Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-18 / 65. szám

18 Magyar Nemzet A­z 1944/45. év hónapjai­ban elhurcolt magyaror­­­szági műkincsek dolgai­val foglalkozva, megismerhet­tem hazánk moszkvai nagykö­vetét, dr. Nanovfszky Györgyöt. Bécsben élő barátom kéré­sét tolmácsolva tavaly nyáron Nanovfszky nagykövethez for­dultam ifjabb Pallavicini György magyar tisztviselő ügyében, aki 1946. május 6-án Budapesten tűnt el. Családjá­nak a­kkor csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a szovjet ka­tonai rendőrség vagy az NK­VD emberei az utcán vették őrizetbe, és a Vilma királynő úti Andrássy-villába hurcolták. A moszkvai magyar nagy­­követség munkatársai eddig is sokat tettek a szovjet lágerek­ben hajdan eltűnt honfitársaink fölkutatásáért. Nekik köszön­hető, hogy 1994-ben fény de­rült például a titokzatosan Moszkvába jutott és elhunyt néhai miniszterelnök, Bethlen István, valamint Deseő László vezérőrnagy, moszkvai magyar katonai attasé sorsának végki­fejletére. Az orosz fővárosban dolgozó magyar diplomaták ér­deme, hogy a KGB-archívu­­mokban őrzött irataikat fölku­tatták, megtalálták és hazaho­zatták földi maradványaikat is. Minap pedig arról értesített dr. Nanovfszky György, hogy a fölöttébb különös sorsú Palla­vicini György ügyét is sikerült kibogozni; az ő aktái is előke­rültek; ezek szerint: az ifjú őr­gróf Jekatyerinburgtól (koráb­ban Szverdlovszk) háromszáz kilométerre, a turinszki kerület Szaragulka nevű települése mellett, a hajdani Vosztokural­­laga büntetőtáborban 1948. május 27-én tüdőtuberkolózis­­ban elhunyt. A Bécsben élő Pallavicini Károly néhány esztendeje összegyűjtötte halott őseinek és rokonainak az anyási családi­­ kriptából kiszórt csontjait, s az egykori birtokukhoz tartozó Sándorfalva temetőjében kö­zös ossariumban helyeztette el a földi maradványokat. Vala­mikor, talán még a nyolcvanas évek elején, az ő elbeszélésé­ből ismerhettem meg a família itthon maradt ágának, Pallavi­­cini György családjának törté­netét. Az apa, idősebb Pallavi­cini György aulikus főrend, többször volt országgyűlési képviselő, később politikai szószólója a legitimista ellen­zéknek, majd a második világ­háború idején a náciellenes Magyar Front polgári-keresz­tény szárnyának vezetőjeként tevékeny szerepe volt a mozga­lomban. Hitvese, gróf And­­rássy Borbála (ifj. Andrássy Gyula nevelt leánya, Károlyi Mihály sógornője) hátraha­gyott feljegyzésében ekképp jellemezte férjét: „A század el­ső évtizedeiben dúló ádáz párt­­politikai harcok töltötték be életét. Középen állva, jobbra és balra is hadakozott a zsarnok­ság ellen, a királyság mellett, a fasizmus ellen, a magyar szu­verenitás mellen, örökös ellen­zékben. Cikkek, párbajok, nyílt levelek, beszédek, memorandu­mok, mandátumok és választá­si bukások förgetegében, min­dig vehemens állásfoglalással, férfias kiállással egyenes és kellemetlen ellenfél volt. Nyug­talan és nyugtalanító. Éleslátá­­sú és élesvágású, kritikája os­torcsapás, támadása kardvá­gás. Hála istennek, nem élte meg világának teljes összeom­lását, mert 1946 első napjai­ban meghalt..." Elsőszülött fiúk, György jogásznak készült. Budapesten megkezdett tanulmányait a ne­gyedik szemeszter után Bel­giumban, a leuveni katolikus egyetem jogi fakultásán foly­tatta, ahol Habsburg Ottó év­folyamtársa volt. Tanulmányai végeztével hazatért, a Hitel­bank alkalmazta, majd a Hazai Fésűsfonó tisztviselője lett. Atyja eszméihez híven ő is a legitimizmusban látta a nem­zet sorsának megújító-megvál­­tó lehetőségét. Egyik vezetője volt a királypárti mozgalom if­júsági tagozatának, és innen vezetett útja a náciellenes szer­vezetekhez. Cikkeiben, röpira­­tokban figyelmeztetett az elő­retörő szélsőjobboldali vesze­delemre, amikor pedig már mit sem értek a szavak, tetteivel mutatott példát, hogyan lehet és kell szembeszegülni az erő­szakkal. Gyenge szervezete volt, sokat betegeskedett, soro­záskor még a katonai szolgálat követelményeinek sem felelt meg, de bátorsága megsokszo­rozta erejét; az ország vérziva­taros hónapjaiban szinte meg­szállottként munkálkodott az üldözöttek menekítése és a bajbajutottak megsegítése ér­dekében. Nem az én dolgom, hogy az ifjú őrgróf ellenállási érde­meit méltassam, tegyék meg mások, a túlélő társak, akik még itt vannak közöttünk, és azok, akik menedéket találtak a Pallavicini család zugligeti la­kásán, a Remete utca 16.-ban. Elsők közt volt, akiket a nyilaspuccs napján, 1944. ok­tóber 15-én a Gestapo emberei letartóztattak. A Pestvidéki Törvényszék épületében, a hír­hedt Fő utcai börtönben vallat­ták, majd Sopronkőhidára vit­ték, innét a Markos György ki­tűnő leírásából ismert „ván­dorló, fegyház" rabjaként to­­vábbszállították Dachauba. Egyházi személyiségek, egy­kori miniszterek, katonatisztek és baloldali politikusok társa­ságában, keresztények, zsidók és ateisták testvéri közösségé­ben, csontig lesoványodva, 1945. április 29-én a dachaui haláltáborban élte meg a szaba­dulást. Megszakítom ifjú Pallavi­cini György történetét, hogy öccse alakjának fölidézésével folytassam kettős históriájukat. Antal tíz évvel volt fiatalabb testvérbátyjánál,, noha kezdet­től fogva más-más életcélt vá­lasztottak, végzetes sorsuk mégis egy irányba fordult. Ő, amióta csak eszmélt, mindig katonai pályára készült, min­denáron páncélostiszt akart lenni. A történelmi személyi­séggé vált Pálinkás-Pallavicini életrajzírói nemegyszer zavar­ba jönnek, amikor hősünk dön­tő elhatározásaival szembesül­nek, de engem már az is meg­hökkentett, ami mások figyel­mét talán elkerülte. Vagyis: ha már a háború előestéjén is ka­tonatiszti pályára készült, miért ragaszkodott oly csökönyösen éppen ehhez a fegyvernemhez? Hiszen már hadba lépésünk el­ső pillanatában kiderült (és a laikus civilek is tudták), hogy a magyar honvédségnél rendsze­resített páncélosok legfeljebb csak egy-egy katonai díszelgé­­sen szerepelhettek volna sike­resen. Első harctéri bevetésük­kor levizsgáztak alaposan. Mert az olaszoktól vásárolt Ansaldo kisharckocsikat, vala­mint a hazai gyártású Toldi és Turán páncélosokat gyalogsági fegyverekkel is ártalmatlanná lehetett tenni; ez abból is kitet­szik, hogy a magyar katonák egyszerűen csak bádogkopor­sóknak nevezték a honvédség hadi járműveit. Volt valami megmagyarázhatatlan, hogy ne mondjam, eszelős eltökéltség abban, ahogy ragaszkodott ere­deti választásához. Pallavicini Antalt - miután elvégezte a Lu­­dovika Akadémiát - huszon­egy esztendős korában, 1943. augusztus 20-án páncélos had­naggyá avatták. Az ország első megszállásá­nak napja, 1944. március 19-e sorsfordulót jelentett a tűzke­resztségen is átesett fiatal tiszt életében. Atyjuk és György po­litikai példáját követve, ő is csatlakozott a náciellenes Ma­gyar Front mozgalomhoz; ala­kulatának nem kevés szerepe volt a nyári csendőrpuccs leve­résében. Később nem kerülhette el a letartóztatást és a katonai ügyészség ellene indított vizs­gálatát, de szorult helyzetéből kimentették láthatatlan, befo­lyásos barátai. Soha nem volt veszélyérzete, senkitől sem félt. Szálasi hatalomátvétele után a Magyar Nemzeti Felkelés kato­nai vezérkarának egyik össze­kötő tisztjeként állandó kapcso­latban volt az ellenállási mozga­lom baloldali vezetőivel is, is­meretségeiből barátságok, majd politikai vonzalmak szövődtek. Amikor árulás következté­ben, 1944 novemberében föl­számoltá­k a szervezet katonai szárnyát, épphogy sikerült el­menekülnie. Üldözői elől meg sem állt Mosdósig, meghúzta magát a család hajdani somo­gyi birtokán, régi barátai rejte­gették, majd Dombóvárnál de­cember első napjaiban átszö­kött az arcvonalon és jelentke­zett a 3. ukrán front alárendelt­ségébe tartozó 80. gárda lö­vészhadosztály egyik harcoló alakulatánál. Fogadtatásának részleteit nem ismerjük, csak annyi bizonyos, hogy 1944. de­cember 26-án már a temesvári hadifogolytáborban találta ma­gát. Nemigen hihettek neki. Mert mivel is igazolhatta volna a fiatal hadnagy, hogy ő a ma­gyar katonai ellenállás résztve­vője, s azért szökött át az arc­vonalon, mert harcolni akar az ország megszállói ellen? A temesvári hadifogolytá­bor szovjet parancsnoksága 1945 januárjában önként je­lentkező magyar foglyokból hadosztályt szervezett, a beso­rozott, csaknem hatezer ön­szántából jelentkező katonából fölállítottak három ezredet és egy pótzászlóaljat. A legújabb kori magyar hadikrónikák „te­mesvári hadosztály” néven em­lítik ezt a jobb sorsra érdemes, szerencsétlen alakulatot, amely­ben Pallavicini Antal zászlóalj­­parancsnoki beosztást kapott. Lássuk hát, mi történt a had­osztály katonáival! Február végén vonatra szál­lították őket kelet felé, Fok­­sányba vitték az egész társa­ságot. Nem sokáig időztek ott, az önkéntes hadosztályt ismét a vagonokba parancsolták, és mi­re magukhoz tértek a hadra kelt, elszánt és lelkes ezredek, zászlóaljak és századok, máris Nyikolajevkában voltak. A vo­natról egyenesen a Fekete-ten­ger mellé terelték őket, ott várt rájuk az elhíresült hatalmas gyűjtőtábor. Valójában egy el­osztó lágerben voltak, ahol ala­pos szűrővizsgálat alapján dön­tötték el az NKVD emberei, kit hova irányítsanak; volt, aki a napfényes Grúziába ment gyá­rat építeni, másokat bányamun­kára küldtek Szibériába, avagy valamelyik Ural-vidéki hadi­üzembe. A szovjet katonai ha­tóságok kényszermunkára fogt­­rék az önkéntes magyar hadosz­tályt. Pallavicini Antal had­nagynak szerencséje volt, mert megbetegedett. Vesebántalmai­­val ott ragadt a láger kórházá­ban. Itt érte meg a szabadulást. Szakosíts Árpádnak köszönhe­tően, a magyar kormány kéré­sére Moszkvából utasították a táborparancsnokságot, hogy azonnal szállítsák haza Pallavi­cini hadnagyot. A szovjet légi­erő gépén érkezett Budapestre. Unokafivére, Pallavicini Ká­roly ekkor éppen az ország el­hagyására készült. Hívta, tart­son vele Bécsbe. Most így em­lékezik utolsó találkozásukra: „Szinte látom az arcát. Ártat­lan szemét rám szegezve, szelíd hangon ezt mondta: Csak nem képzeled, hogy elhagyom a ha­zámat? Inkább soha semmim ne legyen. Én katona vagyok, itt­hon kell maradnom." Ez volt az utolsó beszélgetésük, ekkor lát­­ták egymást utoljára. Szolgálatra jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban, ekkor új fejezete nyílott életé­nek. Térjünk vissza a Dachauból szabadult, negyven kilóra leso­ványodott Pallavicini György­höz. Volt fogolytársa, Szegedy Maszák Aladár leírása híven tá­jékoztat az akkori napok és he­tek eseményeiről. Az egykori magyar diplomata szerint az if­jú őrgróf kitűnő kapcsolatainak köszönhetően hamarosan elér­te, hogy Franciaországba utaz­hatott. Az is kitudódott, hogy Duff Cooper, Nagy-Britannia akkori párizsi nagykövete szí­ves vendégbarátsággal fogadta. Nyílt titok volt, hogy a francia fővárosban találkozott ott tar­tózkodó egykori egyetemi év­folyamtársával, Habsburg Ottó­val, akit a magyar legitimisták az ország törvényes királyának tekintettek. Alig néhány héttel a jaltai ta­lálkozó után földrészünkön már véget ért a háború; természetes, hogy a fiatal politikus elsősorban eszmetársai körében akart tájé­kozódni, milyen jövő vár az eu­rópai nemzetekre, s nemkülö­­ben, a nagyhatalmak milyen ál­lamformát szabtak Magyaror­szágra. Számíthat-e külső támo­gatásra a hazai legitimista moz­galom? Optimista elvba£ítai sze­rint még semmi sem dőlt el vé­gérvényesen, míg mások óvatos­ságra intették. De a még akkor Dachauban időző, lábadozó ba­rátja, Békeffy László okos hely­zetfelmérése sem győzte meg, hiába hajtogatta neki: „A mi or­szágunk hosszú időre elveszett, mert Jaltában eladtak bennün­ket!" Hasztalanul kérte, várja meg inkább Svájcban a dolgok kialakulását, s egyelőre ne men­jen haza. Pallavicini György kér­lelhetetlen volt: „Végre eljött az időnk - mondogatta -, most kell előkészítenünk őfelsége Ottó ha­zatérését." Békeffy, aki maga is legitimista elveket vallott, már csak a rá váró veszedelmekre fi­gyelmeztette: „Te a fellegekben jársz, Gyurikám! A legitimizmus Károly király halála óta még so­ha nem volt olyan időszerűtlen, mint éppen most! De ha mégis hazamegy, nagyon kérlek, vi­gyázz magadra. Mert bárhogy is konspirálsz, az életeddel játszol. És a vörösök semmivel sem job­bak, mint a nácik. - Sőt!" Nem hallgatott Békeffy lát­noki intelmére; 1945 késő ta­vaszán ő is visszatért Magyar­­országra. Öccse, Antal még a Fekete-tenger partján, lágerla­kóként, betegen várta sorsa jobbra fordulását, amikor ő már itthon, az ellenőrzött de­mokrácia keretei között azon fáradozott, hogy újjászervezze a magyar legitimista pártot. Némelyik eszmetársa úgy kép­zelte, hogy valamelyik ellenzé­ki párt soraiban folytathatják tevékenységüket, de csakhamar kiderült, e politikai tömörülés­nek úgy kellettek ők, mint púp a hátukon. Ő mégsem adta föl, betegen, legyengülve is mun­kálkodott, naponta tárgyalt a koalícióból kiszorult pártok képviselőivel, de mivel nem volt elfogadható, közös prog­ramjuk, nem sikerült velük szövetséget kötni. Közben újra elfoglalta munkakörét a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyárnál. Édesapja halála után, 1946 februárjában a cég megbízásá­ból Németországba utazott az­zal a feladattal, hogy a gyár el­hurcolt berendezéseinek haza­hozatala ügyében tárgyaljon az amerikai és brit megszállók il­letékes hivatalaival.. Érdemes megjegyeznünk, hogy a hatal­mas vállalat a potsdami szerző­dés alapján akkor már szőrös­­tül-bőröstül a Szovjetunió tu­lajdonába került. Küldetését si­keresen teljesítette, a Németor­szágba vitt textilipari gépeket csakhamar visszaszolgáltatták a budapesti cégnek. De ő sem maradt Németországban, el­ment Belgiumba. Ott fölkereste Habsburg Ottót, hogy tájékoz­tassa a legitimista mozgalom hazai helyzetéről. Királyaként tisztelt i­s volt"11 évfolyamtársa- - azonban lehűtötte kedélyeit, mert azzal fogadta régi hívét, hogy ő, aki szeretettel gondol a magyarokra és hálásan megkö­szöni bizalmukat, most mégis arra kéri őket, ne fáradozzanak a legitimista mozgalom újjá­­­­élesztésével.­Az ifjú Pallavici­­nivel híveinek és tisztelőinek megüzente azóta is hangozta­tott véleményét: igazán másod­lagos kérdés, milyen államfor­ma kereteiben él a nemzet, az a fontos, hogy szabadon és bol­dogan éljen. Külföldi kiküldetésének ha­tárideje már régen lejárt Ott­honról megüzenték neki, hogy felsőbb utasításra elbocsátották állásából. Arról is tájékoztatták barátai, hogy orosz tisztek ke­resték munkahelyén, fiókjait és szekrényét átkutatták, bennük őrzött iratait összeszedték és magukkal vitték. A hazai politi­kai élet legújabb fejleményeiről is értesülhetett, megtudhatta, hogy kommunisták nyomására a Kisgazdapárt kizárta soraiból a királypártiság hírébe kevert képviselőit Nem sok jót ígért a jövő. Még csak meg sem be­szélhette eszmetársaival mi­ndazt, amit Habsburg Ottó mondott és üzent, máris arra kérték barátai és hozzátartozói, ha kedves az élete, ne térjen vissza Magyarországra! Még állásokat is fölajánlottak neki, több nagy nyugati cég örömmel alkalmazta volna a több nyelven beszélő, jó képzettségű fiatal jo­gászt. Minden marasztalást elu­tasított, 1946 ápilisának végén vonatra szállt és hazautazott. Öccse ekkor már a demok­ratikus magyar honvédség iga­zolt, hivatásos tisztjeként a Hon­védelmi Minisztériumban ka­pott beosztást Ellenállási érde­meit elismerve kitüntették: el­nyerte a Magyar Szabadságrend valamelyik fokozatát," sőt "még" százhúsz hold földet is juttattak neki. Egyik életrajzírója, Tyek­­viska Árpád vázlatos, de hiteles­nek tetsző képet rajzolt arról a folyamatról, hogyan lett őrgróf Pallavicini Antal m. kir. páncé­los hadnagyból Pálinkás Antal, a Magyar Néphadsereg őrnagya. Mai szemmel nézve: egyál­talán nem volt irigylésre méltó helyzetben. Ismerve családja történetét, ismerve néhány ro­konát, ha rágondolok, mindig zavarba jövök, és nem lelek rá magyarázatot: hogyan lett be­lőle Pálinkás Antal? Parancsba adták, hogy családnevét el kell hagyni? E névváltoztatás való­jában csak betetőzte mindazt, , amit hazatérése után magára vállalt. Először is minden kap­csolatot megszakított főrendű családjával és hajdani barátai­val. Milyen szörnyű metamor­fózison ment át - talán a szov­jet lágerben -, hogy megtagad­ta múltját, neveltetését, és szin­te személytelen része legyen egy fegyveres tömegnek? Mindazonáltal örök rejtély, hogyan és miért volt késztetése inkább eltűrni a Ludovika Aka­démiát végzett tiszteket megil­lető örökös sanda gyanakvást, miként viselhette el a­z-tisztek és politikai helyettesek szemér­metlen vizslatásait? S egyálta­lán: hogyan bírta elviselni a Farkas Mihály vezérelte­ nép­hadsereg légkörét? Az örökös ellenzéki őrgróf Pallavicini György legkisebbik fiát miféle erők éltették és késztették, hogy legszebb férfikorát koszos gar­­nizonokban, jobb esetben fél­művelt, de valójában és többsé­gében korlátolt, katonai gyors­talpalókon kiképzett, hatalom­hoz hű alkoholisták társaságá­ban és alárendeltségében tölt­se? Amikor a párt vele kívánta megerősíteni sorait, ő is belé­pett a munkásosztály élcsapatá­ba, holott jól tudta, hogy bolse­vik megítélés szerint minden főrendű sarja osztályellenség­nek számít. Azt remélte, ha ne­vét fölcseréli a pórias hangzású Pálinkásra, valaha is elfelejtik, honnét jött? Kiss Károly !­v­­(Az­ írás második részét hét­fői számunkban közöljük­.) Párhuzamos életrajzok (1.) A két Pallavicini Az egykori Pallavicini-kastély Mosdóson Robotos Júlia rajza Kultúra SZOMBAT, 1995. március 18. n T 51 cecct ist&lijili m­e mar Magyar Állami Operaház a A Magyar Állami Operaház zenekara nagybőgő szólamvezetői próbajátékot hirdet. A próbajáték időpontja: 1995. április 24-e, 14 óra. Helye: az Operaház Székely Bertalan terme A próbajáték kétfordulós. Kötelező anyag: Dittersdorf: E-dúr koncert I—II. tétele kadenciával. A zenekari anyag jelentkezéskor vehető át az Operaház munkaügyi osztályán. Bp. VI., Hajós u. 11. III. em.­l­t fel A MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ TÁMOGATÓJA A Magyar Nemzet SI ZTD

Next