Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-04 / 54. szám

SZOMBAT, 1995. március 4. Gazdaság Mat Nemzet­e Lengyel László neve mellett ma már állandó jelzők sorakoznak. A legdivatosabb talán közírónak titulálni az ismert közgazdászt, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezér­igazgatóját, aki mai tekintélyét minden bizonnyal a nyolcvanas évek közepén alapozta meg, a Fordulat és reform című tanul­mány egyik szerzőjeként Ez az írás nem véletlenül kavart nagy port szakmai és (egy)párti ber­kekben, s vezetett el végül ahhoz, hogy 1988-ban Lengyelt három társával együtt kizárta az MSZMP. Nem kevesebbet állí­tott ugyanis, mint hogy a magyar gazdaság - és tőle elválaszthatat­lanul a társadalom­­ válságban van, amit nemhogy szívesen, de sehogyan sem akartak és szeret­tek hallani az akkor e célra kihe­gyezett fülek és agyak. A két kulcsszó, a fordulat és a re­form, ha nem is egy kötőszóval össze­­kapcsoltan, de két, egymást követő mondatban ismét felbukkant a napok­ban. Nem csoda, akitől hallottuk, a ta­nulmány egyik társszerzője, Bokros Lajosnak hívják, és március elseje óta ő a H­orn-kormány pénzügyminisztere. Ezért fordultunk Lengyel Lászlóhoz: vázolja fel, mi történt a fordulattal és a reformmal Magyarországon, a Fordu­lat és reform óta.­­ Az az igazi kérdés: mi vezetett 1986 elején egy közgazdászcsapatot arra, hogy megújon egy új helyzet­­elemzést és reformprogramot. Ez azért lényeges, mert most, csaknem egy év­tizeddel később, 1995-ben hasonló a helyzet. Például 1985-ben, az MSZMP 13. kongresszusán növekedést, dinami­zálást határoztak el, és a növekedés számait kezdték tervezni. Akkor már figyelmeztettek közgazdászok - a ké­sőbbi Fordulat és reform szerzői - a kongresszushoz írott levelekben, illetve a monori ellenzéki találkozón, hogy nem szabadna dinamizálni, mert­ ez sú­lyos egyenü­lyromláshoz főig­ vétetni.­ Ne higgyék, hogy túl vagyunk a hét szűk esztendőn. Az 1985-ös számok is­meretében tulajdonképpen 1986-ban vettük észre először, hogy amit mond­tunk, az többé-kevésbé kezd bekövet­kezni: az egyensúlytalanság irányába rohan a gazdaság, egyre gyorsulóan, és hogy ennek a következményei belát­­hatatlanok, adott esetben fizetésképte­lenné válhat az ország. Ekkor döntött úgy egy kisebb csapat: kellene egy közgazdasági elemzést am­ arról, hogy ez a helyzet miért irtás, mint amit az országról a hivatalos párt- és állami vezetés gondol, másrészt pedig mon­dani kellene valamit arról, hogy mit lehet tenni. Ehhez népfronttámogatást kerestünk, Pozsgay Imre személyében ezt meg is kaptuk, Nyers Rezsőt is igyekeztünk támogatóul megszerezni. Ak­kor a Pénzügykutatón belül elindult egy munka, és 1986 novemberére le­tettük az első változatot, amelyet Fordulat és reform címen adtunk ki. Egy csapat érkezett be - Ezek elvi támogatások voltak, vagy kellett hozzá pénz is? - Nem, teljesen elviek. Pénz, az nem kellett. Akkor ez még nem volt pénzes világ. A kockázat tulajdonkép­pen az volt, hogy a hivatali munkánk mellett képesek vagyunk-e egy ilyen tanulmányt megírni, másrészt pedig, hogy ezt hogy fogja eltűrni a hivatalos­ság. Később kiderült, hogy nem tűrte el, de akkor, 1986-ban, amikor dolgoz­tunk rajta, azt hittük, számunkra politi­kai védettséget jelent, hogy a Hazafias Népfront főtitkára adja áldását. Ráad­ta áldását, majd később, 1987 júniusá­ban, amikor a Pénzügykutatót meg­szüntették, tiltakozott ugyan, de ez vé­delmet nem tudott nekünk biztosítani. Akkor - én ezt máig fontos dolognak tartom - a közgazdászok igen népes csapata kezdett hozzá a helyzetelem­zéshez. - Lehet mondani, hogy ez egy nemzedék volt? - Részben igen, ez vitathatatlan, mert a résztvevők derékhada az ötve­nes években született, tehát ebben az időszakban voltak 25 és 35 év közötti­ek. Egy fiatalabb csapat érkezett be, amelynek a születési dátumán kívül két fontos jellemzője volt még: nem éltük ám át 1956-ot, mint a nálunk idősebb nemzedék, tehát a beléjük ágyazódott rémület belőlünk hiány­zott. A hatalomtól féltünk, de sose tud­tunk olyan igazán félni, mint azok, akiket az a hatalom akár tizenhat éve­sen fenékbe rúgott A másik, hogy a hatvannyolcas magyarországi reform utáni nemzedék voltunk, amikor azért már lényegében reformeszméket taní­tottak az egyetemeken. Betört ide vala­mi, amit piaci logikának, gazdasági hatékonysági eszmének lehet nevezni. Ez a nemzedék nem abban gondolko­dott már a gimnáziumban sem, mint az akár csak egy évtizeddel idősebbek. Ez falka volt, csoportosulás, egymás közt teljesen egyenrangú, demokra­tikus értékrendű, de nagyon erősen versengő csapat, ahol az emberek szá­mára sokkal fontosabb volt hogy hoz­ni tudnak-e valami újdonságot amivel a másik 28 éves társukat meglepik, mint az, hogy erről mi a hatalom véle­ménye. Ebben az időszakban még nem azért folyt a versengés, hogy kiből lesz főosztályvezető vagy kiből lesz minisz­ter. Ez föl sem merült. A helyzet akkor még iskolai versengéshez hasonlított leginkább: be akartuk bizonyítani egy­másnak, hogy legalább úgy értek a bankrendszerhez, a költségvetéshez, a vállalatokhoz, legalább úgy fel tudom vetni a problémákat, mint a másik. Adtunk egy helyzetleírást, aminek a lényege, hogy itt válság van, méghoz­zá átfogó válság, és máig fontos előre­jelzésnek tartom, hogy 1986-ban tulaj­donképpen kimondtuk a szovjet típusú modell válságát, és hogy esetleg csőd­be is fog jutni. Hozzátettük, hogy na­gyon gyorsan bekövetkező konjunktu­rális és adósságválság jelenik meg, aminek a következménye azonnal po­litikai válságba csaphat át. Ez az ér­tékítéletünk később végül is az egész reformközgazdász-garnitúrával szem­ben súlyos vádként fogalmazódott meg, mert nem lehetett kimondani, hogy válság van ebben az országban. Engem 1988 áprilisában ezen a címen (is) raktak ki a pártból. A kézirat nem ég el - Bulgakov azt mondta: a kézira­tok nem égnek el. Más szóval: teljesen mindegy, hogy a dolog pártszerű volt vagy sem, hiszen le volt írva, és a té­­­nyekkel megegyezett. — Azt hiszem, emellett a pártszerű elvtársak - jellemző módon -, miköz­ben azt mondták, hogy nincs válság, kétségbeesetten próbáltak szavakat ki­találni, hogy akkor hogyan kell leírni a helyzetet. Nevezték recessziónak, visz­­szaesésnek, átmeneti zavarnak, mint ahogyan a fordulat és reform is leírha­tatlan fogalmakká váltak, mihelyt mi leírtuk őket. Maga a reform elfogadha­tatlan szó volt, a fordulat meg: mihez képest fordulat? Ennek következtében az egész szimbolikus értelművé válto­zott ebben az időszakban. A reform­­követelést személyesen Kádár János bélyegezte meg, mondván: nincs szük­ség erre. Lényeges dolog, amit a szak­mai közösség első ízben vállalt el - el­ismerem, hogy ma már ez nem látszik nagyon forradalminak, de akkor fontos volt-, hogy gazdasági fordulat nem le­hetséges politikai fordulat nélkül.­­ Pedig sokáig divatos szlogen volt: rendben van, legyen reform a gazdaságban, de hagyjuk békén a po­litikát - Úgy van. Ezért is tartom lénye­gesnek, hogy a szakma kimondta: gaz­­­­daságpolitikát nem lehet politikai elő­feltételek nélkül csinálni. És megfordít­va: bizonyos politikai intézményrend­szer­beli változások automatikusan hatnak a gazdaságra. Ezt persze nem szerették, sőt, nagyon rossz néven vet­te a politikai vezetés, milyen jogon kö­­vetelődzik egy szakmai csoportosulás politikai kérdésekben, ez a párt bel­­ügye, hagyjanak minket békén. Ami a konkrét javaslatot illeti, a vita alap­vetően négy kérdésről folyt Az első akkor így szólt: „konszolidáció vagy növekedés". Ez ma „restrikció (stabi­lizáció) vagy növekedés" vitaként kö­szön vissza, és tulajdonképpen a nyolc­vanas évek eleje óta folyamatosan je­len van. Mi akkor azt állítottuk, hogy előbb konszolidálni kell a gazdaságot, egyensúlyba kell hozni, és csak utána lehet növekedésről beszélni. Volt olyan pont a magyar gazdaságban - 1991-92-ben -, amikor az Antall-kor­mánynak módja volt valóban, véglege­sen konszolidálni, és elindítani a növe­kedést. Ehelyett azonban nem erre az útra lépett és azóta újra ott tartunk, hogy azon kell gondolkodni: előbb konszolidáció kell, és utána növeke­dés, vagy előbb jöjjön a növekedés, és utána konszolidáljuk az egyensúlyta­lanságot. Én ugyanazt mondom, mint 1986-ban: az az egyensúlytalanság, amit a gazdaság furcsa, felemás növe­kedése előidézett (akár az ipari növe­kedés az elmúlt másfél évben, akár a GDP-nek szerintem azért nem akkora, de mégis létező növekedése)- sajnos rossz szerkezetben megy végbe. Ennek következménye az egyensúlytalanság, az pedig veszedelmes következmé­nyekkel jár. Tehát konszolidálni, stabi­lizálni kell előbb, ami nem a minden­áron való restrikciót jelenti, hanem azt: meghatározott területeken vissza kell fogni ahhoz, hogy azután növeke­dés legyen. Ezt sokan tagadják, úgy vé­lik, hogy növekedést kell beindítani, nem baj, ha eladósodunk, a növekedés mindig egyensúlytalansággal jár. Én ezt meglepő módon már 1986-ban is hallottam, csak akkor Havasi elvtárs mondta, most pedig úgynevezett kon­zervatív gondolkodók.­­ Van egy másik szó is, ami azóta nagy változáson ment át: a tulajdon­reform. Erről milyen emlékei vannak?­­ A második nagy vitapont az volt, mi legyen a privatizációval, amit akkor nem így hívtunk, hanem tulaj­donreformnak. Ezen azt értettük, hogy államosított formában próbáljuk-e a magántulajdon vagy félmagántulajdon felé lökni a vállalatokat, vagy hagyni kell a vállalatokat, hogy spontán mó­don átalakuljanak. Ami két lehetőséget jelentett: a privatizáció privatizált módját, vagy pedig államilag ellenőr­zött, központosított átmenetet, amely­ben az állam nevezi ki a tulajdonoso­kat. A többség spontán folyamatot akart az állammal szemben. Hiszen az államot olyan központi hatalomnak te­kintette, amelytől sok jó nem várható. Ez a vita 1988-89-ben éleződött ki iga­zán a Fordulat és reform szerzői között is, amikor a társasági törvény hatására megindult a spontán privatizáció gyor­sított menete. Ebben az időszakban két szélső vélemény alakult ki, az egyiket leginkább Matolcsy György és Csillag István képviselte a gyakorlatban is, ne­vezetesen: használjuk ki, hogy gyenge az állam, használjuk ki a vállalati veze­tőknek azt a szándékát, hogy át akar­nak alakulni részvénytársasággá, eb­ben látnak ugyanis egyedül kiutat. Ne tekintsük, hogy ezek a vállalati vezetők korábban esetleg a nómenklatúra ré­szei voltak; ez van, velük kell számol­nunk, örüljünk, hogy ők végre piaco­sodni akarnak, tehát a spontán privati­zációnak teremtsük meg a technikai feltételeit, és vigyük keresztül. A má­sik szélső álláspont Bokros Lajosé volt, aki akkor nemzeti banki ügyvezető igazgatóként nagyon éles hangú cik­kekben az állami vagyon elkótyavetyé­lését, ezeknek a vállalati vezetőknek a megbélyegzését emlegette, és erőtelje­sen felhívott arra, hogy az állam állítsa meg ezt a spontán folyamatot, és ne csak ellenőrizze, hanem vezérelje is. Ugyanő volt az, aki 1990-ben mind a Németh-, mint az Antall-kormányzat­­tal szemben nagyon erélyesen képvi­selte, hogy a bankokat nem szabad pri­vatizálni, ne adjuk oda külföldieknek, mert annak rossz következményei lesznek. Én én ebben az időszakban köztes álláspontot foglaltam el, amiről ma már belátom, hogy legfeljebb el­méletileg lehetett csinálni, a gyakorlat­ban nem. Kétfrontos harcban hittem. Nem szerettem ugyanis a spontán pri­vatizációnak azt a nem túl vonzó, erő­sen fekete menetét. Nem úgy láttam, hogy ezek a vállalatok a „részvénytár­­saságosodástól” piacosodnának. A má­sik oldalon viszont rettegtem és máig rettegek attól a beavatkozó államtól, amely elkezd ellenőrizni.­­ Tanulmányukban „kis KGST”-t is emlegettek... - A harmadik vitapont az volt, hogy mit csináljunk a külkereskede­lemmel, merre nyissunk offenzívát. Erőteljesen szorgalmaztuk, hogy újra kell gondolni a keleti piacot, mert a szovjetek nem fognak fizetni, és ebből nagyon nagy baj lesz. Később be is következett az összeomlás. Mi ezt így összefoglalóan, hogy „keleti piac”, nem mondtuk, de hogy baj van a keleti piacon, azt láttuk. Kis KGST-t javasol­tunk, a kis országok összefogását. Akkor forradalmi gondolat volt, hogy Csehszlovákia, az NDK, Lengyelor­szág és Magyarország között legyen valamifajta gazdasági együttműködés. Ezt a szovjetek hihetetlenül gyűlölték, és visszatekintve persze illúziónak bi­zonyult. Egy biztos: azt, hogy menjünk valamilyen módon Európa felé, mi akkor nagyon erősen hangoztattuk. Az utolsó téma - ami leginkább megvaló­sult -: az adórendszer átalakítása. A Grósz-kormány az 1988. január 1-jén bevezetett adórendszerrel többé-kevés­bé átvette a Fordulat és reform elkép­zeléseit. Csak ezeket, mert nálunk eh­hez jött a demokratikus politikai játék­­szabályok követelése. Nem többpárt­rendszert, hanem platformpártokat akartunk. Ez mai ésszel talán nagyon puhának látszik, de akkor hihetetlenül nagy ellenérzést váltott ki. Rendkívüli pártkongresszust sürgettünk, ami szin­tén nagyon nem tetszett - tehát egy csomó mindent, ami később részben megvalósult -, és szorgalmaztuk a civil intézmények megjelenését. Ehhez ké­pest nyilvánvalóan jelentősek a válto­zások. Komolyan gondolom, hogy volt rendszerváltás, itt többpártrendszerű parlament működik, valamilyen érte­lemben kialakult a jogállam, megjelent a piaci intézményrendszerek egy része. Az más kérdés, hogy ennek ellenére szembesülnünk kell azzal: szükség vol­na gazdaságpolitikai programterveze­tekre. Lényeges vonása 86-nak, hogy akkor kimondtuk: ilyen típusú prog­ramtervezeteket a hivatalok képtelenek megcsinálni. A Békési-féle elképzelés megvalósítása többek között azért nem sikerült, mert az apparátussal akarta megcsináltatni. Nem volt olyan csapat Békési mögött, amely leült volna há­rom hónapra, mint ahogy mi leültünk, s napi többórás vitával kialakított volna egy szakmai konszenzust Magányosan? - Tudhatja-e még Bokros ezt a régi csapatot mobilizálni? - Ugyanazt már nem, mert az ak­koriak egy része más politikai erőkhöz állt. Matolcsy például MDF-es állam­titkár volt és most radikálisan növeke­désbarát ami nyilvánvalóan más kon­cepció. A Fordulat és reformot aláírta Kupa Mihály is, akiről szintén nem tu­dom, mennyire lenne lelkes, ha most Bokros Lajos együttműködésre kérné föl. Azóta feltűntek új közgazdászok, akiket be lehetne vonni egy ilyen mun­kába. Az a kérdés, hogy lesz-e csapat. Nagy tragédiája a magyar gazdaság­­politikának, hogy 1990 óta mindig ma­gányosak voltak a pénzügyminiszterek, akiknek egy kormánnyal szemben egymagukban kellett játszaniuk.­­ Innen már politikai a mérkőzés, hiszen a ,jó kormányfő — rossz pénz­ügyminiszter” felállás ismerős. - Most az a kérdés, hogy Bokros ki tudja-e nyújtani a kezét egy egyébként eléggé szétzilált szakma felé, a külön­böző gazdasági csoportok felé. Óvatos optimista vagyok, de a huszonöt pont sok tekintetben rontott a tárgyalási lehetőségein, mert néhány csoportot máris fejbe vágott. Ezekkel nagyon nehéz lesz újra tárgyalni. - Kikre gondol? - Például a szakszervezetekre. Ha közlik, hogy a társadalombiztosítás nem kaphat vagyont, azt a Nagy Sán­dorok nem szokták szeretni. Legalább­is nem célszerű, ha valaki egy jelentős tárgyalópartnernek már előzetesen azt a szót vágja a fejéhez, hogy „nem".­­ A szakszervezeti lobby erejét vagy gyengeségét mutatja-e, hogy fuccsba ment a társadalmi-gazdasági megállapodás? Ez lehet az erős legiti­mitás jele, de az ellenkezője is, mert több országban képesek voltak a szak­szervezetek olyan hosszú távú meg­állapodást kötni a kormánnyal, amely rövid távon viszont korlátozza a mun­kavállalókat - Szerintem a szakszervezetek és a munkaadók is belementek volna egy hosszú távú megállapodásba, de a kor­mány nem volt képes érdemi előterjesz­tésekre. Nagy Sándornak igenis érdeke lett volna egy hosszú távú megállapo­dás. Igaz, behatoltak a gazdasági tér­be, de nem azért mert a kormányzat akarta, hanem mert hagyta. Még ab­ban sem vagyok biztos, hogy Horn szerette volna, ha mindenütt ott vannak a szakszervezetek. Ha ez a „második" Horn-kormány képes lesz őszig előter­jeszteni egy megállapodástervezetet a következő két és fél évre, amelynek a lényege, hogy az államháztartás fon­tos ügyeiben megegyezzenek (ami a jövedelempolitikát nagyon is befolyá­solja), ha a privatizáció ügyét a tör­vénnyel leveszik a napirendről, ha ké­pesek lesznek regionális válságkezelő programot beterjeszteni, akkor szerin­tem ezt a szakszervezetek és a munka­adók - ellenjavaslatokkal persze, de - elfogadják. Éppen, mert legitimációs zavaraik vannak, egymást fogadtatnák el azzal, ha megkötnék a megállapo­dást. Elmondhatnák, hogy a kormány­nyal mégiscsak jutottak valamire. Fon­tos lenne, ha azzal állhatnának a társa­dalom elé, mondjuk, megállapodtak azokban az adónemekben, amelyekhez 1998-ig nem fognak hozzányúlni. Oktalan remény - Visszakanyarodva a két kulcs­szóhoz, a fordulathoz és a reformhoz: van ennek egy kőkemény politikai ár­nyéka is. Politikai oka van, hogy min­dig belátható, maximum hároméves periódusokat vázolnak fel. Grósz is azt mondta: lesz egy stabilizáció (az már szómágia, hogy így nevezzük, vagy restrikciónak), aztán rögtön jön a ki­bontakozás. Mindez most újra vissza­köszön, nem így látja? - De igen, sőt bizonyos értelemben az Antall-kormány is ugyanezzel in­dult: örököltünk egy negyvenéves szörnyűséget, de ebből egy-két évi megszorítás után kilábalás várható. Le­het, egy kormány nem is tehet mást, mint hogy ilyenekkel kecsegteti részben önmagát, részben a nagyközönséget. Sok tekintetben még igazat is monda­nak: ha az első két évben megcsinálnák mindazt, amit ígérnek, lehet, hogy a harmadik-negyedik évben bekövetkez­ne a kibontakozás. Sokan azt mondják, most rosszabb helyzetben vagyunk­, mint a nyolcvanas években. Én ezt nem állítanám. Van egy­­valóságos, pozitív átalakulási folyamat, néha a kormány­zat ellenére, de az a baj, hogy a kínló­dás évei alatt felhalmozódott gazdasági potenciált akár fél év alatt el lehet vesz­tegetni. Ezért haragszom azokra a szakmában is megjelenő prófétákra, akik elkiáltják, hogy most már szabad növekedni, hogy ne fizessük vissza az adósságot. Nem az a baj, hogy ez a vé­leményük, hanem, hogy ezáltal okta­lan reményt nyújtanak az embereknek, ami még rosszabb a politikának. Aki elkezdi elhitetni magával, hogy most már túl vagyunk a nehezén, veszélyez­teti azt, amit keserves munkával meg­csináltunk. Például 1982 és 85 között kemény megszorítások voltak, 85-86- ban viszont a kormány azt mondta, hogy dinamizálni fog, s ennek követ­keztében megduplázta az adósságot. Hogyan sikerült másfél év alatt kilenc és fél tr­illiárdról 20 milliárd fölé vinni? Elég volt azt sugallni a gazdaság sze­replőinek kint és bent, hogy most már jön a növekedés. Ugyanez van ma is. Jönnek a mágikus szavak. Most megint sokan pozitívumot látnak a növekedés­ben, pedig azm nő, az csak a fű, közben meg az ország eladósodik. Ha meg kell ütni... — Tehát ismét: gazdaság kontra politika?­­ A politikával kapcsolatban most már egyértelműen ciklusokban kell gondolkodni. Már szó volt róla: ha a kormány az első félévben nem tesz meg bizonyos lépéseket, és intézmé­nyesen nem állítja át a váltókat, később már nehéz. A Békési-program lénye­gében csak fenyegetés volt, ami nem valósult meg. Ennek legvilágosabb példája az energiaár-emelés, amivel tavaly nyár óta bíbelődtek. Mindenki üvöltött, pedig még meg sem emelték az árat. Mire megkapják az emberek a számlát, majdnem egy év telik el, és az idegeik már hihetetlenül fel van­nak borzolva. Az ilyenekbe bukott bele a Kádár-rendszer, amikor azt mondta: „nem akarlak bántani, de most kénytelen vagyok". Erre azt mondták: „ne bánts már, az Isten sze­relmére". Jó, akkor most egy kicsit vissza, aztán megint egy kicsit bele. Ezt nem lehet Ha meg kell ütni vala­kit akkor meg kell ütni. Kihúztuk a fo­gadat, most ordíthatsz, hogy fáj a he­lye, de túl vagyunk rajta. Ezt a válasz­tások után lehet leginkább megtenni, később már egyre nehezebb. - Mi változott a Fordulat és re­form óta, ami az állam szerepét illeti?­­ Itt, Kelet-Európában döntő kér­dés, hogy a kormány, az állam vezér­­li-e a fő folyamatokat, és ezáltal a poli­tika-e a­ főszereplő, vagy piacosítás van, ami azt jelenti, hogy az államot és ezáltal a politikát is kisebb térre szorít­juk. A 86-os koncepció szerint a fel­­­adat az állam túlsúlyának csökkentése. Saját barátaink már a Németh-kor­­mány idején azt válaszolták erre, hogy azt egy rossz kormányra mondtuk, de ez egy jó kormány, ennek igenis vezé­relnie kell. Az Antall-kormányra ugyanezt kiáltották ki. Szerintem vi­szont nemigen képzelhető el jó állam ebben a térségben. Ez a véleményem egy kicsit az MSZP-SZDSZ koalícióról is, ahová részben szintén barátaim ke­rültek, s most azt kiáltják: támogassá­tok a kormány aktív centralizáló intéz­kedéseit Reszketni kezdett a gyom­rom, amikor Békesi a Pénzügyminisz­tériumba centralizált minden hatalmat, amivel aztán tulajdonképpen nem tu­dott élni. Igenis, a politika tartsa vissza magát; Horn Gyula is, ne kezdjen he­tente gazdaságpolitizálni. Az állami gazdaságpolitikus vegye tudomásul: nem ő az, aki a szeleket fújja, hanem ő­­is ugyanolyan vitorlás, mint a többiek, legfeljebb nagyobb. Ez lényeges kü­lönbség, mert ezáltal egészen más a szabályozási és a tárgyalási kultúra. Az MDF-kormány idején azt hittem, csak politikai okai vannak, hogy a kormány egyszer csak fennsőbbségesen ráordít vállalati vezetőkre, bankvezetőkre, mi­közben tudnia kell, hogy ezek egyen­rangú társak volnának egy piaci vi­szonyrendszerben. De Horn és Békesi ugyanígy kezdtek ordítozni a vezetők­kel, még a törvények se zavarták őket különösebben. Pedig a törvényi techni­kákat épp azért találják ki, hogy a sze­replők egyenrangúak lehessenek. - Ha a Fordulat és reform csapata vagy személy szerint ön konkrét felké­rést kapna, vegyen részt a Bokros-csa­patban, mi volna a válasz? - Ma már az ember óvatos, még akkor is, ha a szereplőket jól ismeri, vagy talán épp ezért De készen állok, állunk az együttműködésre. Azt azon­ban ma már tudjuk az elmúlt időszak szomorú tapasztalatai alapján, hogy sajnos nálunk a pénzügyminiszter­ fo­gyóeszköz, és mindegyikük addig hall­gat a tanácsokra, amíg azok beleillenek a koncepciójába. Ezért az illúzióink nem lehetnek nagyok. Mégis bízom benne, hogy Bokros már csak a múltja miatt is felhívja a szakmában azokat akikkel lehet együtt gondolkodni. Su­­rányi, akinek legalább ennyire szüksé­ge van erre, és aki csapatmunkás volt az elmúlt években is, és mindvégig fenntartotta kapcsolatát a szakmával, valószínűleg szintén így fog tenni. Rajtunk nem fog múlni. Varga Zsuzsa ismét fordulat és reform előtt? Lengyel László a növekedést kiáltó prófétákról, a mágikus szavakról és a csapatmunkáról Lengyel László: Mi mondtuk ki először, hogy itt átfogó válság van. Havran Zoltán felvétele

Next