Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

SZOMBAT, 1994. október 22. Fókusz Elfelejtett költők társasága Cinikus könyvkiadók gyakran mondogatják, nem az életművön, hanem az utódokon - az agilis özvegyen, a „lerázhatatlan” gyermeken - múlik, kiből lesz halhatatlan, kiből nem. Úgy tűnik, azoknak a művészeknek az utódai, akik 1956 októberét örökítették meg versben, irodalmi rangú naplójegyzetben, rajz­ban, esetleg zenében, nem igazán agilisak, nem eléggé „lerázhatatlanok”, mert a forradalom szülte művészet nincs jelen az életünkben ma sem. Se a hétköz­napjainkban, se az ünnepnapjainkban. Sokáig - tudjuk - rejtegetni kellett azt a szükségképpen kicsinyke gazdagságot is, amit a magyar szabadságharc kurta időszaka termett. Külföldi folyóiratokban publikálták legfeljebb lángoló sorai­, hát a költők, vagy idehaza másolták-álcázták a hirtelenjében papírra vetett stró­fákat, vonalakat a legeslegbátrabbak. A kevesek. 1990-ben azután azt hittük, vége a rejtegetésnek, a kézirat-másolgatásnak, ami fönnmaradt, azt mind nyil­vánosságra lehet, sőt nyilvánosságra kell hozni. Gyér példányszámú kötetek­ben meg is jelent nagyjából mindaz, amit 1956 boldog és szomorú napjai ter­mettek. Publikálták Szőnyi Istvánnak és Szántó Piroskának a rajzait, szép köte­tekbe foglalták a mártírköltőnek, Gérecz Attilának a verseit, Béri Gézának az írásait. Az agg Dutka Ákos lázas ákombákomjait a Magyar Nemzet adta közre, Mórai Sándor Mennyből az angyalát, szórólapokon terjesztették. Tollas Tibor irodalmi esteken szavalta azt a költészetet, ami - szerintem - minden dokumen­tumnál hívebben érzékelteti, mit jelentetett a rabság a kommunista börtönök­ben. A barátok, a túlélők, a lelkiismeretesek tették, amit tenniük kellett és lehe­tett. Félhivatalosan, szegényen, kalózakciók gyanánt. De éppen, mert csak így, óvatosan, majdnem illegalitásban került napvilágra ’56 sajnálatosan csekély, de büszkén vállalható művészete, nem lett belőle köztulajdon. Iskoláskönyvekbe nem vették föl őket, tévéből, rádióból sem sütött felénk ennek az életveszély­ben termett művészetnek a tüze, a történelmi közönyt föloldó forrósága. Ne ál­tassuk magunkat, 1994. október 23-ára sem fedezteti fel országnyi közönséggel ezt a méltatlanul feledett művészetet. Történészek és politikusok tárgyalják-té­­pik majd a nevezetes napok emlékét, a tévében Radnóti októberi erdője csen­dül fel, a rádióban Vastag Margó mulattat majd, meg a Volpone. S ha jut is valamicske az éterbe ’56 költészetéből, úgy körbekerítik azt a moziműsorok és a Bach-kantáták, hogy ember legyen a talpán, aki megtalálja őket. A sok, egymással hadakozó ötvenhatos társaság mellett (helyett) ideje vol­na tán e korszak elfelejtett költőinek (művészeinek) a társaságát megalapítani, s rájuk bízni ’56 emlékének őrzését. Többre jutnánk talán nemzeti büszkeség és önértékelési bizonyosság tekintetében, mint így, az egyre gyakrabban megkér­dőjelezett történelmi tények torzuló-fogyatkozó árnyékában. (lőcsei) A kamasz Shakespeare Az idős Victor Hugo nevezte kamasz Shakespeare-nek a száznegyven éve született Arthur Rimbaud-t, sokak szerint a világirodalom egyetlen csodagyere­két, A részeg hajó „kapitányát”. Elemi erővel tört fel belőle a tehetség, úgy ver­selt, ahogy más lélegzetet vesz. „Tizenöt éves korától felpróbálta magára a fran­cia költészet összes ruháját”, de egyikben sem érezte igazán jól magát, soha nem utánzott, mindig mindent ki is figurázott, mindig valami mást, jobbat csikarva ki az „ellopott anyagból”. Három év alatt, kamaszkorában írta meg szinte összes ma ismert művét, majd hirtelen elhallgatott­­ örökre. A luciferi lázadóból kereskedő lett­­ Afrikában. „Egy padláson, ahova bezártak tizenkét esztendős koromban, megismertem a világot, s illusztráltam az emberi komédiát... Valóban síron túli vagyok, és nincs rendeltetésem" - írta a Színvázlatokban, amelyben csíraállapot­ban benne rejlik az egész századeleji modern költészet. Harminchét évnyi élete kalandok és pokoljáró szenvedések sorozata. A hazugságoktól, képmutatástól, kis szerelmektől megcsömörlő, a szerelmet újra feltaláló, majd megint eltaszító, sokáig meg nem értett és annyit félreértett, oly sokszor kisajátított zseniális csa­vargó, az „örökös érkező”, akinek az élete valaha „ünnepély volt”, aki a térdére­­ültette a Szépséget, utolsó nagy művében, az Egy évad a pokolban prózaversei­ben fölfegyverkezett az igazság ellen, szétfújt minden emberi reménységet, bú­csúzott a világtól, a költészettől. De ekkor sem tagadhatta meg magát: „Az utolsó pillanatban is vagdalkozni fogok jobbra, balra." - kiáltja, és bevallja: „Fáradt szemeim még mindig az ezüst csillagra nyílnak, de mindig anélkül, hogy mozdul­nának az Élet urai, a háromkirályok, a szív, a lélek és az ész." Majd felhangza­­nak az utolsó szavak: „Semmi dicshimnuszt, tovább a megkezdett úton. Zord éj­szaka­ alvadt vér füstöl arcomon, s mögöttem semmi, csak a rettentő bozót!... A szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája...” „Aki Rimbaud-ról ír, darázsfészekbe nyúl és hangyabolyba lép" - mondta az első teljes hazai Rimbaud-kötet összeállítója, Somlyó György. Ma is így érez­zük, és a darazsakat, hangyákat hessegetendő nem tehetünk mást, csak olvassuk újra meg újra - ámulva és fölzaklatva. (ferch) gy lyukas garast sem adnék Ma­gyarországért, mondja bará­tom, akit nagyra becsülök, sőt nagyon nagyra. Hogy? Mi? Mit beszélsz?! Nem szoktál ilyeneket mondani, mondom. Mi történt veled? A hangod is szokat­lan, olyan lefele ereszkedő. Itt nem tudják magukról az embe­rek, kicsodák, hova tartoznak. Két ge­neráció elég, hogy elfelejtse, mit akart az apja, nagyapja. Miért nem jegyzik meg, hogy egy közösség tagjai, ame­lyik nem irányul senki, semmi ellen, van múltja, értékei és vannak hibái. A legfőbb erénye pedig az önbecsülés volna, ha merné becsülni magát, de nem meri. Neked most nagyon rossz kedved van, mondom a barátomnak, és gyor­san érvek után kutatok, hogy elmagya­rázzam, ez a nagy, lavinaszerű keserű­ség épp most, miért nem jó. Mert le­het, hogy igaz, vagy nem is igaz, csak igaznak látszik, mégis, ebben a perc­ben - történelmi percben, persze­­, nem szabad engedni neki. Ez egy fo­lyamatos változás, vagy vedlés, vagy mit tudom én, micsoda, amit most át­élünk, inga erre, inga arra, egy kis idő, tíz-tizenkét év, és utána már nem leng ki annyira. Mikor utána, mondja? Már készül a törvény, jövő évtől megadóztatják a családi pótlékot és a gyereknevelési segélyt Eddig ötvenezerrel voltunk kevesebben évente, ezután ennél is többel. Utána? Mi lesz itt utána? Na, na, mondom, és hosszan hall­gatunk. Egyik barátomnak érettségi ta­lálkozója volt, meséli a barátom, és az osztálytársak csaknem kivétel nélkül megegyeztek abban, hogy jobb volt nekik a Kádár-rendszer­ben. Ha hiszed, ha nem, úgy gondol­ták, az a tíz-húsz-harminc év volt jó. - Megvillan a szeme és furcsán ne­vet: - Mondd, lehet, hogy nekünk is a Kádár-rendszer volt jó? Ha rádkényszerítik, mondom. Lét­­biztonság, sekély, langyos víz, kis, ha­zug barátságok, hiszen a közös ellen­ség összehozza az embereket A kabaré, mondja barátom, és va­lósággal felnyerít. Éveken vagy évti­zedeken át, emlékszel, a hétfő volt a kabaré napja. Végigmentél az utcán, vagy egy bérház folyosóján, és nyolc, tíz lakásból zengett a kabaré. Jó, szív­melengető poénok! Nevessetek csak, nevessetek egymáson, mi meg rajtatok nevetünk! Ezután hosszan hallgatunk. Eszembe jut egy múlt heti napilap. Kultúroldalán azt olvastam: a Kabaré 2000 stúdiójában videokazetta készül Az Országház fantomja címmel. An­tall Józsefről fog szólni, Magyaror­szág első, szabadon választott minisz­terelnökéről, kormányáról és kor­mányzásáról. A gépészmérnökről - ír­ja az előzetes -, akiből sajátos meta­morfózissal egyszerre nemzetközi pénzügyi zseni lesz, egy főpincérről, aki miniszterelnökké változik át, egy külvárosi ügyvédről, akiből (jól ér­tem?) igazságügy miniszter lesz - lásd a Ház fantomja - és így tovább. - Ugyanennek a lapnak első oldalán Ha­tárrevíziós tárgyalások címmel piros keretes anyagot találok. - Megtévesz­tő a cím, de ne tessék félreérteni, a lo­kálpatrióták nem Nagy-Magyarorszá­­got, csak Bács-Kiskun megye határait akarják visszaállítani. Igaz, figyelme­sen végig kell olvasni a cikket, hogy ez kiderüljön. Mellette pedig­­ jó kép nélkül nincs újság­­, egy tetőtől talpig meztelen férfi áll, szőrbozontból kiá­gaskodó nemiszervét érinti meg éppen a mutatóujjával. 1923 és 1944 között működött egy ugyanilyen című lap, az Esti Kurír, szerkesztője dr. Rassay Károly, a kitű­nő és ismert liberális politikus volt. Mellesleg ügyvéd ő is, hogy külvárosi vagy belvárosi, majd megmondják a nálam illetékesebbek. Milyen érzések­kel venné a kezébe laputódját? Tesse­nek kitalálni. Nekem­­ külön-külön érvényes mind a három említett anyagra­­, egy Gombrowicz-darab ju­tott eszembe, tavaly nyáron láttam Keszthelyen. Az írót megszemélyesítő szereplő a színpadon időnként félre­fordul, lehajol, és - történelem, kortár­sak, világ, zsigeri kritikájaként - elki­áltja magát, „hányok, hányok.” Csend, azaz passz. Ezt a monoló­got ugyanis, a kabaréról, magamban tartom. Jobb így. Majd, amikor foly­tatjuk a beszélgetést, egészen más té­ma következik. Nemrég volt október 15-e, gyá­szos dátum, ráadásul kerek évforduló. A televízióból megtudhattuk, hogy Magyarországon sokak számára ismét vonzók Szálasi eszméi. Te tudtad, kérdezem barátomat? Nem. Én sem. S bár elhangzik a törté­nelemtanárok konferenciáján is ugyanez az aggály, mégis, egyszerű reménynél jóval erősebb bennünk a feltételezés, hogy Szálasi, akit elné­zőbb emberek is a „nemzetvesztő” epitheton­omans-sal tüntetnek ki, itt, ma semmiféle valóságos népszerűség­gel nem rendelkezhet. Nem is beszélünk róla többet, vagyis nem róla beszélünk. Egy 1941-es és 1942-es vidéki új­ságot nézünk végig - fénymásolat egy könyvtári példányról -, a fejlé­cén, a cím felett, ilyen és ehhez ha­sonló mondatok állnak: „Aki zsidó­nál vásárol, fajérdeket sért.” „Nem­zetáruló, aki zsidót támogat”­ ,faj­áruló vagy, ha vásárlási könyvedben zsidó neve szerepel”. A lap belsejé­ben pedig, mint egy-egy fizetett hir­detés, efféle szlogenek: „Magyar Testvér! A zsidó fegyvere a pénz. Ne adj fegyvert a kezébe. „Öntuda­tos magyar zsidónál nem vásárol.” A lapban a kultúra ilyen módon(is) szerepel: „Vigyázat, zsidók! Bródy Sándor, Molnár Ferenc...” - írók, költők névsora. Csend. Hallgatunk. Szégyelljük magunkat. Csend. A lengyelek, mondja barátom. Mit akarsz a lengyelekkel? Legalább háromszor a győzte­sek oldalán álltak, mondja. Sorolja. Mi, szinte soha. Ennyi kudarccal nehéz élni. A forradalmak, mondom. A vesz­tes forradalmak is majdnem ugyan­annyit számítanak, mint a győzelmek. Varsóban, mondja - talán nem is hallotta, mit mondtam neki -, a varsói, a poznani felkelés évfordulóján ut­cahosszat égtek a gyertyák. Földön, kapualjban, járdán, tereken. Több ezer gyertya. Nálunk­­ elhallgat­­, október 23-án... nézd majd meg... hány gyer­tya ég... Nem lehet, mondom. Tele lesz a város. Az ablakok, a hidak, az utcák, az emlékezetes helyek, és minden kis földdarab, ahol valamikor a rögtönzött sírok voltak. Ugyan, mondja. Te sem gondolod komolyan. Kimegyek a konyhába, mert már közel állok a síráshoz. Kinn ne­kitámaszkodom az ajtónak, és sírni kezdek. Istenem, akit nem tudom, hiszek vagy nem hiszek, add, hogy október 23-án a városokban és falvakban ren­geteg gyertya égjen. Világítson min­den halottnak, áldozatnak, égesse el azt a szennyet, ami itt van bennünk, közöttünk, és nem hagyja jobbra jutni az embereket VATHY ZSUZSA Beszélgetés két hangra! a Magyar Nemzet galériája Illőbb lett volna egy évvel ezelőtt emlékezni a nagy utazóra és tudósra, aki 1943. október 28-án hunyt el Kabulban. A pesti születésű, német iskolá­­zottságú (de a fasori gimnáziumban érettségiző) Stein Aurél angol szolgá­latban utazta be Belső-Ázsia az európaiak előtt ismeretlen, lakatlan vidé­keit. Földrajzi megfigyeléseinek úgyszólván melléktermékeként olyan tet­teket mondhatott magáénak, mint a tun­huangi barlangtemplomokban lelt könyvtár megszerzése és Európába juttatása vagy az utazása idején már évszázadok óta reménytelenül elsivatagosodott Tárim medence egykori, fejlett civilizációinak felfedezése és tárgyi emlékeiknek feltárása. Az általa feltárt anyag — annak ellenére, hogy publikálták — nem épült be a művé­szettörténeti köztudatba. Lényegében ma sem tudunk sokkal többet arról az esüllyedt kultúrtájról, ahol egyképpen helyet talált a kínai, indiai, de a bizánci hatás is, mint amit jelentései útján közölt. Pedig biztos, hogy meg­figyelései a népmozgások, népességcserék vizsgálata terén bennünket is közelebb segítenének őstörténetünk nem egy homályos szakaszának értel­mezéséhez. Körösi Csom­a Sándor szellemének letételményeseként folytat­ta kutatásait az ujgur nép körében, amely lényeges szolgálatokat tett a kü­lönböző kultúrjavak közvetítésében. 1900-as expedíciójának leletei közül, Dandán-Ujlik romvárosában talált, fára festett buddhista szentképet muta­tunk be a VII. századból. Magyar Nemzet 9 Szakítópróba előttA kormány harcban áll az MSZP irányzataival - állítja ma sok politikai elemző, azok után, hogy két fontosnak tűnő kérdés­ben is leszavazta a parlamentben a frakció saját kormányát. Szekeres Im­re szocialista politikus pedig azt is megkockáztatta, hogy a megszorító intézkedések akár párton belül is sza­kításhoz vezetnek. S ami azt illeti, vannak is bizo­nyos előjelek, a legfrissebb: a pót­költségvetés keddi szavazása során Békesi László ellenében nyolcvan szocialista honatya mondott nemet a bor forgalmi adójának felemelésére. Ezzel, mellesleg, felrúgva az SZDSZ- szel kötött elvi megállapodást is, amelyben a népszerűtlen megszorító intézkedések kétpárti támogatását vállalták. De korábban - a vissza­menőleges nyugdíjemelésről tartott­­ szavazás napján - egy látványos ve­reséget a népjóléti miniszter is el­szenvedett. Meggyűlt a koalíció baja önma­gával? Megindult a politikai erózió, a végrehajtó hatalom tradicionális ön­felmorzsolásának vagyunk tanúi, vagy csupán felszíni kopások még ke­zelhető tünetei ezek? Remélem, csak a falat fúrják, s nem a kormányt! - mondta a kabinet ülésére sietve a Kovács Pál népjóléti miniszter a minap a parlament folyo­sóján, amikor „villáminterjút” adva egy fúró felberregett Tréfára vette a dolgot. Lehet, hogy tévedett? Talán nemcsak a falat, hanem a kormányt is fúrják? Mégpedig belülről? De a felté­telezések helyett, e freudi elszólás nyomán lássuk inkább a tényeket. J­elenleg az MSZP parlamenti frak­ciója a második legnagyobb par­lamenti pártnál is háromszorta több taggal rendelkezik. Mozgatása - ha úgy tetszik: tehetetlenségi nyoma­­téka -, tagjainak belső informálása, a naprakész egység kikovácsolása a több mint kétszáz ember esetében az átlagosnál jóval nehezebb. S mivel sa­ját bevallásuk szerint az átlagnál na­gyobb szociális érzékenységgel „megvert" politikusok alkotják a párt derékhadát, a restrikciós intézkedések - és a frakciófegyelem - elfogadtatása okozhat ,lekiismertet problémát. Bár nem kellett ahhoz megvárni a pótkölt­ségvetés beterjesztését, hogy mindez kiderüljön. A választásokat követően sokan megjósolták, hogy éket verhet a frakció és a kormány közé, hogy az egyéni választókerületben megválasz­tott honatyák merőben másképp ítélik majd meg a központi és a helyi érde­kek rangsorát. Márpedig egyéni man­dátummal a parlamentben úgyszólván kizárólag az MSZP-frakció dicseked­het. Az sem titok, hogy a helyi elköte­lezettségen túl a legerősebb kormány­párt soraiban a szakszervezeti­ kötő­dés, a korporatív gondolkodás szelle­mi csírái is megjelentek. S annak je­lentőségét sem lehet lebecsülni, hogy szinte a kormányalakítás pillanatában belopódzott a frakcióba a gazdaságpo­litikát megjelenítő prominens politi­kusok szemléletbeli különbsége. Egy részük a kemény intézkedésekre vok­sol, pártbeli ellenlábasaik viszont a költségvetés keretszámainak felpuhí­tásán munkálkodnak. Kétséges tehát a kifelé képviselt egység, a kormányzás első száz nap­jában tagadhatatlanul nő a párton be­lüli kritikus tömeg. Nem a bor, ami fellazított, épp ellenkezőleg: a bor forgalmi adójának kérdése maga is csak egy tünet. Politikai csapda rejlik abban is, ha egy „gyűjtőpárt” a parlamenten kí­vüli erőkkel kokettál, vagy éppenség­gel a társadalmi-gazdasági megálla­podás szándékával egyeztet. Hiszen a tárgyalóasztalnál alkalmasint önma­gával ül szemben. Többpárti demok­ráciában pedig egy párt önmaga el­lenzéke - legalábbis tartósan - nem lehet. Persze a közös kormányzás óriási kohéziós, pártmegtartó erő. És parla­menti szavazóbázisa birtokában az MSZP vezetése saját tagjai számára még az önkormányzati választások küszöbén is megengedhet politikai flörtöket. V­an, aki már a választások nap­ján azt jósolta: a ciklus négy esztendejének legfőbb politi­kai kérdése az lesz, hogy szétesik-e a kétpárti koalíció, de ez a veszély ko­molyan most nem fenyeget. Igaz, csi­korog a koalíció egyeztető mechaniz­musa, az immár rendszeressé váló Horn-Pető találkozók, békéltető tár­gyalások utáni rögtönzött nyilatkoza­tokkal úgy-ahogy elsimítják egy időre az ellentéteket. Igaz, a hétfői média­ultimátum az MSZP címére már a megszokottnál is jobban felborzolta a pártkedélyeket. Hiába nyilatkozott mindkét párt elnöke arról, hogy a koa­líciós partnerek közötti súrlódások, a közös államháztartásban előforduló viták nyugati parlamentáris demokrá­ciában sem ismeretlenek, nem hin­ném, hogy zárt ajtók mögött, szűkebb körben, a pártelnökök ne vonnák mégis össze kissé jobban a szemöldö­küket. Liberális részről talán megjegy­zik: no lám, lassan nyomulnak előre az alapszervezetek? De az MSZP promi­nensei is valószínűleg újraszámolják most a parlamenti székeket. Nem tud­ván maguktól elhessegetni a gyanút, hogy ott az SZDSZ nélkül is abszolút többséggel rendelkeznek... Politikai rövidlátnokok talán már­is úgy érzik, a koalíció napjai meg vannak számolva. Valójában a koalí­ció megmaradásának törvénye hosszabb futamidőt sejtet. A politikai centrifugális erőt a hatalmi kohézió ma még kiegyenlíti. De az erővonalak átrendeződése elkezdődött. Ám amíg a belső feszültségek felszínre, nyilvá­nosságra jutnak, addig a párton belül megjelent „leszavazóerő” sem képes szétfeszíteni a politikai szövetséget. R­okon gondokkal az előző kor­mánykoalíció is kénytelen volt szembenézni, mert az MDF sokáig nem mutatott hajlandó­ságot arra, hogy megregulázza a vé­geket. Sőt, hallgatólagosan pártfogá­sába vette az azóta soraiból kivált - mindig is jobbszélre tartó - „néptri­­bunokat”. A már parlamenten kívül rekedt pártokat és politikai személyi­ségeket. De a kései sirató, a megké­sett elhatárolódás már nem segített. A Bem téri tanulságokkkal, gondo­lom, a Köztársaság téri elemzők több­sége is számot vetett. Bodnár Lajos Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTYA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH­­ ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Hirdető Részvénytársaság Felelős kiadó: az rt. igazgatósága Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, illetve alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-08636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a Hutesz (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: ^9 Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793

Next