Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-11 / 35. szám
Hétfő, 1991. február 11. Egy kiégett múzeum Pár napja érkezett az egyelőre ellenőrizhetetlen hír, hogy az iraki megszálló csapatok felgyújtották a kuvaiti Nemzeti Múzeumot. A Kuvaitiból érkező sok szomorú hír mellett ez talán eltörpül. Hiszen hol van egy épület részleges, vagy akár teljes lerombolása attól, hogy az irakiak leszakították a kuvaiti kórházakban a koraszülöttekről az inkubátorokat, majd a csecsemőket kidobálták az utcára? Vagy kit ne döbbentett volna meg a hír, hogy házakból erőszakkal kihajtottak húsz év alatti fiatalokat, mert a szülőket azzal vádolták, hogy idegeneket rejtegetnek, vagy netán tüntetni mertek a megszálló csapatok ellen ? Mégis az, hogy a kuvaiti múzeum ilyen szomorú sorsra jutott, megdöbbentett, s akaratlanul is egy ’56-os jelenetet hozott vissza emlékezetembe. 1956. november 4-i ike után voltunk. A nagy ellenállást már letörték az ország „konszolidálására” küldött szovjet csapatok. Imirt-amott azonban még néha fegyver dörrent, vagy néhány bátor fiatal kézigránátot, esetleg Molotov-koktélt dobott egy-egy elhaladó szovjet tankra vagy páncélos járműre. Azon a bizonyos nap kora estéjén a Margit híd pesti hídfőjénél jártam, s éppen befordultam a Pozsonyi útra, amikor a hídfőnél elhelyezett szovjet négycsöves gépágyú valamilyen oknál fogva tüzet nyitott a Várban a levéltár tetejére. Nem tudom, mi volt az oka, de nem tudtam sem akkor, sem azóta elképzelni, hogy bárki a levéltár tetejéről lőtt volna. Ez nem volt lehetséges, már csak azért sem, mert ily távolságra puskával, de még géppuskával sem lehet hatásosan tüzelni. Az ’56-os felkelőknek pedig akkor már az sem állt nagyon rendelkezésükre. A fenti jelenet, bár csak röpke epizódja volt az ’56-os budapesti eseményeiknek, mégis megmaradt bennem. Aggodalmat okozott nemcsak azért, mert az Országos Levéltár és annak Zsolnay-csempékkel díszített teteje a magyar építészet egyik remeke, a Vár kiemelkedő büszkesége. Sokkal inkább arra gondoltam akkor, ami abban az épületben felhalmozva volt. A magyar történelem pótolhatatlan dokumentumai. Egy épületet lehet renoválni, teljesen újjáépíteni, de az esetleg elégett dokumentumok pótolhatatlanok. Azokat többé rekonstruálni nem lehetséges. Az utóbbi pár napban sokat gondolkoztam rajta, vajon mi késztette a Kuvaitban székelő megszállókat erre a hitvány, cselekedetre. Talán nem nehéz rá a választ megtalálnunk. Szaddám Huszein és az iraki vezetés váltig tagadja Kuvaitt történelmi létjogosultságát, önállóságába vetett hitét. Kuvait, mondjuk, Irak 19. tartománya, s az invázióval tulajdonképpen nem történt más, mint végrehajtottak egy történelmi igazságtételt. Ha ebből az iraki szemszögből vizsgáljuk meg a történteket, akkor egyszerre megvilágosodik a megszálló erők stratégiája. Le kell törnii a kuvaiti nép hitét és a feltámadásba, a felszabadításba vetett reményét. Ha egy imperialista hatalom, legyen az bárhol is a világon, meg akar egy népet alázni, s az önállóságába vetett hitét meg akarja semmisíteni, akkor véleményem szerint három szimbólumot kell lerombolnia: az uralkodó tartózkodási helyét (ebben az esetben a kuvaiti emír palotáját), a parlament épületét és végül az ország nemzeti múzeumát, ahol a nép történelmének emlékei, művészetének legszebb alkotásai találhatók. Az iraki megszállók az emír palotáját még az invázió napján felrobbantották. Pár nap múlva a parlament is hasonló sorsra jutott. Csak a Nemzeti Múzeum állt meg, bár üresen, mert jóval korábban már kifosztották, de puszta léte hirdette és emlékeztette az arra járókat az ország egykori függetlenségére. Egy megszálló hatalom részére ez tűrhetetlen szimbólum. Éppen ezért volt a múzeum végzete elkerülhetetlen. A kuvaiti Nemzeti Múzeum alig pár éves. Mindössze hét évvel ezelőtt, 1983 februárjában nyílt meg. Három részből állt: a régészeti, az iszlám és a modern művészeti osztályból. Ezek létrehozása az uralkodó család egyik kiemelkedő tagjának, Sejk Nasszer al-Szabahnak és feleségének, Sejkha Husszának az érdeme. A régészeti osztályon Pajlaka szigetén, Kuvait három szigetének egyikén kiásott anyagot mutatták be. A modern osztályon korabeli arab festők és kalligráfusok munkái kerültek kiállításra. A legnagyobb részleg azonban az iszlám volt, kb. 30 000 tárggyal. Ez az anyag tulajdonképpen Sejk Naszszer személyes gyűjteménye volt, de állandó letétben a múzeumban. A gyűjtemény az iszlám világ egész területéről és valamennyi korából tartalmazott kerámia-, üveg- és fémedényeket, fa- és elefántcsont faragványokat, fegyvereket, valamint az iszlám , festészet kimagasló iskoláinak példányait, kéziratokat és persze szőnyegeket és értékes textíliákat. Itt meg kell említenem, hogy Sejk Nasszer és Sejkha Hasszá pártfogásának köszönhetem, hogy 1985 és 1987 között ásatásokat végezhettem az egyiptomi Bahnaszában, a klasszikus Oxyrrhyncuszban, ahol már közel száz évvel ezelőtt, 1886 és 1907 között angol régészek ezrével hoztak felszínre papirusztöredékeket, többek között az egyik legkorábbi evangélium töredéket a 3. század elejéről. A régészeti munkákat 1907-től az olaszok folytatták, majd 1922-ben Petrie, a híres angol egyiptológus végzett további ásatást. A mi munkánk és régészeti érdeklődésünk Bahnaszá Iszlám korával volt kapcsolatos. 1983-ban, a kuvaiti Nemzeti Múzeum megnyitásán említettem először Bahnaszá fontosságát Sejk Nasszernek és Sejkha Husszának. Így lett Kuvait, mármint a kuvaiti Nemzeti Múzeum és a KAFAS („Kuwait Foundation for the Advancement of Sciences” — „Kuvaiti Alapítvány a Tudományok Előmozdítására”) a baibnaszál ásatások mecénása. Az ásatások befejezése után összes jegyzeteink, jelentéseink, negatívok, képanyag, tehát minden, ami az ásatással volt kapcsolatos, a kuvaiti Nemzeti Múzeumhoz került megőrzésre. A kiásott leletanyag természetesen Kairóban maradt az Iszlám Művészeti Múzeumban. Az egyiptomi régészeti törvények értelmében Kuvait a kiásott anyag tíz százalékát kapta volna meg. Szerencsére az elosztásra még nem került sor, s így ez az anyag biztonságban van. A kuvaiti múzeum kifosztása után csak a diapozitívek másolatai maradtak meg, amelyek a tulajdonomban vannak itt Londonban. Ez év május elején jártam Kuvaitban utoljára, ugyanis a leningrádi Ermitázs Múzeum 117 db kiemelkedő és értékes iszlám tárgyából rendezett ott egy speciális kiállítást, amely szimpóziummal volt egybekötve. A tervek szerint Kuvait hasonló számú anyagból készült egy viszontkiállításra Leningrádban, ahol augusztus 6-án került sor a megnyitóra. Szerencsére Kuvait még időben, július 24-én elküldte 117 tárgyát Leningrádba. Azóta az anyag az Egyesült Államokban, először Baltimore-ban került bemutatásra. Ma a kuvaiti múzeum anyagából ez a 117 tárgy az öszszes, amelynek hollétéről tudomásunk van. Reméljük, hogy a kirabolt múzeum anyaga Bagdadba került az ottani múzeumokhoz. Amennyiben ez a helyzet, akkor azok biztonságához kétség nem fér. A bagdadi múzeumokban jól képzett emberek vannak, közöttük néhány volt tanítványom is. Ennek ellenére, Maglódra, mint körzeti orvos, de most, a nagy harcok idején felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon ez a pótolhatatlan anyag túléli-e az öbölválságot? Reméljük, hogy igen, mint ahogyan abban is reménykedünk, hogy Kuvait rövidesen vissza fogja nyerni szabadságát. Bízzunk benne, hogy békés megoldással. Fehérvári Géza, az iszlám művészet és régészet professzora milíciától, azonban felsőbb utasításra leállítottak mindenfajta vizsgálatot ez ügyben. Aztán aljas üzelmeiket tovább tetézték. Kilesték azt, amikor én nem voltam otthon, és alltkor öreg, tudatlan anyámat aljas fondorlattal rábírták arra, hogy aláírjon egy olyan előre elkészített, gépelt nyilatkozatot, amelyben az állít, hogy én vagyok a város egyik legnagyobb gazembere, aki mindig verte szüleit, munkakerülő volt, tönkretette a családját, ráadásul még megrögzött alkoholista is volt stb., stb. Az aljas förmedvényt már a következő napon a helyi román pártlap, a Crisana, első oldalán, szenzációként közölte. Hiába rohantunk a bírósághoz avagy az ügyészséghez, irtunk számtalan levelet Bukarestbe — mert ott is a pártaktivisták voltak az urak! Gheorghe Puscas román tanárkollégámat, aki hangos szóval tiltakozni mert meghurcoltatásom ellen, börtönbe vetették. Hat évig nem kaptam szellemi munkát, és semmilyen valamirevaló munkát, csak a legpiszkosabb és legmegalázóbb robotot, így csak éheztem és nyomrogtam. Drága jó anyám nem sokáig bírta az anyai lénye ellen elkövetett aljas gaztettet. Állandóan csak sírt és jajgatott abban a borzalmas tudatban, hogy saját kezével tette tönkre egyetlen megmaradt fia életét. Egy szörnyű éjszakán végzett vele a kíméletlen szívinfarktus. A bűnös nagyváradi pártmaffia tovább gyilkolt. Fodor Sándor, a megyei propagandatitkár, akinek sikerült rövid időre visszahelyeztetnie engem az oktatásba, egyik nap, gyanús körülmények között, „agyvérzésben" meghalt. Végül is nem maradt más lehetőségem, mint az ország elhagyása. Kiűztek szülőföldemről. Egy magyar állampolgárságú hölggyel kötöttem házasságot. Magyarországra kerültem, Győrbe. Azt hittük, most már ketten, hogy mivel törvényes házasságot kötöttünk, engem hamarosan elengednek a románok. Nem így történt. Nyolc évig (1977—1985 közötti) mint román állampolgár éltem Magyarországon. Én voltaim a KEOKH legrégibb ügyfelei Ez arra volt jó, hogy ez idő alatt hazug román bírósági ítéletekkel alacsony magyarországi pedagógusfizetésem felét le tudják vonni, bosszúból, mindaddig, amíg teljesen kibeleztek. Koldusbotra jutottam ezáltal Magyarországon is ! !! Közben a Securitate és a magyar BM gyümölcsöző kollaborálása eredményeképpen, annak az iskolának az igazgatóságát, tantestületét, ahol tanítottam, és az Országos Pedagógiai Intézetet ellenem uszították, olyannyira, hogy majdnem tanításra alkalmatlan, impotens elemnek nyilvánítottak. Mondanom sem kell, hogy magyarországi házasságom is tönkrement, jobban mondva: szándékosan tönkretették. El kellett hagynom kilenc évig nevelt kislányomat. Fájón kellett tapasztalnom, hogy milyen keveset ér a férfi Magyarországon is. A szocialista országok férfiellenessége Magyarországon is tág teret kapott. Sőt. A győri városi és megyei bíróság gyermektartásra kötelezett egy olyan ajándékösszeg nyomán, amelyet a kislánynak én ajánlottam fel önként. Előzőleg nem sikerült azt elérnem, hogy adoptáljam, a nevemre kerüljön, de amikor ütni kellett, akkor törvénytelenségektől sem riadtak vissza. Csalárd jogi összejátszás folytán, állandó lakhelyemet is megszüntették, amikor pedig a Legfőbb Ügyészség polgári pereket ellenőrző osztályához fordultam, az áldását adta a rosszindulatú bírónők törvénytelen akciójához. Amikor végre magyar állampolgár lettem, 1986-ban útlevelet is kérhettem. Első dolgom az volt, hogy a kommunista Magyarországot is elhagyjam, ahol Románia után, szintén semmibe veszik az emberi jogokat, és gúnyt űznek az ember sorsából. Nyugat-Németországba utaztam, ahol két évet töltöttem, majd Venezuelába kerültem. Karriert ott már nem tudtam csinálni, mivel már ötvenhat éves múltam, de (ott) éhen sem haltam. 1990 elején, a valóban demokratikus rendszerváltozások után, levelet írtam Magyarország és Románia kormányának Németh Miklós, akkori magyar miniszterelnök válaszolt nekem Caracasra, amely levélben nagyon szívélyesen Erdélybe irányított, hogy ott kezdjem rehabilitációm elérését. Április 4-én Bukarestből hívtak fel Caracasban, mivel megírtam nekik telefonszámomat, és azt, hogy ott hat órával későbben vagyunk. Egy barátságos regáti hang Bukarestbe invitált bővebb megbeszélésre. Örömmel közöltem, hogy jövök. Május 9-én érkeztem Budapestre, majd nemsokára Romániába indultam. Bukarestben tudtam meg, hogy a Lumen Azi (A világ ma) című bukaresti külpolitikai hetilap közötte nyílt levelemet a román és a világ közvéleményéhez. Sajnos, Iliescu elnök irodáiban senki sem tudott felvilágosítást adni ügyemről, mivel éppen június 13—14—15-ét írtuk. A fővárosból tanácsos volt sürgősen távozni, mivel a polgári lakosságot kegyetlenebből verték az utcán, mint a vad, vérszomjas Dél-Amerikában. Szeretett szülővárosomból, Nagyváradról, a következő hetekben többször is, ajánlott, tértivevényes leveleket küldtem Iliescu elnök úrnak és külön a Ceausescu-bűnöket kivizsgáló bukaresti bizottságnak, összesen ötötötöt. Sajnos, a mai napig, közel négy-öt hónap után, semmilyen választ sem kaptam. Nagyváradon a helyi Bihari Napló című napilap széles visszhangot kiváltó interjút készített velem A szintén helyi Gazeta de Vest (Nyugati Újság) című hetilap fiatal szerkesztői valóban újfajta román módon, leleplező, tényfeltáró cikksorozatot kezdtek közölni tönkretett életemről. Öszszesen három cikk jelent meg, mert az utolsó kettőt már nem engedték publikálni — a jelenlegi román sajtószabadság nagyobb dicsőségére. Ebből a tiltásból megértettem mindent. Így üzent nekem, nem direkt, hanem indirekt módon — Iliescu. A bukaresti Egyetem téren a tüntető tömeg ezt kiáltozta ütemesen: Kicsoda ön, Iliescu úri!... Ezennel én is csatlakozom hozzájuk, és életem végéig harcolni fogok meggyilkolt szüleim, a tőlem erőszakkal elválasztott három gyerekem nevében ! !! Hatvanéves vagyok. Senkim és semmim sincs. Tehát veszítenivalóm sincs 111 Rákosi János Budapest Önéletrajz Önéletrajzot rovatunk nem aokott közölni. Ezúttal azonban kivételt teszünk, mert úgy érezzük, Rákosi János élete olyan érdekes, jellegzetesen közép-kelet-európai, hogy megérdemli a közfigyelmet. Olvasónk eredetileg Göncz Árpádnak, illetve Iliescu elnöknek címezte írását, mi azonban úgy véltük: helyesebb, ha csak egyszerűen olvasóink elé tárjuk a levelet. (A szerkesztő) Nevem Rákosi János. (Családi nevem eredeti, nem felvett.) Nagyváradról származom, ott éltem és dolgoztam negyvenhat éves koromig. Ma közel hatvanéves vagyok, foglalkozásom: középiskolai tanár. Magyar állampolgár vagyok. Édesapám is pedagógus volt. Európa viharsarkában éltünk . Erdélyben, ahol tizennyolc éves koromban elindultam apám nyomdokain, én is nevelő lettem. Éltünk, ahogy éltünk a kétmillió ottani magyar között, többnyire barátságban a többségi románokkal, amikor „bűnt követtem el”. Nem bírtam tovább a ceausescui önkényt, és a gyáva hallgatást, és egy népes értekezleten bírálni merészeltem a népirtó elnyomó rendszert és annak helyi képviselőit. Ennek nyomán borzalmas, emberellenes kálvária zúdult rám. Koholt vádak alapján, huszonkét évi becsületes munka ellenére, kíméletlenül kitettek az oktatásból. Családomat feldúlták, elválasztottak feleségemtől, és örökre elvették fiamat. Engem az idegosztályra szállítottak, nyugdíjas apámat pedig arra kényszerítették, hogy ellenem egy olyan nyilatkozatot írjon alá, amelyben megtagad és gazembernek nevez. Mivel apám ezt konokul megtagadta, kegyetlen hajszát indítottak ellene. Amikor ő tiltakozott, barátnak és ismerősnek mesélte, hogyan bánnak vele, egy ködös tavaszi napon egy gyanús gépkocsi halálra gázolta. Erélyes vizsgálatot kértem a Bihar megyei Magyar Nemzet/MELLÉKLET Különb és különbfélék sxsssssxssxx\A^\sx*sxsxss~%yxx3re›vt*x^~**vs%»hé' A maglódi nyárfaerdő Ma, amikor azt mondják, megváltozott minden, ugyanazokkal a jelenségekkel találkozik az ember, mint azelőtt. Például itt van a környezetvédelem, amiről évekig csak beszéltünk. Nálunk Maglódon is volt egy szép nyárfás liget, de a mindenkori tanácselnökök apródomként kiirtották és a telkeket kimérték rokonaiknak, akik a területeiket nagy haszonnal továbbadták. Egy-két ezer négyzetméter még megmaradt, mert volt egy tanácstitkár, aki megállította ezt a vandalizmust. De íme, mi történik. Most újra feléledt az irtás. Bementem a Községházára, gondolván, megkérdezem a polgármestert, miért csinálják. A polgármesteri hivatalban először is legorombítottak, mert nem fizetek elő a „Maglód” újságra és informálatlan vagyok. Ugyanis hat hónapja vajúdik a nyárfás sorsa. Állítólag falugyűlés is volt miatta, hát hol voltam? Én semmiféle falugyűlésről nem tudtam, nem értesítettek semmiről. (Régebben szoktak.) Tehát első érvként azt mondta az illetékes úr (nem mutatkozott be, bár én megtettem), hogy életveszélyes. Én 1949 óta lakom Itt, de még egy lábtörésről sem tudok, nemhogy valaki az életével fizetett volna. Hosszú évek óta ide járnak a gyerekek játszani, soha nem történt semmi baj. Ezt ő is elismerte. De még lehet — mondta. A második szempontja: a fák korhadtak. Pedig a kivágott fák egészségesek. A harmadik szempontja, hogy a nyárfa nem divatos. Hasznavehetetlen hever parlagon az a darab föld. Majd betelepítik divatos növénnyel. Kettőt mindjárt fel is sorolt: — lehet, hogy oda telepítik a búcsút. Elhiszem, hogy a gyönyörű, nagy, egészséges nyárfák akadályoznák a körhintát. Vagy Üzletközpontot telepítenének. Körben vannak kis boltok, amelyek vállalkozásukhoz kis vagyonkájukat beruházták. Most ezek léte is veszélybe kerül. Az, hogy a fák a jó levegőt biztosítják, fel sem merül igen tisztelt vezetőségünkben. Abból nincs haszon az önkormányzat számára. Tény, hogy a fákat decemberben elkezdték irtani Még azt a felvilágosítást is kaptam, hogy 50 forintért már el is adták, és az új gazda vágatja. Azt nem árulták el, hogy kinek adták. Megkérdeztem a favágókat: dr. Móczár István körzeti orvostól kaptak utasítást. Ők maguk is sajnálták, de nem tehetnek mást. Most máig értem, miért kellett olyan nagy felhajtást rendezni, hogy Móczár István képviselő legyen. Egy orvos ne tudná, hogy a jó levegő többet ér a gyógyszereknél? Aki a fairtást elrendelte, vétkezik a természet ellen, vétkezik önmaga ellen, vétkezik az emberiség ellen. Móczár István 1972-ben jött Maglódra, mint körzeti orvos, de többet bábáskodott a közigazgatásban, mint a gyógyításban. Ahogy az egyik képviselőtől hallottam, nem is volt napirenden a nyárfás, hanem Móczár kész helyzet elé állította őket azzal, hogy letette az asztalra a miniszteri engedélyt a fakitermelésről. Kérdem én: mi változott? A megfontolatlan tettek ugyanúgy érvényesülnek, mint régen. Régebben már kapott olcsón egy szép öröklakást. Úgy látszik, az nem elég. Szeretném Antall József miniszterelnök urat megkérdezni, milyen az a környezetvédelmi miniszter, aki csak így kiad egy engedélyt. Már a levegőt is sajnálják tőlünk? Kenyerünk egy részét már úgyis letörték. Az önkormányzat vezetősége most mindent akar: a vízvezeték-hozzájárulás csak 1995-ben jár le, de már kezdenék a csatornázást, meg a gázvezeték-építést. Ehhez jön a négyzetméterenkénti 300 forintos házadó. A kispénzű emberek miből fognak megélni? Adókivetésre van jogszabály? Pedig csak bölcs belátás kellene, semmi más. Most csak a legszükségesebbre kellene költeni, és később, ahogy hozza a jólét. Takács Margit Orvos és ornitológus Remekbe szabott írást adott Radetzky Jenő a magyar ornitológia európaiságáról az MN 1991. január 18-án megjelent számában. Ennek kapcsán említem fel dr. Beretzk Péter orvos, kandidátus nagyszerű ornitológiai munkásságát. Beretzk Péter (Szeged, 1894— Szeged, 1973) orvosegyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte, majd a MÁV szolgálatába lépett. Nagy szorgalommal tárta fel a Szeged melletti Fehértó madárvilágot, és érdemeket szerzett védetté tételében. Tanított a szegedi tudományegyetemen, utóbb c. egyetemi tanári minőségben. Minden tudományos és társadalmi fórumon ott volt, ahol a természetés a madárvédelemért valamit is tehetett, Indiától Finnországig. · „1932-ben tettem első ízben lábamat a Fehértó vidékére,de még ki nem mélyített ornitológiai tudományom mellett is hamar észre kellett vennem e területnek rendkívüli madártani értékét...” Ettől kezdve életét a Fehértónak szentelte, s hogy milyen sikerrel, bizonyítja az a tény, hogy 1937- ben rezervátummá nyilvánították. Ő tette a tudomány számára közkinccsé. E tóról 1973-ig 350 közleményt publikált ornitológus, zoológus és preparátor volt egy személyben. Felbecsülhetetlen értékű, tudományosan rendezett madár-, rovar-, tojás- (és egyéb) gyűjteményét a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak adományozta. Nagy érdeme a „vadvízország” felfedezése, amelyet tanítványa, Homoki Nagy István filmje örökít meg. A Fehértón 250 madárfajt figyelt meg, és ebből 224 fajt, több mint ezer példányban, begyűjtött. A madarak gyűrűzését 1937-ben kezdte. Egyik írásában így ír: „Századunkban a madár sorsa válságosra fordult. A fejlődő technika, az iparosodás hatására eltűnnek az őstájak. A fokozott talajművelés, a növényvédelmi mérgek következményeként a madárvilág katasztrofálisan fogy. A madarak védelme egyben az emberek védelmét is jelenti. Az egyre urbanizálódó emberiségnek nagyobb szüksége van a madarakra, mint viszont. A természet- és madárvédelem napjainkban azonos az ember védelmével." Természet- és madárvédelmi munkásságát több magas kitüntetéssel is elismerték. A Fehértó természeti értékeit a következőkben foglalta össze: 1. Hazánknak a Fertő tó után legnagyobb összefüggő szikes tava. 2. A Tisza mentén a madarak vonulási útjába esik. 3. Gazdag és csak erre a tájra jellemző állat- és növényvilágot köt magához. 4. Más kultúrákkal kapcsolódik, és így is emeli a táj értékeit, rangját. Beretzk Péter, a Dél-Alföld madárvilágának apostola, élénken részt vett Szeged irodalmi és tudományos életében, és az 1892- ben alapított Dugonics Társaság (1948-ban történt betiltásáig) ülésein nagy igényű előadásokat tartott kedvelt tudományáról, a Fehértó értékeiről. Bátyai Jenő A mozgássérültekért Szörnyen nehéz időket élünk! Az egyre emelkedő árak mindannyiunkat fojtogatnak. A fokozódó terheket még azok is nehezen viselik, akik egyébként egészségesek, ép testűek. De mit szóljanak azok, akiknek az egyre növekvő drágulást — balszerencséjük folytán — rokkant testtel kell elviselniük? És itt — már csak számarányuk miatt is — elsősorban a mozgássérültekre gondolok. A mozgássérültek — egyes szerencsés kivételektől eltekintve — általában szerény jövedelműek (talán nem kell indokolnom, hogy miért). Többségüknek nem telik még egy Trabantra sem. De élniük kell, és így közlekedniük is kell. Marad tehát részükre a tömegközlekedési eszközök igénybevétele. Úgy gondolom, hogy a sors által sújtott embertársaink életének megkönnyítése mindnyájunknak, így az államnak is erkölcsi kötelessége. Ezért méltányosnak tartanám, ha egy meghatározott rokkantsági fokot (pl. 67 százalékot) elérő és megfelelő igazolással ellátott mozgássérültek részére is megadnák azt a kedvezményt — amit egyébként humanitárius okokból a 70 éven felülieknek már idáig is megadtunk —, hogy a tömegközlekedési eszközöket térítés nélkül vehessék igénybe. Erre szeretném az illetékesek, elsősorban a Népjóléti Minisztérium illetékeseinek a figyelmét felhívni. Dr. Sz. Gy. 3 A Magyar Nemzet telefaxszáma : 122-36-68