Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-11 / 35. szám

2 yxxssxxxft 1991. január 1-től ismét emel a MÁV. Most már tudjuk a mértéket is: 80 százalék. Van-e valami összefüggés a kerek 80-as szám s a magyar vasutak legnagyobb belföldi 80 km/h sebessége között — nem tudni. Mindenesetre érthetőbb lenne az emelés, ha mondjuk a 80 km-t 100-ra, 120-ra emelte volna az Államvasutak s ezért vitte volna följebb ismét a tarifát, mondjuk 100—120 százalékkal. S ezt szívesen — szívesebben — meg is fizetnénk, mert hisz az idő pénz — számunkra is, s hogy a közmondásoknál maradjunk: valamit valamiért De vajon mit ígér a MÁV az 1991. év eleji 80 százalékos áremelés fejében? Mielőtt erre próbálnánk megtalálni a választ, hadd mondjak el néhányat legfrissebb hazai úti élményeimből. Gondolom, van már jó évtizede is,hogy a magyar vasutakon bevezették a helyjegyeket az expresszvonatokon, akkor hat forintba került egy helyjegy, s az újítás egybeesett az első nagyobb áremeléssel, a MÁV új jelképének bevezetésével és széles távlatok nyitásával a korszerűbb, kényelmesebb vasúti közlekedés irányába. (Lásd a robogó villamos vonatot Pannonhalma alatt a korabeli plakáton.) Akkor, amikor még 50—60 forint körül volt egy jegy Debrecenbe, az ember bement a legközelebbi utazási irodába, előző nap megvette a jegyét és a helyjegyet, hogy reggel ne kelljen izgulnia és sorba állnia a pénztárnál, kényelmesen elfoglalta a helyét, akár öt perccel az indulás előtt. (Mert az idő itt és mindenütt és mindenkor pénz, mondhatni: a legkeményebb, egyetemes értékű s érvényű valuta.) Kezdetben ment is a dolog, de később, ahogy a jegyárakat emelték, nőttek a nehézségek: az utazási irodáknak ugyanis nem voltak helyjegyeik: telefonon szóltak ki az illetékes pályaudvarokra, onnan bediktálták a még szabad hely számát, azt a tisztviselő feírta a jegykártyára, s mehettünk a pénztárhoz. De ez csak papíron ment ilyen gyorsan, a valóságban korántsem: az IBUSZ-fiókban, ahol a vasúti jegyeimet meg szoktam volt venni, sokszor majd fél óráig kellett várnom a vonalra (a telefonvonalra), mondta is a kisasszony jóindulatúan, gyorsabb volna, ha kipiennék a pályaudvarra, vagy egy félórával hamarabb kelnék holnap reggel, mert itt nem lehet vonalat kapni. S volt úgy, hogy valóban nem bírtam tovább türelemmel, s ott hagytam jegy nélkül az irodát. Legközelebb aztán, az újabb viteldíjemeléskor közölték az irodában, hogy nem foglalkoznak helyjegyekkel. Kérdésemre azt a választ adták, hogy mivel mindig összecserélték a jegyeket, többször is kiadták ugyanazt a helyeta XX. század végén, a számítógépes helyfoglalás korában), megszüntették a helyjegyek árusítását, de menjek el a József Attila utcai fiókba, azok tudnak vonalat kapni a vasúti pénztárakhoz, s így árusítnak helyjegyeket is. Bár az említett iroda nem esik közel hozzám, egyszer-kétszer bementem, vagy beküldtem valakit, s csodák csodája: kaptam helyjegyet, s nem is cserélték össze! Aztán a következő áremelésnél kiderült, hogy a József Attila utcai iroda sem átvett már többé helyjegyet, azt csak a helyszínen, az indulási állomás pénztárában lehet megvenni. Néhány utazási iroda még foglalkozik belföldi vasúti jeggyel, illetve kiadja a jegyet — helyjegy nélkül; mivel pedig régebben a pályaudvarokon a helyjegyeket külön pénztár árusította, érdemes volt ezért az utazási irodában megvenni a vasúti jegyet s az állomáson csak a helyjegyet hozzá. a következő áremelésnél azonban megszűnt a külön helyjegyárusítás az állomások pénztáránál: ömlesztve, egy helyen árusítanak jegyet és helyjegyet A romániai változások óta Kelet-Magyarországon rengeteg az utas, nagy a sorállás. 1990. december 21-én az indulás előtt negyven perccel kinn voltam a Nyugati pályaudvaron a szerencsémre, mivel mind a három pénztárnál hosszú sorok álltak, s mire az ablakhoz értem, közölték, hogy a helyjegy elfogyott, még az I. osztályra is. Kaptam egy utalványt, amely arra jogosított hogy helyjegy nélkül is felszállhassak a vonatra, s ha van szabad hely, büntetés nélkül leülhessek. Szerencsém volt: akadt ülőhely. De az újabb mellbevágó, és zsebbevágó (sajtónyelven: drasztikus) áremelés hallatán volna egy szerény indítványom a MÁV- nak: töröljék el talán a helyjegyeket s foglalják azok árát a menetdíjba, ha úgysem tudják megoldani az utazási irodákban a helyjegy-ánusítást, s kezdetleges, közép-afrikai módonarra kényszerítik az utast, hogy előző nap menjen ki a pályaudvarra helyjegyet váltani, vagy reggel egy órával előbb keljen, hogy jegyhez jusson. (És egyáltalán a sorállás: hol vannak a jegyautomaták, amelyek Európa minden valamirevaló országában már régóta működnek? Az áremelésből ezekre nem futja?) Vagy, ha mégis maradnak a helyjegynél: talán írjon ki pályázatot a MÁV a városi helyjegyárusítás, helyfoglalás megoldására, mert mi, hazai utasok sok mindent megszoktunk már negyven év alatt, de azért külföldi utasok iaegyre többen utaznak a MÁV vonalain (nyáron, a Finnugor Kongresszus idején több százan utaztak Debrecenbe), s ha azt tapasztalják, hogy még csak jegyet sem lehet váltani előre a milliós világváros utazási irodáiban a belföldi járatokra, elmegy a kedvük az országtól. Nem tudom, mit óhajt nyújtani a MÁV a 80 százalékos áremelés fejében (a gyönyörű kilátást nyújtó ablakok s a mellékhelyiségek kétes tisztaságáról, a világítás és fűtés fogyatékosságairól külön lehetne írni), de ha a helyjegyek ügyét 1991-ben nem oldja meg az Államvasutak, és sok millió utas zsebéből sok millió munkaóra munkadíját veszi ki, a közönség mint károsított fél, kártérítési igénnyel is felléphet az ügyben. (Elvégre a késések miatt a külföldi vasutak — valamikor a MÁV is — kártérítést fizetnek, a vonatjaink — a Keletre tartók is — Európa felé igyekeznek. Mert addig, amíg nálunk még egy vasúti helyjegy megszerzésére is több, mint egy órát kell költeni, hiú ábránd minden pénzügyi javulás s minden áttérés a piacgazdálkodásra. És várhatjuk, hogy olyan országba jöjjön a tőke, ahol nincs telefon (vagy nem lehet telefonálni), s nem lehet a jegyirodákban a belföldi járatokra jegyet venni, s ahol ezzel szemben a telefondíjat s a vasúti jegyet szüntelenül — ellenszolgáltatás nélkül — csak emelik. Mellesleg az expressz visszafelé jó félóra késéssel érkezett meg a fővárosba, s még csak azt se mondta senki a fejhallgatós rádióba (amilyen például a japán vasutakon található), hogy szíves elnézést. Mert a késés ma már a MÁV-nál, úgy látszik, éppúgy természetes, mint az áremelés, s ez, hogy az utasok ezt szó nélkül tűrik — eltűrik. Pedig az idő nekik je pénz, nemcsak a sztrájkkal késéseket okozó mozdonyvezetőknek. S a piacgazdaság alapja éppen ez volna: a szárnyas kerék, akarom mondani: a szárnyas forint. Erre sem árt gondolni az ellenszolgáltatás nélküli notórius áremelésekkor. Sz. F. Kilátás „(ma)" aláírással azt olvastam a Magyar Nemzet január 17-i számában, hogy egy bizonyos Dohány utcai pártház ablakai koszosak. A glossza szerzője számára még szokatlan, hogy (ma) ezen a házon szocdem zászlók lengenek. A valószínűleg fiatal újságíró úgy emlékszik, hogy a „rovott múltú tulajdonló előd” (az akkori MSZMP) legalább lemosta az ablakokat. Jómagam nem a volt állampárt kerületi székházát látom lelki szemeimmel ebben az épületben. Korosabb lévén, arra is emlékszem, hogy a rovott múltú tulajdonló elődnek is volt elődje a „tulajdonlást” illetően, a ház eltulajdonítását megelőzően. Nem más, mint a Szociáldemokrata Párt. A tiszta múltú előd, a jogos tulajdonos, bizonyára nem hanyagolta el az ablaktisztítást. Apáink, nagyapáink, dédnagyapáinnk önkéntes adományaiból, J®k szegény ember megtakarított filléreiből, feltehetően, erre is futotta. Igaza van a glosszaírónak, nem ártana most is tisztán tartani az ablakokat. Ahhoz azonban, hogy mindnyájan tisztán lássunk, még sok ablakot le kellene mosni — másutt is. Dr. Köves Pál egyetemi tanár, Budapest A Magyar Nemzet 1998. december 30-i számának 14. oldalán dr. Kovássy Zoltán szól a költői ,irodalomtörténeti somfáról és annak isaszegi és kiskőrösi utódjairól. Ezek mellett van még egy negyedik is, Székelykeresztúron, amit „Petőfi körtefájának” nevez közel százötven éve akisváros és környéke székely lakossága. A Petőfi-irodalomból ismert, hogy a költő Bem erdélyi hadseregének őrnagyaként, de polgári öltözetben érkezett meg Keresztúrra 1849. július 30-nak dél körüli óráiban. Ugyanekkor jött a tábornok hadsegéde Zeyk Domokos százados is. Mindkettejük szállását a századossal rokon Gyárfás-család ma is meglevő kúriájában jelölték kk. A családi birtokot akkor a szomszédfalusi (Fiátfalva) Varga Zsigmond földműves bérelte s népes családjával a kúriában lakott. Varga Zsigmondék és a cselédségnek a századfordulón még élő tagjai az akkor tevékenykedő Barabás Endretanítóképezdei tanárnak, Sándor Albert birtokosnak és Orbán János római katolikus plébánosnak, mint lelkes Petőfi-emlékkutatóknak eskü alatt vallották, hogy a kúria közelében álló hatalmas körtefa alatt volt kerek kőasztal mellett ülve, Petőfit verset írni látták. Nem Mezőberényben, hanem itt született tehát az utolsó Petőfivers? Több mint valószínű! Ugyanis a segesvári osztrák helyőrség parancsnoka, báró August Heydte őrnagy, a Habsburg titkosrendőrség kérésére jelentést küldött a budai helytartótanácsnak (a jelentés a bécsi levéltárban 1929 óta olvasható), amelyben közli, hogy a fehéregyházi csata elvesztése utáni napon „... én az országúton lovagolva Fehéregyháza és Héjjasfalva között félúton egy félig levetkőztetett felkelő mellett több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni. A halott sovány, kicsiny, szárazarcú, nagyon határozott arckifejezésű volt fekete körszakállal. Nadrágja pantalló voll it”. A leírtakból felsejlő kép teljesen azonos azzal a festménnyel, amit 1849. július első felében Orlai Petrich Soma festett a költőről Mezőberényben. Mi történhetett tehát? Az említett iratokat valaki összeszedte, a verset, amelynek címe: Harcra magyar, lemásolta. A másolat eljutott Tóth Márton diákhonvédhez, ettől a kolozsvári születésű Lécfalvi Bodor Lászlóhoz, aki azt a kiegyezés után, „amikor már szabadabb szelek fújtak az országban”, a Kolozsvári Nagy Naptárban közreadta. Tudtommal e versnyomtatásban másodszor a Magyar Nemzet 1989. augusztus 17-i számában jelent meg. „Petőfi körtefája” — amint az láttam — 1942-ben még termett néhány gyümölcsöt. Rövid idő múltán lombozata elszáradt s a fa kidőlt. A törzsből méternyi maradt meg. Az élő gyökerekből méteres husángok nőttek ki, amelyek ma is szép bokrot alkotnak. Ezt a bokrot Székelykeresztúr hálás lakói lelkesen gondozzák. Köréje szép faragott fakerítést emeltek, amelyen márványtálbléra vésve olvashatók a közéül Nagygalambfalván született, Kolozsváron élő költő, Kányádi Sándor sorai. Haldoklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik, ő látta volt Verset Imi utoljára. Macskáés Zoltán székelykeresztúri öregdiák Keszthelyi Lajos azon megállapítása, miszerint én az utóbbi öt évben másfelet töltöttem otthon s most két év kinttartózkodás után még hármat kérek, az én olvasatomban azt jelenti, hogy másfél meg kettő az öt. Ezzel szemben — véleményem szerint — másfél meg kettő a tizes számrendszerben mindössze három és fél. Keszthelyi Lajosnak az ún. szolgálati lakásomra vonatkozó megjegyzéseiben is számos téves megállapítás található. Először is ez a lakás nem szolgálati, hanem olyan tanácsi lakás, melyre az SZBK-nak háromszori bérlőkijelölési joga van. Az intézet megalakulásakor az SZBK első, számomra egyetlen és örök főigazgatója, Straub F. Brúnó profeszszor úr Szeged Város Tanácsától 120 (és nem 100) lakást kért azért, hogy azokat a kutatókat, akik nélkül az SZBK működése elképzelhetetlen, az ország különböző részeiből, elsősorban Budapestről, le tudja telepíteni Szegedre. Így kaptam lakást én is. Természetesnek tartottam, ha munkahelyet változtatok, a lakást visszaadom. Ilyen szándékom azonban nem volt, ötvenhat éves vagyok, néhány év múlva az SZBK-ból akartam nyugdíjba menni. Úgy érzem, a Keszthelyi Lajos által is elismerten eredményes húsz év alapján indokolt az a kérésem, hogy az SZBK lakásommal kapcsolatban mondjon le bérlőkijelölési jogáról, amint azt számos, kevésbé indokolt esetben korábban már megtette. Tudajdonképpen miért vagyok az útjában Keszthelyi Lajosnak? Külföldi tartózkodásom alatt fizetést nem kapok. Fizetésemet az SZBK arra használhatja, amire akarja. Bár csoportunkat Keszthelyi Lajos sohasem támogatta, munkánkat inkább nehezítette, az együtt töltött több mint tíz esztendő alatt lényeges konfliktusunk nem volt. Nem vagyok pszichiáter, így velem szemben fellobbanó mély ellenszenvére nem tudok megfelelő magyarázatot találni. Ha azonban a váratlanul „hatalomhoz” jutott vezetők, ahelyett, hogy a tényleges tennivalókra koncentrálnának, ezt a „hatalmat" személyes törlesztésekre, pitiáner bosszúhadjáratra fordítják, mint ezt esetemben Keszthelyi Lajos teszi, s mindez jogszerű, nagy bajban leszünk. Egyik barátom jóvoltából rendszeresen eljut hozzám a Magyar Nemzet, így szomorúan látom, esetem — ilyen szempontból — nem egyedi. 1989 csodálatos változásai kapcsán, melyek bekövetkezésében mindig hittem, azt azonban sosem gondoltam, hogy még megérem őket, felmerült bennem az aggodalom, vajon, ha arra lehetőségünk nyílik, képesek leszünk-e, elég érettek leszünk-e saját sorsunk Irányítására? Esetem azt példázza, sajnos nem. Tornász Jenő Utóirat. Három, egymásnak ellentmondó „felmondólevelet” kaptam. Az elsőt, az „elbocsátó, szép üzenetet” Keszthelyi Lajostól 1990. október 17-én. Ebben kilátásba helyezi, hogy állásomat 1990. december 1-jével megszünteti. 1990. november 30-án érkezett Halász Norbert igazgatóhelyettes levele, melyben arról értesít, hogy állásom 1990. október 31-én automatikusan megszűnt. A harmadik levelet, Halász Norbert „karácsonyi üdvözletét", miszerint munkaviszonyomat 1990. december 5-ével, „kilépett” munkakönyvi bejegyzéssel megszűntnek tekinti, sajnos, csak december 20-án kaptam kézhez. Nem vagyok munkajogi kérdésekben járatos, de nekem ez a „kilépett” bejegyzés nem nagyon tetszik, mert igaz ugyan, hogy az eredmény ugyanaz, de micsoda különbség, ha az ember önszántából ugrik ki a tizedik emeleti ablakon, vagy ha kilökik onnét. Vélemények - ellenvélemények Emel a MÁV- avagy: Az idő is pénz Petőfi körtefája Magyar Nemzet/MELLÉKLET Hétfő, 1991. február 11. „Elbocsátó szép üzenetem” A Magyar Nemzet 1990. december 17-i számában Montskó Éva tollából „Elbocsátó szép üzenet" címmel cikk jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjából (SZBK) való eltávolításomról, s ennek kapcsán általában a kutatók külföldi munkavállalásának kérdéseiről, s hazatérésük után a viszszailleszkedés problémáiról. Magától értetődő, hogy az újságírónő, miután technikai okokból személyesen nem találkozhattunk, az ügy minden részletét nem ismerheti. Ha viszont már ügyem a sajtó nyilvánosságára került, szükségesnek tartom annak teljes feltárását, annál is inkább, mert számos olyan elemet tartalmaz, mely — sajnálatos módon — nem egyedi ma Magyarországon. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a Montskó Évának nyilatkozók közül Keszthelyi Lajosnak, az SZBK jelenlegi főigazgatójának, a valóságnak nem megfelelő állításait korrigáljam. A történet lényege már az előző cikkből ismeretes: húsz év után elveszítettem az állásomat az SZBK-nál, mert Keszthelyi Lajos úgy ítélte meg, hogy nem járulhat hozzá amerikai tanulmányutam két év utáni további hároméves meghosszabbításához, miivel az ott művelni szándékozott témáiban — véleménye szerint — az SZBK nem érdekelt. A valóság ezzel szemben az, hogy a téma, amivel jelenleg a Duke Universityn foglalkozom, szorosan kapcsolódik az SZBK Keszthelyi Lajos vezette Biofizikai Intézetében a csoportunk által 1975 óta művelt témákhoz. Ha az Amerikában művelendő téma érdektelen, akkor — igen szoros kapcsolatuk miatt — az otthoni is az kell legyen, így Keszthelyi Lajos indoklása számomra egyben azt is jelenti, elérkezettnek látja az időt csoportunk teljes felszámolására. Közömbös tehát, hazamegyek-e, vagy maradok, mindenképpen állás- és lakásvesztésre ítélt. Ezzel a feltételezéssel összhangban áll az a sajnálatos tény, hogy Keszthelyi Lajos nekem írt levelében — ellentétben Montskó Évának tett nyilatkozatával — még csak utalás sem történik arra vonatkozóan, hogy jöjjek haza, mert az SZBK-nak szüksége van rám. Keszthelyi Lajosnak, aki elismerten Magyarország egyik legkiválóbb kísérleti fizikusa — megítélésem szerint —, nem volna szabad kémiai, biokémiai, molekuláris biológiai témákkal kapcsolatban alapvető döntéseket hoznia, hiszen — magától értetődően — e tudományokban még csak alapismeretekkel sem rendelkezik. Nem esett szó Montskó Éva cikkében egy igen fontos mozzanatról. A Duke University, a U.S. News and World Report felmérése szerint a hetedik legkiválóbb egyetem az Egyesült Államokban, nemcsak személyemet tisztelte meg meghívásával. Meghívóm Keszthelyi Lajosnak 1990. július elején írt levelében, melyet Keszthelyi Lajos válaszra sem méltatott, a Duke University s az SZBK közötti együttműködés lehetőségét is felajánlotta. Így úgy éreztem , úgy érzem ma is, ha elfogadom a Duke University meghívását, nemcsak a saját, még hátralévő néhány aktív évem eredményes munkáját tudom biztosítani, hanem szegedi csoportom kutatási lehetőségein is jelentősen tudok javítani, amire igen nagy szükség volna a hazai kutatási lehetőségek rohamos romlása miatt. Hadd idézzek Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter úrnak a Magyar Nemzet 1990. november 5. számában megjelent nyilatkozatából: „...segítséget nyújthat a különböző nemzetközi programok, kutatási együttműködések révén elnyerhető pénz is. Nagy erőfeszítéseket teszünk e lehetőségek feltérképezésére, a kapcsolatok kialakítására, az igények és a lehetőségek koordinálására.” E nyilatkozat ismeretében még inkább érthetetlen, miért akadályozza meg Keszthelyi Lajos a Duke University és az SZBK közötti együttműködést. Egy „betelt pohár"-ról A Magyar Nemzet január 17-i számában olvastam Sas György írását a kocsmák és a lakókörnyezet problémájáról. Mindenekelőtt azért tartom szükségesnek, hogy reflektáljak Sas György írására, mert — bizonyára félreértésből — egy téves közlés szerepel benne, mely szerint „XIII. kerületünk új Polgármesteri Hivatala... tilalmat hirdetett meg.. mindennemű szeszes ital forgalmazásárabenyújtott pályázatokra.” Ilyen tilalmat a vezetésem alatt, álló , hivatal nem hirdetett meg, és nemcsak, hogy a hivatalnak, de az önkormányzati képviselő-testületnek sincs joga ilyen tilalomra. A kérdés alkotmányjogi vonatkozásairól most nem beszélve, személyes álláspontom minden ilyen ügyben a következő: Állampolgári jog a vállalkozás minden olyan tevékenységre, amit törvény tételesen nem tilt, így italmérésre is. Ugyancsak állampolgári joga mindenkinek, hogy lakásában zajtól, bűztől, zaklatástól mentesen élhessen. A vállalkozási jog csak úgy érvényesíthető, ha a környezetben élők környezeti ártalmaktól mentes élethez való jogát nem sérti. Mi következik ebből? 1. Annak eldöntése, hogy egy borozóra szükség van-e vagy sem, önmagában sem a környéken élőkre, sem az önkormányzatra nem tartozik, ezt a vállalkozó és a borozóba betérő, vagy be nem térő vendégek döntik el. 2. Ha egy borozó vagy bármilyen más tevékenység környezeti ártalmat okoz az ott élőknek, akkor ennek megszüntetése az önkormányzat feladata, ha másként nem lehet, még azon az áron is, hogy a tevékenységet (pl. a szeszes ital kimérését) ez adott helyen megszüntessék. Síklaky István, a XIII. kerület polgármestere * A téves közlést a következőkben igazítom helyre: a tilalmat évekkel ezelőtt, még a kerületi tanács hirdette meg, s azt a Polgármesteri Hivatal szakigazgatási illetékesei a maguk részéről értelemszerűen továbbra is érvényben levőnek tekintették. Ez dicséretükre szolgál. És tény. Pecsétes dokumentum is van róla. A polgármester úr válaszában szereplő 1. ponttal mélységesen nem értek egyet. Ez akkor lehetne igaz, ha a vállalkozó és a borozójába betérő vagy be nem térő vendégek légüres térben léteznének és mozognának, ez nem egy lakosoktól sűrűn benépesült környezetben. De hiszen erre maga a polgármester úr világít rá a 2. pontban, amelynek minden szavával egyetértek. Csupán az elvi kinyilatkozás szintjéről az önkormányzati cselekvés síkjára kellene átemelni. Például mindjárt a mi esetünkben. S. Gy. A posta a levéltitokról A lap 1991. január 9-i számának olvasói rovatában „A levéltitkot a posta is tartsa tiszteletben" címmel közzétették Szilágyi Gábor budapesti olvasójuknak a külföldről érkező postai küldemények vámkezelésével kapcsolatos észrevételeit. A posta — ügyfelünk által — kifogásolt eljárását illetően a következőkről tájékoztatom önöket. A külföldről érkező egyes postaküldemények ,,vám elé állítását", beleértve azok felbontását, tartalmuknak a vámhatóság képviselője részére történő bemutatását a posta a vámjog részletes szabályainak megállapításáról és a vámeljárás szabályozásáról szóló — többször módosított — 39/1976. (XI. 10.) PM-KKM együttes rendelete álul meghatározott, ezzel kapcsolatot kötelezettségek alapján végzi. Ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy ebben a tekintetben csak a postai küldemények egy meghatározott köréről, tehát azokról van szó, amelyek az előzőekben említett rendelet szerint bemuatási kötelezettség alá esnek (különböző áruféleségeket, gyógyszert, értékpapírt, készpénzt stb. tartalmaznak). Ebből a szempontból csak részben helytálló olvasójuknak az a megállapítása, miszerint — az álala kifogásolt eljárás keretében — a posta a levélpostai küldeményeket is felbontja. Ez a postai küldeménycsoport ugyanis a — nemzetközi és ugyanúgy a belföldi — postaforgalomban több küldeményfajtát foglal magába. Ennek egyik jellemző példája többek között, hogy — nemzetközi forgalomban — levélpostai küldemény az úgynevezett kiscsomagja. Az esetleges félreértések tisztázása érdekében biztosíthatom önöket — és természetesen olvasójukat is —, hogy a leveleket a posta — sem vám-, sem „egyéb" eljárás keretében — nem bontja fel. Előfordulhat természetesen, hogy a vámeljárás — ezen belül a felbontási és bemutatási kötelezettség — alá eső postai küldemények leveleket is tartalmaznak. A küldemények ilyen tartalomrészei esetében a vámkezelésben részt vevő bizottság tagjait (a posta és a vámhatóság képviselőit) szigorú titoktartási kötelezettség terheli. Ezzel kapcsolatos további szíves tájékoztatásul megjegyzem még, hogy többek között ez — az esetleges ilyen jellegű visszaélések megelőzésére irányuló törekvés — az oka annak, hogy több ország postája kifejezetten tiltja a levelek ilyen küldeményekben történő elhelyezését. A Magyar Posta néhány évvel ezelőtt, azegyéb — nemzetközi elszámolással összefüggő — problémák ellenére is, azokhoz az országokhoz csatlakozott, amelyek ezt — kizárólag ügyfélszolgálati megfontolásból — nem tiltják. Mindezeket figyelembe véve — és az említett rendeletet olvasójuk szíves figyelmébe ajánlva — legyen szabad megjegyeznem még, hogy én nem érzem magam sem illetékesnek, sem felhalmazva annak megítélésére, hogy az érvényben levő vámjogszabály — nyilván érzékelhető hiányosságaival együtt — mennyire illeszkedik jelenlegi jogrendünkbe. Ennek mérlegelése, elbírálása véleményem szerint az erre illetékes szakemberek joga és feladat. Biztosíthatom azonban önöket és olvasóikat — ügyfeleinket —, hogy ha a vámjogszabály rendelkezéseit módosítják, azt a posta tiszteletben fogja tartani. Kovács József osztályvezető Postaigazgatóság postatechnológiai ügyosztály Választási híres ember Demszky Gábor megüresedett képviselői helyére jelölteket állítanak a pártok. Az MDF Grosics Gyulát indítja, az FKGP jelöltje Bessenyei Ferenc. Tisztelem, becsülöm mindkettőjüket. Ám, hogy nekünk, VII. kerületieknek a döntésünk még megalapozottabb lehessen, javaslom, hogy a négy további párt az alábbiakat jelölje: Fa Nándor tengerészt, Farkas Bertalan űrhajóst, Rubik Ernő feltalálót és Széchy Tamás úszóedzőt. ... Hogy az ő „fő profiljuk” sem a politika? Na és! De legalább ők is híres emberek ... (polgárdy)