Magyar Nemzet, 1994. július (57. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-16 / 165. szám
16 szabadság egyenlőségén fogant racionális látomásember egyszer már, a XIX. század végére megbukott a valóságban. Kiderült, hogy az átlagembernek, de még a zseniknek sincs egyénileg, belülről működő korlátja, ha hatalomról, pénzről, élvezetről, birtoklásról van szó. Korlátokat csak egy külső, másik ellenérdekelt erő szabhat - ám így is csak az lehet a végeredmény: az erősebb érvényesül s a gyengébb „önmegvalósítása” elmarad. A nagy példaképek önfeláldozása vagy az etikus személyiségek humanista önkorlátozása hamisító homlokzata lett az erősebb mohóság és az ügyesebb önzés világának. Az ez elleni tiltakozásban nőtt nagyra a közösségi szolidaritást (testvériség) hirdető szocializmus, amely a reálisan létező egyéni önzés idealizmusát a nem létező közösségi altruizmussal akarta lecserélni. Ez az eszmerendszer az egyénnek minden szépet és jót megígért abban az esetben, ha a saját önzéséről lemondva a többiekkel létrehozza a közösségi terült asztalkámat, ahol - mint tudjuk - mindenki a szükségletei szerint... Anélkül, hogy kockázatos és vég nélküli egyéni harcba bonyolódna. (Ilyen esetben már csak általános harcok maradnak: békeharc, tervteljesítési harc, gyűlölet elleni harc, klerikalizmus elleni küzdelem stb.) Két, homlokegyenest ellenkező látomás és módszer ígért e világi megváltást és emberi paradicsomot. S nem csoda, hogy az utóbbi nyert a tömegek lelkéért folyó harcban. Az egyenlőség szabadságának ugyanis nincs kockázata, az egyéni „önmegvalósuláshoz” nem kell - szinte erőn felül - minden ellenlábast legyőzni, csak be kell állni a sorba, közben a kéz és vállhoz a váll... Ám a nagy közösségi álomból az egyenlő gazdagság helyett a szegénység biztonságának egyenlősége lett Viszont a „fejlődés” során kiderült az is, hogy a közösség társadalmának a mindent megoldó hatalom jelenlétében hiányosan vagy egyáltalán nem volt törvényileg szabályozott világa, így lehetett mindig eltűrt vagy éppen taktikusan „engedélyezett” módon egyéni ötletekkel sikert elérni, esetleg teljesen a(nti)szociális, önző célokat megvalósítani. Mindenki egyenlő volt, de voltak, akik egyenlőbbek lettek, és a kaparj kurta, neked is lesz elviséggel ügyesen szereztek és boldogultak nem kevesen. Valahol itt született meg egykor az első neoliberális magyar ember. Igaz, az ilyen sikerekhez mindig A szerző történész, egyetemi docens, hozzátartozott a valaki(k)nek leadott láp (alatt) is. Viszont az „egyéni boldogulásnak” más, közösségi kötelezettsége nem volt. Illetve ezt akkor emlegették csupán, ha a sikeres emberek közül egyeseket - sokszor mások egyéni előrejutása érdekében - lebuktattak. Az idő előrehaladásával, a szóbelileg és általában mindvégig fennálló diktatúra lazulásával szépen gyarapodott az egyénileg érvényesülők száma, akiknek sikerei egyre inkább kötődtek a szocialista politikai rendszer növekvő közösségi felelőtlenségéhez, vagyis ahhoz, hogy a megbukott, finanszírozhatatlan közösségi kötelezettségeket szépen ráterhelték az egyénre. S aki ebben ügyeskedett, az boldogult. Míg a magyar társadalom többsége számára túlfoglalkoztatott nagyüzemekben, bürokráciában és szellemi infrastruktúrában maradt az állami életszínvonal-politika adósságokból táplált szűkösbe, viszont egy nem jelentéktelen kisebbség számára a szocialista jogállam-nélküliség szabadsága a megtollasodás közege lett Nagy egyéni leleménnyel gyűrték le az egyes helyeken feltorlódott (általános foglalkoztatottságú) bürokráciát, míg máshol a joghézagok hatalmas szabad terein kötelmektől mentesen győzött az egyéni ész, erő és orcátlanság. Valahol itt cseperedett fel sok magyar neoliberális ember. Gyermekkorát a reálisan létező szocializmus törvény nélküli „peremvidékein” töltve habitusában és műveltségében szolidan hordozta az egészséges önzés minden bonyolultságot, szabályozást és kötelezettséget utáló egyenességét. Talán ő lepődött meg leginkább, amikor máshonnan induló, jórészt a szocializmusból kiábrándult részben egyéni idealista értelmiségieket az individualista racionalizmus társadalmának felsőbbrendűségéről hallott beszélni. A bonyolult, filozofikus elemekkel átszőtt mondanivalóból két dolgot azonban rögtön és alaposan megértett: az a jó, ha egyrészt az egyént („vállalkozót”) minél kevésbé szabályozzák, korlátozzák, terhelik; másrészt az a jó, ha minél dicsőbb az állam, minél kevesebbet kell fizetni közösségi célokra. Sőt,az egyéni meg támogatnia is kell a közösségnek, hogy kibontakozzon, ,megvalósulhasson", hiszen az állam egy szolgáltatóintézmény (bajban egy biztosítótársaság!). Igaz, mindebből nem derül ki, hogy milyen forrásból, kik által adott pénzekből (adókból) fejti ki az állam eme egyént támogató jótékonyságát. De ki ne szeretné ingyen, viszonzatlanul kapni? A felcsepepedett magyar neoliberális ember a rendszerváltás utáni helyzetben immár hivatalosan szentesítve akarja a régi szocialista törvényközi világot, hogy az erős, az ügyes, az „elit” (sikeres) zavartalanul érvényesülhessen. A törvényközi szocialista létezésben egyébként erős, relativizáló öntudat alakult ki a sikeres emberek között. Nem is lehet csodálkozni ezen. Ha a hatalom nem szólt közbe, maguk lettek önmaguk és a helyzetek törvénye, normája. A hiteltelenné lett reálisan létező szocializmus verbálisan hangoztatott materialista idealizmusa minden, egyén feletti értéket értelmetlen vagy félrevezető „szöveggé” tett. Az erősödő magyar neoliberális ember csak magában bízott, s „egészséges’dzsigeri rilaterializmussal csak maga felé hajlott a keze, így, ellentétben a régi kifinomult (vagy dekadens) gazdagság általában diszkrét természetével, életerős bumfordisággal jelezte létezését. A liberális pártokat sok helyen a jól keresők pártjának is hívják, akik mindenben a legnagyobb kötetlenségért szállnak síkra. A nyugati fogyasztói társadalom „érdekes” világát - tehát a tömegkommunikációt, reklámot, szórakozást, a presztízses tevékenységeket - mind e művelt és tehetős csoportok értékrendje uralja. A nyugati liberális személyiségnek szinte minden eszköze megvan ahhoz, hogy „önmegvalósuljon”, s ebben csak zavarnak a felesleges közösségi szabályozások, erkölcsi érzületek. A magyar hasonló csoportok „eszközi ellátottsága” általában gyengébb, műveltséghiányok miatt igényei sokkal színvonaltalanabbak, első generációs kellemességi fogyasztásra (étel, ital, nők, kaland) összpontosulók. A mi világunk szűkössége, szegényes kínálata, szétzúzott értékrendje miatt azonban ez a „természetesség" - főleg a fiataloknak - megejtő. A kultúrát, mint bonyolult és felesleges „szublimációt” - a lényeget csak időt húzóan elfedő előírások tömegének érző idegenséget -, a mai liberálisaink (libertinusaink) zöme is félretolja. Szekularizált szabadságban - az oly rövid egyetlen s még ott is korlátolt szakaszban aktívan élvező, egyéni életben meg kell valósítani a felszabadító, gátlások nélküli egocentrikusságot. S így megszűnhet a múlt sok terhes árnya, az élet értelmesen határtalan lehet, az emberi kultúra vívódó nagyjainak műveit, a hagyományokat múzeumba lehet küldeni. . A reálisan létező szocializmus piac nélkül, gyorsítottan irtotta ki a magyar társadalom jelentős részéből az eszmék, eszmények, hitek, műveltség stb. elkötelező hatásait. A védekezésre képtelenné zúzott kisközösségek, önkéntes társulatok/egyesületek híján és a mindenben privatizált létezés kényszerében, valamint a hangosan kötelező közösségig kongó szólamai közepette egyetlen igazság maradt: az én, az egyén. Az volt, lett - mint a rezignált népi bölcsesség is mondta - a miénk, egyéneké, amit megettünk, megittunk... A felpuhult szocializmus kitermelte a neoliberális embert is. Mert a reálisan létező szocialista ember ,,liberális” mentalitásának fogyasztói részében, alanyi jogon biztosítandó ellátásának (szocialista igény) színvonaligénye, tartalmi összetevői „liberálisan” ihletettek. A különbség csak annyi, hogy a neoliberális, előnyös pozíciókból indult magabiztos egyének zöme talán vállalja a nem különösebben szabályozott versenyt, míg a szocialista alanyi jogon járó szabad ellátási igényét államilag képzeli megvalósíthatónak. Elvileg összeegyeztethetetlen a két eszmekör, hiszen a szegények, hátrányos helyzetűek ellátási költségeit jelentős részben a jól keresőknek kellene adóban fedezni - tehát csökken a „szabadság” fent, ha nő a „szabadság” lent. Nyugaton ezt az ellentmondást oldja meg a szociálliberalizmus - mert van mit (!) az osztozkodásnál a szegényebbeknek adni. Nálunk nincs ilyen felosztható bevétel, tartalék, vagyon. Nálunk a stílusban lehet valaki szociállberális, a tömegmanipulációban lehet képes közvetíteni azt a „félikonos erőfeszítést”, hogy minden egyes egyérnek jelese legyen. Mint egyöcös.Tip kellemes, kötelezettség és elszámolás nélkül felvett adósságok idején. Úgy tűnik hát, hogy újra fog születni a verbálisan ügyes hatalmi világ, miközben a mindennapokban ismét gyarapodnak a törvényközi egyéni szabadság bajnokai. Áltatja magát az, aki összeegyeztethetőnek tartja a sok gyenge és a kevés erős érdekeit a szűkösség viszonyai között. Nálunk nincsenek technológiai tartalékok, a harmadik világgal folytatott előnyös üzletek, jól kamatoztatható mozgékony olcsó tőkék/ felhalmozások. Nálunk új tőkefelhalmozás folyik, elkerülhetetlenül kell folynia. Ha ennek vezetésére olyanok vállalkoznak, akik a „szokásos” polgári rendet így vagy úgy nem érzik sajátjuknak, hogyan lesz itt „modern" társadalom? Ha mind a szocialisták, mind a „liberálisok” komolyan veszik elveiket, mi lesz ebből? Sajnos, csak arra gondolhatunk: itt ismét egymásra találtak az egykori, reálisan létező szocializmus különféle kedvezményezettjei (hatalmiak, bizonyos értelmiségi csoportok és „törvényközi” gazdaságiak) a társadalmilag kielégíthetetlen fáradalmak miatti tömegcsalódások és a végig ügyesen felhasznált médiumok manipulatív sikerei nyomán. A tőkefelhalmozás korszakában lehetetlen ugyan nagy tömegek „védelme”, szociális kielégítése, de túlnyomó hatalmi szakszervezeti asszisztenciával el lehet fogadtatni a régi-új elit világképét, értékrendjét és uralmát. Egyénileg továbbra is lehet valaki sikeres, éspedig annál inkább, minél közelebb van a hatalomhoz. Tehát a neoliberális magyar ember igénye a korláttalanságra - elvileg - nem sérül. Sokkal inkább az alanyi jogú ellátás szocialista fáradalma! Úgy tűnik, a neoliberális választási kisebbség arányánál kedvezőbb pozíciót ért el a koalíciós hatalomban: az atomizált magyar társadalomban a rámenős individualisták jól szervezett érdekcsoportjai egyelőre a győztesek. Meddig és milyen áron? „Természetes”, hogy a jövendő magyar politikai élet tömegkommunikációs világában pluralizmus lesz. Egyrészt tudatosan „szerkesztve”, másrészt részben vetélkedve. Ám senki ne higgye, hogy a variációk belül ne maradnának a többiekkel, a „mássággal” szembeni egységes modernizmus frontján. A magyar közélet így tesz teljesen liberális,mint egykor 'teljesért szóiflált'íd~v'eft. p.pf’ A magyar társadalomnak újjá kell szerveződnie,’ különben csak egyesekné'E' reverstt ’ így Versenyképességet. Tőkéczki László Liberális emberképés a neoliberális ember Az egyéni szabadság bajnokaiA Reich Károly rajza Nézőpont SZOMBAT, 1994. július 16. A demokrácia a tét Mi lesz veled, konzervatív sajtó? A Magyar Nemzet 1994. július 9-i számában Pokol Béla azt írta, hogy Magyarországon, ellentétben Romániával és az akkori Csehszlovákiával, nem százezres tömegek utcai tüntetésein dőlt el az átmenet sorsa, „hanem a radikalizálódó fővárosi értelmiségi körök tömegmédiumokon keresztüli diskurzusa hatására ment végbe... Mindezek révén a politikai fordulat után a politikai akaratképzés súlypontjai ottmaradtak a fővárosi tömegmédiumokban, és noha létrejött egy többpártrendszer, a pártok csak másodrangúak maradtak a politikai akaratképzésben”. Ezekben a mondatokban rejlik a kulcsa mindannak, ami az elmúlt négy évben történt, történik ma, s feltehetőleg történni fog a jövőben. Magyarországon, sajnálatos tény, valóban nem a pártok határozták meg elsősorban a politikát, hanem jobbára a sajtó. Kezdetben, a sajtó egésze, a későbbiekben pedig — egyes „kormányközelinek”, „konzervatívnak” mondható lapok megjelenése után - az újságok túlnyomó, anyagilag jól ellátott, s bármennyire fáj kimondani, profibb része diktálta az iramot, „csinálta” a politikát. Valóban az történt, amit a sajtó ezen hatalmas szelete akart. Mert a jelenlegi koalíció, ha a sajtó nem kívánja, aligha jött volna létre. Persze, az az összeállítás, amit a Nyilvánosság Klub tett közzé, s amely szinte elmarasztalta a sajtót, amiért nem szeretem nászra késztette az MSZP-t és az SZDSZ-t, nem egyéb szemfényvesztésnél; a Nyilvánosság Klub vezéralakjai sem sírtak bánatukban az együttműködés láttán. Ám valamiképp magyarázatot kellett adniuk mindkét párt (főleg az SZDSZ) azon rokonszenvezőinek, akik nagyon nem kívánják egymást. A Nyilvánosság Klub tehát a politikusok helyett a sajtóval viteti el a „balhét”, amit a szociálliberális eszményeket valló vagy szolgáló újságírók vidáman el is cipelnek. Nem akarom azonban a sajtó hatalmát démonizálni, hiszen a nem váratlan, de túlméretezett fordulathoz hozzájárultak a volt kormányzat jelentős hibái is. Ezek azonban nem elsősorban gazdasági természetűek voltak, nem a „szakértelem” hiányából fakadtak (ennek igaza szerző a Magyarország című hetilap főszerkesztője. Aólásául érdemes figyelni az új kormányzat első lépéseit, s a kormányba került „szakértők” szakmai önéletrajzát), hanem az önfelmutatásra való képesség minimumának a hiányából. Ki kell mondani: az előző kormányzatnak nem volt sajtópolitikája (ehhez tényleg nem volt szakértelme), amit pedig annak véltek, az is későn jött, s számos hibával volt terhelt Történt azonban bármi, a helyzet adott A volt koalíciónak, az általuk jól-rosszul képviselt értékrendnek (ma már ideértve a Fidesz „irányvonalát”, liberális és nemzeti, következetes baloldalellenes felfogását) szinte nincs hol megnyilvánulnia. Nemhogy a széles skálán és számos ponton eltérően felfogott nézetkör terjesztésére alig akad fórum, de ha a parlamenti házszabályok olyanok lesznek, mint hírlik, akkor még a napi politikával, a kormányzattal szembeni bírálatnak sem lesz helye a rádió, a televízió országgyűlési közvetítéseiben. Noha Horn Gyula azt mondta: az igazi sajtó mindig ellenzéki, nagyon jól tudjuk, hogy ez hamis állítás. Különösen azért, mert Magyarországon nemcsak a pártstruktúra, a sajtómezőny kialakulatlan, de a fogalmak értelmezése (lásd ellenzékiség és igazi újságírás) sem kiforrott. Mondhatnám, hogy ez nem is csoda, hiszen egy kivételével lényegében pár esztendős pártjaink vannak csak (ide sorolom a hajdan létezett, ám évtizedekig nem működő pártokat is), és a sajtószabadság, a sajtópaletta színképekre bomlása is teljesen új keletű. Történelmi méretekben mindenképp. Egyrészt tehát van egy abszolút baloldali sajtóbeli túlhatalom (akárcsak a parlamentben), másrészt pedig egyre több olyan megnyilatkozást hallani, melyek nem győzik hangsúlyozni, mily nagy szükség vagyon az úgynevezett konzervatív, nemzeti, keresztény sajtóra. (Hozzáteszem: konzervatív-liberális sajtóra is.) A minap Hack Péter nyilvánította ki óhaját a televízióban eme sajtó fenntartására, pár hete pedig a 168 Óra hasábjain szólt a kérdésről Domány András. Mint mondta: „.. .továbbra is meggyőződésem, hogy konzervatív, jobboldali, keresztény-nemzeti sajtóra is szükség van - persze nem bújtatott állami pénzből és hivatali támogatással,.. .mert a választások tanúsága szerint nem csekély az ilyen gondolkodású állampolgárok száma. Ha pedig ez az irányzat kerül ellenzékbe, még fontosabb, hogy legyen sajtója - csak lehetőleg színvonalas, tisztességes és az ellenzéket sem kritikátlanul szolgáló.” Nagyra értékelem Domány András megnyilatkozását, ámbár úgy vélem, hogy mielőtt az írógép elé ült, még egyszer végiggondolhatta volna mondandójának némely részleteit Ha ezt megteszi, akkor eszébe jut, hogy „bújtatott állami pénz”, „hivatali támogatás” vajmi kevés jutott ezen orgánumoknak, függetlenül attól, hogy a lapok a választott - igenis szolgált - irányzaton belül „szélsőséges”, avagy „mérsékelt” álláspontot foglaltak-e el. Örülök, hogy Domány András pártfogó gondolatokat adott közre a jobboldalinak mondott irányzat(ok)hoz tartozó sajtó szükségességéről. Egyetértek az általa (és persze általam és sokak által) támasztott követelményekkel is - megjegyezvén azonban, hogy az eddigi ellenzéki sajtót annak idején figyelmeztethette volna bizonyos etikai minimumokra. De felteszem a kérdést: miből és hogyan működjenek ezek a lapok? Annak bizonyításával most nem bajlódom, hogy a korábbi ,kormányközeli” lapok még példányszámarányosan sem részesültek holmi állami áldásokból (példaként elég megemlítem a hatalmas bevételeket biztosító hirdetéseket), hanem újfent kérdezem: miből éljen ez a szóban mindenki által oly fontosnak ítélt sajtó? Tartok tőle, hogy a mostani kormányzat nem lesz olyan elnéző a jelenlegi ellenzéki újságokkal, mint a sajtóügyekben balek demokrata elődje volt Már csak azért sem, mert úgy tűnik, hogy - szép szavak ide, megértés oda - ennek a kormányzatnak nincs szüksége az ellenzéki lapokra (pontosabban a Népszabadság ellenzékiségére lesz szüksége, miként ezt Horn Gyula megfogalmazta). Figyelmeztető jel volt az is, hogy egy állami hivatalnok, egy eredendően pártsemleges férfiú, Csépi Lajos, midőn tudomására jutott a Magyar Nemzet, az Esti Hírlap és az Expressz „ügye”, elsőként nem a jogszerűséget firtatta, hanem kijelentette, azért nem tetszik neki a történet, mert a Mahir vezérigazgatója - Csépi szerint - közel áll a Fideszhez és az MDF-hez, s a Hírlapkiadó azóta eltávolított vezérigazgatója is gyanús állampolgár bizonyos - Csépi Lajos által feltételezett - pártvonzalmai miatt. Csépi Lajos nyilván a jövőjére gondolt (egyébként emberi dolog), mikoron is első reflexként politikai síkon támadta a kiadói jog átadását Ha optimista vagyok (alaptermészetem ilyen), akkor azt mondom, hogy az új kormányzat abból indul ki, ellenzéki (konzervatív) sajtónak pedig lennie kell. Már csak a hatalom saját érdekében is. Mert ők a társadalommal akarnak állandó párbeszédet folytatni, ez pedig megköveteli, hogy a lakosság közel felét kitevő (a voksukat valakire - valamire - leadók arányáról beszélek, s nem a parlamenti erőviszonyokról) állampolgárok véleménye is meghallgattassék. Mert velük is beszélgetnie kell az új koalíciós többségnek. Még mindig optimista vagyok, amikor kijelentem: igenis döntsön a piac a ma ellenzékbe szorult lapok sorsáról. Úgy gondolom ugyanis, lesznek a választások pillanatnyi győztesei között is olyanok, akik emlékeznek még arra, hogy mikor, milyen tőkével és miképp hozták helyzetbe saját orgánumaikat, s vallják, hogy esélyegyenlőségre, az élet számos területéhez hasonlóan, a sajtóban is szükség van. A kezdeteknél mindenképp, aztán döntsön a tehetség. Ha azt mondják, hogy a piacgazdaság, a szabad verseny sem szabadítható rá egy az egyben a társadalomra, akkor el kell fogadniuk, hogy ma még a sajtó sem tehető ki direktben a vérre menő küzdelemnek, legalábbis az, amelyik a rendszerváltozás folyamatában később és (majdnem) tőke nélkül indult Az ilyen lap a dolgok mai állása szerint halálra van ítélve. Tartok tőle: optimizmusom ezúttal nem használható vezércsillagnak. Nem fognak adni kifutási időt, hogy később már valóban a sajtópiac törvényei érvényesülhessenek. De mit lehet akkor tenni? Először is meg kell nézni, mink van még. Egyetlen lapot (nincs oly sok) sem szabad veszni hagyni. Akinek ma esze van, s ismeri valamennyire a sajtópiac felvevőképességét az nem új lapok alapításán gondolkodik, különösen azért nem, mert intő példák lebeghetnek a szeme előtt (A csődbe jutott Új Hírek és a még létező Heti Nemzeti Újság.) Nem szólhatok bele egyetlen ma ellenzéki párt belügyeibe sem; saját anyagi erőforrásaival (ha vannak még) ki-ki úgy gazdálkodik, ahogyan akar. Ám felhívom a figyelmet, hogy a pártlapok ideje lejárt. Értékorientált, s ezen belül tárgyilagos lapoknak lehet csak jövőjük, olyan orgánumoknak, melyek átlépnek minden párthatárt, s csakis a hitelességre és a vállalt értékekre vannak tekintettel. Ha tehát mégis léteznek anyagi erők, akkor azokat csakis ezen szempontok figyelembevételével szabad mozgatni, s azokat a lapokat támogatni, amelyek ma még élnek. Ellenkező esetben nem csupán néhány tucat újságíró (nem csak tucat újságíró) s négy-öt főszerkesztő egzisztenciája kerül veszélybe. Majd megélnek (megélünk) valahogy. Ennél sokkal fontosabb, hogy a társadalom meghatározó része marad orgánum nélkül, ami azt eredményezi, hogy az egyirányú sajtó eddigi túlhatalma totálissá válik. Vagyis: ha a sajtó valóban politikacsináló a mai Magyarországon, márpedig sokak törekvése szerint az, akkor a parlamenti váltógazdálkodás reménye a távoli jövő ködébe burkolózik. S ha ez igaz, akkor azt kell mondanom, hogy nem mintegy száz, jelenleg ellenzékbe szorult politikus jövője a tét, hanem maga a demokrácia. A politikai sokszólamúság. Varga Károly a Magyar N Nemzet már idézett számában ezeket írta: „Amire a kormányzati feladatok viharban való végzése közben már végképp semmi esélye sem lehetett a gyér keresztény-nemzeti elitnek (és tegyük hozzá bölcs óvatossággal: a konzervatív zsidó magyarságnak sem), nevezetesen emberi erőforrása nyugodt fejlesztésére, arra most valós történelmi esélyt adhat egy koherens ellenzéki élettapasztalás. Ennek alanyai, ha nem is nap mint nap, de elég gyakran érezni fogják, hogy ki vannak szolgáltatva nem éppen barátságos (bár remélhetően csak ritkán markánsan bosszúálló) erőknek... A konzervatív rendszerváltóknak el kellett bukniuk, mert az ölükbe hullott kormányzati dicsőség és felelősség erőltetetten termelő esztendei előtt vagy helyett nem nyitott módjuk néhány vegetatív, pihentető-törzsépítő évjáratra. Most viszont a satnya termőkarokat levágta a jó kertész történelem. ‘Succisa virescit’, ‘Visszavágva kizöldül - biztat a bencés jelmondat.” Legyen a bencéseknek igazuk! Speidl Zoltán