Magyar Nemzet, 1994. július (57. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-16 / 165. szám

16 szabadság egyenlőségén fogant racionális látomásember egy­szer már, a XIX. század végére megbukott a valóságban. Kiderült, hogy az átlagembernek, de még a zse­niknek sincs egyénileg, belülről műkö­dő korlátja, ha hatalomról, pénzről, él­vezetről, birtoklásról van szó. Korláto­kat csak egy külső, másik ellenérdekelt erő szabhat - ám így is csak az lehet a végeredmény: az erősebb érvényesül s a gyengébb „önmegvalósítása” elma­rad. A nagy példaképek önfeláldozása vagy az etikus személyiségek huma­nista önkorlátozása hamisító homlok­zata lett az erősebb mohóság és az ügyesebb önzés világának. Az ez elle­ni tiltakozásban nőtt nagyra a közössé­gi szolidaritást (testvériség) hirdető szocializmus, amely a reálisan létező egyéni önzés idealizmusát a nem léte­ző közösségi altruizmussal akarta le­cserélni. Ez az eszmerendszer az egyénnek minden szépet és jót meg­ígért abban az esetben, ha a saját önzé­séről lemondva a többiekkel létrehoz­za a közösségi terült asztalkámat, ahol - mint tudjuk - mindenki a szükségle­tei szerint... Anélkül, hogy kockázatos és vég nélküli egyéni harcba bonyo­lódna. (Ilyen esetben már csak általá­nos harcok maradnak: békeharc, terv­­teljesítési harc, gyűlölet elleni harc, klerikalizmus elleni küzdelem stb.) Két, homlokegyenest ellenkező látomás és módszer ígért e világi megváltást és emberi paradicsomot. S nem csoda, hogy az utóbbi nyert a tö­megek lelkéért folyó harcban. Az egyenlőség szabadságának ugyanis nincs kockázata, az egyéni „önmeg­valósuláshoz” nem kell - szinte erőn felül - minden ellenlábast legyőzni, csak be kell állni a sorba, közben a kéz és vállhoz a váll... Ám a nagy közösségi álomból az egyenlő gazdagság helyett a szegény­ség biztonságának egyenlősége lett Viszont a „fejlődés” során kiderült az is, hogy a közösség társadalmának a mindent megoldó hatalom jelenlété­ben hiányosan vagy egyáltalán nem volt törvényileg szabályozott világa, így lehetett mindig eltűrt vagy éppen taktikusan „engedélyezett” módon egyéni ötletekkel sikert elérni, esetleg teljesen a(nti)szociális, önző célokat megvalósítani. Mindenki egyenlő volt, de voltak, akik egyenlőbbek let­tek, és a kaparj kurta, neked is lesz el­­viséggel ügyesen szereztek és boldo­gultak nem kevesen. Valahol itt született meg egykor az első neoliberális magyar ember. Igaz, az ilyen sikerekhez­ mindig­ A szerző történész, egyetemi docens, hozzátartozott a valaki(k)nek leadott láp (a­latt) is. Viszont az „egyéni bol­dogulásnak” más, közösségi kötele­zettsége nem volt. Illetve ezt akkor emlegették csupán, ha a sikeres embe­rek közül egyeseket - sokszor mások egyéni előrejutása érdekében - lebuk­tattak. Az idő előrehaladásával, a szó­belileg és általában mindvégig fennál­ló diktatúra lazulásával szépen gyara­podott az egyénileg érvényesülők szá­ma, akiknek sikerei egyre inkább kö­tődtek a szocialista politikai rendszer növekvő közösségi felelőtlenségéhez, vagyis ahhoz, hogy a megbukott, fi­­nanszírozhatatlan közösségi kötele­zettségeket szépen ráterhelték az egyénre. S aki ebben ügyeskedett, az boldogult. Míg a magyar társadalom többsége számára­­ túlfoglalkoztatott nagyüze­mekben, bürokráciában és szellemi infrastruktúrában­­ maradt az állami életszínvonal-politika adósságokból táplált szűkösbe, viszont egy nem je­lentéktelen kisebbség számára a szo­cialista jogállam-nélkü­liség szabadsá­ga a megtollasodás közege lett Nagy egyéni leleménnyel gyűrték le az egyes helyeken feltorlódott (általános foglalkoztatottságú) bürokráciát, míg máshol a joghézagok hatalmas szabad terein kötelmektől mentesen győzött az egyéni ész, erő és orcátlanság. Valahol itt cseperedett fel sok ma­gyar neoliberális ember. Gyermekko­rát a reálisan létező szocializmus tör­vény nélküli „peremvidékein” töltve habitusában és műveltségében szoli­dan hordozta az egészséges önzés minden bonyolultságot, szabályozást és kötelezettséget utáló egyenességét. Talán ő lepődött meg leginkább, amikor máshonnan induló, jórészt a szocializmusból kiábrándult rész­ben egyéni idealista­­ értelmiségieket az individualista racionalizmus társa­dalmának felsőbbrendűségéről hallott beszélni. A bonyolult, filozofikus ele­mekkel átszőtt mondanivalóból két dolgot azonban rögtön és alaposan megértett: az a jó, ha egyrészt az egyént („vállalkozót”) min­él kevésbé­ szabályozzák, korlátozzák, terhelik; másrészt az a jó, ha minél dicsőbb az állam, minél kevesebbet kell fizetni közösségi célokra. Sőt,az egyéni meg­­ támogatnia is kell a közösségnek, hogy kibontakozzon, ,megvalósul­hasson", hiszen az állam egy szolgál­tatóintézmény (bajban egy biztosító­­társaság!). Igaz, mindebből nem derül ki, hogy milyen forrásból, kik által adott pénzekből (adókból) fejti ki az állam eme egyént támogató jótékony­ságát. De ki ne szeretné ingyen, vi­­szonzatlanul kapni? A felcsepepedett magyar neolibe­rális ember a rendszerváltás utáni helyzetben immár hivatalosan szente­sítve akarja a régi szocialista törvény­közi világot, hogy az erős, az ügyes, az „elit” (­sikeres) zavartalanul érvé­nyesülhessen. A törvényközi szocialista létezés­ben egyébként erős, relati­viz­áló öntu­dat alakult ki a sikeres emberek kö­zött. Nem is lehet csodálkozni ezen. Ha a hatalom nem szólt közbe, maguk lettek önmaguk és a helyzetek törvé­nye, normája. A hiteltelenné lett reáli­san létező szocializmus verbálisan hangoztatott materialista idealizmusa minden, egyén feletti értéket értel­metlen vagy félrevezető „szöveggé” tett. Az erősödő magyar neoliberális ember csak magában bízott, s „egész­­séges’dzsigeri rilaterializm­ussal csak maga felé hajlott a keze, így, ellentét­ben a régi kifinomult (vagy dekadens) gazdagság általában diszkrét termé­szetével, életerős bumfordisággal je­lezte létezését. A liberális pártokat sok helyen a jól keresők pártjának is hívják, akik mindenben a legnagyobb kötetlensé­gért szállnak síkra. A nyugati fo­gyasztói társadalom „érdekes” vilá­gát - tehát a tömegkommunikációt, reklámot, szórakozást, a presztízses tevékenységeket - mind e művelt és tehetős csoportok értékrendje uralja. A nyugati liberális személyiségnek szinte minden eszköze megvan ah­hoz, hogy „önmegvalósuljon”, s eb­ben csak zavarnak a felesleges kö­zösségi szabályozások, erkölcsi ér­zületek. A magyar hasonló csoportok „eszközi ellátottsága” általában gyengébb, műveltséghiányok miatt igényei sokkal színvonaltalanabbak, első generációs kellemességi fo­gyasztásra (étel, ital, nők, kaland) összpontosulók. A mi világunk szű­kössége, szegényes kínálata, szétzú­zott értékrendje­ miatt azonban ez a „termés­zetess­ég" - főleg a fiatalok­nak - megejtő. A kultúrát, mint bo­nyolult és­ felesleges „szublimációt” - a lényeget csak időt húzóan elfedő előírások tömegének érző idegensé­get -, a mai liberálisaink (­libertinu­­saink) zöme is félretolja. Szekulari­zált szabadságban - az oly rövid egyetlen s még ott is korlátolt sza­kaszban aktívan élvező­­, egyéni életben meg kell valósítani a felsza­badító, gátlások nélküli egocentrikus­­ságot. S így megszűnhet a múlt sok terhes árnya, az élet értelmesen ha­tártalan lehet, az emberi kultúra ví­vódó nagyjainak műveit, a hagyomá­nyokat múzeumba leh­et küldeni. . A reálisan létező szocializmus piac nélkül, gyorsítottan irtotta ki a magyar társadalom jelentős részéből az eszmék, eszmények, hitek, műveltség stb. elkö­telező hatásait. A védekezésre képtelen­né zúzott kisközösségek, önkéntes tár­­sulatok/egyesületek híján és a minden­ben privatizált létezés kényszerében, valamint a hangosan kötelező közössé­gig kongó szólamai közepette egyetlen igazság maradt: az én, az egyén. Az volt, lett - mint a rezignált népi bölcses­ség is mondta - a miénk, egyéneké, amit megettünk, megittunk... A felpuhult szocializmus kiter­melte a neoliberális embert is. Mert a reálisan létező szocialista ember ,,li­berális” mentalitásának fogyasztói ré­szében, alanyi jogon biztosítandó el­látásának (szocialista igény) színvo­naligénye, tartalmi összetevői „liberá­lisan” ihletettek. A különbség csak annyi, hogy a neoliberális, előnyös pozíciókból indult magabiztos egyé­nek zöme talán vállalja a nem különö­sebben szabályozott versenyt, míg a szocialista alanyi jogon járó szabad ellátási igényét államilag képzeli megvalósíthatónak. Elvileg­ összeegyeztethetetlen a két eszmekör, hiszen a szegények, hát­rányos helyzetűek ellátási költségeit jelentős részben a jól keresőknek kel­lene adóban fedezni - tehát csökken a „szabadság” fent, ha nő a „szabadság” lent. Nyugaton ezt az ellentmondást oldja meg a szociálliberalizmus - mert van mit (!) az osztozkodásnál a szegé­nyebbeknek adni. Nálunk nincs ilyen felosztható bevétel, tartalék, vagyon. Nálunk a stílusban lehet valaki szo­­ciállberális, a tömegmanipulációban lehet képes közvetíteni azt a „félik­o­­­­nos erőfeszítést”, hogy minden egyes egy­ér­nek­ jelese legyen. Mint egyöcös.Ti­p kellemes, kötelezettség és elszámolás nélkül felvett adósságok idején. Úgy tűnik hát, hogy újra fog szü­letni a verbálisan ügyes hatalmi világ, miközben a mindennapokban ismét gyarapodnak a törvényközi egyéni szabadság bajnokai. Áltatja magát az, aki összeegyez­­tethetőnek tartja a sok gyenge és a ke­vés erős érdekeit a szűkösség viszo­nyai között. Nálunk nincsenek tech­nológiai tartalékok, a harmadik világ­gal folytatott előnyös üzletek, jól ka­matoztatható mozgékony olcsó tőkék/ felhalmozások. Nálunk új tőkefelhal­mozás folyik, elkerülhetetlenül kell folynia. Ha ennek vezetésére olyanok vállalkoznak, akik a „szokásos” pol­gári rendet így vagy úgy nem­ érzik sa­játjuknak, hogyan lesz itt „modern" társadalom? Ha mind a szocialisták, mind a „liberálisok” komolyan veszik elveiket, mi lesz ebből? Sajnos, csak arra gondolhatunk: itt ismét egymásra találtak az egyko­ri, reálisan létező szocializmus kü­lönféle kedvezményezettjei (hatal­miak, bizonyos értelmiségi csoportok és „törvényközi” gazdaságiak) a tár­sadalmilag kielégíthetetlen fáradal­­mak miatti tömegcsalódások és a vé­gig ügyesen felhasznált médiumok manipulatív sikerei nyomán. A tőke­­felhalmozás korszakában lehetetlen ugyan nagy tömegek „védelme”, szo­ciális kielégítése, de túlnyomó hatal­mi szakszervezeti asszisztenciával el lehet fogadtatni a régi-új elit világké­pét, értékrendjét és uralmát. Egyéni­leg továbbra is lehet valaki sikeres, éspedig annál inkább, minél közelebb van a hatalomhoz. Tehát a neoliberá­lis magyar ember igénye a korlátta­­lanságra - elvileg - nem sérül. Sok­kal inkább az alanyi jogú ellátás szo­cialista fáradalma! Úgy tűnik, a neoliberális választási kisebbség ará­nyánál kedvezőbb pozíciót ért el a koalíciós hatalomban: az atomizált magyar társadalomban a rámenős in­dividualisták jól szervezett érdekcso­portjai egyelőre a győztesek. Meddig és milyen áron? „Természetes”, hogy a jövendő magyar politikai élet tömegkommuni­kációs világában pluralizmus lesz. Egyrészt tudatosan „szerkesztve”, másrészt részben vetélkedve. Ám senki ne higgye, hogy a variációk be­lül ne maradnának a többiekkel, a „mássággal” szembeni egységes mo­dernizmus frontján. A magyar közélet így tesz teljesen liberális,mint egykor 'teljesért sz­óiflált'íd~v'eft. p.pf’ A magyar társadalomnak újjá kell szerveződnie,’­­ különben csak egyesekné'E' reverstt ’ így Versenyké­pességet. Tőkéczki László Liberális emberkép­­és a neoliberális ember Az egyéni szabadság bajnokaiA Reich Károly rajza Nézőpont SZOMBAT, 1994. július 16. A demokrácia a tét Mi lesz veled, konzervatív sajtó? A Magyar Nemzet 1994. július 9-i számá­ban Pokol Béla azt írta, hogy Magyarorszá­gon, ellentétben Romániával és az akkori Csehszlovákiával, nem százezres tömegek ut­cai tüntetésein dőlt el az átmenet sorsa, „ha­nem a radikalizálódó fővárosi értelmiségi kö­rök tömegmédiumokon keresztüli diskurzusa hatására ment végbe... Mindezek révén a po­litikai fordulat után a politikai akaratképzés súlypontjai ottmaradtak a fővárosi tömegmé­diumokban, és noha létrejött egy többpárt­rendszer, a pártok csak másodrangúak marad­tak a politikai akaratképzésben”. Ezekben a mondatokban rejlik a kulcsa mindannak, ami az elmúlt négy évben történt, történik ma, s feltehetőleg történni fog a jövő­ben. Magyarországon, sajnálatos tény, való­ban nem a pártok határozták meg elsősorban a politikát, hanem jobbára a sajtó. Kezdetben, a sajtó egésze, a későbbiekben pedig — egyes „kormányközelinek”, „konzervatívnak” mond­ható lapok megjelenése után - az újságok túl­nyomó, anyagilag jól ellátott, s bármennyire fáj kimondani, profibb része diktálta az ira­mot, „csinálta” a politikát. Valóban az történt, amit a sajtó ezen hatal­mas szelete akart. Mert a jelenlegi koalíció, ha a sajtó nem kívánja, aligha jött volna létre. Persze, az az összeállítás, amit a Nyilvánosság Klub tett közzé, s amely szinte elmarasztalta a sajtót, amiért nem szeretem nászra késztette az MSZP-t és az SZDSZ-t, nem egyéb szemfény­vesztésnél; a Nyilvánosság Klub vezéralakjai sem sírtak bánatukban az együttműködés lát­tán. Ám valamiképp magyarázatot kellett ad­niuk mindkét párt (főleg az SZDSZ) azon ro­­konszenvezőinek, akik nagyon nem kívánják egymást. A Nyilvánosság Klub tehát a politi­kusok helyett a sajtóval viteti el a „balhét”, amit a szociálliberális eszményeket valló vagy szolgáló újságírók vidáman el is cipelnek. Nem akarom azonban a sajtó hatalmát dé­­monizálni, hiszen a nem váratlan, de túlmérete­zett fordulathoz hozzájárultak a volt kormány­zat jelentős hibái is. Ezek azonban nem elsősor­ban gazdasági természetűek voltak, nem a „szakértelem” hiányából fakadtak (ennek iga­za szerző a Magyarország című hetilap fő­­szerkesztője. Aólásául érdemes figyelni az új kormányzat el­ső lépéseit, s a kormányba került „szakértők” szakmai önéletrajzát), hanem az önfelmutatásra való képesség minimumának a hiányából. Ki kell mondani: az előző kormányzatnak nem volt sajtópolitikája (ehhez tényleg nem volt szakér­telme), amit pedig annak véltek, az is későn jött, s számos hibával volt terhelt Történt azonban bármi, a helyzet adott A volt koalíciónak, az általuk jól-rosszul képvi­selt értékrendnek (ma már ideértve a Fidesz „irányvonalát”, liberális és nemzeti, követke­zetes baloldalellenes felfogását) szinte nincs hol megnyilvánulnia. Nemhogy a széles ská­lán és számos ponton eltérően felfogott nézet­kör terjesztésére alig akad fórum, de ha a par­lamenti házszabályok olyanok lesznek, mint hírlik, akkor még a napi politikával, a kor­mányzattal szembeni bírálatnak sem lesz he­lye a rádió, a televízió országgyűlési közvetí­téseiben. Noha Horn Gyula azt mondta: az igazi sajtó mindig ellenzéki, nagyon jól tud­juk, hogy ez hamis állítás. Különösen azért, mert Magyarországon nemcsak a pártstruktú­ra, a sajtómezőny kialakulatlan, de a fogalmak értelmezése (lásd ellenzékiség és igazi újság­írás) sem kiforrott. Mondhatnám, hogy ez nem is csoda, hiszen egy kivételével lényegében pár esztendős pártjaink vannak csak (ide soro­lom a hajdan létezett, ám évtizedekig nem mű­ködő pártokat is), és a sajtószabadság, a sajtó­paletta színképekre bomlása is teljesen új ke­letű. Történelmi méretekben mindenképp. Egyrészt tehát van egy abszolút baloldali sajtóbeli túlhatalom (akárcsak a parlamentben), másrészt pedig egyre több olyan megnyilatko­zást hallani, melyek nem győzik hangsúlyozni, mily nagy szükség vagyon az úgynevezett kon­zervatív, nemzeti, keresztény sajtóra. (Hozzáte­szem: konzervatív-liberális sajtóra is.) A minap Hack Péter nyilvánította ki óhaját a televízióban eme sajtó fenntartására, pár he­te pedig a 168 Óra hasábjain szólt a kérdésről Domány András. Mint mondta: „.. .továbbra is meggyőződésem, hogy konzervatív, jobbolda­li, keresztény-nemzeti sajtóra is szükség van - persze nem bújtatott állami pénzből és hivata­li támogatással,.. .mert a választások tanúsága szerint nem csekély az ilyen gondolkodású ál­lampolgárok száma. Ha pedig ez az irányzat kerül ellenzékbe, még fontosabb, hogy legyen sajtója - csak lehetőleg színvonalas, tisztessé­ges és az ellenzéket sem kritikátlanul szolgá­ló.” Nagyra értékelem Domány András meg­nyilatkozását, ámbár úgy vélem, hogy mielőtt az írógép elé ült, még egyszer végiggondol­hatta volna mondandójának némely részleteit Ha ezt megteszi, akkor eszébe jut, hogy „búj­tatott állami pénz”, „hivatali támogatás” vajmi kevés jutott ezen orgánumoknak, függetlenül attól, hogy a lapok a választott - igenis szol­gált - irányzaton belül „szélsőséges”, avagy „mérsékelt” álláspontot foglaltak-e el. Örülök, hogy Domány András pártfogó gondolatokat adott közre a jobboldalinak mondott irány­­zat(ok)hoz tartozó sajtó szükségességéről. Egyetértek az általa (és persze általam és so­kak által) támasztott követelményekkel is - megjegyezvén azonban, hogy az eddigi ellen­zéki sajtót annak idején figyelmeztethette vol­na bizonyos etikai minimumokra. De felteszem a kérdést: miből és hogyan működjenek ezek a lapok? Annak bizonyítá­sával most nem bajlódom, hogy a korábbi ,kormányközeli” lapok még példányszám­­arányosan sem részesültek holmi állami áldá­sokból (példaként elég megemlítem a hatal­mas bevételeket biztosító hirdetéseket), ha­nem újfent kérdezem: miből éljen ez a szóban mindenki által oly fontosnak ítélt sajtó? Tartok tőle, hogy a mostani kormányzat nem lesz olyan elnéző a jelenlegi ellenzéki új­ságokkal, mint a sajtóügyekben balek demok­rata elődje volt Már csak azért sem, mert úgy tűnik, hogy - szép szavak ide, megértés oda - ennek a kormányzatnak nincs szüksége az el­lenzéki lapokra (pontosabban a Népszabadság ellenzékiségére lesz szüksége, miként ezt Horn Gyula megfogalmazta). Figyelmeztető jel volt az is, hogy egy állami hivatalnok, egy eredendően pártsemleges férfiú, Csépi Lajos, midőn tudomására jutott a Magyar Nemzet, az Esti Hírlap és az Expressz „ügye”, elsőként nem a jogszerűséget firtatta, hanem kijelentet­te, azért nem tetszik neki a történet, mert a Mahir vezérigazgatója - Csépi szerint - közel áll a Fideszhez és az MDF-hez, s a Hírlapki­adó azóta eltávolított vezérigazgatója is gya­nús állampolgár bizonyos - Csépi Lajos által feltételezett - pártvonzalmai miatt. Csépi La­jos nyilván a jövőjére gondolt (egyébként em­beri dolog), mikoron is első reflexként politi­kai síkon támadta a kiadói jog átadását Ha optimista vagyok (alaptermészetem ilyen), akkor azt mondom, hogy az új kor­mányzat abból indul ki, ellenzéki (konzerva­tív) sajtónak pedig lennie kell. Már csak a ha­talom saját érdekében is. Mert ők a társada­lommal akarnak állandó párbeszédet folytatni, ez pedig megköveteli, hogy a lakosság közel felét kitevő (a voksukat valakire - valamire - leadók arányáról beszélek, s nem a parlamenti erőviszonyokról) állampolgárok véleménye is meghallgattassék. Mert velük is beszélgetnie kell az új koalíciós többségnek. Még mindig optimista vagyok, amikor ki­jelentem: igenis döntsön a piac a ma ellenzék­be szorult lapok sorsáról. Úgy gondolom ugyanis, lesznek a választások pillanatnyi győztesei között is olyanok, akik emlékeznek még arra, hogy mikor, milyen tőkével és mi­képp hozták helyzetbe saját orgánumaikat, s vallják, hogy esélyegyenlőségre, az élet szá­mos területéhez hasonlóan, a sajtóban is szük­ség van. A kezdeteknél mindenképp, aztán döntsön a tehetség. Ha azt mondják, hogy a piacgazdaság, a szabad verseny sem szabadít­ható rá egy az egyben a társadalomra, akkor el kell fogadniuk, hogy ma még a sajtó sem tehe­tő ki direktben a vérre menő küzdelemnek, legalábbis az, amelyik a rendszerváltozás fo­lyamatában később és (majdnem) tőke nélkül indult Az ilyen lap a dolgok mai állása szerint halálra van ítélve. Tartok tőle: optimizmusom ezúttal nem használható vezércsillagnak. Nem fognak ad­ni kifutási időt, hogy később már valóban a sajtópiac törvényei érvényesülhessenek. De mit lehet akkor tenni? Először is meg kell nézni, mink van még. Egyetlen lapot (nincs oly sok) sem szabad veszni hagyni. Akinek ma esze van, s ismeri valamennyire a sajtópiac felvevőképességét az nem új lapok alapításán gondolkodik, különösen azért nem, mert intő példák lebeghetnek a szeme előtt (A csődbe jutott Új Hírek és a még létező Heti Nemzeti Újság.) Nem szólhatok bele egyetlen ma ellenzéki párt belügyeibe sem; saját anyagi erőforrásai­val (ha vannak még) ki-ki úgy gazdálkodik, ahogyan akar. Ám felhívom a figyelmet, hogy a pártlapok ideje lejárt. Értékorientált, s ezen belül tárgyilagos lapoknak lehet csak jövőjük, olyan orgánumoknak, melyek átlépnek min­den párthatárt, s csakis a hitelességre és a vál­lalt értékekre vannak tekintettel. Ha tehát mégis léteznek anyagi erők, akkor azokat csakis ezen szempontok figyelembevételével szabad mozgatni, s azokat a lapokat támogat­ni, amelyek ma még élnek. Ellenkező esetben nem csupán néhány tu­cat újságíró (nem csak tucat újságíró) s négy-öt főszerkesztő egzisztenciája kerül veszélybe. Majd megélnek (megélünk) valahogy. Ennél sokkal fontosabb, hogy a társadalom meghatá­rozó része marad orgánum nélkül, ami azt eredményezi, hogy az egyirányú sajtó eddigi túlhatalma totálissá válik. Vagyis: ha a sajtó valóban politikacsináló a mai Magyarorszá­gon, márpedig sokak törekvése szerint az, ak­kor a parlamenti váltógazdálkodás reménye a távoli jövő ködébe burkolózik. S ha ez igaz, akkor azt kell mondanom, hogy nem mintegy száz, jelenleg ellenzékbe szorult politikus jö­vője a tét, hanem maga a demokrácia. A poli­tikai sokszólamúság. Varga Károly a Magyar N Nemzet már idézett számában ezeket írta: „Amire a kormányzati fel­adatok viharban való végzése közben már vég­képp semmi esélye sem lehetett a gyér keresz­tény-nemzeti elitnek (és tegyük hozzá bölcs óva­tossággal: a konzervatív zsidó magyarságnak sem), nevezetesen emberi erőforrása nyugodt fejlesztésére, arra most valós történelmi esélyt adhat egy koherens ellenzéki élettapasztalás. En­nek alanyai, ha nem is nap mint nap, de elég gyakran érezni fogják, hogy ki vannak szolgál­tatva nem éppen barátságos (bár remélhetően csak ritkán markánsan bosszúálló) erőknek... A konzervatív rendszerváltóknak el kellett buk­niuk, mert az ölükbe hullott kormányzati dicső­ség és felelősség erőltetetten termelő esztendei előtt vagy helyett nem nyitott módjuk néhány vegetatív, pihentető-törzsépítő évjáratra. Most viszont a satnya termőkarokat levágta a jó ker­tész történelem. ‘Succisa virescit’, ‘Visszavágva kizöldül - biztat a bencés jelmondat.” Legyen a bencéseknek igazuk! Speidl Zoltán

Next