Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-11 / 35. szám

Hétfő, 1991. február 11. Egy kiégett múzeum Pár napja érkezett az egyelőre ellenőrizhetetlen hír, hogy az ira­ki megszálló csapatok felgyújtot­ták a kuvaiti Nemzeti Múzeumot. A Kuvaitiból érkező sok szomorú hír mellett ez talán eltörpül. Hi­szen hol van egy épület részle­ges, vagy akár teljes lerombolása attól, hogy az irakiak leszakítot­ták a kuvaiti kórházakban a ko­raszülöttekről az inkubátorokat, majd a csecsemőket kidobálták az utcára? Vagy kit ne döbbentett volna meg a hír, hogy házakból erőszakkal kihajtottak húsz év alatti fiatalokat, mert a szülőket azzal vádolták, hogy idegeneket rejtegetnek, vagy netán tüntetni mertek a megszálló csapatok el­len ? Mégis az, hogy a kuvaiti mú­zeum ilyen szomorú sorsra jutott,­ megdöbbentett, s akaratlanul is egy ’56-os jelenetet hozott vissza emlékezetembe. 1956. november 4-i ike után vol­tunk. A nagy ellenállást már le­törték az ország „konszolidálásá­ra” küldött szovjet csapatok. Imirt-amott azonban még néha fegyver dörrent, vagy néhány bá­tor fiatal kézigránátot, esetleg Molotov-koktélt dobott egy-egy elhaladó szovjet tankra vagy páncélos járműre. Azon a bizo­nyos nap kora estéjén a Margit híd pesti hídfőjénél jártam, s ép­pen befordultam a Pozsonyi útra, amikor a hídfőnél elhelyezett szovjet négycsöves gépágyú vala­milyen oknál fogva tüzet nyitott a Várban a levéltár tetejére. Nem tudom, mi volt az oka, de nem tudtam sem akkor, sem azóta el­képzelni, hogy bárki a levéltár te­tejéről lőtt volna. Ez nem volt lehetséges, már csak azért sem, mert ily távolságra puskával, de még géppuskával sem lehet hatá­sosan tüzelni. Az ’56-os felkelők­nek pedig akkor már az sem állt nagyon rendelkezésükre. A fenti jelenet, bár csak röpke epizódja volt az ’56-os budapesti eseményeiknek, mégis megmaradt bennem. Aggodalmat okozott nemcsak azért, mert az Országos Levéltár és annak Zsolnay-csem­­pékkel díszített teteje a magyar építészet egyik remeke, a Vár kiemelkedő büszkesége. Sokkal inkább arra gondoltam akkor, ami abban az épületben felhal­mozva volt. A magyar történe­lem pótolhatatlan dokumentumai. Egy épületet lehet renoválni, tel­jesen újjáépíteni, de az esetleg elégett dokumentumok pótolha­tatlanok. Azokat többé rekonst­ruálni nem lehetséges. Az utóbbi pár napban sokat gondolkoztam rajta, vajon mi késztette a Kuvaitban székelő megszállókat erre a hitvány, cse­lekedetre. Talán nem nehéz rá a választ megtalálnunk. Szaddám Huszein és az iraki vezetés váltig tagadja Kuvaitt történelmi létjo­gosultságát, önállóságába vetett hitét. Kuvait, mondjuk, Irak 19. tartománya, s az invázióval tulaj­donképpen nem történt más, mint végrehajtottak egy történel­mi igazságtételt. Ha ebből az ira­ki szemszögből vizsgáljuk meg a történteket, akkor egyszerre meg­világosodik a megszálló erők stra­tégiája. Le kell törnii a kuvaiti nép hitét és a feltámadásba, a fel­szabadításba vetett reményét. Ha egy imperialista hatalom, legyen az bárhol is a világon, meg akar egy népet alázni, s az önállósá­gába vetett hitét meg akarja sem­misíteni, akkor véleményem sze­rint három szimbólumot kell le­rombolnia: az uralkodó tartózko­dási helyét (ebben az esetben a kuvaiti emír palotáját), a parla­ment épületét és végül az ország nemzeti múzeumát, ahol a nép történelmének emlékei, művésze­tének legszebb alkotásai találha­tók. Az iraki megszállók az em­ír palotáját még az invázió napján felrobbantották. Pár nap múlva a parlament is hasonló sorsra ju­tott. Csak a Nemzeti Múzeum állt meg, bár üresen, mert jóval ko­rábban már kifosztották, de pusz­ta léte hirdette és emlékeztette az arra járókat az ország egykori függetlenségére. Egy megszálló hatalom részére ez tűrhetetlen szimbólum. Éppen ezért volt a múzeum végzete elkerülhetetlen. A kuvaiti Nemzeti Múzeum alig pár éves. Mindössze hét évvel ez­előtt, 1983 februárjában nyílt meg. Három részből állt: a régé­szeti, az iszlám és a modern mű­vészeti osztályból. Ezek létreho­zása az uralkodó család egyik ki­emelkedő tagjának, Sejk Nasszer al-Szabahnak és feleségének, Sejkha Huss­zának az érdeme. A régészeti osztályon Pajlaka szige­tén, Kuvait három szigetének egyikén kiásott anyagot mutatták be. A modern osztályon korabeli arab festők és kalligráfusok mun­kái kerültek kiállításra. A legna­gyobb részleg azonban az iszlám volt, kb. 30 000 tárggyal. Ez az anyag tulajdonképpen Sejk Nasz­­szer személyes gyűjteménye volt, de állandó letétben a múzeum­ban. A gyűjtemény az iszlám vi­lág egész területéről és vala­mennyi korából tartalmazott ke­rámia-, üveg- és fémedényeket, fa- és elefántcsont faragványo­­kat, fegyvereket, valamint az isz­lám , festészet kimagasló iskolái­nak példányait, kéziratokat és persze szőnyegeket és értékes textíliákat. Itt meg kell említenem, hogy Sejk Nasszer és Sejkha Hasszá pártfogásának köszönhetem, hogy 1985 és 1987 között ásatásokat vé­gezhettem az egyiptomi Bahna­­szában, a klasszikus Oxyrrhyn­­cuszban, ahol már közel száz év­vel ezelőtt, 1886 és 1907 között angol régészek ezrével hoztak fel­színre papirusztöredékeket, töb­bek között az egyik legkorábbi evangélium töredéket a 3. század elejéről. A régészeti munkákat 1907-től az olaszok folytatták, majd 1922-ben Petrie, a híres an­gol egyiptológus végzett további ásatást. A mi munkánk és régé­szeti érdeklődésünk Bahnaszá Iszlám korával volt kapcsolatos. 1983-ban, a kuvaiti Nemzeti Mú­zeum megnyitásán említettem először Bahnaszá fontosságát Sejk Nasszernek és Sejkha Husszának. Így lett Kuvait, mármint a ku­vaiti Nemzeti Múzeum és a KA­­FAS („Kuwait Foundation for the Advancement of Sciences” — „Kuvaiti Alapítvány a Tudomá­nyok Előmozdítására”) a baibna­­szál ásatások mecénása. Az ása­tások befejezése után összes jegy­zeteink, jelentéseink, negatívok, képanyag, tehát minden, ami az ásatással volt kapcsolatos, a ku­vaiti Nemzeti Múzeumhoz került megőrzésre. A kiásott leletanyag természetesen Kairóban maradt az Iszlám Művészeti Múzeumban. Az egyiptomi régészeti törvények értelmében Kuvait a kiásott anyag tíz százalékát kapta volna meg. Szerencsére az elosztásra még nem került sor, s így ez az anyag biztonságban van. A ku­vaiti múzeum kifosztása után csak a diapozitívek másolatai maradtak meg, amelyek a tulaj­donomban vannak itt Londonban. Ez év május elején jártam Ku­vaitban utoljára, ugyanis a lenin­­grádi Ermitázs Múzeum 117 db kiemelkedő és értékes iszlám tár­gyából rendezett ott egy speciá­lis kiállítást, amely szimpózium­mal volt egybekötve. A tervek szerint Kuvait hasonló számú anyagból készült egy viszontkiál­­lításra Leningrádban, ahol au­gusztus 6-án került sor a meg­nyitóra. Szerencsére Kuvait még időben, július 24-én elküldte 117 tárgyát Leningrádba. Azóta az anyag az Egyesült Államokban, először Baltimore-ban került be­mutatásra. Ma a kuvaiti múzeum anyagából ez a 117 tárgy az ösz­­szes, amelynek hollétéről tudo­másunk van. Reméljük, hogy a kirabolt múzeum anyaga Bag­dadba került az ottani múzeu­mokhoz. Amennyiben ez a hely­zet, akkor azok biztonságához kétség nem fér. A bagdadi mú­zeumokban jól képzett emberek vannak, közöttük néhány volt ta­nítványom is. Ennek ellenére, Maglódra, mint körzeti orvos, de most, a nagy harcok idején fel­merül bennünk a kérdés, hogy vajon ez a pótolhatatlan anyag túléli-e az öböl­válságot? Remél­jük, hogy igen, mint ahogyan ab­ban is reménykedünk, hogy Ku­vait rövidesen vissza fogja nyer­ni szabadságát. Bízzunk benne, hogy békés megoldással. Fehérvári Géza, az iszlám művészet és régészet professzora milíciától, azonban felsőbb utasí­tásra leállítottak mindenfajta vizsgálatot ez ügyben. Aztán aljas üzelmeiket tovább tetézték. Kilesték azt, amikor én nem voltam otthon, és alltkor öreg, tudatlan anyámat aljas fon­dorlattal rábírták arra, hogy alá­írjon­ egy olyan előre elkészített, gépelt nyilatkozatot, amelyben az állít, hogy én vagyok a város egyik legnagyobb gazembere, aki min­dig verte szüleit, munkakerülő volt, tönkretette a családját, rá­adásul még megrögzött alkoholis­ta is volt stb., stb. Az aljas för­­medvényt már a következő na­pon a helyi román pártlap, a Crisana, első oldalán, szenzáció­ként közölte. Hiába rohantunk a bírósághoz avagy az ügyészséghez, irtunk számtalan levelet Bukarestbe — mert ott is a pártaktivisták vol­tak az urak! Gheorghe Puscas román tanár­­kollégámat, aki hangos szóval tiltakozni mert meghurcoltatá­som ellen, börtönbe vetették. Hat évig nem kaptam szellemi munkát, és semmilyen valamire­való munkát, csak a legpiszkosabb és legmegalázóbb robotot, így csak éheztem és nyomrogtam. Drága jó anyám nem sokáig bírta az anyai lénye ellen elköve­tett aljas gaztettet. Állandóan csak sírt és jajgatott abban a bor­zalmas tudatban, hogy saját ke­zével tette tönkre egyetlen meg­maradt fia életét. Egy szörnyű éj­szakán végzett vele a kíméletlen szívinfarktus. A bűnös nagyváradi pártmaffia tovább gyilkolt. Fodor Sándor, a megyei propagandatitkár, akinek sikerült rövid időre visszahelyez­tetnie engem az oktatásba, egyik nap, gyanús körülmények között, „agyvérzésben" meghalt. Végül is nem maradt más lehe­tőségem, mint az ország elhagyá­sa. Kiűztek szülőföldemről. Egy magyar állampolgárságú hölggyel kötöttem házasságot. Magyarországra kerültem, Győr­be. Azt hittük, most már ketten, hogy mivel törvényes házasságot kötöttünk, engem hamarosan el­engednek a románok. Nem így történt. Nyolc évig (1977—1985 közötti) mint román állampolgár éltem Magyarországon. Én vol­taim a KEOKH legrégibb ügyfe­lei Ez arra volt jó, hogy ez idő alatt hazug román bírósági ítéle­tekkel alacsony magyarországi pedagógusfizetésem felét le tud­ják vonni, bosszúból, mindaddig, amíg teljesen kibeleztek. Koldus­botra jutottam ezáltal Magyaror­szágon is ! !! Közben a Securitate és a ma­gyar BM gyümölcsöző kollaborá­­lása eredményeképpen, annak az iskolának az igazgatóságát, tan­testületét, ahol tanítottam, és az Országos Pedagógiai Intézetet el­lenem uszították, olyannyira, hogy majdnem tanításra alkal­matlan, impotens elemnek nyilvá­nítottak. Mondanom sem kell, hogy ma­gyarországi házasságom is tönk­rement, jobban mondva: szándé­kosan tönkretették. El kellett hagynom kilenc évig nevelt kis­lányomat. Fájón kellett tapasz­talnom, hogy milyen keveset ér a férfi Magyarországon is. A szo­cialista országok férfiellenessége Magyarországon is tág teret ka­pott. Sőt. A győri városi és me­gyei bíróság gyermektartásra kö­telezett egy olyan ajándékösszeg nyomán, amelyet a kislánynak én ajánlottam fel önként. Előzőleg nem sikerült azt elérnem, hogy adoptáljam, a nevemre kerüljön, de amikor ütni kellett, akkor tör­vénytelenségektől sem riadtak vissza. Csalárd jogi összejátszás folytán, állandó lakhelyemet is megszüntették, amikor pedig a Legfőbb Ügyészség polgári pere­ket ellenőrző osztályához for­dultam, az áldását adta a rossz­indulatú bírónők törvénytelen ak­ciójához. Amikor végre magyar állam­polgár lettem, 1986-ban útlevelet is kérhettem. Első dolgom az volt, hogy a kommunista Magyar­­országot is elhagyjam, ahol Ro­mánia után, szintén semmibe veszik az emberi jogokat, és gúnyt űznek az ember sorsából. Nyugat-Németországba utaz­tam, ahol két évet töltöttem, majd Venezuelába kerültem. Karriert ott már nem tudtam csi­nálni, mivel már ötvenhat éves múltam, de (ott) éhen sem hal­tam. 1990 elején, a valóban demok­ratikus rendszerváltozások után, levelet írtam Magyarország és Románia kormányának Németh Miklós, akkori magyar miniszterelnök válaszolt nekem Caracas­ra, amely levélben na­gyon szívélyesen Erdélybe irányí­tott, hogy ott kezdjem rehabili­tációm elérését. Április 4-én Bukarestből hívtak fel Caracas­ban, mivel megírtam nekik telefonszámomat, és azt, hogy ott hat órával későbben va­gyunk. Egy barátságos regáti hang Bukarestbe invitált bővebb megbeszélésre. Örömmel közöltem, hogy jö­vök. Május 9-én érkeztem Budapest­re, majd nemsokára Romániába indultam. Bukarestben tudtam meg, hogy a Lumen Azi (A világ ma) című bukaresti külpolitikai hetilap közötte nyílt levelemet a román és a világ közvéleményé­hez. Sajnos, Iliescu elnök irodáiban senki sem tudott felvilágosítást adni ügyemről, mivel éppen jú­nius 13—14—15-ét írtuk. A fővá­rosból tanácsos volt sürgősen tá­vozni, mivel a polgári lakosságot kegyetlenebből verték az utcán, mint a vad, vérszomjas Dél-Ame­­r­ikában. Szeretett szülővárosomból, Nagyváradról, a következő hetek­ben többször is, ajánlott, térti­­vevényes leveleket küldtem Ilies­cu elnök úrnak és külön a Ceau­­sescu-bűnöket kivizsgáló buka­resti bizottságnak, összesen öt­öt­ötöt. Sajnos, a mai napig, közel négy-öt hónap után, semmilyen választ sem kaptam. Nagyváradon a helyi Bihari Napló című napilap széles vissz­hangot kiváltó interjút készített velem A szintén helyi Gazeta de Vest (Nyugati Újság) című he­tilap fiatal szerkesztői valóban újfajta román módon, leleplező, tényfeltáró cikksorozatot kezdtek közölni tönkretett életemről. Ösz­­szesen három cikk jelent meg, mert az utolsó kettőt már nem engedték publikálni — a jelenlegi román sajtószabadság nagyobb dicsőségére. Ebből a tiltásból megértettem mindent. Így üzent nekem, nem direkt, hanem indirekt módon — Iliescu. A bukaresti Egyetem téren a tüntető tömeg ezt kiáltozta üte­mesen: Kicsoda ön, Iliescu úri!... Ezennel én is csatlakozom hoz­zájuk, és életem végéig harcolni fogok meggyilkolt szüleim, a tő­lem erőszakkal elválasztott há­rom gyerekem nevében ! !! Hatvanéves vagyok. Senkim és semmim sincs. Tehát veszíteni­­valóm sincs 111 Rákosi János Budapest Önéletrajz Önéletrajzot rovatunk nem ao­­kott közölni. Ezúttal azonban kivé­telt teszünk, mert úgy érezzük, Rá­kosi János élete olyan érdekes, jel­legzetesen közép-kelet-európai, hogy megérdemli a közfigyelmet. Olvasónk eredetileg Göncz Árpád­nak, illetve Iliescu elnöknek címez­te írását, mi azonban úgy véltük: helyesebb, ha csak egyszerűen olva­sóink elé tárjuk a levelet. (A szer­kesztő) Nevem Rákosi János. (Családi nevem eredeti, nem felvett.) Nagy­váradról származom, ott éltem és dolgoztam negyvenhat éves koro­mig. Ma közel hatvanéves va­gyok, foglalkozásom: középiskolai tanár. Magyar állampolgár va­gyok. Édesapám is pedagógus volt. Európa viharsarkában éltünk . Erdélyben, ahol tizennyolc éves koromban elindultam apám nyomdokain, én is nevelő lettem. Éltünk, ahogy éltünk a kétmillió ottani magyar között, többnyire barátságban a többségi románok­kal, amikor „bűnt követtem el”. Nem bírtam tovább a ceausescui önkényt, és a gyáva hallgatást, és egy népes értekezleten bírálni merészeltem a népirtó elnyomó rendszert és annak helyi képvi­selőit. Ennek nyomán borzalmas, emberellenes kálvária zúdult rám. Koholt vádak alapján, huszon­két évi becsületes munka ellené­re, kíméletlenül kitettek az okta­tásból. Családomat feldúlták, el­választottak feleségemtől, és örök­re elvették fiamat. Engem az idegosztályra szállítottak, nyugdí­jas apámat pedig arra kényszerí­tették, hogy ellenem egy olyan nyilatkozatot írjon alá, amelyben megtagad és gazembernek nevez. Mivel apám ezt konokul megta­gadta, kegyetlen hajszát indítot­tak ellene. Amikor ő tiltakozott, barátnak és ismerősnek mesélte, hogyan bánnak vele, egy ködös tavaszi napon egy gyanús gépko­csi halálra gázolta. Erélyes vizs­gálatot kértem a Bihar megyei Magyar Nemzet/MELLÉKLET Különb és kü­lönbfélék sxsssssxssxx\A^\sx*sxsxss~%yxx3re›vt*x^~**vs%»h­é' A maglódi nyárfaerdő Ma, amikor azt mondják, meg­változott minden, ugyanazokkal a jelenségekkel találkozik az em­ber, mint azelőtt. Például itt van a környezetvédelem, amiről éve­kig csak beszéltünk. Nálunk Mag­lódon is volt egy szép nyárfás li­get, de a mindenkori tanácsel­nökök apródom­ként kiirtották és a telkeket kimérték rokonaiknak, akik a területeiket nagy haszon­nal továbbadták. Egy-két ezer négyzetméter még megmaradt, mert volt egy tanácstitkár, aki megállította ezt a vandalizmust. De íme, mi történik. Most újra feléledt az irtás. Bementem a Köz­ségházára, gondolván, megkérde­zem a polgármestert, miért csi­nálják. A polgármesteri hivatal­ban először is legorombítottak, mert nem fizetek elő a „Maglód” újságra és informálatlan vagyok. Ugyanis hat hónapja vajúdik a nyárfás sorsa. Állítólag falugyű­lés is volt miatta, hát hol voltam? Én semmiféle falugyűlésről nem tudtam, nem értesítettek semmi­ről. (Régebben szoktak.) Tehát el­ső érvként azt mondta az illeté­kes úr (nem mutatkozott be, bár én megtettem), hogy életveszélyes. Én 1949 óta lakom Itt, de még egy lábtörésről sem tudok, nem­hogy valaki az életével fizetett volna. Hosszú évek óta ide jár­nak a gyerekek játszani, soha nem történt semmi baj. Ezt ő is elismerte. De még lehet — mond­ta. A második szempontja: a fák korhadtak. Pedig a kivágott fák egészségesek. A harmadik szem­pontja, hogy a nyárfa nem diva­tos. Hasznavehetetlen hever par­lagon az a darab föld. Majd bete­lepítik divatos növénnyel. Kettőt mindjárt fel is sorolt: — lehet, hogy oda telepítik a búcsút. Elhi­szem, hogy a gyönyörű, nagy, egészséges nyárfák akadályoznák a körhintát. Vagy Üzletközpontot telepítenének. Körben vannak kis boltok, amelyek vállalkozásuk­hoz kis vagyonkájukat beruház­ták. Most ezek léte is veszélybe kerül. Az, hogy a fák a jó leve­gőt biztosítják, fel sem merül igen tisztelt vezetőségünkben. Abból nincs haszon az önkormányzat számára. Tény, hogy a fákat december­ben elkezdték irtani Még azt a felvilágosítást is kaptam, hogy 50 forintért már el is adták, és az új gazda vágatja. Azt nem árul­ták el, hogy kinek adták. Megkér­deztem a favágókat: dr. Móczár István körzeti orvostól kaptak utasítást. Ők maguk is sajnálták, de nem tehetnek mást. Most máig értem, miért kellett olyan nagy felhajtást rendezni, hogy Móczár István képviselő legyen. Egy orvos ne tudná, hogy a jó le­vegő többet ér a gyógyszereknél? Aki a fairtást elrendelte, vétke­zik a természet ellen, vétkezik ön­maga ellen, vétkezik az emberi­ség ellen. Móczár István 1972-­ben jött Maglódra, mint körzeti orvos, de többet bábáskodott a közigazga­tásban, mint a gyógyításban. Ahogy az egyik képviselőtől hal­lottam, nem is volt napirenden a nyárfás, hanem Móczár kész hely­zet elé állította őket azzal, hogy letette az asztalra a miniszteri engedélyt a fakitermelésről. Kérdem én: mi változott? A megfontolatlan tettek ugyanúgy érvényesülnek, mint régen. Ré­gebben már kapott olcsón egy szép öröklakást. Úgy látszik, az nem elég. Szeretném Antall Jó­zsef miniszterelnök urat meg­kérdezni, milyen az a környezet­­védelmi miniszter, aki csak így kiad egy engedélyt. Már a levegőt is sajnálják tőlünk? Kenyerünk egy részét már úgyis letörték. Az önkormányzat vezetősége most mindent akar: a vízvezeték-hoz­zájárulás csak 1995-ben jár le, de már kezdenék a csatornázást, meg a gázvezeték-építést. Ehhez jön a négyzetméterenkénti 300 fo­rintos házadó. A kispénzű embe­rek miből fognak megélni? Adó­kivetésre van jogszabály? Pedig csak bölcs belátás kellene, sem­mi más. Most csak a legszüksé­gesebbre kellene költeni, és ké­sőbb, ahogy hozza a jólét. Takács Margit Orvos és ornitológus Remekbe szabott írást adott Radetzky Jenő a magyar ornito­lógia európaiságáról az MN 1991. január 18-án megjelent számá­ban. Ennek kapcsán említem fel dr. Beretzk Péter orvos, kandi­dátus nagyszerű ornitológiai munkásságát. Beretzk Péter (Szeged, 1894­­— Szeged, 1973) orvosegyetemi ta­nulmányait Kolozsvárott és Bu­dapesten végezte, majd a MÁV szolgálatába lépett. Nagy szorga­lommal tárta fel a Szeged mel­letti Fehértó madárvilágot, és ér­demeket szerzett védetté tételé­ben. Tanított a szegedi tudo­mányegyetemen, utóbb c. egyete­mi tanári minőségben. Minden tudományos és társadalmi fóru­mon ott volt, ahol a természet­és a madárvédelemért valamit is tehetett, Indiától Finnországig. · „1932-ben tettem első ízben lá­bamat a Fehértó vidékére,de még ki nem mélyített ornitológiai tudományom mellett is hamar­ észre kellett vennem e területnek rendkívüli madártani értékét...” Ettől kezdve életét a Fehértónak szentelte, s hogy milyen sikerrel, bizonyítja az a tény, hogy 1937- ben rezervátummá nyilvánítot­ták. Ő tette a tudomány számá­ra közkinccsé. E tóról 1973-ig 350 közleményt publikált ornitoló­gus, zoológus és preparátor volt egy személyben. Felbecsülhetet­len értékű, tudományosan rende­zett madár-, rovar-, tojás- (és egyéb) gyűjteményét a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak ado­mányozta. Nagy érdeme a „vad­vízország” felfedezése, amelyet tanítványa, Homoki Nagy István filmje örökít meg. A Fehértón 250 madárfajt fi­gyelt meg, és ebből 224 fajt, több mint ezer példányban, begyűjtött. A madarak gyűrűzését 1937-ben kezdte. Egyik írásában így ír: „Századunkban a madár sorsa válságosra fordult. A fejlő­dő technika, az iparosodás hatására eltűnnek az ős­­tá­jak. A fokozott talajműve­­lés, a növényvédelmi mérgek következményeként a madárvilág katasztrofálisan fogy. A madarak védelme egyben az emberek vé­delmét is jelenti. Az egyre urba­­nizálódó emberiségnek nagyobb szüksége van a madarakra, mint viszont. A természet- és madár­­védelem napjainkban azonos az ember védelmével." Természet- és madárvédelmi munkásságát több magas kitüntetéssel is elis­merték. A Fehértó természeti értékeit a következőkben foglalta össze: 1. Hazánknak a Fertő tó után leg­nagyobb összefüggő szikes tava. 2. A Tisza mentén a madarak vo­nulási útjába esik. 3. Gazdag és csak erre a tájra jellemző állat- és növényvilágot köt magához. 4. Más kultúrákkal kapcsolódik, és így is emeli a táj értékeit, rang­ját. Beretzk Péter, a Dél-Alföld madárvilágának apostola, élén­ken részt vett Szeged irodalmi és tudományos életében, és az 1892- ben alapított Dugonics Társaság (1948-ban történt betiltásáig) ülé­sein nagy igényű előadásokat tar­tott kedvelt tudományáról, a Fe­hértó értékeiről. Bátyai Jenő A mozgássérültekért Szörnyen nehéz időket élünk! Az egyre emelkedő árak mind­annyiunkat fojtogatnak. A foko­zódó terheket még azok is nehe­zen viselik, akik egyébként egész­ségesek, ép testűek. De mit szól­janak azok, akiknek az egyre nö­vekvő drágulást — balszerencsé­jük folytán — rokkant testtel kell elviselniük? És itt — már csak számarányuk miatt is — elsősor­ban a mozgássérültekre gondo­lok. A mozgássérültek — egyes sze­rencsés kivételektől eltekintve — általában szerény jövedelműek (talán nem kell indokolnom, hogy miért). Többségüknek nem telik még egy Trabantra sem. De élni­ük kell, és így közlekedniük is kell. Marad tehát részükre a tö­megközlekedési eszközök igénybe­vétele. Úgy gondolom, hogy a sors ál­tal sújtott embertársaink életé­nek megkönnyítése mindnyájunk­nak, így az államnak is erkölcsi kötelessége. Ezért méltányosnak tartanám, ha egy meghatározott rokkantsági fokot (pl. 67 száza­lékot) elérő és megfelelő igazolás­sal ellátott mozgássérültek részé­re is megadnák azt a kedvez­ményt — amit egyébként huma­nitárius okokból a 70 éven felü­lieknek már idáig is megadtunk —, hogy a tömegközlekedési esz­közöket térítés nélkül vehessék igénybe. Erre szeretném az illetékesek, elsősorban a Népjóléti Miniszté­rium illetékeseinek a figyelmét felhívni. Dr. Sz. Gy. 3 A Magyar Nemzet telefaxszáma : 122-36-68

Next