Magyar Nemzet, 1992. szeptember (55. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-26 / 228. szám

SZOMBAT, 1992. szeptember 26. S­zínházi e­sték A középszerűség konfliktusa Goethe Clavigója mai színpadon A RADNÓTI SZÍNHÁZ Clavigo-bemutatója ismé­telten arról győzhet meg, hogy színházi előadás céljára leginkább a jó drámák válnak be. Ha nyeglének tűnik ez a megállapítás, gondoljuk meg, hányszor próbálkoznak színházaink erőltetett adaptációkkal, eredetieskedő át­­dolgzásokkal, ilyen vagy olyan okból időszerűnek vagy divatosnak vélt rossz darabokkal, és akkor talán mégsem árt újra meg újra leszűrni ezt a tanulságot. A Clavigo meglepően jó darabnak bizonyul a Radnóti Színház új előadásában. Persze azért aki nagyon akarta, tudhatta ezt róla. Elő­ször is nem akárki a szerzője: Johann Wolfgang Goethe. Igaz, Goethéhez többnyire a poros klassziciz­mus és az ásító unalom képzete társul, inkább a közkézen forgó sablonok, mint művei alapos ismerete nyo­mán. Goethét mifelénk nemigen szokás játszani színpadon, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kiváló darabjai vannak. A . Clavigónak ezen kívül semmi­­ köze ahhoz a klasszikus esz- i mei és formai emelkedettség-­­ hez, amely híresebb drámáit­­ valóban jellemzi - anélkül, hogy okvetlenül unalomba fojta­ná őket. Ez a darab a Werther szomszédságából való, és hozzá ha­sonlóan mélyen személyes ihletésű és megtörtént, egykorú eseményen alapuló témát dolgoz fel. Beaumarchais, A sevillai borbély és a Figaro házassága írója 1774-ben Pá­rizsban közreadta memoárjainak negyedik kötetét, és itt beszéli el részletesen, hogy 1764-ben hogyan vonta fele­lősségre Madridban Clavigót, az akkoriban jól ismert spanyol írót, amikor az a kitűzött esküvő előtt cserben­hagyta jegyesét, Beaumarchais húgát. Arra kényszerítet­te, hogy írásban ismerje el vétkét, és ezzel az önmagát er­kölcsileg súlyosan elítélő nyilatkozattal Clavigo elvesz­tette hivatalát és az udvar kegyét. Goethe, aki azon frissiben elolvasta Beaumarchais em­lékiratát, Clavigo árulásában magára ismerhetett. Mint a Költészet és valóság című életregényében olvasható, nem egy olyan lányt hagyott ő is cserben, aki már úgyszólván jegyesének tekintette magát Zsenitudatában, a Sturm und Drangra jellemző titanizmusában fűtötte a nagyság akará­sa, és ezzel ηριη­ön össze, hogy egy polgári hitves oldalán magára vegye a családi élet sorvasztó kötelmein De ahogy a Wertherben is, élt állított­a magától személyes fájdalmát azzal, hogy az öngyilkosság helyett, amelyhez más állt modellt, ő maga regényt írt szerelmi bánatában, a Clavigó­­ban sem egyszerűen saját árulásait vallotta meg. VALLÓ PÉTER rendező értelmezése világosan feltár­ja, hogy itt valójában nem a lehetséges nagyság és a boldog polgári magánélet konfliktusáról van szó, nem arról, hogy Clavigo, mint Goethe, választhatna esetleg a diadalmas kar­rier, a dicsőség vagy a családi boldogság között. Ez a Clavi­go, mint tehetséges, árnyalt, bár artikulációs gondokkal küz­dő alakításában László Zsolt pontosan érezteti, eleve közép­szerű lény, aki csak szeretne sikeres, ünnepelt hős lenni, de ehhez hiányzik belőle mind a formátum, mind az erkölcsi gátlástalanság. A Radnóti Színház Clavigo-előadása a nagy­ság akarásának, a becsvágynak és a gyávaságnak, a közép­­szerűségnek a konfliktusáról szól. Mentes minden politikai aktualizálástól, Gavigo drámájában mégis sok olyan kortár­sunk ismerhet önmagára, akit megkísértett a politika, a pénz, a hírnév csábítása, de végül nemcsak csa­lódás érte, de még magánélete is tönkre­ment, és önmagát is elvesztette. A korhűségtől enyhén elemeit, de az aktualizálást mégsem erőlte­tő előadást igen jól szolgálja az árnyképek ihlette színpadi lát­vány, amely Szlávik István díszlettervező és Szakács Györgyi jelmeztervező össze­hangolt munkája. A jelenetek között két rokokó kontúrú ze­nész fekete-fehér árnyképe ve­tül a függöny közepét alkotó vá­szonra, a jelenetek maguk pedig díszletestül, jelmezestül mind feke­te-fehérbe, illetve köztes árnyalataik­ba vannak öltöztetve. Egyszerre idézi ez a látvány az árnyképek Goethe-korabeli di­vatját, s hat elvonatkoztatóan. Sőt a feketét végül a sötét, obskúrus ambíciók és a következményükként fellé­pő gyász jeleként is érthetjük, a fehéret ellenben a polgá­ri tisztesség tónusaként. NEMCSAK NAGY KÁLÓZY ESZTER visel fehér ruhát, mint szerelmében és kétszeres megcsalatottságában elemésztődő, eleve sápkórosnak látszó Marie Beaumarcha­is, hanem a megmentésére érkező, délceg fivére is porcelán­öltönyben feszít. Őt Széles László alakítja igen jól, mikor hengerlő fölényben van Clavigóval szemben, és kevésbé jól, mikor elbizonytalanodik a dolgában. Az első rész csúcs­pontja, ahogy lerohanja és sarokba szorítja Clavigót. Nem először és nem utoljára vélhetné itt a néző, hogy voltaképp komédiát lát Tragikomikus színezetű a második rész nagy­jelenete is, ahol Clavigót kijózanítja újraéledt szerelméből­­ .rassz,­­szelleme, az ördögi Carlos, akit Kulka János játszik­­ mesterien, az előadás kiemelkedően legjobb produkciója­ként A romantikus, shake Speare-i,schilleri tragikus végki­fejlet inkább már csak lerovandó penzum. A valóságban egyébként Clavigo nemhogy nem esett el párbajban, hanem végül is csak feltornászta magát a madridi Királyi Színház igazgatói székébe, és még A sevillai borbélyt is bemutatta. Györffy Miklós A párizsi Magyar Intézet januárban meg­nyíló kiállításának alcíme: Hommage a Cse­­répfalvy. A tavaly elhunyt Cserépfalvi Imre szívügye volt a fiatal tehetségek felkarolása, így a tárlaton szerepel néhány általa kiadott Pérely-mű is. Pérely Imre Pápán született, 1898 október 25-én, Hercz Béla órásmester fiaként, a ké­­sőbb­ felvett művésznévvel anyjára, Péreli Karolinára emlékezik. Amikor 1968-ban Pá­pán emlékkiállítás mutatta be műveit, a Fő tér közeli, egykori órásbolt kirakatüvegén még si­került kiböngésznem a belekarcolt Hercz Imre nevet. Nem sokáig inaskodott apjánál. Beiratko­zott a budapesti Iparművészeti Iskolára, de csakhamar félbehagyta azt is, és Rippl-Rónai, Iványi-Grünwald szabadiskolájában tanult. Korán vált foglalkoztatott művésszé. Lapok­nak, kiadóknak írt, rajzolt és 1922-ben Pé­­rely-különszámot jelentetett meg a Magyar Grafika. Ugyanekkor látott napvilágot a Ma­gyar fejek című albuma, melynek előszavá­ban Tóth Árpád írja: „...Pérely első albuma, amelyet rövidesen a többi is követ, minden megbecsülésünket kiérdemlő kultúrajándék... .. Az út, amelyen megindult, a választottak út­ja..." Kis Pantheon ez a könyv: Babits, József Attila, Kosztolányi, Nadányi Zoltán, Nagy Endre, Tersánszky, Rippl-Rónai, Móricz Zsigmond. A portrék alatt saját kezű soraik. Karinthy például ezt írta: „ Valaki azt mondta egyszer: magában van valami nőies. Azt felel­tem rá ijedtemben: lehet, hogy anyámtól örö­költem." .«1925-ben szülővárosa ösztöndíjával Ró­mába utazik, tanulmányútra. Éppen a Vatikánt rajzolgatja, amikor felfigyel rá Vannuteli bíbo­ros, majd a pápa meghívja a Vatikánba, ahol személyesen él modell a fiatal magyar rajzoló­nak. A XI. Pius pápa és udvara című díszkiad­ványt elismerő kritikák sokasága méltatja, a Közoktatásügyi Közlöny pedig idézi a M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rende­letét: „..Az album a jubileumi szentév mara­dandó értékű művészi emléke, beszerzését ajánlom az elemi, középfokú iskolák, tanári könyvtárak számára...” Pérely huszonhét éves korára egyértelmű­en befutott. De el is futott a gyors sikerek színhelyéről. A karrier elfogadhatatlan, ké­nyelmetlen életfor­ma az ő számára. (Én csak tudom, a lá­nya vagyok.) Ellenállhatatlanul vonzotta Párizs. Ott sem a fényt kereste. Később, Pesten, kó­szálásaink röpke évei alatt meg-megállt a sötét ferenc- és jó­zsefvárosi mellékut­cákban, s az omlado­zó, szegényszagú emeletes nyomorta­nyákból kiszűrendő huszonötös égők fé­nyében elmélázva mondta: Ugye, mi­lyen gyönyörű? A puszta esztétikum nem érdekelte, neki csak a szorongató, megrendítő látvány adhatott témát. De­hogy volt megkese­redett! A remény ve­zette az ecsetjét. George Duhamel írta a Rue című Pérely-album elé: „..Azok az emberek, akiket frappáns, drámai kompozícióiban Pé­rely megrajzol, nem az öröm és diadal népe, hanem a boldogtalan és küzdő emberiség, amely útját keresi a sötétségben..." Duhamel-előszó az ismeretlen-idegenből jött fiatal festő munkáihoz? A franciák ide­genkednek az idegenektől! Pérely 1931-ben ment ki Párizsba, nemsokára kiadták első al­bumát, majd évente a következőt: 1932: La Paix (A béke), 1933: Taciturne (Hallgatag), 1934: Faubourg (Külváros). Ötnyelvű felirat­tal pacifista bélyegsorozatot készít a Comité mondial des Femmes (Nők Világszövetsége) megbízásából, Romain Rolland kísérőszöve­­gével. Rolland, Barbusse, Ryner, Duhamel, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc - önmagában ez a névsor nemcsak a művészi tehetsé­gét, hanem az em­beri habitusát is minősíti. Párizs nagy hi­vatalos tárlatán egyedüli külföldi művészként szere­pel; ötvennégy ké­péről elismerően ír a Le Figaro, a Beaux Arts, a Le Temps, a La Popu­late, a Le Journal, a Párisi Hírlap. Beszédes a két utolsó kiadvány cí­me: La Guerre (A háború), Rue (Ut­ca). Szíve, együtt­érzése, ecsetje az árnyékos oldalé, az elesetteké, ma­­ggukra hagyottaké, nyomorultaké, per­ditáké. Soha nem festett színesen, csak a sötét­ség ihlette, s a tömérdek szenvedés - a maga személyes gyötrelmei is - besötétítették az életét. Tüdőbaja elhatalmasodott, sarkában a háború. 1939-ben hazatért, ama naív reményben, hogy idehaza meggyógyul, hazája keblére öle­li. A megtapasztalt valóság: Róma, Párizs, vi­lágsiker után alkalmi újságrajzmunkákból ten­gődik, egy Körönd közeli konyhaalbérletben húzódik meg Párizsból hozott élettársával. Vé­gül beszállítják a Szent János Kórházba, a be­jegyzés: „Nincs OTI-biztosítása! Sürgős!" Egy darabig ott maradhat. 1944-ben halt meg. Egy nappal a születésnapja után, Cserépfalvi kiadta József Attila összes ver­seit és műfordításait Pérely-illusztrációkkal, Fekete-fehér képek címmel válogatást jelente­tett meg a Párizsban kiadott albumok anyagá­ból. Megbízására Pérely elkészítette egy Vil­­lon-kötet illusztrációit is, a rajzok megvannak, de kiadásukra már - vagy még - nem került sor. Évtizedekig ritkán esett szó Pérelyről, meg-megjelentek rajzai, néha névtelenül, máskor más művész nevével - a szignált raj­zok. Szülővárosában két jubileumi tárlatot rendeztek, a hetven és a kilencven éves szüle­tési évfordulón. 1988-ban a nagyapa nevét vi­selő, művészetét továbbvivő gobelinművész unokával közös tárlatot láthattak a Pápa kör­nyéki érdeklődők. Pérely életműve egészében alig ismert. Meg-megjelenik róla egy és más, hol valóság­hű, hol téves adalékokkal, ilyenkor meglepő együttérzésről tanúskodó küldeményeket ka­pok, így - ha főleg csak reprodukáltan is - szép gyűjteményem van apám munkásságáról. Ki­telne belőle egy retrospektív kiállítás. Pérely száz halállal halt meg. Idehaza hall­gattak róla, Párisban a kilenc helyen elrejtett munkái elpusztultak, írtam Párizsban élő régi barátjának, ezt válaszolta: „..Milyen kár, hogy életében is, mint a képein, minden szürke-feke­te volt! Mimiig odament, ahol baj volt. Amit ki­állított a Petit Palaisban, mind megvették. De hová lettek, akik megvették! A háború szétzilált mindent. Felidézem Pérelyt, ülünk a Coupole­­ban, a Montparnasse-on, éjszaka van és mi megváltjuk a világot..." Feloszlik-e az éjszaka? Megváltható-e a vi­lág a művészet erejével? Vagy a decrescendo kérdőmondatot is elnyeli a mindinkább szürkü­­lő-sötétülő vakvilág? Kiérezné-e a megváltha­­tóság szépségét a földet elözönlő anyagi-szelle­mi nyomorúságból vagy kegyelem volt, hogy csak negyvenhat évet élt? Péreli Gabriella F­ekete-fehér képek Pérely Imrét csak a sötétség ihlette Portré Karinthy Frigyesről Kultúra Magar Nemzet 11 Platonovot mindenki kihasználja CSEHOV PLATONOVJA é­­vek óta a Katona József Színház sok sikeres előadása között is a legsikere­sebbnek számít. Az 1989-es budapes­ti bemutatót megelőzően a társulat Párizsban, az Odéon Színházban ott­honra lelt Európa­ Színházban előbe­­mutatót tartott a Platonovból, francia közönségnek, magyar nyelven, amennyire tudom, Ascher Tamás ki­fejezett kívánságára „fülbesúgó” tol­mácsgép nélkül. Hogy a magyar nyelvet nem ismerő közönség mégse legyen teljesen megfosztva a szöveg élvezetétől, azt a különös, bár nem egyedülálló megoldást választották, hogy a színpad fölé függesztett vá­szonra vetítették, a szó szoros értel­mében feliratozták a francia szöve­get. Ennek azután nem jutott túl nagy szerep, mivel az előadás lendülete el­söpörte a nézők esetleges olvasási kedvét. A párizsi színművészeti főis­kolások például el voltak ragadtatva Ascher Csehov­ látomásának szug­­gesztív erejétől. Ahogy a szünetek­ben magyarázták, ilyen típusú orosz klasszikus­ értelmezéssel még nem ta­lálkoztak, a reveláció erejével hatott rájuk, hogy Csehov humorát együtt kell a legmélyebb tragikummal ját­szatni. A ,­ nagy orosz lélek" pedig nem a hosszan elnyújtott sóhajokban, a távolbavesző, ábrándos pillantások­ban, de még csak nem is a végeérhe­tetlen csendekben keresendő - ahogy azt nekik tanítják, és ahogy a legtöbb Három nővér- és Cseresznyéskert­­előadásban láthatják­­, hanem az em­beri indulatok egyéniségekre lebon­tott, aprólékos felépítésében, így pe­dig egyszeriben kortársainkká válnak a Platonov hősei. Elvágyódásaik, ki­törni akarásuk nem a múlt kuriózu­ma, hanem a mi életünk tükre. Erre döbbent rá a Katona József Színház előadása, ezt az értelmezést sikerült akkor, ott, Párizsban a színház nyel­vén élménnyé emelni. .­,i­ u.,iuni git. —A mostani, évadnyitó előadás más, mint évvel ezelőtti. Per­sze az is lehet, hogy egyszerűen más tűnik hangsúlyosnak ma, mint akkor. Annak idején Cserhalmi György ját­szotta a falusi tanítói sors ellen hiába lázadó Platonovot. Alakítása ennek a lázadásnak cél nélküliségére épült. De lázadás volt, lobogó-sodró lendületű, amely valójában a jobb sorsra érde­mes ember vergődését mutatta meg. Olyan emberét, akit a környezete egyetlen tagja sem képes megérteni. A Platonovot körülvevő nők saját, el­rontott életük újjávarázslását követe­lik a férfitól, aki nem képes minden, feléje irányuló vágynak egyszerre megfelelni, és a hullámok összecsap­nak a feje felett Cserhalmi egyetlen mozdulattal, a tragikus hősök rendít­­hetetlenségével pusztul el, a megalku­vási hajlam minden jele nélkül áll a gyilkos golyó elé. BALKAY GÉZA vette át Cser­halmi kiválása után Platonov szere­pét. Nyilván alkati kérdés is, de az ő alakítása leginkább abból a mon­datából fejthető meg, hogy „... most már értem, miért vakította meg ma­gát Oidipusz". Balkay Platonov­­jának a magyarázata a komikus szereptévesztésben keresendő: ez a Platonov fényévekre van nemhogy egy Oidipus, de bármilyen tragikus hős jellem- és sorsalakulásától. Ez­zel a Platonovval a dolgok megtör­ténnek. Ő maga azonban csak áll, értetlenül sodródik az őt körülvevő indulatok és érzelmek árjában. Sze­gény­­ember mást sem akar,, mint hogy békén hagyják. Persze telve van keserűséggel saját, félrecsú­szott életpályája miatt, de ez legfel­jebb arra indítja, hogy maradék in­tellektusával a környezetével szembeni fölényét fitogtassa. Az ő tragédiája, hogy nem ura a lénye keltette indulatoknak. Minden nő benne látja boldogsága kulcsát, minden nő őt akarja megszerezni, kisajátítani. Balkay Platonovja nem is érti, mit akarnak tőle. Jellemte­­len, életeken, becsületen átgázoló gazemberré válik, mert nincs ereje nemet mondani. Ez a Platonov sze­retne középszerű maradni, kisded játékai-kalandjai nem olyan lépté­kűek, hogy akárcsak a legkisebb mértékben is lázadásnak minősül­hetnének. Környezete elpusztítja, eltapossa őt annak a folyamatnak a logikus betetőzéseként, amelyben mindenkinek önmagával, a Plato­­novba vetett hamis hitekkel kellene leszámolnia. DÉMONIKUS ERŐVEL fej­lődik ki e mostani előadásban a Pla­tonov elleni összeesküvés: a nők nem is egymás ellen küzdenek a férfi szerelméért, hanem egymást kiegészítve törik meg Platonov el­lenállását. Ebben a gyökeresen új értelmezésben természetesen a Pla­­tonovra vadászó nők szerepe is megváltozik. Básti Juli tábornokné­­ja, Udvaros Dorottya Szofjája, Ber­talan Ágnes, ártatlan falusi libája, és Szirtes Ági Szásája is sokkal erő­teljesebb, fenyegetőbb és fonto­sabb, mint amikor Cserhalmi ját­szotta Platonovot. Különösen Ber­talan Ágnes alakult át gyökeresen: az ártatlanságot kiéletlen vágyak el­fojtásának láttatja ma már, behódo­­lása Platonovnak egy sikeres zsaro­lás utolsó állomása. Ami nem változott a három évvel ezelőtti előadáshoz képest, az Máté Gábor alakítása, akkor is ő volt a leg­jobb, ma is. Nála ötvöződik a humor az emberi méltósággal. Ő tudja leg­inkább felmutatni azt a tragédiát, amit a csehovi hősök kiúttalanságá­nak szoktak nevezni: ő látja Platonov értékeit, de a rá leselkedő veszélye­ket, a teljesíthetetlen reményeket is. Ugyanakkor tehetetlen, mert őt vi­szont mindenki alábecsüli, beszorít­ják az éhenkórász, részeges körorvos szerepébe. Karsai György .. .·» '"V. Információ, kultúra és részvétel Utak a demokráciához Másodízben tartja hazánkban tu­dományos tanácskozását a Jacques Maritain Nemzetközi Intézet. Tevé­kenységük iránt egyre nagyobb az ér­deklődés, hiszen napjaink kulcskérdé­se a fejlődéshez és a demokráciához vezető utak Közép-Európában. Csü­törtök délben sajtótájékoztatón ismer­tették a konferencia célját Antonio Paván, a kutatóközpont igazgatója el­mondta, hogy amikor az információ, a kultúra és a részvétel témakört válasz­tották, akkor az állt a szándékukban, hogy a civil társadalom problémáit tűzzék napirendre, hiszen aktív és fele­lősségteljes civil társadalom nélkül nem jöhet létre igazi demokrácia. Szabó Iván ipari és kereskedelmi miniszter a magyar védnöki bizottság nevében szólt. Elmondta, hogy a tér­ség társadalma a rendszerváltozás után új kihívásoknak van kitéve. Fáj­dalmas kötelesség volt ezt a konfe­renciát Budapesten megrendezni, hi­szen igaz az, amit Csoóri Sándor mondott: a magyar értelmiség jó ré­sze megbukott a rendszerváltozás so­rán. Ez abban mutatkozik meg, hogy a társadalom széles rétegeinek rész­vétele nélkül zajlik az az átalakulás, amit negyven éve vártunk. A Lublini Katolikus Egyetem professzora elmondta, hogy Jugo­szlávia tragikus helyzetét éppen a szimpózium címével lehet jellemez­ni: nem volt információ, nem volt kultúra és nem volt részvétel. Ez a helyzet az előítéletek melegágya. A tudományos értekezés célja az, hogy ráirányítsa a figyelmet arra a lé­nyeges szerepre, amelyet a szabad tá­jékoztatás, a civilizált módon elköte­lezett kultúra és az állampolgárok aktív részvétele játszik a pluralista demokrácia építésében. (hankó)

Next