Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-18 / 65. szám
18 Magyar Nemzet Az 1944/45. év hónapjaiban elhurcolt magyarországi műkincsek dolgaival foglalkozva, megismerhettem hazánk moszkvai nagykövetét, dr. Nanovfszky Györgyöt. Bécsben élő barátom kérését tolmácsolva tavaly nyáron Nanovfszky nagykövethez fordultam ifjabb Pallavicini György magyar tisztviselő ügyében, aki 1946. május 6-án Budapesten tűnt el. Családjának akkor csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a szovjet katonai rendőrség vagy az NKVD emberei az utcán vették őrizetbe, és a Vilma királynő úti Andrássy-villába hurcolták. A moszkvai magyar nagykövetség munkatársai eddig is sokat tettek a szovjet lágerekben hajdan eltűnt honfitársaink fölkutatásáért. Nekik köszönhető, hogy 1994-ben fény derült például a titokzatosan Moszkvába jutott és elhunyt néhai miniszterelnök, Bethlen István, valamint Deseő László vezérőrnagy, moszkvai magyar katonai attasé sorsának végkifejletére. Az orosz fővárosban dolgozó magyar diplomaták érdeme, hogy a KGB-archívumokban őrzött irataikat fölkutatták, megtalálták és hazahozatták földi maradványaikat is. Minap pedig arról értesített dr. Nanovfszky György, hogy a fölöttébb különös sorsú Pallavicini György ügyét is sikerült kibogozni; az ő aktái is előkerültek; ezek szerint: az ifjú őrgróf Jekatyerinburgtól (korábban Szverdlovszk) háromszáz kilométerre, a turinszki kerület Szaragulka nevű települése mellett, a hajdani Vosztokurallaga büntetőtáborban 1948. május 27-én tüdőtuberkolózisban elhunyt. A Bécsben élő Pallavicini Károly néhány esztendeje összegyűjtötte halott őseinek és rokonainak az anyási családi kriptából kiszórt csontjait, s az egykori birtokukhoz tartozó Sándorfalva temetőjében közös ossariumban helyeztette el a földi maradványokat. Valamikor, talán még a nyolcvanas évek elején, az ő elbeszéléséből ismerhettem meg a família itthon maradt ágának, Pallavicini György családjának történetét. Az apa, idősebb Pallavicini György aulikus főrend, többször volt országgyűlési képviselő, később politikai szószólója a legitimista ellenzéknek, majd a második világháború idején a náciellenes Magyar Front polgári-keresztény szárnyának vezetőjeként tevékeny szerepe volt a mozgalomban. Hitvese, gróf Andrássy Borbála (ifj. Andrássy Gyula nevelt leánya, Károlyi Mihály sógornője) hátrahagyott feljegyzésében ekképp jellemezte férjét: „A század első évtizedeiben dúló ádáz pártpolitikai harcok töltötték be életét. Középen állva, jobbra és balra is hadakozott a zsarnokság ellen, a királyság mellett, a fasizmus ellen, a magyar szuverenitás mellen, örökös ellenzékben. Cikkek, párbajok, nyílt levelek, beszédek, memorandumok, mandátumok és választási bukások förgetegében, mindig vehemens állásfoglalással, férfias kiállással egyenes és kellemetlen ellenfél volt. Nyugtalan és nyugtalanító. Éleslátású és élesvágású, kritikája ostorcsapás, támadása kardvágás. Hála istennek, nem élte meg világának teljes összeomlását, mert 1946 első napjaiban meghalt..." Elsőszülött fiúk, György jogásznak készült. Budapesten megkezdett tanulmányait a negyedik szemeszter után Belgiumban, a leuveni katolikus egyetem jogi fakultásán folytatta, ahol Habsburg Ottó évfolyamtársa volt. Tanulmányai végeztével hazatért, a Hitelbank alkalmazta, majd a Hazai Fésűsfonó tisztviselője lett. Atyja eszméihez híven ő is a legitimizmusban látta a nemzet sorsának megújító-megváltó lehetőségét. Egyik vezetője volt a királypárti mozgalom ifjúsági tagozatának, és innen vezetett útja a náciellenes szervezetekhez. Cikkeiben, röpiratokban figyelmeztetett az előretörő szélsőjobboldali veszedelemre, amikor pedig már mit sem értek a szavak, tetteivel mutatott példát, hogyan lehet és kell szembeszegülni az erőszakkal. Gyenge szervezete volt, sokat betegeskedett, sorozáskor még a katonai szolgálat követelményeinek sem felelt meg, de bátorsága megsokszorozta erejét; az ország vérzivataros hónapjaiban szinte megszállottként munkálkodott az üldözöttek menekítése és a bajbajutottak megsegítése érdekében. Nem az én dolgom, hogy az ifjú őrgróf ellenállási érdemeit méltassam, tegyék meg mások, a túlélő társak, akik még itt vannak közöttünk, és azok, akik menedéket találtak a Pallavicini család zugligeti lakásán, a Remete utca 16.-ban. Elsők közt volt, akiket a nyilaspuccs napján, 1944. október 15-én a Gestapo emberei letartóztattak. A Pestvidéki Törvényszék épületében, a hírhedt Fő utcai börtönben vallatták, majd Sopronkőhidára vitték, innét a Markos György kitűnő leírásából ismert „vándorló, fegyház" rabjaként továbbszállították Dachauba. Egyházi személyiségek, egykori miniszterek, katonatisztek és baloldali politikusok társaságában, keresztények, zsidók és ateisták testvéri közösségében, csontig lesoványodva, 1945. április 29-én a dachaui haláltáborban élte meg a szabadulást. Megszakítom ifjú Pallavicini György történetét, hogy öccse alakjának fölidézésével folytassam kettős históriájukat. Antal tíz évvel volt fiatalabb testvérbátyjánál,, noha kezdettől fogva más-más életcélt választottak, végzetes sorsuk mégis egy irányba fordult. Ő, amióta csak eszmélt, mindig katonai pályára készült, mindenáron páncélostiszt akart lenni. A történelmi személyiséggé vált Pálinkás-Pallavicini életrajzírói nemegyszer zavarba jönnek, amikor hősünk döntő elhatározásaival szembesülnek, de engem már az is meghökkentett, ami mások figyelmét talán elkerülte. Vagyis: ha már a háború előestéjén is katonatiszti pályára készült, miért ragaszkodott oly csökönyösen éppen ehhez a fegyvernemhez? Hiszen már hadba lépésünk első pillanatában kiderült (és a laikus civilek is tudták), hogy a magyar honvédségnél rendszeresített páncélosok legfeljebb csak egy-egy katonai díszelgésen szerepelhettek volna sikeresen. Első harctéri bevetésükkor levizsgáztak alaposan. Mert az olaszoktól vásárolt Ansaldo kisharckocsikat, valamint a hazai gyártású Toldi és Turán páncélosokat gyalogsági fegyverekkel is ártalmatlanná lehetett tenni; ez abból is kitetszik, hogy a magyar katonák egyszerűen csak bádogkoporsóknak nevezték a honvédség hadi járműveit. Volt valami megmagyarázhatatlan, hogy ne mondjam, eszelős eltökéltség abban, ahogy ragaszkodott eredeti választásához. Pallavicini Antalt - miután elvégezte a Ludovika Akadémiát - huszonegy esztendős korában, 1943. augusztus 20-án páncélos hadnaggyá avatták. Az ország első megszállásának napja, 1944. március 19-e sorsfordulót jelentett a tűzkeresztségen is átesett fiatal tiszt életében. Atyjuk és György politikai példáját követve, ő is csatlakozott a náciellenes Magyar Front mozgalomhoz; alakulatának nem kevés szerepe volt a nyári csendőrpuccs leverésében. Később nem kerülhette el a letartóztatást és a katonai ügyészség ellene indított vizsgálatát, de szorult helyzetéből kimentették láthatatlan, befolyásos barátai. Soha nem volt veszélyérzete, senkitől sem félt. Szálasi hatalomátvétele után a Magyar Nemzeti Felkelés katonai vezérkarának egyik összekötő tisztjeként állandó kapcsolatban volt az ellenállási mozgalom baloldali vezetőivel is, ismeretségeiből barátságok, majd politikai vonzalmak szövődtek. Amikor árulás következtében, 1944 novemberében fölszámolták a szervezet katonai szárnyát, épphogy sikerült elmenekülnie. Üldözői elől meg sem állt Mosdósig, meghúzta magát a család hajdani somogyi birtokán, régi barátai rejtegették, majd Dombóvárnál december első napjaiban átszökött az arcvonalon és jelentkezett a 3. ukrán front alárendeltségébe tartozó 80. gárda lövészhadosztály egyik harcoló alakulatánál. Fogadtatásának részleteit nem ismerjük, csak annyi bizonyos, hogy 1944. december 26-án már a temesvári hadifogolytáborban találta magát. Nemigen hihettek neki. Mert mivel is igazolhatta volna a fiatal hadnagy, hogy ő a magyar katonai ellenállás résztvevője, s azért szökött át az arcvonalon, mert harcolni akar az ország megszállói ellen? A temesvári hadifogolytábor szovjet parancsnoksága 1945 januárjában önként jelentkező magyar foglyokból hadosztályt szervezett, a besorozott, csaknem hatezer önszántából jelentkező katonából fölállítottak három ezredet és egy pótzászlóaljat. A legújabb kori magyar hadikrónikák „temesvári hadosztály” néven említik ezt a jobb sorsra érdemes, szerencsétlen alakulatot, amelyben Pallavicini Antal zászlóaljparancsnoki beosztást kapott. Lássuk hát, mi történt a hadosztály katonáival! Február végén vonatra szállították őket kelet felé, Foksányba vitték az egész társaságot. Nem sokáig időztek ott, az önkéntes hadosztályt ismét a vagonokba parancsolták, és mire magukhoz tértek a hadra kelt, elszánt és lelkes ezredek, zászlóaljak és századok, máris Nyikolajevkában voltak. A vonatról egyenesen a Fekete-tenger mellé terelték őket, ott várt rájuk az elhíresült hatalmas gyűjtőtábor. Valójában egy elosztó lágerben voltak, ahol alapos szűrővizsgálat alapján döntötték el az NKVD emberei, kit hova irányítsanak; volt, aki a napfényes Grúziába ment gyárat építeni, másokat bányamunkára küldtek Szibériába, avagy valamelyik Ural-vidéki hadiüzembe. A szovjet katonai hatóságok kényszermunkára fogtrék az önkéntes magyar hadosztályt. Pallavicini Antal hadnagynak szerencséje volt, mert megbetegedett. Vesebántalmaival ott ragadt a láger kórházában. Itt érte meg a szabadulást. Szakosíts Árpádnak köszönhetően, a magyar kormány kérésére Moszkvából utasították a táborparancsnokságot, hogy azonnal szállítsák haza Pallavicini hadnagyot. A szovjet légierő gépén érkezett Budapestre. Unokafivére, Pallavicini Károly ekkor éppen az ország elhagyására készült. Hívta, tartson vele Bécsbe. Most így emlékezik utolsó találkozásukra: „Szinte látom az arcát. Ártatlan szemét rám szegezve, szelíd hangon ezt mondta: Csak nem képzeled, hogy elhagyom a hazámat? Inkább soha semmim ne legyen. Én katona vagyok, itthon kell maradnom." Ez volt az utolsó beszélgetésük, ekkor látták egymást utoljára. Szolgálatra jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban, ekkor új fejezete nyílott életének. Térjünk vissza a Dachauból szabadult, negyven kilóra lesoványodott Pallavicini Györgyhöz. Volt fogolytársa, Szegedy Maszák Aladár leírása híven tájékoztat az akkori napok és hetek eseményeiről. Az egykori magyar diplomata szerint az ifjú őrgróf kitűnő kapcsolatainak köszönhetően hamarosan elérte, hogy Franciaországba utazhatott. Az is kitudódott, hogy Duff Cooper, Nagy-Britannia akkori párizsi nagykövete szíves vendégbarátsággal fogadta. Nyílt titok volt, hogy a francia fővárosban találkozott ott tartózkodó egykori egyetemi évfolyamtársával, Habsburg Ottóval, akit a magyar legitimisták az ország törvényes királyának tekintettek. Alig néhány héttel a jaltai találkozó után földrészünkön már véget ért a háború; természetes, hogy a fiatal politikus elsősorban eszmetársai körében akart tájékozódni, milyen jövő vár az európai nemzetekre, s nemkülöben, a nagyhatalmak milyen államformát szabtak Magyarországra. Számíthat-e külső támogatásra a hazai legitimista mozgalom? Optimista elvba£ítai szerint még semmi sem dőlt el végérvényesen, míg mások óvatosságra intették. De a még akkor Dachauban időző, lábadozó barátja, Békeffy László okos helyzetfelmérése sem győzte meg, hiába hajtogatta neki: „A mi országunk hosszú időre elveszett, mert Jaltában eladtak bennünket!" Hasztalanul kérte, várja meg inkább Svájcban a dolgok kialakulását, s egyelőre ne menjen haza. Pallavicini György kérlelhetetlen volt: „Végre eljött az időnk - mondogatta -, most kell előkészítenünk őfelsége Ottó hazatérését." Békeffy, aki maga is legitimista elveket vallott, már csak a rá váró veszedelmekre figyelmeztette: „Te a fellegekben jársz, Gyurikám! A legitimizmus Károly király halála óta még soha nem volt olyan időszerűtlen, mint éppen most! De ha mégis hazamegy, nagyon kérlek, vigyázz magadra. Mert bárhogy is konspirálsz, az életeddel játszol. És a vörösök semmivel sem jobbak, mint a nácik. - Sőt!" Nem hallgatott Békeffy látnoki intelmére; 1945 késő tavaszán ő is visszatért Magyarországra. Öccse, Antal még a Fekete-tenger partján, lágerlakóként, betegen várta sorsa jobbra fordulását, amikor ő már itthon, az ellenőrzött demokrácia keretei között azon fáradozott, hogy újjászervezze a magyar legitimista pártot. Némelyik eszmetársa úgy képzelte, hogy valamelyik ellenzéki párt soraiban folytathatják tevékenységüket, de csakhamar kiderült, e politikai tömörülésnek úgy kellettek ők, mint púp a hátukon. Ő mégsem adta föl, betegen, legyengülve is munkálkodott, naponta tárgyalt a koalícióból kiszorult pártok képviselőivel, de mivel nem volt elfogadható, közös programjuk, nem sikerült velük szövetséget kötni. Közben újra elfoglalta munkakörét a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyárnál. Édesapja halála után, 1946 februárjában a cég megbízásából Németországba utazott azzal a feladattal, hogy a gyár elhurcolt berendezéseinek hazahozatala ügyében tárgyaljon az amerikai és brit megszállók illetékes hivatalaival.. Érdemes megjegyeznünk, hogy a hatalmas vállalat a potsdami szerződés alapján akkor már szőröstül-bőröstül a Szovjetunió tulajdonába került. Küldetését sikeresen teljesítette, a Németországba vitt textilipari gépeket csakhamar visszaszolgáltatták a budapesti cégnek. De ő sem maradt Németországban, elment Belgiumba. Ott fölkereste Habsburg Ottót, hogy tájékoztassa a legitimista mozgalom hazai helyzetéről. Királyaként tisztelt is volt"11 évfolyamtársa- - azonban lehűtötte kedélyeit, mert azzal fogadta régi hívét, hogy ő, aki szeretettel gondol a magyarokra és hálásan megköszöni bizalmukat, most mégis arra kéri őket, ne fáradozzanak a legitimista mozgalom újjáélesztésével.Az ifjú Pallavicinivel híveinek és tisztelőinek megüzente azóta is hangoztatott véleményét: igazán másodlagos kérdés, milyen államforma kereteiben él a nemzet, az a fontos, hogy szabadon és boldogan éljen. Külföldi kiküldetésének határideje már régen lejárt Otthonról megüzenték neki, hogy felsőbb utasításra elbocsátották állásából. Arról is tájékoztatták barátai, hogy orosz tisztek keresték munkahelyén, fiókjait és szekrényét átkutatták, bennük őrzött iratait összeszedték és magukkal vitték. A hazai politikai élet legújabb fejleményeiről is értesülhetett, megtudhatta, hogy kommunisták nyomására a Kisgazdapárt kizárta soraiból a királypártiság hírébe kevert képviselőit Nem sok jót ígért a jövő. Még csak meg sem beszélhette eszmetársaival mindazt, amit Habsburg Ottó mondott és üzent, máris arra kérték barátai és hozzátartozói, ha kedves az élete, ne térjen vissza Magyarországra! Még állásokat is fölajánlottak neki, több nagy nyugati cég örömmel alkalmazta volna a több nyelven beszélő, jó képzettségű fiatal jogászt. Minden marasztalást elutasított, 1946 ápilisának végén vonatra szállt és hazautazott. Öccse ekkor már a demokratikus magyar honvédség igazolt, hivatásos tisztjeként a Honvédelmi Minisztériumban kapott beosztást Ellenállási érdemeit elismerve kitüntették: elnyerte a Magyar Szabadságrend valamelyik fokozatát," sőt "még" százhúsz hold földet is juttattak neki. Egyik életrajzírója, Tyekviska Árpád vázlatos, de hitelesnek tetsző képet rajzolt arról a folyamatról, hogyan lett őrgróf Pallavicini Antal m. kir. páncélos hadnagyból Pálinkás Antal, a Magyar Néphadsereg őrnagya. Mai szemmel nézve: egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetben. Ismerve családja történetét, ismerve néhány rokonát, ha rágondolok, mindig zavarba jövök, és nem lelek rá magyarázatot: hogyan lett belőle Pálinkás Antal? Parancsba adták, hogy családnevét el kell hagyni? E névváltoztatás valójában csak betetőzte mindazt, , amit hazatérése után magára vállalt. Először is minden kapcsolatot megszakított főrendű családjával és hajdani barátaival. Milyen szörnyű metamorfózison ment át - talán a szovjet lágerben -, hogy megtagadta múltját, neveltetését, és szinte személytelen része legyen egy fegyveres tömegnek? Mindazonáltal örök rejtély, hogyan és miért volt késztetése inkább eltűrni a Ludovika Akadémiát végzett tiszteket megillető örökös sanda gyanakvást, miként viselhette el az-tisztek és politikai helyettesek szemérmetlen vizslatásait? S egyáltalán: hogyan bírta elviselni a Farkas Mihály vezérelte néphadsereg légkörét? Az örökös ellenzéki őrgróf Pallavicini György legkisebbik fiát miféle erők éltették és késztették, hogy legszebb férfikorát koszos garnizonokban, jobb esetben félművelt, de valójában és többségében korlátolt, katonai gyorstalpalókon kiképzett, hatalomhoz hű alkoholisták társaságában és alárendeltségében töltse? Amikor a párt vele kívánta megerősíteni sorait, ő is belépett a munkásosztály élcsapatába, holott jól tudta, hogy bolsevik megítélés szerint minden főrendű sarja osztályellenségnek számít. Azt remélte, ha nevét fölcseréli a pórias hangzású Pálinkásra, valaha is elfelejtik, honnét jött? Kiss Károly !v(Az írás második részét hétfői számunkban közöljük.) Párhuzamos életrajzok (1.) A két Pallavicini Az egykori Pallavicini-kastély Mosdóson Robotos Júlia rajza Kultúra SZOMBAT, 1995. március 18. n T 51 cecct ist&lijili me mar Magyar Állami Operaház a A Magyar Állami Operaház zenekara nagybőgő szólamvezetői próbajátékot hirdet. A próbajáték időpontja: 1995. április 24-e, 14 óra. Helye: az Operaház Székely Bertalan terme A próbajáték kétfordulós. Kötelező anyag: Dittersdorf: E-dúr koncert I—II. tétele kadenciával. A zenekari anyag jelentkezéskor vehető át az Operaház munkaügyi osztályán. Bp. VI., Hajós u. 11. III. em.lt fel A MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ TÁMOGATÓJA A Magyar Nemzet SI ZTD