Magyar Nemzet, 1991. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-03 / 77. szám

SZERDA, 1991. április 3. A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Bajuszos angyalok Olyan magától értetődő, hogy szinte magyarázni s indokolni sem kell: karácsonykor katolikus istentiszteletet közvetít a tévé, húsvétkor protestáns igehirdetésre viszi a nézőit a vallásos televízió. Bár még igen zsenge, két esztendeje, ha létezik, hagyományai mégis vannak, máris vannak a televízió ezen részlegének, örüljünk neki, hogy vannak, és, ha segíteni kívánunk az itt dolgozó televíziósoknak, meg a vallásos televízió nézőinek, azt vegyük sorra, mivel és hogyan töltődik meg nevezetes ünnepnapokon a friss hagyomány. A tatai református templomból közvetítettek istentiszteletet húsvét vasárnapján a tévések. A nagy múltú templomból, amelynek nemrégiben megválasztott püspöke van, dr. Márkus Mihály, Czigány György, az adás kommentátora el is mond mindent, amit a templomról, a szertartásról, és annak zenei kíséretéről tudni illik. Hosszan részletezi azt a rézfúvósok által intonált, sajátosan tatai zenei nyitányt, amire a szertartás elkezdődik. Kislányok fújják a fúvós hangszereket — mondja —, mint megannyi angyal. A néző lelkesülten várja az „angyalokat”, ám helyettük minden idők leghosszabb képhibája jelentkezik a képernyőn. És, nem csak a képpel, a hanggal is bajok vannak, a Magyar Televízió élő adásokat közvetítő technikájának nagyobb dicsőségére. Mire „bejön” a kép, rendberázódik a hang, csak egy nagy bajuszú fiatalembert láthatunk, aki hatalmas igyekezettel fújja hangszerét. Bajuszos angyal — derül az ember a képernyő előtt — és megkísérel az elhessentett áhítatnak utána eredni. Nem könnyű e feladat, Csenterics Ágnes — varieték, táncműsorok rendezője — buzgón, de nem értőn „vezényli” a közvetítést. A tatai gyülekezet sem siet a tévé közönségének segítségére. Ajkukon bátortalanul, erőtlenül hangzik a zsoltár, az együtténeklés — látható — kötelesség, de nem örömteli megszokás a számukra. Ezt látva eltűnődhet az ember afölött, vajon hány esztendőnek kell ebben az országban eltelni ahhoz, hogy atemplomba járást ne csak vállalni, de bizonyító erővel hirdetni is tudják hitbéli megyőződésüket? Továbbá: hány év kell ahhoz, hogy a hívő embereket szolgáló televíziónak alkalmas szakemberei legyenek? A református istentiszteletet római helyszíni közvetítés követte. Ekkor már technikai gondok, szakemberhiányos balfogások nem zavarták a vallási esemény közeli hozását a magyar nézőkhöz. II. János Pál áldását a városnak és a világnak gyakorlott, külföldi televíziósok röpítették szét a négy égtáj felé, s a magyar közvetítésben közvetlenül is segédkezett egy szakember, Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, a Vatikáni Rádió munkatársa. Ötven nyelven mondta el a pápa húsvéti jókívánságait, közülük a tizedik magyarul hangzott: Krisztus feltámadott, alleluja. Az egész emberiségnek szánt jókívánságot (tanácsot? ,parancsot?) előzőleg olaszul olvasta fel a szentatya: Támadj fel vele együtt korunk emberiségei Ki öröktől fogva vagy... Rábólint az ember a vatikáni erkélyről zengő mondatra: bizony szüksége volna a feltámadásra elesettségéből és elembertelenedéséből is a modern emberiségnek. És ebben igen-igen sokat segíthetne a mindenkihez eljutó televízió. A vallási, erkölcsi oktatást vállaló televízió kiváltképpen. Csakhogy minálunk a vallásos műsorok még mindig a saját létezésük fölötti csodálkozás révületében élnek. A csodálkozás és a révület azonban igen ritkán jár együtt céltudatosságal, hibátlan megfontoltsággal. Különös, de igazolható, a hitélettel kapcsolatos műsorok közül azok a leghatásosabbak, amelyek nem a vallásos műsorok szerkesztőségében készülnek. A húsvéti szent napokon is, számos kis adás képernyőre került e tiszteletre érdemes műhely munkáiból, de méltó ismeretterjesztésnek, áhítatot adó fél órának az bizonyult, amelyet — régebben — egészen más célra készítettek, nem feltámadási tévéprogramnak. A Ki öröktől fogva vagy... című sorozat tizenkét portréban mutatja be a vallások nagy személyiségeit. Főleg azok kerülnek az előtérbe (Ehnaton, Mózes, Zarathustra), akik az európai kultúrára közvetlenül vagy közvetve nagy hatást gyakoroltak. Jézus személyiségével két adás is foglalkozik e sorozatból. Az egyik Jézus képzőművészeti ábrázolásait veszi sorra, a másik — a húsvéti programban megismételt negyedik sorozat—epizód — Jézus emberi arcát mutatja be. Azt az arcot, amelyről — mondja Jeleníts István, e fél órás film voltaképpeni gazdája — hiteles ábrázolás nem maradt fönn, amelyet Jézus szavai és tettei rajzolnak kitörölhetetlenül az emberiség elé. Reménytelen vállalkozásnak gondolná az ember, amibe a televíziósok belefogtak, hívőnek és hitetlennek megrajzolni Jézust röpke percek alatt. Majd kiderül, hogy e vállalkozás mégsem reménytelen. Azért nem, mert az előadó, Jeleníts István éppen azokat a vonásokat emeli ki a jézusi portréból, amelyeket mindenki könnyen megért és elfogad. A szeretetet mindenekelőtt („ha szeretettel vagytok egymás iránt, mindenki tudja,hogy az én tanítványaim vagytok” — idézik a képernyőn Jézus szavait), meggyőződésének derűjét, örömeinket meghagyó, sőt még nagyobb örömmel „megtetéző” cselekedeteit. Az újszövetségi részletek közt bölcsen válogató előadó szavait Zeffirelli ,immár a tévénézők sokasága előtt is ismert filmjének képsorai „magyarázzák” tovább, és előttünk áll kortársunk, Jézus. Szentbeszédek és szertartások sem tudják meghittebb közelségbe hozni őt, mint e sorozatrészlet készítői, emberi vonásait mutatva fel mindnyájunknak. . Persze, nem volna baj, ha a képernyőre kerülő prédikációk és szertartások is mind e meghitt közelséget szolgálnák, segítenék. Enélküül ugyanis hideg művelődéstörténeti adás a régi magyar húsvétek zenéjét megszólaltató kisfilm (Mérei Anna és Sándor Katalin munkája) érthetetlen és értelmetlen tudósítás a Katolikus Krónika híradása arról a konfliktusról — teszem azt —, ami az egyház és a keresztény kisközösségek mozgalma, az úgynevezett Bokor-közösség közt van. A szeretet, a derű és az örömadás gazdagsága hiányzik mögülük. Jézus emberi egyéniségének nélkülözhetetlen ismérvei. L. G. Lemezfülelő „...táncol a vályogvető.. A CIGÁNY ZENEKULTÚRA számos magyar előadóművészt megihletett már — Sebő Ferenc Szécsi Margit versét zenésítette meg roma dallamra, Szvorák Katalin erdélyi cigánydalt énekelt lemezén, s még jó pár muzsikus próbálkozott ilyen tárgyú feldolgozásokkal —, ám valahogy senkinek sem jutott eszébe eddig átfogó képet alkotni az etnikum muzsikájáról. Amikor a Vízöntőegyüttes negyedik, Villanypásztor című lemezén Jékely Zoltán műfordításában rögzítette a Botolót, még úgy látszhatott, ez is csupán egy kísérlet a sok közül. Az ötödik, nemrég megjelent Gitania Express című lemezét viszont teljességgel ennek szentelte a négytagú zenekar. Bár hiányoznak a válogatásból a balladák, a hallgatóénekek, a siratok, mégis „‘bepillantást nyerhetünk a cigány zene csuda világába” Az egykori, ’87-es Botoló zenei megközelítésének két erénye volt: egyrészt az erőteljes énekszólam a hitelesség ízeit hozta, míg a dobszintetizátoros, basszusgitáros kíséret azt a törekvést domborította ki, hogy hatásában hasonló zenei atmoszférát teremtve hagyománytisztelő lehet az átértelmezés is. A mostani album jórészt autonóm muzsikával telt meg — mint a Botoló esetében, úgy itt is Balogh Kálmán cimbalomjátéka adta meg ennek fényét —, bár „bepillantásként” az autentika is szóhoz jutott. A Jabipabi kezdőtétele, vagy a Szilvaédes című darab csakis a hagyományos hangszerekre (gitár, mandolin, kanál, kanna) alapoz; az Alcím, álom vagy a Fáj a kutyámnak a lába pergetése is életteli, a helyenkénti szájbőgőzés hasonlóan élményszerű. Az viszont mégis meghökkentő, amikor trombitatuba kísérettel kucorog elő egy Cigány valcer című háromnegyedes lüktetésű tánc, mellbe vágó a kanásztülök „eszement” harsánysága a Kircikondásban; vagy a harmóniumszerű, templomi meghittségű kíséret az Azt hittem kezdetű dalban — mit akarhat ezekkel a Vízöntő? „AZÉR’, MERT AZ INGEM foltos, / Nem csinált engem a drótos” — hangzik a bölcselkedő hajlamú közlés az egyik dalban, s ugyanezért a cigánynépzenére sem szabad úgy tekinteni, hogy az csak a lókupeckedésről, teknővájásról szólhat. Élet és halál, szerelem és más szertelenkedések teszik változatossá azokat az élethelyzeteket, amelyekből a népköltések élményanyaga fölfakad. A zenei körítés csupán az alaphangulat meghatározó jegyeit emeli ki, vagy épp iróniával ellensúlyozza azt, esetleg népzenei kölcsönhatásokra utal (valóban akadnak keringőritmusú cigánydalok). Négyszólamú kántálás ékíti az egyik számot, bluesos beütések kékítik-zöldítik a másik kompozíciót, s vagy három harcias strófában is elhangzik: „olyat vágok három fele / hull a cigány mindenfele...”. A hétköznapi életben párhuzamosan létezik a presszómámoros, céllövöldés, lánchintás öntudatvesztés és a még élő folklór újrafölfedezése. Az értékvesztés félelme sejlik föl az Üssetek, verjetek című tétel Haza is kéne már menni kezdetű dalában. A másik véglet az Árva, árva, amelyben az énekhang alá csusszanó puritán kontrakíséret csihol együttérzést a nincstelenséggel. Ezekre a szélsőséges léthelyzetekre teszi föl a koronát a himnikus ívű Azt hittem mély fájdalma és drámai muzikalitása. JÓT AKART A VÍZÖNTŐ ezzel az albumával s ihletgazdagon, tehetséggel valósította meg szándékát. Hiányérzetet az okoz csupán, hogy a dalok eredetijét megszólaltató szatmári előadókat (Danó Rozáliát, Kóczé Klárát, Fedor Sándort, Tóth Gusztávot és társaikat) meg sem említi a borító, sőt halvány utalás sincs arra, hogy ez az anyag — két-három dal kivételével — már megjelent 1984-ben a gyűjtő, néhai Vigh Rudolf szerkesztésében. Bankó András Kultúra munkakör betöltésére. A munkaviszony meghatározott időre létesül. A vállalat fő tevékenysége: papír-írószer, és irodaszerek kis- és nagykereskedelmi beszerzése, forgalmazása. Az igazgatóhelyettes feladata: vállalat kereskedelmi tevékenységének irányítása, beszerzési, értékesítési piacok felkutatása, kereskedelmi tevékenység folyamatos korszerűsítése, ezen felül a vállalat tevékenységének fejlesztése. A munkakör betöltésének feltételei: felsőfokú kereskedelmi végzettség, kis- és nagykereskedésben való jártasság, papír-írószer áruismeret. A pályázat tartalmazza a pályázó jelenlegi és megelőző munkájának kézzel írt ismertetését, a betöltendő munkakörrel kapcsolatos elgondolásait. A pályázatokat írásban a Csepeli PIÉRT Vállalat részére a 1211 Budapest XXI., Szabadkikötő út 5-7. kérjük feladni. A pályázatot 1991. május 15-ig lehet elküldeni, elbírálásáról 1991. május 31-ig értesítést küldünk. ^^pályázatokat bizalmasan kezeljükl _______ Magyar Nemzet 11 Iskolák : működési veszély nélkül Beszélgetés Gazsó Ferenccel Tavaly szeptemberben kezdte kidolgozni a művelődési és közoktatási miniszter felkérésére Gazsó Ferenc egyetemi tanár tizennyolc szakértő társával együtt annak a közoktatási törvénynek a tervezetét, amelynek munkálatait január végére kellett elkészíteni, majd szakmai vitára bocsátani. A Köznevelésben is publikált tervezet vitája január végén megkezdődött, és az ország sok helyén zajlott le. Beszélgetésünkkor Gazsó Ferenc már arról számolhatott be, hogy eddig hetven regionális vitát tartottak, és ezek közül sok megbeszélésen vett részt. Ezért válaszai már tükrözik e polémiák tapasztalatait is. Mindenekelőtt ez érdekelne: a politikai rendszerváltás mellett mi tette most különlegesen időszerűvé — alig öt év elteltével — egy új közoktatási törvény alkotását? — Ezt azok a gazdasági, politikai, társadalmi és egyéb változások teszik szükségessé, amelyek egész életünket áthatják. Ha ezeket kissé behatóbban elemezzük, kitűnik, hogy olyan új igényeket teremtenek és olyan új helyzetet hoznak létre az iskola számára, amelyek megkövetelik a szabályozás megváltoztatását. Ehhez hozzáteszem új elemként az önkormányzatok megjelenését, amely a helyi társadalmi demokrácia kialakulásának lehetőségét ígéri, és ennek az iskola is részévé válhat. Az önkormányzat nemcsak iskolafenntartó, hanem iskolatulajdonos is lesz, amiből következik a finanszírozáson, a társadalmi irányításon kívül a közvetlen részvétel is. Miután az oktatási rendszer egyetemes társadalmi szükségleteket elégít ki, ezért az iskolai munka tartalmát és céljait az államnak befolyásolnia kell. Ez javaslatunk szerint az úgynevezett kerettervvel, továbbá a szabályozott mérési és vizsgakövetelmények teljesítésével valósulna meg. Csak példaként említem meg, hogy az iskolán kívül zajló átalakulási folyamatok új helyzetet teremtenek az oktatásban, és ezt a megváltozott viszonyokhoz illeszkedő jogi szabályozással is ki kell fejezni. Mindez elképzelhetetlen lenne-e egy korábban már elfogadott törvény módosításával? — Elvileg elképzelhető az érvényben levő törvénynek a változó helyzethez igazítása. Ez azonban bizonytalanná tenné az iskola működését, ezért célszerűbb olyan új törvény megalkotása, amely nemcsak a már lezajlott társadalmi változásokat veszi figyelembe, hanem számol ket az ezután kialakuló folyamatokkal is. És ezekből lényeges következtések adódnak az egész iskolarendszer működésére is. A szakmai tervezet szövegének olykor kissé nehézkes nyelvezetét köznapira fordítva: mit remélhet az új törvény elfogadásától a szülő, a gyermek, a pedagógus? — A törvény arra törekszik, hogy az oktatási rendszer működéséhez garantálja az anyagi feltételeket. Ezt úgy kívánja elérni, hogy az államot a közoktatás egész rendszerének megfelelő anyagi támogatással és felelősséggel terheli meg. Olyan normatív finanszírozást kívánunk intézményesíteni, amely biztosítaná, hogy a költségvetési támogatás valóban fedezze az iskolai munka szükségleteit. Ez igen nagy változás a jelenlegi helyzethez képest, hiszen az elmúlt évtizedekben az oktatásban semmiféle garantált anyagi feltételrendszer nem alakult ki. Tudjuk, ma is az egyik legnagyobb gond, hogy az iskolák állandó működési veszélyek közepette dolgoznak, hogy a pedagógusfizetések körüli anomáliáról most ne is szóljak. Mindezek alapján az egész társadalmat érintő cél, hogy végre olyan helyzet alakuljon ki, amikor az iskolára háruló feladatokhoz a megfelelő anyagi erőforrások rendelkezésre állnak. Ez pedig a legközvetlenebbül érinti a gyermeket, a szülőt, a pedagógust. Az egyetemleges cél világos, ám mi az, ami az önök munkacsoportjának tervezetében közvetlenül a szülőket érinti? Több más módon is kedvezően érinti őket, például úgy, hogy lehetővé teszi az iskolák szabadabb megválasztását, az iskolatípusok közötti átlépést. Enyhíti a mostani, korainak tekintett pályaválasztási kényszert: a tervezet szerint 18 éves korban, alapképességi vizsga letétele után kell pályát választani, nem pedig 14 évesen, mint jelenleg. A törvény biztosítja, hogy a szülő a magánoktatás, magántanulás keretei között is gondoskodhassék gyermeke neveléséről. A tankötelesek oktatását pedig a törvény normatív anyagi eszközökkel segíti, függetlenül attól, hogy az iskolát az állam, az egyházak, alapítványok, vagy magánszemélyek tartják fenn. Ki mit remélhet mindettől a legközvetlenebbül érintett, maga a gyermek? — Védeni kívánjuk a gyermekek állampolgári jogait oly módon is, hogy határt szab a tervezet az iskolai elfoglaltságnak. Szabályozza például a heti óraszám maximumát, az indokolt iskolai terhelést. Védi a gyermekeket azzal is, hogy a speciális oktatásra szorulók számára az ehhez szükséges intézmények biztosítása egyértelműen állami feladat lesz. A szak- és középfokú oktatás differenciálásával olyan új képzési formák alakulhatnak ki, amelyek lehetővé teszik, hogy az átlagosnál gyengébb képességű gyermekek is eljussanak valamilyen használható, az elhelyezkedést biztosító képzettséghez. Ez pedig enyhítheti annak az egyre szorítóbb gondnak a megoldását, hogy jelenleg egy-egy korosztály harmada kimarad a középfokú iskolákból, és mindenféle szakképzettség nélkül legfeljebb segédmunkára alkalmazható. , Gondolom, az eddigi vitákban is gyakorta szóba került az iskolaszékek kérdése, amelyeknek szerepe ma sem teljesen tisztázott. Mit mond erről a tervezet? — A törvény lehetővé tenné, hogy a szülők maguk is alakíthassák az iskola működését, és ennek kerete az iskolaszék volna. Ez egy adott iskola és az iskolát használók együttműködésének szükséges formája. Azt akarja elősegíteni, hogy az iskola a programját, nevelési elképzeléseit, a gyermekek életrendjét stb., a szülők véleményének meghallgatásával alakítsa ki. Ennek segítségével jobb megértés és gyümölcsözőbb együttműködés jöhetne létre az iskola és a szülők, az iskola és a közvetlen társadalmi környezet viszonyában. Abban a kérdéskörben, hogy fl mit várhat e törvénytől, a nagyobb nyomaték kedvéért hagytam a végére a pedagógust. Ő ugyanis — azt a kipattanó viták is bizonyítják — a legszkeptikusabb az új oktatási törvény kérdésében. Számos megfogalmazást nem tartanak eléggé egyértelműnek és határozottnak például az iskolaszékek felállításáról, saját, valamint a szülők és a gyermekek jogállásáról. Az előbb elmondottak egybeesnek a pedagógusok érdekeivel is. Hiszen nagy többségük a feladatokhoz mérten ellátott iskolákban, rendezett körülmények között szeretne dolgozni. Ennek érdekében a törvény bővíteni kívánja az iskolák önállóbb tevékenységét, biztosítani óhajtja az anyagi javak feletti szabad rendelkezést, a helyi nevelési program kialakítását, a szabad választási tantervek és tankönyvek között. Gondoskodni kíván arról a szakmai önállóságról, ami nélkülözhetetlen a gyermekek érdekeit szem előtt tartó iskolában. Ehhez azonban hozzá kell tennem, hogy a tantestület és a pedagógus szabadsága nem abszolút korlátlan, hiszen az állami kerettanterv és vizsgarendszer meghatározná azokat az alapvető követelményeket, amelyeket valamennyi iskolának teljesítenie kell. Ezért értelmetlen valamiféle pedagógiai anarchiáról beszélni a törvénytervezettel kapcsolatban. Ez csak akkor állhatna elő, ha az állam teljesen lemondana mindenféle szabályozásról, és a pedagógusoktól semmiféle egységesen meghatározott feladatok ellátását nem kívánná meg. Föltételezem, hogy nem tőlem hallja elsőként, miszerint a már publikált és az iskolákban vitára közreadott tervezetet sokan kapkodónak, nem eléggé átgondoltnak tekintik. Némelyek azt is megkérdezik a tervezet készítőitől, hogy miért nem egységes törvény szabályozza a köz-, a szak- és a felsőoktatást? — Nem érzem elkapkodottnak. Úgy érzem, mindaz, ami az oktatás szabályozását érinti és egy törvény keretei közé sorolható, megtalálható e tervezetben. Ami azt a bírálatot érinti, hogy a szakoktatással nem foglalkozik a tervezet, előzetes kormányzati döntés alapján alakult ki így. Mi is érzékeljük, hogy a szak- és a közoktatás, de a felsőoktatás öszszehangolása is nélkülözhetetlen, mert mindegyikük között számos érintkezési pont található. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a felsőoktatás és a kutatás más feladatokat látnak el, mint a közoktatás, ezért sem volna célszerű ezeket egyetlen törvénybe vonni. Sok országban magát a közoktatást sem egyetlen törvény szabályozza, csak mi ehhez vagyunk hozzászokva. Véleményem szerint ennél fontosabb, hogy akárhány törvény készül is az oktatásról és a tudományról, azok megfelelően egybehangoltak legyenek, ne okozzanak zavart a különféle intézmények működésében és a társadalomban. Mindezek alapján hogyan foglalhatná össze az eddigi viták tapasztalatát? — Mostani beszélgetésünkkor nem vagyunk a viták végén, csak az első harmadánál. Már ezek is meggyőzően mutatják, hogy átfogó szakmai vita nélkül nem lehet szakszerű oktatási törvényt kidolgozni, amely megfelel annak a nagyon fontos igénynek is, hogy az iskola ügyében érdekeltek többsége a törvényben megfogalmazott célokat elfogadja. A vita feladata, hogy az érintett szakemberek és laikusok véleményét meghallgatva olyan törvénytervezet kerüljön a parlament elé, amely nem néhány szakértő véleményét képviseli csupán, hanem számot vet az iskolát érintő társadalmi törekvésekkel is. Ehhez meg kell ismerkedni az érdekképviseleti, szakmai és politikai szervezetek stb. javaslataival. Tapasztalható, hogy elképzeléseink széles visszhangra találtak, most csak döntésre kell jutni. Ez azonban már a parlament és a kormány illetékességi körébe tartozik. Mi csak a tervezetet készíthettük el, és bocsáthattuk vitára. Gábor István DŐLT SOROK A történelem merre felé megy? Zűrzavaros korban élünk, zűrösben és zavarosban egyaránt. Korhű film tehát Jancsó Miklósé és Hernádi Gyuláé, az Isten hátrafelé megy — mondhatják, mondják is bizonyára most mindazok, akik látták, vagy akik olvastak, hallottak róla. Igazuk van-e? Mernék vitázni? S ha mernék is, így igaz. Ez a film csakugyan hű tükre e kor zűrzavarának. Aki átélte, tudhatja. Tudja is, ha akarja tudni. Bevallani Megváltani. Tudja, vallja, iróniával és öniróniával ábrázolja 1« Jancsó és Hernádi. - · Mesét keresni e műben dőreség lenne, még ha sokan nélkülözhetetlennek tartják is az elbeszélést, ha filmről van szó. Senki ne dőljön be, ne higgyen annak, ha azt olvasta, ez a film erről szól vagy arról. Legföljebb az fogadható el, hogy erről is szól, meg arról is. A visszarendeződésről? A visszarendeződés veszélyéről? Vágyáról? Meg a rendeződésről, mondom, mert ideje rendet teremteni önmagunkban. Tisztázni végre a saját múltunkat. És a jelenünket. Nélküle jövőnk se lehet. Kinek mit kell bevallani? Gondolatokat, tetteket, félelmeket, vágyakat . Aki nézi a filmet, egyszer-másszor bizonytalankodhat: azt látja-e most (azt éli át a nézőtéren), ami valóban volt, van, lehet s talán lesz, vagy azt, amit feledni szeretne, feledni kellene, amit a jelenben mérlegelni kell(ne), amit a jövőben vár — vagy amitől fél. Ki mit fél? Ki mit vár? Ki mit tud? Ki mit tagad? Ezeket persze, nem amúgy egyenesen kérdezi a film, arra késztet inkább, hogy ki-ki maga kérdezze meg magától. Ezt sem közvetlen eszközökkel igyekszik elérni: hatáskereső film ez. Ha merném, újra elmondanám, hogy Jancsó filmjei zenei jellegűek, ezért úgy kellene őket többször is megnézni, mint többször meghallgatni egy zeneművet. És partitúrával a kézben. Figyelve, ügyelve arra, hogy mit lát és mit hall az ember. Egyenesben vagy tévémonitoron. Balról vagy jobbról. Fehér ruhában mondják-e, amit hallunk vagy más színűben. Kinek vagy minek rabja, akin csíkos a ruha? Nem tudok vitatkozni, ha valaki a film egyik-másik részére azt mondja: hevenyészett (akár az életünk), vagy hogy az amúgy esztéticistának tartott Jancsó ezúttal publicisztikus, sőt: a zsurualizmus tájain jár (elgondolkozni ezen is lehet, ez nemcsak a filmtől függ, a nézőtől is), s azt sem tudom, ki védi meg a főtitkárt, s hogy jobban védi-e merénylettől a golyóálló mellény, vagy inkább az, ha valaki (vagy valami például ez a film) szépen kimondja e lehetőséget... Ki tudja, merrefelé megy a történelem? Előre-e vagy hátra? S ki tudja, merre van előre? Merre hátra? Tréfa-e még, hogy nincs más hátra, mint előre? Töprengek. Töprengjünk. S gondoljuk meg, mit tegyünk, hogy a történelem jó felé menjen. (is?)