Nagy Ferenc elnök, Varga Béla ügyvezető alelnök, Kovács Béla főtitkár — kezében volt. A szovjetet azonban az augusztusig tapasztalható letargikus néphangulat, valamint Rákosiék látványos sikere a kommunista párt megszervezése terén arról győzte meg, hogy a kisgazdáktól nincs mit tartaniuk — főleg, ha Rákosi „mesteri terve" megvalósul. Mi volt ez a „mesteri terv”? Az, hogy először Budapesten tartják meg a választásokat, ahol a lakosság többsége munkás. A kisgazdapárt belement. Ezután a szociáldemokrata pártnak javasolták, hogy „Munkáspártok" néven együtt induljanak, amit az el is fogadott. A kisgazdáknak nem volt ellenvetésük. Most azzal álltak elő, hogy a főváros külvárosaiban (tehát főleg munkások lakta területeken) a budapestivel együtt tartsák meg a választásokat. A Független Kisgazdapárt igent mondott. Végül a szavazói életkort 20 évre kívánták leszállítani. A kisgazdák örömmel fogadták el, de tervbe vették, hogy a budapesti (vagyis nagy-budapesti) választások eredményét — ki kételkedett volna, hogy a munkásfront fog győzni? — arra fogják felhasználni, hogy ezt vegyék alapul az országos választások eredményének mesterséges kialakításához. A budapesti választási küzdelem hőse Varga Béla volt, aki rendkívül bátor beszédeivel fel tudta villanyozni a tömegeket. A választásokon a kisgazdapárt abszolút többséget, 50,54 százalékot kapott. (A választásra jogosultak 90 százaléka adta le a voksát.) A november 4-re kiírt országos választások előtt a szovjet által támogatott kommunista javaslat merült fel: a pártok induljanak közös listán, a mandátumok 47,5 százaléka jusson a kisgazdapártnak, s ugyanannyi a munkáspártoknak. A nép pedig csak azért szavazzon, hogy ezt jóváhagyja. A kisgazdapárt politikai bizottsága — Tildy Zoltán sürgetésére — többségében elfogadta a tervet. Nagy Ferenc az ülés előtt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökével, Vorosilov marsallal találkozott, aki roppant nyomást fejtett ki rá és figyelmeztette: ,,Attól tartok, hogy ha nem jön létre megegyezés ebben a kérdésben, a polgárháború elkerülhetetlen lesz!” Amikor a politikai bizottság döntése kiszivárgott, a pártban valóságos lázadás tört ki! Nagy Ferenc engedett és felkereste az amerikai és angol missziót, segítségüket kérve. Mindkét kormány rendkívül éles tiltakozást helyezett kilátásba Moszkvában a Jaltai Deklaráció tervezett felháborító megsértése ellen Azok azonban, akik részt vettek az orosz terv meghiúsításában, nagyon is tudatában voltak annak, mekkora veszélyt hozhat rájuk cselekedetük: ez volt az első alkalom, hogy ujjat húzzunk Moszkvával! Sorsuk kevéssel utóbb börtön, gulág, emigráció lett. A választások után a London Times ezt írta: „A választások jelentősége abban van, hogy Magyarország újabb történetében most első ízben a szavazás szabad volt. Eredménye igazolta a magyar kormányzat demokráciaként való elismerését a nyugati hatalmak részéről." A New York Times vezércikkének „Demokrácia Magyarországon" címet adta. „Az eredmény — írta a New York Times — győzelme volt a demokráciának. A magyarok legyőzötten, háborús pusztítások után s orosz megszállás alatt mégis az első szabad választást rendezték Délkelet- Európában a háború óta egy többpártrendszer mellett. Az elismerés elsősorban a magyar népet illeti, mely mind bátorságáról, mind szabadságszeretetéről a legsúlyosabb körülmények között tett tanúságot... Ezt a politikát az összes demokráciák támogathatják. Ha a kisgazdákat hagyják, hogy politikájukat gyakorlatilag is megvalósíthassák, Európának legnyugtalanabb vidékén a demokrácia fellegvárát fogják felépíteni, mely lelkesítheti mindazokat, akik a környező országokban a demokráciáért harcolnak." Csicsery-Rónay István Az ország egyre romló helyzetében az összefogás és segítés helyett egyre többen foglalkoznak azzal, hogy a süllyedő hajónkról — jogosan, jogtalanul — a maguk számára mentsenek ki valamit. A Történelmi Igazságtétel Bizottság jogosan követel az 1947—1989 közötti évek politikai üldözöttjei és azok leszármazottjai, valamint a Szovjetunióban több éven át rabszolgamunkát végzett civil elhurcoltak és hadifoglyok részére erkölcsi, politikai és anyagi jóvátételt. Magam is az utóbbiak közé tartozom. Kéthavi katonáskodás után csaknem háromévi fogságot követően a kazahsztáni Dzsezgazgánból kerültem haza, tehát én is jogos követelő lennék. Csakhogy kik és kitől követelnek kártérítést? Jogos elvárás, hogy a demokratikus kormány szolgáltasson erkölcsi és politikai elégtételt az ártatlanul meghurcoltnlak. Még az is, hogy a börtön, az internálótábor, a fogolytáborok éveit a nyugdíjba számítsák bele. Ezt még elbírja az ország gazdasági helyzete. Zimányi úr a nevünkben „tavalyi áron" fejenként havi 11 000 forint kártérítést követel. Ez, ha Az 1985-ben megválasztott bírósági ülnökök mandátuma ez év nyarán lejárt és az Országgyűlés a megbízatásukat december 31-ig meghosszabbította. Ez azt jelenti, hogy a szeptemberi választást követően megalakuló önkormányzatok fogják az új ülnököket megválasztani. A néprészvétel úgymond szocialista megoldását az 1949. évi XI. törvény honosította meg. Először a büntetőeljárásban vezették be az ülnöki bíráskodást, mégpedig 1950. január 1-jétől, majd a polgári eljárásiban 1953. január 1-jétől. Akkoriban a dolgozók tömegeinek bevonását a bíróságok tevékenységébe a demokratizmus egyre nagyobb érvényesülésének tekintették. Úgy fogták fel, hogy az ülnökök a népi hatalmat hivatottak kifejezésre juttatni az igazságszolgáltatásban, a bíróságot mint állami szervet közelebb hozzák a laikusság tömegeihez. E szépen megfogalmazott elvek abban az időben nem kis részben szolgálták azt a praktikus szempontot, hogy a régi rendszerben nevelkedett, iskolázott bírák megfelelő ellenőrzésben részesüljenek a pártállam részéről. A hetvenes évek elején megindultkodifikáció mind a büntető, mind a polgári ügyszakban a társas bíráskodást, az ülnökrendszert ugyan, fenntartotta, de áttörte a merev gátat és akisebb megítélésű ügyekben egyes bíráskodást vezetett be. Az elkövetkezendő években sor kerül a bírósági szervezet korszerűsítésére. Ez nagyon leegyszerűsítve nem fog mást jelenteni, mint a jelenlegimegyei bíróságok (korábbi és várható elnevezéssel: törvényszékek) és a Legfelsőbb Bíróság (volt Kúria) közé a törvényességi óvások kiiktatására visszaállítaná a régiók szerinti felsőbíróságokat (ítélőtáblákat). Ebből a megközelítésből kell már kiindulni ahhoz, hogy az ülnökrendszer reformját fontolgassuk. A helyi bíróságokon (korábban járásbíróságok voltak) a polgári ügyszakban az ülnökök részvétele teljesen formálisnak tekinthető. Esetleg a társadalmi érdekeltséget is hordozó és nem egyező akarattal folyó, házassági perekben kerülhetne sor ülnökök bevonására, továbbá, azokban a munkaügyi vitákban, ahol a dolgozó egzisztenciális helyzete az eljárás tárgya (fegyelmi ügy, jogellenes felmondás). A büntetőügyek közül feltétlenül szűkíteni kellene az Ülnökös ügyek arányát és csak a súlyosabb bűnügyek tárgyalásába bevonni az ülnököket. (Pl. az 5 évnél súlyosabb fenyegetettségű bűntettek.)· A megyei bíróságokon, a felső- és a Legfelsőbb Bíróságon, amikor fellebbezést bírálnak el, a jelenlegi megoldás látszik helyénvalónak, vagyis a bíróság tanácsában járna el, mégpedig három szakbíró. Ez az ítélkezés többnyire jogkérdésben való döntést jelent. Más a helyzet a megyei bíróság elsőfokú ítélkezésénél, ugyanis mind a büntető, mind a polgári ügyszakban ezen a szinten elsőfokú eljárások folynak. (Felsőbíróságokon és a Legfelsőbb Bíróságon csak fellebbezéseket bírálnak el.) A büntető ügyek itt a legsúlyosabb megítélésűek, élet elleni és egyéb nagyon súlyos bűntettek. Ezek feltétlenül igénylik nemcsak a társas bíráskodást, hanem valóban a nép képviselőinek közreműködését is. Itt nem lehet és nem is szabad erről semmiféle politikai vagy más jellegű megfontolások miatt lemondani. Más a helyzet a polgári eljárások területén. Ezek közül elképzelhető, csak tízezer érintett volna is, már 1,32 milliárd forintot tenne ki évente. S ha ötvenezer az érintettek száma? Ki fizesse ezt meg? A felelős kommunista vezetőkön, az ideológiájukat a gyakorlatba átültető ávósokon, belügyiseken ennyit nem lehet behajtani. Akkor hát ki fizesse meg a milliárdokat? Ha bűnösökön nem lehet behajtani, akkor fizessenek az ártatlanok? Fizessen a nép, mely maga is áldozata volt a diktatúrának? Az állampolgárok, akiknek egyharmada már most is a nyomor szintjén vegetál? És ezt azok követelnék, akik a demokráciáért, az igazságosságért küzdöttek? Arra kérem a Történelmi Igazságtétel Bizottságának vezetőit, hogy e névhez hűen igényeljék az üldözöttek erkölcsi és politikai jóvátételét, egyben követeljék a bűnösök felelősségre vonását. Az elszegényedett ország népének helyzetére való tekintettel ünnepélyesen mondjunk le mi, érintettek anyagi követeléseinkről, és áldozatunkkal példát mutatva másoknak is a demokrácia megszilárdulását elősegítve. Radnai József Dunaújváros hogy egyes ügyekben, ügycsoportokban indokolt az tűnökök közreműködése, de a szelektálást jól körülhatárolva, pontosan kell meghatározni és feltétlenül elkerülve a formális megoldásokat. A nagyon leegyszerűsített, rövidre fogott javaslat tehát az ülnökrendszer nem teljes megszüntetését célozza meg, hanem annak jelentős megváltoztatását, de a jelentőségének hangsúlyozásával a megerősítését is. A népi ülnöki rendszer bármilyen formáiban történő megtartása számos problémát vet fel. A teljesség igénye nélkül utalok néhányra: A hivatásos bírák nem lehetnek párttagok, a népi ülnöktől ez nem várható el. A gyakorlatban sem kivitelezhető, hiszen párttagságot a tárgyalás idejére felfüggeszteni nem lehetséges. Márpedig a bírósági tanácsban mind a hivatásos bíró, mind az ülnök ugyanazon a jogokkal rendelkezik, ugyanazon kötelességek terhelik őket. A mai állandóan változó életünkben nagyon nehezen lesz biztosítható, hogy a munkaviszonyban álló ülnökök a kívánt időben a bíróság rendelkezésére álljanak. Jelenleg tárgyalások maradnak el, mert a munkahelyek „nem engedik el” a dolgozóikat a bíróságra és a folyamatosan privatizálódó gazdaság kevésbé fogja tolerálni ezeket a gondokat. Dr. Hegyvári Sándor, a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság elnöke Legyen a Guszev utca Baumgarten Ferenc utca A sajtósból értesültem, hogy néhány utcanevet megváltoztattak. Legtöbbjüknek a régi nevét adták vissza. Pl. Engels helyett Erzsébet tér, Dimitrov helyett Fővámínáz tér, Toloubin helyett Vámház körút, Lenin helyett Teréz körút stb. Köztük szerepel a Guszev utca is, melynek nevét a régi Sas utcára változtatták. Ugyanakkor egyes utcanevek megmaradtak, ilyen a Tanács körút, az Alpári Gyula utca stb. Ezek szerint bizonyos következetlenség tapasztalható az utcaelnevezésekmegváltoztatása körül. Vagy az Október B-a utca, amely azelőtt Teleki Pálról volt elnevezve, legrégibb néven Bálvány utca volt. Mellesleg Teleki Pál megérdemelne egy fővárosi utcát történelmi érdemei alapján is. Visszatérve a Guszev utcára, ennek az utcának a névadója csak egy történelmi regényben szerepelt, ő valójában sohasem élt, s a neki tulajdonított történelmi tettek is csak elképzelések szülöttei. Az utca és a József Attila u. sarkán álló bérház faláin elhelyezett emléktábla szerint viszont ebben a házban lakott akkori tulajdonosa, aki a nevezetes Baumgarten-alapítvány alkotója volt. Ennek az irodalmi alapítványnak kurátora Babits Mihály volt, az alapítvány jutalmazásában több költő és író részesült, mint József Attila, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szép Ernő, Gyergyay Albert stb., a zenetudós Szabolcsi Bence. Indokolt és méltányos tehát a Guszev utcát Baumgarten Ferencről elnevezni. Gaál Endre aranydiplomás tanár A bírósági ülnökök választása előtt A kártérítést ne a vétlenek fizessék meg Kedd, 1990. november 13. Még egyszer a második bécsi döntésről A hazai sajtó és a televízió több alkalommal foglalkozott az 1940. augusztus 30-án meghozott bécsi döntőbírósági ítélettel, az ötvenedik évforduló alkalmából. A televízió rövid közvélemény-kutatást is végzett a közönség körében: ki, mennyit tud erről a nagy hatású nemzetközi egyezményről, mely jelentősen befolyásolta a magyar nemzet sorsát az elmúlt fél évszázadban. A közvélemény-kutatás eredménye nagyon lehangoló volt. Ezen azonban egyáltalán nem lehet csodálkozni. Az ország jelenlegi lakosságának túlnyomó többsége nem élte meg felnőtt, közélet iránti érdeklődésű korban, ezt az eseményt, személyes információja nem lehet róla, az elmúlt negyvenöt évben pedig semmit sem hallhatott. A második bécsi döntés azok közé a történelmi események közé tartozott, melyet a bolsevik „álinternacionalizmus” nemcsak durván meghamisított, de felejtésre is ítélt. Úgy kezelték, mintha meg sem történt volna. Illetve, mintha szégyellnünk kellene. Pedig egyáltalán nem kell szégyellnünk. Nincs mit szégyellnünk. Egyedül mai tudatlanságunkat szégyellhetjük. Hosszú időre szóló feladatunk tehát, hogy legalább az események tényszerű történetét megismerjük. Annál is inkább szükséges ez, mert a döntőbírósági ítéletben érdekelt másik fél, mindmáig eltorzítottam egyoldalú nacionalizmussal értékeli a nagy fontosságú megállapodást, és megszületése körülményeit, úgy vélem, a második bécsi döntés egyik legfontosabb eleme, h hogy az ítéletet — az etnikai elvekre épült határokat — mindkét érintett fél, a magyar és a román is, egyaránt elfogadta. Vitathatatlan: a döntőbírósági határozat elfogadása, aláírása azt jelentette: a magyar és a román külügyminiszter — kormányaik nevében — tudomásul vették az ítéletet és kötelezték magukat annak végrehajtására. Az olasz és német nyelven megfogalmazott jegyzőkönyveket mind a négy — olasz, német, magyar és román — külügyminiszter jóváhagyólag aláírta. Nem érdektelen a jegyzőkönyv magyar nyelvű fordításának ismertetése. Jegyzőkönyv Azoknak a megbeszéléseknek során, amelyek Bécsben 1940. év augusztus hó 29. és 30. napján, Németország, Olaszország, Románia és Magyarország képviselői között a Magyarország részére átengedő területek Románia és Magyarország között függőben levő kérdésben folytak. Románia és Magyarország képviselői meghatalmazásaik alapján a német kormányt és az olasz kormányt felkérték arra, hogy e kérdést döntőbírói határozattal rendezzék. Románia és Magyarország képviselői egyúttal kijelentették, hogy kormányaik ily döntőbírói határozatot minden további nélkül magukra kötelezőnek ismernének el. Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és gróf Ciano Galeazzo, őfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügyminisztere erre kormányaik nevében és megbízásából kijelentették, hogy készek a román királyi és magyar királyi kormány felkérésének eleget tenni és Manoilescu Mihály román királyi külügyminiszterrel és gróf Csáky István magyar királyi külügyminiszterrel folytatott újabb megbeszélés után a mai napon Bécsben, a Belvedere-kastélyban a kért, mellékletével együtt a jegyzőkönyvhöz másolatban csatolt döntőbírói határozatot meghozták és Románia és Magyarország képviselőinek német és olasz nyelvű kettős példányban átadták. A román királyi külügyminiszter és a magyar királyi külügyminiszter a döntőbírói határozatot és mellékletét tudomásul vették és kormányaik nevében újból megerősítették azt a kijelentést, hogy a döntőbírói határozatot végleges rendezésnek elfogadják és kötelezik magukat annak fenntartás nélkül való végrehajtására. Bécs, 1940. augusztus 30. Ribbentrop, Ciano, Csáky, Manoilescu A második bécsi döntés tehát — melyet 1947-ben a párizsi békeszerződés hatálytalanított — magyar és román egyetértés alapján jött létre, békés körülmények között. Elsősorban az etnikai elveket vették figyelembe. A döntőbírósági ítéletről kiadott hivatalos közlemény három pontban foglalja össze a végrehajtást. Az első: az új határvonalak helyszíni kijelölése, a második az átadásra kerülő területek kiürítéséről és átadásáról intézkedik, végül pedig az állampolgársági kérdések kerültek szabályozásra. Az átadásra került észak-erdélyi területen a magyarság számbeli többségben élt. Az ott élő idegen ajkúak számára biztosították azanyanyelvi oktatást. Sőt, olyan oktatási intézkedések, születtek, a magyar iskolákban is kötelezővé tették a román nyelv tanítását. Dél-Erdélyben, mely megmaradt továbbra is Románia részének, mintegy hétszázezer magyar anyanyelvű lakos maradt. Hajdú Demeter Dénes PÁLYÁZATI HIRDETMÉNY A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium pályázatot hirdet az Autópálya Igazgatóság igazgatói munkakörének betöltésére, valamint a Budapesti, a Békéscsabai, a Debreceni, az Egri, a Győri, a Kaposvári, a Kecskeméti, a Miskolci, a Nyíregyházi, a Pécsi, a Salgótarjáni, a Szegedi, a Szekszárdi, a Székesfehérvári, a Szolnoki, a Szombathelyi, a Tatabányai, Veszprémi és a Zalaegerszegi Közúti Igazgatóságok igazgatói munkaköreinek betöltésére. A kinevezés határozott időtartamra - legfeljebb öt évre - szól, alkalmasság esetén megújítható. A munkakör betöltésének időpontja: 1991. január 1. A közúti igazgatóság költségvetési szerv, a székhelye szerinti megye területén az országos közutak kezelésével, üzemeltetésével, fenntartásával és fejlesztésével kapcsolatos állami feladatokat látja el. Az Autópálya Igazgatóság budapesti székhelyű költségvetési szerv, az ország területén ellátja az autópályák és autóutak kezelésével, üzemeltetésével, fenntartásával és fejlesztésével kapcsolatos állami feladatokat. Az alkalmazás feltételei: műszaki felsőfokú, közgazdaságtudományi, vagy állam- és jogtudományi egyetemi végzettség, - legalább tízéves, az útügyi igazgatásban, vagy az útüzemeltetésben, -fenntartásban, -építésben, -tervezésben eltöltött szakmai gyakorlat, - ötéves, legalább középvezetői gyakorlat, - büntetlen előéletet igazoló erkölcsi bizonyítvány, - legalább egy idegen nyelv tárgyalási szintű ismerete, szükséges az autópálya igazgatónak. Bérezés: a 21/1983. (ΧΠ. 17.) ÁBMH rendelkezésben foglaltak szerint. A pályázat tartalmazza: A) a pályázó jelenlegi munkahelyét, beosztását, munkaköri besorolását, iskolai végzettségét, szakképzettségét tanúsító okiratok másolatait, részletes szakmai önéletrajzát, egészségi állapotára vonatkozó nyilatkozatát. B) az igazgatóság irányítására, az autópályák és autóutak korszerű színvonalú kezelésére és üzemeltetésére vonatkozó elképzeléseit. B) a közúti igazgatóság irányítására, feladatainak maradéktalan, színvonalas ellátására, a feladatok belső arányaira vonatkozó elképzeléseit. A pályázatot legkésőbb 1990. december 7-én 16.00 óráig a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium személyzeti önálló osztályához (Budapest VH., Dob u. 73-81., Pf. 87. 1400.) kell benyújtani.