Magyar Nemzet, 1991. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

SZOMBAT, 1991. június 29. Magyar Nemzet Bertranika, avagy a művészet becsülete Prága utcáin A Mozart-parókás fiúk nyomják a sétáló kezébe a különböző Mozart-bemutatókra csalogató meghívókat. Mozart a bábszínházban, a pantomimban, a koncertdobogókon. Amadeus-árnyképes kávéscsészék a leghíresebb porcelánboltokban. A Tyl Színház - a Don Giovanni permierjének színhelye - is készülődik, már bontogatják az évek óta köréje emelt állványerődítményt. Mire véget ér a Mozart-év, mire beköszönt a zeneszerző halálának kétszázadik évfordulója, talán már játszani is lehet benne valamelyik Mozart-operát, ha nem a Don Giovanni-t, akkor a Figaró házasságát, amely Bécs után itt aratott sikert, nem is akármilyet. Igen, Prága nagyon szereti Mozartot, és Mozart is nagyon szerette Prágát. A boldogság szigete volt számára ez a város, ahol nagyurak, művészbarátok és polgárok elismerésében fürödhetett, ahol gond nélkül, nyugalomban komponálhatott. Mint ismeretes, Mozart számára nem sok boldog órát tartogatott a sors. Olyan kiegyensúlyozott időszakot pedig végképp nem kapott gyakorta az élettől, mint amilyen a Prága dimbes-dombos negyedében álló Bertramka-villában várt rá két alkalommal is, 1783-ban és 1787-ben. Akkoriban egy művészházaspáré, egy bizonyos Dusek nevű zongoraművészé és énekesnő feleségéé volt a (szelíd) barokk stílusban épült ház. Ők „csábították” ide Thun gróf előkelő palotájából nagyrabecsült kollégájukat, alkotói azilumként ajánlva fel otthonukat. Mozart élt is az ajánlattal, a Bertramka-villa (ma is megtekinthető) zongoráján szerzette a Don Giovanni muzsikáját. A Mozartot ünneplő Prágában természetes tehát, hogy elindul az ember a Bertramka-villa, a Mozart-múzeum irányába is. Nem is azért, hogy a mozarti élet tárgyi emlékeit szemlélje (minden útikönyv előre figyelmeztet, a már említett zongorán és Mozart üveg alatt őrzött, tizenhárom hajszálán kívül semmi nem eredeti ott), hanem, hogy fölmérje, miként fest a Mozart-év fényében az egykori boldogság-sziget, a zseni hajdanvolt menedéke. Orwellnek a szocializmussal kapcsolatos rémlátomásain is túltesz az a külvárosi kép, amely a Bertramba közvetlen szomszédságában, elő- és oldalterében fogad. Málló vakolatú bérkaszárnyák, rozzant gyárak, a sápadt, beesett mellű, kopott ruhájú járókelők arcába az utcák porát, szemetét vágja bele a szél. Aki Prága gyönyörű belvárosát ismerte csak eddig, döbbenten nyugtázza, milyen peremkerületek tartoznak az arany városhoz. Benn, az úgy-ahogy kicsinosított, berendezett zöld területen nyugat-európai turistacsoportot fogadnak a (természetesen Mozart-parókát viselő) muzsikusok. Előadásukat idő előtt szétcincálja a hangos tetszésnyilvánítás, befejezni a zeneművet nem lehet, de tán nem is érdemes. A nagy kedvű s nagy szívű vendégek pezsgőt bontanak, azzal itatják a zenészeket és önmagukat. Mozart emléke, a teremtő géniusznak otthont adó ház légköre sehol nem található. Az idegen, víg kompánia persze ezért aligha okolható. Ők egy program résztvevői (elszenvedői?), a program meg a legeslegújabbkori, kelet-európai kultúrpolitika jellegzetes terméke. Azé a fölfogásé, amely a romokban heverő gazdaság és az ugyancsak romokban heverő értékrend halmain amolyan szolgalegénynek tekinti, akként is használja a művészetet. Alkalmazottként, aki ellentmondás nélkül, alkalmanként megalázkodva iparkodik valamely közösség vagy gazdaság érdekében. A Mozart-mondakör számos történetet ismer arról, miként tekintették Mozartot magát is szolgának alkalmazói. Teljes terjedelmükben igazak-e ezek a történetek vagy sem, nehéz volna ma már kideríteni. Az azonban bizonyos, hogy Prágában, Mozart megdicsőüléseinek színhelyén szívfájdító élmény a szolgává tett zsenialitás apró jeleivel szembetalálkozni. S érdemes az apró jelek mögött fölfedezhető törekvést kérdőre vonni: mi lesz a sorsa a szocializmus szellemiségéből föltápászkodó országokban a művészeknek, ha nem méltó rangjuk szerint foglalkoztatják őket, hanem csupán a gazdasági (turisztikai) fölemelkedés rokonszenvet ébresztő kiszolgálóiként? Lőcsei Gabriella NYERGES ANDRÁS A Bresciai Kutyák Nagy feltűnést keltettek nemrég az egyik kiváló honatya szavai, aki József Attilát, mint „a nemzetietlen szégyenrezsim házipoétáját" bélyegezte meg és utasította ki a magyar kultúrából. Ez a felejthetetlen megállapítás természetesen nemcsak, hogy nem maradt visszhangtalan, de - örömmel jelenthetjük - termékeny talajra hullott. Meghívót kaptunk a hazánk egyik legtávolibb csücskében fekvő Boldogszász községbe, ahol a helybéli iskola által szervezett nyilvános fórumon a tanintézet névváltoztatásának kérdését tűzték napirendre. Nem bántuk meg, hogy részt vettünk a tanácskozáson. A gyűlés levezető elnöke és szónoka, dr. Hétkönyök Benedek azzal kezdte beszédét, hogy a község aprajának-nagyjának egyöntetű óhaját közvetítik a plénum delegáltjai, amikor kinyilvánítják ama szándékukat, hogy a boldogszászi Almás Máter váljék ki a Petőfiről elnevezett iskolák kétezres, uniformizált tömegéből. Miért merült fel bennük ez az igény, tette fel a szónoki kérdést dr. Hétkönyök Benedek és nyomban meg is adta rá a csattanósi választ; azért, mert nemcsak József Attila volt a nemzetietlen szégyenrezsim házipoétája, de legalább ilyen mértékben Petőfi Sándor is! Ebből pedig mi sem kérünk, habár az országnak ebben az eldugott zugában élünk. Szeretnénk megmutatni, hogy nálunk is fújnak már új időknek új szelei! Meg kell azonban mondanom, tette hozzá az eddigiekhez a gondterhelt direktor, hogy új névadót találnunk egyáltalán nem könnyű, márpedig az sem volna kívánatos, hogy miután régi névadónk nevét leszereljük iskolánk homlokzatáról, az a bizonyos fal hetekig vagy hónapokig üresen álljon! Amint dr. Hétkönyök idáig ért beszédében, a teremben szinte tapinthatóvá vált a feszültség. Vajon talált már megfelelő személyiséget a direktor, vagy csak a keresésre szólít fel minden jelenlévőt? Vajon nem az sül-e ki a probléma nagyságát ecsetelő szavaiból, hogy egyelőre még tűrni kell, további hetekig vagy hónapokig, Petőfi nevét a homlokzaton? Van olyan nagyja történelmünknek, akit büszkén vállalhatunk, oldotta fel a feszültséget dr. Hétkönyök. Nem kevés kutakodásomba került, de megérte a fáradságot, mert akit javasolni fogok, olyan valaki, kinek nevéhez méltatlanul sok rágalom tapadt, sőt nemzedékek óta elfogult előítéletek befolyásolják a közvéleményt. Búvárkodásaim eredményeképpen azonban mi lehetnénk azok, akik ennek a névnek visszaadják a jó csengését.........Ki az? Miért nem mondja meg már, hogy ki az?” A terem szinte forrt a türelmetlenségtől. Az a bizonyos személyiség, akit új névadónkul javasolok, más érdemein felül még helytörténeti szempontból is telitalálat volna: községünkben, 1849 őszén többeket botoztatott meg, mint bárhol másutt széles e hazában! A vesszőzésnek ezt a szép hagyományát tantestületünk azóta is folyamatosan ápolta, elég talán arra hivatkoznom, hogy köreinkben mindmáig használatos a „tanulót meghaynauzni” nevelési szakkifejezés. És ezzel már el is árultam, hogy kiről beszélek: Jakob Julius Haynau tábor... Micsodaaa? Dr. Hétkönyök előadását ekkor hirtelen a nézők soraiból felhangzó provokáció szakította félbe. Csak nem arról a Haynauról van szó, akit „aradi hóhér”-tok meg „bresciai hiéná”-nak hívnak? Dr. Hétkönyök Benedek ekkor is ura maradt a helyzetnek. Feltárt szemüvege alól vizslatta a hallgatóságot, ki volt az, kérdezte vészjóslóan, ha nem tévedek, Bütyök Apuka volt! Legyen bátorsága jelentkezni, ha már közbekiabálni volt! Bütyök Apuka elsápadt, de felállt. Örülök, hogy elhangzott ez a demagóg fölvetés, mondta az igazgató, mert legalább nyilvánosság előtt zúzhatom ízzé-porrá! Azt mondja meg nekem, maga bátor néptribun, azt mondja meg, honnét vette, amit Haynauról mondott? Kárörvendő nevetgélés támadt a megszégyenített szülő körül. Öntől tanultam, suttogta nagy kínban Bütyök Apuka, hiszen én is ide jártam iskolába. .. Szánalmas védekezése azonban elveszett az igazgatót üdvözlő tapsorkánban. Lefogadom, folytatta, dr. Hétkönyök, hogy akik így nyilatkoznak Haynauról, sosem olvasták Karl von Schönhals osztrák történésznek Bécsben, 1875-ben kiadott munkáját, a Biografie des K. und K. Feldzeugmeisters Julius Freiherrn von Haynau. Ő már akkor megírta, csak tendenciózusan elfeledkeztek róla, hogy tábornokunkat azért támadták, mert „hűséggel csüggött császárán abban az időben, amikor az árulásból erényt akartak csinálni". Mit jelent ez? Azt, hogy a lázadó olasz meg a lázadó magyar hadseregbe átszökött tiszteket megbüntetni, az eskühöz hűnek hiaradni, a kapott parancsot teljesíteni nem bűn, azt csak az erkölcstelen demagógia ítélheti el! Igenis állítom, hogy amikor a mi Haynaunk Bresciában felkelőket botoztatott és az elhasznált botok árát Brescia városán hajtatta be, jogosan járt el, egyébként pedig mai közgazdászaink előfutárának mutatkozott, amiért részünkről csakis tisztelet illeti meg... „És a Maderspach-ügy?” Az imént elnémított Bütyök Apukának, úgy látszik, nem volt elég a megszégyenülésből. Már megint? - Nézett rá pápaszeme alól dr. Hétkönyök, hát jó, nézzük ezt az esetet. Ténynek látszik, mondom: látszik, hogy leendő névadónk Zsombolyán kiásatta sírjából Maderspach Ferenc ezredest és holtában felköttette. Ettől volna ő, ugyebár, hiéna. No, de ki volt ez a Maderspach? Egy áruló! Egy szökött császári százados, aki beállt Damjanich vörössipkásai közé! Érte szakadjon meg a szívünk? De tovább megyek, folytatta az igazgató, ám Bütyök Apuka ezt már nem hallhatta, mert a felháborodott hallgatóság kivezette a teremből. Vizsgáljuk meg, szégyellnünk kellene-e, ha a mi leendő névadónk valóban hiéna volna? Az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány, az etológia nem ismer rokon- és ellenszenves állatokat. Bizonyított tény, hogy a faunát csak mi, emberek próbáljuk meg így osztályozni. A hiéna semmivel sem taszítóbb állat, mint teszem azt, a kutya, melyhez testalkata erősen hasonlít. A törzsfejlődés véletlene csupán, hogy éppen a kutyából lett kedvenc háziállatunk. Alakulhatott volna úgy is, hogy az ősembernek a hiéna tulajdonságaira van nagyobb szüksége s akkor most mi, huszadik századi emberek, hiénákat vezetnénk pórázon, hiénákat tartanánk az ölünkben, hiénákat becéznénk a „kutyák” mintájára például ,hiiénák"-nak. A boldogszászi iskola tehát emelt fővel vállalhatja, hogy új névadója: hiéna! Tudósításunkat bátran zárhatnánk azzal, hogy a névváltoztatás egyhangúan elhatároztatott. Ám tartozunk még annak ismertetésével, hogy az Első Jakob Julius Haynau Általános Iskola felhívást intézett az ország összes tanintézetéhez: október 14-ig, a táborszernagy születése 205-ik évfordulójáig kövessék példáját, s lépjenek ki ők is a szégyenteljes névadókkal uniformizált iskolák szürke tömegéből. Fókusz Autósügy Kötelező biztosítást fizettem a Hungária biztosítónak. Elém tettek egy nyomtatványt, újam alá. Az első oldal „ajánlat” volt és azon eredeti aláírásom. A második oldal a „kötvény”, a feltételek a harmadikon. Sok bolhabetű, az ügyfél úgy érzi, sok jogtanácsos furfangja lehet ellene, de idő nem adatik elolvasásra, nemhogy áttanulmányozásra. Az én feltételeimetmeg sem kérdezték, pedig kértem azok figyelembevételét Ezt megtagadták, csak egyet tehetek: fizetek, így körülbelül 80 éves leszek, amikor elérem a bonus várható maximumát, holott a Hungária Biztosító évek óta fizeti a jutalmat cascom után, tehát van nyilvántartásuk - ez nem lehet kibúvó. Másfelől így jutalmaznák a cascósok sokéves befizetését. Aki pedig nem kötött korábban cascót, az kivárja majd a bonust, a biztosító főnöke ugyanis azt nyilatkozta: nincs háttér. Még nem késő! Hat hónap áll rendelkezésre, hogy változtassanak... Másik kérdés a rendszámtábla. Miért kerül olyan sokba? Miért a monopolhelyzet, amikor nem tudnak eleget gyártani? Miért nem érvényesül a területi jelzés - nyugaton jól bevált - logikája? A már kiadott rendszám pedig futhatna tovább, a régivel együtt! T.J. Budapest Magyar Nemzet 7 Kárpótlástörténet eT tudom,volt-e egy évvel Milt ezelőtt bármilyen kérdésben nagyobb közelség a parlamenti pártok véleménye között, mint a kárpótlás ügyében. A kisgazdák kivételével közel azonos nézeteket vallottak valamennyien. Szükségesnek tartották méltósággal és méltányosan lezárni a múltat, és egyetértettek a sérelmet szenvedettek rehabilitációjában, s hogy némi „anyagi természetű” ír is adassék több évtizede ejtett sebeikre. Az elvett föld, ház, gyár vagy bármilyen más érték visszaadását azonban megoldhatatlannak ítélték, s úgy vélték, bármekkora igazságtalanság történt, bármilyen nagy szenvedést okozott is az elmúlt rendszer, gazdasági és társadalomlélektani megfontolások egyaránt azt indokolják, hogy mondjunk le végleg arról, amiről már régen lemondtak a javaiktól megfosztottak. Ez a józan belátás élt a polgárok többségében is, és úgy festett, a magyar társadalom különösebb megrázkódtatás nélkül kész napirendre térni az anyagi kártalanítás elmaradása fölött. Hogy nem így történt, hogy a kárpótlás ügye újabb viharokat váltott ki, s a végső megoldás módja rengeteg kételyt és aggodalmat ébreszt, az annak köszönhető, hogy a kormánykoalíció legerősebb pártja és annak kormányfő-elnöke - eltérve korábbi, általánosan elfogadott álláspontjától - engedett a kisgazdák nyomásának, és a koalíció szétesésétől, mint a legrettenetesebb eshetőségtől megriadva, (e veszélyt, úgy tűnik, tévesen megítélve), hagyta visszacsempészni a múltat és a történelmi igazságszolgáltatás jelszavával megideologizált reprivatizációt. Az MDF programjában és Antall József immár kormányfőként elmondott beszédében egyértelműen a reprivatizáció ellen foglalt állást. A mai kormány szakértői gárdájába is több politikust adó HZD-csoport tavalyi jelentése felvetette a kárpótlási jegy gondolatát. Az értékpapírt a privatizáció során lehetne felhasználni, ám a körvonalazatlan tervekben arról nem esett szó, milyen kört, milyen réteget illetne meg ez a lehetőség, és nem is annyira tulajdonvásárlásra, hanem a privatizált javakban részvények vételére jogosított volna a kárpótlási jegy. Egyik előnyét ennek a formának éppen abban jelölték meg, hogy nem pénzként, hanem kötvényként funkcionál, és így nem növeli az inflációt. A reprivatizációt szorgalmazó kisgazdák bevonását a koalícióba sokan úgy értelmezték, hogy az MDF vállalja követeléseik megvalósítását, ám Antall József és mások megnyugtatták híveiket, hogy erről nincsen szó, ellenkezőleg: a kisgazdák készek lemondani túlzó igényeikről. A nemzeti megújhodás programjában ez olvasható:„A kormány a korábbi tulajdonok természetbeni visszaadását általában nem támogatja. A termőföld esetében az alkotmányjogi vizsgálódások alapján lehet dönteni az eredeti („1947-es”) tulajdoni állapotokat is figyelembe vevő tulajdonjogi rendezésről. Cél a polgárok földmagántulajdonára épülő gazdálkodás, valamint a magángazdák szabad szövetkezésére épülő agrárgazdaság megteremtése. A földreform során mindenekelőtt a mezőgazdasági tevékenységgel és földműveléssel foglalkozó falusi réteget kell földhöz juttatni. A kormány a tulajdonok (gyárak, üzemek, boltok, műhelyek) természetbeni visszaadása (reprivatizálása) helyett kártalanítást ajánl. A kártalanítás csak részleges lehet a felhalmozott nemzeti közterhek (külföldi adósság, belső adósság, torz gazdasági szerkezet) miatt. Olyan értékpapír formában kifejezett kártalanítást javasol a program, amely új tulajdon vásárlására fordítható.” Az alkotmányjogi vizsgálódásokkal, mint tudjuk, élt is a miniszterelnök, s ekkor úgy látszott, az Alkotmánybíróság álláspontjára építve, okosan és taktikusan veri vissza a kisgazdák támadását. Ezért is hatott a meglepetés erejével, amikor hosszas huzakodás után - elmulasztva a többszöri kedvező alkalmat a kárpótlás gyors lezárására - a kormányzat márciusban egy részleges reprivatizációt, kárpótlást tartalmazó tervezetet terjesztett a parlament elé. A miniszterelnök megfontolt és reális elképzeléseinek módosulásában alighanem szerepet játszottak az előző néhány hónap eseményei. Nem utolsó sorban a sokkoló taxissztrájk és a kormányzat népszerűségének érezhető csökkenése. Ebben a helyzetben a kormányfő, aki sosem titkolta idegenkedését a nagykoalíciótól, illetve a kisebbségi kormányzástól, az ország stabilitása és a választási győzelem megőrzése érdekében a koalíció mindenáron való együtt-tartását tette az első helyre. A jelek szerint úgy számolt, hogy az MDF hajthatatlansága esetén a kisgazdák beváltják fenyegetésüket, és kilépnek a koalícióból. Ahogy múlt az idő, a kisgazdák elszántsága is nőtt, s amíg ősszel bizonyosan visszariadtak volna ettől a politikai eljelentéktelenedésükkel fenyegető lépéstől, addig a hónapok teltével s a kormányzat habozását látva, egyre erélyesebben követelték elképzelések érvényesülését. Úgm tetszik, a kedvező lélek- egyani és társadalmi pillanat elmulasztása és a belpolitikai nehézségek, botrányok elszaporodása után a kormányfő nem merte megkockáztatni a szakítást. Tapogatózó tárgyalásaielsősorban a Fidesszel nem vezettek eredményre, egy idő után a kisgazdák is rájöhettek, hogy a kormányfő által is sokra tartott és kedvelt Fidesz-vezetőkben nem kell vetélytársat látniuk: pragmatikus gondolkodásuk okán hajlandók bizonyos együttműködésre Antall Józseffel /lásd hatpárti/, de nem teszik kockára biztató jövőjüket azzal, hogy belépnek a kormányba. Így érkeztünk el ez év kora teléig, amikor a spontán szervezett földfoglalások, gyújtó hatású Torgyán-beszédek s egyéb kisgazda akciók hatására a kormányfő visszakozott a kárpótlás ügyében. A kisgazdapárton, s főleg a frakción belüli erőviszonyok ismeretében utólag úgy látszik, hogy a kisgazdák kénytelen-kelletlen lenyelték volna a békát, s bennmaradtak volna a zsarolásuknak nem engedő koalícióban. Így, ha némiképp meggyengülnek, s egyébként sem számottevő társadalmi bázisukat el is vesztik, még mindig a politikai porondon maradhattak volna, megőrizve fontos mérlegszerepüket a ai József azonban AUval másképp ítélte meg a kilátásokat. Abban a kérdésben módosította álláspontját, amelyben élvezhette volna az ellenzék bizalmát is. Amelyben valóban modern európai elveket vallott, és szembehelyezkedett egy múltba forduló és korszerűtlen gazdaság- és társadalomképpel. Talán úgy gondolta, a romló életszívonallal elégedetlen társadalom egy részét egy időre sikerül megnyugtatni és megnyerni, ha felcsillan előttük a lehetőség, hogy munka nélkül, váratlanul pénz hull az ölükbe. A polgárokat korábbi józan és emelkedettségre valló belenyugvásukból ez a kecsegtető „ajándék” valóban kizökkentette, bár még mindig a megkérdezettek nagyobb része véli úgy, hogy az ország jelenlegi helyzetében nem ésszerű ekkora hatalmas teher nyakunkba rakása. Hangsúlyeltolódás következett be a kormányzat gazdasági programjában is. A nemzeti megújhodás programja még azt ígérte, hogy gyors, gondos és megfontolt folyamat lesz a privatizáció, mindebből legfeljebb az utolsó jelszó teljesült Az MDF polgárságteremtő felfogása, a nemzeti középosztály és tulajdonosréteg preferálásának eszméje akadályozta a döntést, a tépelődés következtében egyre nőtt az érintettek körében a bizonytalanság és az elégedetlenség. A beígért privatizáció, vállalkozói és tulajdonreform halogatását ellensúlyozandó hajlott végül a legerősebb kormánypárt a kárpótlás effajta rendezésére. Az Alkotmánybíróság sietett végül az Antall-kormány segítségére, s döntésével módot adott arra, hogy bizonyos mértékben visszatérhessen korábbi elképzeléséhez. A teljes visszatalálást azonban már sem a közben eltelt idő, sem a koalíció megváltozott belső erőviszonyai, sem a társadalom közhangulata, sem a kormányzat tekintélyféltése nem tette lehetővé. Javorniczky István