Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
SZOMBAT, 1994. október 22. Fókusz Elfelejtett költők társasága Cinikus könyvkiadók gyakran mondogatják, nem az életművön, hanem az utódokon - az agilis özvegyen, a „lerázhatatlan” gyermeken - múlik, kiből lesz halhatatlan, kiből nem. Úgy tűnik, azoknak a művészeknek az utódai, akik 1956 októberét örökítették meg versben, irodalmi rangú naplójegyzetben, rajzban, esetleg zenében, nem igazán agilisak, nem eléggé „lerázhatatlanok”, mert a forradalom szülte művészet nincs jelen az életünkben ma sem. Se a hétköznapjainkban, se az ünnepnapjainkban. Sokáig - tudjuk - rejtegetni kellett azt a szükségképpen kicsinyke gazdagságot is, amit a magyar szabadságharc kurta időszaka termett. Külföldi folyóiratokban publikálták legfeljebb lángoló sorai, hát a költők, vagy idehaza másolták-álcázták a hirtelenjében papírra vetett strófákat, vonalakat a legeslegbátrabbak. A kevesek. 1990-ben azután azt hittük, vége a rejtegetésnek, a kézirat-másolgatásnak, ami fönnmaradt, azt mind nyilvánosságra lehet, sőt nyilvánosságra kell hozni. Gyér példányszámú kötetekben meg is jelent nagyjából mindaz, amit 1956 boldog és szomorú napjai termettek. Publikálták Szőnyi Istvánnak és Szántó Piroskának a rajzait, szép kötetekbe foglalták a mártírköltőnek, Gérecz Attilának a verseit, Béri Gézának az írásait. Az agg Dutka Ákos lázas ákombákomjait a Magyar Nemzet adta közre, Mórai Sándor Mennyből az angyalát, szórólapokon terjesztették. Tollas Tibor irodalmi esteken szavalta azt a költészetet, ami - szerintem - minden dokumentumnál hívebben érzékelteti, mit jelentetett a rabság a kommunista börtönökben. A barátok, a túlélők, a lelkiismeretesek tették, amit tenniük kellett és lehetett. Félhivatalosan, szegényen, kalózakciók gyanánt. De éppen, mert csak így, óvatosan, majdnem illegalitásban került napvilágra ’56 sajnálatosan csekély, de büszkén vállalható művészete, nem lett belőle köztulajdon. Iskoláskönyvekbe nem vették föl őket, tévéből, rádióból sem sütött felénk ennek az életveszélyben termett művészetnek a tüze, a történelmi közönyt föloldó forrósága. Ne áltassuk magunkat, 1994. október 23-ára sem fedezteti fel országnyi közönséggel ezt a méltatlanul feledett művészetet. Történészek és politikusok tárgyalják-tépik majd a nevezetes napok emlékét, a tévében Radnóti októberi erdője csendül fel, a rádióban Vastag Margó mulattat majd, meg a Volpone. S ha jut is valamicske az éterbe ’56 költészetéből, úgy körbekerítik azt a moziműsorok és a Bach-kantáták, hogy ember legyen a talpán, aki megtalálja őket. A sok, egymással hadakozó ötvenhatos társaság mellett (helyett) ideje volna tán e korszak elfelejtett költőinek (művészeinek) a társaságát megalapítani, s rájuk bízni ’56 emlékének őrzését. Többre jutnánk talán nemzeti büszkeség és önértékelési bizonyosság tekintetében, mint így, az egyre gyakrabban megkérdőjelezett történelmi tények torzuló-fogyatkozó árnyékában. (lőcsei) A kamasz Shakespeare Az idős Victor Hugo nevezte kamasz Shakespeare-nek a száznegyven éve született Arthur Rimbaud-t, sokak szerint a világirodalom egyetlen csodagyerekét, A részeg hajó „kapitányát”. Elemi erővel tört fel belőle a tehetség, úgy verselt, ahogy más lélegzetet vesz. „Tizenöt éves korától felpróbálta magára a francia költészet összes ruháját”, de egyikben sem érezte igazán jól magát, soha nem utánzott, mindig mindent ki is figurázott, mindig valami mást, jobbat csikarva ki az „ellopott anyagból”. Három év alatt, kamaszkorában írta meg szinte összes ma ismert művét, majd hirtelen elhallgatott örökre. A luciferi lázadóból kereskedő lett Afrikában. „Egy padláson, ahova bezártak tizenkét esztendős koromban, megismertem a világot, s illusztráltam az emberi komédiát... Valóban síron túli vagyok, és nincs rendeltetésem" - írta a Színvázlatokban, amelyben csíraállapotban benne rejlik az egész századeleji modern költészet. Harminchét évnyi élete kalandok és pokoljáró szenvedések sorozata. A hazugságoktól, képmutatástól, kis szerelmektől megcsömörlő, a szerelmet újra feltaláló, majd megint eltaszító, sokáig meg nem értett és annyit félreértett, oly sokszor kisajátított zseniális csavargó, az „örökös érkező”, akinek az élete valaha „ünnepély volt”, aki a térdéreültette a Szépséget, utolsó nagy művében, az Egy évad a pokolban prózaverseiben fölfegyverkezett az igazság ellen, szétfújt minden emberi reménységet, búcsúzott a világtól, a költészettől. De ekkor sem tagadhatta meg magát: „Az utolsó pillanatban is vagdalkozni fogok jobbra, balra." - kiáltja, és bevallja: „Fáradt szemeim még mindig az ezüst csillagra nyílnak, de mindig anélkül, hogy mozdulnának az Élet urai, a háromkirályok, a szív, a lélek és az ész." Majd felhangzanak az utolsó szavak: „Semmi dicshimnuszt, tovább a megkezdett úton. Zord éjszaka alvadt vér füstöl arcomon, s mögöttem semmi, csak a rettentő bozót!... A szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája...” „Aki Rimbaud-ról ír, darázsfészekbe nyúl és hangyabolyba lép" - mondta az első teljes hazai Rimbaud-kötet összeállítója, Somlyó György. Ma is így érezzük, és a darazsakat, hangyákat hessegetendő nem tehetünk mást, csak olvassuk újra meg újra - ámulva és fölzaklatva. (ferch) gy lyukas garast sem adnék Magyarországért, mondja barátom, akit nagyra becsülök, sőt nagyon nagyra. Hogy? Mi? Mit beszélsz?! Nem szoktál ilyeneket mondani, mondom. Mi történt veled? A hangod is szokatlan, olyan lefele ereszkedő. Itt nem tudják magukról az emberek, kicsodák, hova tartoznak. Két generáció elég, hogy elfelejtse, mit akart az apja, nagyapja. Miért nem jegyzik meg, hogy egy közösség tagjai, amelyik nem irányul senki, semmi ellen, van múltja, értékei és vannak hibái. A legfőbb erénye pedig az önbecsülés volna, ha merné becsülni magát, de nem meri. Neked most nagyon rossz kedved van, mondom a barátomnak, és gyorsan érvek után kutatok, hogy elmagyarázzam, ez a nagy, lavinaszerű keserűség épp most, miért nem jó. Mert lehet, hogy igaz, vagy nem is igaz, csak igaznak látszik, mégis, ebben a percben - történelmi percben, persze, nem szabad engedni neki. Ez egy folyamatos változás, vagy vedlés, vagy mit tudom én, micsoda, amit most átélünk, inga erre, inga arra, egy kis idő, tíz-tizenkét év, és utána már nem leng ki annyira. Mikor utána, mondja? Már készül a törvény, jövő évtől megadóztatják a családi pótlékot és a gyereknevelési segélyt Eddig ötvenezerrel voltunk kevesebben évente, ezután ennél is többel. Utána? Mi lesz itt utána? Na, na, mondom, és hosszan hallgatunk. Egyik barátomnak érettségi találkozója volt, meséli a barátom, és az osztálytársak csaknem kivétel nélkül megegyeztek abban, hogy jobb volt nekik a Kádár-rendszerben. Ha hiszed, ha nem, úgy gondolták, az a tíz-húsz-harminc év volt jó. - Megvillan a szeme és furcsán nevet: - Mondd, lehet, hogy nekünk is a Kádár-rendszer volt jó? Ha rádkényszerítik, mondom. Létbiztonság, sekély, langyos víz, kis, hazug barátságok, hiszen a közös ellenség összehozza az embereket A kabaré, mondja barátom, és valósággal felnyerít. Éveken vagy évtizedeken át, emlékszel, a hétfő volt a kabaré napja. Végigmentél az utcán, vagy egy bérház folyosóján, és nyolc, tíz lakásból zengett a kabaré. Jó, szívmelengető poénok! Nevessetek csak, nevessetek egymáson, mi meg rajtatok nevetünk! Ezután hosszan hallgatunk. Eszembe jut egy múlt heti napilap. Kultúroldalán azt olvastam: a Kabaré 2000 stúdiójában videokazetta készül Az Országház fantomja címmel. Antall Józsefről fog szólni, Magyarország első, szabadon választott miniszterelnökéről, kormányáról és kormányzásáról. A gépészmérnökről - írja az előzetes -, akiből sajátos metamorfózissal egyszerre nemzetközi pénzügyi zseni lesz, egy főpincérről, aki miniszterelnökké változik át, egy külvárosi ügyvédről, akiből (jól értem?) igazságügy miniszter lesz - lásd a Ház fantomja - és így tovább. - Ugyanennek a lapnak első oldalán Határrevíziós tárgyalások címmel piros keretes anyagot találok. - Megtévesztő a cím, de ne tessék félreérteni, a lokálpatrióták nem Nagy-Magyarországot, csak Bács-Kiskun megye határait akarják visszaállítani. Igaz, figyelmesen végig kell olvasni a cikket, hogy ez kiderüljön. Mellette pedig jó kép nélkül nincs újság, egy tetőtől talpig meztelen férfi áll, szőrbozontból kiágaskodó nemiszervét érinti meg éppen a mutatóujjával. 1923 és 1944 között működött egy ugyanilyen című lap, az Esti Kurír, szerkesztője dr. Rassay Károly, a kitűnő és ismert liberális politikus volt. Mellesleg ügyvéd ő is, hogy külvárosi vagy belvárosi, majd megmondják a nálam illetékesebbek. Milyen érzésekkel venné a kezébe laputódját? Tessenek kitalálni. Nekem külön-külön érvényes mind a három említett anyagra, egy Gombrowicz-darab jutott eszembe, tavaly nyáron láttam Keszthelyen. Az írót megszemélyesítő szereplő a színpadon időnként félrefordul, lehajol, és - történelem, kortársak, világ, zsigeri kritikájaként - elkiáltja magát, „hányok, hányok.” Csend, azaz passz. Ezt a monológot ugyanis, a kabaréról, magamban tartom. Jobb így. Majd, amikor folytatjuk a beszélgetést, egészen más téma következik. Nemrég volt október 15-e, gyászos dátum, ráadásul kerek évforduló. A televízióból megtudhattuk, hogy Magyarországon sokak számára ismét vonzók Szálasi eszméi. Te tudtad, kérdezem barátomat? Nem. Én sem. S bár elhangzik a történelemtanárok konferenciáján is ugyanez az aggály, mégis, egyszerű reménynél jóval erősebb bennünk a feltételezés, hogy Szálasi, akit elnézőbb emberek is a „nemzetvesztő” epithetonomans-sal tüntetnek ki, itt, ma semmiféle valóságos népszerűséggel nem rendelkezhet. Nem is beszélünk róla többet, vagyis nem róla beszélünk. Egy 1941-es és 1942-es vidéki újságot nézünk végig - fénymásolat egy könyvtári példányról -, a fejlécén, a cím felett, ilyen és ehhez hasonló mondatok állnak: „Aki zsidónál vásárol, fajérdeket sért.” „Nemzetáruló, aki zsidót támogat” ,fajáruló vagy, ha vásárlási könyvedben zsidó neve szerepel”. A lap belsejében pedig, mint egy-egy fizetett hirdetés, efféle szlogenek: „Magyar Testvér! A zsidó fegyvere a pénz. Ne adj fegyvert a kezébe. „Öntudatos magyar zsidónál nem vásárol.” A lapban a kultúra ilyen módon(is) szerepel: „Vigyázat, zsidók! Bródy Sándor, Molnár Ferenc...” - írók, költők névsora. Csend. Hallgatunk. Szégyelljük magunkat. Csend. A lengyelek, mondja barátom. Mit akarsz a lengyelekkel? Legalább háromszor a győztesek oldalán álltak, mondja. Sorolja. Mi, szinte soha. Ennyi kudarccal nehéz élni. A forradalmak, mondom. A vesztes forradalmak is majdnem ugyanannyit számítanak, mint a győzelmek. Varsóban, mondja - talán nem is hallotta, mit mondtam neki -, a varsói, a poznani felkelés évfordulóján utcahosszat égtek a gyertyák. Földön, kapualjban, járdán, tereken. Több ezer gyertya. Nálunk elhallgat, október 23-án... nézd majd meg... hány gyertya ég... Nem lehet, mondom. Tele lesz a város. Az ablakok, a hidak, az utcák, az emlékezetes helyek, és minden kis földdarab, ahol valamikor a rögtönzött sírok voltak. Ugyan, mondja. Te sem gondolod komolyan. Kimegyek a konyhába, mert már közel állok a síráshoz. Kinn nekitámaszkodom az ajtónak, és sírni kezdek. Istenem, akit nem tudom, hiszek vagy nem hiszek, add, hogy október 23-án a városokban és falvakban rengeteg gyertya égjen. Világítson minden halottnak, áldozatnak, égesse el azt a szennyet, ami itt van bennünk, közöttünk, és nem hagyja jobbra jutni az embereket VATHY ZSUZSA Beszélgetés két hangra! a Magyar Nemzet galériája Illőbb lett volna egy évvel ezelőtt emlékezni a nagy utazóra és tudósra, aki 1943. október 28-án hunyt el Kabulban. A pesti születésű, német iskolázottságú (de a fasori gimnáziumban érettségiző) Stein Aurél angol szolgálatban utazta be Belső-Ázsia az európaiak előtt ismeretlen, lakatlan vidékeit. Földrajzi megfigyeléseinek úgyszólván melléktermékeként olyan tetteket mondhatott magáénak, mint a tunhuangi barlangtemplomokban lelt könyvtár megszerzése és Európába juttatása vagy az utazása idején már évszázadok óta reménytelenül elsivatagosodott Tárim medence egykori, fejlett civilizációinak felfedezése és tárgyi emlékeiknek feltárása. Az általa feltárt anyag — annak ellenére, hogy publikálták — nem épült be a művészettörténeti köztudatba. Lényegében ma sem tudunk sokkal többet arról az esüllyedt kultúrtájról, ahol egyképpen helyet talált a kínai, indiai, de a bizánci hatás is, mint amit jelentései útján közölt. Pedig biztos, hogy megfigyelései a népmozgások, népességcserék vizsgálata terén bennünket is közelebb segítenének őstörténetünk nem egy homályos szakaszának értelmezéséhez. Körösi Csoma Sándor szellemének letételményeseként folytatta kutatásait az ujgur nép körében, amely lényeges szolgálatokat tett a különböző kultúrjavak közvetítésében. 1900-as expedíciójának leletei közül, Dandán-Ujlik romvárosában talált, fára festett buddhista szentképet mutatunk be a VII. századból. Magyar Nemzet 9 Szakítópróba előttA kormány harcban áll az MSZP irányzataival - állítja ma sok politikai elemző, azok után, hogy két fontosnak tűnő kérdésben is leszavazta a parlamentben a frakció saját kormányát. Szekeres Imre szocialista politikus pedig azt is megkockáztatta, hogy a megszorító intézkedések akár párton belül is szakításhoz vezetnek. S ami azt illeti, vannak is bizonyos előjelek, a legfrissebb: a pótköltségvetés keddi szavazása során Békesi László ellenében nyolcvan szocialista honatya mondott nemet a bor forgalmi adójának felemelésére. Ezzel, mellesleg, felrúgva az SZDSZ- szel kötött elvi megállapodást is, amelyben a népszerűtlen megszorító intézkedések kétpárti támogatását vállalták. De korábban - a visszamenőleges nyugdíjemelésről tartott szavazás napján - egy látványos vereséget a népjóléti miniszter is elszenvedett. Meggyűlt a koalíció baja önmagával? Megindult a politikai erózió, a végrehajtó hatalom tradicionális önfelmorzsolásának vagyunk tanúi, vagy csupán felszíni kopások még kezelhető tünetei ezek? Remélem, csak a falat fúrják, s nem a kormányt! - mondta a kabinet ülésére sietve a Kovács Pál népjóléti miniszter a minap a parlament folyosóján, amikor „villáminterjút” adva egy fúró felberregett Tréfára vette a dolgot. Lehet, hogy tévedett? Talán nemcsak a falat, hanem a kormányt is fúrják? Mégpedig belülről? De a feltételezések helyett, e freudi elszólás nyomán lássuk inkább a tényeket. Jelenleg az MSZP parlamenti frakciója a második legnagyobb parlamenti pártnál is háromszorta több taggal rendelkezik. Mozgatása - ha úgy tetszik: tehetetlenségi nyomatéka -, tagjainak belső informálása, a naprakész egység kikovácsolása a több mint kétszáz ember esetében az átlagosnál jóval nehezebb. S mivel saját bevallásuk szerint az átlagnál nagyobb szociális érzékenységgel „megvert" politikusok alkotják a párt derékhadát, a restrikciós intézkedések - és a frakciófegyelem - elfogadtatása okozhat ,lekiismertet problémát. Bár nem kellett ahhoz megvárni a pótköltségvetés beterjesztését, hogy mindez kiderüljön. A választásokat követően sokan megjósolták, hogy éket verhet a frakció és a kormány közé, hogy az egyéni választókerületben megválasztott honatyák merőben másképp ítélik majd meg a központi és a helyi érdekek rangsorát. Márpedig egyéni mandátummal a parlamentben úgyszólván kizárólag az MSZP-frakció dicsekedhet. Az sem titok, hogy a helyi elkötelezettségen túl a legerősebb kormánypárt soraiban a szakszervezeti kötődés, a korporatív gondolkodás szellemi csírái is megjelentek. S annak jelentőségét sem lehet lebecsülni, hogy szinte a kormányalakítás pillanatában belopódzott a frakcióba a gazdaságpolitikát megjelenítő prominens politikusok szemléletbeli különbsége. Egy részük a kemény intézkedésekre voksol, pártbeli ellenlábasaik viszont a költségvetés keretszámainak felpuhításán munkálkodnak. Kétséges tehát a kifelé képviselt egység, a kormányzás első száz napjában tagadhatatlanul nő a párton belüli kritikus tömeg. Nem a bor, ami fellazított, épp ellenkezőleg: a bor forgalmi adójának kérdése maga is csak egy tünet. Politikai csapda rejlik abban is, ha egy „gyűjtőpárt” a parlamenten kívüli erőkkel kokettál, vagy éppenséggel a társadalmi-gazdasági megállapodás szándékával egyeztet. Hiszen a tárgyalóasztalnál alkalmasint önmagával ül szemben. Többpárti demokráciában pedig egy párt önmaga ellenzéke - legalábbis tartósan - nem lehet. Persze a közös kormányzás óriási kohéziós, pártmegtartó erő. És parlamenti szavazóbázisa birtokában az MSZP vezetése saját tagjai számára még az önkormányzati választások küszöbén is megengedhet politikai flörtöket. Van, aki már a választások napján azt jósolta: a ciklus négy esztendejének legfőbb politikai kérdése az lesz, hogy szétesik-e a kétpárti koalíció, de ez a veszély komolyan most nem fenyeget. Igaz, csikorog a koalíció egyeztető mechanizmusa, az immár rendszeressé váló Horn-Pető találkozók, békéltető tárgyalások utáni rögtönzött nyilatkozatokkal úgy-ahogy elsimítják egy időre az ellentéteket. Igaz, a hétfői médiaultimátum az MSZP címére már a megszokottnál is jobban felborzolta a pártkedélyeket. Hiába nyilatkozott mindkét párt elnöke arról, hogy a koalíciós partnerek közötti súrlódások, a közös államháztartásban előforduló viták nyugati parlamentáris demokráciában sem ismeretlenek, nem hinném, hogy zárt ajtók mögött, szűkebb körben, a pártelnökök ne vonnák mégis össze kissé jobban a szemöldöküket. Liberális részről talán megjegyzik: no lám, lassan nyomulnak előre az alapszervezetek? De az MSZP prominensei is valószínűleg újraszámolják most a parlamenti székeket. Nem tudván maguktól elhessegetni a gyanút, hogy ott az SZDSZ nélkül is abszolút többséggel rendelkeznek... Politikai rövidlátnokok talán máris úgy érzik, a koalíció napjai meg vannak számolva. Valójában a koalíció megmaradásának törvénye hosszabb futamidőt sejtet. A politikai centrifugális erőt a hatalmi kohézió ma még kiegyenlíti. De az erővonalak átrendeződése elkezdődött. Ám amíg a belső feszültségek felszínre, nyilvánosságra jutnak, addig a párton belül megjelent „leszavazóerő” sem képes szétfeszíteni a politikai szövetséget. Rokon gondokkal az előző kormánykoalíció is kénytelen volt szembenézni, mert az MDF sokáig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megregulázza a végeket. Sőt, hallgatólagosan pártfogásába vette az azóta soraiból kivált - mindig is jobbszélre tartó - „néptribunokat”. A már parlamenten kívül rekedt pártokat és politikai személyiségeket. De a kései sirató, a megkésett elhatárolódás már nem segített. A Bem téri tanulságokkkal, gondolom, a Köztársaság téri elemzők többsége is számot vetett. Bodnár Lajos Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTYA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Hirdető Részvénytársaság Felelős kiadó: az rt. igazgatósága Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, illetve alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-08636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a Hutesz (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: ^9 Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793