Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-16 / 63. szám
CSÜTÖRTÖK, 1995. március 16. Március 15 . Számos színpadi mű, zenés darab, köztük több mint ötven opera színpadra állítása fűződik Békés András rendező nevéhez. Pályája meghatározó a magyar opera történetében, de számos operát rendezett Európa rangos dalszínházaiban is, főleg Németországban és Olaszországban. Békés András érdemes, kiváló művész Debrecenben született, és a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte a tanulmányait. 1948 és 1951 között a Nemzeti Színház, majd a Honvéd Színház rendezője volt, ezután pedig Kecskemétre került, ahol a kecskeméti Katona József Színház főrendezője lett. Dolgozott 1955 és 1957 között az Ifjúsági Színházban, a József Attila Színházban, 1958 és 1960 között a Szegedi Nemzeti Színházban is. Sok hangjátékot rendezett a Magyar Rádióban, tévéjátékot, filmet a Magyar Televízióban. 1960-ban került a Magyar Állami Operaházhoz, amelynek 1987-ban főrendezője lett. Békés András alapította meg 1969-ben a Szentendrei Teátrumot, amelynek 1973- ig vezetője is volt. Harmincnégy éve tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Munkásságát 1963-ban Erkel Ferenc-díjjal ismerték el. Lehet-e művészettörténetet írni, ha valakinek nincs módja arra, hogy utazzon, és eredetiben nézze meg a műalkotásokat? Ezt a dilemmát próbálta feloldani Dávid Katalin, a későbbi művészettörténész-professzor ifjúkorában azzal, hogy olyan területtel kezdett foglalkozni, ikonográfiával, ábrázolástannal, amelynek tanulmányozásához elegendő alapot adott a reprodukció is. Kedvelt szakterülete a középkor, az az időszak, amikor kialakult a keresztény ikonográfia sajátos, részben a pogány múltból, részben a keresztény gondolkodásból merítő jelképrendszere. Az ötvenes évek közepén ő hozta létre a Képzőművészeti Dokumentációs Központot és szerkesztette a központ közleményeit. A magyar egyházi gyűjtemények kincseit bemutató nagy kötete (1981) alapmű. Jegyzetként használják a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a középkori művészet sajátosságairól és szimbólumairól írott kéziratait, most készülnek a szakrális művészet esztétikájáról, a megváltás tipológiájáról írott jegyzetei. Jelentős kiállításszervezői tevékenysége. Neki köszönhettük a tihanyi és a budapesti, nemzeti galériabeli Kondor Bélakiállítást, az Iparművészeti Múzeumban ő rendezte az egyházi gyűjtemények kincseit elénk táró bemutatót, a Budapesti Történeti Múzeumban a Válogatás a magyar múzeumok szobrászati anyagából című kiállítást, és számos fontos kiállítás katalógusát szerkesztette. A Vatikántól megkapta a Pro Ecclesia et pontifice kitüntetést. Hetvenedik születésnapján barátai Emlékkönyvvel köszöntötték. A történész és művelődéspolitikus Clatz Ferenc, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója, különböző nemzetközi tudományos szövetségek, kuratóriumok tagja, elnöke, főtitkára jól ismert munkabírásáról és szervezőkészségéről. A fiatalabb nemzedék kutatói közül ő foglalkozott elsőnek Klebelsberg Kunóval, hangsúlyozva az egykori vallás- és közoktatási miniszter művelődéspolitikájának európai mércével mérhető szakszerűségét. A hetvenes évek közepétől tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Ő alapította és ma is szerkeszti a történettudományi ismeretterjesztés feladatát magas színvonalon ellátó História című folyóiratot. Életre hívta a História Könyvtárat, amelynek egyes sorozataiban (Monográfiák, Kronológiák, adattárak, Előadások a történettudomány műhelyeiből) egymás után jelennek meg olyan fontos szakmunkák, amelyek a történelemtanároknak is segítséget adnak. Művelődési miniszterként az ő nevéhez fűződik a szovjet mintára kialakított rendszer leépítése, a szakszerű, pluralista kultúrpolitika elvi alapvetése. A Történetíró és politika (1980) című könyvétől, amelyet kandidátusi disszertációként 1976-ban védett meg, a Nemzeti kultúra - kulturált nemzet 1867-1987-en keresztül a magyarul a História különszámaként megjelent, majd angolul, németül, románul és szlovákul is kiadott A kisebbségi kérdés Kelet-Európában című tanulmányáig, amelyben kidolgozta a kisebbségpolitika európai garanciákat jelentő magatartáskódexét, számos műve ismert. Athéntől Los Angelesig, Rómától Tokióig szinte a világ minden nagyvárosában volt önálló kiállítása a magyar grafika egyik legeredetibb egyéniségének, az 1929-ben született Gross Arnoldnak. Több évizede építi azt a kissé szürreális mesevilágot, amelybe a rideggé vált nagyvárosból el lehet menekülni, ahol csengő villamosok járnak, barátságos autók, aranykezű mesterek, ahol meleg fénnyel ragyognak az ablakok, ahol csicseregnek a madarak a fákon, ahol angyalok suhannak át a tetők felett. Egy-egy Gross-rézkarc többórányi szemlélődnivalót kínál, minden négyzetcentiméter gondosan megrajolva aprólékos, finom vonalakkal, s a kis négyzetek nem hullanak szét, hanem egymáshoz illeszkedve vezetik a tekintetet. Nagy alkotói fantáziával és rendkívüli műgonddal épül Gross csodavilága a közönség örömére. A nagyméretű kompozíciók (Művészek kertje, Kertvárosi álom) fővárosi szállodákat díszítenek. A hosszú idő után tavaly karácsonyra megjelentetett Grossalbumot szétkapkodta a közönség. Nemzedékek tekintik életüknek utát mutató „tanár úrnak" a Szegeden élő Hir Mihályt. A néprajzzal, falutörténettel, művelődéstörténettel is foglalkozó irodalomtörténész ugyanis - akinek szorosan vet kutatási területe a XX. századi magyar és külföldi irodalom - legalább olyan fontosságot tulajdonít a tanításnak, mint a tanulmányírásnak, a lapszerkesztésnek Visszafogott, csöndes egyénisége a katedrán lesz varázsos igazán, mondják a tanítványai, mások viszont a szerkesztőre esküsznek, arra az Ilia Mihályra, akinél munkássága révén a vidéki lapból (Tiszatáj) a hetvenes években országos jelentőségű sajtóorgánum lett. . Az Ilia-jelenséget csak messziről ismerő, tisztelő emberek számára van még eg figyelemre méltó momentuma Ilia Mihát tömbből faragott életének: a szülőföldjét megmaradt, a vidéki sorsot vállaló értelmiségi tanúságtétele arról, mindegy, hogy hol tengetjük napjainkat, Tápén, Szegeden, európaiságát és magyarságát bárha megőrizheti s ötvözheti az ember. Föltéve ha meg akarja őrizni... Marosújvárról, szülővárosából hozta Jancsó Adrienne a szép magyar beszél iránti olthatatlan tiszteletét, és alighanem az erdélyi szülőföld gyújtotta benne a lángot a magyar költészet iránt is. Először csak pódiumon hirdette az „igét" anyanyelvén, azután a kolozsvári Nemzet Színházban (Magyar Színházban) folytatta a küzdelmet nyelvünk és kultúrám fennmaradásáért — amíg lehetett. Amikor Erdélyben végképp reménytelennek tűnt számára e küzdelem — 1947 ben, családjával együtt Magyarországra települt át. Itt sem várt rá kisebb misszió, mint az örökké siratott és visszaálmodott Erdélyben, vidéki színházakban kultúrházakban tanúsította, hogy a szél magyar beszéd él és élni akar. Volt, amikor félreállították emiatt, és volt, amikor kitüntették ugyanezért. Jancsó Adriennt azonban - méltatlanságokkal és kitüntetésekkel nemigen törődve - szinte rezzenéstelenül tette, amit tennie rendeltetett: magasztalta magyarságunkat. Ezt cseleksz ma is, rendületlenül. A Szekfű Gyula tanítványaként 1936 ban a Görgey-kérdés elemzésével indult ifjú történész jellegzetesen közép-európa pályát futott be, míg a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként, számos nemzetközi tudományos társaság tagjaként egyetemek díszdoktoraként visszatért Görgey-kérdéshez, immár az elmúlt időszak értékeléseivel kibővítve egykor anyagát. Kosáry Domokost franciaországi és angliai tanulmányútja után kivételes felkészültségét és tehetségét felismerve 1941-ben kinevezik a Magyar Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesének 1943-tól 49-ig főszerkesztője a francia nyelvű Összehasonlító Történeti Szemlének, a Revue d’Histoire Comparée-nak 1945 után az Eötvös Kollégiumban tanít 1946-ban átveszi Szekfű Gyula tanszékét az egyetemen. 1949-ben minden állásából elbocsátják. Megszerkeszti a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába című, a történészek számára máig nélkülözhetetlen kézikönyvet. 1954-től 57- ig a gödöllői Agrártudományi Egyetem Központi Könyvtárának igazgatója. 1955ben négy év börtönre ítélik. Itt írja meg az 1981-ben megjelenő Széchenyi Döblingben című könyvét. A Pest Megyei Levéltárban eltöltött nyolc év után 1968-ban a Történettudományi Intézet munkatársa lesz. Sorra jelennek meg munkái, köztük a Napóleon és Magyarország (1977), a Magyar külpolitika Mohács előtt (1978), a Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (1980), a Magyarország Európa újabbkkori nemzetközi rendszerében (1985), A felvilágosodás Európában és Magyarországon (1987), az Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867 (1990). 1990- ben megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. 3u/XV Kroó György zenetörténész-kritikus a magyar zenei élet legnagyobb tekintélyei közé tartozik. A tanítás mellett szinte minden jelentős hangversenyen ott van, figyelemmel kíséri a kortárs zenei történéseket is. Sokszor kemény hangú, legtöbbször a rádió Új Zenei újság című műsorában elhangzó mű- és koncertkritikáira mindig odafigyelnek zeneszerzők és előadóművészek, szakmabeliek és zenebarátok egyaránt. E kritikák 1960 óta rendszeresen hallhatók a magyar rádióban. Hangszeres muzsikusnak készült, zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakán kezdte Rados Dénes növendékeként, majd 1951-56 között Szabolcsi Bence irányításával végezte el a zenetudományi szakot. A diploma megszerzése után a Magyar Rádió szerkesztője lett, 1958-tól a zenei népművelési rovatot vezette. 1961-től tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, amelynek 67-től docense, 72-től egyetemi tanára. Könyvet írt'Schumannről,' Berliozról, Bartók Béla színpadi műveiről, Wagnerről, Rácz Aladárról, a '„szabadító" operáról. 1975-ben jelent meg A magyar zeneszerzés harminc éve című kötete. Számtalan jelentős tanulmány fűződik a nevéhez, köztük több Mozart operáihoz (Szöktetés a szerájból, A varázsfuvola), a Bartók-életműhöz és a magyar kortárs zenéhez kötődik. Kroó György szerkesztésében látott napvilágot például A hét zeneműve harminchat kötete és Cosima Wagner Naplója. Munkásságát 1963-ban Erkel Ferenc-díjjal ismerték el. „Mi sem riaszt jobban, mint ha túlburjánzik, ha fecseg egy költő, kivált, ha minden önismétlését, félkész ötletét, polgárpukkasztó kajánságát komolyan veszi..." - mondta Lakatos István két éve, amikor Paradicsomkert címmel megjelent összegyűjtött verseinek és prózáinak kötete. A csodagyerekként induló, húszéves korában Baumgarten-díjjal jutalmazott költőnek nagyon korán el kell hallgatnia. Ám míg újholdas társai távol tartják magukat a politikától, ő ’55-ben a Petőfi-kör, majd ’56-57-ben az írószövetség vezetőségi tagja. 1957-ben bebörtönzik, és csak ’59- ben szabadul. A Fő utcai magánzárkában Vergilius Aeneisét fordítja. A következő esztendőkben műfordításból él. Lefordítja Vergilius összes művét, fordít Horatiust, Tassót, Goethét, Heinét, magyarítja a szanszkrit filozófiai tankölteményt, a Bhagavadgítát. Csak 1972-ben jelenik meg második verseskötete, az Egy szenvedély képei, ’84-ben Ugyan, miféle kutya ez? címmel önéletrajzi írásai látnak napvilágot. 1986-ban Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel elindítja az Újhold Évkönyvek sorozatát. Lakatos István a magyar költészet egyik legszigorúbb mestereként építi életművét, és adja közre az utókor számára megrostált verseket és prózákat. „A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. A művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támasztja önmagával szemben. íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni" - írta Lengyel Balázs 1946-ban alapított folyóirata, a mindössze másfél évet élt, mégis eleven mondaként számon tartott Újholdnak a beköszöntőjében. A babitsi iskolából induló kritikus egész élete során a minőség megszállottjaként figyeli kortársait, és válik a magyar költészet jelenkori történetéttek talán legtekintélyesebb szakértőjévé. Pályája a kényszerű töréstől eltekintve - amikor is ifjúsági regényeket ír - egyenesen ível A mai magyar líra (1948) kötettől a Hagyomány és kísérlet (1972), Verseskönyvről verseskönyvre (1977), a Közelképek (1979), az Egy magatartás története (1986), a Zöld és arany (1988), a Visszatérés (1990) című könyvekig, és a fájdalmasan szép számvetésig, amelyben első feleségével és haláláig szellemi társával, Nemes Nagy Ágnessel megélt élményeit rögzítette. Lengyel Balázsnak megadatott, hogy negyven év után újraindíthatta évkönyv formában az Újholdat, és 1986-tól megint az irodalmi élet egyik organizátora lehet. Amikor az elmúlt években a felsőoktatás, a tudományos élet különböző gondjai kerültek terítékre, akit a téma érdekelt, előbb-utóbb biztosan összetalálkozott Michelberger Pállal, a Budapesti Műszaki Egyetem akkori rektorával, aki kivette részét az elmúlt évek törvény-előkészítési munkálataiból. Aktív részese volt mindkét törvény kidolgozásának. A sajnos nem mindig szakmai és tudományos érveket felsorakoztató, olykor heves vitákban arra törekedett, hogy a szakszerű, tudományos szempontokat segítse. Michelberger Pál a Műegyetem Gépész- és Hadmérnöki Karán végezte tanulmányait. Végigjárta az egyetemi ranglétrát, dolgozott tervező mérnökként, főkonstruktőrkén, műszaki tanácsadóként az Ikarusnál. Tanszékvezető egyetemi tanár, majd az egyetem rektora lett, és egészen 1994-ig ellátta ezt a feladatot. Számos tudományos egyesület tisztségviselője. Szinte egész pályája során vidéki színésznő volt, s ebből a „hátrányos" helyzetből ismerte meg és méltányolta tehetségét a szakma és a színházszerető közönség. Molnár Piroska végül feladta az utazgatást, elszerződött a Katona József Színházhoz. Innen hívják vendégként azok a színházak, ahol úgy érzik, alkatára és tehetségére mért szerepet játszhat el. Érett színésznővé a kaposvári évek alatt vált, amelyeket meg-megszakított egy nemzeti színházi és egy Katona József színházi kirándulás, ám mégis visszatért a szeretett társulathoz, s ott maradt egészen addig, amíg úgy érezte, érdemes. Ott játszotta nagy szerepeit, a Koldusopera Pollyját, Oresztész Elektráját, az Éjjeli menedékhelyben Vaszilissza Karpovnát. Mostanában a Művész Színházban vendégként Moliére Tudós nők című vígjátékában Phiaminte szerepében láthatja a közönség, és szintén vendégként lép fel a Kolibri Színházban Bors néni szerepében. Nagy sikerrel szerepel a negyvenesztendős Bihari Táncegyüttes Bánomfalvi bolondulások című produkciójában is. Ormos Mária korántsem csupán elméleti szakember. Ezernyi szállal kötődik a mindennapi oktatási gyakorlathoz, életeleme a tanítás, az a hivatás, amelyet évtizedekig nem művelhetett. A Janus Pannonius Tudományegyetemen, ahol 1984-től 1992-ig a rektori teendőket is ellátta, negyed-ötödéves és doktorandusz hallgatóit kissé már kollégáinak tekinti, akik először hallják, kritikus füllel, „élőben" mindazt, ami később műveiben megjelenik. Könyvei, a Merénylet Marseille-ben, a Franciaország és a keleti biztonság, A Matteotti-ügy, a Padovától Trianonig, a Mussolini, a Nácizmus-fasizmus, a Hitler a történelem iránt érdeklődő szélesebb közönségnek is izgalmas olvasmány, nem csak a szakembereknek. Ormos Mária mindig „a történelmi csapdákat" kutatta, a századunkat meghatározó nácizmus és sztálinizmus időszakát. Az volt a célja, hogy megértesse, mi vezetett el Hitlerig, a 11. világháborúig és ahhoz, ami utána következett. Szívós oknyomozó, forrásfeltáró munkával, alapos levéltári kutatások után rajzolt hiteles képet errőla fájdalmas korszakról. Több kollégájával az új Európa történetének feldolgozását kezdte meg nemrégiben. Ez az összefoglalás a francia forradalomtól napjainkig tekinti át térségünk történetét, és a magyar történelem az európai szerves részeként jelenik majd meg benne. Első nagylélegzetű kiállítása után, az ötvenes évek elején - alighogy kikerült a főiskoláról - csapnivaló kritikát kapott. Ez volt a szerencséje, így azután nem festette tovább expresszionista képeit. Saját világot teremtett. Utánozhatatlant. Ezzel védekezett. Egyszerű és tiszta vonalakkal kezdte el írni képeit, olyan magabiztos természetességgel, mint más a betűket: alaphangja a játékosság lett. Mesebeli lények keltek életre keze alatt, váltak valóságossá, magától értetődően, olyannyira, hogy amikor testet öltöttek, fából, fémből vagy textilből, ugyanaz a formavilág folytatta létét: plasztikai megtestesítői a rajzoknak írásai - filozófiája éppolyan tiszta, mint e vonalai, szavai éppen olyan erőteljes képeket, játékos humort, maga alkotta formulákat vetítenek elénk, mint vásznai. Ezt a természetes öntörvényűséget a hetvenes évek politikája nem kedvelte Talán népi ihletettsége miatt? Talán csal azért, mert tudta: nem várhat sem hódolatot, sem behódolást tőle. Legutóbbi rajta újabb meglepetést szereztek: szálkás kemény vonalakkal szállt szembe a lelke nyomasztó keserűséggel. S mint annál idején, azon az első kiállításon, ismé bebizonyította: semmi gonosz nem fog rajta. Legyőzi azzal, hogy lerajzolja. Tizenkét évi hűség után vált meg a Katona József Színház társulatától, és elszegődött a frissen alakult Új Színházhoz Sinkó László. Megjárta a debreceni Csokonai Színházat, majd a Nemzeti Színházat, de a Katonában lett igazán érett, sikeres színész, nemzetközi fesztiválokon jutalmazott produkciók részese. Emlékezetes alakításaival — Csehov Sirályában Trigorin, a Három nővérben Ver... sinyin szerepében, Jarry Übü királyában . Übü papaként — beírta nevét a magyar színháztörténetbe. Új társulatában, a repertoárját még csak most alakítgató Új Színházban sem unatkozik. Heinrich von Kleist Homburg hercege című darabjában játssza Dörfling tábornagyot, most pedig Moliére Don Juanjában Sganarell szerepére készül Székely Gábor rendezésében. Bár ízig-vérig színpadi színész, Sinkó Lászlót számos televíziós filmből ismerhetik, akiknek nem volt szerencséjük őt színházban látni. S hangját, egyéniségét kölcsönözte az országot bemutató és megszerettető televíziós produkciónak (Másfél millió lépés Magyarországon), majd pedig a folytatásnak, a Még egymillió lépés című sorozatnak. Vikár László zenetudóst, népzenekutatót, karnagyot, Kodály Zoltán egyik legkedvesebb tanítványát és szellemi örökösét szinte utazónak is nevezhetnénk, hiszen kincset érő népdalgyűjtéseihez, zenei kutatómunkája során bejárta a „fél világot". Több mint nyolcezer népdalt gyűjtött itthon és külföldön. Járt a környező országokban, a finnugor népek lakta területeken, az uráli falvakban, a Volga-vidéki mariknál, a kazányi tatároknál, Baskíriában, Törökországban, Koreában és Kínában, Mongóliában. E helyszíni gyűjtőutak alapján készültek legfontosabb munkái, köztük a cseremisz, a csuvas és a votják népdalkiadványok. Vikár László Szombathelyen született, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a középiskolai ének-zene tanári és karvezetői tanulmányait Ádám Jenő és Vásár,helyi Zoltán irányításával végezte. Nem elégedett meg ennyivel, Kodály Zoltán népzene főszakos növendékeként 1956-ban zenetudományi diplomát szerzett, és azonnal Kodály aspiránsaként kezdett dolgozni. 1960-tól tudományos munkatárs és titkár, majd főmunkatárs, 1981-től igazgatóhelyettes a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjában, illetve 1970- től a Zenetudományi Intézetben. 1977-ben Erkel Ferenc-díjat kapott. Alelnökként részt vett a Nemzetközi és a Magyar Kodály Társaság munkájában. Számos tanulmány és könyv szerzője, melyek legtöbbjét több nyelvre is lefordították. Magyar Nemzet 7 Az oldalt írta: Devich Márton, Fekete Judit, Ferch Magda, Honthy Kinga, Lőcsei Gabriella, Osztovits Ágnes