Magyar Nemzet, 1992. szeptember (55. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-26 / 228. szám
SZOMBAT, 1992. szeptember 26. Színházi esték A középszerűség konfliktusa Goethe Clavigója mai színpadon A RADNÓTI SZÍNHÁZ Clavigo-bemutatója ismételten arról győzhet meg, hogy színházi előadás céljára leginkább a jó drámák válnak be. Ha nyeglének tűnik ez a megállapítás, gondoljuk meg, hányszor próbálkoznak színházaink erőltetett adaptációkkal, eredetieskedő átdolgzásokkal, ilyen vagy olyan okból időszerűnek vagy divatosnak vélt rossz darabokkal, és akkor talán mégsem árt újra meg újra leszűrni ezt a tanulságot. A Clavigo meglepően jó darabnak bizonyul a Radnóti Színház új előadásában. Persze azért aki nagyon akarta, tudhatta ezt róla. Először is nem akárki a szerzője: Johann Wolfgang Goethe. Igaz, Goethéhez többnyire a poros klasszicizmus és az ásító unalom képzete társul, inkább a közkézen forgó sablonok, mint művei alapos ismerete nyomán. Goethét mifelénk nemigen szokás játszani színpadon, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kiváló darabjai vannak. A . Clavigónak ezen kívül semmi köze ahhoz a klasszikus esz- i mei és formai emelkedettség- hez, amely híresebb drámáit valóban jellemzi - anélkül, hogy okvetlenül unalomba fojtaná őket. Ez a darab a Werther szomszédságából való, és hozzá hasonlóan mélyen személyes ihletésű és megtörtént, egykorú eseményen alapuló témát dolgoz fel. Beaumarchais, A sevillai borbély és a Figaro házassága írója 1774-ben Párizsban közreadta memoárjainak negyedik kötetét, és itt beszéli el részletesen, hogy 1764-ben hogyan vonta felelősségre Madridban Clavigót, az akkoriban jól ismert spanyol írót, amikor az a kitűzött esküvő előtt cserbenhagyta jegyesét, Beaumarchais húgát. Arra kényszerítette, hogy írásban ismerje el vétkét, és ezzel az önmagát erkölcsileg súlyosan elítélő nyilatkozattal Clavigo elvesztette hivatalát és az udvar kegyét. Goethe, aki azon frissiben elolvasta Beaumarchais emlékiratát, Clavigo árulásában magára ismerhetett. Mint a Költészet és valóság című életregényében olvasható, nem egy olyan lányt hagyott ő is cserben, aki már úgyszólván jegyesének tekintette magát Zsenitudatában, a Sturm und Drangra jellemző titanizmusában fűtötte a nagyság akarása, és ezzel ηριηön össze, hogy egy polgári hitves oldalán magára vegye a családi élet sorvasztó kötelmein De ahogy a Wertherben is, élt állította magától személyes fájdalmát azzal, hogy az öngyilkosság helyett, amelyhez más állt modellt, ő maga regényt írt szerelmi bánatában, a Clavigóban sem egyszerűen saját árulásait vallotta meg. VALLÓ PÉTER rendező értelmezése világosan feltárja, hogy itt valójában nem a lehetséges nagyság és a boldog polgári magánélet konfliktusáról van szó, nem arról, hogy Clavigo, mint Goethe, választhatna esetleg a diadalmas karrier, a dicsőség vagy a családi boldogság között. Ez a Clavigo, mint tehetséges, árnyalt, bár artikulációs gondokkal küzdő alakításában László Zsolt pontosan érezteti, eleve középszerű lény, aki csak szeretne sikeres, ünnepelt hős lenni, de ehhez hiányzik belőle mind a formátum, mind az erkölcsi gátlástalanság. A Radnóti Színház Clavigo-előadása a nagyság akarásának, a becsvágynak és a gyávaságnak, a középszerűségnek a konfliktusáról szól. Mentes minden politikai aktualizálástól, Gavigo drámájában mégis sok olyan kortársunk ismerhet önmagára, akit megkísértett a politika, a pénz, a hírnév csábítása, de végül nemcsak csalódás érte, de még magánélete is tönkrement, és önmagát is elvesztette. A korhűségtől enyhén elemeit, de az aktualizálást mégsem erőltető előadást igen jól szolgálja az árnyképek ihlette színpadi látvány, amely Szlávik István díszlettervező és Szakács Györgyi jelmeztervező összehangolt munkája. A jelenetek között két rokokó kontúrú zenész fekete-fehér árnyképe vetül a függöny közepét alkotó vászonra, a jelenetek maguk pedig díszletestül, jelmezestül mind fekete-fehérbe, illetve köztes árnyalataikba vannak öltöztetve. Egyszerre idézi ez a látvány az árnyképek Goethe-korabeli divatját, s hat elvonatkoztatóan. Sőt a feketét végül a sötét, obskúrus ambíciók és a következményükként fellépő gyász jeleként is érthetjük, a fehéret ellenben a polgári tisztesség tónusaként. NEMCSAK NAGY KÁLÓZY ESZTER visel fehér ruhát, mint szerelmében és kétszeres megcsalatottságában elemésztődő, eleve sápkórosnak látszó Marie Beaumarchais, hanem a megmentésére érkező, délceg fivére is porcelánöltönyben feszít. Őt Széles László alakítja igen jól, mikor hengerlő fölényben van Clavigóval szemben, és kevésbé jól, mikor elbizonytalanodik a dolgában. Az első rész csúcspontja, ahogy lerohanja és sarokba szorítja Clavigót. Nem először és nem utoljára vélhetné itt a néző, hogy voltaképp komédiát lát Tragikomikus színezetű a második rész nagyjelenete is, ahol Clavigót kijózanítja újraéledt szerelméből .rassz,szelleme, az ördögi Carlos, akit Kulka János játszik mesterien, az előadás kiemelkedően legjobb produkciójaként A romantikus, shake Speare-i,schilleri tragikus végkifejlet inkább már csak lerovandó penzum. A valóságban egyébként Clavigo nemhogy nem esett el párbajban, hanem végül is csak feltornászta magát a madridi Királyi Színház igazgatói székébe, és még A sevillai borbélyt is bemutatta. Györffy Miklós A párizsi Magyar Intézet januárban megnyíló kiállításának alcíme: Hommage a Cserépfalvy. A tavaly elhunyt Cserépfalvi Imre szívügye volt a fiatal tehetségek felkarolása, így a tárlaton szerepel néhány általa kiadott Pérely-mű is. Pérely Imre Pápán született, 1898 október 25-én, Hercz Béla órásmester fiaként, a később felvett művésznévvel anyjára, Péreli Karolinára emlékezik. Amikor 1968-ban Pápán emlékkiállítás mutatta be műveit, a Fő tér közeli, egykori órásbolt kirakatüvegén még sikerült kiböngésznem a belekarcolt Hercz Imre nevet. Nem sokáig inaskodott apjánál. Beiratkozott a budapesti Iparművészeti Iskolára, de csakhamar félbehagyta azt is, és Rippl-Rónai, Iványi-Grünwald szabadiskolájában tanult. Korán vált foglalkoztatott művésszé. Lapoknak, kiadóknak írt, rajzolt és 1922-ben Pérely-különszámot jelentetett meg a Magyar Grafika. Ugyanekkor látott napvilágot a Magyar fejek című albuma, melynek előszavában Tóth Árpád írja: „...Pérely első albuma, amelyet rövidesen a többi is követ, minden megbecsülésünket kiérdemlő kultúrajándék... .. Az út, amelyen megindult, a választottak útja..." Kis Pantheon ez a könyv: Babits, József Attila, Kosztolányi, Nadányi Zoltán, Nagy Endre, Tersánszky, Rippl-Rónai, Móricz Zsigmond. A portrék alatt saját kezű soraik. Karinthy például ezt írta: „ Valaki azt mondta egyszer: magában van valami nőies. Azt feleltem rá ijedtemben: lehet, hogy anyámtól örököltem." .«1925-ben szülővárosa ösztöndíjával Rómába utazik, tanulmányútra. Éppen a Vatikánt rajzolgatja, amikor felfigyel rá Vannuteli bíboros, majd a pápa meghívja a Vatikánba, ahol személyesen él modell a fiatal magyar rajzolónak. A XI. Pius pápa és udvara című díszkiadványt elismerő kritikák sokasága méltatja, a Közoktatásügyi Közlöny pedig idézi a M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendeletét: „..Az album a jubileumi szentév maradandó értékű művészi emléke, beszerzését ajánlom az elemi, középfokú iskolák, tanári könyvtárak számára...” Pérely huszonhét éves korára egyértelműen befutott. De el is futott a gyors sikerek színhelyéről. A karrier elfogadhatatlan, kényelmetlen életforma az ő számára. (Én csak tudom, a lánya vagyok.) Ellenállhatatlanul vonzotta Párizs. Ott sem a fényt kereste. Később, Pesten, kószálásaink röpke évei alatt meg-megállt a sötét ferenc- és józsefvárosi mellékutcákban, s az omladozó, szegényszagú emeletes nyomortanyákból kiszűrendő huszonötös égők fényében elmélázva mondta: Ugye, milyen gyönyörű? A puszta esztétikum nem érdekelte, neki csak a szorongató, megrendítő látvány adhatott témát. Dehogy volt megkeseredett! A remény vezette az ecsetjét. George Duhamel írta a Rue című Pérely-album elé: „..Azok az emberek, akiket frappáns, drámai kompozícióiban Pérely megrajzol, nem az öröm és diadal népe, hanem a boldogtalan és küzdő emberiség, amely útját keresi a sötétségben..." Duhamel-előszó az ismeretlen-idegenből jött fiatal festő munkáihoz? A franciák idegenkednek az idegenektől! Pérely 1931-ben ment ki Párizsba, nemsokára kiadták első albumát, majd évente a következőt: 1932: La Paix (A béke), 1933: Taciturne (Hallgatag), 1934: Faubourg (Külváros). Ötnyelvű felirattal pacifista bélyegsorozatot készít a Comité mondial des Femmes (Nők Világszövetsége) megbízásából, Romain Rolland kísérőszövegével. Rolland, Barbusse, Ryner, Duhamel, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc - önmagában ez a névsor nemcsak a művészi tehetségét, hanem az emberi habitusát is minősíti. Párizs nagy hivatalos tárlatán egyedüli külföldi művészként szerepel; ötvennégy képéről elismerően ír a Le Figaro, a Beaux Arts, a Le Temps, a La Populate, a Le Journal, a Párisi Hírlap. Beszédes a két utolsó kiadvány címe: La Guerre (A háború), Rue (Utca). Szíve, együttérzése, ecsetje az árnyékos oldalé, az elesetteké, maggukra hagyottaké, nyomorultaké, perditáké. Soha nem festett színesen, csak a sötétség ihlette, s a tömérdek szenvedés - a maga személyes gyötrelmei is - besötétítették az életét. Tüdőbaja elhatalmasodott, sarkában a háború. 1939-ben hazatért, ama naív reményben, hogy idehaza meggyógyul, hazája keblére öleli. A megtapasztalt valóság: Róma, Párizs, világsiker után alkalmi újságrajzmunkákból tengődik, egy Körönd közeli konyhaalbérletben húzódik meg Párizsból hozott élettársával. Végül beszállítják a Szent János Kórházba, a bejegyzés: „Nincs OTI-biztosítása! Sürgős!" Egy darabig ott maradhat. 1944-ben halt meg. Egy nappal a születésnapja után, Cserépfalvi kiadta József Attila összes verseit és műfordításait Pérely-illusztrációkkal, Fekete-fehér képek címmel válogatást jelentetett meg a Párizsban kiadott albumok anyagából. Megbízására Pérely elkészítette egy Villon-kötet illusztrációit is, a rajzok megvannak, de kiadásukra már - vagy még - nem került sor. Évtizedekig ritkán esett szó Pérelyről, meg-megjelentek rajzai, néha névtelenül, máskor más művész nevével - a szignált rajzok. Szülővárosában két jubileumi tárlatot rendeztek, a hetven és a kilencven éves születési évfordulón. 1988-ban a nagyapa nevét viselő, művészetét továbbvivő gobelinművész unokával közös tárlatot láthattak a Pápa környéki érdeklődők. Pérely életműve egészében alig ismert. Meg-megjelenik róla egy és más, hol valósághű, hol téves adalékokkal, ilyenkor meglepő együttérzésről tanúskodó küldeményeket kapok, így - ha főleg csak reprodukáltan is - szép gyűjteményem van apám munkásságáról. Kitelne belőle egy retrospektív kiállítás. Pérely száz halállal halt meg. Idehaza hallgattak róla, Párisban a kilenc helyen elrejtett munkái elpusztultak, írtam Párizsban élő régi barátjának, ezt válaszolta: „..Milyen kár, hogy életében is, mint a képein, minden szürke-fekete volt! Mimiig odament, ahol baj volt. Amit kiállított a Petit Palaisban, mind megvették. De hová lettek, akik megvették! A háború szétzilált mindent. Felidézem Pérelyt, ülünk a Coupoleban, a Montparnasse-on, éjszaka van és mi megváltjuk a világot..." Feloszlik-e az éjszaka? Megváltható-e a világ a művészet erejével? Vagy a decrescendo kérdőmondatot is elnyeli a mindinkább szürkülő-sötétülő vakvilág? Kiérezné-e a megválthatóság szépségét a földet elözönlő anyagi-szellemi nyomorúságból vagy kegyelem volt, hogy csak negyvenhat évet élt? Péreli Gabriella Fekete-fehér képek Pérely Imrét csak a sötétség ihlette Portré Karinthy Frigyesről Kultúra Magar Nemzet 11 Platonovot mindenki kihasználja CSEHOV PLATONOVJA évek óta a Katona József Színház sok sikeres előadása között is a legsikeresebbnek számít. Az 1989-es budapesti bemutatót megelőzően a társulat Párizsban, az Odéon Színházban otthonra lelt Európa Színházban előbemutatót tartott a Platonovból, francia közönségnek, magyar nyelven, amennyire tudom, Ascher Tamás kifejezett kívánságára „fülbesúgó” tolmácsgép nélkül. Hogy a magyar nyelvet nem ismerő közönség mégse legyen teljesen megfosztva a szöveg élvezetétől, azt a különös, bár nem egyedülálló megoldást választották, hogy a színpad fölé függesztett vászonra vetítették, a szó szoros értelmében feliratozták a francia szöveget. Ennek azután nem jutott túl nagy szerep, mivel az előadás lendülete elsöpörte a nézők esetleges olvasási kedvét. A párizsi színművészeti főiskolások például el voltak ragadtatva Ascher Csehov látomásának szuggesztív erejétől. Ahogy a szünetekben magyarázták, ilyen típusú orosz klasszikus értelmezéssel még nem találkoztak, a reveláció erejével hatott rájuk, hogy Csehov humorát együtt kell a legmélyebb tragikummal játszatni. A , nagy orosz lélek" pedig nem a hosszan elnyújtott sóhajokban, a távolbavesző, ábrándos pillantásokban, de még csak nem is a végeérhetetlen csendekben keresendő - ahogy azt nekik tanítják, és ahogy a legtöbb Három nővér- és Cseresznyéskertelőadásban láthatják, hanem az emberi indulatok egyéniségekre lebontott, aprólékos felépítésében, így pedig egyszeriben kortársainkká válnak a Platonov hősei. Elvágyódásaik, kitörni akarásuk nem a múlt kuriózuma, hanem a mi életünk tükre. Erre döbbent rá a Katona József Színház előadása, ezt az értelmezést sikerült akkor, ott, Párizsban a színház nyelvén élménnyé emelni. .,i u.,iuni git. —A mostani, évadnyitó előadás más, mint évvel ezelőtti. Persze az is lehet, hogy egyszerűen más tűnik hangsúlyosnak ma, mint akkor. Annak idején Cserhalmi György játszotta a falusi tanítói sors ellen hiába lázadó Platonovot. Alakítása ennek a lázadásnak cél nélküliségére épült. De lázadás volt, lobogó-sodró lendületű, amely valójában a jobb sorsra érdemes ember vergődését mutatta meg. Olyan emberét, akit a környezete egyetlen tagja sem képes megérteni. A Platonovot körülvevő nők saját, elrontott életük újjávarázslását követelik a férfitól, aki nem képes minden, feléje irányuló vágynak egyszerre megfelelni, és a hullámok összecsapnak a feje felett Cserhalmi egyetlen mozdulattal, a tragikus hősök rendíthetetlenségével pusztul el, a megalkuvási hajlam minden jele nélkül áll a gyilkos golyó elé. BALKAY GÉZA vette át Cserhalmi kiválása után Platonov szerepét. Nyilván alkati kérdés is, de az ő alakítása leginkább abból a mondatából fejthető meg, hogy „... most már értem, miért vakította meg magát Oidipusz". Balkay Platonovjának a magyarázata a komikus szereptévesztésben keresendő: ez a Platonov fényévekre van nemhogy egy Oidipus, de bármilyen tragikus hős jellem- és sorsalakulásától. Ezzel a Platonovval a dolgok megtörténnek. Ő maga azonban csak áll, értetlenül sodródik az őt körülvevő indulatok és érzelmek árjában. Szegényember mást sem akar,, mint hogy békén hagyják. Persze telve van keserűséggel saját, félrecsúszott életpályája miatt, de ez legfeljebb arra indítja, hogy maradék intellektusával a környezetével szembeni fölényét fitogtassa. Az ő tragédiája, hogy nem ura a lénye keltette indulatoknak. Minden nő benne látja boldogsága kulcsát, minden nő őt akarja megszerezni, kisajátítani. Balkay Platonovja nem is érti, mit akarnak tőle. Jellemtelen, életeken, becsületen átgázoló gazemberré válik, mert nincs ereje nemet mondani. Ez a Platonov szeretne középszerű maradni, kisded játékai-kalandjai nem olyan léptékűek, hogy akárcsak a legkisebb mértékben is lázadásnak minősülhetnének. Környezete elpusztítja, eltapossa őt annak a folyamatnak a logikus betetőzéseként, amelyben mindenkinek önmagával, a Platonovba vetett hamis hitekkel kellene leszámolnia. DÉMONIKUS ERŐVEL fejlődik ki e mostani előadásban a Platonov elleni összeesküvés: a nők nem is egymás ellen küzdenek a férfi szerelméért, hanem egymást kiegészítve törik meg Platonov ellenállását. Ebben a gyökeresen új értelmezésben természetesen a Platonovra vadászó nők szerepe is megváltozik. Básti Juli tábornoknéja, Udvaros Dorottya Szofjája, Bertalan Ágnes, ártatlan falusi libája, és Szirtes Ági Szásája is sokkal erőteljesebb, fenyegetőbb és fontosabb, mint amikor Cserhalmi játszotta Platonovot. Különösen Bertalan Ágnes alakult át gyökeresen: az ártatlanságot kiéletlen vágyak elfojtásának láttatja ma már, behódolása Platonovnak egy sikeres zsarolás utolsó állomása. Ami nem változott a három évvel ezelőtti előadáshoz képest, az Máté Gábor alakítása, akkor is ő volt a legjobb, ma is. Nála ötvöződik a humor az emberi méltósággal. Ő tudja leginkább felmutatni azt a tragédiát, amit a csehovi hősök kiúttalanságának szoktak nevezni: ő látja Platonov értékeit, de a rá leselkedő veszélyeket, a teljesíthetetlen reményeket is. Ugyanakkor tehetetlen, mert őt viszont mindenki alábecsüli, beszorítják az éhenkórász, részeges körorvos szerepébe. Karsai György .. .·» '"V. Információ, kultúra és részvétel Utak a demokráciához Másodízben tartja hazánkban tudományos tanácskozását a Jacques Maritain Nemzetközi Intézet. Tevékenységük iránt egyre nagyobb az érdeklődés, hiszen napjaink kulcskérdése a fejlődéshez és a demokráciához vezető utak Közép-Európában. Csütörtök délben sajtótájékoztatón ismertették a konferencia célját Antonio Paván, a kutatóközpont igazgatója elmondta, hogy amikor az információ, a kultúra és a részvétel témakört választották, akkor az állt a szándékukban, hogy a civil társadalom problémáit tűzzék napirendre, hiszen aktív és felelősségteljes civil társadalom nélkül nem jöhet létre igazi demokrácia. Szabó Iván ipari és kereskedelmi miniszter a magyar védnöki bizottság nevében szólt. Elmondta, hogy a térség társadalma a rendszerváltozás után új kihívásoknak van kitéve. Fájdalmas kötelesség volt ezt a konferenciát Budapesten megrendezni, hiszen igaz az, amit Csoóri Sándor mondott: a magyar értelmiség jó része megbukott a rendszerváltozás során. Ez abban mutatkozik meg, hogy a társadalom széles rétegeinek részvétele nélkül zajlik az az átalakulás, amit negyven éve vártunk. A Lublini Katolikus Egyetem professzora elmondta, hogy Jugoszlávia tragikus helyzetét éppen a szimpózium címével lehet jellemezni: nem volt információ, nem volt kultúra és nem volt részvétel. Ez a helyzet az előítéletek melegágya. A tudományos értekezés célja az, hogy ráirányítsa a figyelmet arra a lényeges szerepre, amelyet a szabad tájékoztatás, a civilizált módon elkötelezett kultúra és az állampolgárok aktív részvétele játszik a pluralista demokrácia építésében. (hankó)