Magyar Nemzet, 1993. október (56. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-30 / 253. szám

14 Magyar Nemzet (Utolsó útjára indult egy éve a különleges vonat kollégánkkal, aki súlyos betegen is megpróbálta elmondani, mit érez és gondol rólunk, a világról. A kísérlettorzóból lapok maradtak meg mindössze.)­ ­ Világosodik lassacskán az elmém... Jó­zsef Attila e sorai zakatoltak kísértetiesen a fejemben, midőn eszmélni kezdtem ama álla­potból, amelybe második énem - nevezzük Gáspárnak, mint egy régi novellámban - jut­tatott végső kétségbeesésemben. Nem harag­szom rá, így utólag sem, elvégre segíteni akart rajtam, a soha többé meg nem gyógyuló betegen, s ennek legegyszerűbb módját vá­lasztotta. Igaz, még egyszer nem venne rá - vagy erőt rajtam, egyre megy -, de ezen ma már felesleges morfondírozni. A zakatolás azonban félelemmel töltött el, mert tényleg úgy éreztem, hogy a kórtermet, amelyben feküdtem, lassan rátolják a sínekre, s egy vonathoz csatolják. Hallottam vagy olvastam én már ilyesmiről. Esetleg filmen láttam? Füttyszót véltem hallani. Semmi kétség, elindultunk. A kórterem úgy haladt, oly si­mán, mint egy jól rugózott pullmankocsi. Időnként megállt, nyilván valamilyen állomá­son, azután újabb, most távolibbnak tűnő füttyjel, s füllel alig hallható, inkább csak ide­gekkel észlelhető zakatolás. - Hála istennek, magához tért — szólalt meg valaki, de nem tudtam, hogy engem vi­gasztal-e, vagy a körülöttem állóknak mond­ja, mert ismerős arcok bontakoztak ki előttem a homályból. Próbáltam magamban visszaidézni az eseményeket. Semmi kétség, ki akartak csempészni az országból, mégpedig vona­ton, majd a Duna alatt, először Ausztriába, és onnan tovább, ismeretlen cél felé. Ezek meg itt nem ápolók, hanem embercsempé­szek. Talán államvédelmisek, és titkos megbízatást teljesítenek? Kusza gondolatok jártak a fejemben. Emlékeztem, hogy Jós­ka, a barátom, több alkalommal külföldre akart vitetni. Talán kint meggyógyítanának, valamilyen szanatóriumban. Mindig kitér­tem nagylelkű ajánlata elől. Sohasem tud­nám meghálálni neki. Azonkívül nem hit­tem a gyógyulásomban. Hiszen nyíltan megmondták. Jóska is igazat adott nekem abban, hogy a magyar orvosok kitűnőek. Csakhogy nálunk nincsenek olyan korszerű műszerek, mint Nyugaton, mondta ő, s ezt nekem kellett belátnom. Tény az, hogy nem mentem... " Semmi kétség, lázálom az egész, netalán valami érthetetlen, titkos ügybe keveredtem, ezért akartak átcsempészni a határon. Ezért tiltakoztam és ordítoztam. Szerencsére még idejében. Lemondtak tervükről és visszakoz­tak. Jó, hogy volt erőm ellenállni. Átkozód­­tak, mert keresztülhúztam a számításukat. Elestek a fejpénzemtől. Netalán még önérze­tüket is bánthatta a kudarc. Azt teljesen kizártnak tartottam, hogy Gáspárnak valami köze lenne ehhez az éjsza­kai vonatozáshoz. Hiszen tudnom kellett vol­na. Nélkülem semmit sem cselekedhetett. A beleegyezésemmel történt mindaz, ami bekö­vetkezett. Legfeljebb gyönge voltam, s ő ke­rekedett bennem fölém. Tudom, ez most fur­csán hangzik, de azt már fiatal koromban éreztem, sőt megírtam, hogy mindaz, ami az emberre vár ebben a korban, átszeli bensőn­ket, hasadást idéz elő a lélekben, és megoszt­ja legbensőbb énünket. Mert a lelkek labora­tóriumában törvényszerűen ugyanaz a folya­mat megy végbe, mint a nagy anyaghasító te­lepeken: végzetes erők legapróbb részeire bontják a tudatot, és iparkodni ellentétes in­dulatokat kiváltani a lélek eredendő össz­hangjában. A műszaki kor vetülete itt van a mi lényünk szerkezetében is, anélkül persze, hogy egyelőre felismernék és rendezni tud­­nak felszabadult, ki nem formált ösztönein­ket. Igen, ez a tudat alatti sejtelem mindig kü­lönös megértést és rokonszenvet kelt bennem, valahányszor modern zenét hallok és modern festményt látok, amelyen például szabályta­lan idomokból tevődik össze az emberi test, vagy a szem vagy a kéz nem a megszokott he­lyén található. Különösen rokonnak érzem az­után az olyan képeket, amelyeken a lovaknak hat lába van, az emberi alakoknak két orra vagy két feje. Ez az, ami korunkban a valóság égi má­sa! Felbomlott az emberben az összhang, el­torzult a régi forma, megváltoztak a szabá­lyok, új helyüket keresik a hasznos végta­gok. Ki állíthatná magáról, hogy akárcsak a nap bizonyos óráiban meg tudja őrizni igazi arcát, igazi önmagát? Elismerem, hogy egy bizonyos kortól kezdve az ember maga fele­lős arcáért. De felelős-e végső fokon azért, ha felismeri, hogy nem egy, hanem két arca van, mint nekem, vagy száz arca, mint Goet­hének? Így fejlődött ki bennem Gáspár tehát, mióta az eszemet tudom. Nem, ez nem pusz­ta képzelgés, ő mindig jelenvaló. Néha hát­térbe szorítom ugyan, máskor meg ő engem, végtelen harcot folytatunk egymással, bizo­nyára mindaddig, amíg élünk. Meggyőző­déssel vallom azonban, hogy sohasem aka­runk ártani egymásnak. Pláne nem úgy, hogy törvénytelen helyzetbe sodorjuk ma­gunkat. Feküdtem már én is idegkórházban, méghozzá több helyen, fölösleges mindet felsorolni. De az más volt, mint itt a Korá­nyiban. Nem idegbetegként - bár egyes he­lyeket nyugodtan nevezhetnék diliháznak —, hanem mint akinek betegsége (jobb oldali hemiparesis), a gyógyulása vagy állapotá­nak rosszabbodása nagymértékben függ idegállapotától. Zárójelentéseimben mindig olyasmi állt, hogy „fokozatosan mobilizál­tuk”, azután „mozgása javult”, „egészében neurológiai állapota nem romlott , de „ott­honában további rendszeres gyógyszersze­dést igényel”, és így tovább, minek ismétel­jem. Mindebben volt valami biztató, amit szívesen hall és olvas a beteg, s ha ráadásul el is hiszi, az már fél gyógyulást jelent. Má­ig meggyőződésem, hogy — köztudomású ugyan, csak nem alkalmazzák kellően - a pszichológia és a környezet a legjobb gyógyszerrel fölér. Mindez a Korányira szintén vonatkozik, csakhogy ide, ebbe a kórterembe egészen más állapotok között kerültem. Hogyan? Utaltam már Gáspárra, akire mindig számíthat­tam. („Magamban bíztam eleitől fog­va...”) Korábban is, betegségem kezdetén, amikor valami vizsgálatra vittek, és egyéb tortúra várt rám, lumbálás például vagy agyfestés, esetleg (gyakorib­ban) infúziós kúra, mindig ő ment és szenvedett énhe­­lyettem, és ezt már annyira megszok­tuk, hogy szinte sportot űztünk be­lőle. Ez persze túl­zás, ám előfordult, még betegségem kezdetén, hogy el­sőként jelentkez­tem egy kellemet­len vizsgálatra. Tulajdonképpen egyik sorstársam­nak akartam így segíteni. Rettentő­en félt a fájdalomtól, meg ami ezzel együtt járt. Elveszem a félelmét, határoztam, Gáspár majd megnyugtatja, hogy semmiség az egész. Nálam egy pillanat műve, hogy kikapcsoljam magam. Gáspár pedig majdhogynem jóked­vűen vállalta, amit viselnie kellett. Lehet azonban, hogy mindez kegyes csalás volt. Le­gyünk mielőbb túl rajta, mint a foghúzáson, így is lehet elhatározásomat magyarázni. Két­ségtelen azonban, hogy betegtársamat sikerült megnyugtatni. Olyannyira, hogy a következő alkalommal már ő jelentkezett énelőttem. Ne­tán hasonló meggondolásból? Ott akarom folytatni tehát, hogy utoljára az egyik nagy kórház idegosztályán feküdtem kivizsgálás és kezelés végett, több mint két hétig. Az okot így állapította meg a tömör zárójelentés: „Jelen felvételi panaszai: az utóbbi hetek­ben fokozatos állapotromlást észlelt, legfő­képp a fokozódó jobb oldali merevség a pana­sza, ugyanis zsibbadtságot is érez, amely es­tére a legkifejezettebb. Panaszait stresshely­­zetek fokozzák.”­ ­ Egész röviden, bennfekvésem alatt szokás szerint cavintonos és Rheomacrodex infúziós kezelésben részesültem a már ugyancsak ko­rábban kikísérletezett gyógyszerezésen kívül, amit én felsorolni, azt hiszem, fölösleges. Azt sem kell talán külön említenem, hogy jól mű­ködött a munkamegosztás: Gáspár kapta az infúziókat, én meg a tablettákat nyelhestem minden étkezés után. És miközben karomban volt a ragtapasszal megerősített infúziós tű, s a plafont néztem, vagy a folyadék bugyboré­­kolását figyeltem a palackban, Gáspárnak már-már dalolni támadt kedve (...eloszlik, mint a buborék, s marad mi volt, a puszta jég...). Azt külön szerencsémnek mondhatom, hogy egyedül feküdtünk a kétágyas kórte­remben. E ritka esetet a véletlennek köszön­hetem, nyilván nem akadt hasonló járóbeteg, s figyelmes főorvosom nem akart a négyes, hatos, sőt tízes létszámú kórterembe tenni, ahol szinte elviselhetetlen a tartózkodás, ha­csak nem hasonló a betegek állapota. Mert próbáltak már segíteni rajtam az egyetemi klinikán, sőt a Dél-pesti Kórház neurológiai osztályán is, ahol négyen, illetve hatan osz­toztunk az ágyakon, s jól megfértünk egy­mással. (Már-már Gáspárok voltunk vala­mennyien.) Egyes szobatársaim később még írtak is nekem, karácsonyt vagy új esztendőt köszöntve. Gyakran kötődnek életig tartó, igazi barátságok ebben a zárt, külön világ­ban, akárcsak jobb esetben a katonaságnál, rosszabb értelemben pedig a börtönökben. különösen, ha huzamosabb időre kapcsolód­nak össze emberi sorsok. E szép, korszerű épületszárny első eme­letének kétágyas kórtermében egyedül vol­tam tehát Gáspárral, ami azt jelenti - egye­bek között -, hogy sohasem unatkoztam. Délelőtt közös, esetleg egyéni torna, vizsgá­latok, kezelés (infúzió), délután pihenés, lá­togatás, majd vacsora után rádiózás vagy ol­vasás tetszés szerinti villanyoltásig. Tévét is nézhettem volna a közös teremben, de erre akkoriban csak a Stúdiót (kulturális hetilap), a Derrick-sorozatot (éppen műsoron volt) és a sportot érdemesítettem. Az utóbbit egyre kevésbé, mert a nemes versengést oly mér­tékben zabálta fel az üzlet, miként a te­­nyészversenyzők nyeldesték az ajzószere­ket. (Már Bertolt Brecht megírta: „Az él­sport ott kezdődik, ahol a testedzés egészsé­ges jellege megszűnik." Emlékezetből idéz­tem.) Kedvenc hobbimat, a labdarúgást pe­dig akkor hagytam abba, amikor T. Bandi bátyám a hasonló nevű szaklap szerkeszté­sét, ő még rendszeres írásra is serkentett, amit egy ideig örömmel csináltam, mint Gáspár rugdalta ifjú korunkban a gólokat, de itt aztán igazán rútul becsaptak. Olyannyira, hogy Gáspár most már az ellen­félnek szurkolt. Ebben igaza lehetett, hiszen honnan tudhattuk, hogy melyik a mi csapa­tunk. Egy egész társadalom omlott össze bennünk, mert ennek képződménye a sport, s benne a labdarúgás is. Itt, a Korányiban jöttem rá azután, amit korábban már az idegkórházban észleltem, hogy jól megvan az ember televízió, rádió, sőt újság nélkül, ha ki tud jönni magamagával. Tudom, ez nem általánosítható, jobbára azok­ra vonatkozik, akik szabadságukat töltik az otthontól távol, vagy éppen az én sorsomban osztoznak. Hosszabb-rövidebb kikapcsolódás után arra jövünk rá, hogy tulajdonképpen semmit sem vesztettünk. Vagy ha igen, mennyi bosszúságtól kíméltük meg magun­kat. Mily bölcs ember lehetett az a Theodosi­us nevű római császár, aki parancsba adta, hogy rendeleteit csak harminc nap elmúltával szabad végrehajtani. A magánynak e nyugalmas elmélkedé­séből zökkentett ki ott az idegkórházban a kopogtatás. Majd nyílt az ajtó, s az ápolónő­vér kíséretében egy idősebb, jól öltözött fér­fi lépett a kórterembe. Kezében elegáns bő­rönd. Semmi kétség, szobatársat kaptam, állapí­tottam meg, mielőtt megszólalt volna. Nem tévedtem. Szokványos bemutatkozás. Doktor N. N. (a nevére már tényleg nem emlékszem, azt hi­szem, meg sem jegyeztem, miként az első is­merkedéseknél szokásos), belgyógyász főor­vos, atyai barátja ideggyógyász főorvosom­nak, ő beszélte rá, hogy feküdjön be kivizsgá­lásra, mert néhány alkalommal szédülést ér­zett, és ez nyugtalanítja, reméli, mégsincs ko­molyabb baj, de hát ebben a korban már vi­gyázni kell, reméli azonban, csak átmeneti zavarokról van szó, mert cukros, és néha fel­megy a vérnyomása, szóval olyan tünetek jelentkeztek, amelyek szinte előrejelzik azt, hogy hosszabb-rövidebb időn belül komo­lyabb baj következhet be, azaz végtaggyenge­ség vagy bénulás... " Doktor N. N. gyorsan és szakszerűen be­szélt, mondatait alig tudtam követni. - Mert tudja, szerkesztő úr (így fejezte ki rokonszenvét irántam), az átmeneti zavarokat sokféle vérkeringési rendellenesség okozhat­ja, ezért fontos, hogy utána, bármennyire is teljesen egészségesnek tűnik a beteg, részle­tesen ki kell vizsgálni, még ha a múló roha­mok sokszor jelentéktelennek tűnnek is, fennáll a veszély, hogy az agy bizonyos terü­lete egy idő múltán megint nem kap elegendő vért, s a dús oxigéntartalmú vér hiánya fel­függeszti az idegsejtek működését, ami teljes agyszövetelhalással járó állapotot, vagyis agyi infarktust idézhet elő, s ismeretes, hogy az agyi érbetegség a kor előrehaladásával egyre gyakoribb... Tovább már nem figyeltem oda. Kezdtem rájönni, hogy néha rosszabb a két-, mint a négy- vagy hatágyas kórterem. Már bántam, hogy ide kerültem. Pedig milyen jól éreztem magam egyedül (Gáspárral), ha kórházról ilyesmi elmondható. Ez a dr. N. N. egyszeri­be pokollá teszi az életemet. Sartre-nak iga­zat adtam: „A Pokol a másik ember. Gondolataimból dr. N. N. kérdése zök­kentett ki. - Lehet itt kávét kapni, szerkesztő úr? - Igen, főorvos úr, de csak a főépületben. Ott a büfé. A földszinti folyosón át lehet menni. - Ah, az messze van. Majd hoznak be ter­moszban. Dr. N. N. tovább érdeklődött. - Hol a klotyó? A közelben? - Nem, a folyosó túlsó végén. Ez itt a női WC. A főorvos ki­ment, hogy dolgát végezze. De vége­zetlenül tért visz­­sza, rövid idő múlva. - Fölháborító! Ez nem embernek, hanem disznónak való. Minden ösz­­szeszarva. A köve­zeten meg húgylé. - Napok óta el van dugulva - vá­laszoltam. - Miért nem intézkednek? Az ilyesmit azonnal jelenteni kellene. - Jelentették, mégsem történik semmi. Nem akartam mondani, hogy egy másik kórház­ban ugyanezt ta­pasztaltam, de ott kivételes helyzet­ben voltam, mert a személyzeti WC-t használhat­tam. A főorvos, vagyis dr. N. N. le sem vetkő­zött, hogy pizsamát vegyen vagy tréningruhát (szabadidőruha), amilyet én is viseltem. Bő­röndjét sem pakolta ki. Az ágyra, majd a szék­re ült (az előbbit magasnak, az ülőkét ala­csonynak találta, mindebben igaza volt), szid­ta, aki ezt így eltervezte. Bennem pedig egyre inkább eluralkodott Gáspár. Majd elveszi ő a szobatárs maradék kedvét is a kórháztól. - Villanyborotvát használ főorvos úr? Rossz a konnektor. A szoba, amint tapasztal­hatja, huzatos. Ágyneműt csak havonta cse­rélnek. Telefon csak a földszinten van, ha a készülék nem hibás éppen. Nincs elég orvos és személyzet. Kérdezze meg, a főorvos úr maga gépeli még a zárójelentéseket is. Nincs elegendő gyógyszer, ha új szállítmány érke­zik, jó részét ellopják. - Felháborító! Egyszerűen hihetetlen. Egy percig sem maradok ebben a kórházban - ezt dr. N. N. mondta. - Hogyhogy? Főorvos úr ennyire nem is­meri a kórházviszonyokat? - kérdeztem most már én. - És egyáltalán, hol főorvos ön? - Nem praktizálok. A minisztériumban vagyok főosztályvezető. És szövegelt tovább, hiszen Gáspár sze­mélyében jó hallgatóságra talált. (Thomas Mann írja Naplójában, hogy az ő napi munkapenzuma egy gépelt oldal. Nem ír sem többet, sem kevesebbet. Csodá­lom, mint Goethét, aki nála termékenyebb volt, igaz, nagyobb kort is élt meg. Ez a hal­hatatlanság egyik titka? És Petőfié? Akinek mindössze 16 év adatott, hogy hatalmas élet­művet hagyjon a hazára, pláne, ha a gyer­mekéveket is leszámítjuk! Őt talán csak Rimbaud „múlta felül”, aki mindössze négy év alatt, 15-19 éves korában alkotta meg egész költészetét, amely a francia líra meg­újhodását jelentette?! Összekuszálódnak fe­jemben a hasonlatok. Maradok Thomas Mann-nál, noha sem tehetségem, sem időm nem ér fel hozzá. Azt hiszem, hogy Goethe után minden német író tőle tanult. Bárcsak nekem megadatna a napi egy oldal lehetősé­ge! De bal kézzel gépelhetek csupán, miköz­ben jobb karom és egész oldalam zsibbadva bénul. Néhány sor után abba kell hagynom. Sétálok, mozgatom tagjaimat, hogy folytatni tudjam. Ily módon gondolataimat is alig tu­dom követni, mindig messze előttem járnak, mint angol agárversenyeken a csalétekként szolgáló dróton sikló nyulacska. Sohasem érik utol, bármily gyors lábúak e nemes és nyúlánk vadászkutyák! Nem vagyok tehát sem nyúl, sem agár, se Thomas Mann, sőt embertársaimat is csodálom, akik sietve vagy ballagva közlekednek az utcán, szalad­nak az induló villamos vagy busz után. És nekik mindez olyan természetes! Én csak a szobában tudok egyedül járkálni. Az utcán azonnal elvesztem biztonságomat, elmereve­dek, s harminc-negyven bicegő lépés után le kell ülnöm egy padra. Még szerencsémnek mondhatom, hogy ott van előttem a Hor­­váth-kert, ez a nemes fákkal beültetett kis édenliget, ahol körös-körül - és benn a sétá­nyokon - sorjáznak a többszemélyes ülőpa­dok. E napi egy-egy óra - lehetőleg délelőtt és délután - a felüdülést jelenti nekem, sőt annál is többet: életh­osszabbítást. Ez ad erőt, hogy valamicskét dolgozhassak, itt fenn, a szobámban, a hatodik emeleten. Ab­lakom a Várhegyre nyílik, íróasztalom mel­lől látom a Tóth Árpád sétányt, mögötte a Mátyás-templom tornyát, s ha kimegyek az erkélyre, szemem és szívem birtokba veheti a Hármashatár-hegytől az Erzsébet hídig, sőt a Gellérthegyig terjedő csodálatos pano­rámát. Θ Ilyen és hasonló gondolatok kalandoz­­tattak el a betegszobából, miközben Gáspár, dr. N. N. minisztériumi főosztályvezetővel társalgott. Szófoszlányaikat hallottam per­sze, tudatomba is hatoltak, de nem éreztem velük közösséget. Inkább afféle Oszkárnak gondoltam magam, mint Günter Grass regé­nyének hőse - Die Blechtrommel című nagy művének dedikált példányát féltve és becs­ben őrzöm itthon, mert azt hiszem, én vol­tam az első magyar olvasója még külföldön, mielőtt itthon évtizedek múltán kiadták vol­na -, aki már gyermekkorában elhatározta,, hogy nem akar élni a felnőnek társadalmá­ban, s kisfiús ártatlansággal szemléli e go­nosz világot. - Jól ismerem ezt a betegséget - hallottam Gáspárral együtt dr. N. N. hangját -, bár, mint mondottam, sohasem praktizáltam. Egyéb­ként sem idegorvosnak készültem. De a leg­nagyobb baj, hogy maguk a szakemberek sem tehetnek semmit. Valamelyest meg lehet előzni. Az agyérgörcsöt éppen úgy, mint a ve­le szorosan összefüggő, mondhatnám azonos agyvérzést. Mind a kettőnek okozója az agy­sejtek károsodása, illetőleg elhalása. No most már a kérdés az, hogy az épségben ma­radt sejtek képesek-e átvenni az elhalt sejtek funkcióit, ez esetben, mármint jobbik esetben segíthet a rehabilitáció, a gyógytorna, a bénult testrészek mozgatása, működtetése, de ez na­gyon hosszú folyamat, hallatlan kitartást és türelmet igényel.­­ De hiszen bennem ez megvan —, szólt, közbe Gáspár -, Budakeszin már majdnem rendbe jöttem, az Országos Rehabilitációs In­tézetben, hála E. Mária főorvosnő gondos ke­zelésének, s ami legalább ilyen fontos volt: lé­lektani biztatásának. - Éppen ez az! - folytatta dr. N. N. - Ebben rejlik minden ilyesféle betegség­ alattomossága! Mihelyt jobban érzi magát a páciens, tele életkedvvel és­ reménység­gel, ama hitben, hogy már majdnem telje­sen meggyógyult, folytatni kezdi korábbi­ életét. Nem gondol arra, hogy a környezet­­változás nem jelent teljes felépülést. Már­­már elfelejti, hogy tulajdonképpen még mindig beteg. Hogy a hazatérés csupán a rehabilitáció folytatása. És fokozatosan, szinte észrevétlenül rosszabbodik az álla­pota. Egyszeriben azután arra eszmél, hogy nehezebben megy a napi torna, járása bi­zonytalanná válik, biceg és sántít, jobb ol­dala - főként a karja - egyre inkább bénul, de még mindig nem meri rászánni magát, hogy orvosához forduljon. Ezt csak akkor teszi, amikor már ismét késő. Ne feledjük: a legtöbb esetben az ember saját maga az okozója betegségének! Θ - Rosszindulatú daganat, mondjuk­ rák esetében is? - vetette közbe ismét Gáspár. - Természetesen - válaszolta a miniszté­riumi főosztályvezető, mert mondtam, örült, hogy beszélgetőpartnerre talált. - Ott talán még fontosabb a megelőzés. Ha idejében felismerik, a gócokat lokalizálják vagy eltá­volítják, s a betegek kilencven százaléka meggyógyul. Ezért nem szabad elhanyagol­ni a tüdőszűréshez hasonlóan a rákszűrést. Ezt nem győzzük eléggé hangsúlyozni. A minisztériumunk mindent elkövet, hogy te­gyék kötelezővé, és szigorúan büntessék azokat, akik a felhívásnak nem tesznek ele­get. No és abba kell hagyni a dohányzást. Ez persze az ön betegségére is vonatkozik, szerkesztő úr. - Tudom - helyeselt Gáspár -, korábban rengeteget szívtam. A sok cigaretta szakmai átok nálunk. De betegségem óta lemondtam róla. Korábban éppen ezért azt gondoltam, hogy ha az időm beteljesedik, egész biztosan tüdőrákban halok meg. Esetleg májzsugor végez velem, a vesém megy tönkre, vagy mit tudom én, valami hasonló baj, mert néha töb­bet ittam a kelleténél. Tudja, főorvos úr, ez is részben a szakmával jár. Az összpontosítás­sal, idegfeszültséggel. Kell valami, hogy le­vezessük az izgalmakat. Olyan ez, mint a sportlövőknél a célzóvíz. Utána persze összeomlik az ember. De nem én. Mindig azt hittem, hogy vasból vagyok. Mármint a szer­vezetem. Még amikor lemerevedtem, s min­den vizsgálaton átestem, kiderült, hogy szí­vem, májam, vesém teljesen ép, s m­ég csak cukrom sincsen. És most megint ide kerül­tem, mert állapotom egy idő óta fokozatosan romlik. - Nem történt semmi különös gyógyulása közben? - először fordult elő, hogy dr. N. N. nem monologizált, hanem kérdezett. És ekkor Gáspár - akaratom ellenére - el­mesélt egy különös történetet... I a történetet már sohasem ismerhettük meg.) Vámos Imre: Villanások a túlvilágról ΓΤΊ ·· "| ** J­ukorSZOMBAT, 1993. október 30.

Next