Magyar Nemzet, 1994. május (57. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-12 / 110. szám
WMHMMtlMMMMtSWiMttltsmsmssBam balkáni állapotok Vidékről érkezik az álhajléktalanok serege Érthetetlen, miért és hogyan lett Buda Moszkva tere fővárosunk szégyenfoltja. Jelenleg a téren külföldi és magyar feketézők mint üvöltő dervisek árulják Isten tudja, honnan származó áruikat. Pedig a tér metróépületének homlokzati részén díszeleg magyar, lengyel és román nyelven az a tiltó rendelkezés, melyszerint az engedély nélküli üzletelés ötezer forint bírságolással jár. Nincsen viszont feltüntetve, melyik hivatal, hatóság adta ki ezt a szigorú szövegű rendelkezést. Naponta visz át az utam a Moszkva téren, de rendőrt ezen a tájon heteken keresztül nem láttam. S hol vannak az elegáns ruhában grasszáló ifjú közrendészek? Továbbá: a metróvonalaink várócsarnokai is gyászos képet mutatnak. Az ott elhelyezett ülőhelyek nappali és éjjeli hálóhelyül szolgálnak a hajléktalanoknak, a csövezőknek. Hiszen közel található a Teréz Anya leányai által fenntartott ingyenkonyha. Ezt látva eszembe jutott a kiváló író, Bertha Bulcsu egyik cikke, amelyben azt írja: „Nem csoda, hogy olyan emberek is a pesti kukákban kotorásznak és a pályaudvarok betonján alszanak, akiknek otthon a faluban háza van, de legalább egy ágya a szülői, rokoni épületben. A kertet, ahonnan eljöttek, gaz veri fel”. Valóban érdemes elgondolkodni azon: vajon nem álkoldusok, álhajléktalanok seregéről van szó? A munkakerülőket a vidéki környezetük nem tűri, így ezek feljönnek az ország fővárosába. Itt ingyenkonyha, ingyenszállás várja őket. Szerintem úgy kellene módosítani a rendelkezéseket, hogy a szociális támogatásban csakis helybeli illetőségű személyek részesüljenek. Nyakunkon a felvállalt világkiállítás minden gondja-baja! Amennyiben továbbra is elnézőek leszünk az utcáinkon kolduló, lebzselő, magukat hajléktalannak színlelt személyekkel szemben, elgondolkodtató, hogyan tekint fővárosunk balkáni képére a hozzánk látogató külföldi vendég! Petik Zoltán Budapest Dokumentum 1944-ből agyar nagykövetek tiltakozása a deportálások ellen Rövid budapesti látogatásom véletlenül egybeesett a holocaust ötvenedik évfordulójának megemlékezésével. Bár sokan elismerték, hogy Magyarország 1944. március 19-i német elfoglalásáig az országban aránylag kímélt viszonyok között élt a zsidóság, senki sem említette meg a Magyar Követi Komité tiltakozását a német nyomás alatt elkezdett zsidódeportálások ellen. A Magyar Követi Komité március 19. után alakult a semleges országokban, ahol a magyar diplomaták nem voltak hajlandók elismerni a németek által sugalmazott Sztójay-kormányt. A komité angol és amerikai rádióadásokon tiltakozott a zsidódeportálások ellen. Ezt a híradást azután közölte az 1944. július 18-i Journal de Geneve és a Neue Zürcher Zeitung. Az iratok eredetije apámnak, báró Bakách-Bessenyey György követnek egy hajóládányi diplomáciai irataival együtt egy év óta a Magyar Országos Levéltárban van, és azzal a kikötéssel adtam át, hogy kutatóknak és más érdeklődőknek hozzáférhetőek legyenek. Azt újságokban közölt tiltakozás szövege: ,Barcza György volt londoni magyar követ, báró Apor Gábor vatikáni magyar követ, báró Bessenyey György volt berni magyar követ, Velics László volt athéni magyar követ, Ambró Ferenc volt madridi magyar követ, Wodianer Andor volt lisszaboni magyar követ, Ghika György volt washingtoni magyar követ, Ullein-Reviczky Antal volt stockholmi magyar követ, Szabó György volt helsinki magyar követ a következő közös nyilatkozatot tették közzé a Magyarországon rendszeresen megszervezett üldözésekről, melyek az ország lakóit sújtják, származásuk, politikai véleményük vagy vallásos meggyőződésük miatt. Ünnepélyesen kijelentjük, hogy a magyar nép túlnyomó többsége borzalommal és utálattal ítéli el a magyar Quislingek, illetve alárendeltjeik által a zsidók és más személyek ellen Magyarországon elkövetett irtózatos bűntetteket. Hangsúlyozzuk, hogy e bűntetteket az igaz magyarok keresztény, emberies és szabadságszerető hagyományainak szörnyű megcsúfolásával követik el. Ennélfogva kötelességünknek éreztük, hogy ünnepélyesen figyelmeztessük az egész magyarságot, a legfelsőbb rendűtől a legalacsonyabb rendűig. Ezennel emlékeztetünk tehát minden egyes magyart, aki elkövetőjévé vagy részesévé vált e bűncselekményeknek, hogy teljes felelősséget kell majd vállalnia tetteiért, mert nem engedhetjük meg, hogy enyhítő körülményként hozza fel azt az érvet, miszerint csupán felsőbb hatóság parancsait hajtotta végre. Szólunk minden igaz magyarhoz, aki elítéli ez aljas kegyetlenségeket, és felkérjük, támogassa, ahogy csak lehet üldözött és megkínzott honfitársait”. B. Bessenyey Ferenc New York S£R38SSí8»^8S^SSS8aRe8!38SS£SRSSS888SSS83S8SSS8SS9 MRR8JRSSI888RWSS$at Keleti irányban kevés a határátkelő Úgy tűnik, politikus nagyjaink, mint egykoron portyázó őseink, inkább napnyugat felé utazgatnak szívesebben már jó néhány éve, így nincs idejük észrevenni a nyugati határátkelőhelyek sűrűségéhez képest a keletiek meglehetős gyérségét. A tőlünk délre dúló háború óta az országúti forgalom hazánkon keresztül folyik át, ennek fő iránya a Balkán, és a forgalom nagy része Nagylakon keresztül bonyolódik le. No nem tizenhét sávon! A teher- és személyforgalmat, amely a déli irányba tart, Kübekházán keresztül Beba Vechen át Nagyszentmiklós-Temesvár irányába, , már közvetlenül Szeged után alaposan meg lehetne csapolni. Ezzel tehermentesíthetnék a két Maros-hidat Makón, Aradon, és jelentősen meg lehetne rövidíteni, kb. ötven kilométerrel az utat is. Ugyanilyen az átkelő létesülhetne Kiszomboron keresztül is, ha nem találnák túl terhesnek a kilométeres kamionsort a helybeli polgárok. Felfelé haladva a határon, félúton Nagylak és Gyula között van Battonya és Dombegyház, ahol a történelmi kapcsolatok is indokolnák a határátkelők megnyitását. Amikor Battonya szülötte volt a fő külügyérünk, már akkor szóba került (erőltették) az első „felszabadult" városnál a határátkelő. Ám a románok már ekkor is az egyszerűbb változatot támogatták volna, azaz az Arad város szélétől tizennégy kilométerre lévő kisvarjasi átkelőt. A legrövidebb és legegyenesebb út Aradról valóban a Kisvarjas-Dombegyház átkelőn vezetne fel Budapestre. Ezt 1956-ban a szovjet tankosok is tudták. Most, ismerve a szomszédos ország szerény költségvetési lehetőségeit, lehetett volna egy olyan megoldást találni, amely azóta már üzemelne is. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy a múlt évi néhány ideiglenes határ-nyitva tartás alkalmából hányan vették igénybe: a múlt évben április 18-19-én 2387 fő, szeptember 4-5-én 2933 fő, október 31.-november 1-jén 3580 fő. Ugyancsak helye lenne egy határátkelőnek Kevermes és Kisiratos térségében, lévén szoros rokoni kapcsolat a két község lakosai között. Mi sem indokolná jobban az itt jelzett határátkelőhelyek kialakításának szükségességét, mint a harminc-ötven százalékos munkanélküliség a határ menti falvakban. Gondoljunk csak arra, hogy az osztrákok is igen jól megéltek és megélnek a határ mentén az átutazók pénzéből. Schuller Aladár Dombegyház ia mfM mm Fábry János rajza" Kettős állampolgárság? Javíthatná az erdélyi magyarok közérzetét ■Csutak István, a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló újságírója fölöttébb sajátos témát fejteget lapja egyik számában. Mint írja: a beutazó illegális munkavállalókat és egyéb törvénybe ütköző cselekedeteket folytató románokat a vízumkényszer bevezetésével Magyarország eredményesen kiszűrhetné. S hogy mi lenne a két és fél milliós erdélyi magyarsággal? A nagyváradi újságíró szerint „Magyarország nyugodtan választhatná a valamikori Nyugat- Németország példáját: Kelet-Németország beleegyezése nélkül, minden keletnémet állampolgár nyugatnémet állampolgárnak is számított" Természetesen a kettős állampolgárság ügyét nem lehetne egyik napról a másikra megvalósítani, de mint a nagyváradi újságíró írja: „ideje lenne végre felvetni a témát". Hisz ma még szép számban élnek Erdélyben olyan magyarok, akik ragaszkodnak szűkebb pátriájukhoz, s ezt respektálni kell. Csutak István úgy véli, a kettős állampolgárság nem változtatna Románia helyzetén, de az erdélyi magyarság közérzetén igen. Én ma csupán egyetlen dolgot nem látok tisztán: ha a kettős állampolgárság kérdése valóban előtérbe kerülne, vajon az a bukaresti vagy a budapesti parlamentben okozna nagyobb vihart? Magyart Barna Gyula Tisztelt Szerkesztőség! CSÜTÖRTÖK, 1994. május 12. Hírünk Ausztráliában „Több információt kérünk” Sokszor kérdezik tőlem otthoni barátaim: milyen a hírünk Ausztráliában? Hírünk sajnos alig van. Egy magyar szótárt kapni csaknem lehetetlen. Hivatalos közlemények tíz-tizenkét nyelven jelennek meg, a magyar nem szerepel közöttük. Ha szóba kerülünk, a volt keleti tömb egy állama vagyunk, mely kissé jobban szervezett, mint a többi, de nem olyan szinten, mint Lengyelország. Történelmünkről mit sem tudnak, még azt sem, hogy a két világháborúban az ellenkező oldalon voltunk. Több nyelvet beszélek és sok tengerentúli emberrel találkozom. A németek tájékozottak felőlünk, a japánok is eléggé. A lengyelek rajonganak értünk, a románok morogva válaszolnak vagy hallgatnak. A belgák, a franciák alig tudnak rólunk, a dánok többet, a svédek szeretnek, a svájciak tisztelnek minket. Találkoztam olyan amerikaiakkal is, akik meglepően sokat és pozitív dolgokat is tudnak rólunk. Működik egy soknemzetiségű tv. Ez híreket közöl és filmeket hoz különböző országokból. Ha százalékban fejezem ki, a magyar tízezer az egyhez. Évenként egy-két magyar film késő éjjeli órákban helyet kap. Színvonaluk többnyire gyenge, témájuk érdektelen. Több minőségi kulturális anyag kellene otthonról. Több híranyag, több film, több zene az SBS és az ABC állomások számára. Olyan filmek, mint a Körhinta, a Feltámadott a tenger - de még a régi operettfilmek is állnak olyan szinten, mint más nemzetek küldeményei. Az avantgárd kísérletek itt a múlté. Kálmán, Huszka, Lehár stb. műveit hallottam németül, oroszul, olaszul, angolul, görögül - még Kodályt is -, de egyszer sem magyarul. Ami a politikát illeti, otthon lehet közép-, jobb- vagy baloldali kormány. A Nyugatot az érdekli, hogy állandó stabil és bizalmat élvező legyen. A tőke hasznot akar látni. André Horváth Ausztrália *Aprily, a tanár Olvastam a Magyar Nemzet május 2-i számában a választási és egyéb információ között Baróti Szabolcsnak .Jelentés a völgyből” című cikkét. Örömmel tölt el, hogy van még író, aki szeretettel gondol a felejthetetlen költőre, Aprily Lajosra. A harmincas években magyartanárom volt a budapesti Református Gimnázimban. Neki és több kiváló tanáromnak köszönhetem, hogy egy gonosz és embertelen évszázad felében is meg tudtam őrizni magamban a jót, a szépet és az emberséget, mely - sajnos - mint a továbbiakban a szerző írja, ma is ismeretlen fogalom hazánkban. Végtelenül boldog vagyok, hogy a szerző a „Hinta” négysorosát i idézte! Zaka István nyug. MÁV- főfelügyelő Budapest Montreali levél Miért vagyunk tájékozatlanok? Lapjuk április 21-i számában olvastam egy cikket, amelynek egyik mondata így hangzott: a Nyugaton élő magyarok „nem tájékozottak a magyar közállapotokban”, s emiatt nem vehetnek részt a soron következő választásokon! Ami a gyenge tájékozottságunkat illeti, abban nemcsak mi vagyunk a hibásak. Nálunk, Montrealban és környékén működik egy úgynevezett etnikai kábeltelevízió, ahol is a nézettség arányában kapják az adásidőt a különböző nemzetiségek. A műsorról természetesen nekünk kell gondoskodni. A magyaroknak heti ötször egy-egy óra jut, és nem is rossz adásidőben. Mondhatom, abban az „átkosnak” titulált rendszerben rendre jöttek az ismertető és szórakoztató kazetták a Magyar Televíziótól, mint például a Családi Magazin, Itthon történt stb. Két éve viszont kapott egy „szívhez szóló” levelet Neumüller úr - aki a CFCF kábelnél dolgozik és ingyen vezeti a magyar adásokat -, hogy a továbbiakban a Magyar Televíziónak nem áll módjában számunkra anyagot küldeni! Ezen levéllel foglalkozott az itteni kulturális attasé is, de semmi eredmény. A műsor anyagi kiadásait mi, itteni magyar üzletemberek adjuk össze, azaz szponzoráljuk. Csodálkozunk, hogy most, amikor az expóra készül az ország, egy ilyen lehetőséget nem használ ki, nem kap két kézzel utána. Nem kell az ingyenreklám? Nem beszélve arról, talán mi is tájékozottabbak lennénk egy cseppet, ha kapnánk ilyen anyagokat. Bencze Vera Montreal memtmx&MemammmmamsimmmJSSMam Gyermekvállalás Oly vonzó lenne a családi pótlék? „Családsegítők - Gyermekvállalás segélyek reményében” címen megjelent cikkük lapjuk eddigi attitűdjétől élesen eltérő üzenetet hordoz. Olyasmit sugall, hogy a gyermekes „családok a segélyek megszerzésére rendezik be egész életüket”. Tudjuk, hogy aki munkaköréből kifolyólag túlnyomórészt kilátástalan helyzetű segélyezendő családokkal találkozik, szakmai tájékozatlanságai okán nem tudja a jelenséget helyének, arányának megfelelően kezelni. Az is közismert, hogy a tizennégy éven aluli gyermekek (és fiatal szüleik) körében kétszer annyian élnek a létminimum alatt és környékén, mint a hetven éven felüliek körében, akiket pedig senki sem irigyel. Mindebből azonban nem az következik, hogy akár azok a családok is elítélendőek lennének - amit pedig a cikk és főképpen a kiemelt címe sugall -, amelyeknek már minden reményük elveszett keresethez jutni, s ezért - tehát a családi pótlék, mint egyetlen pénzbevételi lehetőség reményében - vállalkoznak következő, sokadik gyermekre. Minden elfogulatlan ember tudja ugyanis, hogy a gyermekeknek juttatott pénzbeni és természetbeni ellátások, a rájuk tekintettel a családnak nyújtott kedvezmények, szolgáltatások, juttatások nem jótékonykodást jelentenek, hanem az államnak azon kötelezettségét, hogy maga is - bár jelenleg egyre csökkenő részt vállaljon a leendő adó- és járulékfizető „beruházási” költségeiből. Az pedig már végképp nem is igaz, hogy a cikkben említett szegény szülők számára legalább időskori ellátásukhoz a több gyermek biztosítékot jelenthetne majd. Hiszen akár csak a résznyugdíjhoz szükséges szolgálati idő is a duplája annak, mint amennyit pusztán a gyermekekre tekintettel az anyák megszerezhetnek (már ha a gyermekek egyáltalán 1968 előtt születtek, nem pedig azóta). A felnevelt gyermekektől viszont minden más idős ember nyugdíjának biztosítására veszik el a kötelező nyugdíjjárulékot, így szüleik önerős eltartására csak igen nagy nehézségekkel lehetnek képesek. A Magyar Családsegítők Országos Kamarájának előző napi sajtótájékoztatóján elhangzottak tartalmáért természetesen a nyilatkozó Takács Imre elnök a felelős, azonban az, hogy e nyilatkozatból mit emel ki, továbbá mi lesz a vastag betűs cím egy, az újságolvasó számára igencsak szembetűnő helyen, már kizárólag az újságíró, az újság felelőssége. Valójában arról van szó, hogy a jövőjét éli fel az a társadalom, amelyben az állam a kényszerűen kisebb darab kenyérből elsősorban a gyermekekre jutó szeletet vékonyítja el, s amelyben minden második családban eggyel kevesebb gyermek születik ahhoz, hogy akár csak a nyugdíjrendszer ne omoljon össze. Morvayné Bajai Zsuzsanna a Nagycsaládosok Országos Egyesülete elnökségi tagja . Nem hinném, hogy ez a tudósítás lapunk „eddigi attitűdjétől élesen eltérő üzenetet" hordozna. Takács Imre, a Magyar Családsegítők Országos Kamarájának elnöke ugyanis nem gyermek- vagy nagycsalád-ellenes kijelentést tett, hanem arra mutatott rá: a passzív segélyezés ahhoz vezethet, hogy a rászoruló családok egy része nem is akar változtatni helyzetén, hanem éppen ellenkezőleg, arra törekszik, miként felelhetne meg annak a képnek, ami a segélyeket osztogató hivatalban a szegénységről él. Morvayné Bajai Zsuzsanna nyilván nem vitatja, hogy a segélyek osztásánál azonos jövedelmű rászorulók esetén a nagycsaládosok előnyben vannak. A családév keretében megtartott sajtótájékoztatón éppen arra figyelmeztettek a családsegítők, hogy káros helyzeteket teremthet, ha gyermekeket segélyekért, és nem azon értékek tisztelete miatt vállalnak egyes családok, amelyeket a nagycsaládosok egyesülete és a Maagyar Nemzet egyaránt magáénak vall. Elő Anita SSKMtSI