Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04 / 54. szám
SZOMBAT, 1995. március 4. Gazdaság Mat Nemzete Lengyel László neve mellett ma már állandó jelzők sorakoznak. A legdivatosabb talán közírónak titulálni az ismert közgazdászt, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatóját, aki mai tekintélyét minden bizonnyal a nyolcvanas évek közepén alapozta meg, a Fordulat és reform című tanulmány egyik szerzőjeként Ez az írás nem véletlenül kavart nagy port szakmai és (egy)párti berkekben, s vezetett el végül ahhoz, hogy 1988-ban Lengyelt három társával együtt kizárta az MSZMP. Nem kevesebbet állított ugyanis, mint hogy a magyar gazdaság - és tőle elválaszthatatlanul a társadalom válságban van, amit nemhogy szívesen, de sehogyan sem akartak és szerettek hallani az akkor e célra kihegyezett fülek és agyak. A két kulcsszó, a fordulat és a reform, ha nem is egy kötőszóval összekapcsoltan, de két, egymást követő mondatban ismét felbukkant a napokban. Nem csoda, akitől hallottuk, a tanulmány egyik társszerzője, Bokros Lajosnak hívják, és március elseje óta ő a Horn-kormány pénzügyminisztere. Ezért fordultunk Lengyel Lászlóhoz: vázolja fel, mi történt a fordulattal és a reformmal Magyarországon, a Fordulat és reform óta. Az az igazi kérdés: mi vezetett 1986 elején egy közgazdászcsapatot arra, hogy megújon egy új helyzetelemzést és reformprogramot. Ez azért lényeges, mert most, csaknem egy évtizeddel később, 1995-ben hasonló a helyzet. Például 1985-ben, az MSZMP 13. kongresszusán növekedést, dinamizálást határoztak el, és a növekedés számait kezdték tervezni. Akkor már figyelmeztettek közgazdászok - a későbbi Fordulat és reform szerzői - a kongresszushoz írott levelekben, illetve a monori ellenzéki találkozón, hogy nem szabadna dinamizálni, mert ez súlyos egyenülyromláshoz főig vétetni. Ne higgyék, hogy túl vagyunk a hét szűk esztendőn. Az 1985-ös számok ismeretében tulajdonképpen 1986-ban vettük észre először, hogy amit mondtunk, az többé-kevésbé kezd bekövetkezni: az egyensúlytalanság irányába rohan a gazdaság, egyre gyorsulóan, és hogy ennek a következményei beláthatatlanok, adott esetben fizetésképtelenné válhat az ország. Ekkor döntött úgy egy kisebb csapat: kellene egy közgazdasági elemzést am arról, hogy ez a helyzet miért irtás, mint amit az országról a hivatalos párt- és állami vezetés gondol, másrészt pedig mondani kellene valamit arról, hogy mit lehet tenni. Ehhez népfronttámogatást kerestünk, Pozsgay Imre személyében ezt meg is kaptuk, Nyers Rezsőt is igyekeztünk támogatóul megszerezni. Akkor a Pénzügykutatón belül elindult egy munka, és 1986 novemberére letettük az első változatot, amelyet Fordulat és reform címen adtunk ki. Egy csapat érkezett be - Ezek elvi támogatások voltak, vagy kellett hozzá pénz is? - Nem, teljesen elviek. Pénz, az nem kellett. Akkor ez még nem volt pénzes világ. A kockázat tulajdonképpen az volt, hogy a hivatali munkánk mellett képesek vagyunk-e egy ilyen tanulmányt megírni, másrészt pedig, hogy ezt hogy fogja eltűrni a hivatalosság. Később kiderült, hogy nem tűrte el, de akkor, 1986-ban, amikor dolgoztunk rajta, azt hittük, számunkra politikai védettséget jelent, hogy a Hazafias Népfront főtitkára adja áldását. Ráadta áldását, majd később, 1987 júniusában, amikor a Pénzügykutatót megszüntették, tiltakozott ugyan, de ez védelmet nem tudott nekünk biztosítani. Akkor - én ezt máig fontos dolognak tartom - a közgazdászok igen népes csapata kezdett hozzá a helyzetelemzéshez. - Lehet mondani, hogy ez egy nemzedék volt? - Részben igen, ez vitathatatlan, mert a résztvevők derékhada az ötvenes években született, tehát ebben az időszakban voltak 25 és 35 év közöttiek. Egy fiatalabb csapat érkezett be, amelynek a születési dátumán kívül két fontos jellemzője volt még: nem éltük ám át 1956-ot, mint a nálunk idősebb nemzedék, tehát a beléjük ágyazódott rémület belőlünk hiányzott. A hatalomtól féltünk, de sose tudtunk olyan igazán félni, mint azok, akiket az a hatalom akár tizenhat évesen fenékbe rúgott A másik, hogy a hatvannyolcas magyarországi reform utáni nemzedék voltunk, amikor azért már lényegében reformeszméket tanítottak az egyetemeken. Betört ide valami, amit piaci logikának, gazdasági hatékonysági eszmének lehet nevezni. Ez a nemzedék nem abban gondolkodott már a gimnáziumban sem, mint az akár csak egy évtizeddel idősebbek. Ez falka volt, csoportosulás, egymás közt teljesen egyenrangú, demokratikus értékrendű, de nagyon erősen versengő csapat, ahol az emberek számára sokkal fontosabb volt hogy hozni tudnak-e valami újdonságot amivel a másik 28 éves társukat meglepik, mint az, hogy erről mi a hatalom véleménye. Ebben az időszakban még nem azért folyt a versengés, hogy kiből lesz főosztályvezető vagy kiből lesz miniszter. Ez föl sem merült. A helyzet akkor még iskolai versengéshez hasonlított leginkább: be akartuk bizonyítani egymásnak, hogy legalább úgy értek a bankrendszerhez, a költségvetéshez, a vállalatokhoz, legalább úgy fel tudom vetni a problémákat, mint a másik. Adtunk egy helyzetleírást, aminek a lényege, hogy itt válság van, méghozzá átfogó válság, és máig fontos előrejelzésnek tartom, hogy 1986-ban tulajdonképpen kimondtuk a szovjet típusú modell válságát, és hogy esetleg csődbe is fog jutni. Hozzátettük, hogy nagyon gyorsan bekövetkező konjunkturális és adósságválság jelenik meg, aminek a következménye azonnal politikai válságba csaphat át. Ez az értékítéletünk később végül is az egész reformközgazdász-garnitúrával szemben súlyos vádként fogalmazódott meg, mert nem lehetett kimondani, hogy válság van ebben az országban. Engem 1988 áprilisában ezen a címen (is) raktak ki a pártból. A kézirat nem ég el - Bulgakov azt mondta: a kéziratok nem égnek el. Más szóval: teljesen mindegy, hogy a dolog pártszerű volt vagy sem, hiszen le volt írva, és a tényekkel megegyezett. — Azt hiszem, emellett a pártszerű elvtársak - jellemző módon -, miközben azt mondták, hogy nincs válság, kétségbeesetten próbáltak szavakat kitalálni, hogy akkor hogyan kell leírni a helyzetet. Nevezték recessziónak, viszszaesésnek, átmeneti zavarnak, mint ahogyan a fordulat és reform is leírhatatlan fogalmakká váltak, mihelyt mi leírtuk őket. Maga a reform elfogadhatatlan szó volt, a fordulat meg: mihez képest fordulat? Ennek következtében az egész szimbolikus értelművé változott ebben az időszakban. A reformkövetelést személyesen Kádár János bélyegezte meg, mondván: nincs szükség erre. Lényeges dolog, amit a szakmai közösség első ízben vállalt el - elismerem, hogy ma már ez nem látszik nagyon forradalminak, de akkor fontos volt-, hogy gazdasági fordulat nem lehetséges politikai fordulat nélkül. Pedig sokáig divatos szlogen volt: rendben van, legyen reform a gazdaságban, de hagyjuk békén a politikát - Úgy van. Ezért is tartom lényegesnek, hogy a szakma kimondta: gazdaságpolitikát nem lehet politikai előfeltételek nélkül csinálni. És megfordítva: bizonyos politikai intézményrendszerbeli változások automatikusan hatnak a gazdaságra. Ezt persze nem szerették, sőt, nagyon rossz néven vette a politikai vezetés, milyen jogon követelődzik egy szakmai csoportosulás politikai kérdésekben, ez a párt belügye, hagyjanak minket békén. Ami a konkrét javaslatot illeti, a vita alapvetően négy kérdésről folyt Az első akkor így szólt: „konszolidáció vagy növekedés". Ez ma „restrikció (stabilizáció) vagy növekedés" vitaként köszön vissza, és tulajdonképpen a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan jelen van. Mi akkor azt állítottuk, hogy előbb konszolidálni kell a gazdaságot, egyensúlyba kell hozni, és csak utána lehet növekedésről beszélni. Volt olyan pont a magyar gazdaságban - 1991-92-ben -, amikor az Antall-kormánynak módja volt valóban, véglegesen konszolidálni, és elindítani a növekedést. Ehelyett azonban nem erre az útra lépett és azóta újra ott tartunk, hogy azon kell gondolkodni: előbb konszolidáció kell, és utána növekedés, vagy előbb jöjjön a növekedés, és utána konszolidáljuk az egyensúlytalanságot. Én ugyanazt mondom, mint 1986-ban: az az egyensúlytalanság, amit a gazdaság furcsa, felemás növekedése előidézett (akár az ipari növekedés az elmúlt másfél évben, akár a GDP-nek szerintem azért nem akkora, de mégis létező növekedése)- sajnos rossz szerkezetben megy végbe. Ennek következménye az egyensúlytalanság, az pedig veszedelmes következményekkel jár. Tehát konszolidálni, stabilizálni kell előbb, ami nem a mindenáron való restrikciót jelenti, hanem azt: meghatározott területeken vissza kell fogni ahhoz, hogy azután növekedés legyen. Ezt sokan tagadják, úgy vélik, hogy növekedést kell beindítani, nem baj, ha eladósodunk, a növekedés mindig egyensúlytalansággal jár. Én ezt meglepő módon már 1986-ban is hallottam, csak akkor Havasi elvtárs mondta, most pedig úgynevezett konzervatív gondolkodók. Van egy másik szó is, ami azóta nagy változáson ment át: a tulajdonreform. Erről milyen emlékei vannak? A második nagy vitapont az volt, mi legyen a privatizációval, amit akkor nem így hívtunk, hanem tulajdonreformnak. Ezen azt értettük, hogy államosított formában próbáljuk-e a magántulajdon vagy félmagántulajdon felé lökni a vállalatokat, vagy hagyni kell a vállalatokat, hogy spontán módon átalakuljanak. Ami két lehetőséget jelentett: a privatizáció privatizált módját, vagy pedig államilag ellenőrzött, központosított átmenetet, amelyben az állam nevezi ki a tulajdonosokat. A többség spontán folyamatot akart az állammal szemben. Hiszen az államot olyan központi hatalomnak tekintette, amelytől sok jó nem várható. Ez a vita 1988-89-ben éleződött ki igazán a Fordulat és reform szerzői között is, amikor a társasági törvény hatására megindult a spontán privatizáció gyorsított menete. Ebben az időszakban két szélső vélemény alakult ki, az egyiket leginkább Matolcsy György és Csillag István képviselte a gyakorlatban is, nevezetesen: használjuk ki, hogy gyenge az állam, használjuk ki a vállalati vezetőknek azt a szándékát, hogy át akarnak alakulni részvénytársasággá, ebben látnak ugyanis egyedül kiutat. Ne tekintsük, hogy ezek a vállalati vezetők korábban esetleg a nómenklatúra részei voltak; ez van, velük kell számolnunk, örüljünk, hogy ők végre piacosodni akarnak, tehát a spontán privatizációnak teremtsük meg a technikai feltételeit, és vigyük keresztül. A másik szélső álláspont Bokros Lajosé volt, aki akkor nemzeti banki ügyvezető igazgatóként nagyon éles hangú cikkekben az állami vagyon elkótyavetyélését, ezeknek a vállalati vezetőknek a megbélyegzését emlegette, és erőteljesen felhívott arra, hogy az állam állítsa meg ezt a spontán folyamatot, és ne csak ellenőrizze, hanem vezérelje is. Ugyanő volt az, aki 1990-ben mind a Németh-, mint az Antall-kormányzattal szemben nagyon erélyesen képviselte, hogy a bankokat nem szabad privatizálni, ne adjuk oda külföldieknek, mert annak rossz következményei lesznek. Én én ebben az időszakban köztes álláspontot foglaltam el, amiről ma már belátom, hogy legfeljebb elméletileg lehetett csinálni, a gyakorlatban nem. Kétfrontos harcban hittem. Nem szerettem ugyanis a spontán privatizációnak azt a nem túl vonzó, erősen fekete menetét. Nem úgy láttam, hogy ezek a vállalatok a „részvénytársaságosodástól” piacosodnának. A másik oldalon viszont rettegtem és máig rettegek attól a beavatkozó államtól, amely elkezd ellenőrizni. Tanulmányukban „kis KGST”-t is emlegettek... - A harmadik vitapont az volt, hogy mit csináljunk a külkereskedelemmel, merre nyissunk offenzívát. Erőteljesen szorgalmaztuk, hogy újra kell gondolni a keleti piacot, mert a szovjetek nem fognak fizetni, és ebből nagyon nagy baj lesz. Később be is következett az összeomlás. Mi ezt így összefoglalóan, hogy „keleti piac”, nem mondtuk, de hogy baj van a keleti piacon, azt láttuk. Kis KGST-t javasoltunk, a kis országok összefogását. Akkor forradalmi gondolat volt, hogy Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország és Magyarország között legyen valamifajta gazdasági együttműködés. Ezt a szovjetek hihetetlenül gyűlölték, és visszatekintve persze illúziónak bizonyult. Egy biztos: azt, hogy menjünk valamilyen módon Európa felé, mi akkor nagyon erősen hangoztattuk. Az utolsó téma - ami leginkább megvalósult -: az adórendszer átalakítása. A Grósz-kormány az 1988. január 1-jén bevezetett adórendszerrel többé-kevésbé átvette a Fordulat és reform elképzeléseit. Csak ezeket, mert nálunk ehhez jött a demokratikus politikai játékszabályok követelése. Nem többpártrendszert, hanem platformpártokat akartunk. Ez mai ésszel talán nagyon puhának látszik, de akkor hihetetlenül nagy ellenérzést váltott ki. Rendkívüli pártkongresszust sürgettünk, ami szintén nagyon nem tetszett - tehát egy csomó mindent, ami később részben megvalósult -, és szorgalmaztuk a civil intézmények megjelenését. Ehhez képest nyilvánvalóan jelentősek a változások. Komolyan gondolom, hogy volt rendszerváltás, itt többpártrendszerű parlament működik, valamilyen értelemben kialakult a jogállam, megjelent a piaci intézményrendszerek egy része. Az más kérdés, hogy ennek ellenére szembesülnünk kell azzal: szükség volna gazdaságpolitikai programtervezetekre. Lényeges vonása 86-nak, hogy akkor kimondtuk: ilyen típusú programtervezeteket a hivatalok képtelenek megcsinálni. A Békési-féle elképzelés megvalósítása többek között azért nem sikerült, mert az apparátussal akarta megcsináltatni. Nem volt olyan csapat Békési mögött, amely leült volna három hónapra, mint ahogy mi leültünk, s napi többórás vitával kialakított volna egy szakmai konszenzust Magányosan? - Tudhatja-e még Bokros ezt a régi csapatot mobilizálni? - Ugyanazt már nem, mert az akkoriak egy része más politikai erőkhöz állt. Matolcsy például MDF-es államtitkár volt és most radikálisan növekedésbarát ami nyilvánvalóan más koncepció. A Fordulat és reformot aláírta Kupa Mihály is, akiről szintén nem tudom, mennyire lenne lelkes, ha most Bokros Lajos együttműködésre kérné föl. Azóta feltűntek új közgazdászok, akiket be lehetne vonni egy ilyen munkába. Az a kérdés, hogy lesz-e csapat. Nagy tragédiája a magyar gazdaságpolitikának, hogy 1990 óta mindig magányosak voltak a pénzügyminiszterek, akiknek egy kormánnyal szemben egymagukban kellett játszaniuk. Innen már politikai a mérkőzés, hiszen a ,jó kormányfő — rossz pénzügyminiszter” felállás ismerős. - Most az a kérdés, hogy Bokros ki tudja-e nyújtani a kezét egy egyébként eléggé szétzilált szakma felé, a különböző gazdasági csoportok felé. Óvatos optimista vagyok, de a huszonöt pont sok tekintetben rontott a tárgyalási lehetőségein, mert néhány csoportot máris fejbe vágott. Ezekkel nagyon nehéz lesz újra tárgyalni. - Kikre gondol? - Például a szakszervezetekre. Ha közlik, hogy a társadalombiztosítás nem kaphat vagyont, azt a Nagy Sándorok nem szokták szeretni. Legalábbis nem célszerű, ha valaki egy jelentős tárgyalópartnernek már előzetesen azt a szót vágja a fejéhez, hogy „nem". A szakszervezeti lobby erejét vagy gyengeségét mutatja-e, hogy fuccsba ment a társadalmi-gazdasági megállapodás? Ez lehet az erős legitimitás jele, de az ellenkezője is, mert több országban képesek voltak a szakszervezetek olyan hosszú távú megállapodást kötni a kormánnyal, amely rövid távon viszont korlátozza a munkavállalókat - Szerintem a szakszervezetek és a munkaadók is belementek volna egy hosszú távú megállapodásba, de a kormány nem volt képes érdemi előterjesztésekre. Nagy Sándornak igenis érdeke lett volna egy hosszú távú megállapodás. Igaz, behatoltak a gazdasági térbe, de nem azért mert a kormányzat akarta, hanem mert hagyta. Még abban sem vagyok biztos, hogy Horn szerette volna, ha mindenütt ott vannak a szakszervezetek. Ha ez a „második" Horn-kormány képes lesz őszig előterjeszteni egy megállapodástervezetet a következő két és fél évre, amelynek a lényege, hogy az államháztartás fontos ügyeiben megegyezzenek (ami a jövedelempolitikát nagyon is befolyásolja), ha a privatizáció ügyét a törvénnyel leveszik a napirendről, ha képesek lesznek regionális válságkezelő programot beterjeszteni, akkor szerintem ezt a szakszervezetek és a munkaadók - ellenjavaslatokkal persze, de - elfogadják. Éppen, mert legitimációs zavaraik vannak, egymást fogadtatnák el azzal, ha megkötnék a megállapodást. Elmondhatnák, hogy a kormánynyal mégiscsak jutottak valamire. Fontos lenne, ha azzal állhatnának a társadalom elé, mondjuk, megállapodtak azokban az adónemekben, amelyekhez 1998-ig nem fognak hozzányúlni. Oktalan remény - Visszakanyarodva a két kulcsszóhoz, a fordulathoz és a reformhoz: van ennek egy kőkemény politikai árnyéka is. Politikai oka van, hogy mindig belátható, maximum hároméves periódusokat vázolnak fel. Grósz is azt mondta: lesz egy stabilizáció (az már szómágia, hogy így nevezzük, vagy restrikciónak), aztán rögtön jön a kibontakozás. Mindez most újra visszaköszön, nem így látja? - De igen, sőt bizonyos értelemben az Antall-kormány is ugyanezzel indult: örököltünk egy negyvenéves szörnyűséget, de ebből egy-két évi megszorítás után kilábalás várható. Lehet, egy kormány nem is tehet mást, mint hogy ilyenekkel kecsegteti részben önmagát, részben a nagyközönséget. Sok tekintetben még igazat is mondanak: ha az első két évben megcsinálnák mindazt, amit ígérnek, lehet, hogy a harmadik-negyedik évben bekövetkezne a kibontakozás. Sokan azt mondják, most rosszabb helyzetben vagyunk, mint a nyolcvanas években. Én ezt nem állítanám. Van egyvalóságos, pozitív átalakulási folyamat, néha a kormányzat ellenére, de az a baj, hogy a kínlódás évei alatt felhalmozódott gazdasági potenciált akár fél év alatt el lehet vesztegetni. Ezért haragszom azokra a szakmában is megjelenő prófétákra, akik elkiáltják, hogy most már szabad növekedni, hogy ne fizessük vissza az adósságot. Nem az a baj, hogy ez a véleményük, hanem, hogy ezáltal oktalan reményt nyújtanak az embereknek, ami még rosszabb a politikának. Aki elkezdi elhitetni magával, hogy most már túl vagyunk a nehezén, veszélyezteti azt, amit keserves munkával megcsináltunk. Például 1982 és 85 között kemény megszorítások voltak, 85-86- ban viszont a kormány azt mondta, hogy dinamizálni fog, s ennek következtében megduplázta az adósságot. Hogyan sikerült másfél év alatt kilenc és fél trilliárdról 20 milliárd fölé vinni? Elég volt azt sugallni a gazdaság szereplőinek kint és bent, hogy most már jön a növekedés. Ugyanez van ma is. Jönnek a mágikus szavak. Most megint sokan pozitívumot látnak a növekedésben, pedig azm nő, az csak a fű, közben meg az ország eladósodik. Ha meg kell ütni... — Tehát ismét: gazdaság kontra politika? A politikával kapcsolatban most már egyértelműen ciklusokban kell gondolkodni. Már szó volt róla: ha a kormány az első félévben nem tesz meg bizonyos lépéseket, és intézményesen nem állítja át a váltókat, később már nehéz. A Békési-program lényegében csak fenyegetés volt, ami nem valósult meg. Ennek legvilágosabb példája az energiaár-emelés, amivel tavaly nyár óta bíbelődtek. Mindenki üvöltött, pedig még meg sem emelték az árat. Mire megkapják az emberek a számlát, majdnem egy év telik el, és az idegeik már hihetetlenül fel vannak borzolva. Az ilyenekbe bukott bele a Kádár-rendszer, amikor azt mondta: „nem akarlak bántani, de most kénytelen vagyok". Erre azt mondták: „ne bánts már, az Isten szerelmére". Jó, akkor most egy kicsit vissza, aztán megint egy kicsit bele. Ezt nem lehet Ha meg kell ütni valakit akkor meg kell ütni. Kihúztuk a fogadat, most ordíthatsz, hogy fáj a helye, de túl vagyunk rajta. Ezt a választások után lehet leginkább megtenni, később már egyre nehezebb. - Mi változott a Fordulat és reform óta, ami az állam szerepét illeti? Itt, Kelet-Európában döntő kérdés, hogy a kormány, az állam vezérli-e a fő folyamatokat, és ezáltal a politika-e a főszereplő, vagy piacosítás van, ami azt jelenti, hogy az államot és ezáltal a politikát is kisebb térre szorítjuk. A 86-os koncepció szerint a feladat az állam túlsúlyának csökkentése. Saját barátaink már a Németh-kormány idején azt válaszolták erre, hogy azt egy rossz kormányra mondtuk, de ez egy jó kormány, ennek igenis vezérelnie kell. Az Antall-kormányra ugyanezt kiáltották ki. Szerintem viszont nemigen képzelhető el jó állam ebben a térségben. Ez a véleményem egy kicsit az MSZP-SZDSZ koalícióról is, ahová részben szintén barátaim kerültek, s most azt kiáltják: támogassátok a kormány aktív centralizáló intézkedéseit Reszketni kezdett a gyomrom, amikor Békesi a Pénzügyminisztériumba centralizált minden hatalmat, amivel aztán tulajdonképpen nem tudott élni. Igenis, a politika tartsa vissza magát; Horn Gyula is, ne kezdjen hetente gazdaságpolitizálni. Az állami gazdaságpolitikus vegye tudomásul: nem ő az, aki a szeleket fújja, hanem őis ugyanolyan vitorlás, mint a többiek, legfeljebb nagyobb. Ez lényeges különbség, mert ezáltal egészen más a szabályozási és a tárgyalási kultúra. Az MDF-kormány idején azt hittem, csak politikai okai vannak, hogy a kormány egyszer csak fennsőbbségesen ráordít vállalati vezetőkre, bankvezetőkre, miközben tudnia kell, hogy ezek egyenrangú társak volnának egy piaci viszonyrendszerben. De Horn és Békesi ugyanígy kezdtek ordítozni a vezetőkkel, még a törvények se zavarták őket különösebben. Pedig a törvényi technikákat épp azért találják ki, hogy a szereplők egyenrangúak lehessenek. - Ha a Fordulat és reform csapata vagy személy szerint ön konkrét felkérést kapna, vegyen részt a Bokros-csapatban, mi volna a válasz? - Ma már az ember óvatos, még akkor is, ha a szereplőket jól ismeri, vagy talán épp ezért De készen állok, állunk az együttműködésre. Azt azonban ma már tudjuk az elmúlt időszak szomorú tapasztalatai alapján, hogy sajnos nálunk a pénzügyminiszter fogyóeszköz, és mindegyikük addig hallgat a tanácsokra, amíg azok beleillenek a koncepciójába. Ezért az illúzióink nem lehetnek nagyok. Mégis bízom benne, hogy Bokros már csak a múltja miatt is felhívja a szakmában azokat akikkel lehet együtt gondolkodni. Surányi, akinek legalább ennyire szüksége van erre, és aki csapatmunkás volt az elmúlt években is, és mindvégig fenntartotta kapcsolatát a szakmával, valószínűleg szintén így fog tenni. Rajtunk nem fog múlni. Varga Zsuzsa ismét fordulat és reform előtt? Lengyel László a növekedést kiáltó prófétákról, a mágikus szavakról és a csapatmunkáról Lengyel László: Mi mondtuk ki először, hogy itt átfogó válság van. Havran Zoltán felvétele