Magyar Nemzet, 1992. július (55. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-25 / 175. szám

SZOMBAT, 1992. július 25. Sorskérdés Magyar Nemzet 5 Magyarság az ezredforduCón Borbándi Gyula: Az új Magyarország az új Európában M ár csak hét és fél év választ el a huszadik század és a második évezred végétől, tehát kellő okunk le­hetne a századvég és az ezredév köze­ledtének ürügyén mérleget készíteni ar­ról, előre lendítette-e vagy visszavetet­te-e a magyarságot a végéhez közeledő évszázadunk. Németh László szavaival élve, emelkedett-e vagy hanyatlott-e nemzetünk az elmúlt száz év alatt. Az elmúlt évszázadról ezért csak úgy tudunk véleményt és ítéletet mon­dani, ha feltételezzük, az elkövetkező alig nyolc esztendő nem módosítja alapvetően a magyarság, Európa és a világ helyzetét, ha nem következnek be az 1989-90-eshez hasonló hirtelen és váratlan fordulatok, ha megmaradnak a pillanatnyi nemzetközi erőviszonyok, és Magyarország belső fejlődési adott­sága, vagyis a közeli jövő kiszámítha­tóvá válik. A tizenkilencedik század végén Magyarországnak csak korlátozott füg­getlensége és csorba önállósága volt, hiszen közös birodalomban élt osztrák szomszédaival, akikkel 1867-ben ugyan kiegyezett, de közjogilag aláren­delt helyzetbe került, és olyan király jogara alá, aki származásánál és a di­nasztia hagyományainál fogva inkább az osztrákoknak kedvezett. Ráadásul a magyarság nem tudta benépesíteni az országát, a lakosságnak csak mintegy felét tette ki. A nemzet energiáinak jó részét igénybe vették a közjogi küzdel­mek. Nem maradt idő, készség és erő a súlyos nemzetiségi, társadalmi, gazda­sági, művelődési kérdések megoldásá­ra. A tizenkilencedik század végét az e problémákkal való küzdelem jellemez­te, századunk elejét pedig beárnyékolta a nemzetiségi ügyek elmérgesedése, az agrárszegénység és a nyomában jelent­kező kivándorlási hullám, valamint a városi szociális feszültségek elmélyü­lése. Viszont kedvező ténynek értékel­hető;·· hogy·'!á magyarság egységesen egyetlen országban, saját hazájában élt,' biológiai állagában erősnek és gya­rapodónak bizonyult, határozott lép­tekkel indult el az iparosodás, polgáro­sodás, városiasodás, az elmaradottság enyhítése útján, és a tudományokban, irodalomban, művészetekben jelentős eredményt ért el. A tizenkilencedik század vége és napjaink között a nemzet végigélt két pusztító világháborút, az elsőnek vé- “ gén az ország feldarabolását és egyhar­­madára való zsugorodását, a második elején rövid ideig tartó országgyarapo­dást, majd a végén újabb megcsonkí­tást, három hónapos kommunista, fé­lesztendős nyilas, negyvenesztendős újabb kommunista diktatúrát, közben egy polgári demokratikus forradalmat, negyedszázados tekintélyuralmi rend­szert, négyéves demokratikus kísérle­tet, egy nemzeti forradalmat és szabad­ságharcot, végül a társadalmi szabad­ság és az állami függetlenség remélhe­tően végső győzelmét. Magyarország mintha jobb feltéte­lekkel és kedvezőbb környezetben ké­szülhetne fel az új évszázadra, mint tet­te a múlt század végén. Belső berendezkedéséről a demokrácia elvei és szabályai szerint dön­tött. Van szabadon válsztott törvényho­zó, végrehajtó és bírói hatalma. Érvé­nyesülnek és megbecsülésben része­sülnek az emberi jogok és szabadsá­gok, köztük a lelkiismereti, a gyüleke­zési, a szervezkedési és a sajtószabad­ság. Az országban állampolgári egyen­lőség uralkodik. Szaporodnak az auto­nómiák körei. Mind több lehetőség nyílik az egyéni kezdeményezés és vállalkozói kedv kibontakozására. Fej-, lett iskolarendszerre és magas színvo­nalú tudományos, irodalmi, művészeti élete van. Kelet-Közép-Európában a legszilárdabb politikai intézményháló­zattal büszkélkedhetik. Olyan adottsá­gokkal rendelkezik, hogy jó gazdaság­­politikával és megfelelő szociális in­tézkedésekkel a lakosság életszínvona­la, anyagi ellátottsága, az élet minősé­ge féliehdíthetővé válhatik. ­Németh László a Horthy-rendszer ellentmondásai, fogyatékosságai és vétkei ellenére is emelkedőnek látta a korszak magyar nemzetét. A hajdani kormányzó nevével jelölt negyed szá­zad alatt példás szociális és kulturális intézmények születtek, a magyar szel­lem maradandó teljesítményeket és al­kotásokat mutathatott fel, reformra való hajlandóságot éreztetett csaknem az egész nemzet, Magyarország ebben az időben alakult ki Európa legjelentő­sebb - hatásában csak a múlt századi oroszországival összevethető - népi irodalma és mozgalma, amely egy nagyszabású társdalomátalakító prog­ram hordozójává és fő erejévé vált. Emelkedő volt a nemzet a kommunizmus négy év­tizede alatt is, nemcsak abban, hogy a zsarnokság elleni harc­ban sok tagja a mártíriumot, a rabságot és az üldöztetést is vállalta, de abban is, hogy olykor nyíltan, olykor rejtve, olykor látszólag a hatalom oldalán áll­va megőrizte azokat az értékeket, ame­lyekre a szabadság visszanyeréséért ví­vott küzdelemben elengedhetetlenül szükség volt és amelyek nélkül e küz­delem nem végződhetett volna sikerrel. Emelkedő volt a nemzet kisebb­ségben és száműzetésben élő tagjaiban is. Az előbbiek szívósan harcoltak az emberi jogokkal egyetemben a nemze­tiségi jogokért is, a végsőkig védték in­tézményeiket, amelyek nélkül közös­ségi élet elképzelhetetlen és teremtet­tek szellemi alkotásokat, amelyek nemcsak öntudatukat és önbecsülésü­ket növelték, a magyarként való meg­maradást elősegítették, de maradan­dóknak bizonyultak és jövő nemzedé­kek épülését is szolgálhatják. Az utób­biak a szétszórtságban a nyilvános megszólalás lehetőségétől megfosztott magyarok mellett és helyett szólaltak fel, nekik segítséget nyújtottak és egyéni, valamint közösségi teljesítmé­nyeikkel a magyarság jó hírét növelték. A negyvenévi kommunizmus csa­pásokat mért a nemzetre, megpróbálta­tásokat okozott a társdalomnak és ál­dozatokat követelt a lakosságtól, de a magyarság úgy vészelte át, hogy köz­ben volt ereje egy dicsőséges forrada­lom és szabadságharc megvívására és dicsőségben attól nemigen elmaradó békés, vér nélküli rendszerváltás meg­indítására, a szabadság és a független­ség diadalra juttatására. Ilyesmit csak emelkedő nemzet tud végbevinni. E körülmény derűlátásra serkent­het mindenkit, akit a nemzet és az or­szág jövője érdekel. Az országnak sze­rencsére olyan kormánya van, amelyet nemcsak országos választásokon meg­nyilvánuló népakarat juttatott hata­lomra, és amely rövid két év alatt olyan változásokat hajtott végre, amelyekre másutt - például a háború utáni Német­országban, később Spanyolországban és Portugáliában - jóval hosszabb idő­re volt szükség, de amelyet a magyar történelemben páratlan nemzetközi ro­­konszenv és külső megbecsülés is övez. A magyarországi állapotok és a kor­mányzati tevékenység külföldi - fele­lős kormányhivatalok, gazdasági és pénzügyi intézmények, nemzetközi szervezetek állásfoglalásaiból és a la­kossági reakciókból kiolvasható ­­megítélése rendkívül pozitív. Jóval kedvezőbb, mint ami - a jó hír nem hír elve alapján dolgozó - némely sajtóter­mékekből és elektronikus médiumok­ból elénk tárul. Az új Magyarország eltökélt szán­déka az európai egységtörekvéshez va­ló csatlakozás és a kontinens egyesülé­si folyamatában való részvétel. A kez­dő lépések megtörténtek, és a magyar jelentkezést a társulás eddigi résztve­vőiek befogadási hajlandósága követ­te. Magyarország talán még az ezred-, forduló előtt az Európai Közösség tel­jes jogú tagja lehet. Ebbe a közösségbe azon­ban megoldatlan problé­mákkal belépni valószí­nűleg lehetetlen lesz. A magyar kor­mány halaszthatatlan feladatai közé tartozik, hogy a szociális piacgazdaság elveire épülő szilárd gazdasági rendet hozzon létre, és ezzel ne csak a társulási feltételeknek tegyen eleget, de a lakos­ság életkörülményeit és anyagi színvo­nalát is érzékelhető módon megjavítsa. Az európai egyesülésben való rész­vétel alkalmas lehet arra, hogy a ma­gyarság felemelkedését szolgálja, de nem automatikusan és minden feltétel nélkül. Mint minden szövetség, ez is jogokkal és kötelezettségekkel jár. Elő­nyöket kínál, de hátrányokat is tartal­maz. S minél több tagja lesz, a közjó érdekében mindenkitől annál több le­mondást és áldozatot kíván. Mai for­májában sem elégíti ki minden ország és minden társadalmi, foglalkozási ré­teg igényeit. Magyarország lakóinak is számol­­niok kell azzal, hogy a belépés eufóriája után a hétköznapok következnek, olyan ügyekkel való bajlódások, amelyek ma­gyar érdekeket sérthetnek és némelyek­nek eléggé hátrányosak. Az egyesülés biztosította előnyök érdekében olykor a szuverenitás is megcsorbulhat, és el kell majd viselni, hogy bizonyos dolgokról nem Budapesten, hanem Brüsszelben döntenek. Mindezzel üsztában kell le­nni, ha Magyarország az Európai Kö­zösség tagjává akar válni. Hogy Európának milyen arca lesz az ezredfor­dulón, arról nehéz jós­lásokba bocsátkozni. A magyar külpolitika helyesen te­szi, ha minden oldal felé nyitottnak mutatkozik, ha barátai és szövetségesei megválasztásában nem egyoldalú és kirekesztő, bár a történelemből megta­nulhattuk, hogy a barátok és a szövet­ségesek megválasztása nem egyoldalú, hanem kétoldalú aktus. Mind a két fél­nek akarnia kell. Az mindenesetre bíztató, hogy Ma­gyarország jó vagy legalábbis normális viszonyra törekszik minden szomszéd­jával, a közép-európai együttműködés szellemében szorosabb kapcsolatokat tart a visegrádi hármaknak és a Penta­gonálénak nevezett laza társulás tagjai­val, tevékeny részt vállal az európai és az atlanti együttműködésben. Minderre szükség lesz, ha a változó Európában és a modem kor problémáival (Észak-Dél ellentét, túlnépesedés, kör­nyezetszennyeződés stb.) birkózó vi­lágban keresni és megtalálni kell Ma­gyarország illő új helyét. A jövő nagy problémái mellett el­törpülni látszanak napjaink apró ma­gyar ügyei és vitatémái. Ezek persze nehezen kapcsolhatók ki és szüntethe­tők meg, de mindenkinek érdemes len­ne elgondolkoznia azon, vajon, tényleg a lényeges és sorsdöntő kérdésekről vi­tázik-e? Akárhogyan alakul is a magyarság közeli sor­sa, valamelyes egység elkerülhetetlen lesz. Persze nem a nézetek, a vélemények, a törekvések egységére kellene gondolnunk. Az megvalósíthatatlan, a kényszerrel ko­rábban megteremteni kívánt egység ku­darca után nem kívánatos és egyébként is felesleges. Sokkal inkább a módszerek­ben, magatartási és viselkedési for­mákban, valamint néhány alapelvben való megegyezésre lenne szükség. Annak elfogadására például, hogy még gyengeségei ellenére sincs jobb kormányzati forma, mint a többségi el­ven alapuló demokráciái, kölcsönös tü­relem nélkül kérdéseket megnyugtató­an tisztázni nem lehet, csak az tud igaz és méltányos ítéletet alkotni, aki bele tudja élni magát mások helyzetébe és gondolkodásába, hiszi, hogy mások vé­leményében vagy felimerésében is fel­villanhat az igazság egy szikrája, jól működő demokrácia feltétele, hogy kellő illetékessége, döntési jogköre, in­tézkedési hatalma csak annak lehessen, akinek felelőssége is van, mert felelős­ség nélküli jog anarchiához vezethet Nemzetközi hírnevünk megőrzése és javítása minden magyar kötelessége, bármilyen súlyosak is belül az ellenté­tek, magyar ember külföldön a népre, az országra, a másik magyarra ne árul­kodjék, ne tüntesse fel azt undorítónak, visszataszítónak, megvetendőnek, mert az ilyesmi előbb vagy utóbb visszaüt arra, aki a másik rossz hírét keld. Egységnek az ezekben való egyet­értés is elegendő lenne. vásárhelyi Miklós: Mi lesz a magyarral? Kedves nekem a kezdeményezés, hogy több mint fél évszázaddal az eredeti kérdésfelvetés után, most az ezredforduló küszöbén a Magyar Nemzet újra megkérdezi: Mi a magyar? Ro­konszenves és egyben elgondolkoztató. Mert ha az ember elolvassa az egykor szerző, most sorozatindító Keresztury Dezső nemes érzüle­tű, lírai önvallomását, tanulmányozza a benne felvetett kérdéseket, problémákat, és nem sik­lik el a fanyar öniróniával megfogalmazott su­­mmázás felett: „Mi mit tehettünk mást: anké­­toztunk az egységes magyarságról, az egyké­ről, a magyar európaiságról s egyebekről. Mint most arról, hogy mi a magyar?" Mivel ez az ankét nem 1939-ben indult, hanem jóval élőbb, s tart mindmáig, szembe kell néznünk a tollat bénító ténnyel, hogy bármit mondjunk is, az olvasót menthetetlenül csüggeszti a da capo ásításra ösztönző ingere. Tudunk-e ma jobbat, okosabbat, nagyvonalúbbat mondani vagy ajánlani, mint amit S3 esztendővel ez­előtt az akkori - a mainál vitathatatlanul ma­gasabb színvonalú - szellemi elit legkiválóbb­­jai megfogalmaztak - hasztalan vagy leg­alábbis csekély visszhangot keltve a borús né­zetekkel, illúziókkal impregnált társadalom­ban. Egy bizonyos: okfejtésük nem befolyásol­ta a történelem menetét. Remény szkepszis: az értelmiségi lét credója. Újra meg újra ugyanar­ról beszélni. Konokul kérdezni. Meg nem nyu­godni, amíg választ nem kapunk, vagyis soha­napjáig. A kérdés rávezető jellegű. Nem szembesü­lünk vele folyton-folyvást a mindennapi élet­ben. De törvényszerűen, kikerülhetetlen berob­ban, valahányszor egy szakmai, tudományos, társadalmi, politikai, kulturális vita kiéleződik. Ez az ultima ratio. Pontosabban a végső ráción áthágó irracionális. Van benne vitathatatlanul manipulativ elem. Az utolsó adu érveit kijátszó hazardőr kezében. „Nemzeti televíziót!" - kö­vetelte a Szabadság téren tüntető felheVUlt tö­meg. De soha senki nem tudta (és nem is tud­hatja meghatározni, hogy a Magyar Televízió mitől lenne valóban magyar, és most miért nem az. Konkrétan: milyen a nemzeti, a valódi ma­gyar műsorterv. Mégis azok szorultak defenzí­vába, akiket nemzetiellenséggel vádoltak. Mi­vel a küzdelem egyenlőtlen. A logikának nincs esélye a mítosszal szemben. A józan ész, az ér­telem, a szellem érvei pehelykönnyű pingponglabdaként pattannak vissza az indulat, az érzelmek és a tompaság félelmetesen tömör, elkedvetlenítően szürke faláról. S az ellentéte­leknek ez a ,.hungarológiai" záróakkordja való­ban nemzeti sajátosság. Szerte a világon száz­milliók nézik megbűvölten és szidalmazzák he­vesen a tévéállomásokat. Elmondják erkölcste­lennek, szemérmetlennek, bűnpártolónak, elfo­gultnak, hazugnak. A bűnlajstrom terjedelmes. De még nem hallottam, hogy a legdühödtebb kritikus is azt vetette volna a BBC szemére, hogy az nem angol, vagy hogy a RAJ nem olasz, a ZDF nem német, a Tele 5 nem francia. Az efe­mer tünet példaértékű, és jelzi a neuralgikus ér­zékenységet. Ám van a kérdésnek mélyebb, történelmi, drámai előzménye. A kiegyezés után az or­szágló elit - érezve uralma ingatagságát a sok­­nemzetiségű hazában - a magyar identitás ki­­terjesztésére törekedett. Akár erőszak árán is, a kitűzött délibábos, mesterségesen többséggé duzzasztott 30 millió magyar regisztrálása érde­kében. A tragikus csonkítás után az összezsugo­rodott, nyomorúságos hazában megindult, majd külföldi ösztönzésre felgyorsult a szűkítés, osz­tályozás, diszkrimináció, kirekesztés, amelynek végét jó ha három megyére való „igazi”, fajtisz­ta, turáni magyar éri meg. Az erőszakos asszi­miláció és disszimiláció egyaránt a nemzet­vesztő szakadék szélére sodorta az országot. Az a felismerés ösztönözte az államférfiakat, tudó­sokat, művészeket, a felelősöket, hogy szembe­nézzenek az előnytelenül specifikus, ránk sza­kadt kérdéssel: Mi a magyar? A válasz még so­káig várathat magára, de a lelkiismeret paran­csára nem lankadhatunk a tisztázásra irányuló erőfeszítésekben. Az évtizedek óta zajló „ankét azonban háttérbe szorítja az égető aktualitás. Naponta, sőt újabban óránként ront ránk a rokonkérdés: Mi lesz a magyarral? Mi lesz velünk ebben a fel­­bolydult térségben, ahol a szovjet birodalom felbomlása után fel- és elszabadult erők ellenő­rizhetetlen és kiszámíthatatlan folyamatokat indítottak el. Szürrealista lázálomba zuhan­tunk, az események és tények elrugaszkodtak a két éve még rémlátomásnak tűnő elképzelések­től, próféciáktól is. Közép- és Kelet-Európa ve­szélyzóna lett. A helyzet áttekinthetetlen, mint korábban Dél-Amerikában volt. A képernyőn megjelennek a válsággócok jellegzetes és szokványos tünetei, mozgósítják a VI. ameri­kai flottát, korridorokat, légihidat létesítenek, csapatösszevonásokat szerveznek, nemzetközi döntőbíróságok lépnek színre, naponta körnek meg s szegnek meg fegyverszüneteket - határ­sértések, területi viták, gránátbecsapódások, menekültáradat. Eddig elfásult nézői voltunk ilyen konfliktusoknak a Közép-Keleten, Liba­nonban, Délkelet-Ázsiában, Közép-Afrikában, s most egyszerre szereplői, sőt főszereplői let­tünk. Régiónkba helyeződött át a világ legve­szedelmesebb tűzfészke. Határainktól északra, keletre, délre körben összecsapásokkal terhes nemzeti és nemzetiségi konfliktusok. Bizonytalanságban a magyar a Vajdaságban, Erdélyben, Szlovákiában és ide­haza. Nyugaton pedig érdektelenség, értetlen­ség, közöny. Illúziókba ringatják magukat. Azt képzelik, zavartalanul sétálhatnak Róma, Ve­lence, Bécs utcáin, miközben a szomszédban ég a ház. Határzárat eszkábálnak a tűzvész ellen. Nyomasztó emlékek elevenednek fel: a Nép­­szövetség, a kijátszásra ösztönző gazdasági szankciók, lord Runciman, München. Az Adri­án cirkáló amerikai, francia, olasz hadihajók nem állíthatják meg a teherszállító hajókat és vizsgálhatják át rakományukat. A kéksisakosok mozgó célpontok. Ankarában tárgyalnak, Dél- Oszétiában lőnek. A repülőgépből kiszálló, mo­solygó békebrókerek kezéből csak az a bizo­nyos esernyő hiányzik. Immáron nemcsak a Balkán vagy Danzig lőporoshordó, hanem fél Európa. A magyar kormány kezdeti ballépéseken, a kudarcokon okulva önmérsékletet tanúsít, higgadtan, felelősségteljesen viselkedik, és be­bizonyosodott, bonyolult, kényes kérdésekben is megteremthető a nemzeti konszenzus. De a külpolitika korlátái adottak. Magyarország biz­tonsága csak az együttműködés szellemében, a nemzetközi jogrend helyreállításával szilárdul­hat meg. Több mint évszázados álom a Duna-völgyi népek együttműködése. A legutóbbi időkig hit­tük és vallottuk, hogy ennek csak külső, ide­gen, gonosz erők az akadályozói. A megszál­lás, az ellentétek szítása, az oszd meg és ural­kodj elvének gyakorlása. Most szabadok va­gyunk, szuverének, és a helyzet rosszabb, mint valaha. Tehát magunkra vessünk. Lehet anké­­tozni. De talán többre is tellik. Túl kell lendül­ni a retorikán, a poézisen, esszén. Végül is a bőrünkre megy a játék. Mindannyiunkéra az Északi-tengertől az Adriáig. A kép sötét, de a kedvezőtlen folyamatok feltartóztathatók és visszafordíthatók. Nem vagyunk sem 1914- ben, sem 1939-ben. A rontás nem végzetszerű. Nincs olyan nagyhatalom, amely az ellentétek kiaknázására, kiélezésére törekedne. A konf­liktusok békés rendezésének koncepciója do­mináns elv, általános érdek. Az agresszív naci­onalista, resaturációs törekvések visszaszorít­­hatók, elszigetelhetek. A mi érdekeink és szándékaink ezúttal egybeesnek a nemzetközi helyzet fő trendjével. Ki kell használnunk ezt a kivételesen kedvező lehetőséget. De mit tehet egy kis ország ebben az iszonyú zűrzavarban egy nagy régió békéje érdekében. Éppen annyit, amennyit tennie kell, amit egyébként is megkíván a nemzeti érdek. Közép- és Kelet-Európábán a pol­gárosodás folyamata a XX. században megrekedt. A két vi­lágháború közötti időszakban a régió országai­nak túlnyomó többségében a fasiszta és jobb­oldali autoritárius rendszerek gátolták meg a demokratikus átalakulást, a Π. világháború után a bolsevista diktatúrák. 1989 óta a legfőbb akadály a nacionalizmus. Ennek lobogója alatt toborzódnak az összes antidemokratikus moz­galmak. A balos orosz apparatcsikoktól, a szerb kommunistáktól a német skinheadekig, a szélsőjobboldal Le Periig a demokrácia minden ellensége a nagynemzeti felsőbbséget, elhiva­tottságot hirdeti, nemzeti ellentéteket szít, ide­gengyűlöletet gerjeszt. A demokratikus elköte­lezettség próbaköve a minden nacionalizmus­sal szembeni egyértelmű fellépés. Csak így védhetjük meg a honi és a határainkon túli ma­gyart az újabb katasztrófától. Mai európai rendünk azon nyugszik, hogy a II. világháború után két nagy formátumú konzervatív államférfi felismerte, mit követel meg nemzete jövőjének féltése, valódi érde­keinek érvényesítése, az igazi hazaszeretet. De Gaulle tábornok és Konrad Adenauer tud­ták, hogy addig nincs béke a kontinensen és a világon, amíg a két „ősellenség”, a francia és a német szót nem ért. A két világháborút ki­robbantó, évszázados ellentét felszámolása képtelenségnek tűnhetett, a kézfogás csak amolyan látványos, jelképes gesztusnak. Ezt a történelmi jelentőségű megállapodást csak de­mokratikus rendszerek köthették meg, me­lyeknek vezetői maguk mögé állíthatták a ki­józanodó, szabadon megnyilvánuló közvéle­mény többségét. De Gaulle a németek által le­tiport, tönkretett, megalázott Franciaországot képviselte. Adenauer a legyőzött, elpusztított, feldarabolt, a franciák által is megszállott Né­metország demokratikusan megválasztott kancellárja. Államférfiúi előrelátást, bölcses­séget és rendkívüli erkölcsi bátorságot igé­nyelt a paktum megkötése. Ma, közel fél szá­zad múltán a német-francia együttműködés az új, demokratikus európai rend alappillére. Egyben történelmi bizonyítéka annak, hogy nincsenek feloldhatatlan nemzeti ellentétek. A szocialista francia Mitterrand elnök és a né­met konzervatív Kohl kancellár féltőén oltal­mazzák és ápolják ezt a barátságot, amely ki­indulópontja volt az Európai Közösséghez, Parlamenthez és a Közös Piachoz vezető út­nak. Minden magyar turista személyesen ta­pasztalhatta, hogyan valósult meg Nyugat-Eu­­rópában, egykor pusztító háborúk hadszínte­rén, hangulatos jelszavak nélkül, az általános fejlődés keretében szinte automatikusan a hat­árok spiritualizálása. A másik példa talán még szemléletesebb. Az I. világháborút lezáró békediktátum ketté­szelte a korábbi osztrák tartományt, Tirolt. Északi fele Ausztriáé maradt, a déli részt Itáliá­­hoz csatolták. Északon elszabadult a területi re­vízió gyűlöletpropagandája, délen pedig az erőszakos gyűlöletet szülő olaszítás. Az ellen­tét kiéleződésén Mussolini és Hitler tengely­szövetsége sem tudott - nem is nagyon akart ­­enyhíteni. A demokratikus Ausztria és Olasz­ország mértéktartó, nagyvonalú, türelmes nem­zeti és nemzetiségi politikával nyugvópontra juttatta a konfliktust a szélsőséges, nacionalista uszítók össztüzével szemben. Ma Dél-Tirol a békesség és prosperitás földje, Olaszország egyik legkonszolidáltabb és leggazdagabb vidéke. Magyarország ma kivételesen kedvező helyzetben van. Nem kell önmagunkat népsze­rűsíteni, mások dicsérnek. Nincs rendelteté­sünk, hivatásunk, sajátos szerepünk. Egyszerű­en folytatnunk kell azt, amihez 1989-ben hoz­záláttunk, és amivel elismerést vívtunk ki, a de­mokratikus átalakulást. Nem engedve kísérté­seknek, pillanatnyi taktikai előnyökkel csábító manipulációknak, önös, kicsinyes rész- és párt­érdekeknek. A demokratikus rend megteremté­se nem lehet egyetlen párt vagy koalíció privi­légiuma, örök és kizárólagos bizománya. A fel­adat a nemzet által megválasztott demokratikus intézményekre, elsősorban a kormányra és az Országgyűlésre vár. Teljesítése üdvére lesz Európa békéjének, térségünk stabilitásának, a Duna-völgyi népek együttműködésének, és az egyetlen megnyugtató válasz a létkérdésre: Mi lesz a magyarral?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék