Magyar Nemzet, 1993. október (56. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30 / 253. szám
14 Magyar Nemzet (Utolsó útjára indult egy éve a különleges vonat kollégánkkal, aki súlyos betegen is megpróbálta elmondani, mit érez és gondol rólunk, a világról. A kísérlettorzóból lapok maradtak meg mindössze.) Világosodik lassacskán az elmém... József Attila e sorai zakatoltak kísértetiesen a fejemben, midőn eszmélni kezdtem ama állapotból, amelybe második énem - nevezzük Gáspárnak, mint egy régi novellámban - juttatott végső kétségbeesésemben. Nem haragszom rá, így utólag sem, elvégre segíteni akart rajtam, a soha többé meg nem gyógyuló betegen, s ennek legegyszerűbb módját választotta. Igaz, még egyszer nem venne rá - vagy erőt rajtam, egyre megy -, de ezen ma már felesleges morfondírozni. A zakatolás azonban félelemmel töltött el, mert tényleg úgy éreztem, hogy a kórtermet, amelyben feküdtem, lassan rátolják a sínekre, s egy vonathoz csatolják. Hallottam vagy olvastam én már ilyesmiről. Esetleg filmen láttam? Füttyszót véltem hallani. Semmi kétség, elindultunk. A kórterem úgy haladt, oly simán, mint egy jól rugózott pullmankocsi. Időnként megállt, nyilván valamilyen állomáson, azután újabb, most távolibbnak tűnő füttyjel, s füllel alig hallható, inkább csak idegekkel észlelhető zakatolás. - Hála istennek, magához tért — szólalt meg valaki, de nem tudtam, hogy engem vigasztal-e, vagy a körülöttem állóknak mondja, mert ismerős arcok bontakoztak ki előttem a homályból. Próbáltam magamban visszaidézni az eseményeket. Semmi kétség, ki akartak csempészni az országból, mégpedig vonaton, majd a Duna alatt, először Ausztriába, és onnan tovább, ismeretlen cél felé. Ezek meg itt nem ápolók, hanem embercsempészek. Talán államvédelmisek, és titkos megbízatást teljesítenek? Kusza gondolatok jártak a fejemben. Emlékeztem, hogy Jóska, a barátom, több alkalommal külföldre akart vitetni. Talán kint meggyógyítanának, valamilyen szanatóriumban. Mindig kitértem nagylelkű ajánlata elől. Sohasem tudnám meghálálni neki. Azonkívül nem hittem a gyógyulásomban. Hiszen nyíltan megmondták. Jóska is igazat adott nekem abban, hogy a magyar orvosok kitűnőek. Csakhogy nálunk nincsenek olyan korszerű műszerek, mint Nyugaton, mondta ő, s ezt nekem kellett belátnom. Tény az, hogy nem mentem... " Semmi kétség, lázálom az egész, netalán valami érthetetlen, titkos ügybe keveredtem, ezért akartak átcsempészni a határon. Ezért tiltakoztam és ordítoztam. Szerencsére még idejében. Lemondtak tervükről és visszakoztak. Jó, hogy volt erőm ellenállni. Átkozódtak, mert keresztülhúztam a számításukat. Elestek a fejpénzemtől. Netalán még önérzetüket is bánthatta a kudarc. Azt teljesen kizártnak tartottam, hogy Gáspárnak valami köze lenne ehhez az éjszakai vonatozáshoz. Hiszen tudnom kellett volna. Nélkülem semmit sem cselekedhetett. A beleegyezésemmel történt mindaz, ami bekövetkezett. Legfeljebb gyönge voltam, s ő kerekedett bennem fölém. Tudom, ez most furcsán hangzik, de azt már fiatal koromban éreztem, sőt megírtam, hogy mindaz, ami az emberre vár ebben a korban, átszeli bensőnket, hasadást idéz elő a lélekben, és megosztja legbensőbb énünket. Mert a lelkek laboratóriumában törvényszerűen ugyanaz a folyamat megy végbe, mint a nagy anyaghasító telepeken: végzetes erők legapróbb részeire bontják a tudatot, és iparkodni ellentétes indulatokat kiváltani a lélek eredendő összhangjában. A műszaki kor vetülete itt van a mi lényünk szerkezetében is, anélkül persze, hogy egyelőre felismernék és rendezni tudnak felszabadult, ki nem formált ösztöneinket. Igen, ez a tudat alatti sejtelem mindig különös megértést és rokonszenvet kelt bennem, valahányszor modern zenét hallok és modern festményt látok, amelyen például szabálytalan idomokból tevődik össze az emberi test, vagy a szem vagy a kéz nem a megszokott helyén található. Különösen rokonnak érzem azután az olyan képeket, amelyeken a lovaknak hat lába van, az emberi alakoknak két orra vagy két feje. Ez az, ami korunkban a valóság égi mása! Felbomlott az emberben az összhang, eltorzult a régi forma, megváltoztak a szabályok, új helyüket keresik a hasznos végtagok. Ki állíthatná magáról, hogy akárcsak a nap bizonyos óráiban meg tudja őrizni igazi arcát, igazi önmagát? Elismerem, hogy egy bizonyos kortól kezdve az ember maga felelős arcáért. De felelős-e végső fokon azért, ha felismeri, hogy nem egy, hanem két arca van, mint nekem, vagy száz arca, mint Goethének? Így fejlődött ki bennem Gáspár tehát, mióta az eszemet tudom. Nem, ez nem puszta képzelgés, ő mindig jelenvaló. Néha háttérbe szorítom ugyan, máskor meg ő engem, végtelen harcot folytatunk egymással, bizonyára mindaddig, amíg élünk. Meggyőződéssel vallom azonban, hogy sohasem akarunk ártani egymásnak. Pláne nem úgy, hogy törvénytelen helyzetbe sodorjuk magunkat. Feküdtem már én is idegkórházban, méghozzá több helyen, fölösleges mindet felsorolni. De az más volt, mint itt a Korányiban. Nem idegbetegként - bár egyes helyeket nyugodtan nevezhetnék diliháznak —, hanem mint akinek betegsége (jobb oldali hemiparesis), a gyógyulása vagy állapotának rosszabbodása nagymértékben függ idegállapotától. Zárójelentéseimben mindig olyasmi állt, hogy „fokozatosan mobilizáltuk”, azután „mozgása javult”, „egészében neurológiai állapota nem romlott , de „otthonában további rendszeres gyógyszerszedést igényel”, és így tovább, minek ismételjem. Mindebben volt valami biztató, amit szívesen hall és olvas a beteg, s ha ráadásul el is hiszi, az már fél gyógyulást jelent. Máig meggyőződésem, hogy — köztudomású ugyan, csak nem alkalmazzák kellően - a pszichológia és a környezet a legjobb gyógyszerrel fölér. Mindez a Korányira szintén vonatkozik, csakhogy ide, ebbe a kórterembe egészen más állapotok között kerültem. Hogyan? Utaltam már Gáspárra, akire mindig számíthattam. („Magamban bíztam eleitől fogva...”) Korábban is, betegségem kezdetén, amikor valami vizsgálatra vittek, és egyéb tortúra várt rám, lumbálás például vagy agyfestés, esetleg (gyakoribban) infúziós kúra, mindig ő ment és szenvedett énhelyettem, és ezt már annyira megszoktuk, hogy szinte sportot űztünk belőle. Ez persze túlzás, ám előfordult, még betegségem kezdetén, hogy elsőként jelentkeztem egy kellemetlen vizsgálatra. Tulajdonképpen egyik sorstársamnak akartam így segíteni. Rettentően félt a fájdalomtól, meg ami ezzel együtt járt. Elveszem a félelmét, határoztam, Gáspár majd megnyugtatja, hogy semmiség az egész. Nálam egy pillanat műve, hogy kikapcsoljam magam. Gáspár pedig majdhogynem jókedvűen vállalta, amit viselnie kellett. Lehet azonban, hogy mindez kegyes csalás volt. Legyünk mielőbb túl rajta, mint a foghúzáson, így is lehet elhatározásomat magyarázni. Kétségtelen azonban, hogy betegtársamat sikerült megnyugtatni. Olyannyira, hogy a következő alkalommal már ő jelentkezett énelőttem. Netán hasonló meggondolásból? Ott akarom folytatni tehát, hogy utoljára az egyik nagy kórház idegosztályán feküdtem kivizsgálás és kezelés végett, több mint két hétig. Az okot így állapította meg a tömör zárójelentés: „Jelen felvételi panaszai: az utóbbi hetekben fokozatos állapotromlást észlelt, legfőképp a fokozódó jobb oldali merevség a panasza, ugyanis zsibbadtságot is érez, amely estére a legkifejezettebb. Panaszait stresshelyzetek fokozzák.” Egész röviden, bennfekvésem alatt szokás szerint cavintonos és Rheomacrodex infúziós kezelésben részesültem a már ugyancsak korábban kikísérletezett gyógyszerezésen kívül, amit én felsorolni, azt hiszem, fölösleges. Azt sem kell talán külön említenem, hogy jól működött a munkamegosztás: Gáspár kapta az infúziókat, én meg a tablettákat nyelhestem minden étkezés után. És miközben karomban volt a ragtapasszal megerősített infúziós tű, s a plafont néztem, vagy a folyadék bugyborékolását figyeltem a palackban, Gáspárnak már-már dalolni támadt kedve (...eloszlik, mint a buborék, s marad mi volt, a puszta jég...). Azt külön szerencsémnek mondhatom, hogy egyedül feküdtünk a kétágyas kórteremben. E ritka esetet a véletlennek köszönhetem, nyilván nem akadt hasonló járóbeteg, s figyelmes főorvosom nem akart a négyes, hatos, sőt tízes létszámú kórterembe tenni, ahol szinte elviselhetetlen a tartózkodás, hacsak nem hasonló a betegek állapota. Mert próbáltak már segíteni rajtam az egyetemi klinikán, sőt a Dél-pesti Kórház neurológiai osztályán is, ahol négyen, illetve hatan osztoztunk az ágyakon, s jól megfértünk egymással. (Már-már Gáspárok voltunk valamennyien.) Egyes szobatársaim később még írtak is nekem, karácsonyt vagy új esztendőt köszöntve. Gyakran kötődnek életig tartó, igazi barátságok ebben a zárt, külön világban, akárcsak jobb esetben a katonaságnál, rosszabb értelemben pedig a börtönökben. különösen, ha huzamosabb időre kapcsolódnak össze emberi sorsok. E szép, korszerű épületszárny első emeletének kétágyas kórtermében egyedül voltam tehát Gáspárral, ami azt jelenti - egyebek között -, hogy sohasem unatkoztam. Délelőtt közös, esetleg egyéni torna, vizsgálatok, kezelés (infúzió), délután pihenés, látogatás, majd vacsora után rádiózás vagy olvasás tetszés szerinti villanyoltásig. Tévét is nézhettem volna a közös teremben, de erre akkoriban csak a Stúdiót (kulturális hetilap), a Derrick-sorozatot (éppen műsoron volt) és a sportot érdemesítettem. Az utóbbit egyre kevésbé, mert a nemes versengést oly mértékben zabálta fel az üzlet, miként a tenyészversenyzők nyeldesték az ajzószereket. (Már Bertolt Brecht megírta: „Az élsport ott kezdődik, ahol a testedzés egészséges jellege megszűnik." Emlékezetből idéztem.) Kedvenc hobbimat, a labdarúgást pedig akkor hagytam abba, amikor T. Bandi bátyám a hasonló nevű szaklap szerkesztését, ő még rendszeres írásra is serkentett, amit egy ideig örömmel csináltam, mint Gáspár rugdalta ifjú korunkban a gólokat, de itt aztán igazán rútul becsaptak. Olyannyira, hogy Gáspár most már az ellenfélnek szurkolt. Ebben igaza lehetett, hiszen honnan tudhattuk, hogy melyik a mi csapatunk. Egy egész társadalom omlott össze bennünk, mert ennek képződménye a sport, s benne a labdarúgás is. Itt, a Korányiban jöttem rá azután, amit korábban már az idegkórházban észleltem, hogy jól megvan az ember televízió, rádió, sőt újság nélkül, ha ki tud jönni magamagával. Tudom, ez nem általánosítható, jobbára azokra vonatkozik, akik szabadságukat töltik az otthontól távol, vagy éppen az én sorsomban osztoznak. Hosszabb-rövidebb kikapcsolódás után arra jövünk rá, hogy tulajdonképpen semmit sem vesztettünk. Vagy ha igen, mennyi bosszúságtól kíméltük meg magunkat. Mily bölcs ember lehetett az a Theodosius nevű római császár, aki parancsba adta, hogy rendeleteit csak harminc nap elmúltával szabad végrehajtani. A magánynak e nyugalmas elmélkedéséből zökkentett ki ott az idegkórházban a kopogtatás. Majd nyílt az ajtó, s az ápolónővér kíséretében egy idősebb, jól öltözött férfi lépett a kórterembe. Kezében elegáns bőrönd. Semmi kétség, szobatársat kaptam, állapítottam meg, mielőtt megszólalt volna. Nem tévedtem. Szokványos bemutatkozás. Doktor N. N. (a nevére már tényleg nem emlékszem, azt hiszem, meg sem jegyeztem, miként az első ismerkedéseknél szokásos), belgyógyász főorvos, atyai barátja ideggyógyász főorvosomnak, ő beszélte rá, hogy feküdjön be kivizsgálásra, mert néhány alkalommal szédülést érzett, és ez nyugtalanítja, reméli, mégsincs komolyabb baj, de hát ebben a korban már vigyázni kell, reméli azonban, csak átmeneti zavarokról van szó, mert cukros, és néha felmegy a vérnyomása, szóval olyan tünetek jelentkeztek, amelyek szinte előrejelzik azt, hogy hosszabb-rövidebb időn belül komolyabb baj következhet be, azaz végtaggyengeség vagy bénulás... " Doktor N. N. gyorsan és szakszerűen beszélt, mondatait alig tudtam követni. - Mert tudja, szerkesztő úr (így fejezte ki rokonszenvét irántam), az átmeneti zavarokat sokféle vérkeringési rendellenesség okozhatja, ezért fontos, hogy utána, bármennyire is teljesen egészségesnek tűnik a beteg, részletesen ki kell vizsgálni, még ha a múló rohamok sokszor jelentéktelennek tűnnek is, fennáll a veszély, hogy az agy bizonyos területe egy idő múltán megint nem kap elegendő vért, s a dús oxigéntartalmú vér hiánya felfüggeszti az idegsejtek működését, ami teljes agyszövetelhalással járó állapotot, vagyis agyi infarktust idézhet elő, s ismeretes, hogy az agyi érbetegség a kor előrehaladásával egyre gyakoribb... Tovább már nem figyeltem oda. Kezdtem rájönni, hogy néha rosszabb a két-, mint a négy- vagy hatágyas kórterem. Már bántam, hogy ide kerültem. Pedig milyen jól éreztem magam egyedül (Gáspárral), ha kórházról ilyesmi elmondható. Ez a dr. N. N. egyszeribe pokollá teszi az életemet. Sartre-nak igazat adtam: „A Pokol a másik ember. Gondolataimból dr. N. N. kérdése zökkentett ki. - Lehet itt kávét kapni, szerkesztő úr? - Igen, főorvos úr, de csak a főépületben. Ott a büfé. A földszinti folyosón át lehet menni. - Ah, az messze van. Majd hoznak be termoszban. Dr. N. N. tovább érdeklődött. - Hol a klotyó? A közelben? - Nem, a folyosó túlsó végén. Ez itt a női WC. A főorvos kiment, hogy dolgát végezze. De végezetlenül tért viszsza, rövid idő múlva. - Fölháborító! Ez nem embernek, hanem disznónak való. Minden öszszeszarva. A kövezeten meg húgylé. - Napok óta el van dugulva - válaszoltam. - Miért nem intézkednek? Az ilyesmit azonnal jelenteni kellene. - Jelentették, mégsem történik semmi. Nem akartam mondani, hogy egy másik kórházban ugyanezt tapasztaltam, de ott kivételes helyzetben voltam, mert a személyzeti WC-t használhattam. A főorvos, vagyis dr. N. N. le sem vetkőzött, hogy pizsamát vegyen vagy tréningruhát (szabadidőruha), amilyet én is viseltem. Bőröndjét sem pakolta ki. Az ágyra, majd a székre ült (az előbbit magasnak, az ülőkét alacsonynak találta, mindebben igaza volt), szidta, aki ezt így eltervezte. Bennem pedig egyre inkább eluralkodott Gáspár. Majd elveszi ő a szobatárs maradék kedvét is a kórháztól. - Villanyborotvát használ főorvos úr? Rossz a konnektor. A szoba, amint tapasztalhatja, huzatos. Ágyneműt csak havonta cserélnek. Telefon csak a földszinten van, ha a készülék nem hibás éppen. Nincs elég orvos és személyzet. Kérdezze meg, a főorvos úr maga gépeli még a zárójelentéseket is. Nincs elegendő gyógyszer, ha új szállítmány érkezik, jó részét ellopják. - Felháborító! Egyszerűen hihetetlen. Egy percig sem maradok ebben a kórházban - ezt dr. N. N. mondta. - Hogyhogy? Főorvos úr ennyire nem ismeri a kórházviszonyokat? - kérdeztem most már én. - És egyáltalán, hol főorvos ön? - Nem praktizálok. A minisztériumban vagyok főosztályvezető. És szövegelt tovább, hiszen Gáspár személyében jó hallgatóságra talált. (Thomas Mann írja Naplójában, hogy az ő napi munkapenzuma egy gépelt oldal. Nem ír sem többet, sem kevesebbet. Csodálom, mint Goethét, aki nála termékenyebb volt, igaz, nagyobb kort is élt meg. Ez a halhatatlanság egyik titka? És Petőfié? Akinek mindössze 16 év adatott, hogy hatalmas életművet hagyjon a hazára, pláne, ha a gyermekéveket is leszámítjuk! Őt talán csak Rimbaud „múlta felül”, aki mindössze négy év alatt, 15-19 éves korában alkotta meg egész költészetét, amely a francia líra megújhodását jelentette?! Összekuszálódnak fejemben a hasonlatok. Maradok Thomas Mann-nál, noha sem tehetségem, sem időm nem ér fel hozzá. Azt hiszem, hogy Goethe után minden német író tőle tanult. Bárcsak nekem megadatna a napi egy oldal lehetősége! De bal kézzel gépelhetek csupán, miközben jobb karom és egész oldalam zsibbadva bénul. Néhány sor után abba kell hagynom. Sétálok, mozgatom tagjaimat, hogy folytatni tudjam. Ily módon gondolataimat is alig tudom követni, mindig messze előttem járnak, mint angol agárversenyeken a csalétekként szolgáló dróton sikló nyulacska. Sohasem érik utol, bármily gyors lábúak e nemes és nyúlánk vadászkutyák! Nem vagyok tehát sem nyúl, sem agár, se Thomas Mann, sőt embertársaimat is csodálom, akik sietve vagy ballagva közlekednek az utcán, szaladnak az induló villamos vagy busz után. És nekik mindez olyan természetes! Én csak a szobában tudok egyedül járkálni. Az utcán azonnal elvesztem biztonságomat, elmerevedek, s harminc-negyven bicegő lépés után le kell ülnöm egy padra. Még szerencsémnek mondhatom, hogy ott van előttem a Horváth-kert, ez a nemes fákkal beültetett kis édenliget, ahol körös-körül - és benn a sétányokon - sorjáznak a többszemélyes ülőpadok. E napi egy-egy óra - lehetőleg délelőtt és délután - a felüdülést jelenti nekem, sőt annál is többet: élethosszabbítást. Ez ad erőt, hogy valamicskét dolgozhassak, itt fenn, a szobámban, a hatodik emeleten. Ablakom a Várhegyre nyílik, íróasztalom mellől látom a Tóth Árpád sétányt, mögötte a Mátyás-templom tornyát, s ha kimegyek az erkélyre, szemem és szívem birtokba veheti a Hármashatár-hegytől az Erzsébet hídig, sőt a Gellérthegyig terjedő csodálatos panorámát. Θ Ilyen és hasonló gondolatok kalandoztattak el a betegszobából, miközben Gáspár, dr. N. N. minisztériumi főosztályvezetővel társalgott. Szófoszlányaikat hallottam persze, tudatomba is hatoltak, de nem éreztem velük közösséget. Inkább afféle Oszkárnak gondoltam magam, mint Günter Grass regényének hőse - Die Blechtrommel című nagy művének dedikált példányát féltve és becsben őrzöm itthon, mert azt hiszem, én voltam az első magyar olvasója még külföldön, mielőtt itthon évtizedek múltán kiadták volna -, aki már gyermekkorában elhatározta,, hogy nem akar élni a felnőnek társadalmában, s kisfiús ártatlansággal szemléli e gonosz világot. - Jól ismerem ezt a betegséget - hallottam Gáspárral együtt dr. N. N. hangját -, bár, mint mondottam, sohasem praktizáltam. Egyébként sem idegorvosnak készültem. De a legnagyobb baj, hogy maguk a szakemberek sem tehetnek semmit. Valamelyest meg lehet előzni. Az agyérgörcsöt éppen úgy, mint a vele szorosan összefüggő, mondhatnám azonos agyvérzést. Mind a kettőnek okozója az agysejtek károsodása, illetőleg elhalása. No most már a kérdés az, hogy az épségben maradt sejtek képesek-e átvenni az elhalt sejtek funkcióit, ez esetben, mármint jobbik esetben segíthet a rehabilitáció, a gyógytorna, a bénult testrészek mozgatása, működtetése, de ez nagyon hosszú folyamat, hallatlan kitartást és türelmet igényel. De hiszen bennem ez megvan —, szólt, közbe Gáspár -, Budakeszin már majdnem rendbe jöttem, az Országos Rehabilitációs Intézetben, hála E. Mária főorvosnő gondos kezelésének, s ami legalább ilyen fontos volt: lélektani biztatásának. - Éppen ez az! - folytatta dr. N. N. - Ebben rejlik minden ilyesféle betegség alattomossága! Mihelyt jobban érzi magát a páciens, tele életkedvvel és reménységgel, ama hitben, hogy már majdnem teljesen meggyógyult, folytatni kezdi korábbi életét. Nem gondol arra, hogy a környezetváltozás nem jelent teljes felépülést. Mármár elfelejti, hogy tulajdonképpen még mindig beteg. Hogy a hazatérés csupán a rehabilitáció folytatása. És fokozatosan, szinte észrevétlenül rosszabbodik az állapota. Egyszeriben azután arra eszmél, hogy nehezebben megy a napi torna, járása bizonytalanná válik, biceg és sántít, jobb oldala - főként a karja - egyre inkább bénul, de még mindig nem meri rászánni magát, hogy orvosához forduljon. Ezt csak akkor teszi, amikor már ismét késő. Ne feledjük: a legtöbb esetben az ember saját maga az okozója betegségének! Θ - Rosszindulatú daganat, mondjuk rák esetében is? - vetette közbe ismét Gáspár. - Természetesen - válaszolta a minisztériumi főosztályvezető, mert mondtam, örült, hogy beszélgetőpartnerre talált. - Ott talán még fontosabb a megelőzés. Ha idejében felismerik, a gócokat lokalizálják vagy eltávolítják, s a betegek kilencven százaléka meggyógyul. Ezért nem szabad elhanyagolni a tüdőszűréshez hasonlóan a rákszűrést. Ezt nem győzzük eléggé hangsúlyozni. A minisztériumunk mindent elkövet, hogy tegyék kötelezővé, és szigorúan büntessék azokat, akik a felhívásnak nem tesznek eleget. No és abba kell hagyni a dohányzást. Ez persze az ön betegségére is vonatkozik, szerkesztő úr. - Tudom - helyeselt Gáspár -, korábban rengeteget szívtam. A sok cigaretta szakmai átok nálunk. De betegségem óta lemondtam róla. Korábban éppen ezért azt gondoltam, hogy ha az időm beteljesedik, egész biztosan tüdőrákban halok meg. Esetleg májzsugor végez velem, a vesém megy tönkre, vagy mit tudom én, valami hasonló baj, mert néha többet ittam a kelleténél. Tudja, főorvos úr, ez is részben a szakmával jár. Az összpontosítással, idegfeszültséggel. Kell valami, hogy levezessük az izgalmakat. Olyan ez, mint a sportlövőknél a célzóvíz. Utána persze összeomlik az ember. De nem én. Mindig azt hittem, hogy vasból vagyok. Mármint a szervezetem. Még amikor lemerevedtem, s minden vizsgálaton átestem, kiderült, hogy szívem, májam, vesém teljesen ép, s még csak cukrom sincsen. És most megint ide kerültem, mert állapotom egy idő óta fokozatosan romlik. - Nem történt semmi különös gyógyulása közben? - először fordult elő, hogy dr. N. N. nem monologizált, hanem kérdezett. És ekkor Gáspár - akaratom ellenére - elmesélt egy különös történetet... I a történetet már sohasem ismerhettük meg.) Vámos Imre: Villanások a túlvilágról ΓΤΊ ·· "| ** JukorSZOMBAT, 1993. október 30.