Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-13 / 266. szám
Kedd, 1990. november 13. Az A mai úgy rossz, ahogy van állami háztartás A magyar államháztartás két szempontból is szélső pólust foglal el nemzetközi összehasonlításban. Egyfelől hihetetlen nagyarányú — a GDP-hez viszonyítva több mint hatvanszázalékos — a jövedelemcentralizáció, másfelől a hatalmas mennyiségű újra elosztott pénzt azonban idestova sikerül olyan alacsony hatékonysággal és olyan elavult szerkezetben elkölteni, hogy az néha már a legalapvetőbb rendszerek — egészségügy, oktatás, államigazgatás, közlekedés, távközlés — teljes összeomlásával fenyeget. Hogy ezen utóbbi oldal a fejlett nyugati országokban egy kicsit jobban működik, azt felesleges részletezni, a centralizációs arányokat azonban talán nem tanulság nélküli néhány számadattal összehasonlítani. Ne citáljuk itt Olaszországot, ahol egy pénzügyminisztériumi anyag szerint végletesen alacsony — húsz százalék alatti — a GDP-hez viszonyítva az államháztartás összes bevétele, ám figyelemre méltó, hogy a nyolcvanas évek második felében ez az arány az Egyesült Államokban és Spanyolországban harmincöt, Nagy-Britanniában, Franciaországban és az NSZK- ban negyvenöt százalék körül alakult. Olyan hagyományosan „gondoskodó" államokban pedig, mint Svédország vagy Hollandia, sem haladta meg ez az arány számottevően az ötvenöt százalékot. Tarthatatlan feszültség Mára — mit mára, tegnapra, tegnapelőttre — nyilvánvalóvá vált, hogy a rekordmértékű jövedelem-központosítás — amit az lám mérhetetlen, és tegyük hozzá, teljesíthetetlen túlvállalása „indokolt” —, illetve a másik oldalon mutatkozó alacsony hatékonyság, pazarlás, s az ebből következő, egyre erősebb társadalmi elégedetlenség között meglevő feszültség nem tartható tovább. Feltétlenül szükség van tehát az állami feladatok körének, szerkezetének gyökeres újragondolására. Ráadásul ez a háztartás immár tartósan deficitesen működik, a kiadások rendre meghaladják a bevételeket. Azon túl, hogy a hiány kényszerű jegybanki finanszírozása következtében az államkassza elszívja a vállalkozó szektor elől a hitelforrások jelentős részét, a hiány tartós jelenléte, s nyomasztó felduzzadása — gondoljunk csak a jövőre „tervezett”, s egyelőre meglehetősen lefaraghatatlannak tűnő százmilliárd forintos deficitre — egyszerűen szétzilálhatja a teljes államháztartást, a költségvetés felrobbanásával fenyeget. Mindehhez jön még, hogy egy demokratikus társadalmi berendezkedés felé haladva a közpénzek felhasználásáról mind teljesebb mértékben illendő elszámolni az állampolgárok felé — erre ma a költségvetés nem alkalmas —, nem is beszélve arról, hogy az információs rendszer silány mivolta következtében maga a kormány sem jut hozzá a döntésekhez szükséges adatokhoz. Amint azt egy pénzügyminisztériumi elemzés megállapítja, a kormányzat jelentős része még bemutatni sem képes részletesen, hogy milyen feladatokat és mennyi állami pénzből látnak el felügyelt területeken. Mi több, az államháztartás működésének alapelvei közül csak részben, vagy egyáltalán nem érvényesült még aközelmúltban sem a részletesség, a nyilvánosság, az egységesség, a valódiság (!) és a bruttó elszámolás elve. Ha úgy tetszik, mindez azt is kétségbe vonja, hogy egyáltalán jogszerűen működik-e ma az államháztartás ... Az előbbiek talán elegendő érvet szolgáltatnak ahhoz, hogy az államháztartás úgy rossz, ahogy van, reformja nem halasztható tovább. Ennek kidolgozására még annak idején, az adóreform elfogadásakor kötelezte az Országgyűlés a kormányt. A koncepció elkészülte és megvitatása után, 1989 derekán a T. Ház határozatot is hozott az államháztartási törvény elkészítésére. Ezt néhány hónappal később, be is nyújtotta első olvasatra a kormány, ám megtárgyalásra végül is nem került sor. További szakértői munka, majd hosszas egyeztetések után az új kormány végül is a napokban fogadta el a törvény legújabb tervezetét, amelyet még az idén benyújtanak a parlamentnek. E jogszabály elfogadása végre lökést adhat az államháztartás átfogó, s minden bizonnyal hosszú évekre elnyúló megújításának. Mivel mind ez idáig az állami feladatok körének felülvizsgálatára nem került sor, az államháztartási törvény nem vállalkozhat arra, hogy az összes állami kötelezettségvállalást — kiegészítve a pénzügyi szabályozás feltételeivel — részletesen meghatározza. Ugyanígy, elrendezetlenül hagyja a nagy társadalmi elosztási rendszereket is. Ez kétségkívül fájó hiányosság, s sokat elvesz a törvény jelentőségéből, ám elfogadhatónak látszik az az érvelés, mely szerint amíg nincs kidolgozva az egészségügyi rendszer új szakmai koncepciója, vagy amíg nincs új alapterv, addig nem leniites új alaptanterv, addig nem lehet megfogalmazni az ezeket finanszírozási szisztémáját sem. Nyilvánossági szabályok Ezzel szemben, a törvény részletesen szabályozza majd a jogállamiság különböző szintjeinek és intézményeinek az államháztartással kapcsolatos hatásköreit, il Magyar József rajta letve eljárási szabályait. Egyértelművé teszi például a költségvetés elkészítésének, tárgyalásának és elfogadásának rendjét, illetve az Országgyűlés, a kormány, a pénzügyminiszter és a miniszterek közötti munkamegosztást, a feladatok ellátását, valamint a döntési jogosítványokat illetően. Rögzíti az ezzel kapcsolatos nyilvánossági szabályokat is, így például a következő évi költségvetés tervezése már a tárgyév közepétől a nyilvánosság teljes bevonásával kell majd, hogy folyjék. A teljes államháztartás részei ugyebár a központi költségvetés, az elkülönített állami pénzalapok, a helyi önkormányzatok és a társadalombiztosítás. Ami a pénzalapokat illeti, jelenleg ezen a téren is igen nagy a káosz. Több mint harminc ilyen alap működik, amelyek gazdálkodásáról az Országgyűlés alig-alig rendelkezik információval. A törvény itt is megpróbál rendet teremteni, amikor előírja, hogy elkülönített pénzalap csak törvényben hozató létre, továbbá pénzügyi elszámolási céllal, illetve kizárólag központi költségvetésből finanszírozott állami alap nem alapítható. A helyi önkormányzatok költségvetésükkel önállóan gazdálkodnak, a döntéseikért a felelősséget is maguk viselik. A törvény is aláhúzza, hogy az államháztartás más alrendszereitől való elkülönülés és az önállóság elve megköveteli, hogy a helyi önkormányzatok gazdálkodásában korlátozásokat csak a parlament határozhasson meg törvényiben. Több más állami területhez hasonlóan, mára csődöt mondott a költségvetési szervek gazdálkodásának rendszere is. Pazarlás, az eredeti feladatoktól idegen vállalkozási ok, nagyvonalú bérgazdálkodás, krónikus működési zavarok jellemzik ezt a szférát. Holott a fejlett országok gyakorlata szerint ebben a körben nagyon is szigorú korlátokra és garanciális szabályokra van szükség. Ennek megfelelően, a törvény olyan szabályozás kialakítására törekszik, amely egyértelművé teszi, hogy a költségvetési szervek alapvető funkciója az állami feladatok ellátása, amihez a pénzt meg kell kapniuk. Ez persze a mai struktúrában végzetes pazarláshoz vezetne, ezért alapfeltétel e szféra radikális átalakítása. Ennek keretében az államnak le kell mondania egy sor funkcióról, meg kell szabadulnia azoktól a kvázi intézményektől, amelyeket vállalkozási tevékenység keretében lehet hatékonyabban működtetni. E körben vissza kell térni a kötött bérgazdálkodásra — kidolgozva a közszolgálatban dolgozók kötelező bérnómenklatúráját —, s a beruházásoknál is kötött felhasználást kell érvényesíteni. A tervezet készítői úgy vélik, mindehhez a gyökeres átalakításhoz az államháztartási törvény elfogadása után is hosszabb időre lesz szükség, így a költségvetési szervek gazdálkodására vonatkozó részek csak 1992-től lépnének életbe. Egyébként tulajdonképpen magánaka törvénynek is ez a tervezett hatályba lépési dátuma, ám a jövő évi költségvetést már a törvény által javasolt szerkezetben és szellemben kívánja a kormány előterjeszteni és elfogadtatni. A kormány vakrepülése Már szó esett az információs rendszer veszélyes mértékű széteséséről, amely lényegében vakrepüléssé teszi a kormány működését. Ezt megújítva szükség van a teljes mérlegrendszer felülvizsgálatára és új alapokra helyezésére, egy áttekinthetőbb, a nemzetközi normáknak is jobban megfelelő szisztéma kialakítására. Fontos továbblépés lehet még az államháztartás ellenőrzésének erősítése — ezt ma egyedül az Állami Számvevőszék végzi —, a kormány ellenőrző szervének létrehozásával. . A kormány szándékai és reményei szerint a reform három-négy évesre tervezett folyamatának végén egy, a jövedelmeket a mainál jóval kisebb arányban központosító, ám azokat egy szűkebb körben ésszerűen, színvonalasan és európai módon felhasználó államháztartás szolgáltatásait élvezhetjük majd. Ez bizonyára így is lesz. Ha megérjük... Zsubor Ervin KÍSÉRTET „Kísértet járja be Európát, a kommunizmuskísértete...” E mondatot — bármily szándékkal is teszik — manapság nem lehet kimondani gunyoros felhang nélkül. Mert egy olyan társadalom túlélőinek, amely jövőképében paradicsomi ígéreteket fogalmazott meg, míg hétköznapjaiban elemi ellátási zavarokkal küzdött — nos, e polgároknak a szó, kommunizmus "kimondása felér a vérfertőzés bűnével. Ám, egy nemrégiben még világrendszer szétmállása közben sem szabad eltekinteni bizonyos intő körülményektől. A közelmúlt gyorspolitikai átalakulása közepette, a választások sorozatában egyre masszívabban kiütközött a társadalom azon, nem szavazó része, amely — elemei létfeltételei romlását érezve — a puszta létéért él, tenni csak azért, hajlandó. A politikáért már nem, a kenyérért még igen. És vannak olyanok is, akik már azért sem; ők a változások szélütöttjei, a társadalom peremére sodródottak. ők már önmagukért sem hajlandók tenni, némelyikük már csak önmaga ellen. Óvakodnék olyan terepre tévedni, amelyért demagógiával vádolhatnak. De hallgatni — következményeit tekintve — nem kevésbé veszélyes. Az emberiség története — Krisztus óta — át volt szőve az igazságos társadalom eszméjével, s ennek újra feltámadásával. Egy különös történet a közelmúltból említésre érdemes. Wolf Biermann, akit a még létező NDK-ból nemkívánatos dalai, szövegei miatt kiebrudaltak, az NSZK-ban eltöltött néhány esztendő után nemrégiben meglepő gondolatot közölt egy nyilatkozatában. Bár egy szóval sem mentegette azt, amit annak idején az NDK-ban átélt, ám mintegy „kettős” tapasztalatai alapján megkockáztatta a jóslatot: az igazságos társadalom vágya újra megfogalmazódik majd. Elnevezését még nem tudni, de nem is ez a fontos. A kitérd után hozzánk visszakanyarodva , sodródó, lecsúszó, valódi szándékaikat a politikában megjeleníteni nem tudó tömegekben könnyen lábra kapnak különböző eszmék. Okos gondolatok, hangzatos jelszavak és vágyképek. Megvalósíthatók és megvalósíthatatlanok egyaránt. S köztük nyilván kísértetiesek is. Harcosak és pusztítók. Pedig a jóléti társadalom egyetlen ugrással nem érhető el. S ezt — keserű tapasztalatok után — még könnyebb belátni, mint elfogadni azt, hogy nem mindenki sínyli meg az odáig vezető utat. Lebegnek tehát majd eszmekísértetek a kelet-közép-európai láthatáron, jogosnak tűnők és hihetők is. Hiszen, ha nekünk nehéz, akkor a vágyak csak jót ígérhetnek. E kísértetjárás nem fenyegetés. Már csak azért sem, mert a mi árnyékunk az. S az árnyékunk pedig nem ugorható át. Az ilyen ugráláshoz túl közeli a mélység... (marafkó) Magyar Nemzet A kígyó a saját farkába harap R I N G L I 5 P I L Lidérces álom. Vagy megtörtént? Néhány esztendeje a Lapkiadó Vállalat jeles szerkesztőségében csoportbizalmivá választottak. Történt, hogy összbizalmi tanácskozásra invitált a vállalat szb-titkára. "Kézhezkaptam — kaptunk — egy írásos kimutatást a különböző igazgatóságok, főosztályok és csoportok munkájáról, pénzügyi helyzetéről, sőt egy rajzos modellt is megcsodálhattunk, amely ahhoz a dinoszaurusz-csontvázhoz hasonlatos, amilyent természetrajzi múzeumokban szokás kiállítani. Minden szerepelt rajta: a bérszámfejtéstől a munkaügyig, a nemzetközi kapcsolatoktól a szociális ellátásig. Mindössze — futó feledékenység? — egyetlen rovátka hiányzott az összesítésből: a szerkesztőségek. Ki tudja, mi végre hívták életre annak idején ezt a céget. És miért nevezték Lapkiadónak. Hisz az itt dolgozóknak annyi más dolga van ... • Megszűnnek, átalakulnak lapok. Damoklész kardja lebeg — sok eladhatatlan és politikailag erőszakolt újság mellett — a Ring fölött, amely az elmúlt tizenegy hónapban a magyar lapkiadás színes palettáján az első független — mert valóban pártatlan, illetve több irányzat erényeit egyesítő — heti magazin volt. Ezentúl folyóiratként vehetik kézbe az olvasók. Horribile dictu: egy hetilap havonta egyszer jelenik meg. A főszerkesztő: — 1989 decemberében viharos körülmények között, minden reklám nélkül 50 ezer példányban dobtuk utcára a Ringet. Mi, lapcsinálók, szerkesztők, úgy gondoltuk, az anyagi feltételek megteremtése a kiadó dolga, nekünk minél tartalmasabb számot, számokat kell produkálnunk. Kiderült, hogy hírverés, propaganda nélkül ilyen nagyságrendben nem tehát eladni egy lapot. Az első huszonhat szám után 10 millió forint veszteséget mutatott ki a Pallas pénzügyi kormányzata. De ebben benne vannak a kezdeti baklövésiek is, így az, hogy tavaly pocsék papíron, elavult nyomdai felszerelésekkel a mostani árnak a háromszorosáért sikerült előállítani egy-egy számot. Benne van az, hogy a Posta — bár elvállalta a terjesztést — az expediálást néhány csomópontra sűrítette, ahol viszont ilyen arányban nem keresték a lapot. Mi történt? Az, hogy a gócpontok megkapták a maguk száz-száz példányos csomagját, amelyet húszharminc vevő kedvéért nemigen bontottak fel,, míg a kisebb standok újságárusai nem is hallottak a Ringről. Hát lehet így újságot, lapot bevezetni... * A riporter eltöpreng. Kezében táblázat, amely szerint egy 18 millió forint veszteséget „termelő” hetilap továbbra is fennmarad; egy 34 év múlva ismét feléledő demokratikus újság egyetlen — ötvenhatos — emlékszámával csupán veszteséget produkál, holott azóta igencsak elnyerte az olvasók tetszését; a magyar írók lapjának megjelenése kormánysegélyektől és szponzoroktól függ. Riporter tudja, hogy minden civilizált demokráciában legalább kétéves kifutást adnak egy-egy új orgánumnak ahhoz, hogy rentábilis legyen. Hogy hozza magát. A Ring még az első évet sem kapta meg. Riporter azzal is tisztában van, hogy mindahány magyar hetilapot legalább nyolc-tíz, de inkább tizenöt-húsz fős szerkesztői gárda állít elő, míg ennek a szabadelvű hetilapnak mindössze három főállású munkatársa és néhány szerződéses külső szerzője van. A lap politikai irányvonalával volna a baj? Lehet. De kinek? Mert a kormányzattól kinevezett új vezérigazgató csak örülhet annak, hogy a kiadó egyik lapjában egyenlő arányban kapnak hangot a kormánypárti és az ellenzéki vélemények. Netán olyanok is, amelyek se ide, se oda nem tartoznak. De értékesek. Mint a kereszténység. Mint a liberalizmus. Mint az európaiság. Mint a demokratikus szocializmus. Mint a nemzeti önazonosság. Mindez, úgy látszik, nemigen számít. Csak az üzlet. * — A Ringben olyan eszmei ökölvívók küzdöttek, mint Pozsgay Imre és Kis János, Szabó Miklós és Lengyel László, Zsíros Géza és Juhász Pál. Történelem, demokrácia, földkérdés, bűnözés — ezek mindenkit érintenek vagy érdekelnek. A vitavezető — aki a szerkesztőség megbízottja vagy munkatársa volt — soha nem foglalt állást, nem orientált egyik irányban sem. Vihart kavartunk, de úgy tetszik, a hullámok csak a pohár falát nyaldosták. Terjeszkednünk kéne..., csak hová? A Ringnek három sajátossága van. A pártatlan megközelítés, a puritán szerkesztés — széles szerkesztői gárdával, és a kisemberek gondjainak felkarolása. Épp most kezdett beindulni a Vasárnapi Újság levelezése és a Szálljon be a Ringbe című rovatunk, amely minden normális nézetnek — néha szélsőséges indulatoknak is — helyt adott. Egy havilapnál erre nincs, nem lehet igény. Mi a csudához kezdjünk? ★ A kígyó a saját farkába harap. Egy lapkiadó cég vezetése arra készülődik, hogy megszüntesse lapjait és felszámolja önmagát. Vagy — ki tudja? Lehet, hogy a Pallas megmarad? És csak a kiadványait privatizálja s számolja föl? És a bérosztály közben fizet a munkaügynek, a személyzet is útlevelet és napidíjat oszt a külföldre utazó piackutatónak?... ★ — Könnyen kialakulhat egy olyan helyzet, hogy éppen a vállalat — és a tömegkommunikáció — legértékesebb lapjai tűnnek el a standokról. Kimúlt a Film, Színház, Muzsika, vergődik a Magyar Napló, az Igazság és a História. S közben burjánoznak a bulvárlapok. Mert a Posta azokat veszi. A terjesztési rendszeren mindenképpen változtatni kell. Jó, tudom, a Posta lemondott a hírlapkézbesítés monopóliumáról. De az eszközökről nem mondott le! Birtokában vannak a standok, a raktárak, a gépkocsik, és persze a rikkancsok túlnyomó többsége is. A világon mindenütt különválik a lapterjesztés a postai tevékenységtől. Nálunk ezt a munkát egy és ugyanaz a mamutcég végzi. Olyan emberek döntenek ennek vagy amannak a lapnak a sorsáról, akiknek fogalmuk sincs róla, mi jelenik meg benne. Nekik csak az a fontos, hoz-e hasznot ma és holnap, vagy sem. ★ A Ring szerkesztői felajánlották, hogy a soron következő három-négy szám előállítását a saját zsebükből finanszírozzák, de legalábbis garanciát nyújtanak a kiadónak értéktárgyaikkal. A vezérigazgató nemet mondott. A kígyó a saját farkába harap. Elöl is, hátul is van neki. Vajh’ melyiket választja? B. B. A. s 0 Budapest kontra Érd „A kóbor kutyák után az M0-ást is megkapjuk” November közepén átadják a fővárost elkerülő, M0-ásnak elkeresztelt útgyűrű újabb szakaszát. Az 1988-ban forgalomba helyezett M5-ös autópálya és az 50-es út között 3,5 km-es szakasz után a közeli napokban újabb 11,5 km-es részt vehetnek birtokba az autósok, az új szakasz az 50-es és a 6-os számú főutat köti össze. A 100 km/óra sebességre tervezett 2X2 sávos autóút Érd határában indul, a Duna főágát a Háros-sziget déli csúcsánál keresztezi, a Csepelszigeten a főváros határa közelében halad. Dunaharaszti északi részénél keresztezi a Ráckevei- Duna-ágat, majd a főváros területén fordul és Pestimrén csatlakozik az M5-ös autópályához. A már említett le- és felhajtási lehetőségeken (M5, 6. és 50-es út) kívül külön szintű forgalmi csomópont létesült Csepelen a Szigetszentmiklósi út keresztezésénél és megépült az 51-es út Dunaharasztit elkerülő szakasza is, amelyen keresztül érhető el az M0-ás. A budapestiek már rég óta várják elsősorban az új dunai átkelési lehetőséget, mivel ezidáng Dunaföldvár felett csak a legdélibb fővárosi közúti hídon, a Petőfi hídon juthat át az autós a folyó egyik pontjáról a másikra. Ez a közlekedők számára sokszor igen nagy kerülőutat jelent, a fővárosiak számára közel a centrumhoz elviselhetetlenül nagy forgalmat, s annak minden kísérő átkát, zajt, szenynyezett levegőt, káros rezgést. A Petőfi hídon ma naponta átlagosan 140 000 jármű halad át, ennek fele teherkocsi, kamion, autóbusz. Érthető a reményteli várakozás: talán érezhetően fellélegezhet a környék. Igen, az M0 átadásával valamelyest tehermentesül Budapest, de pontosan ennyivel „gazdagodik" a szomszédvár: Érd. Az M1-es és M7-es autópályák és az új autóút között kizárólag Érden át vezet az út, hacsak nem akar az ember újra beautózni a fővárosba, de miért is akarna, hiszen örül, hogy végre nem kell a már amúgy is túlzsúfolt budapesti utakat, hidakat igénybe vennie. Ami öröm az egyik félnek, bánat a másiknak, az érdiek joggal féltvén városukat a rázúduló forgalomtól, tiltakozásba kezdtek. Eddigi leghangosabb akciójuk az október 20-i demonstráció volt, amikor is kormánypárti és ellenzéki pártok, egyesületek, iskolák és egyszerű városlakók karöltve vonultak ki a 70-es és 6-os út közös, városon átvezető szakaszára és figyelmeztetésül 10 percre lezárták a forgalom elől. Néhány vélemény a tiltakozóktól: T. Mészáros András (Fidesz): Ez így nem körgyűrű, ez csak az 1/16-od része. Két Duna híd, amely nem vezet sehova. Az 5-ös, 6-os, 70-es, 1-es, 7-es utak forgalma mindezen a kis szakaszon akar majd áthaladni, ez egyszerűen tűrhetetlen. Volt az M0 nyomvonalára más alternatíva, de meg sem próbálták nem csak a budapestiek érdekeit nézni. Urbán László (MDF): Egy korábbi helytelen döntés nyomán tízezer kóbor kutyát kapott ajándékba Budapesttől Érd. Most sokezer áthaladó autót kap, annak zajával, bűzével, minden kellemetlenségével együtt. Veres Sándor (SZDSZ): Remélem, hogy józan ésszel, szakemberek bevonásával felmérik a várható helyzetet, és megteremtik azt a külön pénzalapot, amely gyorsan meg tudja oldani ezt a problémát. Azzal egyetértek, hogy ha az MO-ás megszületik, az az egész országnak jó. Az eddigi gyakorlat szerint a beruházási pénzek legnagyobb tömege a fővárosba lett befektetve, és nemigen gondoltak a kisebb településekre, falvakra, városokra. Az MO-ásra régóta szükségvan, de nem gondolhatja senki, hogy a régóta felhalmozott problémákat a bő ötvenezernyi érdi lakosság nyakába varrja. Egyébként a körgyűrűt a fővárostól távolabb kellett volna megépíteni, kevésbé beépített területen vezetve, a megspórolt kisajátítási összegből telt volna a hosszabb útpályára. Dániel József (Pártatlan Közéleti Kör Egyesület): Nem az a megoldás, hogy a budapestiek közlekedési problémáikat exportálják Érdre. Érd főközlekedési útja mentén Mártírok útja lesz. Tudom, hogy az M0-ás eddig is milliárdokba került és az M1-ig további milliárdokat igényel. De akkor sem lenne szabad ezt így átadni. Élet, egészség nem mérhető pénzzel. A szegénység nagy baj, de ha ostobasággal párosul, az végzetes bűn. Érd város vezetése is első helyen álló feladatának tekinti a probléma megoldását. Párbeszédet kezdeményezett a közlekedési tárcával, s garanciát vár arra, hogy legalább pótlólagos beruházásokkal elviselhetővé teszik a városlakók számára az elkövetkezendő öt évet, amíg az M0-ás autóút következő szakasza is megépül az M1—M7-es autópályákig. • Czégel Sándor Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!