Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-13 / 266. szám

Kedd, 1990. november 13. Az A mai úgy rossz, ahogy van állami háztartás A magyar államháztartás két szempontból is szélső pólust fog­lal el nemzetközi összehasonlítás­ban. Egyfelől hihetetlen nagy­arányú — a GDP-hez viszonyítva több mint hatvanszázalékos — a jövedelemcentralizáció, másfelől a hatalmas mennyiségű újra el­osztott pénzt azonban idestova si­kerül olyan alacsony hatékony­sággal és olyan elavult szerkezet­ben elkölteni, hogy az néha már a legalapvetőbb rendszerek — egészségügy, oktatás, államigaz­gatás, közlekedés, távközlés — teljes összeomlásával fenyeget. Hogy ezen utóbbi oldal a fejlett nyugati országokban egy kicsit jobban működik, azt felesleges részletezni, a centralizációs ará­nyokat azonban talán nem tanul­ság nélküli néhány számadattal összehasonlítani. Ne citáljuk itt Olaszországot, ahol egy pénzügy­minisztériumi anyag szerint vég­letesen alacsony — húsz százalék alatti — a GDP-hez viszonyítva az államháztartás összes bevétele, ám figyelemre méltó, hogy a nyolcvanas évek második felében ez az arány az Egyesült Államok­ban és Spanyolországban har­mincöt, Nagy-Britanniában, Franciaországban és az NSZK- ban negyvenöt százalék körül ala­kult. Olyan hagyományosan „gon­doskodó" államokban pedig, mint Svédország vagy Hollandia, sem haladta meg ez az arány számot­tevően az ötvenöt százalékot. Tarthatatlan feszültség Mára — mit mára, tegnapra, tegnapelőttre — nyilvánvalóvá vált, hogy a rekordmértékű jöve­delem-központosítás — amit az lám mérhetetlen, és tegyük hoz­zá, teljesíthetetlen túlvállalása „indokolt” —, illetve a másik ol­dalon mutatkozó alacsony haté­konyság, pazarlás, s az ebből kö­vetkező, egyre erősebb társadalmi elégedetlenség között meglevő fe­szültség nem tartható tovább. Fel­tétlenül szükség van tehát az ál­lami feladatok körének, szerkeze­tének gyökeres újragondolására. Ráadásul ez a háztartás immár tartósan deficitesen működik, a kiadások rendre meghaladják a bevételeket. Azon túl, hogy a hiány kényszerű jegy­banki finan­szírozása következtében az állam­kassza elszívja a vállalkozó szek­tor elől a hitelforrások jelentős részét, a hiány tartós jelenléte, s nyomasztó felduzzadása — gon­doljunk csak a jövőre „tervezett”, s egy­előre meglehetősen lefarag­­hatatlannak tűnő százmilliárd fo­rintos deficitre — egyszerűen szétzilálhatja a teljes államház­tartást, a költségvetés felrobba­násával fenyeget. Mindehhez jön még, hogy egy demokratikus társadalmi beren­dezkedés felé haladva a közpén­zek felhasználásáról mind telje­sebb mértékben illendő elszámol­ni az állampolgárok felé — erre ma a költségvetés nem alkalmas —, nem is beszélve arról, hogy az információs rendszer silány mi­volta következtében maga a kor­mány sem jut hozzá a döntések­hez szükséges adatokhoz. Amint azt egy pénzügyminisztériumi elemzés megállapítja, a kormány­zat jelentős része még bemutatni sem képes részletesen, hogy mi­lyen feladatokat és mennyi állami pénzből látnak el felügyelt te­rületeken. Mi több, az államház­tartás működésének alapelvei kö­zül csak részben, vagy egyáltalán nem érvényesült még a­­közel­múltban sem a részletesség, a nyilvánosság, az egységesség, a valódiság (!) és a bruttó elszámo­lás elve. Ha úgy tetszik, mindez azt is kétségbe vonja, hogy egyál­talán jogszerűen működik-e ma az államháztartás ... Az előbbiek talán elegendő ér­vet szolgáltatnak ahhoz, hogy az államháztartás úgy rossz, ahogy van, reformja nem halasztható tovább. Ennek kidolgozására még annak idején, az adóreform elfogadásakor kötelezte az Or­szággyűlés a kormányt. A kon­cepció elkészülte és megvitatása után, 1989 derekán a T. Ház ha­tározatot is hozott az államház­tartási törvény elkészítésére. Ezt néhány hónappal később, be is nyújtotta első olvasatra a kor­mány, ám megtárgyalásra végül is nem került sor. További szak­értői munka, majd hosszas egyez­tetések után az új kormány végül is a napokban fogadta el a tör­vény legújabb tervezetét, amelyet még az idén benyújtanak a par­lamentnek. E jogszabály elfoga­dása végre lökést adhat az ál­lamháztartás átfogó, s minden bi­zonnyal hosszú évekre elnyúló megújításának. Mivel mind ez idáig az állami feladatok körének felülvizsgála­tára nem került sor, az államház­tartási törvény nem vállalkozhat arra, hogy az összes állami köte­lezettségvállalást — kiegészítve a pénzügyi szabályozás feltételeivel — részletesen meghatározza. Ugyanígy, elrendezetlenül hagyja a nagy társadalmi elosztási rend­szereket is. Ez kétségkívül fájó hiányosság, s sokat elvesz a tör­vény jelentőségéből, ám elfogad­hatónak látszik az az érvelés, mely szerint amíg nincs kidolgoz­va az egészségügyi rendszer új szakmai koncepciója, vagy amíg nincs új alapterv, addig nem le­niites új alaptanterv, addig nem lehet megfogalmazni az ezeket finanszírozási szisztémáját sem. Nyilvánossági szabályok Ezzel szemben, a törvény rész­letesen szabályozza majd a jogál­lamiság különböző szintjeinek és intézményeinek az államháztar­tással kapcsolatos hatásköreit, il­ Magyar József rajta letve eljárási szabályait. Egyér­telművé teszi például a költség­­vetés elkészítésének, tárgyalásá­nak és elfogadásának rendjét, il­letve az Országgyűlés, a kor­mány, a pénzügyminiszter és a miniszterek közötti munkameg­osztást, a feladatok ellátását, va­lamint a döntési jogosítványokat illetően. Rögzíti az ezzel kapcso­latos nyilvánossági szabályokat is, így például a következő évi költségvetés tervezése már a tárgyév közepétől a nyilvánosság teljes bevonásával kell majd, hogy folyjék. A teljes államháztartás részei ugyebár a központi költségvetés, az elkülönített állami pénzalapok, a helyi önkormányzatok és a tár­sadalombiztosítás. Ami a pénz­alapokat illeti, jelenleg ezen a téren is igen nagy a káosz. Több mint harminc ilyen alap műkö­dik, amelyek gazdálkodásáról az Országgyűlés alig-alig rendelke­zik információval. A törvény itt is megpróbál rendet teremteni, amikor előírja, hogy elkülönített pénzalap csak törvényben hoza­tó létre, továbbá pénzügyi elszá­molási céllal, illetve kizárólag központi költségvetésből finanszí­rozott állami alap nem alapítha­tó. A helyi önkormányzatok költ­ségvetésükkel önállóan gazdál­kodnak, a döntéseikért a felelőssé­get is maguk viselik. A törvény is aláhúzza, hogy az államháztartás más alrendszereitől való elkülö­nülés és az önállóság elve meg­követeli, hogy a helyi önkor­mányzatok gazdálkodásában kor­látozásokat csak a parlament ha­tározhasson meg törvényiben. Több más állami területhez ha­sonlóan, mára csődöt mondott a költségvetési szervek gazdálkodá­sának rendszere is. Pazarlás, az eredeti feladatoktól idegen vál­lalkozási ok, nagyvonalú bérgaz­dálkodás, krónikus működési za­varok jellemzik ezt a szférát. Holott a fejlett országok gyakor­lata szerint ebben a körben na­gyon is szigorú korlátokra és ga­ranciális szabályokra van szük­ség. Ennek megfelelően, a tör­vény olyan szabályozás kialakítá­sára törekszik, amely egyértel­művé teszi, hogy a költségvetési szervek alapvető funkciója az ál­lami feladatok ellátása, amihez a pénzt meg kell kapniuk. Ez per­sze a mai struktúrában végzetes pazarláshoz vezetne, ezért alap­­feltétel e szféra radikális átala­kítása. Ennek keretében az állam­nak le kell mondania egy sor funkcióról, meg kell szabadulnia azoktól a kvázi intézményektő­l, amelyeket vállalkozási tevékeny­ség keretében lehet hatékonyab­ban működtetni. E körben vissza kell térni a kötött bérgazdálko­dásra — kidolgozva a közszolgá­latban dolgozók kötelező bérnó­menklatúráját —, s a beruházá­soknál is kötött felhasználást kell érvényesíteni. A tervezet készítői úgy vélik, mindehhez a gyökeres átalakí­táshoz az államháztartási törvény elfogadása után is hosszabb időre lesz szükség, így a költségvetési szervek gazdálkodására vonatko­zó részek csak 1992-től lépnének életbe. Egyébként tulajdonképpen magának­­a törvénynek is ez a tervezett hatályba lépési dátuma, ám a jövő évi költségvetést már a törvény által javasolt szerkezet­ben és szellemben kívánja a kor­mány előterjeszteni és elfogadtat­ni. A kormány vakrepülése Már szó esett az információs rendszer veszélyes mértékű szét­eséséről, amely lényegében vak­­repüléssé teszi a kormány műkö­dését. Ezt megújítva szükség van a teljes mérlegrendszer felülvizs­gálatára és új alapokra helyezé­sére, egy áttekinthetőbb, a nem­zetközi normáknak is jobban megfelelő szisztéma kialakításá­ra. Fontos továbblépés lehet még az államháztartás ellenőrzésének erősítése —­ ezt ma egyedül az Állami Számvevőszék végzi —, a kormány ellenőrző szervének lét­rehozásával. . A kormány szándékai és remé­nyei szerint a reform három-négy évesre tervezett folyamatának vé­gén egy, a jövedelmeket a mai­nál jóval kisebb arányban köz­pontosító, ám azokat egy szűkebb körben ésszerűen, színvonalasan és európai módon felhasználó ál­lamháztartás szolgáltatásait él­vezhetjük majd. Ez bizonyára így is lesz. Ha megérjük... Zsubor­ Ervin KÍSÉRTET „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus­­kísértete...” E mondatot — bármily szándékkal is teszik — manapság nem lehet kimondani gunyoros felhang nél­kül. Mert egy olyan társadalom túlélőinek, amely jövőképében paradicsomi ígéreteket fogalma­zott meg, míg hétköznapjaiban elemi ellátási zavarokkal küz­dött — nos, e polgároknak a szó, kommunizmus "kimondása felér a vérfertőzés bűnével. Ám, egy nemrégiben még vi­lágrendszer szétmállása közben sem szabad eltekinteni bizonyos intő körülményektől. A közel­múlt gyors­­politikai átalakulása közepette, a választások soroza­tában egyre masszívabban kiüt­között a társadalom azon, nem szavazó része, amely — elemei létfeltételei romlását érezve — a puszta létéért él, tenni csak azért, hajlandó. A politikáért már nem, a kenyérért még igen. És vannak olyanok is, akik már azért sem; ők a változások szél­­ütöttjei, a társadalom peremére sodródottak. ők már önmagukért sem hajlandók tenni, némelyikük már csak önmaga ellen. Óvakodnék olyan terepre té­vedni, amelyért demagógiával vádolhatnak. De hallgatni — következményeit tekintve — nem kevésbé veszélyes. Az em­beriség története — Krisztus óta — át volt szőve az igazságos tár­sadalom eszméjével, s ennek új­ra feltámadásával. Egy különös történet a közelmúltból említés­re érdemes. Wolf Biermann, akit a még létező NDK-ból nemkí­vánatos dalai, szövegei miatt kiebrudaltak, az NSZK-ban el­töltött néhány esztendő után nemrégiben meglepő gondolatot közölt egy nyilatkozatában. Bár egy szóval sem mentegette azt, amit annak idején az NDK-ban átélt, ám mintegy „kettős” ta­pasztalatai alapján megkockáz­tatta a jóslatot: az igazságos tár­sadalom vágya újra megfogal­mazódik majd. Elnevezését még nem tudni, de nem is ez a fon­tos. A kitérd után hozzánk vissza­kanyarodva , sodródó, lecsúszó, valódi szándékaikat a politiká­ban megjeleníteni nem tudó tö­megekben könnyen lábra kap­nak különböző eszmék. Okos gondolatok, hangzatos jelszavak és vágyképek. Megvalósíthatók és megvalósíthatatlanok egy­aránt. S köztük nyilván kísérte­tiesek is. Harcosak és pusztítók. Pedig a jóléti társadalom egyetlen ugrással nem érhető el. S ezt — keserű tapasztalatok után — még könnyebb belátni, mint elfogadni azt, hogy nem mindenki sínyli meg az odáig vezető utat. Lebegnek tehát majd eszme­kísértetek a kelet-­közép-európai láthatáron, jogosnak tűnők és hihetők is. Hiszen, ha nekünk nehéz, akkor a vágyak csak jót ígérhetnek. E kísértetjárás nem fenyege­tés. Már csak azért sem, mert a mi árnyékunk az. S az árnyé­kunk pedig nem ugorható át. Az ilyen ugráláshoz túl közeli a mélység... (marafkó) Magyar Nemzet A kígyó a saját farkába harap R I N G L I 5 P I L Lidérces álom. Vagy megtör­tént? Néhány esztendeje a Lap­kiadó Vállalat jeles szerkesztősé­gében csoportbizalmivá válasz­tottak. Történt, hogy összbizalmi tanácskozásra invitált a vállalat szb-titkára. "Kézhez­­kaptam — kaptunk — egy írásos kimutatást a különböző igazgatóságok, fő­osztályok és csoportok munkájá­ról, pénzügyi helyzetéről, sőt egy rajzos modellt is megcsodál­hattunk, amely ahhoz a dinoszau­rusz-csontvázhoz hasonlatos, ami­lyent természetrajzi múzeumok­ban szokás kiállítani. Minden szerepelt rajta: a bérszámfejtéstől a munkaügyig, a nemzetközi kapcsolatoktól a szociális ellátá­sig. Mindössze — futó feledé­keny­ség? — egyetlen rovátka hiányzott az összesítésből: a szerkesztőségek. Ki tudja, mi végre hívták élet­re annak idején ezt a céget. És miért nevezték Lapkiadónak. Hisz az itt dolgozóknak annyi más dolga van ... •­­ Megszűnnek, átalakulnak la­pok. Damoklész kardja lebeg — sok eladhatatlan és politikailag erőszakolt újság mellett — a Ring fölött, amely az elmúlt ti­zenegy hónapban a magyar lap­kiadás színes palettáján az első független — mert valóban pár­tatlan, illetve több irányzat eré­nyeit egyesítő — heti magazin volt. Ezentúl folyóiratként vehetik kézbe az olvasók. Horribile dictu: egy hetilap havonta egyszer jele­nik meg. A főszerkesztő: — 1989 decemberében viharos körülmények között, minden rek­lám nélkül 50 ezer példányban dobtuk utcára a Ringet. Mi, lap­­csinálók, szerkesztők, úgy gon­doltuk, az anyagi feltételek meg­teremtése a kiadó dolga, nekünk minél tartalmasabb számot, szá­mokat kell produkálnunk. Kide­rült, hogy hírverés, propaganda nélkül ilyen nagyságrendben nem tehát eladni egy lapot. Az első huszonhat szám után 10 millió forint veszteséget mutatott ki a Pallas pénzügyi kormányzata. De ebben benne vannak a kezdeti baklövésiek is, így az, hogy tavaly pocsék papíron, elavult nyomdai felszerelésekkel a mostani árnak a háromszorosáért sikerült elő­állítani egy-egy számot. Benne van az, hogy a Posta — bár el­vállalta a terjesztést — az expe­diálást néhány csomópontra sűrí­tette, ahol viszont ilyen arány­ban nem keresték a lapot. Mi tör­tént? Az, hogy a gócpontok meg­kapták a maguk száz-száz példá­nyos csomagját, amelyet húsz­harminc vevő kedvéért nemigen bontottak fel,, míg a kisebb stan­dok újságárusai nem is hallot­tak a Ringről. Hát lehet így új­ságot, lapot bevezetni­... * A riporter eltöpreng. Kezében táblázat, amely szerint egy 18 millió forint veszteséget „terme­lő” hetilap továbbra is fennma­rad; egy 34 év múlva ismét fel­éledő demokratikus újság egyet­len — ötvenhatos — emlékszámá­val csupán veszteséget produkál, holott azóta igencsak elnyerte az olvasók tetszését; a magyar írók lapjának megjelenése kormány­segélyektől és szponzoroktól függ. Riporter tudja, hogy minden civilizált demokráciában leg­alább kétéves kifutást adnak egy-egy új orgánumnak ahhoz, hogy rentábilis legyen. Hogy hoz­za magát. A Ring még az első évet sem kapta meg. Ripor­ter azzal is tisztában van, hogy mindahány magyar hetila­pot legalább nyolc-tíz, de inkább tizenöt-húsz fős szerkesztői gár­da állít elő, míg ennek a szabad­elvű hetilapnak mindössze há­rom főállású munkatársa és né­hány szerződéses külső szerzője van. A lap politikai irányvonalá­val volna a baj? Lehet. De kinek? Mert a kormányzattól kinevezett új vezérigazgató csak örülhet an­nak, hogy a kiadó egyik lapjában egyenlő arányban kapnak han­got a kormánypárti és az ellen­zéki vélemények. Netán olyanok­ is, amelyek se ide, se oda nem tartoznak. De értékesek. Mint a kereszténység. Mint a liberalizmus. Mint az európaiság. Mint a demokratikus szocializ­mus. Mint a nemzeti önazonosság. Mindez, úgy látszik, nemigen számít. Csak az üzlet. * — A Ring­ben olyan eszmei ökölvívók küzdöttek, mint Pozs­­gay Imre és Kis János, Szabó Miklós és Lengyel László, Zsíros Géza és Juhász Pál. Történelem, demokrácia, földkérdés, bűnözés — ezek mindenkit érintenek vagy érdekelnek. A vitavezető — aki a szerkesztőség megbízottja vagy munkatársa volt — soha nem fog­lalt állást, nem orientált egyik irányban sem. Vihart kavartunk, de úgy tetszik, a hullámok csak a pohár falát nyaldosták. Terjesz­kednünk kéne..., csak hová? A Ringnek három sajátossága van. A pártatlan megközelítés, a puritán szerkesztés — széles szer­kesztői gárdával, és a kisemberek gondjainak felkarolása. Épp most kezdett beindulni a Vasárnapi Újság levelezése és a Szálljon be a Ringbe című rovatunk, amely minden normális nézetnek — néha szélsőséges indulatoknak is — helyt adott. Egy havilapnál erre nincs, nem lehet igény. Mi a csudához kezdjünk? ★ A kígyó a saját farkába harap. Egy lapkiadó cég vezetése arra készülődik, hogy megszüntesse lapjait és felszámolja önmagát. Vagy — ki tudja? Lehet, hogy a Pallas megma­rad? És csak a kiadványait pri­vatizálja s számolja föl? És a bérosztály közben fizet a mun­kaügynek, a személyzet is útleve­let és napidíjat oszt a külföldre utazó piackutatónak?... ★ — Könnyen kialakulhat egy olyan helyzet, hogy éppen a válla­lat — és a tömegkommunikáció — legértékesebb lapjai tűnnek el a standokról. Kimúlt a Film, Színház, Muzsika, vergődik a Magyar Napló, az Igazság és a História. S közben burjánoznak a bulvárlapok. Mert a Posta azo­kat veszi. A terjesztési rendszeren min­denképpen változtatni kell. Jó, tudom, a Posta lemondott a hír­lapkézbesítés monopóliumáról. De az eszközökről nem mondott le! Birtokában vannak a standok, a raktárak, a gépkocsik, és persze a rikkancsok túlnyomó többsége is. A világon mindenütt különvá­lik a lapterjesztés a postai tevé­kenységtől. Nálunk ezt a munkát egy és ugyanaz a mamutcég vég­zi. Olyan emberek döntenek en­nek vagy amannak a lapnak a sorsáról, akiknek fogalmuk sincs róla, mi jelenik meg benne. Nekik csak az a fontos, hoz-e hasznot ma és holnap, vagy sem. ★ A Ring szerkesztői felajánlot­ták, hogy a soron következő há­rom-négy szám előállítását a sa­ját zsebükből finanszírozzák, de legalábbis garanciát nyújtanak a kiadónak értéktárgyaikkal. A vezérigazgató nemet mondott. A kígyó a saját farkába harap. Elöl is, hátul is van neki. Vajh’ melyiket választja? B. B. A. s 0 Budapest kontra Érd „A kóbor kutyák után az M0-ást is megkapjuk” November közepén átadják a fővárost elkerülő, M0-ásnak el­keresztelt útgyűrű újabb szaka­szát. Az 1988-ban forgalomba helyezett M5-ös autópálya és az 50-es út között 3,5 km-es sza­kasz után a közeli napokban újabb 11,5 km-es részt vehetnek birtokba az autósok, az új sza­kasz az 50-es és a 6-os számú főutat köti össze. A 100 km/óra sebességre tervezett 2X2 sávos autóút Érd határában indul, a Duna főágát a Háros-sziget déli csúcsánál keresztezi, a Csepel­­szigeten a főváros határa közelé­ben halad. Dunaharaszti északi részénél keresztezi a Ráckevei- Duna-ágat, majd a főváros terü­letén fordul és Pestimrén csat­lakozik az M5-ös autópályához. A már említett le- és felhajtási lehetőségeken (M5, 6. és 50-es út) kívül külön szintű forgalmi csomópont létesült Csepelen a Szigetszentmiklósi út kereszte­zésénél és megépült az 51-es út Dunaharasztit elkerülő szakasza is, amelyen keresztül érhető el az M0-ás. A budapestiek már rég óta várják elsősorban az új dunai átkelési lehetőséget, mivel ez­­idán­g Dunaföldvár felett csak a legdélibb fővárosi közúti hídon, a Petőfi hídon juthat át az autós a folyó egyik pontjáról a másik­ra. Ez a közlekedők számára sokszor igen nagy kerülőutat je­lent, a fővárosiak számára kö­zel a centrumhoz elviselhetetle­nül nagy forgalmat, s annak minden kísérő átkát, zajt, szeny­­nyezett levegőt, káros rezgést. A Petőfi hídon ma naponta át­lagosan 140 000 jármű halad át, ennek fele teherkocsi, kamion, autóbusz. Érthető a reményteli várakozás: talán érezhetően fel­lélegezhet a környék. Igen, az M0 átadásával valamelyest te­hermentesül Budapest, de ponto­san ennyivel „gazdagodik" a szomszédvár: Érd. Az M1-es és M7-es autópályák és az új autó­út között kizárólag Érden át ve­zet az út, hacsak nem akar az ember újra beautózni a főváros­ba, de miért is akarna, hiszen örül, hogy végre nem kell a már amúgy is túlzsúfolt buda­pesti utakat, hidakat igénybe vennie. Ami öröm az egyik félnek, bá­nat a másiknak, az érdiek jog­gal féltvén városukat a rázú­duló forgalomtól, tiltakozásba kezdtek. Eddigi leghangosabb akciójuk az október 20-i de­monstráció volt, amikor is kor­mánypárti és ellenzéki pártok, egyesületek, iskolák és egyszerű városlakók karöltve vonultak ki a 70-es és 6-os út közös, városon átvezető szakaszára és figyelmez­tetésül 10 percre lezárták a for­galom elől. Néhány vélemény a tiltakozók­tól: T. Mészáros András (Fidesz): Ez így nem körgyűrű, ez csak az 1/16-od része. Két Duna híd, amely nem­ vezet sehova. Az 5-ös, 6-os, 70-es, 1-es, 7-es utak forgalma mind­ezen a kis sza­kaszon akar majd áthaladni, ez egyszerűen tűrhetetlen. Volt az M0 nyomvonalára más alterna­tíva, de meg sem próbálták nem csak a budapestiek érdekeit nézni. Urbán László (MDF): Egy korábbi helytelen döntés nyo­mán tízezer kóbor kutyát kapott ajándékba Budapesttől Érd. Most sokezer áthaladó autót kap, annak zajával, bűzével, minden kellemetlenségével együtt. Veres Sándor (SZDSZ): Remé­lem, hogy józan ésszel, szakem­berek bevonásával felmérik a várható helyzetet, és megterem­tik azt a külön pénzalapot, amely gyorsan meg tudja oldani ezt a problémát. Azzal egyetértek, hogy ha az MO-ás megszületik, az az egész országnak jó. Az eddigi gyakorlat szerint a beru­házási pénzek legnagyobb tö­mege a fővárosba lett befektet­ve, és nemigen gondoltak a ki­sebb településekre, falvakra, vá­rosokra. Az MO-ásra régóta szük­ség­­van, de nem gondolhatja senki, hogy a régóta felhalmo­zott problémákat a bő ötvenezer­­nyi érdi lakosság nyakába varr­­ja. Egyébként a körgyűrűt a fővárostól távolabb kellett volna megépíteni, kevésbé beépített területen vezetve, a megspórolt kisajátítási összegből telt volna a hosszabb útpályára. Dániel József (Pártatlan Köz­életi Kör Egyesület): Nem az a megoldás, hogy a budapestiek közlekedési problémáikat expor­tálják Érdre. Érd fő­­közlekedési útja mentén Mártírok útja lesz. Tudom, hogy az M0-ás eddig is milliárdokba került és az M1-ig további milliárdokat igényel. De akkor sem lenne szabad ezt így átadni. Élet, egészség nem mér­hető pénzzel. A szegénység nagy baj, de ha ostobasággal páro­sul, az végzetes bűn. Érd város vezetése is első helyen álló feladatának tekinti a probléma megoldását. Párbe­szédet kezdeményezett a közleke­dési tárcával, s garanciát vár arra, hogy legalább pótlólagos beruházásokkal elviselhetővé te­szik a városlakók számára az elkövetkezendő öt évet, amíg az M0-ás autóút következő szaka­sza is megépül az M1—M7-es autópályákig. • Czégel Sándor Olvassa el­ a Magyar Nemzet minden sorát!

Next