Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
SZOMBAT, 1994. október 8. Kultúra A külső és belső béke megteremtéséről beszélt lapunknak adott interjújában a Magyar Rádió elnöke, s reményét fejezte ki, hogy a közösen végzett munka majd feloldja a konfliktusokat. Jól tudjuk, az elmúlt időszak rádió körüli viharainak egyik fészke az irodalmi szerkesztőség volt, hiszen itt csapódtak le azok a külső indulatok, amelyek az intézmény korábbi vezetése ellen irányultak. Ezt a szerkesztőséget sújtotta leginkább a bojkott is, amelyet a magyar szellemi élet egy csoportja határozott el. A rend most helyreállni látszik, hiszen amint azt az új irodalmi főszerkesztőtől, Katona Imrétől megtudtam, a közel kilencven író, költő, irodalomtörténész, örökös közül, akik szüneteltették műveik, illetve saját megszólalásukat a rádióban. Nádas Péter kivételével mindenki visszavonta bojkottját. Nádas ugyanis a médiatörvény elfogadásához kötötte újbóli megszólalását, Így festenek a külső körülmények, de vajon mi történik a szerkesztőségen belül? Az új műsorstruktúrát áttekintve már látszik, mely műsorok szűnnek meg, de az még nem egészen világos, hogy melyek veszik át a helyüket. Igaz, már feltűnt néhány új cím a programban, így a Bán Magda szerkesztette Hallójárat vagy a Balázs Attila készítette Akusztikus pemzli. Katona Imrével terveiről, a rádió irodalmi műsorainak várható irányultságáról beszélgettünk és arról, hogy él-e a visszavágás vágya. Az irodalmi főszerkesztőségnek időre van szüksége ahhoz, hogy elkészítse új műsorait, kialakítsa a rendet, amelyben működni fog. Mi tehát csak november második felére vállaltuk, hogy felhangzanak azok a műsorok, amelyeket már ennek a vezetésnek az időszaka alatt készítettek a munkatársak. A helyzetemet én amúgy is átmenetinek értékelem, mivel megbízatásom a médiatörvény megszületéséig illetve az azt követő szerkezeti átalakításokig tart, utána valószínűleg pályázattal dönt a rádió vezetése arról, kit kíván e posztra állítani. Amint arról is, hogy egy vagy két irodalmi osztály működjön-e. Jelen pillanatban ugyanis köztes állapot van, nem dőlt el, hogy a Rádiószínház és az irodalmi főszerkesztőség közösen vagy külön-külön fog-e a jövőben működni. - Amikor még Varga Lajos Márton volt az irodalmi főszerkesztő, többször is elhangzott a vád, hogy túlzottan egyoldalú ízlésvilágot közvetít a rádió, hogy örökösen ugyanazt a szűk irodalmi kört szerepelteti. Vajon most nem fenyeget-e ennek a veszélye? - Én inkább azt tapasztaltam, hogy a szerkesztőségen belül sokan azt hányták Varga Lajos Márton szemére, túlságosan népfrontosan működteti az osztályt, olyanokat is beenged az irodalmi műsorokba, akik nem valók oda. Szerintem 1992-ben a műsorok által sugárzott irodalmi összkép visszatükrözte a divatos irányzatokat. Hogy a divat mit jelent, mennyiben minősíti a színvonalat, azt kortárs művészeti ágnál nehéz minősíteni. De divatok mindig voltak. - Nem túl kényelmes válogatási szempont elfogadni az irodalmi életnek a saját maga által kialakított értékrendjét, amely sokszor nem a valódi értékeket, hanem a helyzeti pozíciókat türközi? - Szerintem helyes irány a rádió irodalmi szerkesztőségének az az 1992-es szemléletmódja, hogy visszatükrözze az irodalmi divatot. Egy-egy műsort lehet ugyan készíteni a divat ellenében, de egész műsorfolyamot nem, mert annak óriási a kockázata. Sem elméletileg sem pedig gyakorlatilag nem lehet eltérni attól a trendtől, amelyet a kortárs magyar irodalom mutat. Ha Esterházy divatos szerző, akkor neki a rádióban is helye van. - Nem feladata-e a Magyar Rádiónak, éppen ebben a kultúrahiányos helyzetben a legszélesebb közönségigényt szem előtt tartani? - Egy húsz tagú szerkesztőség egy idő után elkezd hasonlítani az irodalmi életre. Ami az elmúlt négy évben történt, nem irodalom, hanem politika volt. Érdekes módon a szerkesztőségen belüli hasadások sem a különféle ízlésirányok, hanem a politikai elképzelések mentén történtek. Tehát különböző ízlésű emberek dolgoznak itt. Nem tartok attól, hogy bárki csak azért, mert szerepelt a rádióban az elmúlt időszakban, háttérbe szorulhat. Itt van például a Vasárnapi jegyzetek esete. Annak idején nagy hibának tartottam, hogy azt a politikai adások főszerkesztőségétől az irodalmi osztály átvette. Én ezt vissza akartam adni a PAF-nak, mivel kilépett a rádiótól a szerkesztője, Stiffner Gábor is. A jegyzetírók névsora ellen nekem egyébként nem volt kifogásom. Az utolsó, még felvett adásokban Katona Imre: Nem tudtam szívből küzdeni a Kossuthon az adásidőkért Havran Zoltán felvétele megszólalók annak rendje és módja szerint el is búcsúztak, a Kossuth átvette az adásidőt, Ocsovay Gábor pedig a szerkesztést. És azt látom, hogy átvette a jegyzetírók listáját is, és most elkezdte ő felkérni őket. — Azzal is vádolták a Varga Lajos Márton vezette irodalmi osztályt, hogy túl sokat beszélget az irodalomról, és kevés irodalmi anyagot közvetít - Szeretnénk az íróknak teret adni, éppen ezért választottam helyettesemül a fiatal Körösi Zoltánt. Talán az ő generációja meg tudja oldani azokat a szakmai és politikai konfliktusokat, amelyeket már mi, negyvenesek nem. Talán ők nem ugranak annyira az álkonfliktusokra, mint mi. Persze a beszélgetésnél fontosabbak az irodalmi művek, csakhogy idő kell, amíg elkészülnek, megszólalnak. Abban a Kossuthon visszakapott hétköznap délelőtti sávban, amely korábban is a folytatásos irodalom helye volt, most éppen Moldova György Negyven prédikátora hallható, ezt követően Zimándi Pius naplója, majd egy Kornis-regény és Sütő András naplójegyzetei következnek. És menedzselni kell a fiatalokat, az írókat, irodalmárokat, szerkesztőket, ami sokszor fog fájdalmat okozni az idősebbeknek. - De vajon nem okoznak majd fájdalmat gyakran a hallgatónak is? Úgy tűnik, még sohasem készült felmérés arról, kik hallgatják a rádió három adóját, valójában kiknek, milyen felkészültségű, ízlésű embereknek kell műsorokat készíteni. - A rádióhallgató és a műsorkészítő elképzelése közötti kötéltánc ez. Én mégis álvitának tartom azt, hogy mire van szükség: az irodalom népszerűsítésre vagy az elit irodalom közvetítésére. E szempontból akkor mit kell adni: Jókait vagy amerikai bestseller irodalmat? Igaz, hogy Jókait az ötvenes években nagyon sokan olvasták, de ez ma már nincs így. Várkonyi Zoltán Jókai-filmjei egytől egyig hamisítványok, semmi közük nincsen Jókaihoz. Ez az ismeretterjesztés, az irodalom népszerűsítése? Attól, hogy valaki néhány szép szót szól Balassiról a Magyar Rádió valamely műsorában, a hallgató odarohan a könyvespolchoz, és fellapozza a kötetet. Természetesen minden műsorkészítő arra törekszik, hogy sokan hallgassák a műsorán A rétegműsorok amúgy is a Bartókon hallhatók majd. - Az új műsorstruktúrában változott-e az irodalomra szánt adásidő? - Az előző évhez képest adásidőnk összességében valamit csökkent. A Kossuthon a korábbi egyharmadával lett kevesebb, a Petőfin nőtt, a Bartókon pedig ugyanannyi maradt - Mit fájlal a legjobban a veszteségből, és milyen adásokkal kívánják kitölteni az irodalom rendelkezésére bocsátott adásidőt? - Ha a Kossuth középhullámú adó marad, akkor szembe kell nézni azzal, hogy az igényes irodalmi adaptációk, rádiójátékok, zeneművek ott nem tudnak szépen megszólalni. Ezért nem is tudtam szívből küzdeni a Kossuthon az adásidőkért. Az fáj azonban, hogy vasárnap délután egyetlen adón sincsen irodalmi műsor. Ami pedig az elképzeléseinket illeti: nem egyes műsorokban, hanem műsorfolyamokban gondolkodunk. Szeretnénk összefogni azokat a szétszórt műsorokat, amelyek a három programban elhangzanak. Nem hiszem persze, hogy én fogom feltalálni a spanyolviaszt, nem lesznek frenetikusan új műsorok, legfeljebb igényesebbek, jobban szerkesztettek. Más rendszerben folyik itt most a munka Nem azt tesszük, hogy kiosztjuk az embereknek az adásidőket, hanem néhány műsort közösen kitaláltunk és sok szabadidőt hagytunk, amit majd a szerkesztők ötletekkel feltöltenek, ahogyan egy folyóirat is készül. Sikerült megnyernünk Varga Lajos Mártont, aki két műsort is készít majd, az egyik hasonlatos lesz az egykori Mindennapi irodalmakhoz, a másiknak a címe Kritika két hangra. Ez a Bartókon lesz hallható. A Kossuthon szerda délután magazinműsor lesz, és ezen az adón kap helyet a Határok nélkül irodalmi adásának új változatával Kulcsár Katalin. Hétfő esténként a Rádiószínházzal váltakozva kapunk helyet Szintén a Kossuthon hallható Balázs Attila Akusztikus pemzli című műsora. A Petőfi adón jelentősen növekedett a műsoridőnk, hétfőn, kedden, szerdán és szombaton egy-egy órát kaptunk a Rádiószínházzal megosztva, itt folytatásos irodalom és magazinműsorok lesznek. A Bartókon tulajdonképpen visszaállt az 1992-es állapot, délelőtt tízkor itt mindig irodalom lesz, és délután pedig folytatásos műsorok. Most még egyelőre csak egyezkedünk a szerkesztőkkel - Mi az oka annak, hogy jelentősen csökkent az anyanyelvi műsorok adásideje? Hiszen ezek hasznos sorozatok. A Vízkereszttől szilveszterig című műsor megszűnt, mivel a szerkesztője, Fehérvári Győző elment a rádiótól. Balázs Géza műsora, a Tetten ért szavak adásidejét és jelentkezését tekintve is a felére csökkent, ennek az oka, hogy alkura kényszerültünk a Kossuth adóval, és örültem, hogy ez a kétheti tíz percet is meg tudtam menteni. Az Édes anyanyelvünk megmaradt, csak az ismétlése szűnik meg, ugyanígy tovább folytatódik Deme László Beszélni nehéz sorozata. De éppen azért, mert Kossuth technikailag képtelen helyzetben van, nem tudtam teljes erővel és szívvel harcolni az ottani adásidőinkért. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb egyetlen szakszerkesztőségnek sem lesz érdeke, hogy a Kossuthra készítsen műsort, hiszen képtelenség ott szép hangzásban zenét vagy hangjátékot adni. Ezért megmarad az információk adójának. Hanthy Kinga Kritika - sok hangra A rádió új irodalmi főszerkesztője a divatokról, a visszavágás vágyáról és a kultúrpolitika elavultságáról Magyar Nemzet 19 Megbirkózunk-e visszakapott történelmünkkel? Dobai Péter a számvetésről, a honvágyról, az öncenzúra természetéről és írói terveiről Dobai Péter 1973 óta jelen van irodalmunkban. Hat verseskötete, nyolc regénye, három novelláskönyve, két tanulmány-, illetve irodalmi forgatókönyvkötete jelent meg. Tizenöt filmforgatókönyvet írt, köztük Huszárik Zoltán Csontváry, Szabó István Mefisztó és Reál ezredes című alkotásáét. Az elmúlt években keveset hallottunk Dobai Péterről, hiszen nem vett részt a politikai csatározásokban, az irodalminak álcázott vitákban. Az ötvenéves írót kissé megkésett születésnapi beszélgetésre kértük, hogy a körülötte kialakult csendről, pályája tanulságairól és terveiről faggassuk. - Készített-e számvetést az ötvenedik születésnapon? - kérdeztük Dobai Pétert Közraktár utcai otthonában. - Nem, igyekeztem napirendre térni a születésnap felett, pedig az ember szeretné fenntartani az illúziót, hogy legalább a kerek évfordulókon összegezhetők a dolgok, lezajlott életeink. A valóság az, hogy az idő tőlünk függetlenül összegzi önmagát, nem messze tőlünk, a Semmiben. - Tavaly megjelent Vitorlák emléke 1979-1993 című verseskötete nem tekinthető összegzésnek? - Ez a kötet maga a csapongás. 1979-ben a Csontváryfilm forgatásakor Huszánik Zoltánnal minden helyszínt bejártunk, ahol a festő megfordult, így eljutottam azokra a tengerekre és kikötőkbe, ahol tengerészként érettségi után jártam. Ekkor születtek az első versek. - 1990-es versében írja, hogy honvágyat érez élete minden „máskora" után. - Azt hiszem, nagyon átlagos érzés, hogy nosztalgiával gondolunk azokra a szép helyekre, élményekre, amelyekkel fiatalon találkozunk. A kezdetek zarándoka az ember. Persze hiába megyünk újra és újra vissza azokra a helyekre, amely után honvágyunk van, még egyszer ugyanazt megélni. Senkinek sem adatik meg! Nem azért, mert a hely, a város, a kikötő, a képtár megváltozott, hanem mert mi magunk szenvedtünk elváltozást. - Mégis konokul ragaszkodunk életünk színtereihez. Ön nem tud megbékülni az óbudai sólyák eltűnésével. - Az óbudai hajógyár, a sólyák eltűnése nem pusztán az idő múlására figyelmeztet, hanem a mindennapos tékozlásainkra, a barátságaink, szerelmeink eltékozlására, a városok gondtalanságára, ahogy eltüntetik a múltat, és nem veszik észre, hogy ezenközben önmagukat tékozolják el. De hát ebben az örökös kiűzetésben, önkiűzetésben élünk. - A tékozló világban Dobai Péter nem bánt tékozlóan a tehetségével? - De, feltétlenül. Tékozlás az életforma, amit megenged magának az ember. És külön tékozlás, hogy a magam részéről regények, drámák helyett rengeteg forgatókönyvet írtam pusztán azért, mert könnyen ment. Mellesleg a tékozlás is munka, és ez a munka is beletartozik a démonnal köthető „szerződésekbe”. - Mennyiségileg is tekintélyes életművéből mi az, amit a legjobban becsül? - Egyetemista koromban írott verseim, Kilovaglás az őszi erődből címmel jelentek meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1973-ban. Ha lehetne a sorssal alkut kötni, az akkori hangomat szívesen visszakapnám. Szeretem első regényemet, a Csontmolnárokat, és azokat a novelláimat, amelyekben olyan férfi-nő kapcsolatokat, barátságokat próbáltam leírni, amiket azután az élet elég kegyetlen formában magamon és barátaimon is igazolt. - Legtöbb regénye a múltat fürkészi. Miért izgatta annyira a történelem? - Kétféle történelmet tanultam, az egyiket a nagyapámtól, akinek az ifjúsága maga volt az I. világháború. A másikat az elemi iskolában, a gimnáziumban, sőt még az egyetemen is. Az vezetett a Csontmolnárok és a többi történelmi regény megírásához, hogy tisztázzam, miért kétféle a történelem, ha egyszer egyet szenvedtünk végig. -Befolyásolta az esetleges cenzúra a kétféle történelem egységesítésében ? - Ebben az időszakban nagyon jól működött a kollektív öncenzúra, önként, fizetség nélkül elvégeztük mindazt, ami a cenzúrára tartozott volna. A bennünk működő öncenzúra jóval több kárt okozott, mint a hivatali tiltások. - Hogy érzi magát most, hogy felszabadultan írhat? - Nagyon feszülten és nagyon nehezen tudok írni. Szinte sokkoló az élmény, hogy az egyes ember, a nemzet, a nép visszakapta a történelmét. Hirtelen birtokolni a történelmet mint lehetőséget nagy megrázkódtatás. Természetes, hogy azonnal nem tudunk élni vele. Ráadásul nem csak magunknak köszönhetjük az élményt, hanem a világpolitikának, a Szovjetunió összeomlásának, Németország egyesülésének, és így tovább. Amit az ember nem önmaga harcolt ki, azzal óvatosabban, félénkebben bánik. Bármily fájdalmas a számvetés, el kell végeznünk. Tudomásul kell vennünk, hogy önálló, nemzeti történelmet 1849/49-ben írtunk utoljára, hogy a kiegyezés után egy birodalom részeként nagyhatalmi illúziókat ringattunk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után nem volt lehetőségünk önálló politikát folytatni. Nem akarom én a Horthy-korszak egyetlen kormányát, politikusát felmenteni, de látnunk kell, milyen csekélyvolt a mozgásterük. Teleki Pál tragikus halála is erre figyelmeztet. Teleki Pál: a magyar paradigma! - A visszakapott történelem nem adhat erőt? - Gondoljuk el, mi mindennel kell szembenéznünk! 1848/49-ben, amikor két idegen nagyhatalom ellen háborúztunk, kiváló hadseregünk az ütközetek felét a nemzetiségek ellen vívta, amelyek fellázadtak a magyar szuverenitás ellen. Történtek békéltetési kísérletek, de senki sem állt oda a nemzetiségek elé, hogy éljetek a szabadságotokkal, mint egykor Napóleon tette, Győrnél. Kossuth tárgyalt ugyan a szerbekkel, de a vitás kérdésekben általában azt mondta, döntsön a kard. És amikor százötven évet előrelapozunk a történelemben, ugyanezekkel a konfliktusokkal találkozunk. Hiába bizonygatták minden ellenkező személyes tapasztalatunk ellenére, hogy minden rendben van Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, ha a sebek nem gyógyultak be. A történelmi számvetés nem hozhat olyan katartikus élményt, amely a megbékéléshez vezet? — Elzász-Lotharingiáért ezer évig folyt a küzdelem a németek és franciák között A megbékélést csak a jólét hozta meg. Nekünk ez nem példa. Részint mert nem ezer éve háborúzunk, részint mert messze vagyunk a jóléttől. Nekünk még fel kell dolgoznunk a Monarchia, Trianon és a sztálinizmus világtalan örökségét. - Nemrég fogatókönyvet írt Károly és Zita címmel. - Boldog voltam, hogy, ha felkérésre is, de megírhatok egy olyan kört, amely máig meghatározza Magyarországot és egy olyan személyt, egy rendkívül ellentmondásos figurát, aki trónra lépése pillanatában megpróbált különbékét kötni, hogy véget vessen a háborúnak. S akit mindvégig mások irányítottak: elsősorban a felesége, Zita és annak családja. Ez egy mélyen magyar, nem pedig Habsburg történet. Az én nagyapám, akinek az egységét soha nem győzték le, és Itália szívéből vezényelték vissza a háború végén, Károlytól kapott kitüntetést vitézségéért. Nagyapámék a bosnyák egységekkel együtt tértek vissza Budapestre, és együtt fújták a nótát: Meglásd, kutya Szerbia, nem lesz tiéd Bosznia. És már itt is vagyunk a jelenben. A nemzetiségi és vallási ellentétekkel terhes egykori Jugoszláviában, amelyet nagyhatalmi akarat hozott létre ütközőzónaként a Szovjetunió és a Nyugat között, s amelynek a szétesése most véres öldökléssel, etnikai tisztogatással jár, amelyet a Nyugat olykor értetlenül, olykor cinikusan figyel. - Min dolgozik most? - A Vásárcsarnokról írok éppen. Nagyon féltettem Petz Samu gyönyörű épületét a hosszú tatarozás alatt, nehogy elveszítse eredeti, nagyságos térhatású, háromhajós templomjellegét. Nehogy elsilányuljon, mint a Batthyány téri csarnok vagy a Gellért fürdőszálló belső tere. Hála Isten, itt nem ez történt. A csarnok újjászületésének megírásán túl nyilván vannak más, szépirodalmi tervei is. - Most, hogy visszakaptuk nehéz történelmünket, már nem kell „parabolákban” gondolkodni, mint korábban. Egy a jelenben játszódó regényt szeretnék megírni arról, hogyan élünk itt az agresszív apátiában. -Nem paradox meghatározás ez: agresszív apátia? - Ez jellemzi az országot. Egyfelől a senki javát nem szolgáló agresszív pártküzdelem, másfelől a tökéletes apátia, amellyel a népi visszakapott történelmét fogadja. Úgy kellett neki, mint hátára a pápa, a szembenézés, a múltbéli ellentmondások megemésztése, mondhatnám: ennivaló helyett... Túl fényűző ajándék, de szép... Mint amikor a koldusbot kivirágzik... - Tudatosan maradt távol a politikai küzdelmektől? Vagy tán nem kereste meg egyik párt sem? - Megkerestek, de alkalmatlannak ítéltem magam a politikai szereplésre. Szurkoltam és szurkolok, hogy a politikai erők meg tudjanak birkózni azzal a rettenetes gazdasági helyzettel, amiben vagyunk, hiszen a magyar nép most egzisztenciális küzdelmet folytat. Hogy meg tudjanak birkózni az agresszív apátiával járó gondokkal, a népességfogyással, az öngyilkosságok, a válások magas számával, az alkoholizmussal, az ifjúság körében terjedő drogfogyasztással. Jó lett volna, ha a privatizált vagy reprivatizált, de mindenképpen visszakapott történelemmel eltűnik az írókból és politikusokból az öncenzúra. Ha kimondják, amire gondolnak, s nem azt mondják, amit elvárnak tőlük. Az elmúlt négy év erre kevés volt Elszorult az ember szíve, ha halottá, hogy Mitterrand például milyen játszi természetességgel beszél Európáról, míg Antall József mérlegeli a szavakat, hogy megfeleljen Európa elvárásainak, hogy elfogadtassa a nyilvánvaló tényt, hogy mi Európához tartozunk. Mi ez, ha nem a belénk ivódott öncenzúra? - Hogy halad a regénnyel? - Nehezen. Az az érzésem, hogy a regény tőlem független ml is írja magát. - És a film? ..... -A megváltozott struktúrában is dolgozom művészeti tanácsadóként és dramaturgként. Most éppen Csáth Géza életéből és novelláiból írok forgatókönyvet. Osztovits Ágnes Dobai Péter: Örökös kifizetésben, önkifizetésben élünk Weber Lajos felvétele