Magyar Nemzet, 1992. július (55. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
„ Kutatás a kincsek után Mongóliában kísért Dzsingisz kán szelleme ,Dzsingisz kán, meg tudsz nekünk bocsátani?” - összegzi az elmúlt hetven év kiváltotta érzelmeket egy mongol popegyüttes egyik legutóbbi dalának címe. Ez egyben azt is jelzi, hogy a kommunista rendszer 1990-es bukása óta a mongolok szabadon ünnepelhetik saját múltjukat. Az óriási szegénységgel s a hosszú elnyomás miatt identitászavarral küszködő ország példaképeket keres. Egészen Dzsingisz kánig nyúl vissza, aki olyan korszakot képvisel, amikor Mongólia hatalmas, erős volt, s az egész világ figyelmét magára vonta. Dzsingisz kán mára kiemelkedő hőssé vált. Neve a legkülönbözőbb helyeken bukkan fel. Játékfilmekben szerepel, Ulánbátor legnagyobb sugárútját s az egyik vodkafajtát nevezték el róla. Az Ocsirbat államfő által nemzeti hősnek, az ország büszkeségének titulált uralkodó születésének 830. évfordulója tiszteletére pedig májustól július közepéig tartó hatalmas ünnepségsorozatot szervezett a kormány. A mongolok eddig is minden nyáron rendeztek hadi játékokat, ahol a rettegett lovas hordák leszármazottai megmutathatták, hogy mennyire jártasak még ma is a lovaglásban, az íjászatban és a birkózásban. A különbség csupán az, hogy míg azelőtt mindezt a Mongol Népköztársaság megalakulásának tiszteletére tették, addig idén első ízben Dzsingisz kán emlékére mérték össze tudásukat. Szemináriumokat tartottak a személyiségéről és a hódításairól, s Ulánbátorban az előadások és közös imádságok mellett nemzetközi filmfesztivált rendeztek. Ám nem mindenki lelkesedik ennyire. Az egykor meghódított, majd későbbi hódító oroszok és kínaiak vegyes érzelmeket táplálnak az ünnepségekkel szemben. Sztálin például betiltott minden, a mongol kánra vonatkozó pozitív utalást. Azok, akik akár csak a nevét is megemlítették, börtönbüntetésre számíthattak. Később sem lehetett ünnepelni. A tiltást megváltoztatni akarókat a gonosz imperialista apologetikusainak bélyegezték. Kínában másképp viszonyultak Dzsingisz kánhoz. Az országhoz tartozó Belső-Mongóliában a hatóságok még mauzóleumot is állítottak a tiszteletére. A hivatalos pekingi értelmezés szerint ugyanis Dzsingisz kán kínai hódítónak számít, s a kormány ezért engedi meg az itteni mongoloknak, hogy családostul érkezve az ünnepségekre, különböző állatáldozatokat hozzanak hősük számára. A nagy hódító hadvezér szelleme újra visszatért Mongóliába, s nemcsak áldoznak neki, hanem a szinte kilátástalannak tűnő gazdasági helyzetben csodákat is várnak tőle. Japán expedíció radarokkal, detektorokkal keresi a nagy kán sírját. Munkájukat nehezíti, hogy nem áshatnak, hisz a mongolok a földet szentnek tartják. A közvélemény érdeklődéssel és várakozással figyeli a megindult kutatást. Ám nemcsak a nemzeti büszkeséggel átitatott mongolok, hanem a külföldi tudósok közül is többen lehetségesnek tartják, hogy a sírból előkerül az a rengeteg kincs, amit a hordák összeraboltak s a legenda szerint a kánnal együtt temettek el. Egy biztos, ez megoldhatná a mongol gazdaság nehézségeit, hisz egyelőre hús sem kapható abban az országban, ahol tízszer annyi teve, marha, ló, birka él, mint ember. Stier Gábor 8 Magyar Nemi Nemzetközi magazin SZOMBAT, 1992. július 25. Oliver Stone nagy összeesküvése JFK: Jól Felültetett Közönség (Tudósítónktól) WASHINGTON - Költi, hazudj, csak rajt' ne kapjanak: Oliver Stone - mint Shakespeare-től kezdve annyian - művészi tetszése szerint csinálhatott „történelmet”, hiszen csak azt kockáztatta, amit ügyész főhőse: a közönségi és kritikusi esküdtek nem neki adnak igazat. S még csak az sem volt baj a tagadhatatlanul hatásosan megcsinált JFK-val, hogy miközben megvádolja „fasiszta” nagy összeesküvéssel jószerivel az egész amerikai establishmentet, valójában a demokrácia szélsőséges ellenfeleinek tételét igazolná, ecsetelje bármilyen meggyőzően az ellenkezőjét Garrison Costner a filmvégi tárgyaláson. Nem vitás, az Orcer-díjas tudással elkészített JFK máris érzékelhető hatását egybe sem lehet vetni a hetvenes évek elején bemutatott, lényegében hasonló tételt hirdető Executive Action (Végrehajtó hatalmi akció) című filmecskével, bár a kevés mozi gyér közönsége akkor is „meg volt győzve”. Elsősorban azért, mert vajmi kevés ember „rágta át magát” a vásznon és többször összeesküvéssel tűzdelt könyvben „ízekre szedett” Warren-jelentésen. A fő gond a JFK- val, hogy a jelek szerint Oliver Stone is közéjük tartozik. E sorok írója az 1963-as dallasi merénylet óta önmagán és pár féligazságra épített „merényletcikkén” tapasztalta, mennyire nehéz szabadulni az egykor hézagos tájékozottsággal megismert „tényektől”. Kivált, ha pénzvágyó szerzők enyhén szólva tetszésük szerint citálnak a 26 kötetes Warren-jelentésből, felnagyítanak kiragadott - és amúgy már akkor megcáfolt - tanúvallomásokat. Új összeesküvési könyvet mind nehezebb eladni új, minél meghökkentőbb kombináció nélkül. Legutóbb, idén tavasszal egy orvos mártotta be kollégáit, akik végre felbőszültek, s egyértelművé tették: csakis hátulról hatolt be golyó Kennedy elnök fejébe-nyakába. A merénylet után Dallasban életmentéssel próbálkozó orvosok nem pontos emlékezetét a boncolási felvételekkel is felfrissítették, bár tehát - mint a JFK-ban is látható - egész teóriákat gyártani az elnökélesztgető kapkodás közben rosszul megfigyelt sebekből. TÖKÉLETES SZAKMAI TUDÁSSAL keveri Stone a merénylet egyetlen felvételét, a híres Zapruderfilmet a fekete-fehér (dokumentumhatást keltő) és színes, megrendezett bevágásokkal. Néző legyen a székében, aki eligazodik, s máris olyanná válik a rendező kezében, mint Stone szerint Oswald volt a merénylet szervezősében: balekká. Hogy 5,6 másodperc telt el a Kennedyt eltaláló két lövés között, azt e félperces Zapruder-filmből tudjuk, a JFK-ban látható többi találat a rendezői fantázia terméke. Miként az a tétel is, hogy 5,6 másodperc alatt Oswald képtelen volt leadni a Warren-jelentésben megállapított három lövést. Ámde honnan tudja Stone, hogy a harmadik és céljába nem jutó, meg sem lelt golyó a két gyilkos találat között s nem előtte vagy utána süvített el? Hiszen ezt nem látni a Zapruder-filmben! A valóságos dokumentum és a kreált csereberélgetése hatásos persze, ám ekként az is elkenhető, hogy Costner teátrális bemutatója a „csodagolyóról” merőben felesleges: a Kenndyt és Connaly kormányzót egyaránt megsebző lövedék igenis okozhatta a „csodát”, mert időközben az utóbbi - Zapruder lencséje elől éppen pillanatokig takarva - váratlanul elfordult, kezével, lábával, csuklójával együtt. Ezt a „csodagolyót" különben Connaly hordágya mellett lelték meg, már a kórházban. No, igen, az összeesküvők tették oda. Csak honnan tudták percekkel a merénylet után, hogy Connaly és nem Kennedy mellé kell csempészni, mert különben nem állja majd meg a helyét a JFK-ban kigúnyolt „csodagolyó” tétel. Amit, ugye, hónapokkal később, szó szerint kínjában talált ki a Warren-bizottság, hogy utána visszafelé haladva, egyenes vonalban eljusson Oswald könyvraktári ablakához. Igazi nagy összeesküvők lehettek azok, kik ezt előre megsejtették, mert mint látni a filmben,,húsz perccel a merénylet után” már rárivallnak egy nő tanúra: felejtse el, hogy háromnál több lövést hallott! Ehhez nemcsak holtbiztosan meg kellett sejteni, hogy előkerül a Zapruder-film (és így megszámlálhatók a lövések), hanem a merénylőkön kívül még további emberekre is szükség volt összeszedni a többi golyót, nehogy a Warren-bizottság kezébe jusson... S különben is: miért csak annak az amatőrfilmesnek tépték ki kamerájából felvételét, aki a füves dombon megbúvó gyilkosokat rögzítette, s a pár méterre álló Zaprudert senki sem bántotta? Tudták, hogy mit vett fel, s hogy - bár tőle alig jobbra lettek volna a többletmerénylők - eszébe sem jutott arra fordítani gépét? Netán Zapruder is összeesküvő volt, ámde akkor miért éppen az ő felvételével bizonygatják a nagy eltussolást? A WARREN-BIZOTTSÁG előtt meghallgatott 178 tanúból csak 132 vélt hallani lövést, mások többet , ki a könyvraktár, ki a füves domb felől, ki máshonnan, ámde a 178-ból mindössze négy állította, hogy szerinte nem egy, hanem több helyről jöttek a golyók. S mert a raktárban megtalálták a hüvelyeket, s a halálos lövedékekről bebizonyult, hogy Oswald puskájából adták le őket, ekkor állapították meg Warrenék, hogy csak egy merénylő volt (és ama nem is annyira csodagolyó adott aztán magyarázatot a sebekre). A fül- és szemtanúk, mint mindig, sok mindent állítanak. A füves dombon látott „füst inkább származott az ott lévő gőzcsövektől, mint a már régóta nem vagy ennyire semmiképpen sem füstölgő modern fegyverektől. A Warren-jelentés a nyers tanúvallomásokat is rögzíti, s mert az évek múltával az összeesküvés-kutatók figyelemére vágyó tanúk is mind többet fedeztek fel (és ezt ma már egyre nehezebb cáfolni, tisztázni), értelemszerűen szaporodnak a „gyanús” és „nem lehet véletlen” elemek. Hogy stílszerű legyek, nekem elsősorban is maga a főhős, mármint az eredeti Garrison ügyész gyanús, elhamarkodott és zsákutcába vezető nyomozásával éveket veszthettek azok, akik - mint a képviselőházi bizottság több tagja is - a maffiát vélték Oswald felfogadójának (hiszen a Kennedyek ellen a bűnvezéreknek, köztük a New Orleans-i főnök Marcellónak régi keletű vendettája volt). A JFK nem vesződik e részlettel, ám a Garrison által perbe fogott Clay Shaw-t az eküdtek háromnegyed óra alatt mentették fel, s amit Helms CNN-igazgató elismert, az nem az üzletember beltagságára vallott, hanem - mint gyakori külföldjárónak - időnkénti együttműködésére. Ha valamit, akkor Oswald esetleges hátterét érdemes nyomozni (Haig tábornok azt ígéri: bizonyítani fogja Castro kezét). Tizenkét szemtanú minősítette őt Tippit rendőr gyilkosának, tehát okkal hihették menekülő merénylőnek. S nemcsak Kennedy meggyilkolását tagadta, hanem - mint állítólag az elkapott bűnözők szokása - „mindent”, a legkönnyebben rábizonyítható apró tényeket is. Ruby pedig ismert maffiózó volt, bár nem árt elgondolkodni rajta: merő véletlenség, hogy még ott érte a rendőrségen Oswaldot, akit terv szerint félórával korábban kellett volna a börtönbe szállítani. Stone grandiózus összeesküvő emberek ezreinek egybehangolt együttműködését és főként sírig, de immár azon túl is tartó hallgatását igényli. S erre, paradox módon, ráadásul stílszerűtlenül, nyilván véletlenül, maga a rendező cáfol rá Donald Sutherland figurájával. Ha ugyanis már pár évvel a dallasi merénylet után akadt egy pentagoni anonymus, aki útba igazította Garrison Costnert, hogyan nem követte őt soha senki? Se élő, se holt, se nagy pénzért, se halálos ágyán lelkiismeret-furdalásból. Sem a Watergate-botrány ügyetlen összeesküvői, sem az egymásra mutogató lebukottai, sem éppenséggel az amerikai titkosszolgálatok utóbb feltárt ügyei nem tanúskodnak Oliver Stone tökéletes bűnténye mellett. JOHN KENNEDY sem volt az a tökéletes hős, pláne nem az establishment ellenfele, akinek Oliver Stone - a vietnami frontról - a dalasi merénylet után látta. Persze sok ellenfele is volt az igazi JKF-nak, ám ugyan miért fogott volna össze a hadiipari komplexum a nagy fegyverkezést elindító, a kubai válságot megnyerő elnök ellen, aki Hruscsóval egyezkedve akkor a vietnami háború előtti nagy amerikai stratégiai fölényt szilárdította volna meg (amit aztán Brezsnyevék éppen Amerika indokínai lekötöttségét kihasználva csökkentettek). Johnson Dallas után azt a 273-as titkos utasítást írta alá, amit a merénylet előtt már megfogalmaztak Kennedyék. Stone filmjében idéznek egy JFK-mondatot („ez a vietnamiak ügye”), s elfelejtik a rákövetkezőt: „De nem értek egyet azokkal, akik szerint vissza kellene vonulnunk...” Az igazi JFK netán szintén tartott a mocsártól (amint Johnson is), ám gyaníthatóan ő sem hagyta volna a Hruscsovot kiebrudaló Brezsnyevék indokínai győzelmét. S így a dolgok akkori logikája szerint ő is bevetette volna a Szakaszt, benne Oliver Stone katonává, aki ezt most nem bocsátaná meg JFK-nak. Avar János A környezetvédők nyomására meghúzták a lélekharangot a kétütemű motorok fölött; a nyugati országok régen kitiltották őket az útjaikról, s a valaha virágkorukat élő, jellegzetesen pöfögő kocsiknak valójában csak a kelet-európai hiány miatt kegyelmeztek meg. A hajdanvolt nagynevű szériák emlékét a Wartburgok és Trabantok őrzik mind a mai napig, ám hogy ezeknek a gyártása is megszűnt, lassú kimúlásukkal számolni lehet. A nagyvárosok fojtogató levegőjében valóban helyénvaló a szennyezés okát „kiiktatni”, sokak meglepetésére azonban nem más, mint a híres Ford gyár most olyan tervvel állt elő, hogy kifejleszti és szériatípussá teszi az új kétütemű autókat. A vezető lapok szakértői máris méltatják a gondolatot, s a berni Automobil Revue „fényes haladásról” ír, az Auto Bild pedig azt jósolja, van jövője a kétüteműeknek. A kölni Ford gyár a brit leányvállalatával együttműködve olyan környezetkímélő motoron dolgozik, amely megreformálja az eddig ismert rendszereket, s egymilliárd márkát szán e fejlesztésre. A prototípusok kipróbálása után 1996-ban szándékoznak megkezdeni a sorozatgyártást, s elsőként tízezer darabot dobnának piacra. A kölniek és az angol Dagenhamban dolgozó mérnökök az ezerkétszáz köbcentis Ford Fiestát alakítanák át, azaz látnák el háromhengerfejes kétütemű motorral, amely elektromos befecskendezéssel működnék. Érvelésük szerint így egy energiatakarékosabb, egyszerűbb és könnyebb berendezést hozhatnának létre, megőrizve a kétüteműek előnyét a bonyolultabb és nehézkesebb, egyben pedig drágább négyüteműekkel szemben. A számításaik szerint előre láthatóan legalább négyszáz márkát spórolhatnának az árkalkulációban, de ennél lényegesebb, hogy sportosabb és erőteljesebb kocsikat készíthetnének. Az érvek között fölsorolják, hogy az ötvenes években az autóknak a húsz százaléka még kétütemű volt, s a divat, majd pedig a környezetvédelmi szempontok mondatták ki rájuk a halált jelentő tilalmat. Nem voltak jók azok a a motorok? - kérdezik ma, emlékezetbe idézve a népeszrű e „leukoplaszt bombázónak” elkeresztelt Lloydot vagy a sportos DKW-t a gyermekek álmát". A vezető autógyárak mindazonáltal meglehetősen kétkednek a kétüteműek forradalmi visszatérésében, s a legkíméletesebb még a Toyota, amelynek jelszava semmi sem lehetetlen", így azt is elképzelhetőnek tartják, hogy sikeresek lehetnek az új kísérletek. A Mercedes-Benz „érdekes alternatívának” tekinti a próbálkozást, ám a maga részéről nem költené rá. A Volswagen szintén esélyt lát a sikerre, de ő nem fecsérelne erre időt. Az Audi, amely virágzó korszakot lezárva 1966-ban szüntette meg a kétüteműek gyártását, nyíltan bevallotta, nem élesztenék föl a múltat, s a kétüteműeknél tervezett direktbefecskendezést ők a dízeleknél kísérlik meg bevezetni. Siker vagy felsülés? - találgatják a Ford ötlete nyomán, s akik prófétáknak érzik magukat, tippelnek is, s a vélemények megoszlásában mindkét esélyt lehetségesnek tartják. ZS.E. Autófeltámadás A kétüteműek felélesztését tervezi a Ford gyár Ki képezze az új nemzedékeket? Rektorváltás a Humboldt élén BONN Nemrégiben adta közre a felsőoktatás állapotát elemző helyzetjelentését a Német Rektori Konferencia. E testület a németországi felsőoktatási intézmények vezetőinek érdekképviseleti szerve, amelynek szavára - és nemcsak oktatáspolitikai kérdésekben - odafigyelnek a politikai döntések meghozói is, hiszen az egyetemek és főiskolák mérhetetlen szellemi vagyont képviselnek. Nem is véletlen, hogy Rainer Ortleb szövetségi oktatási és kutatási miniszter ez esztendőben is megragadta a lehetőséget, hogy e konferencia fóruma, vagyis a legilletékesebb hallgatóság előtt ismertesse a szövetségi kormánynak a keletnémet egyetemek újjáélesztésével kapcsolatos koncepcióját. Nem boszorkányüldözés A német rektorok szerint új szerep vár az egyetemekre és főiskolákra a megváltozott Európában, különös tekintettel a német egyesülésre s a nem kevésbé korszakos keletközép-európai fejleményekre. Mindezek fényében alaposan át kell gondolni azt a koncepciót, amelyet az Európai Közösség 1992-ben megvalósuló belpiacának, minden eddiginél teljesebb integrációjának fényében dolgoztak ki az európai felsőoktatás számára. A ma Európája nem ugyanaz, mint akár az 1990-es év Európája, s erre a kihívásra az alma matereknek is reagálniuk kell. S ha valahol, akkor Németországban ez különösen érzékelhető, ahol nem minden súrlódás nélkül, de nagy lendülettel folyik a volt NDK felsőoktatásának átszervezése. Rainer Ortleb professzor, szövetségi oktatási és kutatási miniszter maga is a volt NDK-ból jött, jól ismeri hát azt a súlyos örökséget, azokat az égető problémákat, amelyekkel az új tartományok felsőoktatásának meg kell küzdenie. Nem múlik el nap, hogy ne hallanánk a bukott keletnémet rezsimet annak idején szolgai hűséggel kiszolgáló, hivatásukat pártfeladatként felfogó és akként is gyakorló pártleonc-professzorok utóvédharcairól, kiváltképp az egyik legnagyobb egyetemen, a kelet-berlini Humboldt-Universitäten, ahol ma is a PDS elkötelezettjei a hangadók. És nem boszorkányüldözésről van szó, amikor mindezt sokan felhánytorgatják, hanem arról, kinek a kezében összpontosul a jövő értelmiségének képzése. Ezért volt tarthatatlan és tűrhetetlen, hogy épp az elitegyetemi rangra vágyó Humboldton tovább mérgezzék a légkört a múlttal terhes egyének összefonódásai. Hosszas huzavona után sikerült a kompromittált rektort visszalépésre kényszeríteni és az egyetem új alkotmányában szereplő elnöki funkciókra most a többi között olyan személyiségek is pályáznak, mint Peter Glotz, a német szociáldemokrácia vezető ideológusa. A tisztséget végül nem ő nyerte el, hanem a nyugat-berlini Marlis Dürkop szociálpedagógia-professzor, aki az Alternatív Lista színeiben városi képviselő is. Ezzel az egyetem történetében első ízben került nő a legmagasabb tisztségbe. Tanszékalapítás A felsőoktatás ügye tartományi kompetencia, de összehangolóként és főleg a közpénzek elosztásának koordinátoraként nem kevés szerep jut a szövetségi oktatási és kutatási minisztériumnak is. Ennek kebelében és a tartományi oktatási minisztériumokkal együttműködve dolgozták ki az új tartományok felsőoktatási fejlesztési koncepcióját. Elsőrendű célja az azonnali segítségnyújtás, amely nélkülözhetetlen az új tartományokban folyó felsőoktatási és kutatási munka s a fiatal nemzedékek képzése szempontjából. A megújhodásra elengedhetetlenül szükség van, mindenekelőtt a korábban ideológiai-politikai bilincsekbe kényszerített szakokon. Ezek közé sorolandók a jogi és a közgazdasági tudományok, a tanárképzés és számos társadalom- és szellemtudományi ág, például az NDK-ban hihetetlenül gúzsba kötött és megnyomorított történetírás, filozófia és szociológia. E területeken gyors ütemben új intézményi kereteket teremtenek, új tanszékeket létesítenek, feddhetetlen múltú - ám nem feltétlenül nyugati - professzorokat neveznek ki. Több mint négyszáz professzori státust alapítottak újra, nem is szólva az új egyetemekről és főiskolákról, amelyeket a tartományok létesítenek. Megtérülő pfennig Az egyetemek és a főiskolák átszervezésének előmozdítása mellett az új tartományokban megvalósítandó felsőoktatási és tudománypolitika másik alappillére a tudományos kutatás sürgető megújhodása. A keletnémet egyetemek a pártállami időkben az ideológiai káderképzés kaszárnyáivá váltak. A tudományos kutatás akadémiai intézetekben folyt, s ez óhatatlanul rányomta bélyegét a tanszékek színvonalára. Vissza kell adni a felsőoktatási intézeteknek a kutatási bázist, hiszen magas szintű oktatás csupán színvonalas tudományos kutatás alapján folyhat. Aligha kell mondani, hogy mindez nem utolsósorban pénzkérdés. Az oktatási és kutatási tárca illetékesei azonban nagyon is tisztában vannak vele, hogy a területen kiadott minden egyes pfennig hosszú távon busásan megtérül. Józsa György Gábor