Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-16 / 63. szám

CSÜTÖRTÖK, 1995. március 16. Március 15 . Számos színpadi mű, zenés darab, köztük több mint ötven opera színpadra állítása fűződik Békés András rendező nevéhez. Pályája meghatározó a magyar opera történetében, de számos operát rendezett Európa rangos dalszínházaiban is, főleg Németországban és Olaszor­szágban. Békés András érdemes, kiváló művész Debrecenben született, és a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán vé­gezte a tanulmányait. 1948 és 1951 között a Nemzeti Színház, majd a Honvéd Szín­ház rendezője volt, ezután pedig Kecske­métre került, ahol a kecskeméti Katona József Színház főrendezője lett. Dolgozott 1955 és 1957 között az Ifjúsági Színház­ban, a József Attila Színházban, 1958 és 1960 között a Szegedi Nemzeti Színházban is. Sok hangjátékot rendezett a Magyar Rádióban, tévéjátékot, filmet a Magyar Televízióban. 1960-ban került a Magyar Állami Operaházhoz, amelynek 1987-ban főrendezője lett. Békés András alapította meg 1969-ben a Szentendrei Teátrumot, amelynek 1973- ig vezetője is volt. Harmincnégy éve tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Munkásságát 1963-ban Erkel Ferenc-díj­­jal ismerték el. Lehet-e művészettörténetet írni, ha valakinek nincs módja arra, hogy utazzon, és eredetiben nézze meg a műalkotásokat? Ezt a dilemmát próbálta feloldani Dávid Katalin, a későbbi művészettörténész-pro­fesszor ifjúkorában azzal, hogy olyan te­rülettel kezdett foglalkozni, ikonográfiá­val, ábrázolástannal, amelynek tanulmá­nyozásához elegendő alapot adott a rep­rodukció is. Kedvelt szakterülete a közép­kor, az az időszak, amikor kialakult a ke­resztény ikonográfia sajátos, részben a pogány múltból, részben a keresztény gondolkodásból merítő jelképrendszere. Az ötvenes évek közepén ő hozta létre a Képzőművészeti Dokumentációs Közpon­tot és­ szerkesztette a központ közlemé­nyeit. A magyar egyházi gyűjtemények kincseit bemutató nagy kötete (1981) alapmű. Jegyzetként használják a Páz­mány Péter Katolikus Egyetemen a közép­kori művészet sajátosságairól és szimbó­lumairól írott kéziratait, most készülnek a szakrális művészet esztétikájáról, a meg­váltás tipológiájáról írott jegyzetei. Jelentős kiállításszervezői tevékenysé­ge. Neki köszönhettük a tihanyi és a buda­pesti, nemzeti galériabeli Kondor Béla­­kiállítást, az Iparművészeti Múzeumban ő rendezte az egyházi gyűjtemények kincseit elénk táró bemutatót, a Budapesti Törté­neti Múzeumban a Válogatás a magyar múzeumok szobrászati anyagából című kiállítást, és számos fontos kiállítás kata­lógusát szerkesztette. A Vatikántól megkapta a Pro Ecclesia et pontifice kitüntetést. Hetvenedik szüle­tésnapján barátai Emlékkönyvvel köszön­tötték. A történész és művelődéspolitikus Clatz Ferenc, az MTA Történettudományi Intéze­tének igazgatója, különböző nemzetközi tu­dományos szövetségek, kuratóriumok tag­ja, elnöke, főtitkára jól ismert munkabírá­sáról és szervezőkészségéről. A fiatalabb nemzedék kutatói közül ő foglalkozott első­nek Klebelsberg Kunóval, hangsúlyozva az egykori vallás- és közoktatási miniszter művelődéspolitikájának európai mércével mérhető szakszerűségét. A hetvenes évek közepétől tanított az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetemen. Ő alapította és ma is szerkeszti a történettudományi ismeretter­jesztés feladatát magas színvonalon ellátó História című folyóiratot. Életre hívta a História Könyvtárat, amelynek egyes so­rozataiban (Monográfiák, Kronológiák, adattárak, Előadások a történettudomány műhelyeiből) egymás után jelennek meg olyan fontos szakmunkák, amelyek a tör­ténelemtanároknak is segítséget adnak. Művelődési miniszterként az ő nevéhez fű­ződik a szovjet mintára kialakított rendszer leépítése, a szakszerű, pluralista kultúr­politika elvi alapvetése. A Történetíró és politika (1980) című könyvétől, amelyet kandidátusi disszertá­cióként 1976-ban védett meg, a Nemzeti kultúra - kulturált nemzet 1867-1987-en keresztül a magyarul a História különszá­­maként megjelent, majd angolul, németül, románul és szlovákul is kiadott A kisebbsé­gi kérdés Kelet-Európában című tanulmá­nyáig, amelyben kidolgozta a kisebbség­politika európai garanciákat jelentő maga­tartáskódexét, számos műve ismert. Athéntől Los Angelesig, Rómától To­kióig szinte a világ minden nagyvárosában volt önálló kiállítása a magyar grafika egyik legeredetibb egyéniségének, az 1929-ben született Gross Arnoldnak. Több évizede építi azt a kissé szürreális mese­világot, amelybe a rideggé vált nagyváros­ból el lehet menekülni, ahol csengő villa­mosok járnak, barátságos autók, aranyke­zű mesterek, ahol meleg fénnyel ragyog­nak az ablakok, ahol csicseregnek a mada­rak a fákon, ahol angyalok suhannak át a tetők felett. Egy-egy Gross-rézkarc több­órányi szemlélődnivalót kínál, minden négyzetcentiméter gondosan megrajolva aprólékos, finom vonalakkal, s a kis négy­zetek nem hullanak szét, hanem egymás­hoz illeszkedve vezetik a tekintetet. Nagy alkotói fantáziával és rendkívüli műgond­dal épül Gross csodavilága a közönség örömére. A nagyméretű kompozíciók (Mű­vészek kertje, Kertvárosi álom) fővárosi szállodákat díszítenek. A hosszú idő után tavaly karácsonyra megjelentetett Gross­­albumot szétkapkodta a közönség. Nemzedékek tekintik életüknek utát mutató „tanár úrnak" a Szegeden élő Hir Mihályt. A néprajzzal, falutörténettel, mű­velődéstörténettel is foglalkozó irodalom­­történész ugyanis - akinek szorosan vet kutatási területe a XX. századi magyar és külföldi irodalom - legalább olyan fon­tosságot tulajdonít a tanításnak, mint a tanulmányírásnak, a lapszerkesztésnek Visszafogott, csöndes egyénisége a kated­rán lesz varázsos igazán, mondják a tanít­ványai, mások viszont a szerkesztőre es­küsznek, arra az Ilia Mihályra, akinél munkássága révén a vidéki lapból (Tisza­táj) a hetvenes években országos jelentő­ségű sajtóorgánum lett. . Az Ilia-jelenséget csak messziről isme­rő, tisztelő emberek számára van még eg figyelemre méltó momentuma Ilia Mihát tömbből faragott életének: a szülőföldjét megmaradt, a vidéki sorsot vállaló értel­miségi tanúságtétele arról, mindegy, hogy hol tengetjük napjainkat, Tápén, Szege­den, európaiságát és magyarságát bárha megőrizheti s ötvözheti az ember. Föltéve ha meg akarja őrizni... Marosújvárról, szülővárosából hozta Jancsó Adrienne a szép magyar beszél iránti olthatatlan tiszteletét, és alighanem az erdélyi szülőföld gyújtotta benne a lán­got a magyar költészet iránt is. Először csak pódiumon hirdette az „igét" anya­nyelvén, azután a kolozsvári Nemzet Színházban (Magyar Színházban) folytat­ta a küzdelmet nyelvünk és kultúrám fennmaradásáért — amíg lehetett. Amikor Erdélyben végképp reményte­lennek tűnt számára e küzdelem — 1947 ben­­, családjával együtt Magyarország­ra települt át. Itt sem várt rá kisebb misszió, mint az örökké siratott és vissza­álmodott Erdélyben, vidéki színházakban kultúrházakban tanúsította, hogy a szél magyar beszéd él és élni akar. Volt, ami­kor félreállították emiatt, és volt, amikor kitüntették ugyanezért. Jancsó Adriennt azonban - méltatlanságokkal és kitünteté­sekkel nemigen törődve - szinte rezzenés­telenül tette, amit tennie rendeltetett: ma­gasztalta magyarságunkat. Ezt­ cseleksz ma is, rendületlenül. A Szekfű Gyula tanítványaként 1936 ban a Görgey-kérdés elemzésével indult ifjú történész jellegzetesen közép-európa pályát futott be, míg a Magyar Tudomá­nyos Akadémia elnökeként, számos nem­zetközi tudományos társaság tagjaként egyetemek díszdoktoraként visszatért­­ Görgey-kérdéshez, immár az elmúlt idő­szak értékeléseivel kibővítve egykor anyagát. Kosáry Domokost franciaországi és angliai tanulmányútja után kivételes felkészültségét és tehetségét felismerve 1941-ben kinevezik a Magyar Történettu­dományi Intézet igazgatóhelyettesének 1943-tól 49-ig főszerkesztője a francia nyelvű Összehasonlító Történeti Szemlé­nek, a Revue d’Histoire Comparée-nak 1945 után az Eötvös Kollégiumban tanít 1946-ban átveszi Szekfű Gyula tanszékét az egyetemen. 1949-ben minden állásából elbocsátják. Megszerkeszti a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodal­mába című, a történészek számára máig nélkülözhetetlen kézikönyvet. 1954-től 57- ig a gödöllői Agrártudományi Egyetem Központi Könyvtárának igazgatója. 1955­­ben négy év börtönre ítélik. Itt írja meg az 1981-ben megjelenő Széchenyi Döbling­­ben című könyvét. A Pest Megyei Levél­tárban eltöltött nyolc év után 1968-ban a Történettudományi Intézet munkatársa lesz. Sorra jelennek meg munkái, köztük a Napóleon és Magyarország (1977), a Ma­gyar külpolitika Mohács előtt (1978), a Művelődés a XVIII. századi Magyarorszá­gon (1980), a Magyarország Európa újabb­k­kori nemzetközi rendszerében (1985), A felvilágosodás Európában és Magyarországon (1987), az Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867 (1990). 1990- ben megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. 3u/XV­ Kroó György zenetörténész-kritikus a magyar zenei élet legnagyobb tekintélyei közé tartozik. A tanítás mellett szinte min­den jelentős hangversenyen ott van, figye­lemmel kíséri a kortárs zenei történéseket is. Sokszor kemény hangú, legtöbbször a rádió Új Zenei újság című műsorában el­hangzó mű- és koncertkritikáira mindig odafigyelnek zeneszerzők és előadóművé­szek, szakmabeliek és zenebarátok egy­aránt. E kritikák 1960 óta rendszeresen hallhatók a magyar rádióban. Hangszeres muzsikusnak készült, ze­nei tanulmányait a Liszt Ferenc Zene­­művészeti Főiskola hegedű tanszakán kezdte Rados Dénes növendékeként, majd 1951-56 között Szabolcsi Bence irányítá­sával végezte el a zenetudományi szakot. A diploma megszerzése után a Magyar Rádió szerkesztője lett, 1958-tól a zenei népművelési rovatot vezette. 1961-től ta­nít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főisko­lán, amelynek 67-től docense, 72-től egyetemi tanára. Könyvet írt'Schumann­­ről,' Berliozról, Bartók Béla­­ színpa­di műveiről, Wagnerről, Rácz Aladárról, a '„szabadító" operáról. 1975-ben jelent meg A magyar zeneszerzés harminc éve című kötete. Számtalan jelentős tanul­mány fűződik a nevéhez, köztük több Mozart operáihoz (Szöktetés a szerájból, A varázsfuvola), a Bartók-életműhöz és a magyar kortárs zenéhez kötődik. Kroó György szerkesztésében látott napvilágot például A hét zeneműve harminchat kö­tete és Cosima Wagner Naplója. Mun­kásságát 1963-ban Erkel Ferenc-díjjal ismerték el. „Mi sem riaszt jobban, mint ha túlbur­­jánzik, ha fecseg egy költő, kivált, ha min­den önismétlését, félkész ötletét, polgár­pukkasztó kajánságát komolyan veszi..." - mondta Lakatos István két éve, amikor Paradicsomkert címmel megjelent össze­gyűjtött verseinek és prózáinak kötete. A csodagyerekként induló, húszéves korá­ban Baumgarten-díjjal jutalmazott költő­nek nagyon korán el kell hallgatnia. Ám míg újholdas társai távol tartják magukat a politikától, ő ’55-ben a Petőfi-kör, majd ’56-57-ben az írószövetség vezetőségi tagja. 1957-ben bebörtönzik, és csak ’59- ben szabadul. A F­ő utcai magánzárkában Vergilius Aeneisét fordítja. A következő esztendőkben műfordításból él. Lefordítja Vergilius összes művét, fordít Horatiust, Tassót, Goethét, Heinét, magyarítja a szanszkrit filozófiai tankölteményt, a Bha­­gavadgítát. Csak 1972-ben jelenik meg második verseskötete, az Egy szenvedély képei, ’84-ben Ugyan, miféle kutya ez? címmel önéletrajzi írásai­ látnak nap­világot. 1986-ban Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel elindítja az Új­hold Évkönyvek sorozatát. Lakatos István a magyar költészet egyik legszigorúbb mestereként építi életművét, és adja közre az utókor számára megrostált verseket és prózákat. „A szellemi szegénységet nem jutal­mazhatjuk azzal, hogy e szegények álru­háját kényszerítjük magunkra. A művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmaga­sabb igényeket támasztja önmagával szemben. íróra, irodalomra nézve sem le­het más érvényességet elismerni" - írta Lengyel Balázs 1946-ban alapított folyó­irata, a mindössze másfél évet élt, mégis eleven mondaként számon tartott Új­hold­nak a beköszöntőjében. A babitsi iskolá­ból induló kritikus egész élete során a mi­nőség megszállottjaként figyeli kortársait, és válik a magyar költészet jelenkori tör­­ténetéttek talán legtekintélyesebb szakér­tőjévé. Pályája a kényszerű töréstől elte­kintve - amikor is ifjúsági regényeket ír - egyenesen ível A mai magyar líra (1948) kötettől a Hagyomány és kísérlet (1972), Verseskönyvről verseskönyvre (1977), a Közelképek (1979), az Egy magatartás története (1986), a Zöld és arany (1988), a Visszatérés (1990) című könyvekig, és a fájdalmasan szép számvetésig, amelyben első feleségével és haláláig szellemi tár­sával, Nemes Nagy Ágnessel megélt élmé­nyeit rögzítette. Lengyel Balázsnak megadatott, hogy negyven év után újraindíthatta évkönyv for­mában az Újholdat, és 1986-tól megint az irodalmi élet egyik organizátora lehet. Amikor az elmúlt években a felső­­oktatás, a tudományos élet különböző gondjai kerültek terítékre, akit a téma érdekelt, előbb-utóbb biztosan összetalál­kozott Michelberger Pállal, a Budapesti Műszaki Egyetem akkori rektorával, aki kivette részét az elmúlt évek törvény-elő­készítési munkálataiból. Aktív részese volt mindkét törvény kidolgozásának. A sajnos nem mindig szakmai és tudományos érve­ket felsorakoztató, olykor heves vitákban arra törekedett, hogy a szakszerű, tudo­mányos szempontokat segítse. Michelberger Pál a Műegyetem Gé­pész- és Hadmérnöki Karán végezte tanul­mányait. Végigjárta az egyetemi rang­létrát, dolgozott tervező mérnökként, fő­konstruktőrkén, műszaki tanácsadóként az Ikarusnál. Tanszékvezető egyetemi tanár, majd az egyetem rektora lett, és egészen 1994-ig ellátta ezt a feladatot. Számos tudományos egyesület tisztségviselője. Szinte egész pályája során vidéki szí­nésznő volt, s ebből a „hátrányos" hely­zetből ismerte meg és méltányolta tehetsé­gét a szakma és a színházszerető közönség. Molnár Piroska végül feladta az utazga­tást, elszerződött a Katona József Színház­hoz. Innen hívják vendégként azok a szín­házak, ahol úgy érzik, alkatára és tehetsé­gére mért szerepet játszhat el. Érett színésznővé a kaposvári évek alatt vált, amelyeket meg-megszakított egy nemzeti színházi és egy Katona József színházi kirándulás, ám mégis visszatért a szeretett társulathoz, s ott maradt egészen addig, amíg úgy érezte, érdemes. Ott játszotta nagy szerepeit, a Koldusopera Pollyját, Oresztész Elektráját, az Éjjeli menedékhelyben Vaszilissza Karpovnát. Mostanában a Művész Színházban ven­dégként Moliére Tudós nők című vígjáté­kában Phiaminte szerepében láthatja a közönség, és szintén vendégként lép fel a Kolibri Színházban Bors néni szerepében. Nagy sikerrel szerepel a negyveneszten­dős Bihari Táncegyüttes Bánomfalvi bo­­londulások című produkciójában is. Ormos Mária korántsem csupán elmé­leti szakember. Ezernyi szállal kötődik a mindennapi oktatási gyakorlathoz, élet­eleme a tanítás, az a hivatás, amelyet évti­zedekig nem művelhetett. A Janus Panno­nius Tudományegyetemen, ahol 1984-től 1992-ig a rektori teendőket is ellátta, ne­gyed-ötödéves és doktorandusz hallgatóit kissé már kollégáinak tekinti, akik először hallják, kritikus füllel, „élőben" mindazt, ami később műveiben megjelenik. Könyvei, a Merénylet Marseille-ben, a Franciaország és a keleti biztonság, A Matteotti-ügy, a Padovától Trianonig, a Mussolini, a Nácizmus-fasizmus, a Hitler a történelem iránt érdeklődő szélesebb közönségnek is izgalmas olvasmány, nem csak a szakembereknek. Ormos Mária mindig „a történelmi csapdákat" kutatta, a századunkat meghatározó nácizmus és sztálinizmus időszakát. Az volt a célja, hogy megértesse, mi vezetett el Hitlerig, a 11. világháborúig és ahhoz, ami utána következett. Szívós oknyomozó, forrásfel­táró munkával, alapos levéltári kutatások után rajzolt hiteles képet erről­­a fájdal­mas korszakról. Több kollégájával az új Európa törté­netének feldolgozását kezdte meg nemrégi­ben. Ez az összefoglalás a francia forrada­lomtól napjainkig tekinti át térségünk tör­ténetét, és a magyar történelem az európai szerves részeként jelenik majd meg benne. Első nagylélegzetű kiállítása után, az ötvenes évek elején - alighogy kikerült a főiskoláról - csapnivaló kritikát kapott. Ez volt a szerencséje, így azután nem festette tovább expresszionista képeit. Saját vilá­got teremtett. Utánozhatatlant. Ezzel véde­kezett. Egyszerű és tiszta vonalakkal kezd­te el írni képeit, olyan magabiztos termé­szetességgel, mint más a betűket: alap­hangja a játékosság lett. Mesebeli lények keltek életre keze alatt, váltak valóságos­sá, magától értetődően, olyannyira, hogy amikor testet öltöttek, fából, fémből vagy textilből, ugyanaz a formavilág folytatta létét: plasztikai megtestesítői a rajzoknak írásai - filozófiája éppolyan tiszta, mint e vonalai, szavai éppen olyan erőteljes képeket, játékos humort, maga alkotta formulákat vetítenek elénk, mint vásznai. Ezt a természetes öntörvényűséget a hetvenes évek politikája nem kedvelte Talán népi ihletettsége miatt? Talán csal azért, mert tudta: nem várhat sem hódola­tot, sem behódolást tőle. Legutóbbi rajta újabb meglepetést szereztek: szálkás kemény vonalakkal szállt szembe a lelke nyomasztó keserűséggel. S mint annál idején, azon az első kiállításon, ismé bebizonyította: semmi gonosz nem fog­­ rajta. Legyőzi azzal, hogy lerajzolja. Tizenkét évi hűség után vált meg a Katona József Színház társulatától, és elszegődött a frissen alakult Új Színház­hoz Sinkó László. Megjárta a debreceni Csokonai Színházat, majd a Nemzeti Színházat, de a Katonában lett igazán érett, sikeres színész, nemzetközi fesztivá­lokon jutalmazott produkciók részese. Emlékezetes alakításaival — Csehov Sirá­lyában Trigorin, a Három nővérben Ver.­.. sinyin szerepében, Jarry Übü királyában . Übü papaként­ — beírta nevét a magyar színháztörténetbe. Új társulatában, a repertoárját még csak most alakítgató Új Színházban sem unatkozik. Heinrich von Kleist Homburg hercege című darabjában játssza Dörf­­ling tábornagyot, most pedig Moliére Don Juanjában Sganarell szerepére ké­szül Székely Gábor rendezésében. Bár ízig-vérig színpadi színész, Sinkó Lászlót számos televíziós filmből ismer­hetik, akiknek nem volt szerencséjük őt színházban látni. S hangját, egyéniségét kölcsönözte az országot bemutató és meg­szerettető televíziós produkciónak (Másfél millió lépés Magyarországon), majd pedig a folytatásnak, a Még egymillió lépés című sorozatnak. Vikár László zenetudóst, népzenekuta­tót, karnagyot, Kodály Zoltán egyik leg­kedvesebb tanítványát és szellemi örökö­sét szinte utazónak is nevezhetnénk, hi­szen kincset érő népdalgyűjtéseihez, zenei kutatómunkája során bejárta a „fél vilá­got". Több mint nyolcezer népdalt gyűj­tött itthon és külföldön. Járt a környező országokban, a finnugor népek lakta terü­leteken, az uráli falvakban, a Volga-vidé­­ki mariknál, a kazányi tatároknál, Baskí­riában, Törökországban, Koreában és Kínában, Mongóliában. E helyszíni gyűj­­tőutak alapján készültek legfontosabb munkái, köztük a cseremisz, a csuvas és a votják népdalkiadványok. Vikár László Szombathelyen született, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főisko­lán a középiskolai ének-zene tanári és kar­vezetői tanulmányait Ádám Jenő és Vásár­,­helyi Zoltán irányításával végezte. Nem elégedett meg ennyivel, Kodály Zoltán népzene főszakos növendékeként 1956-ban zenetudományi diplomát szerzett, és azon­­­nal Kodály aspiránsaként kezdett dolgozni. 1960-tól tudományos munkatárs és titkár, majd főmunkatárs, 1981-től igazgatóhe­lyettes a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjában, illetve 1970- től a Zenetudományi Intézetben. 1977-ben Erkel Ferenc-díjat kapott. Alelnökként részt vett a Nemzetközi és a Magyar Kodály Társaság munkájában. Számos ta­nulmány és könyv szerzője, melyek leg­többjét több nyelvre is lefordították. Magyar Nemzet 7 Az oldalt írta: Devich Márton, Fekete Judit, Ferch Magda, Honthy Kinga, Lőcsei Gabriella, Osztovits Ágnes

Next